Előző fejezet Következő fejezet

A JÁSZKUNSÁG MÚLTJA

 

A jászkunok származása

Mielőtt bármelyik jász község múltját ismertetnénk, nem tehetjük ezt anélkül, hogy előbb ne ismerkednénk meg magának a jász népnek a történetével és az idők folyamán betöltött szerepével. Ez a történelem viszont szoros kapcsolatban áll és kapcsolódik egy másik rokon népelem, a kunok történetéhez, együtt pedig szerves részét képezik az egész magyarság, tehát az egyetemes magyar történelem múltjának.

Ismertetésünket tehát a jászkunok származásának és múltjának megvilágításával kell kezdenünk, mert csak így lesz érthető előttünk az a szerep, amelyet ez a nép betöltött a Kárpát-medencét meghódító magyarság történetében.

Bár a jász és a kun sok tekintetben különbözik egymástól, de sorsuk a honfoglalás előtti időkben is egybekapcsolódott. Hazai krónikásaink és a külföldi források is sok esetben együtt emlékeznek meg róluk, s mert a kunok száma népességben nagyobb volt, mint a jászoké, azért az írások sokszor csak a kunokról tesznek említést, így csak az intézkedésekből tűnik ki, hogy a forrásokban említett adatok nemcsak a kunokra, hanem a jászokra is vonatkoztak.

Tudjuk, hogy a magyar honfoglaláskor a jászkunokhoz hasonló népelemek - mint a székelyek, palócok, valamint a népvándorlás korából még megmaradt de behódolt egyéb néptöredékek - szintén helyet kaptak a Kárpát-medencében és meghúzódtak a magyarság védelme alatt, megőrizték régi hagyományaikat, sorsuk azonban nem mindegyiknek alakult olyan érdekesen, mint a jászkunok élete.

A magyar honfoglalást megelőző századokban a népvándorlás ideje alatt már mozgalmas volt az élet a Kárpátok koszorúzta területeken. Az emberiség bölcsője Ázsia végtelen birodalma évszázadokon át ontotta a különböző népeket, akiket valami mágikus erő vonzott a nyugat felé. Seregeikkel áttörték magukat Ázsia pusztaságain, rabolva, pusztítva nyomultak nyugat felé, hogy megtalálják az ígéret földjét, és új hazát szerezzenek maguknak.

A népvándorlás évszázadokig tartó folyamat volt, amelyben népek milliói pusztultak el. De mégis sokan eljutottak a Kárpád-medencébe, ahol összetorlódva rövidebb-hosszabb ideig élték életüket. Ezek a népek mind nomádok voltak, akiket valami igézetszerű rettenetes erő hajtott a civilizált Római Birodalom által képviselt nyugati országok felé.

Az évszázadok homályán és a hiteles leírások sokszor egymással ellenkező labirintusán keresztül átcsillámlik az a tény, hogy „ az Uraitól a tiroli, csehországi és szlavóniai hegyekig a legkülönfélébb nemzetek zsibongták kérész életüket. Alánok, hunokjászok, chunok, basternák, geták, hirugnuk, ungurok, quadok, ugorok, kozárok, roxolánok, gótok, uzok, petsenégek, avarok, bolgárok stb. egymáson keresztül bolyongtak, verekedtek, nyüzsögtek, mígnem legnagyobb részük nyom nélkül elveszett. Mivel pedig a megsemmisítő csaták legtöbbje a síkságon zajlott le, igen nagy részüknek a nagy magyar Alföld vált csendes temetőjévé." [25, 172.]

Ezért fordít itt ki az eke és azért található az ásatásoknál annyi emberi csont és edénytöredék, bizonyságául annak, hogy sok százezrek alusszák itt örök álmukat, szétszórva az ismeretlen sírokban, melyeket gyakran a véletlen hoz csak napvilágra és találgatják az utódok vajon kinek a hamvai voltak, mely korból való és mely néphez tartozott-.

A jászok és kunok őshazája is Ázsiában volt, valahol a Káspi-tó környékén. A nagy népvándorlásba az ő elődeik is belesodródtak, hol önálló törzsekként kóborolva, hol egy nagyobb számú népfajhoz csatlakozva, mint a hunok, majd az avarok, legutóbb pedig a magyarok voltak.

Lássuk ezek után mit ír Gyárfás István a jászkunok történetének nagy kutatója: „A hunscyta néptörzsnek egyik jeles ágazatát tették a jászok, kiknek utódai ma is testvérei a kunoknak. " Szintén ő írja: „A jász szóról" az Akadémia magyar nyelvszótára ezt írja: Jász /iász vagy i-ász vagy ijász/ széles értelemben jelent olyan embert vagy vitézt, ki íjjal bánik, íjjal lődöz; szoros értelemben a magyar nemzetnek egyik különös ága, amely régi időkben, mint ügyes nyilazó tüntette ki magát." [17,1-283.]

Nevezik a jászokat „philiszteus " néven is. Valószínű, hogy a jász nemzet Egyiptomban léte alatt az athiopoktól nyertephilistaeus nevét, miután nem bennszülött, hanem beköltözött idegen nép volt. A zsidó szent írók őket /: t.i. a jászokat:/ az egyiptomi philistaeus néven említik. A jászok később a Maeot tava vidékére s innét hazánkba telepedve át, itt ők magukat jász néven nevezték; élvén azonban hihetően nálok, s a magyaroknál Egyiptombani szereplésökrőli nemzeti hagyomány, s ezzel együtt a philistaeus név, mindezt a szentírás magyar fordítói, s a latin oklevelek szerkesztői felhasználták; midőn amazok a philistaeus szót jásznak magyarosították; emezek a jász nevet latinulphiliszteusnakfordították, s hogy megértessenek az elavult nemzeti néven, kezdetben a „Jazones seu Philistaei" körülíró kifejezést használták. " [17,1-290./

,, Létezett tehát külön jász nemzet, mely az ókorban jelentékeny szerepet vitt, nemcsak Ázsiában, melynek majdnem minden országában találhatók jász nevek a nemzetnek vagy ottani lakását vagy hadjáratait hirdetik; de sőt Afrikában is; eredetére nézve scytha, s ezek királyi ágazatából való volt, s úgy látszik hogy régi lakhelye Egyiptom és Palesztinából kiszorítása után a Caspi tenger délkeleti vidékén telepedett le, honnét hihetően a többi scyithákkal a Borísthan folyam vidékére költözött át, hol Jazyg néven említtetik. A régi jászok lakhelye tehát, honnét egy részük nyugat felé elköltözött Sarmatiában volt. " [17,1-293.]

„Kr.e. 40. évvel Berebist dák király a Dunáig terjesztve uralmát, a sarmatiai jászokat haddal megtámadta, s legyőzvén őket, közikbe királyt rendelt; azonban Berebist hatalma nem sok idő múlva gyengülni kezdvén, a jászok a királyt elűzték; majd a köztök feltámadt belviszály s talán az alánoknak is előrenyomulása következtében egy részök elhagyta régi hazáját, s a dákokat megrohanván, ezek birtokán - kis részök a mostani Erdélyben, a nagyobb rész pedig a Dunatiszaközön, fel egész a Morava vizéig - telepedett le, s mivel hazájokból elköltöztek, metanaszta jász, vagyis a többiektől elköltözött, elpártolt, parthus jász, s Sarmat országból jővén ki, sarmát jász nevet nyertek." [17,1-301.]

„A Duna-Tisza közé letelepedett jászok beékelve egyfelől a Dunáig másfelől a Tiszáig terjedt római birodalomba, a római sereg roppant erejének, számának s a római udvar alattomos fondorlatának ellenállva, magukat a szabadságukat 4 egész századig, Etele birodalma megalapításáig nemcsak fenntartották, sőt megtörhetetlen veszélyes elleneivé váltak, s maradtak mindvégig a római birodalomnak ".  [17,1-303.]

Amikor a hunok 378 táján elfoglalták a jászok Ajazygok:/ földjét is, majd az egész Pannóniát meghódították, nagyon valószínű, hogy a vitás jász nemzet hun testvéreivel egyesülve részese lett Etele világrendítő hatalmának, legalábbis ezen túl, mint önálló nemzetről a történelem nem emlékezik.

A jászok belső életéről így emlékeznek meg az írások: Fejedelmek, vezérek, s törzsfőnökök parancsa alatt állottak, közügyeiket nyilvános gyűléseken intézték el. Foglalkozásuk főleg a baromtenyésztés volt, földművelést köztük kevesen űztek, emellett vadászattal, s fegyvergyakorlattal foglalkoztak. Egész gazdaságuk barmaikból állott, maguk kevéssel megelégedve, hideget, meleget, éhséget, szomjúságot könnyen tűrve, mivel hússal s tejjel beérték, eleségben szükséget nem szenvedtek. Lovaik aprók, de gyorsak és kitartóak valának, melyeket felváltva használván, rajtuk egyhuzamban iszonyú távolságot benyargaltak; egyszersmind hogy titkos kalandozásaikban ménlovaik őket nyerítésükkel el ne árulják, ezeket ki szokták herélni. Fegyverük kard és hosszú lándzsa főleg pedig kézijj volt. Ennek kezelésébeni ügyességük, fő hadimesterségük, nemcsak szemben az ellenséggel, hanem futás közben hátranyilazással még

félelmetesebbek voltak. Ezenkívül főharcmodoruk a gyors száguldozás és az ellenség kijátszásában állott; ők mind lovas íjászok voltak, míg a római hadsereg többnyire gyalogságból állott; rendesen ez ellenük indult túlnyomó erő elől a jászok zsákmánnyal megrakodva vissza szoktak íramlani, s leginkább csak a bekerítés esetében kényszeríthettek ütközetre.

Öltözetük: nyáron vászonszövetből volt, mely karjaikat alig könyékig, s derekukat félszárig fedezte, mely azonban szarulemez pikkelyekkel lévén sűrűn borítva, páncél helyett voltak, zordonabb évszakban párduc, tigris, medve, farkas, juh és kecskebőrből vagy gyapjúszövetből is magukra vetett kacagányt, melyet a mellen cifra csat kapcsolt össze, s derekukon bőrtüszőt viseltek, fejükön süveg, lábaikon bocskor, altestüket ráncos bő bugyogó fedte. Nejeik szinte bő vászonöltönyt hordtak, mely vállon, mellen, s néha térden is, könnyebb mozoghatás végett, boglárral volt összevonva. A derékhoz pedig övvel szorítva; fejükön pártát, s könnyű fej kötőt viseltek, mely a hajzatot összetartotta, s arról finom lepel folyt alá. Nyakukat kláris-szerű gyöngyfüzér, karjaikat karperecz ékesítette; fűzött váll alakú mellényeik négyszög kockákkal voltak összeállítva, utánozva a férfi pánczél pikkelyeit, vállukon pedig bojtos szélű lebernyeg. Lábukon fűzött saru volt. Nejeik szükség esetében férjeikkel együtt mentek ki hadi kalandra, s száguldozták be zsákmányért a szomszéd tartományokat, azonban nagyobb hadjáratból egy ép erejű férfinak sem volt szabad elmaradnia. " [17,1-322.]

Lakásuk a könnyen mozgatható sátor volt, de volt már csekély számban /:talán 8. helyen:/ állandó szállásaik is, ahol már viskókban, kunyhókban és erős gerendákból összerótt házakban is laktak. Viszont a Duna-Tisza közén ebben az időben /:kr. u. I-IV. század:/ még a folyamok áradásaitól mocsaras, fűzbokrokkal benőtt, útnélküli, erdős területek voltak. [17,1-322.]

Hogy még tisztábban lássuk a történések színterét, nem lesz fölösleges, ha egy kicsit felújítjuk ezzel kapcsolatos ismereteinket. Az időszámításunk utáni első századokban a hatalmas Római Birodalom uralta Európa nagy részét. A Dunántúl Pannónia néven, Erdély Dácia néven képezte a Római Birodalom tartományait. A két tartomány közé voltak beékelve a jazigok. A jazigok népe annyira erős és harcias nemzet volt, hogy a rómaiak minden törekvésük dacára sem bírták őket leigázni, így évszázadokon át éltek egymás mellett sokszor szövetkezve is egymással, még többször véres csatákat vívva egymás ellen. A népvándorlás hullámai több ízben fenyegették a nagy birodalom határait, azonban egész a IV. századig egy sem volt olyan erős, hogy azt megdönthette volna. AIV. század végén, „381-ben tört rá a végzetes fergeteg a birodalom határaira, amelyet már nem tudtak megállítani. Ekkor a hunok elérték a Tisza partjait, hol táborba szállottak, majd a Tiszán átkelve, s az ezen időben itt lakott vitéz jász testvéreiknek hihetően hozzájuk lett csatlakozása által erősbülve, feltett céljuk lön elfoglalni a rólok később Hunniának nevezett országot, mely nekik különben is megtetszett; s e nemes, e hírneves folyamok által harmatozott, s majd sík mezőkkel, majd aranyat ezüstöt termő hegyekkel ékeskedő s természeti határokkal kerített ország, a legjobb minőségű só szülőanyja, bor, búza, fa és legelő bőséges szolgáltatója, kövér hantjaival mindenkor oly hatással volt minden nemzetre, hogy azt egyik a másiknak irigyelte, s az erősebb a gyengébbet onnan elűzte." [17,1-337 ]

A Római Birodalomban ekkor már a bomlás jelei mutatkoztak. Etele, vagyis Attila a hunok vezére a Római Birodalom romjain akarta a honok világuralmát megalapítani. E célból állandóan háborút viselt a rómaiakkal és győztes seregei csaknem az egész Európát végigdúlták.

„Etele világhírű hatalma legmagasabb fénypontján korlátlan ura volt egy széles birodalomnak, [... ] Fegyverének hatalma, s legyőzhetetlen hírneve a scytha és germán népségeket a Rajnától a Volgáig egy óriási népszövetségbe tudta egyesíteni, melynek tagjai bármily különbözőek valának is törvény, szokás, eredet és nyelvre nézve, mégis őt mint urokat tisztelték, neki adófizetés és seregek állításával szolgáltak. Ostrogot, gepida, rugis, herul, longobard, thüringi, borgund, több szláv törzsök, s a Volga s Don között székelő kazárok, az ő zászlói alatt harczoltak." [17,1-454 ] A milliós hadsereg mindent elsöprő ereje megdöntötte a nagy Római Birodalmat és megalapította a hunok uralmát. Etele halála /: 453-ban:/ után gyermekei a hatalmas örökséget megosztották, de azt régi fényében és dicsőségében tovább fenntartani nem tudták. Népeiket hamarosan a szlávok váltották fel a történelem színpadán, akik szintén csak pár évszázadig uralták a későbbi magyar haza területét.

A hunok között folytonos viszály dúlt. Hunnivártól a Volgáig, Dontól a Kaukázusig a hun törzsek lakhelyei a harcok csataterévé váltak, mely az V. század végén azon eredményt mutatta fel, hogy némely hun törzsek végképp elenyésztek, mások lakhelyet változtattak; némely távol nemzetek közelebb vonultak, új csoportozatok, félelmetes uralmak voltak felemelkedőben. Ekkor tűnt fel legelőször a történelemben a szláv név. E nagy nép a Kárpátoktól északra a Balti és a Fekete-tenger közti roppant téren lakva, onnan indított hadjáratot nyugat felé, s mint antok, vendek és szlovének név alatt vívták kegyetlen harcaikat. Kegyetlenségben talán még a szlávokat is felülmúlták a Szibéria fennsíkjairól előnyomuló bolgárok. Ezek a nemzetek mind a Kárpát-medence felé nyomultak előre és igyekeztek ott megtelepülni. Az avarok 562-ben érkeztek a Dunához. Ugyancsak a hun szkíta népcsaládhoz tartozó törzs, amely Baján vezérük alatt érte el dicsősége tetőfokát. Szövetségre léptek a bolgárokkal, meghódították a szlávokat. Uralmuk azonban szintén nem sokáig tartott. A VII. sz. végén ismét változott a szín, újabb szereplők jelentek meg a nagy színpadon, a kazárok. A kazárok a 650-ik év körül a Don, Dnyeper és Fekete-tenger közötti hatalmas területet birtokolták. Ők is nyugat felé törtek és a Kárpátokon is áthatolva meghódították és bírták a medencét a magyarok honfoglalásáig. [17, 11-12.]

884-ben a magyarok hét nemzetsége átkelve az Etil vagy Volga vizén Lebédiában, a Dnyeper és Don közötti síkságon telepedett le.

888-ban, amikor a magyarok távol lakhelyüktől a szláv törzsek ellen hadakoztak, a bolgárok a besenyőkkel a magyarok lakhelyét két oldalról megtámadták, a csekély őrséget hamar szétverték, s az el nem menekülhetett magyar családok bolgár és besenyő dühös fegyvereseinek lettek áldozataivá. „A hazatért magyarok megdöbbenve látták az iszonyú pusztítást, s a nálok számosabb és erősebb besenyők elől újabb hont, s biztosabb szállást indultak keresni, Etelközt a besenyőknek hagyták zsákmányul.'" [17, 11-21] Legcélszerűbbnek látták a Dnyeper nyugati partján felfelé vonulni, hol végül is Kijev erősített orosz város alatt ütötték fel sátraikat. Kijeven túl a ruténokkal szövetkezett kunokkal viseltek háborút és Álmos vezérlete alatt a ruténok földjét meghódították, a kunok pedig meghódolva szintén hozzájuk csatlakoztak. így indult el a 7 kun törzzsel megszaporodott 7 magyar törzs 4-500 ezernyi haddal nyugat felé Árpád vezérlete alatt. „ Árpád hadait Lodomérból 3 heti pihentetés után Halicsba vezette, itt a szláv vezérek és népek hódolatát, kezeseit, s gazdag ajándékait elfogadva 889-ik év tavaszán a Kárpátok aljához érkezének, ezen túl feküdt már Etele ősi hagyományos öröksége, a tündérszép Magyarország melyet elfoglalni jövének. " [17,11-29]

A Kijev alatt kötött vérszerződés értelmében a kunok ugyanúgy részesei lettek a honalapításnak, mint a magyarok.

Ezek a kunok a magyar asszimilatcióban teljesen felszívódtak, hasonultak, jó és balsorsban eggyé lettek a magyar nemzettel.

