Az őskortól a honfoglalásig terjedő időszakot több korszakra bonthatjuk. A legrégibb, korai kőkor (paleolitikum) 2,5 millió évtől Kr. e. kb. 130 ezer évig tartott. A középső paleolitikum 35 ezer évig, a felső paleolitikum Kr. e. 10 000-ig élte virágkorát. Ezután a mezolitikum, vagyis az átmeneti kőkor (Kr. e. 10 000–Kr. e. 5000), majd a neolitikum, vagyis az új kőkor (Kr. e. 5000–Kr. e. 3800) következett. A fémkorszakokat a rézkor nyitja meg, majd a bronzkor, végül a Kr. e. VIII. században kezdődő vaskor következik. Pannónia provincia fennállásának időtartamára esik az úgynevezett császárkor. Ezt követően beszélünk a népvándorlás, majd 895-től a honfoglalás koráról.
Az egymást követő történeti korok időrendjében haladva a régészeti emlékek jelentik számunkra azokat a mérföldköveket, ahol rövid időre megállhatunk, s számba vehetjük azokat az ismereteket, amelyekhez a régészet segít hozzá minket.
Megyénk területén az emberi megtelepedés első nyomait a középső paleolitikum idejéből tudjuk kimutatni, mely 150 000 (egyes feltételezések szerint 70 000) évvel ezelőtt kezdődött, és 35–40 000 éve ért véget. Ez a periódus a neander-völgyi emberek kultúrájának időszaka, egyben Közép- és Kelet Európa benépesülésének korszaka. Ekkoriban jelentek meg az egyes kiválasztott állatfajtákra specializált vadászat első jelei. A kis létszámú vadásztörzsek barlangokban, sziklaereszekben húzódtak meg. A legkorábbi őskőkori leletanyag megyénkben, az 1998-ban végzett ásatáson Miskolc-Kiskőbányán került elő. A kavicseszközös alsópaleolitikum emléke található az Edelény határában emelkedő Akácoshegyen, a Vadna melleti Temető-dombon. A középső-paleolitikum idején a Sajóbábonytól délre található Méhész-tető lelőhely lett a Bábonyikultúra névadója.1 Említést érdemlő korai kőkorszaki leletek kerültek elő a Varbó melletti Lambrecht-barlangból, a bükki Subalyuk-barlangból és Miskolc-Tapolcáról is. A 35 000–10 000 évvel ezelőtti felső-paleoli-tikum már a fejlett vadásztársadalmak ideje. A megye világhírű lelőhelye a Szeleta-barlang. E kultúra a Bükk hegység területén alakult ki.2
Bába környékén a paleolitikum korából kevés lelet került elő. 1861ben a halászok mamutcsont-maradványokat fogtak ki a Tiszából Tiszapalkonya mellett.3 A Herman Ottó Múzeumban Csincsetanyáról származó mamutcsontokat, hátgerinccsigolyákat őriznek. Ezek a leletek a középső paleolitikum korában kedvenc vadászcsemegének számító nagytestű növényevő állat előfordulását jelzik a vidéken, valószínűleg az őt vadászó emberrel együtt.4
A neolitikumban (Kr. e. 5000–2500) népesült be a környék, amit régészeti leletek is alátámasztanak. Az emberiség történetében alapvető változást jelentett a „neolit forradalom”, a korábbi halászó-vadászó életmód földműveléssel és állattenyésztéssel való kiegészülése, illetve felváltása. Az átmeneti kőkorban és az újkőkorban a megelőző időszak hideg, zord éghajlata fokozatosan enyhült, lassan melegedett. A hegyek, barlangok védelme már nem volt létfontosságú. A nyílt terepen földbe mélyített lakóházak épültek, kunyhószerű sátortetővel, amit vesszőből fontak, és kívül-belül agyaggal kitapasztottak; ez a patics fal. Az agyag a napon keményre száradt, s több ezer évig jelzi, hogy azon a helyen egykor település virágzott. Először az újkőkorban készítettek agyagedényeket, s ezeket az első darabokat már díszítették. A kerámiákat napon szárították, a fazekas kemence még hosszú ideig ismeretlen volt. Az őskőkori kőeszközöket tovább fejlesztették, kovaeszközeik rövidek voltak.5
