XIII. Gazdálkodás-, gazdaságtörténet

Határhasználat, a falusi gazdálkodás kialakulása, annak jellemzői

A falu népének élete összenőtt határának kialakulásával. A határ kialakításáért, az erdőtől, a mocsártól való elhódításáért folytatott harcok mélyen gyökerező közösségi érzést szültek a falu népében.

A föld birtoklásának legősibb formája a földközösség volt. A közösség jelölte ki a szántónak feltörendő földet és osztotta fel – rendszerint nyílvetéssel – annyi részre, ahány tagja volt. Kezdetben a földet vadtalajváltó rendszerben művelték. Ez azt jelentette, hogy sem a művelés alá vett terület nagysága, sem a talajváltás időtartama nem volt meghatározva. A földet addig művelték, amíg az ki nem merült. Ekkor más helyen fogtak fel területet szántónak. A nemzetségi földközösségek településformája ekkor a mozgó sátorfalu volt.

A földművelésre való áttéréssel, az állandó (helyhez kötött) falu kialakulásával a határbirtoklás formája a falusi földközösség lett. A Bábán letelepülő parasztok a kialakított belsőtelkeken laktak és onnan jártak ki a határba földet művelni, amelyet földközösségben birtokoltak. A föld birtokosai a földesurak voltak, de annak nagy részét közvetlenül a parasztok használták. A szántónak és rétnek kiszemelt területet minőség és a falutól való távolság alapján táblákra, dűlőkre, járásokra osztották, amelyekből a közösség tagjai egyenlő jogon részesültek. A parcellák kiosztása a parasztcsaládok között rendesen nyílvetéssel történt. A falu legrégibb szántói a településtől keletre, illetve közvetlenül a lakott terület mellett helyezkedtek el: Nagy temető, Tövisköz, Háromszögű lapos, Szögedi útra járó, Szálláshely és Adomány part.1

A falutól távol eső földeken „szabad” vagy „első” foglalás alapján osztás és sorolás nélkül bárki annyit szánthatott fel, amennyit meg tudott művelni. A családok ideiglenes parcelláit csak egy keskeny, felszántatlan, füves mezsgye választotta el egymástól.

A földközösség legjellemzőbb vonása a határ időszakonként való újraosztása. A szabad gazdálkodás, a termények tetszés szerinti cserélgetése és a parcellák pihentetése akadályozta a faluközösség érdekeit, ezért szükségessé vált a nyomás- vagy vetőkényszer bevezetése. A közösség megszabta, hogy tagjai mikor, mit és hol vessenek. Erre azért volt szükség, mert dűlőutak hiányában csak egymás földjén át lehetett közlekedni. Ez pedig kölcsönös kártételek nélkül csak úgy volt lehetséges, ha a szomszédok ugyanazt a növényt termelték és a szükséges gazdasági munkákat ugyanazon időben végezték el. Az ugar és a tarló is csak akkor szolgálhatott a község állatainak legelőül, ha nem voltak közbeékelődő földdarabok, melyeken más termett és az aratás egyszerre ment végbe. A nyomáskényszer a település nemesi birtokosaira is vonatkozott.

Nyomásnak azért hívták, mert a szántóföldet, amikor ugarban volt jószággal, csordával legeltették, azok azt letaposták, lenyomták. Latin neve, a „calcatura” is taposást jelent. A háromnyomásos rendszerben a szántóföld 1/3-a őszi vetés, 1/3-a tavaszi vetés alá került, 1/3-a pedig ugar maradt. Az ugarszántás a gyomot kiölte, s módot adott a földnek arra, hogy hosszabb ideig, rendesen egy évig bevetetlenül pihenjen. A kizöldült gyomot az állatokkal lelegeltették.

A földközösségi övezeten kívül eső terjeszkedésnek leggyakoribb formája az irtás volt. Az irtás nyomán visszahúzódott a rét és az erdő. Az irtás nehéz, kitartó munkát követelt. Ebből következett, hogy a jobbágyság az irtás útján nyert földekkel szabadabban rendelkezett, mint eredeti jobbágytelkeivel. Az irtott földek után a földesúr sem követelt terményjáradékot. A XVI. században még jelentős nagyságú erdők voltak a település körül. Utóbb ezek egyre jobban visszaszorultak, s a fák helyét szántók, mezők, legelők vették át. A XVIII. század elején makktermő erdő már csak kettő volt a falu körül. A lakosok a tűzifa igényüket egyre inkább csak füzesekből tudták biztosítani.2

A lélekszám emelkedése és a termelőerők fejlődése együtt járt a művelés alá vont határ növekedésével. Ekkor a lakosok megélhetését a mezőgazdaság már nemcsak biztosítani tudta, de azok piacra is termelhettek.

A telkes jobbágy gazdálkodásának alapja a földesúri birtokhoz tartozó megművelt jobbágytelek (sessio) volt, amelynek nagysága vidékenként és talajviszonyok szerint változott. A XIV–XV. században még 10–60 holdat tett ki. Egy-egy egész telek átlagos mennyiségű szántóföldtartozéka 20–30 holdban jelölhető meg. A telekaprózódás előrehaladtával egy féltelkes jobbágycsalád 10–15, negyedtelkes 5–7,5 holdon folytathatott szántóföldi gazdálkodást. A nyomásos rendszerben ténylegesen hasznosítható föld azonban ennek töredéke volt. A jobbágytelekhez a faluban belsőség: ház, udvar, istálló, veteményeskert, a határban szántó, rét és kaszáló tartozott. A szántót, erdőt és legelőt faluközösségben használták.3

A telek megmunkálásához állatállományra és gazdasági felszerelésekre (eke, szekér stb.) volt szükség. Ekéje a drága vasalkatrész miatt csak kevés parasztnak volt, ezért – a föld közös használatához hasonlóan – az eke közös használatára is rákényszerültek. Egy ekéhez 8–10 ökör tartozott. Minthogy egy szegényebb családnak ennyi ökre nem volt, a parasztnak másod-, harmadmagával kellett társulnia a szántáshoz.

A mezőgazdaság különböző munkáit évről évre ugyanazokon a napokon végezték (jeles napok). A szántást a vetés követte. A vetés úgy történt, hogy a magvető a vállára akasztott kendőből vagy átalvetőből szórta a magot, mialatt a barázdák irányában lassan előrehaladt. Az elhintett mag betakarásához ág-, illetve tüskeboronát használtak. Az aratás tartama elég széles időhatárt ölelt fel és legkésőbb Péter-Pálkor indult meg. A gabona levágása főleg sarlóval történt, ami igen szaporátlan munka volt. A kevésbé kötött és csomóba rakott gabona neve országosan a kepe volt. A behordás nagy igaerőt igényelt, azért azt közösen végezték. Az összehordott gabonacsomókat vagy a csűrökben tárolták, vagy a szabad ég alatt asztagokban tartották. A cséplés novemberben kezdődött és főleg a hidegebb őszi és téli hónapokban folyt. A kicsépelt gabonát nagyméretű hombárokban és vermekben helyezték el.4

A jobbágytelek apáról fiúra szállott, elhalálozás esetén a jobbágy özvegye és gyermekei a telken maradtak. Ha az özvegy férjhez ment, férje a jobbágytelken gazdálkodhatott. A jobbágy fiai atyjuk halála után közösen művelték a telket. A jobbágy háza és irtásból szerzett parcellái felett szabadon rendelkezett, de egyéb javai átruházásához földesúri engedélyre, beleegyezésre volt szükség. A jobbágybirtok az öröklés folytán egyre gyakrabban lett féltelkessé, negyedtelkessé és további osztódás révén a parasztság egy része zsellérsorba süllyedt. A fenti körülmény a jobbágyot arra ösztönözte, hogy növelje a megművelhető föld mennyiségét. Erre a már említett irtás mellett a földbérlet nyújtott lehetőséget. Földeket mind saját földesurától, mind másoktól szerződéssel vett bérbe.

Így kerültek jobbágyi bérletbe előbb a felbomlott prédiumok, utóbb pedig a pusztává vált telkek. A földbérlet fejében természetbeni vagy pénzbeli szolgáltatás járt.