E kis kitérő után megállapíthatjuk, hogy bennünket közelebbről érdeklő jászok származását és eredetét még mindig nem látjuk tisztán. Annyi bizonyos, hogy a hun és avar népáradat a Duna-Tisza közén lakó jazigokat itt találta. Az is bizonyos, hogy Attila seregében is ott harcoltak, s mint a hun birodalom erős támaszai, annak felbomlása után valószínű, hogy ők is kaptak egy kis töredéket. Történelmi tény, hogy a V. században a kútfők szerint - Jászberény környékén állott Attila székhelye - legalább is az egyik -, a Zagyva partján elhúzódó sátorvárosban, s mint a krónikások megjegyzik rendkívül kedvelte ezt a helyet. Nem lehetetlen tehát, hogy a birodalom felbomlása után a megmaradt jazig töredék nép éppen ezen a környéken telepedett meg, a Zagyva, a Tárna ősi árterületén. Annál is inkább hihetjük ezt, mert mi más ok indokolta volna azt, hogy a későbbi időben bejött jászokat is ugyanerre a területre telepítették be.

Van olyan nézet is, amely a jászokat a kunokkal tartja azonos származásúnak. Érdemes lesz talán megismerni ezt a fejtegetést is. Hogy kiktől származtak, és ki által telepíttettek ide a jászok, aziránt többfelé ágaznak történetíróink nézetei és vélekedései. Leginkább megközelíti a valóságot azoknak vélekedése, kik a jászokat a kunoktól származtatják, és pedig azon kunok maradékainak tudják, kik Szt. László király alatt 1066 táján bejutván az országba, annak jelentékeny részét feldúlják, elpusztítják. Midőn innét gazdag zsákmánnyal megterhelten hazájokba visszatérni készültek, a király által - ki az ő betörésük hírére Horvátországból seregével hirtelen itthon termett. - A Temes-folyónál legyőzetvén, fogságba ejtették, és csak azon föltétel vagy ígéret mellett nyertek kegyelmet, ha a keresztény hitre térnek. E feltétel vagy ígéret folytán az országba befogadtatván, Kunországból kihozatott nejeikkel és gyermekeikkel együtt a Zagyva vidékére a mai Jászságba telepíttették. (E nézetet egyformán vallják történetíróink közül számosan, így többek között Horváth Mihály, Palugyay Imre, Fraknói Vilmos és még többen mások.)

Ezek az írók is körvonalazzák azt a vidéket, hová az említett kunok letelepültek, mely vidék az ő meghatározásuk szerint Heves, Külső-Szolnok és Pest megye határai között, a Zagyva mentén terült el, éppen ott, ahol egykor a metanaszta jászok laktak, és ahol a mostani Jászság fekszik. Az okát is könnyű kitalálni, hogy miért telepíttettek éppen ide a kunok, ami még jobban meggyőzhet minket arról, hogy a jászok csakugyan az idetelepített kunoknak a maradékai. Ugyanis tudjuk névtelen jegyzőnk /Anonymus/ előadásából, hogy Árpád a Mátra erdejét és vidékét Ed és Edömér kun vezéreknek s azok nemzetségének adta, kik Kijevnél a magyarokhoz csatlakoztak. Az idetelepítés tehát éppen azért történt, mert az Árpád kunjai, vagyis az ő rokonaik és feleik már ott laktak a szomszédságban.

Egy másik nézet szerint „a mai jászok ősei azok a szabad jászok voltak, akik II. Konstantin császár által a Quadok uralma alól felszabadíttattak és Váczon alól a Duna és Tisza között laktak. Ezek pedig szláv eredetű metanaszta, vagy szarmata jászok voltak." [6, 1.]

Mint ahogy a jász nép eredete, ugyanúgy maga a név is sok vita tárgyát képezte. Az idők folyamán ugyanis nevezték ajászokat filiszteusoknak, ami nyílkedvelést, nyíllal való bánást jelent, sagitariusoknak, ami magyarul szintén nyilasokat, vagy íjászokat jelent, pharetrariu-soknak, vagyis magyarul tegzeseknek.

Mivel a legrégibb írásokban csak kunokról történik említés, illetve ezen a néven fordul elő az-az igen tekintélyes számú néptörzs, feltehető, hogy a jász és kun tulajdonképpen ugyanazon népcsoporthoz tartozó népességet jelent. A feltevés pedig a következő: A nagy népvándorlások idején Ázsiában létezett egy nagy nemzetet alkotó kun nép, amely azonban többszöri vesztes harcok után szétszóratott. Erre mutat az a tény, hogy egy részük már a honfoglalás előtt Kijevnél csatlakozott a magyarokhoz, tehát velük együtt is jöttek be az országba. Egy másik rész kun törzs László király alatt tört be az országba 1086 táján, s ezek is nagyszámban letelepültek. A harmadik népes kun beáramlás IV. Béla alatt történt, 1239-ben Kötöny vezérlete alatt. Mindez ideig jászokról nincs említés az előforduló oklevelekben, pedig hogy voltak, arra maga az első, az 1323-ban kelt szabadságlevél a bizonyíték, mely az abban megnevezett jászokat kivévén Keverge hatalma alól, „a többi szabad jászok " sorába iktatja. Ezek után feltételezhető, hogy a jászok és kunok egyazon népcsoporthoz tartoztak, de a nagy vándorlások alatt hol együtt, hol egymástól külön utakon jártak és harcoltak és egy közös szervezetbe csak itt a haza területén a végleges megtelepedés után kovácsolódtak össze. Valahogy így alakult ki az egymással rokon három néptörzs, a nagykun, a kiskun és a jászkun.

Ami pedig a Jász" nevezetet illeti, annak mindenféle formája „nyilazót, nyíllal harcolót" jelent. Elképzelhető tehát, hogy a nagykun néptörzsnek - amely állandó harcban élt - volt egy része a katonai szervezetben, amelynek éppen a nyilazás volt évszázadokon át a hivatása. Tudvalevő, hogy a nomád néptörzsek általában egyben katonai szervezetben is éltek. Könnyen lehet tehát, hogy a sorozatos letelepedések alkalmával - a honfoglalás kori, a László király kunjai, majd IV. Béla kunjai - a katonai szervezetben élők közül azok és családtagjaik, akik nyíllal bántak, külön telepíttettek le és kaptak kiváltságokat. Igen érdekes, hogy Ulászló király, 1501-ben kelt levelében, melyben a Heves-Ivány, Apáti és Kisér közötti határjárást elrendelte, az apáti és kiséri jászokat „kun filiszteusoknak" /Cumanos Philiszteos/ nevezi.

Nem tévedünk, tehát, ha azt hisszük, hogy a krónikáinkban, kezdetben említett kunok alatt a jászokat is kell érteni, akik ezt a nevezetet csak később, az állandó megtelepedés korában vették fel, illetve használták a köztudatban is.

 

A kunok és jászok utolsó betelepítése

A XIII. században a tatárjárás elsöpréssel fenyegette a magyar birodalmat, IV. Béla királyunk látva a nagy veszélyt, örömmel fogadta a tatárok elől menekülő kun király népét, aki 40 000 főnyi seregével menedéket kért, hogy ezzel is erősítse az ország védelmét. A befogadott nép telephelyéül a kunok részére a Tisza, Körös, Maros és Duna közi térség, míg a kunokkal jött jászok részére a Zagyva, Tárna vidékét jelölték ki, ahol már addig is laktak jász néptöredékek.

Emikor a kunok vezérét Kötönyt a pártoskodó magyar főurak megölették, a kun-jász néptömeg rabolva pusztítva kivonult az országból az Al-Duna környékére, így nem vettek részt a gyászos kimenetelű mohi ütközetben; pedig mint jó harcosok és bátor vitézek talán más eredményt adtak volna a döntő csatának. A nagytömegű sereg csak a tatárok kitakarodása után jött vissza ismét a király hívó szavára, hogy benépesítse az elnéptelenedett királyi birtokokat. A kun-jász néptömeget 40 000-re, illetve a családtagokkal együtt 200 000-re becsülik. Hogy a befogadott kunok közül hány volt a jász, tehát hogy hányan telepedtek le a Jászságban, az sehonnan ki nem mutatható. Valószínű, hogy számbelileg jóval kevesebben voltak a kunoknál és azért is kaptak kisebb területet a letelepedésnél. " [12, 23.] A legújabb történeti kutatások eredményeként elfogadott nézet az, „hogy a jászok iráni eredetűek, az alánok egyik ágát alkotják, szoros rokonságban vannak az oszétokkal. " [12, 20.]

Végeredményben megállapíthatjuk, hogy több mint ezer év óta él az ország középső területén a jászkun nép, számban megsokasodva, sok vihart átélve, de soha el nem fogyva és az évszázadok alatt kialakított egy olyan csodálatos, öntudatos szervezeti életet, amely - habár csak töredékeiben - még ma is él közöttünk és méltán érdemel figyelmet.

Az itt élő népektől teljesen különböző belső szervezete volt századokon át és olyan jogokat vívott ki és biztosított magának, amely mindenképpen arra vall, hogy egy öntudatos, tiszta nép volt ez, amelynek eredete és történelme több évezredre nyúlik vissza.

 

Az új birtok megszállása és benépesítése

A tatársereg kitakarodása után szomorú kép fogadhatta az új betelepülőket. A tatárok mindent elpusztítottak, kiraboltak és felégettek, ami útjukba esett. Nem valószínű, hogy számottevő lett volna az életben maradottak száma, de ha voltak is ilyenek, örömmel fogadták újonnan jött rokonaikat. Az adományba kapott területek királyi és királynéi birtokok voltak, fontos volt tehát azoknak a benépesítése olyan népelemmel, akiknek közismert volt a harci értéke, és akikre mindenkor lehetett számítani. A megszállás valószínű törzsekre osztva történt, hiszen ekkor még őseink sátorozó pásztor-életet éltek. Nagyszámú jószágaikkal ide - s tovavándoroltak a széles rónaságokon, családostól, barmostól költöztek mindig más helyre, ahol jó legelő kínálkozott és ott letáboroztak.

Már a megszállás kezdetén úgy kellett történni, hogy a jászok elkülönültek a kunoktól, mert hiszen a kapott terület sem volt egymással összefüggésben. A két népelem aztán törzsenként osztozott a kapott területen, másképp el sem képzelhető, hogy olyan nagyszámú néptömeg egy rakáson tartózkodott volna állandóan. Továbbra is megmaradt azonban közöttük a szigorú katonai szervezet és fegyelem, amelynek mindenki tartozott engedelmeskedni. Vallásuk a pogány vallás volt, természetimádók voltak, papjaik a táltosok és sámánok a mocsaras ligetes erdős helyek mellett, vagy éppen dombtetőkön mutatták be áldozataikat. A környező területek ekkor már mind magánbirtokok, papok és nemesek tulajdonában voltak, feudális - földesúr és jobbágy - szervezetben.

Az ekkor már keresztény valláson levő magyarság nem jó szemmel nézte, hogy az ország közepén az újonnan betelepült jászkunok állandóan veszélyeztetik az ő jószágaikat és örökös határsértésekkel őket, magukat is. Sok-sok panasszal éltek a kunok rablásai és sértései miatt a királyhoz.

IV. László király tehát 1279-ben - a panaszok orvoslására - kiadta az úgynevezett „ keresztségi oklevelet", melyben arra kötelezte a kunokat, hogy felhagynak a pogány vallással és áttérnek a keresztény vallásra, felhagynak sátorozó kóborló életmódjukkal és állandó röghöz kötött lakásokat építenek. Egyben azonban meghagyta őket ősi törzsi szervezetükben, de kötelezte őket a további katonáskodásra is. Ugyancsak 1279-ben adott ki IV. László egy másik talán még jelentősebb oklevelet, amely viszont már a kunok jogait és kiváltságait részletezi. /Mindkét okmány magyar szövegét lásd a függelékben:/

Ebben a két okmányban még szó sincs a jászokról.

 

A jászok első diplomája

A jászok első diplomája 1323. márc. 8-án kelt és adatott ki I. Károly király által, a jászok azon panaszára, amellyel bizonyos Keverge nevű hatalmaskodni próbáló főúr ellen éltek. Ez az oklevél a többi között a következőket mondja: „ Előlnevezett jászokat, fivéreiket, atyafiaikat, hozzátartozóikat és társaikat, örököseiket és utódaikat egész egyetemességükben kivévén és kivonván az előlnevezett Keverge fiainak hatalma, uralma és jogszolgáltatása alul kik által nevezett jászokat szerfelett elnyomva és megalázva látunk, s azért a királyi felség mellett különösen katonáskodni kötelezett jászok állapota, száma és seregébe rendeljük áttétetni; akarjuk, hogy ugyanazon jászok és egész nemzetségük és örököseik más jászoknak, minden hatalma, uralma és jogszolgáltatása alul örökre kivéve legyenek, hanem mindig a szabadság kiváltságainak örüljenek, amint a nekünk katonáskodni kötelezett többi jászok jelenleg is örülnek és élveznek. Ugyancsak megengedjük nekik, hogy kapitányt és bírót szabadon választhassanak, de mégis a királyhoz hívet. Akit aztán Magasságunkhoz bejelentem fognak".

Mindebből kitűnik, hogy a jászok egy része már régóta a király és elődei szolgálatában katonáskodott, s a szerzett érdemek elismeréséül az egész nemzetség és annak még utódai is mintegy kiváltságképpen szabaddá lett téve, a panaszt tevőket pedig megszabadították a zsarnokoskodótól. Az okmányban említett ,JCeverge" személye ismeretlen, de bizonyára egy hatalmaskodó magyar nemes lehetett, aki a jászok egy része fölött uralkodni akart, vagyis jobbágyi sorsba akarta őket kényszeríteni. /:Oklevél másolat a függelékben/

Ez a három oklevél a legjelentősebb a jász-kunok életében, ez képezi az alapot további életsorsukhoz. Ezek az első oklevelek, melyek világosan beszélnek a jászkunok néptömegéről, és egyetemlegesen sorolják föl azokat a kiváltságokat, amelyeket már addig is élveztek, s amelyeknek bírásában és élvezetében továbbra is meghagyattak és megerősíttettek. Az ezen oklevelekben lefektetett és később számos esetben megerősített és kibővített kiváltságok következménye volt, hogy a jászkunokat személyes szabadságjog, vámmentességi jog, majd később patronatusi és lelkészválasztási jog illeti meg. Az oklevélben bennfoglaltatik, hogy „mindig a szabadság kiváltságainak örüljenek, mindig szabadok lehessenek. "

Ez annyit is jelentett, hogy közülük sem szolga, sem jobbágy, sem a többi fölött hatalmaskodó úr nem lehetett senki. A legteljesebb mértékben érvényesült tehát a szabadság, egyenlőség és testvériség elve; 490 évvel az 1789-es francia forradalom előtt.

Nagyjelentőségű volt ez a kiváltság abban az időben, amikor az ország többi lakosa a hűbéri állapot következtében jobbágyi sorsban élt, viselték a robot, a tized és egyéb szolgáltatások terheit és nyögték a földesúri hatalom önkényeskedéseit. Nagy szó volt ez, ha figyelembe vesszük, hogy a jobbágyi sors, amely az ország egyéb részein a nagytömegeket sújtotta csak 1848-ban szűnt meg hazánkban, tehát 525 évvel később, mint ahogy a jászkunok már élvezték kiváltságaikat. További kiváltság volt még, hogy a jogszolgáltatásban csak saját hatóságuk előtt lehetett ellenük eljárni, tehát saját bíráik hozhattak csak fölöttük ítéletet. Nem voltak tehát kitéve sem a földesúr önkényének, sem semmiféle hatóság túlkapásainak, hanem csak a maguk választotta bírák ítéletének. A későbbi korban számos újabb okmány erősíti meg az egyes királyoktól sorozatosan nyert kiváltságokat. Úgy látszik, féltve őrködtek ezeknek épsége felett, mert az újabb uralkodóval mindig siettek a már élvezett kiváltságokat elismertetni, megerősíttetni, sőt ha alkalmas volt rá, egy kicsit ki is bővíttetni. így 1407-ben, 1414-ben, 1469-ben, 1478-ban, 1490-ben, majd a török időkben is 1625-ben, 1646-ban, 1662-ben, 1682-ben lettek a kiváltságlevelek megújítva, hogy csak a számosabbakat említsük. [17,111-79.] A sok kiváltságlevél és az azokban lefektetett privilégiumok sokasága végül is szükségessé tette azoknak egy egységes rendszerbe való foglalását, ami 1745-ben következett be. 1746-ban Mária Teréziától már külön címert és pecsétet is kaptak a nemes Jász-Kun Kerületek, s mint kerületek önálló törvényhatósági tényezőt alkottak, vagyis a vármegye törvényhatóságával bírtak. Ez tehát annyit jelentett, hogy ez időtől kezdve külön Jász-Kun vármegye létesült Jászberény székhellyel, „Hármas Kerületek" név alatt, vagyis amint magukat nevezték és mások által is neveztettek: a ,JJemes Districtusok". 1791-ben pedig megkapták az országgyűlésbe való követküldési jogot is.

A jászkun föld, mint nemesi jogokkal bírók tulajdona, menedékjogot adott nagyon sok üldözöttnek. Ezt tudva, számosan menekültek oda az ország más részeiről, hogy így mentsék személyi szabadságukat földesuraik üldözése elől. Nem egy hatalmas kiadatási per tanúskodik arról, hogy a Jászkunság menedéke volt az üldözött jobbágynak, s hatalmaskodó földesura visszakövetelte őt. A jászkunoknál nem voltak társadalmi osztályok, nem volt különbség úr és szolga között, egyformán szabadok voltak. Ezt az érdekes állapotot akkor értjük meg, ha elgondoljuk, hogy a jászkun néptörzs kezdettől fogva demokratikus családi szervezetet alkotott, - törzsi alapon épült fel - amelyen belül nem voltak társadalmi válaszfalak, nem voltak rendi különbségek, hanem a családtagok egyforma jogokat és kötelezettségeket bírtak és gyakoroltak. Ebben az eredeti családi szervezetben később is az alkotmányos államfők nemcsak meghagyták ezt a népet, hanem újabb érdemeik által még további jogokat nyertek, de sohasem az egyes, hanem az egész nép javára.

A jászok különleges helyzetét tehát elismerték, és az ország többi lakosai is minden időkben, tiszteletben tartották.

A nemesi jogokat tehát nem úgy adományozták az uralkodók által, mint a valóságos nemeseknek, hanem egyrészt a már meglévőkben erősíttették meg őket, másrészt pedig a már meglevő jogokat kiterjesztették, sohasem az egyes személy, hanem az egész népcsoportra.

 

A Jászkunság birtokviszonyai

A honfoglalás után történt földmegosztás nemzetségi, törzsi alapon történt. Egyes családok, de főképp egy-egy nagyobb lélekszámmal bíró törzs hatalmas területeket kapott állandó telephelyül, amelyet birtokába vett, s azon összes hozzátartozóival és barmaival együtt megtelepedett. A telephelyek területe és annak határa képezte a törzs birtokát, amely később több-kevesebb határkiigazításon ment át. Ezeknek a törzsi birtokoknak a határain belül települtek és alakultak ki a későbbi községek, falvak, várak és városok határai, olyan időrendben, ahogy arra a törzs népesedése folytán szükség volt.

