Kazár korszakai

(Történeti vázlat) Cs. Sebestyén Kálmán

A községről gazdag irodalom áll rendelkezésre, ha a bányászat területén, vagy a néprajzi érté kekben kíván tájékozódni az érdeklődő. A község „köztörténetéről" szóló művek száma viszont ele nyésző. Ennek oka részben a forráshiány, hisz Kazár nevének etimológiája és a XDC. század közöt ti időszakra csak elszórt adatok állnak rendelkezésre.

Dornyay Béla a község helyneveiről írott füzetének bevezetőjében célját így fogalmazta meg: „...a jövendő kutatóinak ezen a téren némi könnyítést nyújtsak, bár most sem áltatom persze magamat avval, hogy ezt az igen tág és fontos tárgykört evvel teljesen kimerítettem volna !” Ezen megállapítás a következőkben leírtakra is érvényes, mivel a további forrásfeltárás pontosíthatja, talán módosítja is azokat.

I. KÉRDŐJELEK KORA (900-as évek - 1400-as évek eleje )

1. Nevezete

A honfoglalás és a magyar államalapítás korának kutatói egyöntetűen elfogadják, hogy a település nevét a hét magyar törzshöz csatlakozott kabaroktól vette. Talán ezek egyike viselte ezt a nevet. Az értelmezésben azonban már bizonytalanságok tapasztalhatók. Egyes vélemények szerint „kóbor ló, nomád", mások - tettükre utalva - „felemelkedő, lázadó" jelentést tulajdonítanak neki. Ezen tet tüket Bíborbanszületett Konstantin (Konstantinos Porphygennetos) A birodalom kormányzásáról írott műve őrizte meg. A bizánci császár a K. század történéseit ismertetve kitér arra, hogy a Kazár Birodalomban lázadás tört ki, s a „kabaroi" a magyar törzsekhez csatlakoztak. Az összefoglaló név minden bizonnyal vegyes összetételű csoportokat takart. Ezért feltételezi több kutató, hogy a török és iráni népelemek nem egy, hanem három törzsbe szerveződtek. Közülük egyik - talán - saját meg nevezése lehetett kazár. A név a honfoglalás után - több variációban - döntően a gyepűvonalat (más-más uralom alatt álló területeket elválasztó lakatlan, széles sáv) érintő megyék helyneveiben megjelent.

Nagy Iván szerint a honfoglalás után Nógrádban „az Ipoly balparti egész térség benépesítésre várt. Ennek a területnek legnagyobb részét a magyarságnak azon Uz, vagy Kún rokon ágazata ülte meg, melyet máig palócz-nak nevezünk, itt-ott vegyítve a rokon Kazár népességgel, miről tanúskodnak a Mátra- Szele és Homok-Terenye szomszédságában fekvő Kazár és az Ecseg helységgel határos Kozárd helységek nevei.”(1)

Bár e megállapítás palócokra vonatkozó részét már cáfolták a kutatók, a benépesítést illető megjegyzése helytálló. Belitzky János és Györffy György elemezték a Hont és Nógrád megyében található helyneveket. Belitzky János felfigyelt arra, hogy az Ipoly-vonal mentén úgy követik egymást ezek, mint hogyha katonai elrendezésben bal- és jobbszárnyra lennének felosztva. A jobbszárny keleti pontján találjuk Kazár települést. Földrajzi helyzete is fontos e szempontból, hisz az ipolyi gyepű- vonal és a Tárna (pétervásári)-medence közötti legrövidebb út itt, a Somlyó hegy, a Karancs-Medves vonulattól délre eső dombság legmagasabb pontja mellett vezetett el.

2. Az ősök

Kazár környékének birtoklási viszonyai azonban bizonytalanok. Támpontok azért vannak. Kristó Gyula a vármegyék kialakulását kutatva azt állapítja meg, hogy az esztergomi érsekség nógrá di főesperességének egyik határa a Salgótarján-Nemti vonalon húzódott. Ettől keletre a nem sokkal később megszerveződő egri püspökség fennhatósága érvényesült. A Kazárral délkeletről szomszédos Homokterenye még a XV. században is Heveshez tartozott. Györffy György úgy véli, hogy a „Zagyva völgye az Árpád-rokonság Heves-újvári részeihez tartozott”. Ezek az adatok azt mutatják, hogy Kazár és környéke szintén a korai Heves megyéhez kapcsolódott. így valószínű, hogy az első megtelepülök az úgynevezett belső gyepűvonal őrzését látták el.(2)

Azt tudjuk, hogy a későbbi Heves megye nagy részét az Aba nem birtokolta. Közponjuk a Mát raalján, Gyöngyös-Abasár környékén volt. I. István államszervezésének időszakában egyik jeles képviselőjük jelentős tisztséget töltött be és rokoni kapcsolatba is került a királyi házzal, mivel Ist ván egyik húgát vette feleségül. Ő a későbbi király, Aba Sámuel volt, kiről e nem utóbb a nevét kapta. A kutatók a kabar vezérek utódainak tartják. Az Aba nem, mivel számos nemzetséget fogott ösz- sze, a XI. században már több családra szakadt. Fekete Nagy Antal kimutatta, hogy „a kabar nemzetségek szállásbirtokain az egri püspökség gyakorolta az egyházi hatalmat, mely nyomon követi az Aba nemzetséget további terjeszkedésekor is”.(3) Az eddigiek alapján úgy tűnik, hogy Kazár és környéke a Mátra nyúlványait keletről követő Aba birtokok kiszögellése, mintegy „hídfőállás".

E terület közelében, döntően a Zagyva völgyében vezetett délről északra egy fontos kereskedelmi és hadi út. Kiinduló pontja Hatvan környékén volt, végpontja pedig a losonci medencében, ahol beletorkollott egy hasonló jelentőségű délnyugat - északkeleti irányú útba, amely a külső gyepűrend-szer kapuit érintette. A Zagyva völgyében ezen út mentén a pásztói királyi udvarházhoz rendelt szolgálónépek falvai találhatók. Jobbágyitól kezdve Szőlősön, Vizsláson, Kotyházán át Etesig nyugatról zárják a nemzetségi birtokokat. Kiegészül ez még Nemti (= Németi) minden bizonnyal telepített idegenek, hospesek (vendég) falujával. Györffy György ide sorolja még Kalapat (Varaskalapat) vasverő it. Korábbi művében a királyi udvarházak mellett nemzetségi központokhoz is szorosan hozzátartozóknak tartja a vasverő telepeket. Szintén királyi szolgálónépeket, darócokat (állati bőrök kikészí- tői) helyez Homokterenyére. E település korábbi neve Atyaháza, Atyásháza volt.

