|
|
|
Korábbi nevén Kara-Jenő területe már a XIII. században lakott volt, Kara-Kun község lakóit 1223-ban keresztelte meg Róbert, esztergomi érsek. (A Hunyadiak korában Jenew néven.) 1375-től szerepel oklevelekben (Századok 1878. év, 167. oldal).
Péterffy: Com. Reg. Hung. n. kötet, 270. oldalán a következőket találjuk:
A török dúlás után mindkét község elpusztult, a pusztát 1730-ig Nagykőrös bérli, majd a bérlők Jászalsószentgyörgy és Jászfényszaru lettek.
A mai község 1856-tól kezdett benépesülni, a nyáron itt dolgozó - főleg állattartó emberek - télire sem mentek haza városaikba, a bérlők ezt nem vették jó néven, mígnem 1859-ben császári rendelet hatására Jankovich György jászkun kapitány elhatározta a volt Kara-Jenő község feltámasztását.
A település teljes önállósága 1877-ben következettbe, a két korábbi bérlő város még azt is megakadályozta, hogy a Jász nevet felvegye a község, nem akarván szaporítani a meglévő 13 jász város számát. 1901-ben megkapta a község a Jász előnevet, és ettől kezdve: Jászkarajenő község lett, Pest megye déli részén.
E rövid bemutatás után a község lakónak hitéletét szeretnénk a História Domus - részben meglévő - forrás anyagára támaszkodva ismertetni.
1860-ban községháza épült, ennek nagyterméből kápolnát rekesztettek, és augusztus 15-én, Nagyboldogasszony ünnepén templommá szentelte fel a mennybe felvett Szűz Mária tiszteletére. Főti. Horváth István, szolnoki alesperes úr, a szent beszédet Bogyó Pál tószegi plébános úr tartotta, aki az itteni hívek lelki gondozását is végezte. 1862-ben kapott a község lelkészt: ülés Mihály helyettes plébános szemé
lyében, aki a községházán lakott. Ebben az évben épült iskola is a 35 fő tanulónak.
A hitéletre jellemző: Június 18-án mélt. és főt. Peitler Antal József váci megyéspüspök úr a tószegi Szt Mihály templomban 189 karajenői hívőnek szolgáltatta ki a bérmálás szentségét, és megáldotta az újonnan épülő kápolna számára Szűz Mária és Szent István tiszteletére készíttetett 225 kg-os harangot.
„Egy új kápolna építése az Úr 1892. évében fejeződött be, Nagyboldogasszony ünnepén - mintegy 3000 ember jelenlétében - Horváth István szolnoki egyházkerület alesperes végezte a kápolna felszentelését.
A kápolna orgonát 1893. Vízkereszt ünnepére kapott. 20 Forintért sikerült megvenni az irsai (ma Albertirsa) templomból leszerelt - Lőcsén készült - öreg orgonát, melyet egy ceglédi orgonaművész 50 Forintért kijavított.
A községi elöljáróság a hívekkel együtt kérte a megyéspüspök úrtól ülés Mihály helyette plébánosi kinevezését, mert az itt töltött idő alatt nagyon sokat tett az itt lakó jászokért. A kinevezés megtörtént, így új egyházközség alakult a váci egyházmegyében.
A vidéket 1860-1865. között súlyos aszály sújtotta, ennek ellenére a hívek hozzáfogtak a plébánia megépítéséhez, mely 1865. július 15-re elkészült 3000 Forintért."
A község harmadik, ma is teljes pompájában látható temploma -gótikus stílusban - 1894-re épült meg, melyet ugyancsak Nagyboldogasszony tiszteletére szenteltek fel.
A templom hossza 47 méter, legnagyobb szélessége 21 méter, belső magasság 18 méter, a torony magassága 68 méter.
A korabeli plébános, Szitár Mihály, aki 28 évig volt a karajenői hívek lelki gondozója, az építkezésről semmiféle írásos emléket nem hagyott.
„Egyházunk az Úr Istentől kapott legnagyobb kincse az Oltári-szentség, amelyet az Úr az utolsó vacsorán legdrágább örökségül hagyott ránk." Az apostolok cselekedetébe az első jeruzsálemi egyházközséget, az őskeresztényeket Lukács jellemzi: „Ezek állhatatosán kitartotok az apostolok tanításaiban és közösségeiben, a kenyértörésben és az imádságban (Ap Csel. 2.42)." {História Domus, 94. oldal)
Ha a 100 éves egyházközséget jellemezni akarjuk, akkor legfontosabb feladatunk megvizsgálni, hogy a hívek a kenyértörésben, a szentáldozásban és az oltárszentség tiszteletében milyen buzgók voltak. Az alábbiakban áttekintést nyújtok a História Domus alapján:
„Idejöttem után (1862,) húsvéttól áldozócsütörtökig 900 hívőt gyóntattam meg a harmadik kis szobámban, amely sekrestye volt, s mindezeket egy karosszékbe ülve nagy kínlódással hallgattam ki, kik kozott számosan voltak, akik 6-8 év óta nem járultak az Oltáriszentség vételéhez Ebben az időben még csak 36 ház volt a faluban, nagyobb részt tanyákon laktak. Ehhez képest valóban sokan végezték el a gyónást és áldozást.
Sajnos, Szitár Mihály idejéből (1879-1907), aki a leghosszabb ideig plébánoskodott itt, feljegyzést nem találtam. Mindenesetre az ő plébánoskodása alatt, 1894-ben épült fel a szép, gótikus stílusú Isten háza. A hívek a kornyék legszebb és legimpozánsabb hajlékát építették a szentségi Jézusnak."