Miután a honfoglaló magyarság kevés létszámánál fogva nem tudta teljesen benépesíteni az egész országot, s mert az egyes törzsek között is nagy területeket hagytak meg a király birtokában - gyepü területek -, s mert a tatárjáras 1241-ben ezeket a területeket is elpusztította, a népességet kiirtotta, azért kaphattak a jászok és kunok birtokokat az ország szívében, ezeknek a gyér lakosságú területeknek a benépesítésére. Az adományba kapott birtok összesen mintegy 711 000 kat. holdnyi területű volt. Ezt az óriási területet a jászkunok a birtokbavétel után - hasonlóan a magyarokhoz - törzsi alapon osztották szét, majd később a sátorozó pásztorkodással felhagyva kezdték építeni az állandó szállásokat, a későbbi községeket.

A jászok települőhelye azelőtt várbirtok volt, amely a Mátra vidékén alakult Újvár megye, vagy várispánság területéhez tartozott: de a király által /:László:/ e vár kötelékéből kivétetett, s az idetelepített jászoknak engedtetett át. Újvár egy részéből tehát ekkor különvált a Jászság, a megmaradt rész pedig Heveshez kapcsoltatott és Hevesújvár lett belőle. Ekkor még a Jászság területéhez tartozott Új szász és a közelében levő Szarvas is, de ezek később Pest megyébe lettek bekebelezve. Hogy miként történt a községhatárok kijelölése, arra, csak a rengeteg határper enged következtetni, amely azt mutatja, hogy hosszú időn át alakultak ki úgy, amint azok már az újabb korban ismeretesek. Ha a gazdasági élet folyamatát vesszük figyelembe, fel kell tételeznünk, hogy egy-egy törzs annyi birtokot foglalt csak el, amennyi barmainak a szállás körül elegendő táplálékot nyújtott és minden évadban bőségesen tudott legeltetni. Alkalmas helyen téli szállást készítettek maguknak, a jószág a szabadban telelt. A tavaszi legeltetés megindult a téli szállás körül, majd ott elfogyván a mező, felszedték a sátort, odébb álltak, újabb szállást vertek és legeltettek addig, amíg a szomszédos törzs tagjaival nem találkoztak. Kezdetben nem is volt annyira fontos a határvonal, hiszen volt föld bőven, egy kicsivel több, vagy kevesebb volt a határ területe, nem számított. De amint szaporodott a népség is, a barom is, sőt az eke is elindult hódító útjára, úgy fogyott a mező és bizony nem egyszer késhegyig menő harcot vívtak a törzsek és családok egy kis földdarabért.

A kóborló legeltetés közben a találkozó helyek később nemzedékről nemzedékre fennmaradtak, de mindaddig bizonytalan alapot képeztek - okot szolgáltatva a parázs veszekedésekre, - míg a határokat barázdákkal, árkokkal nem jelölték, a törésvonalakra állandó jeleket /:domb, cölöp, határkő, stb./ raktak, majd térképileg is rögzítették.

Van olyan álláspont, hogy az országban lakó jászok talán nem is kerültek mindjárt 1239-ben a mai jász földre. A király csak 1279-ben kelt adomány levelében jelölte ki a kunok birtokát, tehát a jászokét is. Viszont már 1239-ben a mai kőteleki monostorhoz hívta őket a királygyülésbe, tehát már akkor ezen a tájon tanyázhattak, de azután - valószínű a tatárjárás alatt - újból szétszóródtak e földről.

Az 1279-ben kapott jászföld a királyné udvarnokainak a birtokát képezte előbb. Bár a tatárok ezt is végigdúlták, mégis valószínű, hogy „ néhány előző falu is állott még itt ebben az időben, talán Berény és Ladány sem volt teljesen lakatlan, legalább is a nevük fel van említve. Alattyán és Jánoshida pedig bizonyosan lakott hely volt, birtokosok tulajdonában állott, mert csak így kerülhették el, hogy nem lettek jász birtokká, hanem mint zárványterület maradtak meg a Jászság közepén. ". [15,135.] Joggal feltehetjük tehát, hogy az 1239-ben jött nagyobb tömegű jász nép azért kapta a tatárok által elnéptelenített vidéket települőhelynek, mert már voltak ott előbb is elszórtan és talán már keresztény hitre tért jász maradványok. A jászok eredeti települőhelye a Tárna—Zagyva vonaltól nyugatra eső magasabb, homokosabb perem volt. Ez a terület tehát egyik magyar törzsnek sem eredeti szállásbirtoka az első foglalás jogán, hanem mint lakatlan királynéi birtok a jászok nemzetségének adományozták.

A jász föld tehát „közjogilag állandóan a Szent Korona tulajdona volt mindaddig, amíg 1702-ben élnem adták a Német Lovagrendnek." [15, 89.] A király tehát jogosan adományozta a jászoknak e területet, de ez az adományozás terhes hadkötelezettséggel volt egybekötve. A megosztás folytán kapott területeket az egyes törzsek évszázadokon át közösben, osztatlanul, legeltetésre használták, s csak nagyon csekély rész volt szántás-vetéssel hasznosítva.

A kereszténység felvételével - mely évtizedekig tartó folyamat volt /:1300-1400-as évek között:/ - a jász törzsek telephelyei hamarosan virágzásnak indultak, vagyonban gyarapodtak, népességben szaporodtak. Fokozatosan szűnőben volt a nomád pásztorkodás, kezdtek a községmagvak kialakulni és mindinkább előretört a földművelés.

Az állandó helyhez kötöttség hamarosan állandó lakóhelyek építését is eredményezte. Ezen a téren azonban a Jászság területén lévő lakóházakból sajnos nem maradtak fenn emlékeink. Hiszen a sík Alföldön arra gondolni sem lehetett, hogy maradandó kőépítményeket emeljenek, viszont az egyszerű föld, sár, nád és faanyagokat az idő vasfoga mihamar megemésztette. A krónikások feljegyezték, hogy az első lakóhelyek szőrből készült nemezsátrak voltak, amelyeket házilag maguk készítettek. Majd később földbe mélyesztett, de már tetővel ellátott putrik szolgáltak lakóhelyül. Ezután a sárral tapasztott nád és fűzfonatú kunyhók épültek, de évszázadok teltek el addig, amíg őseink a legutóbbi időkig is használt vályogfalú gerendás nádtetős ház ősi alföldi formájáig eljutottak. Az építési mód természetesen csak olyan lehetett, amihez az anyagot a közel környezet szolgáltatta. így adta a fal anyagát a föld, a tető anyagát a fa és a nád, az erdő a füzes és a nádas. A hosszú évszázadok alatt is eredeti formáját megtartó alföldi sárkunyhó szolgált tehát őseink állandó lakóhelyéül, mert az könnyen volt építhető és az időjárás viszontagságai ellen kellő védelmet nyújtott. A nemezsátor az állandó helyhez kötöttséggel elmaradt, mert egyrészt anyagánál fogva drága volt, másrészt nem nyújtott olyan biztos védelmet. A fallal és tetőzettel bíró, mestergerendás, a két végén tetőtartó oszloppal ellátott lakóház már későbbi kor építménye, abból az időből, amikor a megnépesedett törzs már nemcsak állandóan megtelepedett, hanem már a határt is ki jelölték, amelyen túl már nem kóborolhatott.

Megválasztották tehát az arra alkalmasnak látszó telephelyet, lehetőleg víz mellett - a végleges lakóház számára. Az első építmények bizony még csak kisméretű viskók, vityillók, putrik voltak, leginkább földbe mélyesztve, kicsiny ajtókkal és apró üvegezetlen ablakokkal. A házból szabad kéményen, inkább csak nyíláson szállt a füst -jelezve, hogy élet van odabenn - és a földes helységben, az egyetlen szobában húzódott meg a család apraja-nagyja, amikor a zord idő elől beszorultak. A jószág még télen, nyáron a szabadban volt, ridegen tartva, télen is ide-oda mozgatva és azzal élt, amit talált, a hó alól is kikaparva a szűkös takarmányt.

 

A Jászkunság igazgatása

A jász-kunoknak az 1279-ben kapott birtokokat az adománylevél értelmében szállásföldeknek kellett kiosztani, amelyen aztán az egyes törzsek egymástól különállóan megtelepedtek. Földjüket, mint királyi adományt nyerték, majd később további birtokokat is kaptak. Ez a hatalmas terület nem volt egybefüggő; a jászok kétszázezer, a kiskunok kétszázkilencvenezer, a nagykunok szintén kétszázezer kat. holdnyi területet kaptak.

A szétszórtságnak nyilván politikai oka is volt, nehogy ez a számottevő harcias néptörzs összeszövetkezzen és bármikor is veszélyeztesse a magyarság alkotmányos érdekeit. Ez a nagy terület már a XV. században úgynevezett székekre, a székek - szállásokra voltak osztva. A szék több szállás /község/ központja volt, élén a székkapitánnyal. A szállás feje volt a szálláskapitány, később a bíró. Kezdetben a Jászkunság területe 7 székre volt tagolva, s egy-egy székhez hatalmas területek tartoztak.

„A Jászság központját Berényszék/:a mai Jászberény:/képezte, ide tartoztak az összes jász szállások, köztük Apáti szállása is. " [15, 425.]

A községi bíráskodást a szálláskapitány - később bíró - gyakorolta a választott tanácsosokkal, esküdtekkel. Fontosabb esetekben, mint a vagyoni perek, vagy örökösödési ügyeknél az összehívott esküdt bíráskodás volt gyakorlatban. A szállások közötti határperek kirendelt bírák által intéztettek el. A jászok és a szomszédos nemesek közötti határvillongásokban a kiküldött nádori bíróság folytatott nyomozást és hozott ítéletet.

„Legfőbb hatóságuk a mindenkori Nádor volt, mint főbírájuk, továbbá annak helyettese, majd lefelé a kirendelt és választott bírák, királyi tisztek, törvényszékek, a szék és szálláskapitányok és végül a községi esküdt bírák. Ez a beosztás részben csak a redemptió befejezésekor/1751/részben a közigazgatás országos rendezése alkalmával változott meg az 1876. évi XXXIII.t.c. következtében.." [15, 418.]

A részben már ismertetett királyi kiváltságlevelek alapján a jászkunok önkormányzata a következőkben foglalható össze:

  1. „Az ország vármegyéitől teljesen elkülönített törvényhatósággal bírtak.
  2. Az országbéli akár világi, akár egyház bíróság alá nem tartoztak, hanem csak az ország nádora, s tulajdon kapitányaik, vagy grófjuk valónak bíráikul. E kapitánjaikat Ulászló, s az 1485. XI. tanúsítása szerint szabadon választhatták.
  3. Az egész országban nemeseknek tartattak, s együtt véve „ közönség " /universitas/ kitétel alatt említtette a király részére sem köteleztetvén egyébre, mint a nemesekkel együtt a király mellett hadakozni.
  4. Zsigmond király alatt e felül úgynevezett pharetralis /:zablapénzt:/ censust a király

    pénztárába beszolgáltatni köteleztetvén, ezt magok szedték be s szolgáltatták a királyi kincstárba, Corvin Mátyás királytól 1469 és 1473, úgy Ulászló királytól 1492 és 1503-ik évben nyert kiváltságleveleknél fogva a kamara nyereség s minden egyéb adófizetéstől mentesek.
  5. Béla, I. Ferdinánd királyok kiváltságlevele, s Ulászló III. végz. XLVIII.t. cikke nyomán

    saját személyökben s saját nevök alatt akárki ellen pert indíthattak.
  6. Tizedet vagy kilenczedet nem fizettek.
  7. Zsigmond király által 1407, s az ország Rendéi által 1446-ik évben kiadott kiváltságlevelek, s számos nádori oltalomlevelek szerint javaiktól a harminczadokon s réveken nem fizettek.
  8. Ulászló királynak 1512 évi május 22-én kelt kiváltságánál fogva egyház védői joggal bírtak.
  9. Ferdinánd királynak 1625-ik évben kiadott oklevele alapján a bormérés szabad használatában voltak.
  10. Ulászló királynak VII. végz. 3. czikke szerint földes úri hatóság alá soha sem tartoztak. " [31,40.]

Végül minden kiváltságukat Mária Terézia megújította, megerősítette /1751. XX. .t. c. / s az úgynevezett Jász-Kun Statumokban foglalták össze.

Ezeknek főbb tartalma a következő:

  1. „A nádoron, ennek kapitányán és a nép kebeléből választott bírákon kívül senki a jászkunok ellen intézett perekben ne ítélkezhessen.
  2. Vámot saját személyik, s portékáik után sehol sem fizetnek, he harmincadot tartoznak megadni.
  3. Más, vagy saját adósságaikért le nem tartóztathatnak.
  4. A r.kathholika községek egyház védjoggal bírnak.
  5. Mind a jogok gyakorlatában, mint a terhek viselésében mindenik lakos egyenlő részt vészen kivétel nélkül.
  6. A kerülethez tartozó határok, puszták szabad használatra nékiek örökösen át engedtetnek, de mint el nem idegeníthetők. " [31, 20.]

Az ország nádorai, mint a jászkunoknak legfőbb hatóságai mindenkor szívükön viselték és atyailag intézték alattvalóik ügyes bajos dolgát. A legtöbb érdemet ezen a téren a sokat emlegetett József főherceg szerzett, ki 1796-tól egy fél évszázadon viselte a nádori tisztet, aki sokat fáradozott és a legtöbbet tett a jászkunok érdekében. 1845-ben ünnepelték a jászkunok a megváltás évszázados jubileumát Jászberényben, amikor a főherceg is megjelent az ünnepségen és magyar nyelven mondott beszédet. Az ez alkalomra vert arany emlékpénz egyik lapján a nádor mellképe látható eme körirattal: „Józsefcsászári királyi örökös főherceg magyarország nádorispánya, Jászok kunok grófja s bírája. " A másik lapon: „A Jászkun hármas kerület váltsága százados ünnepén félszázados grófja s bírája Hálás tiszteletére 1845." [31, 38.] József nádor volt az édesapja annak a József főhercegnek, aki az első világháborúban ugyancsak közszeretetét élvezte a jászkunoknak, akinek nevéhez annyi kedves emlék fűződik.

 

Közigazgatási beosztás

Mint már az előbb láttuk, a jászkunok népe úgynevezett székek alatt élte közigazgatási életét. Területileg szétszórtan voltak ugyan az ország közepén de hatóságilag valamennyien a 3 kerület valamelyikéhez tartoztak. Minden kerületnek volt külön törvényhatósági háza: mégpedig a Jászságnak Jászberényben, a Kiskunságnak Félegyházán /hajdan Halason és Mizsén/, a Nagykunságnak Kunszentmártonban /hajdan Kolbásszéken most Kunhegyeshez tartozó pusztán. Ezen kívül, volt a három kerületnek egy közös székháza Jászberényben, mint kerületi székhelyen. ,^4 jászkun kerületek belső ügyeinek kormányzása egészen a nádort, mintfőbirájukat s grófjukat illette, fennmaradván a királyi helytartótanácsnak az ország szerkezetével összefüggött törvényes hatósága. A nádor főkormányzás a alatt álló tisztviselők tehát háromfélék voltak:" 1. Az összes három kerületé, tehát központi /megyei/ tisztségviselők, 2. A kerületiek, azaz az egyes kerületeké és 3. A községbeliek, vagyis az egyes községek tisztségviselői.

A nádori fő- és alkapitányt, törvény alapján - úgy a nádori táblabírákat s számvevőt szokásból a nádor nevezte ki élethossziglan; a többi köz s kerületi tisztviselők minden 3-ik évben tisztújítás alá estek akként, hogy minden egyes község minden tiszti helyre a szavazatát a közgyűlésnek leadván, a szavazatok a nádor elé terjesztettek, ki aztán a kijelölést megtévén közgyűlés elé bocsátotta.

A községekben bíró, másodbíró, a többi tisztviselők, egy a főkapitány által e végre kinevezett egyén elnöksége alatt minden évben mindszentek napján a birtokos lakosok által választattak. A tanácsnokok hivatalaikban halálukig megmaradtak. A községi adószedőt, árvák atyját, s községi szolgákat maga a tanács nevezte ki. A köz s kerületi tisztviselők rendszeres fizetéseiken felül birtokaiktól adót nem fizettek." [31, 43.]

„A 3. kerület törvényhatósági székháza Jász- Berényben volt, itt tartattak a közgyűlések, tisztújítások, s követválasztások" [31, 45] A ma is meglevő épület 1782-ben épült, három kapuval. Közgyűlésük alkalmával a főkapun jártak be a jászok, míg a két oldalkapun a nagy és a kiskunok; úgy látszik, előrelátóan intézkedtek így, nehogy valami rendbontás lehessen. Ugyanez épülettel függött össze a központi börtön épülete, ahol a rabok tartása és foglalkoztatása történt.

Mária Terézia a jász-kun kerületeknek új pecsétet is adományozott, melybe a kerületek címereit foglalták egybe. „Az alsó részen három: Körös, Tisza, Duna folyóvizeknek, melyek között terülnek el a jászkun birtokok, jelei alatt a Jászok címere: „egy lovas vitéz, jobb kezében kürtöt, bal kezében pajzsot tartó, a Nagykunok címere: egy fennálló oroszlány, melynek feje felett a hold és hatszögű csillag látható, a Kiskunok címere egy fennálló s jobb kezében kivont kardot tartó vitéz. " [31, 46. ]

1839-ben a Jászsághoz tartozó városok a következők voltak: ,Jász-Berény, Jász-Apáthy, Árokszállás, Jász-Ladány, Kis-Ér, Jász-Fény-Szaru, Alsó-Szent-György. Faluk: Felső-Szent-György, Dósa, Jákóhalma, Mihálytelek. Puszták: Boldogháza, Borsóhalma, Négyszállás, Ágó, Szent-András, Heves-Ivány." [20, 55.]

1850-ben öt járásra osztották fel a Jászkunságot.. Ezek között „a II. a Jász-Apáthy járás községei valának:

Alsó-Sz-György mezőváros.
Apáti
Kis-Ér
Ladány
Alattyán falu
Jánoshida
Mihálytelek
Heves-Ivány puszta
Kara Kocsér
Mizse és Tótkér
Szent-András

A törvénykezési felosztás a következő volt. „Jász-Berényben a járási kapitány tisztán közigazgatási ügyekkel foglalkozott, a törvénykezési ügyeket a megyei törvényszéki létszámhoz tartozott egyik ülnök /praetor/ vezette, ő volt a Jász-Berényi s Jász-Apáthy járásokra nézve in criminalibus elő vizsgálati bíró /Vor- untersuchungsrichterr [31,60.] A jászberényi kapitányon kívül a többi járáskapitányok mind közigazgatási, egyszersmind törvénykezésiek is voltak. „Adó tekintetében az új szervezés által akként lön intézkedve, hogy hol a közigazgatási járási főhelyek léteznek, ugyanott az adóhivatalok is. " [31, 60.]