Az elmondottak alapján talán nem járunk tévúton, ha feltételezzük, hogy itt a tatárjárás előtt a későbbi Homokterenye központ körül szerveződő, az Abákkal rokon nemzetség szállásterülete volt. Hozzá kapcsolódott Kalapat vasverőivel, s a „védelmükről", illetve a Tarna-medence átjárójához vezető utak ellenőrzéséről gondoskodó Kazár, esetleg Székvölgy katonai őrtelepeivel. Míg Kazár a Somlyót délről, Székvölgy az északról megkerülő út felügyeletét láthatta el.

Hozzátehetjük mindehhez, hogy az 1200-as évek legmohóbb nógrádi birtokszerző nemzetsége, a Kacsics, meg sem próbálta hatalmát errefelé kiterjeszteni. Pedig a Somlyót félkörívbe követik bir tokaik, s egyik legerősebb nemzetségük, az Illés-ág birtokközpontja e terület tőszomszédságában volt. Feltételezhető, hogy az Abák hatalmi súlya riasztotta el őket az ezirányú terjeszkedéstől.(4)

3. Az első pusztulás után

A tatárjárás jelentős pusztítást okozott a környék lakosságában és településhálózatában is. Felerősítette ezt két ok. Egyrészt - mint fentebb is említettük - a Tarna-völgybe vezető átjáró melletti településekről volt szó, másrészt pedig a közeli Fülek vára ellenállt az ostromnak, s így nagyobb mér vű és hosszabb idejű volt a vidék pusztítása. Ezzel függhet össze, hogy az első írásos említése a te lepülésnek - a tatárjárás után egy évszázaddal - „possessio Myserfakazara” (Mizserfakazára falu), il letve ugyanekkor Kalapatot Kazárvölgy néven azonosítják. A Jövendő kutatóinak" egyik feladata pontosítani, hogy a „tatár Mizser törzs kunokhoz csatlakozott töredéke" miként került e területre. Ugyanakkor talán érdemes lenne megvizsgálni a Somlyó - Székvölgy - Szőrös - Aranyos puszta ál tal határolt terület még 1864-ben is használt Bene vár, Bene nevének eredetét, illetve esetleges össze függését az Abák egyik mátrai várával, Bene várral.

Györffy György az oklevelek vizsgálata alapján arra a következtetésre jutott, hogy a Zagyva völgy e szakaszán az 1200-as évek végén a köznemesi birtoklás a meghatározó. A köznemesek az egyko ri királyi várbirtok, illetve a nemzetségi birtokszervezet bomlása során kiváltságokat és kisebb terü leteket kaptak vagy szereztek, melyek alig haladták meg egy-egy település határát. Az említett, 1331- ben kelt dokumentumban is a Kazárral határos kalapati és Nemtihez tartozó földek, melyek a magvaszakadt (örökös nélkül elhalt) Crispinfla Miklós birtokában voltak, eladományozása ellen tiltakozott Nemti Péter comes fiaival együtt.

Emellett a birtokszerkezet átalakulását az 1300-as évek elején befolyásolta az Árpád-ház kihalá sa utáni hatalmi harc. Az Aba nemből eredt nemesi családok jelentős része ekkor szembefordult Károly Róberttel. A király győzelme után ezért birtokaik nagy részét elvesztették.

Az Abák letűnésének következménye lehet az is, hogy 1384-ben az érsek személyét illető tized részt több település esetében az esztergomi Krisztus Teste kápoina kapta meg. Közöttük volt Kazár, Szele, Novak Nógrád megye e szögletéből. Azaz az esztergomi érsekség kiterjesztette fennhatóságát az egri püspökség néhány korábbi falvára is. De nemcsak az egyházi javadalmas, hanem a világi bir tokos is változott. A magtalanság miatt a koronára szállt Kazár, Szőrös, Jobbágyi, Sámsonháza és Tiribes egy részét 1406-ban Zsigmond király adományaként az általa alapított budavári Szent Zsig mond prépostság és templom kapta meg. Feltételezik, hogy ekkoriban már állt templom a faluban. Falmaradványok alapján építését 1398-ra datálják a kutatók. Érdekes lenne tudni, mely család halt ki ez időben, mivel az lehetett a templomépítő és egyben a kegyúri jogokat gyakorló is.

Szőrös - akkori formájában „Zewlews" - másik részét 1409-től Tétényi Kapy Imre budai alvár- nagy utóda, Péter bírta, aki 1405-ben kapott címert a királytól. A Kapy-család ezen ága kihalt. Birto kaikat, mely Kazár egy részére és Sámsonházára is kiterjedt, a király neje, Ciliéi Borbála tudhatta magáénak 1424-től. 1439 után azonban két új birtokos család jelenik meg Szőrösön a Ragyóczi vagy Ragyolczi család szerez részeket, míg Kazáron - talán az egykori királynői portiokból - 1456-ban a Barócz család kap adományt.

1413-ban feltűnik a forrásokban egy Kazar-i Tamás nevű királyi ember. A királyi emberek egy-egy vármegyében a nemesek ügyeinek kivizsgálására kijelölt személyek voltak, akiket a megbízható, tekintélyes birtokosok közül választottak. 1413-ban Zsigmond király a váci káptalannak hagyta meg, hogy vizsgálja meg egy királyi emberrel együtt Gyarmath-i Balázs fia Miklós panaszát Ebechk-i Lo ránd fia György ellen. Ezt folytatta le Kazar-i Tamás. Azt azonban nem tudni, hogy ez a személy a Derencsényi család tagja-e. Ugyanis 1413-ban Kazár valószínűleg nyugati-délnyugati részét Egyházas- és Vásárosterenye, Nemti, Újlak, Kalapács, Kismárkháza, Kökényes és Karakó részeivel együtt ez a - Gömör megyei eredetű - család kapta, s birtokolta több mint száz évig.(5)

II. ZAKLATOTTSÁG KORA (1400-as évek eleje - 1690 )

1. Rossz szomszédság...

Az 1400-as évek és az 1600-as évek közötti időszakot nem azért jellemezhetjük így, mintha a ko rábbiak vagy a későbbiek kevésbé lettek volna mozgalmasak. Talán csak ebből a korból több olyan forrás maradt fönn, amely az ellenségeskedésekről szól. Ennek egyik oka, hogy továbbra sem tago zódott be ez a vidék nagyobb birtoktestbe. Az 1400-as évek közepe utáni birtokosok - még a Derencsényiek itteni ága is - a jómódú köznemesség szintjénél feljebb nem emelkedett. Számukra a legkisebb birtok- vagy szolgáltatás-csonkítás fontos volt, mert nem állt mögöttük a nagybirtok gazdasági súlya és az ezzel járó nyomósabb megyei, országos hatalmi szerep, amely elriasz totta volna a szomszédokat a hatalmaskodástól. A korszakban így nevezték a magánbirtok és a rajta élő jobbágyok ellen elkövetett támadásokat. Általában azonban vigyáztak arra, hogy nemes embert személyében ne érjen erőszak, mert az szigorúbb elbírálás alá esett a bírói fórumokon. A ha-talmaskodás ellen ha jogi úton tiltakozott a sértett fél, számolnia kellett annak hosszadalmasságával, lassúságával, s a pereskedés jelentős összegbe került. Így egyszerűbb volt adandó alkalommal hasonló módon megtorolni a tettet.