A jobbágytelek általában képes volt bizonyos felesleg megtermelésére, de rossz termés esetén a megtermelt mennyiség még az önellátás igényeit is alig-alig fedezte. A jobbágyháztartás pénzbeli bevétele elsősorban az állatállomány értékesítéséből származott. Az állatokat kezdetben az év nagy részében a szabad ég alatt tartották, gyakran télen is. A földművelésben elsősorban az ökröket használták, hisz igaerő nélkül nem lehetett földművelést folytatni. Hasznát látták az állatállománynak az élelmezésben és a ruházkodásban is.

A történeti múltban, különösen a török háborúk idején, a megélhetés legfontosabb alapja az állattartás volt. A lábon járó vagyon menthető volt a fosztogató katonáktól, a nagy kiterjedésű határban el lehetett rejteni az adószedők, vagyonösszeírók elől. Adataink a bábai állattenyésztésről eléggé hézagosak. Csak az elszórt adatokból alkothatunk valamiféle képet a mezőgazdaság ezen ágának jellemzőiről.

A XVII. században juh és szarvasmarha legelt a helyi legelőkön. Valószínű, hogy a szarvasmarhák és a juhok mellett lovat is tenyésztettek, a szegényebbek tejelő állatként pedig kecskét tartottak. A korabeli erdők a sertéstartáshoz nyújtottak kedvező feltételeket. A makkoltatást a földesurak általában a jobbágyoktól eltiltották, de azok azt annak ellenére gyakorolták. Az udvarokat gazdag baromfiállomány népesítette be.5 Néhány család méhészkedéssel is foglalkozott.6

A XVI–XVII. században a lakosok táplálék-kiegészítésében a halászatnak is fontos szerepe lehetett. A Hejő-patak bábai ágában vélhetően a helybeliek is halásztak.

A földművelés sokáig az állattenyésztés mögött foglalt helyet. A XVI. században, a határban leginkább búzát, kölest és árpát vetettek. Egy eke által egy nap alatt felszántható területnek, vagyis egy hold földnek köblös volt a neve. Egy holdba ugyanis egy köböl magot vetettek.7

Bába középkori történetében a szántóművelés és az állattenyésztés mellett, a szőlőtermelésről is van tudomásunk. Mivel a jobbágytelektől függetlenül lehetett birtokolni, az is hozzájuthatott, aki nem bírt telekkel. A földesúr a szőlő felett is gyakorolta jogait, járadékköteles volt, forgalma mégis sokkal szabadabb volt a teleknél. A jól eladható bort termő szőlő kisebb területen nagyobb népességet tudott eltartani, mint a szántóföldi művelés vagy a nagy legelőterületet igénylő állattartás. A XVI. század végén a helyi gazdáknak a környező településeken volt szőlője, így például Nyéken és Emődön.8

A szőlőtermelésnek a török pusztítás vetett véget. A mezőkeresztesi csata (1596) után a szőlőművelésben az egész járásban katasztrofális visszaesés tapasztalható. A Muhi adókerület 35 falujából mindösszesen tíz vészelte át valamelyes épséggel a török pusztítást. Ezek a következők: Kisfalud, Oszlár, Ároktó, Szeged, Szederkény, Aranyos, Harsány, Kisgyőr, Muhi és Keszwh.9

A XVIII. század elejétől a jobbágyfelszabadításig

A XVII. század végén a bábai határt leginkább állattartásra használták. Jórészt a szomszédos települések lakói legeltettek itt, de egyre növekedett a Bábán megtelepedettek és a gazdálkodást elkezdők száma is.10

A XVIII. század első felében fokozatosan gyarapodott Bába népessége, ami nagyobb méretű élelmiszerbázist igényelt. Ez azzal járt, hogy nőtt a művelt föld kiterjedése. A helybeliek az amúgy is kicsiny erdőket folyamatosan irtották, a legelőket feltörték. 1716-ban a Platthy inventáriumban ezt olvashatjuk: „Az felső két telek hátulján vagyon egy darab erdő tölgyfából álló, tilalmas, de az igen hordják.”11 1729-ben már csak két erdeje volt a községnek. Egyik a falu mellett, a Szilvástól a Telekre járó úton át az Adományig terjedt. A másik, a Hejő ér túloldalán Nemesbikk felé, ami a Délőig tartott.12 Új legelők, gabonatáblák születtek, amire hatással volt a korszak javuló agrártermelése is, ezen belül főleg a gabonatermelés ár- és költségviszonyai. Az uradalmak kiépülésével (Bükk, Bay) Bábán sem maradt olyan föld, ami jogilag sehova nem tartozott.13

Az uradalmak szempontjából a folyamatos területnövekedés a XVIII. században azt jelentette, hogy a majorsági üzem mérete egyre szélesedett. A majorság, ami érdekelt volt a piaci lehetőségek kihasználásában, eleinte a nem művelt területek feltörésével, illetve más földterületek bérbevételével, később pedig a közös haszonvételű területek fokozottabb méretű kihasználásával próbálkozott.14 Természetesen nemcsak a majorságok terjeszkedése által nőtt a mezőgazdaságilag művelt föld területe; a változásoknak az úrbéres népesség is aktív alakítója szeretett volna lenni, de Bábán ezt nem sok sikerrel tették. Az úrbéres, s egyben az urasági földek terjeszkedésének az 1767-es jogi szétválásuk határt szabott.

Bábán az újraosztásos földközösség rendszere dívott, amelyben a parcellákat két-háromévente a földbirtokosok engedelmével kisorsolták. Az 1715-ös országos összeírás megjegyzése szerint a bábai határ jó volt, de nehéz volt művelni. A földek a lakosok közt egyformán, az igavonó állatok számának arányában, a földesurak beleegyezésével voltak kiosztva.15

Mária Terézia 9 kérdőpontos vizsgálatából is hasonló állapotokról értesülünk. Tudjuk, hogy az urbárium meghozataláig (1771) Bábán állandóra kihasított szántó- és rétföldek nem voltak.16

A későbbi értelemben vett jobbágytelkek fogalmát ekkor még nem ismerték. A bábai parasztok a földesurak kénye-kedve szerint kaptak különböző nagyságú szántót vagy rétet, ami után különféle és egymástól eltérő szolgáltatással tartoztak. A helybéli paraszti népesség földesuraknak nyújtott kötelezettségeit általában nem rögzítették írásban, azt a helyi szokásjog szentesítette. Az urbárium meghozataláig az egyes birtokos uraknak a bábai úrbéresek eltérő szolgálattal tartoztak.17

A fennálló állapotokat a Mária Terézia által elrendelt úrbérrendezés alaposan megváltoztatta. Mint azt korábban láttuk, egységesítette a jobbágyok jogait és kötelezettségeit.18

Egy egész jobbágytelek 1771-től 39 kat. holdból állt. Az úrbéresek összesen 37 pozsonyi mérőre való belső telekkel, 518 kat. hold szántófölddel és 185 hold réttel rendelkeztek, amihez hozzájött a közös legelő. Ez összesen 721 kat. hold földterületet jelentett. A bábai határ döntő része 1770 után is földesúri birtok volt.19

Sokáig az állattenyésztésnek volt meghatározó szerepe a faluban, amire a földhasznosítás szerkezetében bekövetkezett változás erőteljesen hatott. A XVIII. század végére a beszűkült gyepterületek miatt a külterjes állattenyésztés egyre nehezebb helyzetbe került, rákényszerítve a gazdákat a belterjesebb tartásmódra. A XVIII. század végén a földesurak a közös legelőkből egyre többször hasítottak ki maguknak területet.