A Kerületek igazgatása legnagyobb részben gazdasági téren mutatkozott meg. A jász kapitányok minden időben rendszerint vagyonos, igen joviális emberek voltak, akik szívükön viselték polgáraik sorsát. Gyűléseket időnként tartottak, mégpedig a székhelyen generális " üléseket, amelyen minden község képviselői /bíró jegyző - részt vettek, továbbá ,j)artis" üléseket, amelyen csak a helybeli, vagy még egy-két község képviselői vettek részt. A hozott határozatokat és rendeleteket /currenseket/ lovas futárok útján küldték meg az érdekelt községeknek, ahol azokat egy nagy könyvbe /Protokollum/ bemásoltak és azonnal továbbították a következő helységbe. Időnként maga a kerületi kapitány is meglátogatta a községeket, meghallgatta a panaszokat /kapitány szék/ és intézte az ügyes-bajos dolgokat.

Egyik kiemelkedő neves alakja volt a jászkapitányoknak az 1760-70-es években „nemes, nemzetes és vitézlő Dósa Pál" aki Jászapátin, majd később Berényben lakott és Apátin már abban az időben gimnáziumot alapított. Öröm és élvezet olvasni a korabeli általa kibocsájtott currenseket, amelynek mindegyike így kezdődik: ,J3izodalmas Jó Akaró Nemzetes Bírák Uraimék". Elképzelhetjük, hogy mennyit kellett szekerezni a kapitányoknak a hatalmas birodalomban, amikor még sem vasút, de járható utak is alig voltak. Rendszerint négyes fogattal, cifra szerszámmal ékített lovakkal közlekedtek, rangjukhoz méltóan.

A Hármas Kerületekben „ a Jászság közigazgatási helyzetét és tekintélyét a redempció után nemcsak az emelte, hogy egyedül a jászoknak voltak pusztáik a többi szabad kerületekben, hanem az is, hogy mint hosszú ideig legnépesebb terület - amelynek még egy városa is maradt a török kivonulása után - magához kötötte a három kiváltságos terület központját is. Berény lett a Jász-Kunság székhelye, a hatalom tehát mindig a jászok kezében volt. Idejártak a másik két kerületből a kerületi gyűlésekre a bírák is. " [15,99.] Megjegyzendő, hogy a központi/kerületi/ tisztviselők legnagyobb része is a jászok közül került ki.

 

Jászkunság a török hódoltság alatt

A török világ /l 526 után / már egy félig földművelő, félig még pásztorkodó népet talált itt. Akkor már 45 község, falu élénkítette a jász földet. A török hódoltság másfél százados ideje alatt ez a terület is tönkrement, földje pusztává lett, községei leégtek, a lakosság kiirtódott, elüldözték, vagy rabságba hurcolták. A Szolnok Eger, Hatvan és Buda várai közé beszorult jász föld hadak felvonulási területévé, a végvárak előterévé és élelmezési bázisává lett, s mint ilyen stratégiailag fontos szerepet töltött be. [4, 81. ]

De ehhez hasonló, talán még szomorúbb sorsra jutott a két Kunság területe is. Fontos volna tudni, hogy mennyi volt ebben az időben a Jászkunság lakossága /vagyis a hódoltság előtt/ erre azonban biztos adatokat nem találtam.

A török 1536-ban végigdúlta az egész Alföldet, s ettől kezdve állandó dúlás színhelye lett. Aki nem menekült el a szolnoki vár törökjei elől, azt az egri vár erődítéséhez hajtották el. 1566-ban a lakosság nagy része Egerbe, Gyöngyösre, a Felvidékre, délen Kecskemétre, Szegedre menekült, majd a Szigetvár alól elszéledő tatársereg ismét végigrabolta az egész vidéket. 1596-ban az Eger ostromára felvonuló pogány hadak újból átvonultak a Jászságon és teljesen elpusztították. A kiüldözött jászok visszaszállingózása csak 1611 után következett be, amikor már a török is kezdte őket visszacsalogatni - bár nem sok eredménnyel - és az elnéptelenedett községek kezdtek újraéledni. A maradék lakosok ide-oda hullámoztak ezekben a vészterhes időkben, hol elmenekültek, hol ismét visszajöttek. Olyan kevesen maradtak, hogy a föld szinte gazdátlanná lett. Jogilag szabad volt a föld is, a nép is, a valóságban azonban a maradék nép minden hatalmassal szemben szolga, de a föld annyira szabad, hogy majdnem senkié, a kóborlóké nem kevésbé, mint a jogilag csak papíroson tulajdonos jászoké, akiknek azonban nagy része már e földön kívül élt, mint menekült a Felvidék várainak oltalma alatt, vagy az Alföld búvóhelyein. [15, 84. ]

1657-ben a Lengyelországot megrohanó tatársereg jövet-menet ismét végigdúlta, majd 1679-ben Thököly, 1682-ben Apaffy hadai vonultak át rajta, végül betetőzésül 1686-ban ismét a tatár horda martaléka lett a Jászság földje.

1526-ról írják, hogy a: „ Török császár Budáról kiküldött minden részekre, melyek a Duna-Tiszaközben vannak, rablókat, kik ott pusztítva égettek, az egész sokaságot ki a Tiszán át nem futhatott, részint kardra hányták, részint lánczra fűzve elhurcolták. 1596-ban Eger is elesett, az egész jászkunság gazdag rónáival, de lakosaiban megfogyva a török tatár céltalan s vad pusztításának s önkényes zsarolásának lett áldozata." 1554-ről a török portánál járt császári követ, mint szemtanú a következőket írja: ,Midőn Konstantinápolyból kiléptem, egynéhány szekeret láttam, melyek tele voltak gyermekekkel és leányokkal. Azok Magyarországból vitetettek Konstantinápolyba, hogy ott eladassanak. Ily eladandó portékánál semmi egyéb portéka sem bővebb ebben a városban. Elé találnak ezen az úton vásárra vitt több embert is. Az öregek és ifjak csordaszámra hajtattak, vagy pedig békóba szoríttattak, mint az eladandó lovak. " [16, 6.] A pusztításban még a törökön is túltett a tatársereg, amely 1566-ban Szulejmán halála után lepte el az országot. „Sokat szenvedett tőlük Eger, Kassa vidéke, sőt a Tisza egész környéke, hol mindent felperzseltek, leöltek, vagy fogságba vitték a föld népét." E portyázó féktelen sáskahad egészen más színt adott a hadviselésnek, nyomában nyomor és pusztulás támadt mindenütt amerre elvonult.

A török-tatár dúláshoz alávaló módon csatlakozott még egy harmadik csapás is magyar részről, mégpedig a végvárbeli katonák és szabad hajdúk, kik amazokhoz hasonlóan pusztították, rabolták a szegény országot.

„Ennyi pusztítás, rablás, fosztogatás, gyújtogatás, zsarolás után nem csuda, hogy a török, midőn a Duna és Tisza közét elfoglalá, azt nagyrészben pusztán találta; nem csuda, hogy kivált hadjáratok idején a magyar jobbágy seregestől hagyta pusztán a helységét a török közeledésének hírére, nem csuda, hogy a Duna és Tisza roppant síksága, az egész magyar alföld, a kisebb nagyobb falukkal egykor sűrűn benépesített rónaság csaknem egészen elpusztult, népes lakosságának csak neve maradt fenn, nem csuda, hogy a pusztítás terén lakott igazi tiszta magyar faj számára megkevesbbült, sőt csuda, hogy egészen ki nem irtatott. Ily nemű magyar rablók ellen voltak kénytelenek őseink összegyülekezni, s a paraszt vármegyét megszervezni, helyeknek megmaradásáért az rajtok hatalmaskodók ellen." [16, 33.].

Ebben a szervezetben szövetkezett a parasztság a portyázó rablók ellen, s azokat elfogva átadták a hatóságoknak, de sok esetben ők maguk tettek igazságot; agyonverték a fosztogatót.

Hazánk török uralom alatti részét felosztották pasasági kerületekre, a pasaság pedig szandsák-ságokra. A budai pasaságban 17 szandsákság volt. Mindegyik szandsákság egy bég kormánya alatt állott, ki ismét az olajbégeknek /alkapitány/, szubasiknek /őrmester/ vajdáknak /rendőr/ stb. parancsolt. A pasák várakban, a bégek várakban, olykor palánkokban laktak.

Mint már említettem a török idők alatt a Kunság egy része, a Jászság pedig teljes egészében a környező várak közé volt beékelődve. A lakosság nagy pusztulásait tehát főleg ezen várak ostromaihoz felvonuló és az idestova hullámzó seregek okozták. Mivel ezen várak történetével a ma élő nemzedék már alig találkozik, helyénvalónak tartom azokat ismertetni a rendelkezésre álló kútfők leírásai szerint.

 

Szolnok ostroma

1552. szept.2-án Ahmed óriási hadával megérkezett Szolnok alá, nagy sokaságú tábora a Pest megye felőli oldalon majd egy mérföldnyi térséget foglalt el. Viszont a vár őrsége csak 1400 fő volt, amely magyar, német, cseh és spanyolokból állott, kik minden vitézi lelkesedés hiányában egymás között folyvást viszálykodtak. A vár kapitánya Nyáry Pál nem tudott köztük fegyelmet tartani. Szept. 3-án éjjel a vár őrsége kiszökött a várból. [17, 33.] „Szept. 4-én hajnalban Nyáry ez árulást ismervén, kétségbeesésében maga is menekülni akart, de az ellenség által utakat elzárva találván, a vár kapujában kévésed magával megállapodott, ahol a berohanó török által elfogadott, s Konstantinápolyba fogságra vettetvén, innét csak 1554-ben menekülhetett meg. így Szolnok vára az egész Külsőszolnok megyével, s vidékével, s így a Jászság alsó része is a török hódoltságba jutott. " [17, IV-33.]

Bár a védőknek elegendő élelmiszer és hadianyag állott rendelkezésre - annyi, hogy a várba be sem fért - a védők közötti egyenetlenség így juttatta török kézre Szolnokot, miáltal a Jászság további sorsa is megpecsételődött. Nyáry Pál kapitányt a vár feladása miatt később perbe fogták, hogy megbüntessék, sikerült azonban magát tisztáznia, így kegyelmet kapott.

 

Eger ostroma

Még ez évben /1552/ ,^4.chmed és Ali - a könnyű sikeren felbuzdulva - a Szolnok alóli táborukból felkerekedve, a Jászságon keresztül Eger vára alá vonultak. 180 ezernyi győzelemről győzelemre vezetett török sereg özönlötte körül az erősséget, melyet Dobó István, Mekcsey István és Bornemissza Gergely védelmezett, Pethő, Zoltay, Figedy hadnagyok alatt álló 2.523. főre menő őrséggel. Az ostrom szept. 10-én kezdetett, s mindkét részéről iszonyú erőfeszítéssel folyt, mígnem 38. napi heves küzdelem után okt. 18-án a török igen nagy veszteséggel visszavonulni vala kénytelen. A várbeliek 12 ezer darab török ágyúgolyót szedtek és raktak össze diadaljelül a várbeli főtéren, 3. török zászlót vittek Bécsbe küldötteik, kiket a király és udvara ajándékokkal halmoztak el. Dobó az erdélyi vajdaságot, s várnagyi helyét Bornemissza Gergely nyerte el, ki ezenkívül 1553-ban sárosmegyei Bartusfalva birtokkal, valamint Zoltay, Pető, Fügedy hadnagyok is jószágokkal, a vitéz közlegénység pedig pénzzel lett jutalmazva..." [17, IV-34.]

Így született meg az egyik leggyönyörűbb hadi tett, amelyet valaha is kivívhatott a vitézség és bátorság egyesült ereje. Ezek persze csak a száraz történelmi tények - melyek hivatott egyének által gyönyörűen és részletesen megírattak /Gárdonyi Géza: Egri csillagok/.

A török sereg menet is, jövet is végigdúlta az egész Jászságot. Ekkor vonult végig Szolnok alól a török sereg a hevesiványi „Császár útján ", melyet még ma is így neveznek. Ekkor pusztította el az útjába eső Iván falut is, amely a mai Jászivány helyén templommal bíró virágzó kis község volt. El lehet képzelni, hogy az ezrekre menő török had milyen pusztítást vitt véghez a Jászság területén, amely teljesen védtelenül állott. A lakosság nagy része elmenekült, mindannyiuk gazdasága tönkrement, elszegényedtek, a még itthon maradottak állandó szolgáltatásokkal voltak terhelve. [17, IV-42.] A termény és pénzbeli szolgáltatásokon kívül legterhesebbek voltak az igás és személyi szolgálatok. A várak építésénél ugyanis igás és kézi napszámmal kellett részt venni, amely sokszor hetekig, sőt hónapokig tartott.

Így Eger vár erődítéséhez 1557-ben a Jászság 14 községéből az építkezéshez kézi és igás napszámok nagy mennyiségben berendeltettek.

1557-ben Verantsits Antal lett Eger püspöke, aki egyben a vár védnöke is volt. Neki kellett a vár karbantartásáról és felszereléséről gondoskodni. Mivel a püspökség jövedelme e célra nem volt elegendő, így a már amúgy is tönkrement népet kellett tovább adóztatni. [ 17, IV-59.]

 

A jászberényi palánk

A palánk egy neme volt a várnak, tudniillik valamely helység körül keríttetett vastag karókkal, melyek hajlékony fával befonattak, s kívül a kerítés tövében árok húzatott - ily palánkok hasonlók voltak az avarok ringjeihez. Az ily palánkok őrsége a török sereg rendetlenebb csapatához tartozott. A Jászkunság sima területén az egyedüli palánk Jászberényben volt, melynek építését a török már 1570 előtt megkezdte.

Attila palotája helyén a csavargós Zagyva nádas partján fekvő zárdát a ferences szerzetesek az 1560-i leégés után némileg helyrehozták, a jászberényi nagyszámú protestánsokkal folyt vallási viták közt folyamatosan lakták, míg nem 1583-ban Musztafa budai vezér a zárdából a szerzeteseket kiűzte, azt az egyházzal együtt elfoglalta, s védő menhelyül kedvező fekvését tekintve, azt török kastéllyá megerősítette. E kastély szolgált kényelmes és kies lakhelyül a jászberényi török kormányzóknak.

1594-ben a Hatvani vár ostroma alkalmával, ahol a török vereséget szenvedett; a nagy veszteség hírére a jászberényi kastélyt és palánkot az őrző török sereg felgyújtva, s lerombolva a kastélyt, hidat és várost, Jászberényből elfutott. A lakosok különféle seregek erőszakoskodásai miatt elszéledvén, részint a Mátra erdős részibe, s Gyöngyösre, részint sűrű nádasokba, sőt Kecskemétre, Egerbe is menekültek, s Jászberény 1617-ig, majd 24 évig üresen állott. így pusztult el a jászberényi palánk, mely rendes ellenség ellen védelemre csekély, a vidékre pedig valóságos csapás volt. Az ebből néha felkerekedett török zsoldosok alja a lakosok szekerén ment faluról falura, beültek a szegény ember házába, megették, megitták amije volt, vendégi jognál fogva elvitték ajándékba saruját, lehúzták hátáról a bundát, stb. 4-5 napig lakmároztak, amit el nem fogyasztottak, búzát, lisztet, bort, a lakosság szekerén magokkal elvitték, az ellenszegülőket megverték, s a károsult csak ritkán nyert ezért elégtételt. így ért véget a jászberényi palánk, ahonnan a török 27 évig uralta és tartotta rettegésben a jász községeket. [17, IV-115-125.]

 

Hatvan ostroma

Hatvan vára a gyors folyású Zagyva mellett épült, s e folyóból kiinduló mély árokkal volt körülvéve, melyet a törökök rőzsével befont három soros tölgyfa oszlopok közé hányt agyagföldből, sáncvéddel oly erősségé alakították, hogy ide gazdag török kereskedők, mint biztos helyre többen megtelepedtek.

1594-ben Forgács Simon, az egyesített magyar hadakkal fényes győzelmet aratott Hatvan és Túra között a török seregen. Kétórai csatázás után a magyaroké a győzelem; maga Hasszán a török vezér is sebet kapván, a török csapatok Pest felé az isaszegi erdőhöz menekültek., forgács hadai űzőbe veszik, s részint szétverik, részint kardra hányják, halva maradt 3300 török, ezek között a gyulai bég Mohamed, a szolnoki Ali bég, a pesti kapitán-bég Feru aga, 25 zászló, 17 ágyú esett zsákmányul; a magyarok közül csak százegynehány esett el. [...] Efényes győzelem hírére a jászberényi palánkbeli török őrség megrémülvén, a palánkot felgyújtotta, s csak az egyház falai maradtak meg, a többi porrá égett, az őrség pedig futva menekült a szolnoki vár falai közé." [17, IV-148.] Hatvani vár török parancsnoka a nagy népszerűséggel bíró bátor ifjú Arszlán volt, a híres Sarali bég fia, ki itt özvegy édesanyjával, a hős lelkű Fatiméval lakott. A várőrség 1500 válogatott vitézből állott.

1596-ban Miksa főherceg vezérlete alatt Hatvan megszabadítására került sor, amelynek történetét Gyárfás nyomán a következőkben adjuk:

A magyar hadak 1596. aug. 15-én a Zagyva vizéhez nem nagy távolságban szálltak táborba. „Midőn az ostromra jövő sereg előcsapatát aug. 15-én Arszlán megpillantotta, kis portyázó csoportnak gondolván, válogatott fegyveresek kíséretében elibük sietett, s velők csatába ereszkedvén, míg mindkét részről többen elhullottak, a nagy tábor közeledett, melynek láttára Arszlán megdöbbenve visszasietett a várba. A megérkezett ostromló hadak először a kapuhoz közel sáncolták el magukat, s állították fel ágyútelepeiket, ez azonban a törökök gyakori kicsapásai s a vízhordókra jól irányzott lövéseik miatt veszélyes helynek mutatkozván, aug. 17-én a szőllőhegyekre szállottak át, hol három helyen ágyúvédsáncot hányván, az ágyúzást megkezdték, mit a törökök nemcsak erélyesen viszonoztak, hanem a vívókkal naponként kirohanásaikkal is háborgatták.