Az 1470-es évektől vizslásinak nevezett Barócz Mihály tiltakozott többször is felsőbb hatóságnál a birtokait ért kártételek miatt. Ebben a Lorántffyak és Feledyek jeleskedtek. 1472-ben szőrösi szán tóinak és rétjeinek elfoglalása mellett marháit is elhajtották, majd három évvel később a kazári kaszálóját pusztították. Szőrös a források szerint ekkor még lakott település volt. Szintén lakott telepü lésként tartják számon, igaz egy évszázaddal később, Székvölgyet. Ez arra alapozódik, hogy 1598-ban egy összeírásban szerepel Zekellő nevű település. Csánki Dezső hivatkozott művében ezt a települést Kalonda mellettinek mondja, tehát nem azonosítható a Kazár melletti helynévvel. Azok a későbbi művek, melyekben mégis így szerepel, mind a Borovszky Samu által szerkesztett, 1911-ben megjelent Nógrád vármegye című monográfiára hivatkoznak.

Visszatérve az 1400-as évekre, meg kell állapítani, hogy a Baróczoktól sem volt idegen a fentebb említett cselekedet. Ki tudja milyen ellentét vezetett oda, hogy a Kazáron birtokos másik család - a Derencsényiek - tagjaival összefogva hatalmaskodtak és pusztították szúpataki Hencz Pálközeli bir tokait az 1480-as években. Talán köze lehetett az ellenségeskedéshez, hogy a sértett fél felesége Derencsényi Katalin volt. A családi viszályok sokszor nemzedékről nemzedékre öröklődtek a neme sek között is.

Miközben a környék birtokosai egymással civakodtak, az országot elérte a török veszély. Az 1500-as években ennek következtében szaporodtak az összeírások. 1542-ben az országgyűlésen a 28. törvénycikkben elfogadták azt, hogy a nemesek is adózzanak a rendkívüli helyzet miatt. Ennek nyo mán 1549-ből fennmaradt egy birtokösszeírás Nógrád területéről. A kazári húsz adóporta öt birto kos között oszlott meg. Legtehetősebb özvegy Barócz Mihályné volt, aki a falu közel harmadát bírta, hisz hat portával, három zsellérrel és egy újonnan népesített jobbágytelekkel rendelkezett. E mel lett még Szőrösön is volt egy portája és két zsellére. A porta ekkoriban még az állami adózás alap egysége volt, s megegyezett egy egész jobbágytelek területével. Ez azonban nem jelenti azt, hogy va lójában csak egy jobbágy használatában volt. A telekaprózódás - mivel a jobbágy utódai örökölték a föld használati jogát - következtében 1609-ben úgy döntött az országgyűlés, hogy 4 jobbágy- vagy 12 zsellérháztartás számít egy adóportának. Külön összeírták az adóalapot - de egyben a birtokos bevételét is - csökkentő puszta telkeket, illetve az újonnan benépesített jobbágytelkeket. Ragyóczi Miklós - kinek családja a Baróczokhoz hasonlóan korábbi birtokos - hasonló vagyoni helyzetben volt, kivéve az új telepítésű jobbágytelket. Neki ekkor más településen nem volt részesedése. Három összeírt személy azonban korábban nem tűnt még föl. Ők valószínűleg a Derencsényiek örökségén osztoztak, mivel ez a család hiányzik az összeírásból Kazáron. A szomszédos Mátraszelén még szerepel Derencsényi Tamás egy portával és egy zsellérrel, tehát a család még nem halt ki. A Jövendő kutatóinak" feladata kideríteni, hogy Liptay János, Kecsey László és Sülyi András vajon leánynegyed, vétel vagy adomány útján jutott a nyolc kazári portához, melyet kiegészített még két puszta és egy újonnan telepített. Közülük csak Sülyi Andrásnak nincs máshol birtoka. Kecsey László a kazárival együtt 9,5 portával, 5 puszta, egy újonnan telepített telekkel és három zsellérrel bírt Baglyasalja, Keresztúr, Karancskeszi és Mulyad területén. Liptay János az előbb említettek mellett még Liptagergén és Kurtyánban is részbirtokos. Összesen 12,5 portája, 4 puszta telke és 6 zsellére volt. A Derencsényiek szőrösi része Horváth György kezébe került 1,5 portával és 3,5 puszta jobbágyte lekkel. Talán ez a nagy művelés alatt nem álló terület, mely kiváló legelő lehetett vonzotta a környék belieket Szőrösre, melyből állandó csetepaték és vita kerekedett a török idők alatt.(6)

Az ismertetett adatokból kitűnik, hogy ezek a birtokosok a tisztes megélhetésen túl több jövedelmet nem tudtak kihúzni jószágaikból. A Ragyócziakon kívül nem is tűntek föl a megyei életben. (Nagy Iván nevezetes művében, melyet a nemesi családok leszármazásáról írt, a Kecseyek és Sülyiek nem szerepelnek.) Ezért érintette érzékenyen a falu lakosságával együtt őket is Mehetned basa 1544. évi nógrádi hadjárata nyomán fokozódó török fenyegetés, mely 1552-től tartós megszállássá változott. Nógrád egy részére azonban már korábban is kiterjesztette hatalmát a török.

2. ...török átok

1559-ben Kazár a budai szandzsák török összeírásában, defterjében szerepel. Érdekes, hogy a szandzsák, mint közigazgatási egység, melyet négy-öt évvel a katonai megszállás után alakítottak ki a törökök, belső felosztásának, a nahijének határa Kazár és Szőrös között húzódott. „Kazár falu” a pesti, Szőrös pedig a váci náhije része volt.