A környéken több lelet is ismert a neolitikumból. A középső paleolit idejéből a Bükk környékén kb. 50 lelőhelyet ismerünk, de délebbre is megtalálhatók a régészeti emlékek.6 Mezőcsát belterületén az alföldi vonaldíszes kultúra telepének nyomait, Mezőkeresztesen a Táncsicstanyán alapásáskor fiatal, a neolitikum korából származó sírból egy leány csontváza került elő. A koponyán négy tengeri csigából készült „gyöngy” fejdíszt, míg a csontváz egyik alkarján egy ugyancsak tengeri csigából készült karperecet találtak. A csontokon piros földfesték nyomait lehetett felfedezni.7 Ónodon a katolikus temető mellett kő- és kovaeszközök kerültek elő. Muhi-Kocsmadombon az újkőkori telepen összesen harminchárom darab vonaldíszes kerámiát találtak.8 Feltételezhetően e korból származik a bükkábrányi Temetőhalom is, amely erődített hely lehetett. A temető sírjain talált őskori cserepek sokasága és egy 1986-ban talált csontbalta ezt igazolja.9 Vattán a Testhalom nevű dombon fellelt sok csiszolt kőeszköz, csontszerszám és agyagedény is e korból került a múze-umba.10 Jelentős régészeti leletekkel büszkélkedhet a neolitikum korából a környékről Bükkaranyos, Emőd, Mezőcsát, Muhi, Mezőkeresztes, Tiszakeszi, Tiszabábolna és Sály is.11 Az M3-as építéséhez kötődő ásatások során a korszakból Polgáron és Mezőkövesden kerültek elő ismertebb régészeti emlékek.12 Hejőbába közelebbi szomszédai is büszkélkedhetnek újkőkori leletekkel, így Hejőkeresztúr és Hejőszalonta.13 A neolit korból Hejőpapiból is ismerünk tárgyi emléket. A Herman Ottó Múzeum leletanyagában a Nyögő-dűlőből származó csiszolt kőbaltát őriz, melynek hossza 5,8 cm, és Kenyeressy Pál ajándékaként került a múzeumba. A baltát a Bük-ki-kultúra népei készítették. Ugyancsak Papiban, az Ős-Hejő mentén a régészek terepbejárásuk során az újkőkorban kedvelt folyóparti településtípus jellegzetes vonásait fedezték fel.14
Neolit kőbalta a faluból
(HOM. lelt. sz. 53.202.1.)
A neolit korból Hejőbábáról is előkerült régészeti emlék. Az 1950-es években egy 2,8 cm-es, csiszolt, törött kőbalta Győri Sándor ajándékaként került a miskolci Herman Ottó Múzeumba. A kőbalta a Bükki-kultúra leletanyaga.15
A településről a XIX. században is kerültek elő kőkorszaki leletek. A kassai múzeumban különféle kőeszközöket, kagyló gyöngyöket és egy kőbaltát őriztek.16
A Bükki-kultúrához tartozó népek kiaknázták a kínálkozó környezeti adottságokat. A Tokaj-környéki obszidiánból (vulkanikus üveg) borotvaéles pengéket készítettek, és ezeket kereskedőik távoli vidékekre szállították, de – mint magkövet – vitték azokat félkész állapotban is. Egyes telepeken nemcsak az obszidiánt, hanem a jó minőségű kovát is feldolgozták. A Bükki-kultúra népeit a környező kultúráktól az edényművességük magas színvonala különböztette meg. A tömegesen készült edények művészi szintre emelkedtek. Lehet, hogy nem csak obszidiánt, hanem szépen díszített edényeket is exportáltak. A fejlett hitélettel rendelkező bükki népek a kereskedelem mellett földműveléssel és hegyi pásztorkodással foglalkoztak.
A Bükki-kultúra népessége a látszólag kedvezőtlen viszonyok között is meglelte megélhetésének forrásait. Gazdálkodásukban a földművelés mellett jelentős szerephez jutott a hegyi pásztorkodás. A Bükki-kultúra népességének későbbi sorsa még tisztázatlan, valószínűleg beolvadtak a későbbi, rézkori csoportokba.17
Kr. e. 2500 körül a szárazabbá és hűvösebbé váló klíma hatására előtérbe került az állattenyésztés. A rézkori pásztorok zömmel szarvasmarhát, juhot, kecskét és sertést tartottak, de nem hagytak fel a földműveléssel sem. Állatfeleslegüket valószínűleg rézércre cserélték, s terjeszkedésük során a rézlelőhelyek megszerzésére törekedtek. A Tiszapolgári-, a Bodrogkeresztúri-, majd a Péceli kultúra népei éltek a vidéken, akiket Kr. e. II. évezred elején a keleti sztyeppékről ló- és szarvasmarhatartó pásztortörzsek meghódítottak. Az új hódítók gyorsan beleolvadtak a helyi rézkori alapnépességbe. Ezt követően jött létre Észak-Magyarországon a késő péceli elemeket is magába foglaló, hosszú ideig virágzó Hatvani-kultúra.18
Bábáról származó rézkori bögre
(HOM. lelt. sz. 53.267.1.)