(História Domus, 94 oldal)
„A kívülről oly díszes, de belülről teljesen elhanyagolt, borzasztóan nézett ki a templom belseje. Először nem voltak benne padok. A sok per annyira felemésztette az egyház kasszáját, hogy belső felszerelésre nem jutott semmi. Régi iskolatemplomból volt benne néhány rozoga, öreg pad, aki le akart ülni az istentisztelet alatt, az széket hozott magával a templomba, amelyre saját névét ráírta, s arra más nem is ülhetett. Képzelhető, micsoda zaj volt, amikor pl. evangéliumkor a sok száz hívő felállt, s mindegyik odább tolta vagy húzta a székét Másodszor a templom belseje rémségesen piszkos volt. Fehérre volt meszelve, de az már alig látszott a sok portól, melyet a sok izzadtság belevert a falba. Legelső gondom az volt, ezt meg kell változtatni, az Istennek tetszővé kell tenni. Igen ám, de hol kezdjem, hová forduljak segítségért, hiszen ehhez rengeteg pénz kell. Dehát úgy tanultam, s magam is hittem, s hiszem ma is rendületlenül, aki Istenben bízik nem csalatkozik ha ővele s őérette kezdünk valamit, azon az Ő áldása lesz. Isten nevében hozzáfogtam: egy krajcár nélkül, hogy ezt a nagy templomot kifestessem és új padokkal ellássam. 1908. december hó 8-án Szeplőtelen fogantatás ünnepén hirdettem ki a szószékről, hogy mit akarok, mi a célom és szándékom, s kértem a híveimet, hogy aki mennyivel teheti, járuljon hozzá, az Isten meg fog érte fizetni. Amint a következmények mutatták, az Úr bőségesen megáldotta szavaimat, mert hamarosan többen jelentkeztek, egyik kisebb, másik nagyobb összeggel. De mivel sokaktól hallottam, hogy többen azért nem adnak, mert restellenek a plébániára bejönni, azért elhatároztam, hogy házról-házra, tanyáról-tanyára fogunk járni. E munkában nagy segítségemre volt Lapukovics László kántor és Törőcsik F. Ignácz társulati énekes ember, akik, ismerve minden tanyát, hűségesen kalauzoltak. A munkát követte a templom festése, ami már nehezebben ment."
 |
Született 1878. február hó 24-én, Kecskeméten. A középiskolákat szülőhelyén, a theológiát Váczon végezte. 1900. június 24-én pappá szenteltetvén, káplán volt Nógrádverőczén, Palotáson, Jászkarajenőn, Mindszenten, Csongrádon, Félegyházán (az új plébánián) és Kiskundorozsmán. 1908-ban jászkarajenői plébánosnak választották, ahol kivált az isten háza díszítése körül buzgólkodott. |
| KOSA JÓZSEF plébános |
 |
Született Csongrádon, 1888. január hó 5-én. A gimnáziumot Kecskeméten, Kiskunfélegyházán és Váczon, a theológiát Váczon végezte. 1911. december 15-én pappá szenteltetvén, káplán lett Püspökszilágyon, Nagykátán, Szegváron, Kiskunmajsán, Sződön, 1914. óta pusztavacsi ideiglenes adminisztrátor. 1919. január hó 1-től május hó 4-ig Jászkarajenőn káplán. |
| HORNYIK KAROLY káplán |
A templom felszentelésének napján tartották meg az újra festett és rendbehozott templom megáldását és Kosa atya ünnepélyes beiktatását, így ír róla a História Dotnus-ban:
„Ez lesz tehát az a nap, amelyen hűséget esküdök egyházközségemmel. A templom felszentelése és installációmra Kádár Szilveszter mindszenti plébános, pápai kamarást kértem fel, akit mint volt főnökömet legnagyobb tisztelettel s szeretettel vettem körül. Az installációt és a templom felszentelését lázas izgatottság előzte meg. Készült erre mindenki...
Nyolc órakor kezdődött a templom felszentelése, amelyet a jelenlévő papság asszisztenciája mellett végzett Kádár Szilveszter plébános úr. Először a templomot megkerültük, a főajtó előtt elvégezte a szokásos imákat, mire megnyílt a teljes díszében, virágpompájában úszó templom, hogy befogadja a hívek ezreit.
Nagyon sokan voltak, úgy hogy a nagy tömeg nem is fért be a templomba. A templomszentelés után vette kezdetét az én ünnepélyes beiktatásom. Először Gregor József, káplánom felolvasta a püspöki kinevező okiratot, amely után gyönyörű beszéd keretében átadta a templom kulcsát, az evangéliumos könyvet és a birétumot. Ezek után nagymisét celebráltam a jelenlévő papság segédletével. Jó dél volt már, amikor az istentiszteletnek vége lett, s gyülekeztek a vendégek a plébániára, ahol magyaros vendégszeretettel fogadtam őket. Az ünnepi ebéd 1/2 1-kor volt, amelyen 36-an vettek részt.
Megjelentek többek között az elöljáróság tagjai, a különféle testületek és körök elnökei, a papság, Kisfaludi Lipthay György és fia, Artúr, előkelő földbirtokosok, stb. Ebéd alatt gyönyörűen beszélt Kádár Szilveszter plébános úr. Körülbelül tíz felköszöntő hangzott el, amelyek jórészt csekélységemet magasztalták, pedig minden az Istené, aki erőt adott, hogy a nagy dolgokat megcsinálhattam, s jó híveimé, akik olyan szépen adakoztak. A vendégek nagy része csak késő éjjel, vagy másnap távozott el, mindegyik egy boldogan töltött nap emlékét vitte magával. De a legboldogabb ezen a napon nemcsak Karán, de a világon is én voltam, amikor sok fáradozásom ily szép gyümölcsét élvezhettem."
 |
| Korabeli meghívó |
„Nem is tudom, hogy kezdjem e fejezetet. Mit bámuljak jobban, az Istennek végtelen jóságát, vagy azt a nagy erkölcsi erőt, amelyet csekélységemnek adni kegyes volt. Tehát kedves jó utód! Ha valamikor c sorokat olvasod, akkor tedd össze a kezedet, és áldd az isteni gondviselést, hogy a községnek ilyen áldozatra kész népeket adott. Mert nem kisebb dologról van itt szó, Jászkarajenőn, mint a templom villanyvilágításáról! De hát ezt még gondolni sem lehet! S, íme, amiért kinevettek volna, ha ezt egy évvel ezelőtt mondom, az ma valóság: Jászkarajenőn a templomban villamos világítás van! Hogy keletkezett? Honnan jött a gondolat? Ki kezdte? - erre senki sem tudna igazán megfelelni. A valóság az, hogy megjelent a községben Szabó József nevű vállalkozó, aki a gőzmalommal tárgyalt, hogy ő hajlandó volna a villamos világítást a községben megcsinálni. Kedvező fogadtatásra találván, csakhamar tárgyalt az elöljárósággal is, s miután megkapta az engedélyt, hogy a villamos vezetéket Karán lerakhassa, hozzálátott a gyűjtéshez. Csakhamar jelentkeztek elegendő számmal. Ekkor a templom villamos világításáról kezdtem vele tárgyalni... 2200 gyertyafénnyel a bevezetéssel együtt 1400 korona! Hol van ennyi pénz? Hová forduljak? A Főhatósághoz fordultam, engedné meg, hogy ezen összeg a templom pénztárából fedeztessék.