A defterben név szerint felsoroltak a falu lakosságát. Első helyen István kovácsot említették. ,A családfőket általában vezetéknevükön vették jegyzékbe, hacsak nem voltak bírók, deákok, papok kovácsok vagy vándormunkások (hajmáne), mert ennek jelzése miatt őket is csak keresztnevükön írták be”. így elképzelhető, hogy István mestersége mellett a falu bírájának feladatát is betöltötte, mivel a többiek vezetéknévvel vétettek fel. A családfők: Kovács Márton, Vaj Tamás és nőtlen fia Gáspár, Ballá Lukács és nőtlen fia Tamás, Tód (Tóth?) Ambrus és nőtlen fia Gergely, Szabó István és nőtlen testvére János, Bence Ambrus és nőtlen fia Orbán, Szőke Tamás két testvérével, a nős Andrással és a nőtlen Pállal, Csontos Bálint nőtlen Antal fiával és szintén nőtlen Ágoston testvérével, Szabó Máté nőtlen Miklós fiával és nős „Alberd” testvérével, Ábrán Máté. Külön sorban szerepel Gecse Máté nőtlen Ambrus testvérével és „Törék Matiás” nőtlen „Petri” testvérével. Furcsasága az összeírásnak, hogy a felsorolt 26 férfi közül 17-et mint meghaltat vettek föl. Erre Káldy-Nagy Gyula ad magyarázatot az összeírás menetének vázolásával: „Miután az összeíró megkapta az előző, az 1546. évi összeírást, ab ból az egyes települések névsorát lemásolta, majd azt a helyszínen felolvasta. Aki nevének hallatára je lentkezett, attól megkérdezte, a családjában történt-e valami változás: a már előzőleg nyilvántartásba vett fia vagy testvére időközben megnősült-e, vagy kisebb fiai és testvérei közül valamelyik nem jutott-e össze- írási sorba és a válaszadásnak megfelelően kiigazította a régi névsort. Ha pedig egy név olvasásakor sen ki sem jelentkezett, megérdeklődte hollétét és a kapott felvilágosítás szerint az illető neve fölé írta, meg halt vagy megszökött, illetőleg ha úgy tájékoztatták, hogy elköltözött, akkor odajegyezte az új lakóhelyeként bemondott helynevet. Végül az 1546 után beköltözötteket, gyakran előző lakóhelyük feltüntetésével vette nyilvántartásba."

A XVI. század második felében a lakosság száma az 1559. évi mélypont után azonos szinten ma radt. Az összeírtak száma 17-19, bár a családfőként szereplők aránya növekedett. Ezt a felnövő és megnősülő testvérek, illetve fiúgyermekek adták.

A defterek - bár némi fenntartással kezelendők - fontos adatokat szolgáltatnak a gazdálkodás ra: Kazáron „egy-egy család gabonából átlag 236 kilét és szénából 5 szekérrel takarított be" 1546-ban. (A kile a török korban elterjedt gabona-mértékegység, amely a kb. 46,89 literes pozsonyi mérővel azonos Nógrádban.) Mellette termesztettek még kendert és káposztát is, mivel ezekből a növények ből voltak tized adására kötelezettek. Bár a század végére a gabonatermés a harmadára csökkent, de megindult egy másik folyamat is. 1546 és 1562 között a méhkasok száma tizenötszörösére, a sertések száma másfélszeresére emelkedett. Az összeírásban ugyan nem szerepelnek az igásállatok (lovak, ökrök) és a szarvasmarhák, azonban minden bizonnyal azok száma is növekedett. Itt is felerősödhetett az a tendencia, mely az erdős vidékekre jellemző volt a bizonytalan időszakokban: ha tehették az állattenyésztésre helyezték a súlyt gazdálkodásukban. Az állat ingó, mozgatható, menekít hető érték, az erdő a védelem mellett táplálékot is biztosított nekik, ők pedig az embereknek. Ezt mutatja, hogy Kazáron a közel azonos lakosságszám mellett a gabonaneműek termelése jelentősen csökkent, ennek ellenére a földesúri jövedelem az 1546. évi 2300 akcséről 1590-re 3837 akcsére növekedett. A falura kirótt szolgáltatásoknak fél évszázad alatt három haszonélvezője volt. 1546 körül rwgWziámet-birtokos, az esztergomi vár azabjainak agája (olyan török tiszt, aki önkéntes gyalogos katonák parancsnoka, s rangja szerint évi 20-100 ezer akcse jövedelmet biztosító javadalombirtokkal bír), 1559-ben Szinán Dívine, aki tímár-birtokos (ez a birtoktípus 2-20 ezer akcse évi jövedelmet nyújt), s ugyanilyen volt a harmadik is, Gazanfer bin Hizir 1562-től.(7)

Az, hogy török katonák húznak jövedelmet a falutól, nem jelenti azt, hogy a magyar birtokosok lemondanak bevételeikről. Mutatja ezt, hogy 1546-ban már török ellenőrzés alatt van Kazár, mégis három évvel később a magyar hatóságok ugyanúgy összeírják, mintha békés időszak lenne. Kiala kult az a gyakorlat is, hogy adófizetés idején mindkét fél személyesen, vagy képviselőik útján meg jelent, begyűjtötte járandóságait s utána visszatért biztonságosabb lakhelyére. Általában a két ha szonélvező tiszteletben tartotta egymást, s nem zavarták az adóbeszedést. Ezt nevezték kettős adóz tatásnak. Természetesen a kóborló katonák csapatai ezzel nem foglalkoztak. 1626-ban például a kazáriak török pusztításból eredő kárukat ezer forintra becsülték.

3. Új birtokosok

A zavaros időszak - előbb Habsburg Ferdinánd és Szapolyai János vetélkedése a trónért, majd a hódoltsági terület létbizonytalansága - a birtokosok személyében is gyakori változást idézett elő. így történt Kazár esetében is 1550-ben. Ekkor Berényi András hűségéért I. Ferdinándtól adományként kapta a falu nagy részét. Bár Mocsáry Antal nevezetes művében azt állítja, hogy ez a Kisbelnay csa lád magvaszakadtával történt, azonban ez a család itt sohasem volt birtokos. Inkább arról lehet szó, hogy a Ragyócziakén kívüli, többi birtokos részét kaphatták meg a Berényiek. Ragyóczi Péter ugyan is 1598-ban Nógrád vármegye gyűlésén tiltakozik (szécsény)halászi, becskei és kazári birtokainak háborgatása ellen. Negyedszázad múlva özvegyét idézik a testvérek az egri káptalani hiteleshelyre, hogy Ragyolcz falu megosztásáról egyezkedjenek. Ekkor esik szó arról, hogy „Kazár possessio" per alatt áll.