A közös marhalegelőből – az 1793-as vármegyei vizsgálat szerint – földeket foglalt el, s csatolt uradalmához Okolitsányi János, Orosz János, Simonyi úr, Lőchey Zsigmond, Lónyai László és Czakó úr. A szolgabíró bizonyítottnak vélte a foglalásokat, s azok pótlására szólította fel az említett urakat. Okolitsányi János foglalása helyébe a Labanc halomnál és a Temetőbe járó földeknél 558 négyszögöl földet juttatott vissza a közös legelőbe. Orosz János a Bikki határra járó földjeiből (1008 négyszögöl), Simonyi úr ugyanott lévő földjeiből (782 négyszögöl), Lőchey Zsigmond a Nagy lapos végénél (195 négyszögöl) adott kárpótlást. Lőcheynek a belső legelőből elfoglalt területek nagy részét is vissza kellett adni.20 Lónyai László és Lőchey Zsigmond foglalása miatt még évekig vitáztak. „Régi időben elmulasztott foglalás az övéké” – vallották az ominózus urak.21

A legelő foglalások a későbbiekben is állandósultak. Az egyre szűkülő legelők kényszerítették erre a lépésre a földesurakat. Az 1820-as években már többször arra kényszerültek, hogy egyes réteket legelőnek használjanak. A legelők kicsinysége miatt előfordult, hogy az igavonó barmokat nyáron a télre eltett takarmányon táplálták.22

Az állatok legeltetése főleg az alsóbábai részeken, a Hejő túloldalán folyt. A legismertebb legelők a Délő laposa, a Körtvélyes és a bábai Nagyerdő közötti Szállás nevű helyek voltak.23

Az úrbéresek legeltetése még a közös legelőn is korlátozva volt. Gyakorlatilag csak az igavonó marháikat hajthatták ki.24 Bükk Zsigmond – amikor más rétek is felszabadultak – néha megengedte, hogy rétjeire, legelőire a parasztok is ráhajtsák állataikat. Az egyébként tilalmas rétek Szent György nap előtt és Szent Mihály nap után voltak szabadon járhatók.25

Az úrbéresek vármegyéhez benyújtott legeltetéssel kapcsolatos panaszai jórészt süket fülekre találtak. A tilosban való legeltetés miatt a befogott állataikat ugyan legtöbbször visszakapták, de teheneik, lovaik, borjaik és a sertések nem járhattak a földesúri legelőkre, s még a közös legelőn való legeltetésük is – mint láttuk – korlátozva volt. Alkalomadtán összefogtak, s a felfogadott pásztor más településeken bérelt legelőkre vitte a parasztok állatállományát, de erre szegénységük miatt csak ritkán volt módjuk.26

A nagyállattartás legfontosabb ágazata ezért továbbra is a szarvasmarhatartás volt. Ebben szerepet játszott a szántóföldi növénytermesztés munkálataihoz szükséges igaerő biztosítása. A szarvasmarhák számát erőteljesen befolyásolta a gyakorta pusztító marhavész. Az igás állatokkal a falu lakói nemcsak a saját gazdaságukban dolgoztak, hanem néha fuvaroztak is, ami közvetlen pénzbevételi forrást jelentett.27

Lovak tartásáról Bábán a XVIII. század elejétől tudunk, de számuk messze elmaradt a szarvasmarhákétól.28 Volt ugyan a településnek ménese, mivel azonban a lótenyésztés nagyobb gondoskodást, jobb takarmányellátást igényelt, lóval csak kevesen foglalkoztak.29

A sertésállomány sem volt számottevő, bár télen a népesség mindennapi ellátásában fontos szerepet töltött be. Az állattartás legelhanyagoltabb ágának tekinthetjük a sertéstartást, amellyel sem a földbirtokosok, sem a jobbágyok nem sokat törődtek. A disznókat szinte félvadon tartották, korszakunkban még nem igazán hizlaltak malacokat a belsőségeken. Tartásuk a XVIII. század első felében még leginkább makkon történt az őszi-téli hónapokban, de a fogyó makkoltatási lehetőség hiányában az 1770-es második felében már árpával etették őket. A makkoltatás ekkor már szinte minden évben tilalmas volt.

Az 1720–1730-as években gyakran adott vitára okot, hogy Bükk András kondása és az általa felügyelt állatok időről-időre betévedtek Bay Sándor felsőbábai erdejébe.30 1736-ban a „sorozatos véletleneket” megelégelve, Bay Sándor emberei puskával mentek Bükk András sertéseire. Az egyik alkalommal hármat meglőttek, és egy nagy ártányt magukkal vittek, s megettek.31

Juhtartással már a XVIII. század első felében is csak a tehetősebb birtokosok foglalkoztak. A legnagyobb juhnyája Bay Sándornak volt.32 A juhokat elsősorban gyapjújukért tartották, de fejték is őket. A XIX. század első felében, a gyapjúkonjuktúra miatt a földesurak (Bay, Bükk) jelentősen növelték juhaiknak számát. Ez együtt járt újabb legelő kisajátításokkal, ami ellen a lakosok legtöbbször eredménytelenül tiltakoztak.33

A népesség friss hússal való ellátását elsősorban a baromfiállomány biztosította. A gazdák csak akkor értékesítettek néhány baromfit, ha nagyon megszorultak.

Kezdetleges módszerekkel néhány család méhészkedett is, de az középkori jelentőségét már nem érte el. A mézet a táplálkozás mellett gyógyításra is használták, a viasz pedig keresett árucikk volt a piacon.

Az állatokat tavasztól őszig a pásztorok, kondások, juhászok vigyázták, a belsőségeken csak az igavonó állatokat és legfeljebb egy-két tejelő tehenet és növendék állatot tartottak. Télen, különösen a zordabb időjárás beköszöntével, az állatokat védett helyekre hajtották, takarmányozásuk, gondozásuk számottevő munkaráfordítást igényelt.34

A falu paraszti népességének XIX. század eleji állatállományáról az 1828-as országos összeírás adatai nyújtanak képet. E szerint Bábán 12 jármos ökör, 13 anyatehén, 5 meddő tehén, 2 kétévesnél idősebb üsző, 53 ló és 24 sertés volt a paraszti lakosok birtokában.35 A valóságban ennél jóval nagyobb lehetett a bábaiak állatállománya.

A település állattenyésztése a XIX. század első felében nem sokban különbözött a XVII–XVIII. századi állattenyésztés gyakorlatától. Továbbra is a külterjesség jellemezte, ugyanazokkal a fajtákkal, említésre méltó takarmánytermesztés nélkül. Rét- és legelőgazdálkodásról még alig beszélhetünk, legfeljebb a legeltetés rendjét meghatározó szabályok, a sarjúkaszálás érdekében korlátozott réthasználat jelezte a változás irányát.

A település gazdálkodásának alapjává a XIX. században egyre inkább a szántóföldi növénytermesztés vált, amelyet az alárendeltebb szerepet játszó állattenyésztés szervesen kiegészített. A földművelés domináns eleme Bábán mindenkor a gabonatermesztés volt. A határt a bábaiak már az 1710-es években három nyomásban hasznosították. Egy köböl mag elvetése után kemény munkával 5–6 pozsonyi köböl termést remélhettek, ami jó szántóföldi adottságokra utal.36

A búza és a rozs az őszi vetésbe került, a tavasziak közt a zab és árpa volt meghatározó. A gabonafélék termelése a külterjes gazdálkodás uralmát jelenti. Kezdetben, az uradalmakban is a gabonatermesztés dominált. A bábaiak a XVIII. század első évtizedeiben leginkább őszi búzát termesztettek.37

Az 1740-es évektől a köles, az 1770-es évektől az árpa és a zab került előtérbe.38

A kukorica a XVIII. század végén előbb az uradalmakban jelent meg, majd az 1800-as évek elején az ugar földek feltörésével már a parasztok is egyre nagyobb területeket vetettek be vele.39

Mindaz, ami intenzívebb munkát és gondoskodást kívánt, a kertekbe szorult. A gyümölcsös és zöldséges kerteken kívül ott talált helyet a káposzta- és a kenderföld, a szőlő. Lent és kendert csak a házi szükségletek fedezésére termeltek. Úrbéri kenderföldjük nem volt.40 Jelentősebb gyümölcsössel és szőlővel csak a Bükk család rendelkezett.41

Nagyobb uradalma Bábán a Bay és a Bükk családnak volt. Az utóbbi família a XVIII. században összes birtokát Bábáról irányította.42 Az uradalom életét a gazdatiszt vezette. Saját földje volt, amit az uraság gabonájából vetett be, s azt az urasági alkalmazottakkal műveltetett meg. Ő volt a felelős az uradalomban szinte mindenért, irányította, vezette annak gazdasági működését. Ő szedte be a dézsmát, fogadta fel a cselédeket, béreseket. Javadalmát az év folyamán fokozatosan kapta meg a gazdától. Felügyelte az uradalom taxásait, alkalmazottait (juhász, pályinkás, tapasztó, szakács, ostoros, aratók, ökörcsordás, kerülők, sütőasszony, kondás, gulyás stb.). Ügyelt az uradalom minden szegletére. Őt a tiszttartó, az úgynevezett jáger ellenőrizte, felügyelte és évente el-számoltatta.43

Az 1832–36-os országgyűlés magyar és latin nyelven hozott törvényei többek között az úrbéri szolgáltatásokról is intézkedtek. Meghatározták az egy egésztelekhez tartozó illetőséget, amely egy magyar holdnyi beltelekből, megyénként változóan 16–40 „osztályozott” (a föld minőségétől függően 1100, 1200 vagy 1300 négyszögöl) rétből és a közös legelőből állt. Utóbbiból elkülönítése esetén egy egésztelekre a helyi körülményektől függően 4–22 holdat kellett számítani. A legelő elkülönítését (a földesúri és a községi legelő szétválasztását) a földesúr vagy a jobbágyok többsége kérhette, ami szabadegyezés vagy úrbéri per útján mehetett végbe. A telki haszonvételek közé tartozott még a faizálás (tűzi- és épületfagyűjtés) joga, a bormérés, a terményeivel való szabad kereskedés, a borkereskedés, illetve a pálinkafőzés és bizonyos illeték ellenében boltnyitás lehetősége.