Majd megérkezett aug. 19-én Teuffenbach nyolcz ezer emberrel, s egy völgyben ütötte fel táborát, Terczki pedig oly közel foglalt állást, hogy onnét a várba kővel be lehetne hajítani. Az ostrommíveleteket nagyon nehezítette az, hogy a keresztyén táborban kenyér és vízre oly szükség állott be, miszerint sokan az éhség, hőség, s a nagy munka miatt a sánczokban halva rogytak össze, míg nem aug. 24-én sok szekér kenyér érkezett.

Aug. 21-én oly heves ágyúzás folyt három oldalról, hogy a karók közé rakott hantokból készített védfala a városnak több helyen leomlott; mire a törökök mintegy 300-an a töltésekre s ágyúkra kirohantak. A sor szerinti felügyelet e napon Greisz Rudolf német századoson volt, ki fegyvert ragadva, a törökkel csatázni kezdett, azonban megijedt fegyvereseitől elhagyatva, mindjárt az első összecsapásnál elesett, a többiek pedig megfutván, a törökök már az ágyúk beszegezéséhez s a löporos kádak felgyújtásához akartak látni, midőn a zajra Pálfy segítségül sietvén, a törököket visszaverte.

A következő napokon 36 ágyúból a falak töretése erélyesen folytattatott. E közben aug. 25-én, midőn a keresztény táborban imára lövés tétetett egy török pap a toronyból a keresztyények gúnyolására „halahu"-t kiáltott; erre néhány puskás s táborból oly ügyes irányzással lőtt, hogy a pap a toronynak már előbb megingatott nagyrészével onnét lebukott; ezt megbosszulni néhány török egy titkos árkon a várból kitört, 16 embert hirtelen levágott, azonban a zajra többen elősietvén, visszamehetési útjokat elzárták, s közülök életben kevés menekülhetett meg.

A heves ostrom ellenében Arszlán a védelmet vitézül, s bátor kitartással folytatta. A réseket lehető gyorsasággal kijavíttatta, a meghódolásra szóló felhívásokat büszkén, válasz nélkül hagyta, s anyja Fatime biztatására a várőrséget a nagy török sereg közel megérkezésének reményével álhatatosságra lelkesítette. Erre szükség is volt, mert aug. 28-29-ig a vár egyszerre négy telepből erőssen lövetett, s az árkok rőzsével betölttetvén, roham volt tervezve. Ekkor a törökök 30-án éjjel véletlen kirontottak iszonyú lármával, s ez alkalommal mindkét részről többen elestek s elfogattak; egy elfogott török megvallotta, hogy az éjjeli kirohanás azért történt, hogy ennek zavara alatt egy postát, ki német ruhába öltözve, a táboron keresztül hatolt útnak indítsanak Budára, megtudni biztosan, reményelhetik-e a várt segítség rövid idő alatti megérke-zését, s így erélyes védelemről vagy előnyös feladásról gondoskodjanak.

Szept. 2-án a vár a tervezett roham czéljából oly sűrűn ágyúztatott, hogy e napon oda 2400 lövés és 20 tűzgolyó vettetvén, a vár felgyújtatott, a tűz azonban a törökök által csakhamar eloltatott. Látva a török a rohamra való előkészületeket, hogy e végett 13 német és 8 magyar zászló is kiosztatott, a kétségbeeséstől ösztönöztetve a várból kikiáltották, hogy ha nekik, úgy, mint az esztergomiaknak, családjukkal, vagyonukkal szabad elmenés engedtetik, készek a várat feladni; mivel azonban a keresztény táborban a törökkel való értekezés halálbüntetés alatt tiltva volt, e felhívásra néma hallgatás volt a válasz, - mire a várban a kétségbeesett nők és gyermekek oly jaj gátasban törtek ki, hogy ez a táborig elhallatszott.

Hogy a tervbevett roham sikere annyival inkább biztosíttassék, a keresztény táborban Princzenstein Albert főács vastag deszkákból három hajót készített, s azokat nedves ökör bőrökkel bevonván, kerekeken előbb a Zagyvába, onnét a vár árkába vízre bocsátották; ekkor a roham megkezdetett 3 oldalról és a hajókból, sőt az árok is áthidaltatott, de mind siker nélkül; a védelem ritka eréllyelfolyt, a híd letört, a hajókból többen a vízbe fúltak.

Szept. 5-6-án új roham történt, gyújtó golyók hányattak, de végre is 8 órai véres küzdelem után mindkét fél nyugodni visszavonult, s a várőrség nagy része kifáradva, kiéhezve, s kimerülve részint pihenni, részint a sebesülteket ápolni állomáshelyeikről eltávozott; ezt a vár árkába, az omladékok közül tűzre való rozsét szedegetni bemászott két keresztyén katona kikémlelvén, ezt társaiknak, ezek ismét a vezéreknek jelentették, mire a vivők hirtelen csapatokba gyülekezve oly gyorsasággal támadták meg a falakat, hogy mielőbb a törökök helyeikre visszaérkezhettek volna, a várba berohantak, s kit előtaláltak, gyilkolni kezdték; mire nagy zavar, lárma, fegyvercsattogás, a megrémült nők és gyermekek kétségbeejtő sikoltása hangzott fel mindenfelé. Maga Arszlán is e nem várt megrohanáson megzavarodva, hős lelkű anyja bíztatására villogó fegyverrel rohant a köztérre, hol már ekkor véres küzdelem folyt, s ott nagybátyjával Kurttal együtt harczolva esett el. Az öldöklés, gyilkolás, mészárlás megkezdetett, s mivel senki kegyelmet nem kapott, négy óra hosszáig tartott. A várőrség az utolsó emberig kardra hányatott; a győztes hadak, különösen a németek a lakosságból férfiakat, nőket, ifjakat, gyermekeket, kereskedőket könyör nélkül gyilkolták, előkelő törökök magoktól fegyverüket eldobva, s térdre esve rimánkodtak kegyelemért, de hiába; nem volt tekintetű bölcsőbeli gyermekekre, s viselős nőkre sem, - a házak rejtekeiből az anyák gyermekeikkel előhurczoltatván a németektől való féltökben a magyar katonák védelme alá könyörögve menekültek. Egyedül néhány előkelő, s kitűnő szépségű nő,s anyák csecsemőikkel, hogy tőlük a történtekről értesülést lehessen nyerni, vitettek kegyelemből fogságba. A vallonok különösen vadállati kegyetlenséget fejtettek ki, felhasították a viselős anyákat, férfiak, s nők hulláiról a bőrt lehúzták, hogy azokból magoknak öveket készítsenek, s a nőkön még más legszemtelenebb kegyetlenségeket követtek el. Fatime, az Arszlán hőslelkű anyja maga is cseh katonák kezébe jutott, s kínos rabságban halt meg. Ez ostrom következtében a törökök közül három ezer, a keresztények közül nyolcz száz maradt halva.

A várban sok zsákmány, s néhány tonna arany jutott a győzők kezébe, azonkívül ami elégett, mert a nagyon elterjedt tüzet a mieink nagy erőfeszítéssel is alig tudták eloltani. Biztonság tekintetében oly jó hírben állott e vár, hogy ez ostrom előtt nem sokkal Budáról egy előkelő bég száz tatárral, számos nőkkel, gyermekekkel, sok pénzzel, s drágaságokkal ide költözött. Találtak is itt a győztes csapatok pénzen és ékszereken s árukon kívül felszerszámozott szép ötszáz lovat, hadi, s élelmiszert, bort, húst, sót nagy mennyiségben. Több nap telt el abban, míg a megölteket kifosztották, a tüzet eloltották, a hullákat 42 szekéren a városon kívül, árkokba kihordva eltemették. [...]

A meghódolt várőrség, védtelen lakosság és nőkön a győztes had által elkövetett iszonyú kegyetlenséget az igazságos sors 40 nap múlva Eger falainál hasonlóval fizette vissza." [ 17, IV-157-161.]

 

Eger vár ostroma

„Eger híres vára volt ez időben az egész Felvidék egyedüli védbástyája." [17, IV-162.]

A szultán, Hatvan elvesztésének hírére, Szegedről az ostrom szereket a Tiszán hajón útnak indította, maga pedig a Duna-Tiszaköz sík földjén félelmet gerjesztve sietett felfelé táborával, s Szolnoknál Giaflerrel, s a budai, győri és szolnoki várőrséggel egyesülve, kétszázezerre menő táborával szept. 27-én /1596-ban/ Eger alá szállott. Ily nagy hadsereg átvonulása a Kiskunságban és Jászságban a föld népére, hogy mily nyomort s pusztulást hozott, könnyen képzelhetni.

„E vár kapitányává még 1594-ben bedeghi Nyáry Pál neveztetett ki, s alatta a várőrség ezer főből állott. Nyáryt a hatvani táborból Miksa főherczeg a nagy török tábor mozgalmainak hírére hazabocsátotta - Egerbe - S ugyanekkor a vár erősítésére néhány nagyobb ágyút, s gróf Thurn Jakab vezérlete alatt 2500 főnyi morva katonaságot küldött, ezenkívül meghagyta Teuffenbachnak, hogy Eger vára védelmére minden szükségesekről gondoskodjék.

Miksát Váczi táborozása alatt Nyáry küldöttei sürgetve kérték, hogy e várat fenyegető veszély nagyságához képest több őrséggel, s hadi élelemmel lássa el. A főherczeg azonnal rendelkezett, s Treczka Vilmos vezetése alatt önként ajánlkozó válogatott 500 német puskás, 300 vallon, Cogorani Kolozs várépítész és 300 mázsa lőpor, nagytömeg kanócczal Egerbe még szerencsésen elérkezett. Azonban éppen az idegen hadaknak a várörségbe sorozása lett e vár gyalázatteljes elvesztésének az oka.

Ez alatt a szultán Eger körül Maklár, Tálya, Ostoros és Felnémet vidékét lepte el táborával, melyhez hasonlót Solimán óta hazánk nem látott, s a sok tábori szolga és a vidékről a Jászságból is beparancsolt jobbágyok által a vár négy oldala felől felállított ágyútelepek védelmére magos töltéseket hányatott. Ezután szept. 29-én a várőrséget családjával, vagyonával szabad elvonulhatás ígérete mellett feladásra szólította -, erre azonban semmi válasz nem adatott.

Ekkor Ibrahim nagyvezír a várost és várat azonnal elkezdte lövetni, s mivel a város falai gyenge szerkezetük miatt a lövések által már nagyon megrongáltattak, de különben is oly széles kerületűek valónak, hogy megvédésükre sok nép kellett volna, okt 3-án nem nagy számú várőrség, hogy a védelem nehéz munkáját szűkebb körre összpontosítsa, éjjel a várba felvonult, s a másnap reggel felgyújtott várost elhagyta.

A gomolygó füst, s lángok láttára a törökök a magyari kapun örömrivalgással a városba berohantak, s a tűz eloltásához látván, a kórházat és néhány más épületet sikerült nekik megmenteni.

Ez alatt az ostromló sereg másik része a várnak a szőllőkfelőli bástyájára rohant, s nagyon mély sánczának fával, kővel földdel és karóstul kivágott szőlőtőkékkel betöltésére saját népét oly szigorúan kényszeritette, hogy e miatt sokan a mieinkhez átszöktek. Ekkor ismételve erős rohamra adatott parancs, s bár az egriek vitéz védelem és jól czélzott lövésekkel a vívó csapatokban sok kárt okoztak, azonban az egymást új erővel felváltott rohamok következtében sikerült a törököknek okt. 4-én a bástya aló részét - revelin, - elfoglalni.

Ezt követte az, miszerint a törökök a városba bevonszolt ágyúkból elkezdték a híres Dobóbástyát töretni oly erővel, hogy rést csinálván, Ibrahim rohamot parancsolt, melyet azonban a várőrség oly vitézül visszavert, hogy e roham ezer török életébe került, míg a védők közül 30 elesett, s ugyanennyi megsebesült.

Ezalatt a királyszékfelőli oldalról a törökök titokban végzett nagy munkával a vár aláaknázását is megkezdték, de ezt Stella Kristóf a vár régi építésze és Cogeranó észrevevén, ellenaknákat ásattak, s midőn a török saját aknáit felrobbantotta, ezekugyan ügyetlen szerkezetük miatt avar falaiban kárt nem okoztak, azonban Stella többed magával itt lelte halálát.

Okt. 5-én Ibrahim ismét felhívást intézett a várőrséghez saját élete megmentése végett a vár feladása iránt, különben a hatvaninál véresebb mészárlással fenyegetőzött, azonban sikertelenül." [17, IV-163-166.]

Közben a védők többszörösen sürgették a felmentő sereg küldését, de sikertelenül, bár Miksa főherceg csapatai útban voltak, de a rossz időjárás miatt nem érkeztek meg idejében.

„A törökök az ostrommíveleteket megfeszített erővel folytatták. A vár ellen több oldalról s egymásután négy heves roham intéztetett, de amely a vitéz védelem ellenében más nem eredményezett mint azt, hogy a vívók közül Odaverd boszniai pasa három ezer, a várörségből pedig Luitfried lovag 400 emberrel elesett, ezenkívül sokan megsebesültek.

E nagy veszteségen a várban a vallonok és németek megijedvén, titkon árulási tervet szőttek, s a várnak előnyös feladását tömegesen kezdték sürgetni. A főizgatókat Nyáry és Trszki elfogatván, halálra ítélték, azonban az összeesküvés a várőrségnél már annyira vala terjedve, hogy az összeesküdtek az elítélteket az őrök kezéből nemcsak erőszakkal elvették, hanem magokat a vezéreket is halállal fenyegették. A külső veszélynél a vezérekre nézve még aggasztóbb lett a várőrség soraiban a fegyelemnek ily nagymérvben való felbomlása. A végveszély ez elhatározó perczeiben, mi még lehető volt, megkísérelték. Nyáry és Thurn szelíd intések, ígéretek, majd könyörgés által igyekeztek a várőrséget engedelmességre, további védelemre bírni, sőt végre térdreesve kérték; Trszki és Kinszky pedig kik súlyos betegségeikből fel nem kelhetvén magokat levitették az elégületlenek közé, s letett katonai esküjökre emlékeztetvén őket intették, isten szerelmére kérték, hogy efontos vár védelmét bátor vitézekhez illő kitartással folytassák, míg a külső segély mely sok időre már el nem maradhat megérkezik; előhozatták, felmutatták, felolvasták a főherczegnek sajátkezűleg aláírt levelét, amelyben őket vitéz magatartásra buzdítva, a felmentést közel kilátásba helyezi.

Mind hasztalan volt. Eger vára s az általa védett vidék s annyi ezrek sorsa felett az árulás vetette el a koczkát. A kétségbeesés gyávasággal szövetkezve oda vitte a dolgot, hogy az összeesküdtek egyik társukat a magyar Balogh Mihályt egy leomlott bástya nyílásához küldték a törökkel a vár feladása iránt alkudozni. Míg a várban ekként a leggyalázatosabb árulás fájdalmas jelenetei folytak, a török vezéreket is annyi erős roham sikertelensége után az elcsüggedés szállta meg, s már csaknem egészen elvesztették reménységöket a vár bevehetése iránt, úgyhogy Miksa táborában folyvást fenntartotta magát a hír, miszerint a törökök Eger ostromát félbehagyni szándékoznak. Mily nagy volt a meglepetés Balogh felszólítására, örömmel fogadták, szabad elmenetelt és sok mást ígértek az egrieknek. Erre a fellázadt tömeg Ibrahim nagyvezérhez a feladási feltételek megállapítása végett Paksi Jónás Márton kanonokot és Besenyei Györgyöt kiküldték, s a nagyvezír felhívására Nyáry, Trszki, Kinszki és Thurn kapitányaikat s Bárczy Jánost és Cogoranit elfogván, mint kezeseket fegyver között kisérték a török táborba, s a szultán pecsétes levélben a szabad elvonulást megígérvén, okt. 13-án Eger vára feladatott /1596-ban/

A hitszegést a sors hitszegés által torolta meg.

A berohant törökök és tatárok a várbeli felvigyázó Korlát Kristófot megkorbácsolva és kifosztva elkergették; a kivonuló két ezer főnyi őrséget a janicsárok bekerítvén, a németeket és vallonokat a hatvani mészárlás visszatorlásául kímélet nélkül felkonczolták, a magyarokat pedig rabságra hurczolták; a várkapitányoknak rabság helyéül Belgrád jelöltetett ki, kik azonban nagy részben szökés útján elmenekültek.

Ezután a törökök Szarvaskő, Cserép és Szirák szomszéd várakat az őrség elmenekülése után elfoglalták. Eger vára parancsnoksága Mohamed anatóliai begler-bégre bízatott.

így juttatta nem élelemhiány, nem a vívók kitartó vitézsége, hanem a 4500-ból még életben maradt két ezernyi várőrség gyáva árulása alig 18 napi ostrom után török kézre Eger várát, melyet azelőtt 44 évvel Dobó István bátor hazafisága 1800 főnyi magyar várőrséggel 70 ezer török ellenében minden külsegély nélkül 38 napi igen heves ostrom alatt hősiesen megvédeni képest volt! Eger elvesztése végveszedelme volt Felső-Magyarországnak, pusztulása a vidéknek, a Jászságnak, melyet most már Szolnok, Buda, Hatvan és Eger töröklakta várak vettek körül, s mely a török hódoltság terheit, nyomorait ily állapotban 91 évig viselte. " [17, IV-166-168.]

A török hódoltság százötven éve alatt se szeri, se száma nem volt a természetbeni és pénzbeli adózásnak. A mindenéből kifosztott lakosságot minden oldalról nyomorgatták, sarcolták, hol a töröknek, hol a magyarnak, hol mindegyiknek - ahogy a hadiszerencse kedvezett - adózni kellett a végkimerülésig. A feljegyzések szerint a Jászkunság a következő részint készpénz, részint termény, részint szolgálatbeli adózásokat teljesítette:

Török császár adója - tribut - dica, szablyapénz, tegzespénz, sertésváltság, tized a gabonaneműekből, sőt a tizeden kívül is tetszés szerint; tized a birkából, bárányból, fejős és vágótehén, dézsás túró, vaj /Schmaltz/ széna, fa szolgáltatás, ennek fuvarozása vagy megváltása; szolgált robotot a török úr tetszése szerinti mennyiségben és helyre, teljesített kaszálást, szántást, aratást, hordást, sőt kenyeret is sütött a török részére, s ezt elszállította a rendelt helyre, végre több mázsa salétrom gyártásával is foglalkozott.