Bár kérdéses a Liptay örökség is, mivel erre - Liptagerge, Közép-Haláp, Keresztúr, Baglyasalja, Dancs- és Forró-pusztákkal együtt - 1580-ban a Mocsáryak igényt jelentettek be. Ez is elhúzódó pe reskedést idézett elő, habár a források szerint 1598-ban Rudolf királytól adományként megkapták. Erre mutat az egri káptalan egy 1653. május 26-i vizsgálata. Fülek városában tizenegy tanúnak arra kellett választ adni, hogy mikor a bencés konvent nemzetes és vitézlő „Biriny" (Berényi) Györgyöt -aki 1642-től báró - beiktatta homokterenyei, mizserfai és „Kazár nevű falubéli portiok"-ba s ez ellen Márkus Nagy Tamás tiltakozott, őt a káptalan „evocalta"-e, azaz megidézte-e. A kazári portio kilenc házhelyet jelentett, melyet „Barát rész"nek hívtak. Tehát ez volt az, melyet 1406-ban Zsigmond király a budai prépostságnak adományozott. A vizsgálat kiderítette, hogy a nevezett ugyan tiltakozott, de nem idézték meg. A másik kérdés, hogy azt a „portio(t), mely az Moczary résznek neveztetik", megkérte-e Berényi György, vagy nem. A vizsgálat azt mutatta ki, hogy „hamar az Moczary Reszt is occu-paltak volna Bereny Uraimék", sazz az uratlan birtokot elfoglalták. Érdekes, hogy a birtokba iktatás során a királyi ember Mocsáry Gergely volt.

Minden bizonnyal a Berényiek támogatásával épült az új templom - talán az 1398-ban készült és elpusztult helyett - az 1600-as évek első felében. 1629-ben plébánia működött itt, de 15 évvel ké sőbb már csak licenciátus, nem felszentelt pap gondozta a hívek lelkét. ,A Szent Ilona tiszteletére épült templomának sekrestyéje boltozott, többi része mennyezetes volt. Főoltára 1674-ben új, két mellékoltárát a hívek állították. A templom felszerelése teljes, kis tornyában egy harang volt." 1674-ben már új ra van plébánosa a falunak. Petri Miklós részére faházat építettek a hívek.

Azonban a Berényi részen kívüli birtoktestek is viták forrásai voltak. 1633-ban két tiltakozást nyújtottak be az egri káptalanhoz. Az egyikben Mise-i Nagy Mátyás előterjesztette azt a kérését, hogy Bory György erősítse meg azon nyilatkozatát, amely a birtokában lévő iratban foglaltatik. E szerint Bory György elzálogosította neki és néhai feleségének a Kazár faluban lévő három jobbágytelkét. Közülük egy „deserta", tehát lakatlan, kettő viszont Tösér András és Becze János által lakott. Bory György akkor kijelentette, hogy Nagy Mátyást megoltalmazza a zálogba vett jószág bírásában. Valószínűleg ez váltotta ki a másik tiltakozást, melyben Bory György az ellen emel vétót, hogy magtalan halála esetére „megkérte egy jóakaratú Úr" Kazáron lévő két jobbágyát. Itt a nevük Dece János és Tősér János, de mivel azonos évről, azonos birtokosról van szó, a két személy is megegyező. Bory György ezen túl „Szőrös nevű puszta telket" is tilalmazza másoktól, mindazok nevében „valakik vérek volnának hozzá", azaz örökösei.

A falu feltehető teljes pusztulása előtti időből még három lakos nevét ismerjük (további források feltárásával ez még bővülhet!). Az 1670-es években gróf Balassi Bálintnak adott 150 forint kölcsönt Berényi Ferenc jobbágya, Gecse Péter. Ez egy jobbágy kezében akkora összeg, melyet hagyományos földművelő tevékenységből nem gyűjthet össze. Még akkor sem, ha a magyar hatóságok összeírása szerint a füleki járás többi településéhez viszonyítva erős és stabil adóképességet mutat Kazár. Ter mészetesen ez csak viszonylagos, hisz 1647-ben és 1661-ben is másfél adóportát vettek fel. Az 1647. évi 36. törvénycikk alapján egy adóportát négy saját ekével (négy vonómarhával), vagy nyolc fél eke fogattal (két vonómarhával) rendelkező jobbágy, illetve 16 zsellér tesz ki. Tehát, ha a négy vonó marhákkal rendelkezők alapján számolunk, akkor is hat gazdának kell lenni ekkora igaerejének, hogy kitegye a kirótt adóportát. A megoszlás azonban valószínűleg más volt.

A jobbágyi jövedelmek egyéb forrása döntően a szőlőművelés és az állattenyésztés volt. Bár már az idézett török összeírásokban is feltűnik a szőlő termesztésére utaló hordóadó, de az olyan csekély (1580-ban 30 akcse, 1590-ben 17 akcse), hogy jelentős mennyiség termelése kizárható. így inkább a fentebb jelzett állattenyésztésre való áttérés lehet ezen vagyon forrása. Gróf Balassi Bálint a kölcsönért egy vásárosterenyei jobbágytelkét adta zálogba. Ez pedig azt a furcsa helyzetet eredményezte, hogy egyik földesúrnak jobbágya, másik földesúrnak szabadosa lett Gecse Péter.

4. Végzet?

A falu pusztulása egybeesett Nógrád megye jelentős részének romlásba jutásával. 1682 augusztusában Fülek ostromára vonultak föl Thököly Imre, Ibrahim budai pasa és Apafi Mihály erdélyi fe jedelem hadai. Míg a regurális csapatok a várat ostromolták, a többségében tatár segédcsapatok elpusztították a vár tágabb környékét. A kéthetes várvívás után ugyan elvonult a had, de egy évvel ké sőbb Sobieski János lengyel király kiéhezett serege jelent meg Nógrádban. Majd újabb egy év, s mindezt betetőzte a pestisjárvány. A megyei összeírás 1683-ban már csak említi Kazárt, de adóval nem tudják megróni. 1686-ban feljegyzik ugyan, hogy régi adóporta van egy, de újabban néptelen. Mindezek ellenére a katonai terhek továbbra is kirovattak, bár egyre csökkenő mértékben: 1688-ban kettő, 1690-ben egy, 1691-ben pedig 3/4 portio. Kérdéses azonban, hogy be tudták-e szedni, mivel 1685-ben is korábbi tartozások törlesztésére fizetett ki több mint 120 forintot .jópensül" két kazári lakos, Kalmár Pál és Medve Péter.