Vácról azt írták, falusi templomban csak akkor van értelme a villanyvilágításnak, ha valaki egy bőkezű mecénás találtatik, aki a felmerülő költségeket fedezi. Nagyon szép. De hol találunk ilyet? Gondolkodni kezdtem. Törtem a fejem, kit lehetne megfogni, aki ilyen magasztos, szép célom elérésében anyagilag támogatna, segítene. És a segítség megjött. Küldött a jóságos ég egy angyali jóságú lelket, aki mély vallásosságában áthatva az isteni szeretet mélységesen lángoló tüzétől, hajlandó volt 1000 koronával a költségekhez hozzájárulni. E lelkes hívő, bár az ő szerénysége tiltakozni fog ellene, hogy örökös emlékezetül az utókornak megörökítettük: özv. Kisfaludi Lipthay Artúrné született Ajtai Kovács Edith úrnő."
„December hó 5-én írtuk alá a szerződést azzal a kikötéssel, hogy éjféli misére a villanyoknak ki kell gyulladnia. December 9-én érkezett le Szabó József vállalkozó több szerelővel, akik aznap hozzá is fogtak a munkálatokhoz, szépen haladt a munka előre, lázas izgatottságban teltek a napok, mindenki oly nehezen várta a szent karácsonyt.
Közben többször változtak a munkások, amennyiben vagy a vállalkozó nem volt velük megelégedve, vagy ők nem voltak a munkaadóval. A napok gyorsan folytak, s elérkezett a várva várt karácsony estéje. A munka e napon leglázasabban folyt, s még este 8-9-10 órakor is dolgoztak! De azért nagyjából elkészült már legalább is úgy, hogy éjféli misén a villany kigyulladhasson. 11-et ütött a toronyóra. Pevedák Máté egyházfi meghúzta az öreg harangot, jelezve, hogy közel az idő, melyben megszületik az emberiség Megváltója, a kis Jézus. A harangszó hívta az embereket. Megmozdult a tanyák messze lakó népe, megmozdult a falu, jött úr és szolga, szegény és gazdag, ifjú és öreg, jött az egész község, jött, aki csak jöhetett. Jött imádni az isteni kisdedet, de jöttek azért is, mert tudták, hogy ezen szent éjszakán gyúlnak ki először a templom villamos körtéi. Mikor 12-t elütötte, tengernyi sok nép volt a templomban. Nem volt egy szikrányi hely sem, amely ne lett volna ájtatos hívőkkel telve. Az éjféli misétén celebráltam segédlettel. Amikor a csengő megszólalt, egy pillanat alatt tündérfényben ragyogott az egész oltár, templom. Nincs kéz, amely leírhatná azt a meghatottságot, azt az örömet és boldogságot, amely mindannyiunk lelkét e magasztos pillanatban eltölté. Sírtunk, könnyeztünk mindannyian. Úgy, hogy az első pillanat hatása alatt alig-alig tudtam a szentmisémet elkezdeni. A meghatottság egész szentmisén fogva tartotta a lelkeket, s csak a könnyek, a sóhajok, az imák mutatták mindannyiunknak örömét és boldogságát. Szentmise alatt Lapkovics László kántor úr legényekből és lányokból összeállított énekkarral szép énekeket adott elő, ami az ünnepély fényét nagyban emelte. Ugyancsak ezen az estén gyúlt ki a plébánián is a villany, amelyet saját költségemre vezettettem be az összes szobákba, ami 300 koronába került. A templom világításának összes munkái 2400 koronába kerültek, mert később a Mária Társulat is bevezettette a összes mellékoltárokhoz! Isten áldása legyen a kedves adakozókon."
(2923. év karácsonyán)
 |
| Szentháromság szobor a templom előtt, (mai kép). |
„Még 1913-ban Tóth Ágoston másképpen Pap Gyuszi elhalt gyermekeinek emlékére a templom előtt egy szép Szentháromságszobrot állíttatott fel, amelyet Jambrik József szegedi iparos készített 1400 koronáért.
Ugyancsak 1913-ban egy szép Szent József szobor készült el, amelyet védőszentem tiszteletére készíttettem 300 koronáért a fent említett Jambrik József által. Igen szép szobor."
(História Domus)
„Az év márciusában ismét gazdagodott templomunk. Régi vágyam volt, hogy a templom valaha festett üvegablakokkal láttassék el. A jó Isten adott jó híveket, akik erre is szívesen áldoztak. A templom összes ablakaira sikerült egy-egy vállalkozót szereznem, s így készült el minden ablak.
A szentély 2 díszes ablakát özvegy Kisfaludy Lipthay Artúrné, a hajóban lévő 6 nagy ablakból hármat a Mária Társulat, egyet Lavatka József káplán, egyet az Oltáregylet, egyet pedig a hívek adakozásából készítettek el.
| A többi ablakokat készítették: |
| 1. Az én szüleim: Kosa István és családja |
| 2. Sípos ülés |
| 3. Vágó Kálmánné |
| 4. Özv. Túri Mihályné |
| 5. Bertalan András |
| 6. Andrics Sándor |
| 7. Gajdos Mihály |
| 8. Tóth Teréz |
| 9-12. A hívek adakozásából |
| Az alsó ablakokat: |
| 1. Molnár Zsigmond káplán |
| 2. Molnár D. Mihály |
| 3. Mácsai István és neje |
| 4. Sípos József |
| 5. Özv. Sípos Józsefné |
| 6. Lupkovics László |
| 7. Czakó Imre Ferenc |
| 8. Özv. Lengyel Istvánná |
| 9. Özv. Kalmár Imréné |
| 10 Tóth Mária |
| 11-12. A hívek adakozásából |
Ezzel régi és nagy vágyam teljesült, mert most már templomom minden tekintetben díszesen el van látva mindennel. Isten áldása legyen a kedves adakozón."
Amikor kitört a háború, a harcban lévő katonáknak ruhákat és élelmiszert gyűjtöttek, majd karácsonyra újra gyűjtést indítottak a háborúban lévők megsegítésére. Nagy buzgósággal próbálta híveit vezetni, erősíteni, a bajban lévőket vigasztalni, a szenvedést enyhíteni, igyekezett a mindenkinek mindene lenni. „A harctérre induló vagy bevonuló újoncok legnagyobb része bevonulás előtt meggyónt. Mindegyiknek érmecskét, skapulárét és olvasót adtam."
(História Domus)
„Vannak igen jó lelkek, de viszont sokan csüggednek. Általában mindenki unja már a háborút, s a békét óhajtja. Különösen az irigység és a szeretetlenség, amely a nép között elterjedt ez időben nagyon. Mindenki gazdagodni akar, minden ember csak a pénz után töri magát, s az irigység és a szeretetlenség uralkodik az emberek között. Soknak persze elhalt férje, gyermeke, testvére vagy rokona, s az irigykedik a másikra, akinek hozzátartozója talán még él, vagy idehaza van. Hiszen nehéz és súlyos idők ezek. De ha a jó Isten reánk adta, türelemmel kell ezt is elviselnünk. Majdnem minden szentbeszédben ezt hirdetem, s ebben akarnám Isten kegyelmével híveimet megerősíteni. A templom vasárnap és ünnepeken mindig telve van. Gyónók is vannak, persze jóval kevesebb, mint háború előtt. De hát ember már alig-alig van idehaza. Szentmisét nagyon sokat mondatnak, úgy az élő, mint az elhalt katonákért. Nem is volt 2 év óta nap, hogy nagymise ne lett volna."