A magyar részre ugyancsak nem csekély adó és szolgálattal járult a Jászkunság népe. Mégpedig Census ordinarius, census servilis, dica regia, educillatio, akó, mely volt: búza, árpa, vaj, sajt, fejős tehén, - officiali ako, ez volt: kövér sertés, dézsás túró, zab árpa, kaszálás, szalonna, asztalpénz, robotot szolgált nyáron és télen, vagy ezt megváltotta ajándékok, valamint a nádor tiszteletdíja, melyet a török uralom alatt is folyvást fizettek.

Bár a jászok és kunok nemzetsége betelepítésük idején a többi kiváltságaik között teljes adó és vámmentességet élveztek, mégis az adózás különböző címeken belopódott a közterhek sorába. A szolgáltatás a legrégibb korban vérbeli szolgáltatás volt, mert a király hívó szavára minden jász és kun személy szerint volt köteles megjelenni, s ennek a kötelezettségnek századokon át eleget is tettek. A XIV. században viszont már annak van nyoma, hogy a terhes katonai szolgáltatást terményben, majd pénzben megválthatták.

Így egy 1453-ból való kimutatás szerint 10 ezer veres forintot fizetett a jászkunok összessége. Terményben kötelesek voltak a budai és visegrádi várba 20 kila jó és tiszta búzát, 400 kila zabot és árpát, továbbá borsót, lencsét, kölest, kását 500 kilát, ezenkívül 4 szép ménlovat szolgáltatni. Ha pedig a király úton volt, kötelesek voltak 600 páncélos és kézíjas vitézt adni. A tegzes vitéz alatt nyíllal, esetleg karddal felszerelt könnyű lovas katonát kell értenünk, olyan fegyvernem volt tehát amely teljesen hasonlított, az ősi kun és jász vitézek felszereléséhez. " [35, 103.]

Arra is van példa, habár ritkán fordult elő, hogy külön királyi kegy képpen adókedvezményben részesültek. „Mátyás király 1473-ban a berényszállási, négyszállási, árokszállási és fényszarusi székekben lakó jászokat mentette fel a régóta szokásos 500 forint évi census és 300 forint tegzespénzen kívül egyéb adózásoktól, úgy azonban, hogy ez a kedvezmény nemcsak a fentebb megjelölt négy székre terjedt ki, hanem az összes jászokra is, további tetszésig." [35, 107.]

II. Ulászló 1495-ben a jászok által Jakab napkor fizetni szokott 300 arany forint királyi censust tetszése szerinti ideig elengedte. A királyi adókon kívül a keresztény vallás felvétele után, több-kevesebb egyházi jellegű szolgáltatások is terhelték a jászkunokat. Tetemes közteher volt még az a háromezer arany is, amit a jászkunok a nádornak, mint főbírájuknak minden évben fizettek, még a hódoltsági idők alatt is.

 

Budavár elfoglalása és visszafoglalása

A jászkun vidék Buda várának is hadtápterületét képezte.

A gyászos emlékű mohácsi csata után a török nem foglalta el azonnal az ország fővárosát, várakozó álláspontra helyezkedett. Amikor azonban látta, hogy a nyugati országok nem segítik a magyar hadakat és az ország vezetői között széthúzás, egyenetlenség uralkodik, „ Szulejmán maga is megindult, s Mohamed pasát 100 ezer emberrel és 150 ágyúval előre küldte 1541. aug. 26-án Buda alá megérkezett." [ 17, III-4o4.] Ekkor álnok módon rávette Izabella királynét, hogy a kis János herceget megbízottjai kíséretében küldje le táborába, ami meg is történt. Amint a janicsár csapatok által kísért díszmenet a város kapuján kijött, „ elkezdett a látványosságra összetódult nép között a janicsár a városba belopózni, ezt követték mások többen, s azon ürügy alatt, hogy a szép várost akarják megnézni, semmi gyanúra okot nem adott, így aztán lassanként minden kapu, utca, tér el lett foglalva, a janitsár aga belovagolván a városba, itt kihirdettette, hogy a polgárok maradjanak nyugton, semmi bántódásuk nem lesz, ha fegyvereiket azonnal leadják; ezek engedelmeskedtek, s házaikba a janitsárok beszállásoltak."   [17, III-405.]

„Ez alatt Solimán a kis János herceget sátorában szívesen fogadta, s magánál hosszabb ideig tartóztatta; midőn egyszer a janitsáraga megjelent, s a szultánnak titkon jelenti, hogy a város elfoglalása végre van hajtva. Ekkor Solimán setét estve a kis herceget dajkájával anyjához visszabocsátotta, de az öt magyar főurat táborában visszatartotta. " [17, III-406.] ... „így kelé — mint egy egykorú író mondja - az kincses Buda Szolimán török császár kezében, nagy csalárdsággal, kicsin gonddal, nem semmi okkal." [17, III-407.]

„Hazánkfővárosa Buda eként török kézre kerülvén, régi dicső fejedelmeinknek fényes királyi lakába török pasa szállásolt be állandóul, innét kormányozta az ország leigázott részét, szabott törvényt, s szedte be a hódoltság terhes adóját. Ez új viszony nagy hatást, nagy változást idézett elő hazánknak, s a Jászkunságnak is beléletében..." [17, III-408.]

Budavár végleges visszafoglalása csak 1686-ban következett be. Ez évben .... „június 14-én megindultak a királyi hadtestek Párkányról, s Budát 18-án körültáborolták. Abdipasa hősies védelme sikertelen volt, szeptember 2-án sok vérontással Buda visszafoglaltatott, s a múlt évben még kurucz vezér Petneházy Dávid volt az első, ki hajdúival a várba legelőször behatolt. És a beállott éj, melynek csöndjét a győzők diadalzaja s a legyőzött haldoklók halálhörgése felriasztá, a megváltás harmatcseppeit hinté le a megkönyörült égből a sokat szenvedett hazára; és a felkelő nap, mely 145 évig tükrözé magát a város tornyain ragyogó félholdban, most a megszabadult magyarnak örömkönnyűiben füröszté sugarát. " [17, IV-436.]

„A jászkunok életmódja már a hódoltsági idők előtt határozott irányt vett; a régi költözködő életet elhagyva állandóan falvakba, városokba, - hol házakat építettek, - telepedtek le, s térés pusztáikon számos barmaik s nyájaik legeltetésén kívül terjedelmes gazdászattal, szántás-vetés és kaszálással is foglalkoztak." [17, III-449.] Mint a természetbeni adóknál láttuk, búzát, zabot, árpát, lencsét kölest termeltek. „így 1456-ban már gabona és borkilencedről, élelmiszerekről, 1468-ban malmokról, vízi malomhelyekről 1456 és 1480-ban kapitányi házakról, gulyákról, nyájakról, ménesekről, kétkerekű vízimalmokról stb. van említés téve. " [17, III-449.]

A török iga alól való felszabadulás /1686-ban/ egy majdnem egészen kipusztított nép maradványait és egy végletekig kiélt elvadult földet talált a Jászság helyén. 1700-ban készült egy összeírás - a későbbi eladás céljára - amelyből kitűnik, hogy mi pusztult el a hódoltsági idők alatt. E történelmi adatok nagy része magoknak az 1699-ben élt jászkun lakosoknak saját előadásán alapul, német nyelven íródott, s fel vannak benne sorolva az összes jászkun helységek, részint lakott részint lakatlan helyek és azok becsértéke. Ebben az összeírásban 93 helység van felvéve, melyek akkor valóságos jászkun birtokok voltak. Benépesített város volt 2, Jászberény és Halas; népes falu 14; hajdan lakott, de elpusztult hely 56, mert ugyan annyi „desertapos-sessio"-ról említtetik, hogy még 1699-ben is a régi kőegyház falai, vagy csak romjai fennállottak, s több oly pusztának említtetik fel egyháza, mely pusztáról, hogy valaha benépesített hely lett volna, jelenleg már semmi történelmi adat, s néha még csak szájhagyomány sem emlékezik. Végre 21 puszta, melyről hogy valaha benépesített hely lett volna, már az összeírás korabeliek sem tudtak semmit mondani, s netalán létezett egyháza helyét sem ismerték. Nem volt tehát a régibb korban a Duna-Tisza köze oly kevés népességű, mint jelenleg. Itt élt a városokban, falvakban egy vitéz nemzet, a jászkun, melynek nagy részét elsodorta a vész, mivel hű volt hazájához, s nem hagyta el a kedves szülőföldet, bár pusztító vihar zúgott is azon át, de elvonulva - ha lehet - a fergeteg rombolása elől kis időre, ismét visszatért. Az ősei vérével áztatott ősi tűzhelyhez, újra kegyelettel sereglette körül az ősi kunhalmokat - így seperve el a Jászkunságból számos népes helyeket mindenestől a harcok pusztító vihara. Kezdődött pedig a népes helyek pusztulása mindjárt a mohácsi vész utáni napokban és tartott a szatmári békéig, 1711-ig.

A hódoltság megszűnésével azonban még nem lett vége a megpróbáltatásoknak és szenvedéseknek. A hódoltság alatt gyakorlatilag már szinte bírhatóbb volt a török uralom, mint a meg nem szállott területeken az osztrák zsarnokoskodás. Hogy erről is alkothassunk némi képet magunknak, ismertetem az akkori szomorú időknek egy részletét.

„Az 1671-i ápr. 30-án fejeztettek le Zrínyi, Frangepán és Nádasdy. A lázadás ekként elfojtva lévén, közönséges bűnbánat hirdettetett ugyan, de a nemzetnek örülnie ezen sem lehetett. Az alkotmányától megfosztott hazánkba még számosabb zsoldosokat küldöttek be s beszállásoltatták állandó tanyákra; azok díjazására és élelmezésére pedig eddig ismeretlen gabonaadót, kapupénzt, 20forintnyi telekadót, a húsra és italokra fogyasztási adót, a nemesek személyére 5 forintnyi fej adót vetettek. E rendeletek eltörléséért hiába esedeztek a megyék. Nem volt tehát csoda, hogy 1672-ben Kende, Petróczy, Szepessy, Szuhay vezérlete alatt 15 ezer magyar összegyűlvén, fallázadtak s Spankau császári hadvezért Kassánál megverték s több várat megszállottak; de Eperjes táján Kobb tábornagytól megveretvén, hódoltsági földre vonultak s ott a nagyváradi pasa engedelméböl téli tanyákra szállottak. A császári vezérek az elégületleneket űzőbe vették s az elfogottakat kínos halállal végezték ki, a népet pedig fosztogatva zsarolták. De az elégületlenek is öldösték az elfogott németeket. Ekkor hallattak először a maiglan is emlékezetben élő kurucz és labancz gúnynevek. Az egész nemzet két pártból állott; egyik oldalon a kormány és labanczok, a másikon a lázadók és kuruczok.

1677-ben Thököly állott a fölkelők élére, s véres harcot folytatott a császáriakkal, mely még nagyobb áldozatot igényelt a sanyargatott nemzettől. 1688-ban szűnt meg a hosszantartó véres háború, midőn Zrínyi Ilona, Thököly hős neje az utolsó várat Munkácsot is feladta Caraffának.

Ebben a korban vérdíjat tűztek ki az üldözött fejére. Egy elevenen elfogott vagy megölt közemberért 2 birodalmi tallért, altisztért 10 tallért, s főbb tisztek fejeiért ezer tallért ígértek jutalmul, azon megjegyzéssel, hogy kétszeresen kapja ez összeget, ki a főtiszteket elevenen hozza el. A hanyagul eljáró tisztviselőt, vagy ki a felkeltekkel cimborálna, felségsértőnek nyilvánítják, s szigorú büntetéssel fenyegetik. " [18, 342.]

Mindezen felül a császári vezérek rengeteg gabonát követeltek a lakosságtól a császári hadsereg ellátására. Az elfogottakat kivégezték, vagy rabságra vetették, vagyonát felprédálták, elkobozták és családja is koldusbotra jutott. A török uralom 1686-ban megszűnt. A felszabadító háború terheinek oroszlánrészét azonban Magyarországnak kellett viselni. Az ország nagy részét két hadsereg pusztította: A menekülő elkeseredett török és az előretörő győzelemittas szövetséges osztrák hadsereg. Amerre vonultak pusztulás, felégett falvak, letarolt földek, összetört gyümölcsösök, kipusztult alföldi erdők jelezték útjukat. A lakosság az utolsó ínségre jutott. Az a paraszt ember, akinek nemrég még 12 ökre, 12 lova, 20 disznaja, juhnyája és 300 kereszt gabonája volt, koldulásra kényszerült. A falvak lakói elmenekültek, a megyék népe a felvidéki hegyekbe és Lengyelországba futott.

Eszterházy Pál nádor nem tud szemet hunyni Lipót császár hadainak mérhetetlen pusztításai fölött, ezért azt írja a császárnak: „Mi haszna lesz annak, ha fölséged egyedül erdők és elhagyott hegyek fölött fog uralkodni"? Valóban a töröktől felszabadított területeket mindenütt a romlás és pusztulás képei tették egyhangúvá és kihalttá. [30,1-286.]

A török hódoltság és a Habsburg uralom két véres századának pusztításairól nehéz lenne szemléltetőbb képet festeni annál, amit az egykorú külföldi író és utazó örökített meg visszaemlékezéseiben, aki a szatmári békekötés után /1711 / néhány évvel átutazta az országot. Budának romjait elhagyva alig látott embert, de annál gazdagabb állatvilágot, szinte paradicsomi ősállapotban. Ilyen állapotok uralkodtak a Jászságban is, amikor megszabadult a török járom alól, s már azt hitte a nép, hogy egy jobb kor hajnala ragyog rá és hozzáfoghat az újjáépítés nagy munkájához.

Ehelyett azonban egy újabb nagy megpróbáltatás szakadt rá, egy újabb erőpróba, - amelyet csal egy szívós, élni akaró nép tudott átvészelni.

 

Jászkunság eladása

I. Lipót császár idejében nagy volt az udvartartás költsége. A török elleni folytonos csatározás is rengeteg pénzbe került, annyira, vagy végvárak katonái évekig sem kaptak zsoldot, pedig a háborús idők miatt állandóan nagy sereget kellett tartani az ország védelmére. Miután a kincstár üres volt, egy napon arra ébredt a nemzet, hogy az uralkodó 1702. március 22-én kelt szerződéssel az ország közepén fekvő egyik legértékesebb részt, a Jászkunságot egy gazdag Német Lovagrendnek 500 000 RH. forintért örök áron eladta. Mielőtt azonban ennek részletezésére rátérnénk, vessünk egy pillantást a Jászkunság akkori népességi állapotára. Mi maradt meg abból a 40 000-nyi hadból, amelyet 1239-ben IV. Béla befogadott és betelepített?

Az eladás alapját képező 1700-as évi összeírás szerint az egész Jászság területén lakott 3062 lélek, s ha ehhez vesszük még az össze nem írt vagyontalanokat és távol levőket, akkor sem volt több a Jászság lakossága 4000-nél. Viszont a két Kunságban még szomorúbb volt a helyzet.

Itt az összlakosság száma nem volt több 2000-nél. [25,80-83.] Hová lett a jászkunok 40 ezres tömege a betelepedés után öt évszázaddal? Erre bizony csak a költő szavaival válaszolhatunk: „Elhulltanak legjobbjaink a hosszú harc alatt". Számban tehát nagyon is megfogyott és vagyonilag teljesen tönkrement lakosságra szomorú napok, évek következtek. Pedig már kezdtek bizakodni, kezdtek új életre kelni, a régen elmenekült ősök késői utódai és maradékai kezdtek visszaszállingózni, takarították a romokat, új hajlékot építettek, hódították az elvadult földet. De jöttek idegenek is, új ismerősök, új rokonok, rebellisnek nyilvánított nemesek, üldözött jobbágyok, kik valamennyien, mint az ígéret földjére tekintettek a hajdan szabad jászok és kunok földjére, ahol majd nyugalmat és békességet nyernek, új otthont teremthetnek és megmenthetik nyomorult életüket, féltve őrzött vagyonuk roncsait.

Az eladás tényén azonban - bár országos közfelháborodással találkozott - változtatni nem lehetett. Az egész Jászkunságot eladta a lelketlen császár minden javaival és lakosaival együtt. ,,/í Lovagrend beiktatásával az Esztergomi káptalan lett megbízva, melynek kiküldöttei az érdekeltek jelenlétében Jászberényben a községházán 1702. máj. 22-én ejtették meg az átadást. Ezen a szomorú aktuson a Hármas Kerületek kiküldöttei, a Lovagrend képviselői és a Káptalan megbízottai voltak jelen. Jászapáti községét Baghi György főbíró és Semberi András esküdt képviselték. A megjelentek egyöntetűen ellentmondtak az eladásnak és kifejezték azon szándékukat, hogy amennyiben az új tulajdonos őket szokatlanul terhelné, vagyonúkban csorbítaná, akkor más területre vándorolnak ki.

A jászkunok elborult kedéllyel, nehéz szívvel néztek az ismeretlen jövő elé. Költséget nem kímélve, fáradtságot nem ismerve kerestek orvoslást, ahol csak volt arra valami kilátás. Bár az eladást az egész ország nemzeti sérelemnek vette, mégis mennyi kilincselést igényelt, amíg meghallgatásra találtak. A tiltakozás és jogtalanság dacára a Lovagrend birtokban volt, s a nép sanyargatásával zsarnoki módon uralkodott a hatalmas területen.

Az egyes községek igyekeztek ugyan bizalmába férkőzni a Lovagrendnek és próbálgatták a régi kiváltságukat náluk is érvényesíteni, de nem sok eredménnyel. Az eladás tehát jobbágyi sorsba taszitotta a jászkun népet és a Lovagrend úgy is kezelte őket. A sok utánajárás végre mégis sikerre vezetett. A Jászkunság eladását „ elzálogosítás"-nak minősítették, s így az 500 ezer Rehnus forint vételár, mint zálog összeg után kamatot szedtek, melyet a Hármas Kerületek lakosain tűzzel-vassal behajtottak. így 1723-ban Apáti 1950 Rehnus. forintot fizetett ezen a címen, ami abban az időben hatalmas számottevő összeg volt. " [25, 85.]

A kamatfizetés óriási teher volt a szabadsághoz szokott jászkunoknak, s ez alól a terhes kötelezettség alól is minden áron szabadulni igyekeztek. Egymást érték a küldöttségek az ország rendjeihez az irányban, hogy a felszabadításukat kieszközöljék. Már hajlandók voltak a vételár felét 250 000 RH. forintot maguk is előteremteni, csakhogy szabaduljanak a kellemetlen zálogtartótól. Az összeg másik felére kérték, hogy azt a király, vagy az ország fizesse meg. Abban a rendkívüli pénz szűk világban azonban ez a törekvésük nem sikerült, hiszen az egész ország összes jövedelme is csak 1 800 000 RH forint körül volt.