A legbővebben az 1688-ban tartott egyházlátogatás jelentésében olvashatunk a faluról, misze rint: „Kazár: Templum superesí vacuum, Pagusfunditus exustus", azaz a templomon kívül üresség van, a falu teljesen felperzseltetett.(8)

III. ÉPÍTKEZÉS KORA (1690 - 1860-as évek )

1. Visszatelepülők

A falu felperzseltetése nem jelentette azt, hogy a lakosság is elpusztult. Mivel a Zagyva-völgy kör nyékbeli falvait is lakatlannak találták a visitátorok 1688-ban, feltehető, hogy a nép távolabbi vidé kekre húzódott, magával víve állatállományát. De 1695-ben egy részük már biztos visszatért és ők segítettek Belay János plébánosnak lakhelye rendbe hozásában, illetve a templom kijavításában, szükséges kellékekkel való ellátásában. Ez nemcsak abból sejthető, hogy a katonai terheket folyama tosan kivetették, hanem abból is, hogy 1690 tavaszán a császári udvar által kiküldött bizottság vé gigjárta az Egerből Zólyomba vezető hadiutat. Céljuk az volt, hogy megszemléljék azokat a kvártély helyeket, ahol a vonuló katonaság megpihenhet, valamint élelmiszerrel el tudják látni az embereket és a lovakat. A hét állomás közül a harmadikat Kazáron jelölték ki, amely azt mutatja, hogy a bi zottság a környező falvakat elég erősnek találta a megfelelő mennyiségű élelmiszer és takarmány biz tosítására. Bár ebből az időből nem áll rendelkezésre olyan adat, mely részletezné a portiot, a napi fejadagot, de az nem sokkal különbözhetett az 1715-ben, az állandó hadsereg felállításakor megálla pított mennyiségtől. Az akkori szabályozás szerint egy katonának egy napra egy font (kb. fél kg) hús, két font (kb. egy kg) kenyér, egy icce (kb. 0,85 liter) bor vagy sör járt. A lónak pedig hat font szénát, ugyanannyi zabot és heti három csomó szalmát (kb. másfél mázsa) kellett adni. S hogy a kvártélyhely milyen terhet jelentett a környéknek, érzékelteti az 1696 májusi eset, mikor alig másfél nap alatt kellett 500 prófuntot (katonakenyeret) sütni.

Ezt a hadiutat használta - s így átvonult Kazáron - II. Rákóczi Ferenc is kétszer. Először 1705 februárjában, mikor a Nyitra és Léva közötti Verebélyről a Hont megyei Csalomján keresztül Ka zárt, Pétervásárát érintve érkezett Egerbe. Második alkalommal 1708 augusztusában a trencsényi csata után szintén Eger felé menet járt a faluban.

Az előbbieken túl még miből lehet a korábbi lakosság továbbélésére következtetni ? Ha összevetjük az 1688 előtt felbukkanó családneveket (számukat a jövendő kutatói" remélhetőleg gyarapítják) és az 1715. évi országos összeírás névsorát, azt tapasztaljuk, hogy az 1559. évi defterben is szerepel két Szabó, két Tóth (= Tód ?) és egy Kovács család. Valószínűleg a „Törek" nevet is azonosíthatjuk az 1633-ban említett Tősérrel, amely 1715-ben szintén jelen van. Az 1685-ben Kazáron élő Medve família 30 év múlva újra képviselteti magát. Rajtuk kívül a török után új a Pap, Kómár (há rom családfővel) és a Dudás család. 1720-ra visszaköltöznek még a Kalmárok is. Ekkor bővül a falu lakossága a Domonkos, Bozsik és Bálint famíliával.

Érdekes adalék a családok sorsához a szökött jobbágyok összeírása. 1720-ban négy személyt (kb. 38 - 60 év közöttieket) kérdeztek meg, hogy mit tudnak a Berényi birtokról eltűntekről. A kö vetkezőket vallották: Csontos (1559-ben is van!) Tamás mintegy nyolc éve (Jász)Jákóhalmára távozott, két Gecse közül az egyik a jászsági Alattyánba, a másik Kunszentmártonba, a Koháryak birto kára szökött 1715 előtt. Kettő Besze (= Becze = Bencze ?) mintegy 37 évvel korábban (Jász)Birinkébe, a harmadik 1700 körül a Heves megyei Debrőre menekült. Emlékeznek még a Thury család két tagjára is, kik az 1680-as évek elején Vajda András bárkányi birtokára távoztak. Az itt szereplők közül - a Thuryak kivételével - mindegyik név felmerült a XVI-XVII. századból idé zett forrásokban.

A szökésekről 1717-ben is készült összeírás. Ennek érdekessége, hogy a magukkal vitt állatállományt tüntetik föl. A Kalmár, Szabó, Tőzsér, Kovács, Pap, Medve és Bozsik családokhoz tartozó ti zenkét személy összességében kilenc lóval, hat csikóval, három ökörrel, 68 juhval vagy kecskével, hat tehénnel és százegy sertéssel hagyta el a települést. Ezek az adatok is erősítik, hogy a falu lakos sága a török időben az állattenyésztésre alapította megélhetését. Radványi Ferenc, Nógrád megye főjegyzője a Rákóczi-szabadságharc után beutazva a megyét, feljegyezte tapasztalatait. Vizslás és Ka zár faluban azt látta, hogy „lakosságuk nem is kevés, határuk dimbes-dombos, de a többi községnél alkalmasabb földjük a földművelésre, igen jó legelőik vannak, lakosságuk jól érti a ló- és szarvasmarha tenyésztést, s földművesek igen jó növendék állatokat nevelnek fel".

Kazár térképe a 19. századból

Az 1710-es években Kazár szántóföldjei hat és tizenkét köblösek voltak (egy köblös föld az, mely be egy pozsonyi mérő, kb. 54,3 liter gabonát lehetett elvetni). Egy köbölnyi mag három-ötszörös ter mést hozott búzából, rozsból, árpából és zabból. A szántókhoz tartozó rétek kettő és négy szekeresek, azaz ennyi széna volt róluk betakarítható. 1720-ban ez annyiban változott, hogy a szántóföldek nagysága 84-ről 90 köblösre nőtt, mely belső átrendeződést is eredményezett. Tóth András és Dudás Márton zsellérek 1720-ban már nem élnek Kazáron. Szintén nem szerepel a Komár család sem a névsorban. Teljesen új név a Domonkos, a Bozsik és a Bálint, valamint régi-új a Kalmár. Ők növelték a művelés alá fogott földek nagyságát. A korábbi tizenkét köblös földek pedig - felnövő és öröklő fiú gyermekek miatt - megfeleződtek Pap Demeter, Kovács Pál, Tőzsér István esetében. 1728-ban már húsz köblös kenderföldet is műveltek a kazáriak és volt egy egyköves szárazmalmuk („Mola sicca unius lapidis") is. Mivel az állatoknak szűkös volt a határ, nem volt elegendő legelőjük, „Praedium Szőrös" területén húsz forintért árendáltak legelőt. Az erdők viszont elegendő tűzi- és épületfát adtak, sőt kb. 300 sertés makkoltatására is alkalmasak voltak. A század folyamán Nógrádban jelentősen csökkent az erdők területe részben irtások (új szántóföldek kialakítása), részben a hamuzsírfőzés és faszénégetés mint jó jövedelmi források miatt. ,A makkos erdőket azonban nem irtották ki minden faluban. Le véltáriforrásokból tudjuk, hogy a XVIII. század végén még több uradalom összefüggő tölgyes erdőkkel rendelkezett, amelyekbe a szomszédos megyékből is szívesen fogadtak sertéseket makkoltatásra. Az árok szállásiak száz darab sertést makkoltattak Kazáron 1790-ben." (9)