A rézkor tárgyi emléke Hejőbábáról egy bögre, amely Buttykay József ajándékaként az 1950-es években került múzeumba.19
A Hatvani-kultúra népessége eszközeit csontból és kőből készítette. Gazdálkodásukban a földművelésnek és az állattenyésztésnek egyaránt fontos szerepe volt. Társadalmuk feltehetőleg nagycsaládokra tagolódott, erre utalnak a telepeiken talált, olykor 25–30 méter hosszú közösségi házak. Halottaikat általában urnákban temették el. Kerámiaművességükre jellemző az árkolt bütyökdísz. Jellegzetes edénytípusaik a textilmintás és seprűs agyagedények. A hatvani típusú telleket már a legkorábbi időktől védelmi rendszerrel látták el, a földrajzi helyzettől függően sánccal vagy árokkal. Településeik kiválasztásánál tehát fő szempont volt a biztonság, a külső támadásokkal és az esetleges belső viszálykodásokkal szembeni védelem. A telepek általában kerek vagy ovális formájúak, házaik felmenő falúak, földfelszínre-támaszkodóak. Eszközkészletükben a csontnak jutott vezető szerep, amit a fémművesség ismeretének, illetve nyersanyaghiánnyal magyarázhatunk. Csekély számú bronztárgyuk mindössze néhány eszközben (tőrök, varrótűk, balták) és ékítményekben testesült meg.20
E kora bronzkori kultúra nem egy jelentős lelőhelye ismert a vidéken: Emőd-Nagyhalom, Csincsetanya-Homokdomb, Tiszakeszi-Szódadomb, Vatta-Testhalom, Ároktő-Dongóhalom és Muhi-Laposhalom. Mezőcsát környékén 14 tell-telep található.21
A hatvani népesség békés fejlődését az ismeretlen eredetű Füzes-abonyi-kultúra hódítása zavarta meg a Kr. e. XVII. században. Erődített telepeikről ellenőrizték az alávetett hatvani népességet, akiktől temetkezési szokásaikban is elkülönültek, halottaikat nem hamvasztották, hanem zsugorítva temették. Bronz- és arany ékszerekben gazdag temetőt ismerünk Gelejről. Újabb ásatások hozták napvilágra az ároktői és geleji településmaradványokat.22 A vidék egyébként is gazdag bronzkori emlékekben. Jelentős leleteket ismerünk Mezőcsátról, Körömből, Csincsetanyáról és Mezőkeresztesről.23
Az Emőd melletti Istvánmajorban a Füzesabonyi-kultúrához tartozó sírokat tártak fel. Ez a bronzkori népesség a Kr. e. XVII–XIV. században, a középső bronzkor idején települt meg a környéken. A bronzot, mint ötvözött fémet már jelentős mértékben használták. Lakóhelyeiken, a „telleken” már a letelepült életforma jeleit találhatjuk. A házak cölöpszerkezetű, paticsfalú, döngölt agyagpadlójú építmények voltak. Az egyhelyben lakás a vándorló nagy állattartás megszűnését, a földművelés előtérbe kerülését jelentette. A „tell”-ek olyan többrétegű dombok, amelyek a lakhelyek hosszú, folytonos újraépítése folytán az elpusztult házak törmelékeiből keletkeztek. Ásatás alkalmával egy telepet és egy 119 sírból álló temetőt is találtak az M3 autópálya építésekor. A sírok közül 114 hamvasztásos, 5 pedig csontvázas temetkezésű volt. A hamvasztásos sírokban eltemetetteket először egy máglyán elégették, s csak ezek után a megmaradt, elszenesedett hamvakat szórták bele a temetkezési urnába. A temetkezési mellékletek általában bronz karperecek, tűk, hajkarikák, gyűrűk, fajansz gyöngyök, agyagedények voltak. A sírok gazdagsága, a temetési mellékletek nagy száma a közösségen belül betöltött rangot jelzi. A másik ősi településnek otthont adó hely a már említett Emőd-Nagyhalom. A területről a neolitikus Bükki-kultúra cserép leletei és a bronzkori Hatvani-kultúrához tartozó csoport maradványai kerültek elő. Ezt a lelőhelyet többen az őskori erődítmények közé sorolják, ami azt jelenti, hogy a 300 m hosszú dombháton árok védrendszer vette körbe, ami az ott lakók nyugodtabb életviteléhez abban a korban elengedhetetlen volt. Hasonló őskori erődített építmény a környéken Mezőcsát-Laposhalom és Vatta-Testhalom.24 Bronzkori leletek Hejőpapiból is előkerültek. A papi szőlőkből bronzkori orsókarikák gazdagították a múzeum leletanyagát. 2000-ben a működő kavicsbánya mellett délre, egy magasabb homokdombon, egy 200x200 méteres területen bronzkori edénytöredékeket gyűjtöttek össze. Bütyökdíszt, különböző méretű, házi kerámiákra utaló töredékeket találtak az úgynevezett Darvas-földeken a régészek.25