Bába úrbéresei az országgyűlés ezen törvényeinek értelmében még 1936 őszén felléptek, hogy kihasználják az új úrbéri törvénykezés számukra kedvező lehetőségeit. Kérték a rét és legelők egytagban való kiadását, illetve a szántóföldek kiegészítését megfelelő nagyságra.44

Éveken át tartó pereskedés vette kezdetét. Felmérték az akkori állapotokat, minőségük szerint osztályozták a földeket, megvizsgálták a határ termékenységét, egyénileg a birtokolt földek nagyságát és jogi alapját stb. Az egyes felek közt meglévő ellentéteket, eltérő érdekeket megpróbálták egyeztetni. Az eljárás során a földesurak, amíg saját érdekeik ténylegesen nem csorbultak, viszonylag megértően fogadták az úrbéresek igényeit, barátságosan és jó szándékkal akarták azokat kielégíteni, bár ez sokszor teljességgel lehetetlen volt.45

A vitás ügyek rendezése 1848-ig elhúzódott. Az új összesítés után csak ekkor került sor a földbirtokviszonyok módosítására, amit új telekkönyvbe foglaltak és még 1848 márciusa előtt meghitelesítettek. 34 úrbéres telkes gazda és 25 zsellér kezében 16 3/4 telek, 35 hold belsőség, 563,5 hold szántó és 213,75 hold rét volt. A szántók, a rétek és a legelők is egy tagban lettek kiadva. A szántók továbbra is három nyomásban voltak felosztva. Fele első osztályú, míg a távolabbiak harmadosztályú besorolást kaptak. A rétek igen hátasok voltak. Sarjút csak megfelelő időjárás esetén adtak, ezért azok a harmadik osztályba kerültek. Az erdők földesúri tulajdonban maradtak. A korcsmálltatás és a mészárszék joga közös lett.46

Fényes Elek 1851-ben, a mérnöki felmérés után a bábai határról a következőket jegyezte le: „Felső része Felső-, alsó része Alsó-Bábának hívatva. Határ a mérnöki felmérés után 4337 hold (1200 négyszögöllel). Belső telek 128, ebből urasági 80; úrbéri 47. Szántó urasági 1615 hold, úrbéri 560. Kaszálló 1241 hold, ebből urasági 1052, úrbéri 189. Az erdő a földesurak közt van felosztva fiatal tölgy, éger, fűzfákat nevel, minden évben szakaszonként vágatik, összesen 242 hold, s általában úri birtok. Nádas, sásos tavak, utak 173 hold. Közös legelő 376 hold. Szántóföld: fekete homok, termékeny, több részen szikes, a javítást, a jó munkát megkívánja. Tiszta búzát, rozsot, árpát, zabot, kukoricát, burgonyát, főzeléket terem. Legelő kevés. Fajra nézve legjobb selyem-birkákat tenyésztenek az urak, a jobbágyok, zsellérek csak igavonó marhát, fejőstehenet és sertéseket tartanak.”47

A jobbágyfelszabadítástól napjainkig

A tradicionális mezőgazdaságot folytató Hejőbábán a népesség túlnyomó hányada a XX. század közepéig a mezőgazdaságban talált munkalehetőséget. A jobbágyfelszabadítást követő tagosítási birtok elkülönítési perekről, az azokból következő társadalmi jellemzőkről az előző fejezetben már szóltunk. Itt csupán a gazdálkodás néhány jellemző sajátosságára szeretnénk kitérni.

A tagosítások után (1857-ben) az alsóbábai földek jó része a Bükk, míg a felsőbábai földek a Bay nemzetség kezében voltak. A felsőbábai úrbéri telkes gazdák, a jegyző és az egyházi személyek összes birtoka 230 529 négyszögöl (4 úrbéres telek után), míg az alsóbábaiaké 709 572 négyszögöl (12 1/4 úrbéri telek után) lett.

A felsőbábai majorság területe 1 419 936 négyszögölben, az alsóbábaié 2 779 471 négyszögölben lett megállapítva. A közlegelő 472 466 négyszögölt tett ki, amit a földesurak egyezsége szerint ketté osztottak: alsóbábaira (81 673 négyszögöl) és felsőbábaira (390 793 négyszögöl).48 Egy úrbári telek után járó legelő illetőségét Felsőbábán 2376 négyszögölben, míg Alsóbábán 5697 négyszögölben határozták meg.49 Ez a régi gyakorlat – miszerint az alsó- és felsőbábai úrbéresek elkülönültek – fennmaradását mutatja. A földjeik ezután is szét voltak választva, s a legeltetést is külön végezték.50

A határ nagy részét korszakunkban mindvégig a szántóföld tette ki. Annak részesedése a mezőgazdasági területből az 1930-as évekig folyamatosan nőtt, 1935-ben meghaladta a 75 %-ot. A rét és a legelő együttes részesedése 1865-ben volt a legnagyobb (31 %), ami ezt követően folyamatosan csökkent, 1935-ben már 17 %-át adta a falu mezőgazdasági területének. Ezek a számadatok a növénytermesztés elsődlegességére, az állattenyésztés háttérbe szorulására hívják fel a figyelmet.51 (Lásd a következő oldalon lévő táblázatot!)

Hejőbába és az őt körülvevő, a Borsodi-Mezőséghez tartozó települések a XVIII–XIX. századhoz hasonlóan monokulturális jellegű, állattenyésztő és gabonatermő vidék részét képezték, mely a történelmi Borsod vármegye „éléskamrája” volt. Az állattenyésztés és a szántógazdálkodás arányát a piaci kereslet változásai és az exportigények szabályozták. A XIX. században – a gabona konjunktúra hatására – a Mezőség termelése megváltozott: a szántóföldi gazdálkodás (búza-, rozs-, árpa- és zabtermelés) gyorsan terjeszkedett a legelők rovására, ami Hejőbábán is megfigyelhető. A földet továbbra is háromnyomásos rendszerben hasznosították. A táj gazdasági központja a mezőségi piac- és vásárhelyek (Mezőcsát, Mezőkeresztes, Mezőkövesd, Mezőnagymihály és Ónod) voltak.52 A bábaiak a fenti piac- és vásárhelyeken kívül előszeretettel látogatták Miskolc piacát is, ahol a megtermelt primőr zöldségeiket értékesítették.53

A XIX. század második felében a szántógazdálkodás jelentősége az állattenyésztés fölé emelkedett. A feltört legelők néhány évig gazdag termést adtak, de a modern agrotechnikai módszerek hiánya és a termőföld elaprózódottsága miatt a termelés visszaesett, és a mezőgazdasági népesség egyre jobban differenciálódott. Az elszegényedett parasztokból Hejőbábán is létrejött a mezőgazdasági vándormunkások, a „summások” sajátos rétege.54

A faluban a háromnyomásos rendszer szigorú kötöttségeit a XIX. század végén megjelenő pillangós növények (pl. lóhere) kezdték kikezdeni. Az egyre kisebb földdel rendelkező gazdák a megismert takarmánynövényeket csak az ugar rovására tudták hasznosítani.