Sajnos, a História Domus beszámolója további eseményekről nem tudósít, mert 1918-tól 1933-as évig való részt valaki durván kiszakította.
*
Részlet „A vörös uralom áldozatai Magyarországon" című könyvből, melyet hivatalos jelentések és bírói ítéletek alapján írt és kiadott dr. Váry Albert koronaügyész helyettes 1922. december hó l-jén Budapesten. A III. kiadás 1993-ban jelent meg.
„Az emberek hamar felejtenek. - Pedig ami velük a proletárdiktatúra alatt történt, nem könnyű elfelejteni. Azt a szégyenfoltot, hogy ebbe az országba a közhatalmat 133 napon át néhány sehonnai bitorolta, a magyar történelemből kitörölni nem lehet. -
Ezeréves alkotmányunk és nemzeti önérzetünk gyalázata ez, melyre lehetetlen szégyenkezés nélkül gondolnunk. Nagyon mélyre kellett süllyednünk, hogy ez velünk megeshetett.
 |
| Dobák Imre a gyilkos, aki sem írni sem olvasni nem tudott |
„Hivatalos jelentések és bírói ítéletek alapján összeállítottam azok névsorát, akik e véres uralomnak áldozatul estek" - írja a könyv szerzője. „Ezen összeírás szerint a négy és félhónapos rémuralom alatt 590 egyént gyilkoltak le nagyobb részt teljesen ártatlanul. Egymaga Szamuely Tibor száznál több ártatlant gyilkolt le. Ez a szám, névsor nem teljes. Hiányzanak az adatok azokról a területekről, amelyek időközben elszakíttattak. Nincsenek benne azok sem, akik kétségbeesésükben öngyilkosok lettek vagy a szenvedett bántalmazás és fogva tartás folytán utóbb elhaltak. Végre nem volt megállapítható azoknak a szerencsétleneknek száma sem, kiket egyes vörös parancsnokok a harctéren a vörös hadsereg kebelében kivégeztettek vagy akiket ellenforradalmi harcokban, ellenforradalmárok öltek meg. Valószínűleg ezeknek száma is kitesz még pár százat."
„Midőn a vörös csapatok a községbe érkeztek, bevonult utánuk a Szamuelyhez beosztott 30-40 főből álló terrorcsapat. Akik ezeknek a kezükbe kerültek, azokat minden ok nélkül rettenetes ütlegek mellett puskatussal és kézigránátokkal összetörve behurcolták a községházára. Rövid időre reá megérkezett Szemuely, aki rögtön, alig pár percnyi kihallgatás után meghozta az ítéletet. „Felkötni" -szólt az ítélet, vagy „Húzzátok fel!", s intett a kezével, mire a terrorcsapat a legnagyobb kíméletlenséggel végrehajtotta az ítéletet... Aki védekezni mert, annak beverték a száját, kiverték a fogait. Ha valaki összeesett, addig verték, míg fel nem tápászkodott... Az akasztásra ítéltet a községháza előtt egy fa alá székre állították, a kötelet a nyakára hurkolták és megparancsolták, hogy ő maga rúgja ki maga alól a széket. Ha ezt a szerencsétlen áldozat a rettenetes halálfélelme miatt megtenni nem tudta, vagy habozott, addig pofozták, amíg ez megtörtént.
Dunavecsén történt, hogy Szamuely Tibor a községházán halálra ítélte az ellenforradalmár Csukás Lászlót. Mikor ez a kötéllel a nyakában az akasztáshoz felállított székre felállott, azt kérte, hogy engedjék meg, hogy kivégzése előtt egy cigarettát elszívhasson. Megengedték, rágyújtott s nyugodtan szívta a cigarettát. Meglátta ezt Szamuely, odakiáltott a hóhérnak „kitartás", mire Csukást leléptették a székről és megszabadult a felakasztástól. Szamuely maga mellé vette autójába és magával vitte. Ilyen emberekből állt össze a terrorcsapat, ezek mindenre képesek voltak."
(Kalocsai hr. ügyészség 1921. szeptember 26-i jelentése. Idézett könyv 43. oldal)
A könyv ismertetése alapján lássuk községünk papjainak adatait:
| Kosa József | 41 éves rkath. plébános |
| Hornyik Károly | 30 éves rkath. segédlelkész |
| jászkarajenői lakosok. | |
| Gyilkosság módja: | agyonlövés |
| Gyilkosság ürügye: | papok voltak |
| Gyilkosság végrehajtója: | Dobák Imre 29 éves |
| rk. földműves, a Verő-féle | |
| tengerészdandár vörös katonája. |
A Verő Henrik parancsnoksága alatt állott úgynevezett tengerészdandár egyik zászlóalja 1919. május 4-én Jászkarajenőn pihent meg. Dobák Imre közlegény délelőtt a községháza előtt ment el, s meglátta, mikor Kosa József plébános a plébánia felé tartott. A plébános nem ismerte, utána ment, s ott Kosa József plébánost és Hornyik Károly segédlelkészt egymás után agyonlőtte. Hornyik Károly káplán a plébános holtteste előtt hangosan imádkozott, miközben Dobák rálőtt, s az holtan rogyott a plébános holttestére. Dobák azután nyugodtan távozott. Tettének indoka: a papok gyűlölése.
NB. A gyilkos sorsa a vörös uralom után: Dobák Imre halálra ítéltetett és kivégeztetett.
Szolnoki kir. törvényszék 1920. október 19-én kelt B. 1167/15/920. ítélete alapján.
 |
| A vértanúk ravatala a templomban - 1919. |
A templomért oly sokat dolgozó Kosa József plébánost és káplánját, Hornyik Károlyt 1919. május 4-én a vasárnapi szentmise elvégzése után a vörös terror egy különítménye minden indok nélkül a plébánián kivégezte, mely nagy fájdalommal töltötte el a vallásos embereket.
Megjelent „VIRRADAT"dmű újságban 1919. november 5-én
„Múlt csütörtökön búsan szólt a kecskeméti öreg templom nagyharangja. Vértanúkat siratot, a hit és hazaszeretet hőslelkű vértanúit, akik a vörös terror kegyetlen vérszomjának és őrjöngő tobzódásának estek áldozatául. Kosa és Hornyik Károly jászkarajenő plébánosa és káplánja a ti nevetek és emléketek nemcsak azon a márványtáblán fog élni, amelyet sirató híveitek a templom falába fognak illeszteni, hanem élni fog a magyar történelemben is, annak legszomorúbb lapjain, amikre a hazaárulás, a nemzeti érzés kigúnyolása, a nemzeti szellem kiirtásának véres kísérlete, a legsötétebb gonoszság és a legkonokabb hazaárulás rettentő fejezetei lesznek feljegyezve.