Hejőbábán a bronzkorból a XIX. században díszített cserepek, egy bronz karperec és egy sodrott karperec gazdagította Ipolyi püspük gyűj-teményét.26 A miskolci Herman Ottó Múzeum egy csonka gúla alakú, sérült tűzikutyát őriz a település bronzkori történetéből.27
A bronzkor utolsó századaira a közép-európai eredetű Urnamezőkultúra terjeszkedése nyomta rá a bélyegét. A vidéken a Gávai- és a Kyjaticei-kultúra terjedt el. Majd Kr. e. a VIII. században új, keleti nép jelent meg a Kárpát-medencében, amely iráni-kaukázusi eredetű, a gazdálkodásukban kiemelt szerepe jutott a lónak. Egyik jellegzetes csontvázas temetőjük után a Mezőcsáti-kul-túra névvel jelölik őket. Érkezésük a Kárpát-medencében a vaskor kezdetét jelenti. Az új fémet eleinte ékszerként használták, idővel azonban fegyvereik nagy részét is vasból ké-szítették.28
Tűzikutya a bronzkorból
(HOM. lelt. sz. 53.473.1.)
A hitvilági – és talán etnikai – sokszínűséget jól mutatják a korszak temetői, amelyekben a hamvasztásos és a csontvázas temetkezési rítus szinte valamennyi változata fellelhető (Kesznyéten, Muhi). Szoros kapcsolatokat ápolhattak a Fekete-tenger északi partján lévő görög városokkal is, viseleti tárgyaik közül ezt legszemléletesebben a nyeles bronz tükrök jelzik (Muhi, Kisgyőr). Fejedelmeiket Tűzikutya a bronzkorból szkíta jellegű felszereléssel bocsátot-(HOM. lelt. sz. 53.473.1.) ták túlvilági útjukra. Ennek egyik leglátványosabb példája Csincse határában, a Zöldhalompusztán talált temetkezés. Az onnan előkerült szkítakori aranyszarvas egy előkelő vezér hatalmi jelvénye volt, amelynek párhuzamait a dél-ukrajnai híres szkíta fejedelmi temetkezésekből, kurgánokból ismerünk.29
Jelentősebb vaskori leleteket ismerünk Csincsetanya-Homokbá-nyából, Polgár-Király-érpartról, Gelejről, Mezőcsátról és Muhiból.30
A Kr. e. IV. században meginduló kelta vándorlás a késő vaskor időszakára esik, s alapjaiban rázta meg a korabeli Európát. Kelta lelet – egy bronz karperec, melyet 1876-ban egy őstörténeti kongresszuson ki is állítottak – Bábáról is előkerült.31
A Krisztus születése körüli években a megye déli területére az iráni eredetű lovasnép, a szarmaták költöztek. Hagyatékuk megtalálható Mezőkövesden, Muhiban, Mezőcsáton, Szentistvánon, Nyékládházán, Polgáron és Mezőkeresztesen.32
A szarmaták után quádok, vandálok, majd a 270-es évektől a gepidák éltek a vidéken, akiknek pompás berakásos arany ékszereik Mezőkövesdről kerültek elő. Szállásterületük kiterjesztése céljából folyamatos támadás alatt tartották a szarmata törzseket, akik többnyire azért, hogy a veszedelmes germán szomszédok elleni védelmet kicsikarják, rendszeresen betörtek a római provinciákba. A rómaiak ezért építették meg a hatalmas mérnöki teljesítményt és földmunkát kívánó védősáncot, a Csörszárkot 322 körül. E védmű Mezőkövesd környékén fordult délre, s Ároktőnél érte el a Tiszát, nemcsak a szarmatákat óvta a germán támadásoktól, de Pannónia, azaz a mai Dunántúl számára is afféle előretolt védőrendszerként szolgált.33 A sáncot szarmata segítséggel római hadmérnökök tervei szerint készítették. Ennek nyomai Hejőpapi határában is fellelhetők, a Hejőszalontai elágazástól Mezőcsát felé haladva mintegy 2 km-re, a Hejőmenti Állami Gazdaság bekötő útján mintegy 900 méterre levő területen.34
A régészeti határbejárás után készült térkép
(HOM. RA. 47. d. 206.)