2. A birtokosok

A török alatt nemcsak a lakosság menekült el, majd az újjáépítés idején cserélődött ki vagy tért vissza, hanem a birtokosok személye is változott sok esetben. Kazáron ez - hasonlóan a lakosság hoz - csak kis mértékben történt meg. A Berényiek, kik kb. egy évszázada bírták a terület nagy ré szét, továbbra is jelen vannak. A Ragyócziakat az 1600-as években váltó Boryak sorsára az egri káptalanhoz 1713 októberében benyújtott tiltakozás ad felvilágosítást. Ebben Gosztonyi Mária perli Új lak pusztát, mert mint „magva szakadt jószág'ot azt a nádortól megkérte és meg is kapta a vizslási „örökös jószág"-a mellett. Ennek ellenére Újlak pusztát „nemzetes" Ordódi Zsuzsanna, az ő mostoha anyja tartja birtokában, s nem akarja átengedni. Gosztonyi Mária tiltakozó levelében mondja el, hogy apja Gosztonyi Mihály volt, anyja pedig Bory Katalin. Férje, Nógrádi Horváth Pál, mindenben segíti árvaságra jutása óta. A Horváth család Szőrösön már az 1540-es évektől birtokos. így végered ményben a Bory örökség leányágon előbb a Gosztonyiakhoz, majd a Horváth családhoz került.

Radványi Ferenc Kazáron még a Hunyadiakat is birtokosnak írja. Róluk viszont Nagy Iván sem tud jóformán semmit. Valószínű, ők is azok közé az egytelkes, armalista nemesek közé tartoztak, kik egy bizonyos összeg lefizetése után személyükben nemesítettek meg, azaz címeres levelet kaptak. Ehhez azonban nem járt birtok, hanem a korábbi jobbágytelken maradtak. Ők személyük után nem adóztak, de ha a telket nem váltották meg korábbi birtokosától, az után valamilyen járandósá got fizettek. A Hunyadiaknak kisebb birtokaik voltak még Nagybárkányban is. Armalista nemesi eredetüket jelzi az is, hogy az 1770. május 28-án felvett urbáriumban birtokosnak csak gcófBerényi Zsigmondot jelölték meg. Ha a Hunyadiak rendelkeztek volna szolgáltatásra kötelezett jobbággyal vagy zsellérrel, ők is itt szerepeltek volna. Az urbárium ugyanis egy-egy birtokos birtokainak össze írását, jobbágyainak nevét, szolgáltatásaik minéműségét és mennyiségét tartalmazza. Az 1767-ben Mária Terézia által elrendelt úrbérrendezés országos jellege mellett az egységes szerkezetében külön bözött a korábbi urbáriumoktól. Kilenc kérdőpontra kellett minden falu lakosságának választ adni. Ezek közül egyik arról érdeklődött, hogy korábban volt-e urbáriumuk, vagy valamiféle egyességük a földesurukkal. A kazáriak ilyenre nem emlékeztek, s „örökös jobbágyinak vallották magukat.

Kazári életkép (1949)

Szolgáltatásaik több részből tevődtek össze. A robotot pénzen váltották meg ugyan, de az ura sági tiszteknek évente nyolc kila őszi és tavaszi búzát vetettek, learatták és behordták. A zsellérek viszont 18 nap kézi robottal és házuk után egy forint árendával tartoztak évente a földesúrnak. A job bágygazdák az uraság részére Bábi pusztán (Terbeléd és Fülek között) kaszáltak, illetve az ottani kondást ellátták élelemmel, a kertet bekerítették ha kellett. Élelmet a hevesi Boldog községbe is szál lítottak az uraságnak két-három kocsival. Készpénzben az egész házhelyek után tizenkét forintot, a pálinkafőző üst után pedig egy tallért (ezüstpénz) fizettek. Természetben házhelyenként 30 tojást és kilencedet minden gabonából, bárányból adtak, s tartoztak még gazdánként hat font (három kg) kenderfonallal. Az egyháznak járó dézsmabúzát (tizedet) a losonci vásárba szállították.

A 43 összeírt családfő közül hat zsellér volt, a többi telkes jobbágy. A falu szántóföldjeit 3. osztályba sorolták, ez alapján pedig egy egész jobbágytelket 24 hold szántóval és hat hold réttel számí tottak, így három jobbágygazda két egész telekkel bírt, míg 21-nek másfél, 13-nak 3/4 telke volt.

3. A falu

A XVIII. század közepe az az időszak, amikor kialakul és stabilizálódik a település szerkezete. Az egyutcás falu északi részén a Berényiek támogatásával átépített templom állt. A források szerint addig fa haranglábon két harang volt. Az egyházi visitátorok 1713-ban és 1731-ben tett látogatása után 1755-ben már azt állapították meg, hogy a harangok a templom tornyában vannak. Belsejét, felszerelését 1713-ban veszik számba. E szerint hajójában festett, táblás mennyezet volt, kórusa fából készült,de festetlen, a szentélye pedig boltozott. Három oltára közül a középső Szent Ilona tisz teletére készült, szobrokkal díszített. Az oltáriszentség tárolására szolgáló tabernákuluma fölött Pieta-kép függött. Az 1760-as években a szobrok Keresztelő Szent Jánost, János evangélistát, Mária Magdolnát, Katalint és Borbálát ábrázolták. Mindezek fölött egy trombitás angyal állt. A templom mellett téglából épült plébánia állt. Az 1729 óta itt működő Viktor János plébános a környék falvai ban (Vizslás, Mátraszele, Homokterenye, Mátranovák) élő hívek lelki gondozását is ellátta.