„Május 2-án a szolnoki ellenforradalom hírére a szomszédos Tószeg, Törtei, Tiszavárkony községekben rögtön bevonták a vörös zászlókat és fehér lobogókat tűztek ki. így történt Jászkarajenőn is, ahol maga a direktórium elnöke, Szabados Sándor kereskedősegéd tanácsolta, hogy vonják be a vörös zászlókat, hogy a községet bántódás ne érje. A terrorcsapat, amely átvonult a falun, nem bántotta a papokat. A lenin-fiúk legelőször Lipthay György nagybirtokos kastélyába mentek, itt időzött akkor a család közeli rokona, dr. báró Kétly László, egyetemi tanár is családjával. A terrorcsapat parancsnokaként Hegedűs orvos és a bokszoló bajnok mutatkozott be, aki egy másik tiszt társával a kastélyban vacsorázott.
Hegedűs kijelentette, hogy rendet akarnak csinálni a faluban és e célból kész listával jönnek. Az az értesülésük, hogy nem annyira a birtokosok, mint inkább a papok és a kisgazdák az ellenforradalmárok. Lipthayné védelmébe vette a papokat, mire Hegedűs vállat vont:
- Mindenről értesülve vagyok! - mondta kaján mosollyal.
Pedig egyik pap sem exponálta magát különösebben az ellenforradalmi mozgalmak mellett. Hogy azonban lelkük mélyéből gyűlölték a kommunistákat, az csak természetes. Kosa József igazi mintaképe volt a szelíd, apostoli lelkű papoknak.
Teljesen méltó volt hozzá káplánja, Hornyik Károly, a jeles egyházi szónok, ki a világháború kezdetétől fogva ott volt a fronton, számos kitüntetés díszítette mellét s a csaták zajában saját életével sem törődve, a leghevesebb golyó- és srapnellzáporban áldotta meg a haldoklókat.
Kosa 42 éves volt, káplánja 31. Kosával fehérhajú édesanyja és három nővére lakott a parókián. A családi szeretet meleg verőfénye aranyozta be jóságos lelkét. A hívek többször kérték a plébánost, hogy utazzék el egy pár hétre, mert káplánjával együtt nagy szálka a vörösök szemében.
- Én parókiámat és híveimet el nem hagyom és meggyőződésemtől el nem térek. - válaszolta a lelkész.
Május 3-án este könnyezve kérték hívei, hogy meneküljön, mert a terrorfiúk másnap megölik.
- Amit Isten rám mért, azt én alázatosan fogadom - jelentette ki a plébános.
Másnap vasárnapi szentmise után káplánjával együtt ment vissza a parókiára. Nyomban két vörös katona sietett utánuk, beugrottak a szobába és rögtón revolvert szegeztek rájuk.
- Meg kell halnotok! - kiáltotta az egyik Lenin-fiú.
A plébános kezét imára kulcsolva, szelíden mondta:
- Isten rendelése ellen nem cselekedhetünk. Csak öt percet adjanak, hogy egymást megáldhassuk.
- Erre nincs szükség! - kiáltotta az egyik Lenin-fiú, valami Dobák Imre nevű, s mindketten egyszerre sütötték el fegyverüket.
A két pap vértől borítva rogyott a padlóra. A plébános, akinek a golyó a szemcsontja felett fúródott be, és a tarkóján jótt ki, azonnal meghalt. A káplán, akinek az arccsontját roncsolta össze a golyó és hátul az agyán jött ki, majd a falba fúródott, még hörögve vergődött. Erre hasba lőtték, s ő is kiszenvedett.
A plébánostól aranyóráját és megtakarított pénzecskéjét is elrabolták a vörösök. A két vértanút minden egyházi szertartás nélkül volt csak szabad eltemetni. A temetőnek abban a részében jelölték ki a sírjukat, amely vízzel volt elöntve, úgy, hogy nem is egy méternyi mély sírt áshattak nekik. Harangszó nem kísérte őket, virágokat nem tehettek a koporsóikra, a népet nem engedték a temetőbe, s a gyászoló édesanyát és testvéreket a lelketlen terrorfiúk puskatussal lökdösték félre a sír mellől. Éjjel azonban a nép virággal borította be a jeltelen sírokat.
Vagy nyolc nappal ezelőtt egy gyanús galíciait fogtak el a szolnoki rendőrök. Mikor megmotozták, egy naplót találtak nála, amely hajmeresztő dolgokat tartalmazott. Kiderült belőle, hogy tizennyolc embert gyilkoltatott le, s ő rendelte el a papok meggyilkoltatását is. Az illető, akinek a nevét a vizsgálat érdekében még titokban tartják, parancsnok volt a vörös hadseregben. Pontosan fel van jegyezve a naplójában, hogy május 4-én reggel 7 órakor indult el Törteiről, kiadta a parancsot a két pap meggyilkolására, amit a vörös katonák 11 óra 4 perckor végre is hajtottak, s akkor azután mint aki jól végezte dolgát, betért egy ottani orthodox zsidóhoz reggelizni."
„A két vértanú lelkész holttestét dr. Madarász Adorján járási főszolgabíró és dr. Szentkirályi István járásorvos jelenlétében október 28-án exhumálták. A nép zászlók alatt vonult a temetőbe. A káplán szegény volt, s a falu költségén rendeltek neki díszes érckoporsót. Jajgató sírással kísérték a két halottat a templomba, ahol felravatalozták és koszorúk tömegével borították.
Másnap a beszentelés és a gyászmise után Molnár Zsigmond plébános tartott felettük gyászbeszédet. Azután elindult a menet a vasúti állomásra. Mind a két vértanú Kecskemétre való volt, ahonnan díszbe öltözött rendőrök jöttek Jászkarajenőre, s azok álltak sorfalat a két koporsó körül.
A nép zuhogó esőben, hangos zokogással kísérte a halottakat a falu határáig, itt aztán búcsúzásul virágesővel borította a koporsókat.
Kecskemét határában a kápolnánál Sándor István polgármester a városi tanács és sokezernyi nép várta a vértanúkat, s harangzúgás közt kísérték a templomba. Csütörtökön aztán a kecskeméti és félegyházi papság fényes segédlete mellett közel ötvenezer ember kísért őket a temetőbe."