Hejőbába főbb növényeinek vetésterülete (év/hektár)55

A határban a XX. század első felében leginkább búzát, kukoricát, árpát termesztettek. Jelentős volt a takarmánynövények, a hüvelyesek közül a lencse és a borsó, a burgonya és a zöldségfélék, az ipari növények közül a cukorrépa és a dohány termesztése. Hatalmas, fából és deszkából épített, jól szellőztethető úgynevezett dohánypajtában hosszú zsinegeken száradt a már letört és felfűzött dohány. A téli estéken sok munkát adott a családoknak, rokonoknak a megszáradt levelek simítása, osztályozása és bálázása. A dohányt Mezőkövesden vették át.56

Jól jövedelmezett néhány bábai családnak a paprika is, bár ezt főleg Hejőszalontán és Hejőpapiban termesztették.57

A szőlőművelésnek nagy hagyománya soha nem volt a községben. Az éghajlati- és talajadottságok nem kedveztek termesztésének. Nagyobb szőlő területe a két világháború között csak a Fried testvéreknek volt.58 A második világháború után néhányan kisebb szőlőtelepítésekbe fogtak. Gondos munkájuk eredményeként jó homoki boruk lett. Boros pincék csak az 1960-as évektől épültek a szőlőkhöz.59 A gazdaságban kiegészítő szerepe volt – bár időnként nőtt a jelentősége – a gyümölcstermesztésnek.

Hejőbába határának művelési ágak szerinti feloszlása

A XX. század elején a korábbi időszakhoz képest az állattenyésztés is változásokon ment keresztül. A szántóművelésre alkalmatlan szikes legelőkön változatlanul jelentős volt a pásztorkodás, elsősorban a szarvasmarha-, a ló- és a juhtenyésztés. A dél-borsodi rét- és legelőcsökkenés következtében ismét megnőtt a tradicionális vándorpásztorkodás szerepe. A migráció egyrészt a hordalékkúp-síkság és az ártér között, másrészt a hordalékkúp síkság és a hegyvidéki tisztások, völgyek és kismedencék között alakult ki.60 Hejőbábán a nagyállattartásban a szarvasmarha-tenyésztés volt a meghatározó. A jobban tejelő és nagyobb hústömeget adó piros-tarka fajok csak lassan terjedtek el. A magyarfajta állatok még a század közepén is meghatározó számban voltak jelen a községben. Az igaerő nagy részét a XX. század első felében még a szarvasmarhák biztosították. A XX. század végére tartásuk teljesen visszaszorult.

Dohánypajta 1967-ben a Fő út 45. sz. alatti ház
szomszédságában
(MNM. F. 210664. Kresz Mária, 1967.)

Magyar bika és tehenek a bábai legelőn
1930 körül
(MNM. F. 206610. Győrffy István 1934 előtt)

Növekvő számban tenyésztettek a lakosok sertést is. A disznók között a fehér szőrű mangalica volt az uralkodó fajta. Ez a zsírsertés jól bírta a szabadban való tartást, éppen úgy, mint a messzebb lévő vidékre terelést. Nagyobb állományuk az 1960-as években volt. Utóbb számuk viszszaesett, de a házi sertéstartás ma is gyakori a faluban.

A lóállomány meglehetősen vegyes képet mutat. A fajlovak tenyésztésére nem igen fordítottak gondot. Leginkább a magyarfajta volt az általánosan tartott ló. Feltűntek a hidegvérű lovak is, de tartásuk nem vált általánossá. Kivételt az Orczy uradalom jelentett. Messze földön híres lovakat tartottak, melyek versenyeken, kiállításokon számos díjat nyertek.61 A lótenyésztés, -tartás a XX. század második felében teljesen eljelentéktelenedett, a század végére gyakorlatilag megszűnt. A XIX. század közepéhez képest a juhtartás fokozatosan visszaszorult. A legelők kicsinysége, a múlt századtól jelentkező juhtartás hasznának dekonjuktúrája és a helyi értékesítési lehetőségek hiánya az ágazatot egyre jobban sújtotta. A magyar racka fajtát, amelynek hosszú gyapja különösen alkalmas volt erős, tartós anyag szövésére, már a XX. század elején teljesen kiszorította a sokkal finomabb gyapjút adó, végső fokon spanyol eredetű, rövid szőrű merinó juh.

Kecske-, bivaly- és szamártartásról nem beszélhetünk. A baromfitartásban a tyúk és a kacsa tartása dominált. Néhány család időnként nyúltartással és méhészkedéssel is foglalkozott.62

A község állatállományát még a XX. század első felében is számos járványos betegség tizedelte, amelyeket csak a század utolsó évtizedeiben számoltak fel végérvényesen.63

Hejőbába állatállománya XX. században

A XIX–XX. század fordulóján a településen öt nagyobb gazdaság működött.64

A Bükk-Sebe Alapítvány földjeit kezdetben Melczer László bérelte. Két községben összesen 1174 kat. holdon gazdálkodott. A gépesített gazdaságban 27 cselédet alkalmazott. 400 juh, 254 sertés, 143 szarvasmarha és 29 ló volt az állatállománya.

Bay Barnabás saját és Bay Géza birtokán gazdálkodott. A 929 kat. holdnyi uradalom 3 községben feküdt. 28 cseléde volt. Az állattenyésztésen belül a juhtartásnak volt kiemelkedő szerepe. Állatállománya: 1487 juh, 107 szarvasmarha, 102 sertés és 21 ló. Az ő gazdasága is megfelelően volt gépesítve.

Melczer Béla és Okolicsányi Béla földjét két községben (1019 kat. hold) Fried Miksa haszonbérlő bérelte. Ez a gazdaság már szerényebben volt gépesítve. 20 cseléd dolgozott a birtokon. Az állatállomány 800 juhból, 145 szarvasmarhából és 29 lóból állt.

Az Orczy uradalom 377 kat. holdja csak bábai földekből állt. Gépesítettsége kitűnő volt, gyakorlatilag mindenféle munkagép a gazdaság rendelkezésére állt. Az uradalom 16 cselédet alkalmazott. Az állatállomány 300 juhból, 50 sertésből, 45 szarvasmarhából és 9 lóból állt. Később – Orczy István és László idejében – messze földön híresé tette az uradalmat a nemes lótenyésztése, s 14 holdas dohányültetvénye.65

A Bay kastély gazdasági udvara
az 1940-es évek elején
(Fotó: id. Bartus Sándor tulajdona)

Szőllőssy József birtoka 3 községben 324 kat. holdat tett ki. 17 cselédje, 300 juha, 45 szarvasmarhája, 12 sertése és 6 lova volt.

A nagyobb gazdaságok élén is cserélődtek a birtokosok. 1940-re az alapítványi földeken kívül az Orczy, a Jármy (volt Bay) és a Tarnay uradalom volt a község jelentősebb gazdasága.66 Az alapítványi földeket ekkor már jó ideje Fried Izidor bérelte, aki Bábán született 1883-ban. Apja Fried Miksa, anyja Bárány Lina volt. Felesége Berger Erzsébet, gyermekei Andor és József. Kereskedelmi és fémipari iskolát végzett Miskolcon és Kassán. A gazdálkodáshoz kitűnően értő Fried testvérek alatt az alapítványi uradalom korszerűen lett berendezve. Különösen az állattenyésztés volt magas szintű. Törzskönyvezett tehenei, jó fajta hússertései híresek voltak a környéken. 1930-ban az országos mezőgazdasági kiállításon merinói anyajuhaival II. helyezést ért el, a miskolci kiállításon kosaival nagydíjat nyert.67

A nagybirtokok munkaerő-szükségletét a cselédek biztosították. A helybeliek egy része nem szívesen szegődött el éves cselédnek a nagybirtokra, ezért a földesurak gyakran más településekről hozattak maguknak „kommenciós” alkalmazottakat.

A cselédek többsége nem tudott írni. Alacsony, kis ablakú, egészségtelen házban éltek. Néha 3–4 család élt közös konyhán, egy fedél alatt. Életük nem volt könnyű. A szegődségi levelük, más néven a „cselédlevél” kemény feltételeket tartalmazott. Többek között teljes engedelmességgel tartoztak az uradalmi tisztnek. A majorból (tanyáról) engedély nélkül még ünnepnap sem távozhattak el. A cseléd köteles volt az általa okozott károkat megtéríteni. A béreként kapott gabona mennyisége ellen kifogást nem emelhetett. Jogállásukról az 1907. évi XLV. törvény rendelkezett.

A bábai cselédek fizetése általában 15 köböl terményből és negyedévente 3–5 pengőből állt. A „szegődségi év” januárban kezdődött, a cseléd felfogadás novemberre esett.68

Fontos szerepük volt az uradalmakban a kovácsoknak, akiknek a cselédnél valamivel több volt a javadalma.