173 l-ben mégis nagy eredményt értek el, ugyanis a Lovagrend követelésére kifizettetett a Pesten létesítendő Jnvalidus kórház" céljára gyűjtött alapból, s így a Jászkunság népe megszabadult az idegen járom alól, ezzel azonban csak annyiban változott a helyzet, hogy most már hazai, de az előzőnél még zsarnokibb kényúrnak lettek kiszolgáltatva. Az új adminisztrátor Podhratzky György a sanyargatásban és elnyomatásban még a Lovagrendet is felülmúlta. A kerületek tehát tovább fáradoztak teljes szabadságuk visszaszerzésén.

 

Redemptió

Mária Terézia uralkodása idején végre kedvezett a közhangulat a jászkunok nemes törekvésének. Ennek előzménye röviden a következő volt. A Jászkun Kerületek egyetemlegesen kötelezték magukat, hogy az 500 000 RH forint váltság összeget, valamint 24 000 forintot az eszközölt építkezések kártalanítása fejében hiánytalanul megfizetnek, ezen kívül a királyné seregébe 1000 magyar lovast teljes felszereléssel a saját költségükön kiállítanak. Az uralkodó örömmel vette az ajánlatot, mert különösen a lovasok kiállítása felbecsülhetetlen kincset jelentett. 1745. máj. 6-án tehát kiadta a jászkunok részére a privilegiális oklevelet, melyben egyrészt megengedi, hogy magukat megválthassák /:redimálják:/ másrészt őket régi kiváltságaikban megerősítette. Ily módon sikerült őseinknek nagy áldozat árán visszaszerezni legdrágább kincsüket, a szabadságot és féltve őrzött régi jogaikat.

Nem hagyható figyelmen kívül, hogy ebben a nagyarányú, évtizedekre nyúló küzdelemben a Jászberény/ előjárók jártak elől jó példával, s a gyengébb községeket mindenben támogatták.

Ebben az időben, 1745-ben

a Nagykunság területe 201.000 kat.h.
a Kiskunság 291.150 "
a Jászság 219.000 "
Összesen: 711.000 "volt.
   
A megváltási összegből  
a Nagykunság fizetett 155.000 RH.frtot.
a Kiskunság 185.150 "
a Jászság 227.750 "
Összesen: 567.900 RH.frtot, a költségekkel együtt.
   
Ebből az összegből Apáti fizetett:  
1. Saját határáért 17.000 RH.frtot.
2. Kocsér pusztáért 8.000  "
3. Kömpöcz 5.000  "
Összesen: 30.000 RH frtot mint váltság összeget,
  valamint a költségek ráeső részét. " [25, 144-145.]

 

Az akkori viszonyok, megértéséhez tartozik annak ismerete, hogy abban az időben még sem egyetlen vasútja, de még csak köves útja sem volt az egész Jászkunságnak, hiszen azok csak a XIX. század második, illetve XX. század első felében épültek meg. De nem volt telefon, sőt postaszolgálat sem. A leveleket és üzeneteket gyalog és lovas-futárok hordták és közvetítették a helységek között.

Az árutermelő gazdálkodás még igen gyenge lábon állott, más jövedelmet hajtó foglalkozás pedig nem volt. Gabonát is annyit termeltek csak amennyi a létfenntartásra, a jószágtartáshoz és a közterhek fizetéséhez kellett. Megtakarított pénzről alig lehetett szó, úgy hogy a megváltási összeget sem az egyes lakosok, sem a községek nem tudták hirtelenében megfizetni. Már pedig fizetni kellett, de minél előbb, mert erre becsületbeli ígéretet tettek. Nem volt más hátra, mint égből-földből pénzt teremteni, amit csak kölcsönvétel útján tudtak megoldani. A kirótt összeget az egyes községeknek egy összegben kellett megfizetni; nem volt idő arra, hogy a lakosságtól összeszedjék, de mert sem a lakosságnak, sem a községnek nem is volt annyi pénze, a községek kölcsönt vettek fel. így tudjuk, hogy Apáti 1746-ban bizonyos egri kanonoknak, továbbá Gömör és Heves megyei uraknak 13 480 RH forinttal tartozott. [25,150.] ,4 legelső község a Hármas Kerületben, amelyik a megváltási összeget legelsőnek megfizette Jászapáti volt. " [25,162.] Erről maguknak bizonyítványt kértek, amely latin nyelven, magyarra fordítva a következőket tartalmazza. „Mi a Jászság és Kunság Kerületeinek fő és alkapitányai, kerületi kapitányai és ülnökei adjuk tudtára akiket illet mindenkinek jelen okmány erejénél fogva, hogy miután szent császári és királyi felséges Úrnőnk legkegyesebben és kitűnő jósággal mind azokat a birtokokat, amelyek a kiváltságokat megerősítő levélben felsorolva vannak, a jászok és kunok kerületeinek, haszonvételre /pro usu/ azok lakói és lakosainak kifejezetten leteendő összegekért átadta /effectivam deponendorum depositionem contestinet/ a többi helyiségek között Jászapáthy város /oppidum/ saját területéért és tartozékaiért az előbbi kerületileg kidolgozott részletezés és becslés szerint összesen 17.000. rhénes forintot, az egész Kocsér pusztáért 8.000, az egész Kömpöcz pusztáért 5.000. rhénes frt-nyi összeget tényleg lefizetett, az említett városnak a jelzett pusztákat és mindenestől azoknak tartozékaival és tartozni kellő járandó ságival örökös birtoklás végett átadjuk és az említett kerületi részletezéseinek mintája szerinti használatra és haszonélvezetre az említett város közönségének, annak saját területén élő lakosait, úgy az említett puszták használatában, valamint uralmában állandósítjuk, megerősítjük és a többször említett városhoz kötjük, állandónak és megerősítettnek örökre hozzákötött és hozzáfűzöttnek nyilvánítjuk. Mely jogoknak hiteléül, a nevezett Jászapáthi város lakói és lakosainak jövendőbeli biztosítékául szükséges törvényes bizonyítványt a Hármas Kerületek szokott hiteles pecsétjével megerősítve, saját kérelmükre kiadjuk. A Jászberény városában 1746. augusztus 16-án tartott közgyűlésből. L.S. Kiadatott általam Horváth András, a Jász és Kun Kerületek esküdt főjegyzője által m.p." [25, 163.]

Ebből az okiratból kitűnik, hogy a megváltott ingatlanok teljes egészében a község, a „kommunitas" tulajdonába kerültek, s csak akkor mentek át egyéni tulajdonba, amikor abból ki-ki bizonyos részt megváltott, illetve az érte járó rész összeget megfizette, vagyis a közös tulajdonból egy részt megvásárolt.

Itt még tisztázni kell azt a kérdést, mi módon jutottak a jász községek a Kiskunságban fekvő pusztákhoz? Bérlet útján, Apáti 1727-ben a Német Lovagrendtől, Kecskemét, Félegyháza és Kocsér határának a felét, és Kömpöcz pusztát bérelte legeltetésre. A lehetőség adódott ezek közül a redemptio alkalmával a megváltásra. Apáti esetében Kocsér 76, Kömpöcz pedig éppen 140 km-re fekszik az anyagközségtől. Ehhez tudnunk kell, hogy a török uralom alatt a kiskunsági puszták teljesen elnéptelenedtek - pedig már ott is voltak virágzó kis települések. A föld homokos, terméketlen puszta volt, szinte senkinek sem kellett. De mert ezeket is éppen úgy terhelte a zálog összeg, mint a többi területet, örültek, ha valaki fizetett értük. Az élelmes jászok tehát - ahol a népesség aránylag nagyobb számban megmaradt - kaptak az alkalmon és szinte mindegyik község megváltott egy-egy pusztát, bármilyen nehezére esett is. Bölcs és előrelátó gondolkodás volt ez az ősök részéről, mert később az utódok beláthatatlan hasznát vették, és szinte döntő szerepet játszott a jász községek további fejlődésében és abban, hogy az ország szívében szín magyar községek létesülhettek. A későbbiek folyamán, ugyanis mint látni fogjuk, ezek a puszták mind benépesültek az anyaközségekből, önállósultak és virágzó községekké lettek.

„A jászok tehát a Jászságon belül fekvő pusztákon kívül /Boldogháza, Négyszállás, Agó/ megváltották még a kiskunsági Lajos, Mizse, Bene, Kocsér, Kömpöcz, Kara, Kerekegyháza, Kisszállás, Szentlátszló, Móriczgátj a pusztákat is és ezzel 91 508 kat. hold területhez jutottak, úgy hogy a jász birtok összesen: 246 335 kat. holdra növekedett. Ez a terület nemcsak tulajdonjog szerint volt jász föld, hanem közigazgatásilag is a jász kerület részévé vált. A községenként megváltott pusztákon kívül minden jászkun községnek részjoga volt még a Kerületek által közösen átvett két nagy puszta, Páka és Mérges birtokában is. Páka 12 184 kat. hold, Mérges pedig 4580 kat. hold összesen: 16 764 kat. hold területük volt." [25, 144-146.] Ezt a két pusztát a három kerület közönsége jó ideig közösben hasznosította /többségében, bérbeadás útján/ s annak jövedelmét a közös kiadások fedezésére fordították.

A megváltás rövid menete tehát a következő: A zálogtartót kifizették a Hármas Kerületek, a Kerületeket pedig kifizették az egyes községek. A Kerületek ugyanis mint erkölcsi testület vállaltak felelősséget a zálogösszeg megfizetéséért, ezért ők állapították meg az egyes községekre eső részt, s községek által törlesztendő befizetéseket is ők szorgalmazták. A községek által befizetett összegeket pedig az egyes lakosok fizették meg, akik az áldozataikért egyénileg megszabva kaptak egy-egy birtokhányadot abból a földből, amely már addig is közösben bírva a tulajdonukat képezte. Elképzelhetjük, hogy milyen óriási munka volt ez az akkori pénztelen világban. Micsoda felelősség úgy a kerületi, mint a községi vezetők részéről. Vajon merjék-e vállalni az óriási terhet, vajon a lakosság le fogja-e jegyezni, és ha igen, hogy fogja majd bírni a törlesztés terheit? Mindez a nagy gond és annak megoldása híven tükröződik vissza korabeli jegyzőkönyvekből, amelyet Apáti esetében majd részletesebben is fogok a későbbiek folyamán ismertetni.

A községek előbb-utóbb megfizették a redemptionális összeget, az egyesektől a részjuttatásokkal beszedték annak értékét. Az egyének azonban a megváltással még nem egy állandó földterületet kaptak, hanem csak egy eszmei hányadot a közös birtokból, aszerint, hogy hány rh. forint váltságösszeg megfizetését vállalták. Az egyéni megváltás községenként más-más kulcs szerint történt /:pózna, kötél, öl, forint/ de ugyanazon vezérelv alapján. A földváltók neveit a befizetett összeggel és a földterület nagyságának megjelölésével az úgynevezett „Liber Fundi"-ba jegyezték be. Még akkor a ma ismert telekkönyv nem volt. Ez a bejegyzés, illetve annak adatai képezték az alapját később a határ egyénenkénti megosztásának. Tehát a redemptió alkalmával történt földváltás képezte a magvát a későbbi földművelésnek, az egyes határokból való részesedésnek, ez volt a „tőkeföld", amely után megszabták a járulék földeket is. Azok, akik földet váltottak, lettek a „redemptus" jászok, akik pedig a földváltás nagy terhében nem osztoztak, voltak az „irredemptusok". Az irredemptusok is jászok voltak és maradtak, de mégis hosszú időn át megkülönböztették őket a redeptusoktól A redemptusok a váltság összeg fejében kaptak szántót, kaszálót, szőlőt, erdőt, kenderföldet, egyes helyeken belsőtelket és szérűskertet is, valamint a pusztákból arányos részt. Ezek voltak a tőkeföldek. A redimált ingatlan a redemptornak kizárólagos tulajdonává vált. Mind azon jogokkal, amelyek ezen ingatlanhoz kötve voltak. Az ingatlannal tehát szabadon rendelkezett, eladhatta, elajándékozhatta, örökölhető volt és zálogba adható. A redemptor a földről ,Jtedemptiós Levelet" kapott.

Az említett kettő mellett, volt a lakosságnak még harmadik megkülönböztetett rétege is, az úgynevezett Jnqulinusok"', magyarul „ idegen", „beszármazott", Jövevény", akik az idők folyamán az itt élvezett szabadság vonzására vándoroltak be a jászok közé. Ezek örömmel illeszkedtek be a jászkunok jogrendszerébe, sokan beházasodtak, s igen sok redemptorrá is vált.

Mivel a községek lakossága csak nagyon kevés volt ebben az időben /: Apátié is csak 2 300 körül/, továbbá anyagilag is rosszul álltak, föld pedig volt bőven, így szívesen látták a bevándorlókat, akik más vidékről jöttek. Voltak a bevándorlók között valóságos nemesek is, akik rendszerint tehetősebb családok voltak, s itt ugyancsak földet váltottak. Nemesi jogaikat azonban itt nem gyakorolhatták, hanem ők is beolvadtak a jász társadalom jogi rendszerébe.

A redemptióból eredő jogok és kötelezettségek túlnyomó részben nem a személyhez, hanem a redimált földbirtokhoz voltak kötve. Az egyénileg kapott birtok használata és kizárólagos tulajdonjoga a redemptorokat illette, amint őket illette a még közösben maradt osztatlan legelő, vagy más müvelés alatt nem álló föld használata és tulajdonjoga is. Ha tehát a redemptor később eladósodás, vagy bármi más körülmény miatt az ősi földet eladta, a nemesi jogok is megszűntek. Ezt az állapotot úgy is mondhatnánk, hogy a személy a földhöz volt kötve, mert a föld nélkül nem volt joga és nem volt tekintélye. Különösen megnyilvánult ez akkor, amikor a még közösben maradt birtokokat is kiosztották. Hiába volt valaki eredetileg redemptus, ha nem volt birtokában az ősi földnek, az osztályban már nem részesülhetett. A tőkeföld és nem a személy képezte tehát az alapját a későbbi föld kiosztásnak, a tőkeföld tehát magával vitte a járulékait is.

A redemptio alkalmával a község megváltotta az egész határt, de nem teljes egészében adta tovább a lakosságnak. A szántónak jórészét kiosztották ugyan, de a község részére is betartottak bizonyos területet; a rét és legelő pedig továbbra is osztatlanul, közösben maradt. A redemptio után még jó ideig nem voltak a birtokok véglegesen kiosztva. A föld müvelése nyomásos gazdálkodással történt, tehát évenként változott az őszi és tavaszi, továbbá az ugar helye. De ezen belül az egyénileg kijelölt föld is más-más helyen került kiosztásra, a nyilas földosztás" alkalmával.

A népesség szaporodásával és a gazdálkodás fejlődésével azonban lassanként bekövetkezett előbb a szántók, majd a rétek és legelők végleges helyen való kijelölése, illetve kiosztása is. Először ez a kiosztás nagyobb időközökre tolódott el, majd a végleges kiosztás is bekövetkezett. A jász községek megegyeznek abban, hogy földbirtoka, vagyona alig maradt a községeknek, sem mint szántó, sem mint közös legelő. Az ősök a „kertek aljáig" osztották ki a közvagyont, s ez a körülmény később súlyosan éreztette hátrányos hatását, /házhely, közlegelő, mintabirtok, gyümölcsös, kertészet, iskolaföld stb. hiánya: / De ugyanúgy nem sokra becsülték őseink a hasznot hajtó iparágakat sem, bár kezdetben igyekeztek megtartani a közösség számára, de később magánkézbe engedték át. /:malom, téglagyár, gabonaraktár, takarékpénztár, fakereskedés, korcsma, mészárszék:/

 

Jász-Kun Statútumok

A Jászkunság lakosai részére az idők folyamán az uralkodók által adományozott kiváltságok oly nagy tömeget képeztek, hogy alig lehetett már bennük eligazodni, így azoknak egységes rendszerbe való foglalása már nagyon időszerűvé vált. Közel háromszáz körül van azoknak az okleveleknek a száma, amelyek mind a jászkunok közönségének kiváltságait tartalmazzák, vagy azokkal foglalkoznak.

Az első rendszerbe való foglalása a Mária Terézia által 1745-ben kiadott privilegiális oklevél, a, Jászok és Kunok redemptiójáról. " Ezt követte az 1751. évi XXV. t. cikk. Ennek folyománya volt még ez évben az úgynevezett „ királyi regulatió " mely az ősi szabadságjogok elismerése mellett, azoknak gyakorolhatásáról és részletes szabályozásáról szól.

Végül 1799-ben adták ki az úgynevezett „Jász-Kun Statútumok''-at, melyek az összes jogokat és kötelezettségeket egységes rendszerbe foglalták. A Statútumok, melyek eljárási és anyagi vonatkozású jogokat foglalnak magukban, a következők:

 

Első Statútum. A perlekedések rövidítéséről.

Úgy látszik szükség volt a bőbeszédűség akadályozására, mert „ a Prókátorok köteleztetnek, hogy mennél rövidebben lehet allegállyának; a kifogásokat, mellyek közül hárommal élhetnek, tsupán egy Terminuson, és kétféléiéiben, azonnal feltegyék; valami pedig a meritumot, vagy magának a Pernek tárgyát illeti, mind azt három feleletben bé-rekesszék, negyediket tenni nem szabad, és ha tesznek, a Bíróság keresztelje ki, és a költséget fizesse meg a másik Félnek.

„Midőn pedig szegény emberek a Tanáts előtt szóval perelnek egymással, tartoznak a Helység Notariussai azoknak panaszaikat, és egymásnak fejendő felelettyeiket kihalgatni röviden, és hűségesen papírosra tenni, mellyekre a Bírák kelletét hozván, a Nótárius a Sententiát írja-be a Feleknek felelettyeik után.

 

Második Statútum. A személyes tselekedetekről.

1. §. Ebben a hatósági személyek védelme van biztosítva.

„AkikMagistratusbéli Tiszteknek hatalmát motskos szókkal, vagy vagy írásokkal megbántani nem iszonyodnak... ha valaki a Megyebéli lakosok közül, a Magistratualis Tisztet, Helység Bíráját, Notariussát, vagy Tanátsbelijét, midőn azok a magok hivatalokban munkások, bosszúállásnak kívánságából, vagy más akármi okból tsúfsággal, avagy tsak illetlen szókkal is, és motskolódásokkal illetné, vagy ellenek kikelne; az olyan ember azért mivel a Hivatalbéli személynek meg-bántása által, magát a Főhatalmat bántja meg, a Magistratualis Fiskus kérésére a Fő Kapitány által azonnal egész Homagiumában, azaz 50.Rh. forintokban marasztaltasson, és büntettessen; vagy ha a megbántott személynek mi volta úgy kívánná, bűnéhez mérsékelt testi büntetésre, a miképpen tudniillik a Fő Kapitánynak tetszeni fog, ítéltessen. "

2.§. A köz-nép között való betstelenítések büntetése fél Homágiumra határoztatik.