Ennek a gyászos eseménynek, mint fiatal gyerek, közvetlen (pár méter távolról) közelről szemtanúja voltam. A napokban egy múlt évi régi újságcikk került a kezembe. Ez arról szólt, hogy a jászkarajenői katolikus hívek helyreállították az 1919. május 5-én a kommunista terrorfiúk által gálád módon meggyilkolt katolikus papok emlékére az akkor hívek által állított és az utóbbi kommunisták által újból lerombolt emléktáblát. Ez a hír arra ösztönöz, hogy ezt a rettenetes eseményt mint közvetlen szemtanú, részletesen leírjam Önnek.
Abban az időben, mint a falu szülöttje, több gyerektársammal együtt állandó ministráns voltam. Azon a részemre soha elfeledni nem tudó májusi vasárnap is úgy a 8 órai misén, a Hornyik káplán úr által tartott kismisén, mint a Kosa főtisztelendő úr által tartandó nagymisén is másik három társammal ministráltunk, illetve a 10 órai misén csak ministráltunk volna. Mivel azonban a plébános úr a beharangozás után sem jött meg a parókiáról, a Pevedák (sekrestyés) bácsi utasított, hogy menjek át a parókiára, nézzem meg, mi van a plébános úrral. Én úgy, ministráns öltözetben átmentem. Amikor az út közepére értem, láttam, hogy a parókia akkori magas deszkakerítésén lévő kiskapu előtt egy 10-12 főből álló asszonycsoport dédelget, ölelget egy orgonából felvirágzott, rossz kinézésű kommunista terrorfiút. Főként egy „Szükség Borcsának" nevezett piaci kofa hangoskodott. Ö volt a hangadó. Én elmentem mellettük, de majdnem velem egyidejűleg lépett a nyitott kiskapun a terrorista is, mire én megijedtem, és gyorsan az udvart akkor elborító orgonabokrok alá bújtam. Nagyon röviden ezután közvetlen közelről, a parókia irodahelyiségéből gyors egymásutáni két lövést hallottam. Nagyon megijedtem. Gyorsan levetettem magamról a ministránsruhát és a jelenlegi gyógyszertár felőli kerten át az utcára értem, a gyilkos terrorista az említett asszonyoktól kísérve mentek a közelben lakó Kanyó Albert fényképészhez, ahol csoportképet csináltattak az udvaron. A fényképész felesége varrónő volt és az én egyik nővérem ott tanult varrni. Mire a fénykép elkészült, a bandita terrorista csirkefogó már elment, a sok kép ottmaradt, ezekből a nővérem egy képet hazahozott, hogy megmutassa édesanyámnak a gyilkost. Édesanyánk is nagyon vallásos asszony volt, és a nővéremet jól megszólta, amiért kezébe vette azt a gyilkost ábrázoló képet, és bedobatta a tüzelőfát tartó kosárba. Én, mint gyerek, a képeslapokat gyűjtöttem, és ezt is kicsentem a fáskosárból és a többi gyűjteményem közé tettem.
Lassan elmúlt az átkozott emlékű 1919-es kommün. Már-már a megszokott kerékvágásba került az élet, amikor egy vasárnap az iskola által rendszeresen misére voltunk vezetve. Mise alatt bejött a templomba egy csendőr, és egy kisbíró, röviden beszéltek azzal a tanítóval, aki felügyelete alatt a misére mentünk és hozzám jöttek. A csendőrrel kellett menni. A csendőr mondta, hogy ne féljek, mert nekik a Pevedák bácsi mondta, hogy én láttam a gyilkost, és most egy elfogottat kell megnézni, hogy felismerem-e. Elvittek a községházára, ahol a gyilkos volt. Én azonnal ráismertem, de ő tagadta, hogy engem valaha is látott volna. Tagadta gonosztettét is. Nekem eszembe jutott a fénykép és mondtam, hogy ne hazudjon, hiszen nálam van a fényképe is. A csendőrnyomozók is alig tudtak szóhoz jutni a fénykép említésére, mivel elmondtam nekik annak eredetét. Azonnal rohantunk hozzánk, a lakásból előkerült a sok képeslap, közöttük a fontos fénykép. Amit letagadni nem lehetett, a fényképésznél megtalálták a negatívot (lencsét) is. A fénykép nyomán előállították az ott látható asszonyok egy részét is, köztük a hírhedt „Szükség Borcsa" csúfnevű kofát is. Ennek a valódi nevét nem tudtam soha. A gyilkossal még egy esetben találkoztam a törvényszéken, amikor elítélték. Mint tanút, engem is megidéztek. Úgy tudom, kötél általi halállal büntették.
Igen tisztelt Plébános Úr! Nem tudom, van-e egyáltalán értelme annak, hogy ezt Önnek megírtam, de én úgy érzem, nem tettem vele hibát, ha megosztom Önnel és Önön keresztül jelenlegi kedves hívekkel ezt a nagyon szomorú emléket.
Én ott születtem. Ott nőttem fel az általam soha nem felejthető kedves alföldi faluban. Ez az itt leírt szomorú történet alapozta meg életem további menetét. Amikor láttam ott a csendőrök minden becsületes ember számára áldásos munkáját, elhatároztam, ha felnövök, én is csendőr leszek, és az lettem. Csendőrnyomozó lettem, aminek következménye az lett, hogy az újabb kommunista banda embertelenül összevert 5 év oroszországi büntető lágerbe hurcoltak. Ez az oka, hogy én szeretett szülőfalumban én már ismeretlen vagyok. Van talán még néhány fiatalkori társam, ha még élnek, ezek egyike nagyon közel áll, illetve állt Plébános úrhoz. Ő, Oláh János, ha még él. Az egyház alkalmazottja volt. Ha még él, és ott van, ő emlékezni fog rám Kadenczki Kálmán néven."
Oláh János közel a 90. évéhez kórházban van és nagy szeretettel emlékezik Kálmánra, felidézve szívében a szomorú eseményeket, amelyeknek ő is, mint 15 éves ministráns, szemtanúja volt.
„Ezt a visszaemlékezést jánoshidai Molnár Zsigmond jászkarajenői plébánostól, nagybátyámtól hallottam, aki az 1910-es években Kosa József mellett Jászkarjenőn káplán volt, majd a főtisztelendő urak meggyilkolása után 1919-től 1934-ig Jászkarajenő plébánosa.
Tudomásom, illetve az ő elmondása alapján őt küldte Hanauer püspök úr Jászkarajenőre, mivel ő ismerte a falut. 1919. június elején érkezett titokban Jászkarajenőre, ahol Cakó Kálmán szabómester titokban adott neki otthont. Tudomásom szerint egyházi funkciót nem végezhetett a kommün bukásáig, csak a sekrestyében titokban misézett.