Czelvikker Antal a Fried gazdaság gépészkovácsa volt 34 éven át. Bére 24 mázsa gabonából, 3 hold kukoricaföldből és 2 tehén tartásából állt. Negyedévente 25 fertálypénzt is kapott. Sertéseit kihajthatta a legelőre. Kezdetben egy két szobás lakást is biztosítottak számára.69

Frózsi Gábor 1928 és 1943 között az Orczy uradalom kovácsa volt. Fizetése 16 köböl életből, negyedévente 750 fertálypénzből, tüzelőből, sertéslegeltetésből és tehéntartásból állt össze.70

Nagy mezőgazdasági munkák esetén (pl. aratás) a XIX. században Bábán is feltűntek az úgynevezett summás csapatok. A summások elkülönültek a helyi lakosságtól, nemigen kerültek egymással kapcsolatba. Egy-egy ilyen csapatba 20–30 ember is tartozott. Kora tavasztól késő őszig, a betakarítás befejezéséig tartózkodtak a faluban. A birtokon a legkülönfélébb munkákat végezték el. A summás csapat főznivaló nyersanyagot kapott, amelyből az általuk megválasztott szakács készítette el az ételt. A keresetüket a csoport összteljesítménye szabta meg, nem az egyén által elvégzett munka. A férfiak bére közel egyharmaddal haladta meg a nőkét. Szállásukul rendszerint egy nyáron üresen álló istálló szolgált. Járandóságuk egy részét mindig természetben kapták meg. Az ilyen közösség vezetője volt az úgynevezett bandagazda, aki a többiek nevében a birtokossal, illetve annak megbízottjával megkötötte a szerződést. Ő volt az egyszemélyi felelős a munka elvégzéséért. Tizennégy éves korától lehetett valaki bandatag. Ha Bábán nem akadt elég munka, akkor a summás csapat más településeken vállalt munkát.

A II. világháború után a földosztás a település mezőgazdasági jellegét megerősítette, az önálló gazdák boldogulását, gazdasági gyarapodását azonban nagyban gátolta a politikai akarat. A szocializmus irányelvei nem kedveztek az önálló gazdálkodásnak.

A földosztás során előbb a volt urasági cselédek, majd a sokgyermekesek földigényét elégítették ki. Bábán a földosztás 1945. április 12-én, a Földosztó Bizottság ténykedésének révén gyorsan lezajlott.71

A földosztás során kiosztottak 1373 kat. hold és 661 négyszögölnyi területet. Az egyes birtokostól elvett földterületek nagysága a következő volt: Orczy testvérek 411 kat. hold, Bükk-Sebe Alapítvány 577 kat. hold, Tarnay István 65 kat. hold, Jármy Aladárné és gyermekei 313 kat. hold és dr. Farkas Jánosné 7 kat. hol.72 A 104 házigénylő között 39 házhelyet alakítottak ki összesen 39 kat. hold területtel. Házhelytartalékra 18, míg legelőnek 50 kat. holdat meghagytak, míg a többi földet 2–25 holdas parcellákban kiosztották a 197 igénylőnek.73

A földosztás során a nemesbikkiek is bejelentették igényüket a bábai földekre (216 kat. hold), mivel náluk kevés volt a kiosztható föld (464 kat. hold). Véleményük szerint a bábai három nagybirtok bőven elegendő nekik is a földreform céljára. Természetesen ez ellen a bábaiak tiltakoztak. A vitát a vármegye döntötte el azzal, hogy 60 kat. hold földet a nemesbikkieknek juttatott az alapítványi és a Jármy-féle földekből. (Korábban kishaszonbérletben azokat a nemesbikkiek használták.)74

Az önálló gazdák boldogulását, gazdasági gyarapodását nagyban gátolta a politikai szándék. A szocializmus alapjainak lerakása megkívánta a mezőgazdaság szövetkezetesítését. Még 1948 nyarán megkezdődött e téren a fordulat. A korábbi agrárpolitikai törekvésekkel, amelyek a kisgazdaságok támogatását célozták, fokozatosan felhagyva, 1949 folyamán megindult a gyors ütemű szövetkezetesítést. Kezdetben elsősorban a földtelen vagy nagyon kevés földtulajdonú parasztok alakítottak szövetkezetet. Egy 1948. december 18-ai kormányrendelet a termelőszövetkezeti csoportok három típusának megalakítását tette lehetővé.

Az I. típusú vagy táblás termelőszövetkezeti csoportnál a szántást és a gépi vetést a vetésforgó alapján közösen végezték a tagok. Az intéző bizottság állapította meg, hogy mely táblákat kell trágyázni, és ahhoz az egyes tagoknak mennyi istálló trágyát kell rendelkezésre bocsátani. A műtrágyát közösen szerezték be. A további művelés ezután már egyénileg történt, az egyes táblákon belül (sorshúzással) olyan nagyságú területeket jelöltek ki, amennyi a jóváhagyott vetésterv alapján az egyes tagokat fölterületük arányában megillette. A betakarított terménnyel mindenki maga rendelkezett, de a közös költségekhez a tagoknak földterületük arányában hozzá kellett járulniuk.

Részlet a Haladó tsz tagnévsorából és a bevitt
földterületek nagyságáról
(B.-A.-Z. M. Lt. VI. 101/b.)

A II. típusú vagy átlagelosztású termelőszövetkezeti csoport a gazdálkodás formáját tekintve sokban hasonlított az I. típusú csoport működéséhez. A lényeges különbségek: a cséplés mindenképpen közös szérűn történt, továbbá a földterület arányában viselték a közös költségeket és ennek megfelelően osztozkodtak a megtermelt terményeken is, de „oly módon, hogy minden tag az össztermelésből átlag szerint” részesedett. Ellentétben az I. típussal, itt már közös kockázat alapján, a szövetkezeti össztermelés átlaga szerint osztották szét a jövedelmet.

A III. típusú csoportnál az első két típussal szemben, ahol a kollektív gazdálkodás nem feltétlenül terjedt ki a tagok összes földterületére – másfél hold háztáji kivételével –, a közös termelést az összes saját vagy bérelt földön végezték. A csoportba be kellett vinni az igavonó és a háztartási szükségletet meghaladó haszonállatokat, továbbá az értékesebb mezőgazdasági eszközöket (szekeret, vetőgépet, ekét, boronát stb.) is. A félreértések elkerülése végett egy 1951. évi földművelésügyi miniszteri rendelet pontosan meghatározta, hogy mi tekinthető a családi szükségletek kielégítésére szolgáló haszonállatnak. Ezek után a tsz-tag a háztájiban tarthatott egy tehenet, egy növendék marhát, öt juhot vagy kecskét, egy vagy két sertést, korlátlan számú baromfit, méhet és házinyulat. A bevitt vagyontárgyak értékének egy része az oszthatatlan szövetkezeti közös vagyonba került, míg a fennmaradó részt részletekben kifizették a tagoknak. Minden munkát közösen végeztek, amit munkaegységben mértek. A tiszta feleslegből a tagok túlnyomórészt végzett munkájuk arányában részesedtek, a bevitt föld csak a földjáradék fizetésénél játszott szerepet. (A földjáradék vagy a rendeletekben meghatározott kishaszonbérrel – holdanként 1–1,5 mázsa búzával – vagy a csoport közgyűlésének döntése szerint a tiszta jövedelem maximum 25%-ával volt egyenértékű.)75

A szövetkezeti mozgalom elődjének tekinthető Hangya Szövetkezet A II. világháború után Földműves Szövetkezetté alakult.