3.§. „A mondott Dehonestálóknak büntetése ahoz szabattasson, a hány ízben gyakorlottá azokat a motskolódó. " A fizetésképtelen egyén testi büntetésre ítélhető. A pénzbeli büntetés kétharmada a Bírót, egyharmada az Actort illeti.

4.§. A hamis tanút ugyanolyan büntetés illeti mint amilyet a vádlott érdemelt volna.

 

Harmadik Statútum. A Vakmerő Törvénykezőkről.

1.§. A vakmerő törvénykezőket, akik már az elvesztett pert ismételten újrakezdik, a fél Homagiumokon kívül az okozott költségek megfizetésére is kötelezi.

2.§. A Distriktusokban a per folytatás már Prókátoroknak meg ne engedtessen, hanem tsak azoknak, a kik igaz lelkűségekről, mérsékelt és egyenes indulatyokról esméretesek.

 

Negyedik Statútum, a Successiókról.

1.§ Meg-hagyatván kinek-kinek az a szabadsága, hogy a maga által keresett javakból szabadon rendelkezhessen; Hogy ha az ilyen Acquisitor Testamentom nélkül halna meg, és özvegye nem maradna, annak minden ingó Java Fiai és Leányai között egyenlően osztasson el; az Ingatlan javak, vagy fekvő jószágok pedig a Fiákat illetik; úgy mindazonáltal, hogy ezek a magok leánytestvéreit, azoknak jussok, vagy részek szerént, annyi Summából, amennyin ez a fekvő Jószág szereztettek, pénzül fizessék ki. Hogy ha pedig az illyetén Ingatlan javak nem pénzen, hanem Testamentom által, vagy hűséges szolgálatokért szereztettek, azok betsültessenek meg és a betsü szerént való áruból fizettessenek ki a Leányok. "

2.§. Megállapítja az örökösödési sorrendet arra az esetre, ha férfi örökös nincs.

3.§ Oldalági örökösödés esetén már a leányok is hasonlóan örökölnek, mint a férfiak.

 

Ötödik Artikulus. Az özvegyi jogról.

1 .§. A férj halála után hátramaradó özvegy, ha a vagyonszerző fél másként nem intézkedik, a férj vagyonában marad haszonélvezeti - de nem tulajdon - jogon, úgy, hogy az özvegy halála vagy más házasságra lépése után az ingatlan javak legott a fiúkra mennek át. A magvaszakadt férj vagyonát teljes egészében az özvegy örökli. A községi elöljáróságoknak kötelessége volt ügyelni arra, hogy a férjről maradt javakat az özvegy el ne tékozolhassa.

2.§ A szerzőtársi örökrészt tárgyalja.

3.§ Az özvegy hitbér követelési jogát tisztázza.

 

Hatodik Statútum. A vevésről és adásról.

1.§ „Az ingatlan jószágok örökös eladása mindenkor a Helybeli Tanáts előtt mennyen véghez, és a Fundusok könyvében, vagy más arra különösen rendelt Protocollumba beírattasson. "

2.§ Arról intézkedik, hogy az ingatlan adásvételeket előzetesen a tanácsház előtt táblán kifüggesztve meg kell hirdetni, s csak ha nincs aki elsőséget tulajdonít a vételhez akkor lehet csak a kontraktust érvényesíteni.

3.§. Ha több osztozó atyafi bírna elsőséggel, úgy a tanácsnak kell megállapítani a sorrendet.

4.§. „Mivel pedig kétféle rendű emberek lakják ezeket a Distriktusokat, kik közül a főbbek azok, kik azon alkalmatossággal, midőn a Distriktusok 1745-ik esztendőben kegyelmes királyi megegyezés mellett magokat a Invalidus katonák Pesti Háza Uradalma alól öt száz ezer forintoknak letételével és ezer Lovas Katonáknak kiállításával ki-váltottak, ezen summának és a mellesleg való költségeknek ki-fizetésében részt vettek és akkor tehetségekhez képest magoknak és maradékaiknak számára készpénzen földeket szerzettek, és így a kegyelmesen megerősített Privilégiumok is főképpen ö reájuk tartoznak, s Districtusbeli redemtpus Lakosoknak neveztetnek; a másfélék pedig az úgynevezett irredemtusok, a kik ismét kétfélék, úgymint, egyfelől azok a kik a redemtió alkalmatosságával bizonyos földeket felfogtak, és az ezer Lovas Katonák kiállításában is segítettek, de mivel a reájok esett summának lefizetésében késedelmeztek, az akkori Nádor Ispánynak rendelése szerint a felfogott földeket /mivel azoknak ki-rendelt váltás szerint való árát le nem fizették/ elvesztették, melyek aztán másoknak, olyanoknak adattak, a kik az árát letették. A másik rendbéli IRREDEMTUSOK azok, akik sem redemptió idején, sem azóta magoknak földet nem szereztek, vagy pedig aztán Zsellérképpen jöttek lakni a Districtusokban, akikazert Zselléreknek, Inquilinusok-nak hivattatnak. Midőn tehát valamely fundust Irredemtus lakosnak adnának el, azt kell megtartani, hogy ha azt redemtus akarja megvenni, elsősége legyen az Irredemtus felett és az Irredemtus is előbb megvehesse, mint az Inquilinus. Ha továbbá több Redemtusok akarnák azon fundust megvenni, és sem szomszéd, sem más elsőségü lakos nem jelenté magát, vagy pedig Redemtus vevők nem találkozván, több első rendű Irredemtusok jelentenék magokat, a Helybéli Tanáts ítéletében fog állani, hogy a legjobb szolgálatú és legérdemesebbnek ítélje az elsőbbséget.

 

Hetedik Satutum. A kiköltözésekről.

1.§. „Hogy eleit lehessen venni a szabad és határ nélkül való kiköltözésnek, melly mind a Districtusokra, mind a közjóra nézve igen káros, meghatároztatik, hogy ennekutánna a Lakosoknak ezen megyékből ki-költözni szabad nem lészen, hanem ha arra a Districtuális Magistratustól engedelmet nyerendenek."

Ezzel elejét kívánták venni annak, nehogy bárki is a megváltás terheitől elköltözéssel szabadulhasson.

2.§. A katonai szolgálatot, vagy közszolgálatot teljesítő egyének, ha más helységben laktak is, megtarthatták birtokrészeiket.

Nyolcadik Statútum. A testamentumokról.

l.§ Testamentumot, végrendeletet csak két tanácsbeli jelenlétében lehetett tenni, kik azt írásba foglalták és 15 napon belül a tanácsnak átadták megőrzés végett.

2.§. A szóbeli testamentumhoz is elegendő két tanácsbéli, de ezeknek esküt kell tenni a végrendelet írásbavételekor, ha már nincs életben a végrendelkező. A szóbeli végrendeletet ugyanis a nótáriusnak azonnal protokollumba kellett venni.

3.§ Lehetett tenni végrendeletet „nagyobb tekintet végett Magistratualis Tisztek" előtt is, akik azt szintén írásba foglalták.

4.§. „Hogy ha pedig valaki mag és Testamentom nélkül meghalna, semmi maradékot, kit az ő jószága illetne, nem hagyván, az olyan mag nélkül elhaltnak javai, annak a helységnek, mellynek lakosa volt, Tanátsának és közönségének, a melly a Privilégiumoknak erejek szer ént együttvéve Földes Uraságot tészen, szabad rendelésére fognak ezután is szállani, és az olyan mag nélkül maradt jószág a közönségjövedelmei közzé fog számiáltatni, s az által használtatni. "

Ezekből láthatjuk, mily szigorú alakiságok és feltételekhez kötötték a végrendeletek készítését, hogy elejét vegyék a megtámadhatóságnak és kijátszásnak. Különösen feltűnő az a rendelkezés, hogy a magvaszakadt örökhagyónak a vagyona itt nem a királyi fiskust - vagyis a kincstárt -illette meg, hanem a községnek tulajdonába ment át.

 

Kilentzedik Satutum. A Tanuknakmeghiteltetésékről."

Az 1-3.§-okban az illetékességet és az eljárási módozatokat állapítja meg.

 

Tizedik Statútum. A Praescriptióról vagy Idő múlásáról. "

Az 1-4. §-okban az elévülési időt szabályozza, amely a szőllőkertre és épületekre egy év és egy napban, az egyéb földekre pedig három évben van megállapítva.

Ez az intézkedés is eltérő az országostól, mert a magyar magánjog szerint az elévülés határnapja 32 esztendő.

 

Tizenegyedik Statútum. Az adósságokról. "

Az 1-3.§-okban szabályozza az adósságok érvényesítésének kellékeit. Ugyancsak a tanács előtt kellett protokollumba íratni, az csak így bírt elsőséggel. A hitelnyújtást, illetve adósságvállalást kontraktusba kellett vétetni, s azon kellett feltüntetni a törlesztéseket és a teljes kifizetést.

 

Tizenkettedik Statútum. A hatalmaskodó tselekedetekről.

„ 1.§ Ha valaki mást tetemesen megver, megsebesít, rabbá tészen, más házára erőszakkal és lármával rohan, ingatlan jószágát elfoglalja, az olyan a Magistratualis Fiskális által a fő Kapitány Törvényszéke eleibe állíttatván, tettének környül állásaihoz képest büntettessen. "

2.§. A kisebb hatalmaskodásokban a helység tanácsát teszi illetékesnek, míg a több helységet érintő ügyekben a kerületi kapitány dönt.

3.§. Ha pedig valamely Communitas követ el törvénytelenséget, vagy erőszakoskodást nem a magas jussainak oltalmazására, „ a büntetést maga a Bíró, és Tanátsbéliek tulajdon erszényekből a Communitas Cassájának meg-téríteni köteleztetnek.

A.§. Ha pedig valaki a Helységeknek, vagy Pusztáknak határát mellyeknek tudniillik békességes birtokában vágynak, kaszálással, szántsással, tilalmas legeléssel, meg rontaná, vagy éppen elpusztítaná, és az által határbéli villongást béhozni igyekezne; az ollyan ..a Fő Kapitány által a hatalmaskodók ellen rendelt büntetésekben marasztalhasson.. A legkisebb büntetés összege pedig 12. forint, amely ismétlés esetén megkettőztetett. "

Ezek szerint a birtokháborítást igen szigorúan büntették.

,,5.§. Rendelkezik a büntetéspénzekről, melynek fele a bíróságot, fele pedig a felperest illette;" úgy a szegény ember ellen folytatott perben a pénzbeli büntetés mérsékleti, és a Bíróság által meghatározandó testi fenyítékké változtathatik, mellyek közzül mellyiket viselje, a meggyőzetett fél választására hagyatik; hozzáadva itt azt, hogyha a Felperes az eránt meggyőzettetik, hogy méltatlanul háborgatta az Alperest, afellyebb leírt mód és büntetések szerént, méltatlanság díjában marasztaltatik."

Tehát aki alaptalanul vádaskodott, elvette a méltó büntetését.

 

Tizenharmadik Statútum. Az esküvésről.

1.§ „Az ollyan perekről, mellyek valamely félnek esküvése, vagy Hit letétele által végeztetendők, meg hagyatik, hogy a Helybéli Bírák, sőt a Districtuális Kapitányok által hozatandó Sententiák is", csak akkor vehettek esküt, ha ahhoz előzetesen a „Fő Kapitányi Törvényszék" hozzájárult. [31, 38.]

Mint látjuk ez a 13 pontba foglalt rendelkezés volt az alapja a jászkunok peres ügyeinek és bíráskodásának. Ez volt a zsinórmérték, amelyhez minden rendű és rangú lakosnak és hatóságnak alkalmazkodni kellett, mert mindenkire egyformán kötelező erővel vonatkozott a rendelkezés.

A statútumokon kívül volt még a 24 artikulusba foglalt jogszabály, amely szabályozta a törvénykezési fórumokat, az illetékes bíróságokat. Ezek a rendelkezések megfeleltek annak a privilégiumnak, hogy bíráikat, kapitányaikat szabadon választhatták, s hogy a nádor volt a jászkunok legfőbb bírája. Ősi szabadságuk és intézményeik szerint önmaguk gyakorolták önmaguk felett az igazságszolgáltatást. Minden községnek megvolt a saját külön törvényszéke, amely a lakosság egymás közötti jog ügyeit bírálta és intézte. A bírói eljárásban a szóbeliség és közvetlenséget gyakorolták, ezáltal lehetőleg azonnal ítélkeztek is. Azok a különleges jogszabályok tehát, amelyek a jászkunoknál évszázadok alatt kifejlődtek, ezekben a regulatiókban és statútumokban újból és végérvényesen meg lettek erősítve. Ezek éreztették hatásukat a további jogszolgáltatásban és a birtokviszonyokban is. A redemptióval az ősi szabadság teljes egészében visszaszállott, az egyéni szabadság mellett szabad lett a föld is.

A redemptió után erősen fellendült a Jászkunság élete. Népességben, vagyonban egyaránt gyarapodtak és képeztek egy erős kis respublikát, úgy hogy a jászkunok életében a redemptiótól 1745-től, a Kerületek megszűnéségig, 1876-ig terjedő 131 évet lehet nevezni a Jászkunság fénykorának. A váltság óriási összegét hiánytalanul megfizette a 25 jászkun község lakossága és még az évben maradéktalanul kiállították az 1000 lovast is, emberestől, lovastól, teljes felszereléssel. Ezzel tehát újra megvették azt a földterületet, amely az ő ősi jogos tulajdonukat képezte. Ez a „tartozatlan fizetés" hosszú évtizedeken át foglalkoztatta még a jászkunok népét annyira, hogy komoly lépések történtek a visszakövetelés érdekében. Még az 1914-es vagyon-váltsággal kapcsolatban is szóba került az ügy, sajnos sikertelenül; azóta pedig elenyészett az idő múlásával és valószínű örök időkre, nyugvópontra tért.

 

Jászkunok kitelepülései

Hogy mennyire életrevaló és szapora volt, különösen a jász nép a nyugalmi időkben, mutatják azok a nagy kitelepülések, amelyek a török hódoltság utáni századokban történtek a Jászságból az ország különböző részeibe.

1719-ben Apátiból már mintegy 40 család költözött el az akkor lakatlan Kunszentmártonba és alapította újra a községet. 1743-ban Fényszaruból 219-en Félegyháza városnak vetik meg az alapját. 1743-ban több jász községből települtek Kiskunmajsára és Kiskondorozsmára. De közben megszállták a környező pusztákat is, mint Kígyós, Kömpöcz, Ágasegyháza, Balota, Bodoglár, Zsana és Tájó. Lajos és Mizse pusztákat Berény lakosai telepítették be a XVIII. sz. végén. Ide költöztek Ladányból is és Lajosmizse néven alapították meg a községet.

Jászkarajenőt Fényszaru és Alsószentgyörgy lakosai szállták meg, illetve telepítették be a XIX. század elején.

Kerekegyháza Árokszállás telepítése a XIX. században.

Kocsér az apátiak telepítése a XIX. században.

Jászszentlászlót Jákóhalma, Dósa és Felsőszentgyörgy telepítették be a XIX. században.

Jászkisérről számos család Omoraviczán telepedett meg, karcagi, kunmadarasi és kisújszállási lakosokkal együtt.

Ugyancsak a XIX. században a Jászságon belül is több puszta Szentandrás, Hevesivány, Ágó, Boldogháza ma már önálló községet képeznek.

Becslések szerint két évszázad alatt több mint százezer ember költözött el a kiskunsági puszták benépesítésére. De az említetteken kívül még az ország más részeibe is költöztek ki, ha nem is nagy tömegben, de népes családok és nyugodtan állíthatjuk, hogy nincs az országnak olyan megyéje és számottevő városa, sőt községe, ahol a Jászságból származó lakosok ne volnának. A jászok mindig szívesen mentek olyan helyre, ahol a földművelés, vagy a jószágtenyésztésben érvényesülhettek; mert ebben mesterek voltak. Nagyobb számú kivándorlással idegen országba - Amerika - nem találkozunk a Jászságból.

A nagy kirajzások oka elsősorban a népszaporaságban keresendő, de nem utolsósorban a több, a nagyobb birtok és haszon utáni vágy is ösztönzője volt. A Jászságon belüli földek értéke olyan mértékben fölötte állott az ország sok vidékének, hogy az itt eladott terület árán két-háromszor annyit is vehettek; s volt nem egy család, aki így próbált szerencsét.

A Jászság népének szaporasága ma is fölötte áll az országos átlagnak. Ezt az értékes tulajdonságot intézményesen is érdemes volna nemzeti szempontból hasznosítani, hiszen nem lehet közömbös, hogy egy olyan kiváló népelem, mint a jász, minél nagyobb teret és lehetőséget kapjon az érvényesülésre.

Jászberényben ma is áll még a Nemes Districtusok székháza, de ajtajában már nem áll őrt a jászkun-huszár. Meg van még a féltve őrzött kincs, a Lehel kürtje is, de hiába fújnának már rajta harci riadót, hívó szavára nincs, aki figyeljen. Ma már szinte semmi más, csak a név van meg: a Jász" és „kun", de az már nem is annyira az egyénre, nem is a népre, hanem csak egy földterületre vonatkozik, amelynek népe nyelvre és szívre is tiszta magyar. Megszűntek, elenyésztek a jogok, a kiváltságok, de kihaltak a nemzedékek is, akik azokat kivívták és élvezték. Ránk eső utódokra csak a múlt dicsősége maradt, de ez a dicsőséges múlt értékes mozzanatokat alkot a nemzet életében, éppen azért kötelességünk e nemes hagyományok ápolása és az elfeledéstől való magóvása. Erről a múltról, amikor annak történetét írjuk joggal jegyezhetjük fel azt, hogy volt egy nép, nagy ősök ivadéka, amely a nemzeti érdekeknek mindenét feláldozta, s a nagy magyar mártíromságban mindenkor vállalta a sorsközösséget.

Ez tehát röviden az a keret, amelybe minden jászkun község történeti múltját be kell illeszteni, mert ezeken belül és hatása alatt élte mindegyik a maga egyéni életét.

Nem hagyható azonban figyelmen kívül, hogy bár minden község népe egyazon törvények és jogszabályok alá tartozott, mégis a történések sorozatába az ízt és a zamatot azok a helyi intézkedések adják meg, amelyek egy-egy községen belül előfordulnak, s amelynek nyomai a helyi feljegyzésekben találhatók.

 

 

  
Előző fejezet Következő fejezet