Ugyanabban a házban egy másik szobában lakott a falu kommunista pártjának a megbízottja (ő budapesti volt). A kommün bukása idején árulta el nagybátyámnak, hogy ő első pillanattól kezdve tudta, hogy ő katolikus pap, de nem árulta el."
„A tragédia előtti estén a községházán gyűlést tartottak a népbiztosok, a falu összehívott emberei előtt. Mivel nem tisztázódott, hogy a templomra ki tűzte vagy tűzette ki a fehér zászlót, ezért a gyanú a papokra terelődött, akikre ott kimondták a halálos ítéletet.
Másnap a 8 órai szentmise alatt Kosa József a gyóntatószékben ült, ahol felkereste Szirmák Jenő gimnazista diák (későbbi gyöngyösi tanár), akit édesapja azért küldött a plébános úrhoz, hogy figyelmeztesse, hagyja el a községet, mert előző este kimondták rá a halálos ítéletet. Megköszönte a figyelmeztetést, de nem volt hajlandó elhagyni a falut.
A 10 órai nagymisén felolvasta az evangéliumot, amely éppen arról szólt, hogy a „Jó pásztor nem hagyja el a nyáját, s ha kell, életét adja juhaiért. " A szentmise után a sekrestyéből áthívatták a népbiztosok a községházára, majd onnan a plébániára kísérték. Belépve a plébánia irodájába, Dobák ráemelte fegyverét és már lőtt is. A plébános úr azonnal meghalt. Agyveleje a falra loccsant. A fegyver dörrenésére belépett a szobába Hornyik Károly káplán. Odatérdelt plébánosa mellé és feloldozta. Erre Dobák őt is főbe lőtte, de mivel a káplán nem halt meg azonnal, a második lövéssel hasbalőtte."
A későbbi bírósági tárgyalás idején, Dobákkal, aki a papok gyilkosa volt, lejátszatták az eseményt. Dobákra kimondta a bíróság a halálos ítéletet, melyet végre is hajtottak."
A börtönlelkészt visszautasította és semmiféle megbánást nem tanúsított. Szamuely különítményének volt a tagja. A másik vádlott, Szabados Sándor kereskedősegéd volt, aki fegyházbüntetést kapott.
A harmincas évek közepén már ceglédi plébános volt, amikor egy idős asszony kereste fel a plébánián. Elmondta, hogy nagyon szegény, sem ennivalóra, sem tüzelőre nincs pénze, ezért segélyért fordul a plébános úrhoz. A beszélgetés során kiderült, hogy fia börtönben ül, s az nem más, mint Szabados Sándor, aki a jászkarajenői papok halálos ítéletének kimondásában aktívan részt vett. Az asszony nem is sejtette, hogy a ceglédi plébános azonos avval, aki utódja lett a mártír papoknak. Nagybátyám az első pillanatban megdöbbent, de gondolkodás nélkül átadta a kért összeget, s megígérte az asszonynak, hogy ezt a segítséget folyamatosan biztosítja. A szerencsétlen asszony ezután sem tudta meg, hogy ki volt a jótevője.
Tudomásunk szerint ezek az események hiányoznak a História Domusból, s hogy ezek a szörnyű tettek ne ismétlődhessenek meg, s intő például szolgáljanak az utókornak, talán e visszaemlékezések alapján pótolni lehetne."
E visszaemlékezéseket közölte dr.Vágó Dezsőné Lánczy Ida.
| 1. | Illés Mihály | 1852-1870. VI. 10. | helyettes plébános |
| 2. | Bozsó Mátyás | 1870. VI.-1875.VI. | helyettes plébános |
| 3. | Trabalka János | 1875. VI.-1879. HL | helyettes plébános |
| 4. | Szitár Mihály | 1879. ffl.-1907. H. | plébános |
| 5. | Fialla Igó M. | 1907. II.-1908. V. 19. | plébános |
| 6. | Lihosith Ignác | 1908. V. -1908. IX. 12. | plébános |
| 7. | Kosa József | 1908. V.+1919. V. 4. | plébános |
| 8. | Molnár Zsigmond | 1919. V. - 1934. Vm. 31 | plébános |
| 9. | Dr. Jávor János | 1934. IX.l- 1937. VI.30. | plébános |
| 10. | Békési ülés | 1937. VK- 1937. IX. 1. | adminisztrátor |
| 11. | Szekeres Imre | 1937. IX.l - 1945. Vm. 31. | esperes plébános |
| 12. | Dr. Pesthy Frigyes | 1945. IX.l.-1955. IV. 22. | apát, esperes |
| plébános, főesperes | |||
| 13. | Nagy József | 1954.IX.15.-1955. IV. | vicarius adjutor |
| 14. | Nagy Elek | 1955.IV.23.-1957. IX.30 | adminisztrátor |
| 15. | Dr. Tóth Tibor | 1957.X.l.-+1968.Vm.l7. | adminisztrátor |
| 16. | Magyar Mihály | 1968. IX.l.-1979. IX.l. | adminisztrátor |
| 17. | Szentirmai Endre | 1979. IX.l.-1992. Vffl.30. | plébános |
| 18. | Túri István | 1992. IX.l.- 1994.VIL30. | plébános |
| 19. | Deák József | 1994. vm. i.- | c. esperes, plébános |
| 1. | Kosa József | 1903. V. -1904. II. |
| 2. | Aczél Lajos | 1904. H. 15.- 1904.XI. 15. |
| 3. | Gyenes Antal | 1904. XI. 15-1905. I. 1. |
| 4. | Zimányi Dezső | 1905. I. 1.-1905. IX.30. |
| 5. | Takács Mihály | 1905. XE. 1.-1907.X.1. |
| 6. | Lihosith Ignác | 1907. X. 1. -1908.Vm. 31. |
| 7. | Pichler István | 1908. VHI.l.- 1911.ffl.31. |
| 8. | Gregor Lajos | 1909. Vffl.1.-1911. 111.31. |
| 9. | Molnár Zsigmond | 1911. Vm. 1.-1912. VDI.31. |
| 10. | Pócz Mihály | 1912. IX. 1. -1913. H. |
| 11. | Rucskai Ágoston | 1913. IV. -1913. V. |
| 12. | Lavatkó József | 1913. Vm. -1914. VI. |
| 13. | Antal Pál | 1914. Vm .-1915. I. |
| 14. | Valter Lajos | 1915. VI. -1916. V. |
| 15. | Klobetz Sándor | 1916. VI. -1917. XII. |
| 16. | Fitos Pál | 1917. Vffl. - 1918. XE. |
| 17. | Hornyik Károly | 1919. 1.1. - +1919. V. 4. |