Az első tsz-csoport 1948-ban, Benőcs András elnökletével alakult meg. 1950-ben egy újabb tsz jött létre, a Haladó Mg. Tsz, melynek Kosztor József volt az elnöke.76 Ennek a tsz-nek alakuláskor 35 tagja volt, akik 260 kat. holdnyi területet vittek be a közös gazdálkodásba. (Fejenként 1–7 kat. holdat.)77 A tsz 1951-ben már a III. típusú besorolást kapott, amely 1952-ben magába olvasztotta a település másik, I. típusú tsz-ét. A Haladó tsz új elnöke Benőcs András lett.78

A Haladó tsz tagjai a múltban valamennyien uradalmi cselédek voltak. 1953-ban a közös gazdaságban 240 juh, 67 szarvasmarha, 25 ló, 193 sertés, 87 hízó és 450 baromfi alkotta az állatállományt. A szántóföldeken leginkább gabonát, burgonyát, kukoricát és cukorrépát termesztet-tek.79 A tsz-nek egy villanydarálója volt, más gépekkel azonban nem nagyon rendelkeztek. A gabonát először 1953-ban aratta gép, akkor a hejőpapi gépállomásról kölcsönzött kombájn váltotta fel a kétkezi aratást.80

Az 1950-es évek nehéz gazdasági éveiben a tsz-nek a legtöbb hasznot a szarvasmarha tenyésztés hozta. Emellett jövedelmező ágazatuk volt a sertéstartás és a takarmánytermesztés.81 1955-ben már gépekkel művelték a tsz földjeit, műtrágyával javították a termőképességet, holdanként 15,5 mázsa búzát tudtak betakarítani róluk. A tsz kertészetében dinnyét termesztettek, amit teherautóval hordtak a városi piacokra, a tejjel és a baromfival együtt.82 A tsz azonban nem állt erős lábakon, 1956 októberében – a politikai lehetőségeket kihasználva – feloszlott.83

1957 januárjában új tsz alakult, melynek neve Új Élet lett, elnöke Kosztor József volt. Az új tsz megörökölte a korábbi épületeit, de az állatállományt már nehezen szedték össze. Az induláskor 37 fejőstehénből, 23 növendékből, 7 hízó marhából, 57 hízott sertésből, 30 anyakocából, 13 lóból és 820 db birkából állt. Problémát jelentett azonban a helyhiány, az állatok elhelyezése, amit csak lassan tudtak megoldani.84

Az Észak-Magyarország cikke a Haladó Tsz-ről
1956. aug. 29-én

1957 márciusában a tsz-nek 37 tagja volt, akik közül 2 fő számított középparasztnak. A tsz összes területe 398 kat. hold volt, melyből 375 kat. hold volt a szántó.85 Az év végére már 60 tagja volt az Új Életnek. A szövetkezet dohány és cukorrépa termesztésbe kezdett, s a sertéstartásra is nagy hangsúlyt fektetett.86 1960-ban megkapták az egyébként is használt „sárgaházat”, amely korábban a Haladó tsz-é volt. Itt alakították ki irodaházukat.87 A tsz. taglétszáma azonban minden erőfeszítés ellenére sem akart számottevően gyarapodni.

A szövetkezetek termelése országos viszonylatban ekkorra másodlagos jelentőségűvé csökkent. (Kb. a bruttó termelési érték 20%-át tették ki.) A magángazdaságok tulajdonosainak jövedelmei jelentősen meghaladták a szövetkezetben maradt parasztokét, annak ellenére, hogy a szövetkezetekben dolgozók jövedelmét az állam nagymértékben támogatta. Az agrárpolitika ekkor azt vallotta, hogy a szövetkezetek kiterjesztése nem időszerű, évtizedek alatt sikerülhet csak a mezőgazdaság kollektivizálása. Ebben hozott gyökeres változást egy KGST határozat, melynek hatására és a környező európai szocialista országok mintájára nálunk is párthatározat született 1958 decemberében a szövetkezetesítésről. A határozat értelmében az átalakítást a mezőgazdasági termelés egyidejű növelésével kellett megoldani. A szövetkezetek szervezése során a nyomás, ráhatás minden lehetséges eszközét felhasználták, erőszakot azonban csak elszórtan alkalmaztak. Elég volt az 1956 előtti időszakra emlékeztetni a többséget ahhoz, hogy megtörjön az ellenállás. Jelentős fejlesztéseket helyeztek kilátásba, ha a parasztok belépnek a szövetkezetbe. A korábbi tsz-szervezésekkel ellentétben most egyértelműen a termelési tapasztalattal rendelkező kis- és középparaszti gazdaságokra helyezték a súlyt, ezeket késztették belépésre, s a tekintélyesebb parasztok nyomában a többiek már könnyebben találtak maguknak helyet a szövetkezetekben. Így volt ez Bábán is. 1959-ben a községi tanács VB-nak két egyéni gazda tagját is „felkérték”, hogy miután a családjukkal megbeszélték, jó példát mutatva járjanak elöl, és lépjenek be a termelőszövetkezetbe.88 Az agitáció megtette a hatását és az 1960-as évek elején az önálló gazdák közül sokan tagjai lettek a tsz-nek.

1963-ban a tsz elnökévé Vida Lászlót választották.89 A tsz a következő években ellentmondásoktól nem mentesen, de fejlődött, területét a volt alapítványi földekkel megnövelték.90

Az 1973-as termelőszövetkezeti zárszámadás során Vida László elnök elmondott beszédéből tudjuk, hogy a szövetkezet gazdasági tevékenységének 68 %-a a hagyományos növénytermesztésből állt, míg a további 32 %-ot az ipari, s ezen belül is a szolgáltatási munka képezte. Az évi hektáronkénti termés búzából 40,2, árpából 38,6, kukoricából 45 mázsa volt. Az 1390 hektárnyi területen gazdálkodó tsz. 1973. évi bruttó jövedelme meghaladta a 8 millió 200 ezer forintot.91

Két év múlva, 1975-ben az Új Élet Mg. Tsz egyesült a hejőpapi Petőfi Mg. Tsz-szel.92

A tsz kertészeti brigádja az 1960-as években
(Fotó: Mezei Zoltán tulajdona)

Az egyesülést követően Vida László, volt hejőbábai elnök lett az egyesült szövetkezet vezetője, melynek neve Új Élet lett, székhelye Hejőpapiba került. 1976-tól a korábbi elnök nyugdíjba vonulása után az új elnök Ragályi József lett. Az egyesülést követően a szövetkezet mintegy 2700 hektár területen gazdálkodott, s mintegy 300–400 db szarvadmarhát, 3000 db sertést és 600–800 db tenyészjuhot tartott. Jelentős beruházásnak valósultak meg: 1975-ben megépült a szárítótelep, 1978–1981-es években a sertéstelep, 1981–1983-ban a szövöde, ezen kívül jelentős gépi beruházások is történtek. A mezőgazdasági termelés mellett az 1980-as években jelentős volt az alaptevékenységen kívüli tevékenység is. Kiemelkedő volt a kavicsbányászat és szállítás, a pamutipari tevékenység, melynek keretében fonás, csévélés és törés zajlott. Jelentős volt még az építőipari és lakatosipari szolgáltatás, volt kenyérsütő üzem, élelmiszer kiskereskedelem és vendéglátás. A foglalkoztatott létszám összességében meghaladta a 400 főt.93

Az Észak-Magyarország cikke az Új Élet Mg. Tsz-rről

A rendszerváltás után a kiegészítő tevékenységek fokozatosan háttérbe szorultak, majd a megrendelések hiányában megszűntek. Az 1992. évi új szövetkezeti törvénynek megfelelően a szövetkezet átalakult, a vagyon nevesítve lett. A kárpótlási törvény előírásai szerint a földalapok elkülönítésre kerültek, a szövetkezeti földtulajdon megszűnt, a földek viszszakerültek magántulajdonokba. Az 1990-es évek második felében felgyorsult a földkivitel, 2000-ben már csak mintegy 450 hektár szántóterület volt a szövetkezet használatában. 2001-től a szövetkezet már nem folytat termelő tevékenységet, bérbeadással és mezőgazdasági szolgáltatással foglalkozik. A foglalkoztatottak létszáma 20–25 főre csökkent.94

Lábjegyzetek:

1. Lásd a Község néveredete és helynevei című fejezetnél.
2. B.-A.-Z. M. Lt. IV. A. 501/b. III. I. 128/1/2/1715. 28. fol.
3. Engel–Kristó–Kubinyi, 1998. 27.
4. Eperjessy, 1966. 172–174.
5. B.-A.-Z. M. Lt. IV. A. 501/c. 1578–1697 közötti források elszórt adataiból.
6. N. Kiss, 1960. 213.
7. B.-A.-Z. M. Lt. IV. A. 501/c. XVIII. I. 99/1579. ill. N. Kiss, 1960. 213.
8. Uo. XXXII. 7. 368. d. Borsod vm. dézsmajegyzékei 1594.
9. Takács–Kovács, 1998. 90–92.
10. B.-A.-Z. M. Lt. IV. A. 501/c. X. III. 119/1648., X. III. 136/1650., X. III. 213/1658., X. III. 304/1663., X. IV. 81/1685. ill. XV. 17. Alsóbába 40. és 43. fol. ill. Felsőbába 32. fol.
11. Uo. XXIII. 25. 11. d. 49. 67. fol.
12. Uo. IV. A. 501/b. XXII. II. 592/1784.
13. Uo. XVIII. XVIII. 1117/1726., XI. III. 226/1742., XVIII. VI. 807/1776., XVIII. IV. 781–783. és 804/1742. ill. IV. A. 501/d. XVIII. IV. 212/1742.
14. Uo. XIII. 25. 9. d. 799/1798., IV. A. 501/c. XIII. XVI. 912/1772. ill. VII. 1/c. 19. d. 1827. jún. 3. és 1828. júl. 13. ill. IV. A. 501/e. 1825/1829. ill. IV. A. 501/b. XXII. II. 592/1784.
15. Uo. IV. A. 501/b. III. I. 128/1/2. 28. fol.
16. Tóth, 1991. 101.
17. Uo. 101–102. Lásd a Hejőbába társadalma című fejezetnél.
18. Lásd a Hejőbába társadalma című fejezetnél.
19. B.-A.-Z. M. Lt. IV. A. 501/b. XXII. I. 247/1771.
20. Uo. IV. A. 501/e. 1680/1793.
21. Uo. 726/1794.
22. Uo. 3174/1828., 1825/1829. ill. VII. 1/c. 19. d. 1820–1827 közötti perek iratai.
23. Uo. VII. 1/c. 19. d. 1825. márc. 11.
24. Uo. IV. A. 501/b. XXII. III. 592/1784. ill. IV. A. 501/c. XVII. XVIII. 4271/1783., XVII. XIX. 4408/1784.
25. Uo. IV. A. 501/b. XXII. II. 554/1780. és XXII. III. 592/1784.
26. Uo. IV. A. 501/e. 1694/1798.
27. Uo. IV. A. 501/d. XVII. II. 172/1725., XVIII. IV. 427/1752. és. 430/1752. ill. IV. A. 501/c. XVII. I. 152/1726., XIII. XVI. 912/1772., XVII. XVIII. 4271/1783. ill. VII. 1/c. 19. d. 1820. dec. 13., 1825. márc. 21. és 1827. jún. 3.
28. Uo. IV. A. 501/b. III. I. 497., 498., 504., 523., 526., 540., 545., 550., 580., 601., 680/1697–1742. Dicalis összeírások adatai.
29. Uo. IV. A. 501/e. 1694/1798.
30. Uo. IV. A. 501/d. XVII. II. 174/1725.
31. Uo. IV. A. 501/c. XVII. III. 491/1736.
32. Uo. IV. A. 501/d. XVII. II. 175/1725. és XVII. I. 152/1726. ill. lásd a 28. lábjegyzet jelzetét.
33. Uo. IV. A. 501/e. 3174/1828. és 1825/1829. ill. VII. 1/c. 19. d. 1827. jún. 3.
34. Uo. IV. A. 501/e. 1694/1798.
35. Uo. XXXII. 7. 439. d. 1828-as országos összeírás Bábára vonatkozó adatai.
36. Uo. IV. A. 501/b. III. I. 128/1/2/1715. 28. fol. Az 1715. évi országos összeírás Bábára
vonatkozó megjegyzései. ill. XIII. 25. 11. d. 49. 66–68. fol.
37. Dicalis összeírások adataiból. Lásd a 28. lábjegyzet jelzetét.
38. B.-A.-Z. M. Lt. IV. A. 501/c. XVII. IV. 212. és 804/1742. ill. XIII. 25. 6. d. LXX. 6/1773.
39. Uo. IV. A. 501/e. 1542/1805. ill. Tóth, 1991. 101–102.
40. B.-A.-Z. M. Lt. IV. A. 501/b. XXII. II. 592/1784.
41. Uo. IV. A. 501/c. XVII. XV. 3303/1774.
42. Csíkvári, 1939. 64.
43. B.-A.-Z. M. Lt. VII. 1/c. 19. d. XIX. század első felének perirataiból.
44. Uo. IV. A. 501/e. 3068/1837., 3165/1837., 4344/1837., 2727/1841. és 1638/1846. ill.VII. 1/c. 19. d.
45. Uo. VII. 1/c. 19. d. 1837–1848. közötti periratok.
46. Uo. 1848. ápr. 20. ill. IV. A. 501/j. 1. d. 1841. évi nemesi összeírás megjegyzései.
47. Fényes, 1851. I. köt. 60.
48. B.-A.-Z. M. Lt. VII. 1/c. 19. d. XVI. 38.
49. Uo. 1857-es egyezség. XVII. 46.
50. Úrbéres földekre lásd a könyv belső borítójának térképeit.
51. Varga, 1970. 230. A táblázatra is uo.
52. Frisnyák–Boros, 1986. 282–283.
53. Csíkvári, 1939. 64.
54. Frisnyák–Boros, 1986. 285–286.
55. Növénytermelés. Községsoros adatok, 1976. 230–232.
56. Növénytermelés. Községsoros adatok 1936–1962, 1986. I. köt. 230–232. ill. Bodgál, 1964. HOM. NA. 1332.
57. Bodgál, 1964. HOM. NA. 1332.
58. Magyarország kereskedelmi és mezőgazdasági címtára, 1931. 106.
59. Bodgál, 1964. HOM. NA. 1332.
60. Frisnyák–Boros, 1986. 284.
61. Csíkvári, 1939. -336.-
62. Mezőgazdasági statisztikai adatgyűjtemény 1780–1970. Állattenyésztés. III. Községsoros adatok, 1972. 4–7. köt. ill. Általános mezőgazdasági összeírás, 1972. ill. Mezőgazdasági összeírás, 1981. ill. Varga, 1970. 230. A táblázat adatai uo.
63. B.-A.-Z. M. Lt. IV. B. 818. 3465., 3623/1889., 2171., 2385/1896., 4375/1898., 1833., 4007/1899., 2876/1903., 5181., 5657/1904. és 2418/1906. Az állatállományt sújtó járványos megbetegedésekkel kapcsolatos források felsorolását még hosszan folytathatnánk, egészen a XX. század közepéig.
64. Magyar korona országainak mezőgazdasági statisztikája. Gazdacímtár, 1897. 278–279. Az egyes gazdaságokra az adatok uo.
65. Csíkvári, 1939. -336.-
66. Uo. 64.
67. Uo. -128.-. ill. Bodgál, 1964. HOM. NA. 1332.
68. Bodgál, 1964. HOM. NA. 7368. ill. HOM. NA. 1332.
69. Uo.
70. Bodgál, 1964. HOM. NA. 1222. A falunak külön kovácsa volt, Jászay József. Időnként ő is dolgozott az Orczy gazdaságban.
71. B.-A.-Z. M. Lt. V. 181. 1. d. 194/1945. ápr. 113.
72. Uo.
73. Uo. 194/1945.
74. Uo. 1945. aug. 6. ill. 1947. máj. 23.
75. Honvári, 1997. 524–525.
76. HBH. közlése.
77. B.-A.-Z. M. Lt. VI. 101/b. Hejőbába 1950.
78. Uo. XXIII. 812. 1. a. 49/1951.
79. ÉM. 1953. szept. 20. 6. p. ill. B.-A.-Z. M. Lt. XXIII. 812. 1. a. 6/1953.
80. ÉM. 1953. szept. 20. 3. p.
81. ÉM. 1955. dec. 11. 5. p.
82. ÉM. 1956. aug. 29. 2. p.
83. ÉM. 1960. jan. 5. 4. p.
84. Uo.
85. B.-A.-Z. megye legfontosabb statisztikai adatai 1956, 1957. 287.
86. ÉM. 1957. nov. 30.
87. B.-A.-Z. M. Lt. XXIII. 812. 1. a. 1–IX/1960.
88. Uo. 1959. nov. 30. VB. ülés jkv.
89. HBH. közlése.
90. Bodgál, 1964. HOM. NA. 1222. ill. ÉM. 1967. aug. 8. 3. p. ill. 1967. 22. sz. 3. p.
91. ÉM. 1974. 23. sz. 1–2. p.
92. HBH. közlése.
93. Takács–Kovács, 2001. 214.
94. Uo.