Bába közvetlen környéke a római császárkorban és a népvándorlás korában is lakott lehetett, erre utalnak az 1953-ban regisztrált „germán és vegyes leletek”. Római pénzleletek (Trainus, Antonius Pius dénárok) az 1940-es években, míg szarmata ezüst fibula és gyöngyök az 1950-es években ajándék, illetve vétel útján kerültek a Hermann Ottó Múzeum gyűjteményébe a Papihoz tartozó Gyulaj-dűlőből.35
A népvándorlás korából (IV–IX. század) is számos régészeti emlék mutatja a vidék leletgazdagságát. Ezek közül kiemelkednek Egerlövő, Mezőkeresztes és Mezőkövesd gepida, Kistokaj és Szirmabesenyő hun, Sály, Miskolc, Bőcs, Nyékládháza és Ároktő avar korból feltárt régészeti emlékei.36
Bábáról előkerült bronzkori bögre
Kovács Jánosné, bábai lakos gyűjteményéből
A honfoglalás korának is számos leletanyaga ismert a vidékről, bár azok nem érik el a zempléni, s a vele szorosan összekapcsolódó szabolcsi részek leleteinek fontosságát. Az itteni temetők a bodrogközinél jóval szegényebbek, döntően közrendűek és alacsonyabb rangú vezetők sírjait rejtik. Fontosabb régészeti lelőhelyek találhatók Tiszaszederkényben, Szakáldon, Tiszalúcon, Sályban, Kistokajban és Mezőcsáton.37
Hejőbábán, mint régészeti lelőhely a Nagytemető-dűlő van nyilvántartva. A Herman Ottó Múzeum Régészeti Adattárában Bábáról még egy határbejárás után készült térképszelvényt őriznek.38 Régi korokból származó tárgyi emlékek bábai családok magángyűjteményében is megtalálhatók.
A régészeti leletek kis száma ellenére is látható, hogy a letelepedett őskori emberek a mai Hejőbába területét sem kerülték el. Ha nagyobb tájegységben szemlélődünk, akkor feltűnő a különböző régészeti kultúrák gazdag leletanyaga. Ez a tájegység letelepülésre alkalmas voltát bizonyítja.
1. Dobrossy, 2001. 67–91.
2. Révész, 1994. 69. ill. Dobrossy, 2001. 93–101.
3. Ferencz, 1962. 5.
4. Szűcs, 2001. 22.
5. Hellebrandt, 2000. 29–30.
6. Takács, 2001. 2.
7. Szűcs, 2001. 22–23.
8. Hellebrandt, 2000. 30–31.
9. Takács, 2001. 2. ill. Nováki–Sándorfi, 1992. 25.
10. Nováki–Sándorfi, 1992. 24. ill. Takács–Kovács, 2000. 23–24.
11. Nováki–Sándorfi, 1992. 10–24.
12. Raczky–Kovács-Anders, 1997. 28–43.
13. Korek–Patay, 1985. 15.
14. Uo. ill. HOM. RA. 2733. ill. Takács–Kovács, 2001. 35.
15. HOM. RA. lelt. sz. 53.202.1. ill. Korek–Patay, 1985. 15. A kőbaltán a felirat: 1908.
16. Szendrei, 1886. I. köt. 333.
17. Révész, 1994. 70.
18. Uo. 70–71.
19. HOM. RA. lelt. sz. 53.267.1.
20. S. Koós, 1992. 6–7.
21. Uo. 7.
22. Révész, 1994. 72.
23. S. Koós, 1992. 9–12.
24. Szűcs, 2001. ill. Raczky–Kovács–Anders, 1997. 62–65.
25. HOM. RA. 2733. és 2887-00. ill. Takács–Kovács, 2001. 38.
26. Szendrei, 1886. I. köt. 343.
27. HOM. RA. lelt. sz. 53. 473.1.
28. Révész, 1994. 73.
29. Uo. 73–74.
30. Szűcs, 2001. ill. Raczky–Kovács–Anders, 1997. 87–90.
31. Szendrei, 1886. I. köt. 326.
32. Révész, 1994. 74-75. ill. Raczky–Kovács–Anders, 1997. 99–102.
33. Révész, 1994. 76.
34. HOM. RA. 2732-00. ill. Takács–Kovács, 2001. 39.
35. HOM. RA. 2733-00.
36. Raczky–Kovács–Anders, 1997. 124–131. ill. Révész, 1994. 77–79.
37. Révész, 1997. 79–80.
38. HOM. RA. 47. d. 206.