| 18. | Mészáros István | 1919. XI. 1.- 1920. n. 15. |
| 19. | Jánosi József | 1920. m. 1.-1921. V. |
| 20. | Baranyai László | 1921. IX. 1. -1921. X. 15. |
| 21. | Nagy Pál | 1922.VDL 1.-1922. Vin. 31. |
| 22. | Schwarz József | 1930. XÜ.15.-1931. DL 31. |
| 23. | Dormándi Géza | 1931. V. 1.-1933. VE. 16. |
| 24. | Bartos Márton | 1933. Vü. 30.-1934.VU.30. |
| 25. | Bencsik István | 1934. VH. 1.- 1934. Vm. 31. |
| 26. | Bársony Nándor | 1934. IX. 1.-1936. X. |
| 27. | Juranite Péter | 1936. IV. 16.- 1936. X. |
| 28. | Krista Menyhért | 1936. XI. 1.-1937. VE. |
| 29. | Juhász Ferenc | 1937. IX. 1-1938. Vffl. 31. |
| 30. | Legéndi István | 1938. IX. 1. - 1939. VI. 30. |
| 31. | Buzásy Ernő | 1939 VII. - 1940. VI. 30. |
| 32. | Ocsay György | 1940. H. 1. - 1940. XI. 30. |
| 33. | Sáha József | 1940. Xn. 1.-1941. Vffl. 31. |
| 34. | Fari József | 1941. XI. 1. -1942. I. 31. |
| 35. | Csollák Lajos | 1942. V. 1.-1942. V. 31. |
| 36. | Gordos Simon | 1941. IX. 1. -1942. VK 19. |
| 37. | Dr. Nyitrai Ferenc | 1942. VH.20.-1942. Vffl. 31. |
| 38. | Apáti István | 1941. IX. 1. -1941. X. 31. |
| 39. | Kalácska József | 1942. IX. 1. - 1943. XI. 30. |
| 40. | Gregovszki József | 1942. IX. 1. -1943. XI. 30. |
| 41. | Varga József | 1943. IX. 1. -1945. I. 31. |
| 42. | Weiser János | 1944. X. |
| 43. | Simon Lajos | 1945. VI. 1.-1945. Vm. 31. |
| 44. | Varga József | 1945. IX. 1. -1948. Vm. 31. |
| 45. | Solymosi Jenő | 1948. IX. 1. -1949. I. 31. |
| 46. | Bíró Mihály | 1949. H. 1. -1950.Vn. 30. |
| 47. | Szórádi Lóránt | 1950. Vm. 1.-1951. I. 31. |
| 48. | László József | 1951.11. 1. -1951. IX. 30. |
| 49. | Tábori Nándor | 1951. Xn. 1. -1953. IX. 30. |
| 50. | Solymosi József | 1953. X. 1. -1954. Vffl. 31. |
| 51. | Major István | 1954. IX. 1.-1955. Vffl. 31. |
| 52. | Döbrössy Béla | 1955. IX. 1. -1956. Vm. 31. |
| 53. | Kovács Imre | 1956. IX. 1. -1957. m. 7. |
| 54. | Molnár Béla | 1957. II. 1. -1957. Vffl. 31. |
| 55. | Thúry Gyula | 1958. I. 15. -1958. IX. 30. |
| 57. | Bertalan Sándor | 1959. IV. 25.-1963. VI. 30. |
| 58. | Kádasi István | 1960. IX. 15.-1963. VHI. 31. |
| 59. | Szikora Ferenc | 1963. IX. 1. - 1966. Vm. 30. |
| 60. | Trencsény József | 1963. IX. 1 .- 1968. Vin. 31. |
| 61. | Lőrinczi Ferenc | 1966. IX. 1. - 1969. IX. 15. |
| 62. | Hupka József | 1968. IX. 1. -1971. XI. 15. |
| 63. | Tóth D. Lajos | 1971. XI. 1. -1973. X. 15. |
| 64. | Puskás Mihály | 1973. X. 1. - 1977. II. 28. |
| 65. | Tuza László | 1977. ül. 1. -1977. VI. 31. |
| 66. | Rédei György | 1977. IX. - 1979. I. 31. |
Tíz évvel a tragédia után, 1929-ben helyezték el eredetileg a bronztáblát a plébánia falán a két mártír emlékére. Aztán jött a második világháború. 1944-ben az akkor plébános (Szekeres Imre atya) az orosz csapatok közeledtével levetette, és a kertben elásatta.
A következő évtizedek igazolták a lépés helyességét.
Amolyan tudathasadásos állapot alakult ki a falu emlékezetében. Sokan ismerték az eseményeket. Az emléktábláról szintén sokan tudtak, de beszélni nem mertek róla. Közben generációról-generációra tanulták az egysíkú történelmi anyagot, amíg a valóságos történelem sokkal bonyolultabb volt annál.
Idővel - ahogy a politikai viszonyok alakultak, enyhültek - többször is keresték az elásott táblát, de nem akadtak rá. 1989. őszén a szokásos kertásás alkalmával Kiss Kálmán sírásó bukkant rá a kert egy eldugott szegletében. Még akkor elhatározták, hogy eredeti helyére fogják visszaállítani. Rendbehozatala után végül 1990. december 16-án került rá sor.
A piarista gimnázium igazgatója, dr. Ruppert József mondta a beszédet, és a gimnázium énekkara tette széppé az ünnepet, mivel annak idején Kosa József és Hornyik Károly is a gimnázium tanulójaként ott érettségizett.
 |
| Megemlékezés a másodszor leleplezett bronztábla előtt Jászkarajenő, 1990. december 16. |
 |
| Az emléktábla ma |
Ha megkondulnak a templom harangjai, hirdessék mártír papjainak nagyságát, és mi érezzük át felelősséggel; vérük nem volt hiábavaló!
A második világháborúban súlyosan megrongálódott szép templomunk. A tető bádogfedése olyan volt, mint a rosta a sok golyótól, az ablakok kitörve, a mennyezet több helyen beszakadva, a sekrestye kiégett, odavesztek a szép miseruhák, rengeteg munka várt a meggyötört és megfogyatkozott lakosságra. A munka 40 évig tartott, mire minden elkészült, a hívek anyagi és fizikai támogatásával.
A háborús károk kijavításáért dr. Pesthy Frigyes apát-esperes plébános, Nagy József vikárius, Nagy Elek adminisztrátor, dr. Tóth Tibor adminisztrátor, Magyar Mihály adminisztrátor, Szentirmay Endre esperes-plébános, Túri István és Deák József jelenlegi esperesplébános sokat tesz a templom szépítéséért, az egyházközségért.
1994. Nagyboldogasszony ünnepén Isten áldását kértük Keszthelyi Ferenc megyés püspök atyával együtt templomunk 100 éves jubileumán, s lelkiekben megújulva tekintünk a jövő évezred felé.
|
|
|