A század közepe táján készülhetett el a falu déli szélén a „kúria". 1787-ből maradt fenn egy leírás a Berényiek ezen majorsági központjáról. Az uraság szállásául szolgáló épületben, mely fából készült, lakott a tiszttartó. Ehhez nagy udvar tartozott, melyben ezer pozsonyi mérő (egy pozsonyi mérő kb. 40-60 kg) gabona befogadására alkalmas, zsindelytetős magtár állt, mellette két marhais tálló és egy kocsiszín. Kinézetükről csak kb. 150 évvel későbbi képünk van: Afalu végén nagy, régi gazdasági udvar, sok cselédségi épülettel. Az utcai homlokzat egyik oldalán, a kaputól balra, egy régi emeletes magtárház, a nyugati oldalán négy, a déli oldalán egy erős támpillérrel. A kaputól jobbra lakó ház. Bejárata csak az udvari fatornácon keresztül nyílik, az utcai homlokzaton csak ablaka van." Ez már az átalakított, elhanyagolt állapotát mutatja, mivel eredetileg díszesebb, későbarokk stílusú volt. Visszatérve 1787-be, feljegyezték, hogy az udvarhoz kapcsolódó szérűskertben is volt 800 pozsonyi mérős, fából készült, zsindellyel fedett magtár. Szintén fából volt egy kb. 600 petrence (egy petrence kb. 80 - 100 kg) befogadó képességű, kétkamrás csűr a takarmány tárolására. Az urasági ház szomszédságában veteményeskertet, szemben, a „királyi út", azaz a hadiút túloldalán kukoricást írtak össze. Itt volt az urasági pince is, mivel az uradalomhoz tizenkét ároknyi (egy árok két tőkesor közötti terület, kb. 20-32 négyszögöl) szőlő tartozott. A zsellérek húsz ároknyi szőlőt műveltek. A majorsági központban volt a két rézüsttel (egy üst kb. 6,5 liter) működő pálinkafőző ház, mely a másfél mérős (egy mérő területmértékként 800-900 négyszögöl) szilvás termését dolgozta föl. Mellette a kanász háza állt a 123 sertés óljaival. A templom felé eső oldalon a juhászok házai voltak az akollal. Ekkor 290 juhot és 17 kecskét számoltak össze. A majorsági központ kiegészült három mérős kenderfölddel.

Felvették a szántóföldeket is a birtokösszeírásba: 80 pozsonyi mérős volt a Nagyverő Allya, a második nyomásként használt 96 mérős terület a Szele felől való dűlőben, míg a 150 mérős szántó a Cserőben volt. Tizenkét kaszás (egy kaszával egy nap alatt lekaszálható terület, nagysága változó, de általában megközelíti az egy holdat) rétet a Kis Réten, nyolc kaszásat Székvölgyben használt az uraság. Berényi Zsigmond kazán uradalmából - a jobbágyok és zsellérek pénzbeli szolgáltatásával együtt - jelentős összeget, 1565 forintot húzott évente.

A két meghatározó építmény - a templom és az urasági major - között voltak a jobbágyházak. „Egy csoport volt a „Kárószög", a templom alatti rész. A másik a „Gecse házuk környéke", mely az ura ság háza közelében helyezkedett el. "A „Kárószög"-ben a Tőzsérek laktak, mellettük az 1780-as évek ben összeírt két kisnemesi család közül a Nagy kapcsos família. Az eddig előkerült források nem árulkodnak eredetükről. Talán annak a Misei Nagy Mátyásnak az utódai, ki több mint száz évvel ko rábban zálogba bírta a Boryak két lakott jobbágytelkét.

A királyi út mellett a falu területén állt a már korábban említett katonai állomás kvártélyháza. Egy 1781-es jelentésben az szerepel, hogy hadnagyok számára 1200 forintért építették. Az 1778-as szemle szerint négy hálóhely (szoba) volt az épületben: három a tisztek, egy a szolgák számára. Hoz zátartozott egy konyha és az élelmiszerek tárolására pince. A kerített udvarban hat ló elhelyezésére alkalmas istálló, valamint kocsiszín állt és volt egy kút is. 1749-ben, mikor 15 napig katonaság állo másozott a környéken, valószínűleg már felépült. 1777-ben viszont igen leromlott állapotban találták a szemlézők. A kerítés és az ajtófélfák kidőltek, a konyhában sok javítani való volt, a pince bejáratát pedig teljesen újjá kellett volna építeni, s minden épület tetőcserére szorult. Ezért azt fontolgatták, hogy értékesíteni kellene a még maradék építményeket. A hadak járásának csökkenésével ugyanis egyre inkább jelentőségét vesztette a kvártélyház. Tíz év múlva sem változott a helyzete, illetve a felmérés szerint a javítás a korábbi hatszorosába, mintegy 300 forintba kerülne. Javaslat születik ekkor, hogy rendbehozatala után esetleg az arra járó tisztviselők szállásául szolgálhatna. Azonban nem történt semmi ez ügyben, s 1789-ben is csak azt állapítják meg, hogy használaton kívül áll, javítása ez idő szerint nem lehetséges. Végül 1803-ban a megyei közgyűlés úgy döntött, hogy az épületet Jankovich Miklósnak adják el 40 rajnai forintért, mert ha licitálásra bocsátanak, akkor sem kap nának többet érte.(10)

4. Élet az urbárium után

Az urbárium után közel 15 évvel készült az úgynevezett II. József-féle népszámlálás, amely már a falu társadalmának lassú átrendeződését mutatja. Az 1780-as évek közepén 65 házban 91 család élt. Az 535 fő fele-fele arányban képviselte a két nemet (267 nő és 268 férfi). Részletesen csak a férfiakat írták össze. Közülük 17 év alatti 101, 41 pedig bár ennél idősebb, de még nem önálló. Két pap és két nemes, 51 gazda és 60 zsellér találtatott ekkor a faluban. A lakosság számának jelentős növekedése mellett a földesúri majorsági gazdálkodás intenzívebbé válását mutatja a zsellérek arányának emelke dése. Mivel a jobbágytelkek száma az urbáriumba felvettek szerint adott, s 1770-ben sem volt már pusz ta házhely, melyet később be lehetett volna telepíteni, a gazdák számának növekedése a telekosztódást jelzi. Főként az egész teleknél többel bíró jobbágyok aránya csökkent a korábbi 24-ről nyolcra. A folya mat a XIX. század első felében folytatódott. 1830-ban parasztnak, tehát gazdasággal rendelkezőnek 58 családfőt írtak össze, a következő évben viszont már csak 38-at. Ez részben a kolerajárvány következ ménye, de 1848-ig nem pótlódik a felnövő generációból, hanem még ez is kettővel csökken. Tehát a telekvesztés nagy arányú. Ennek ellenére a Kazárra kivetett megyei közmunkában a XIX. század első felében is a szekeres napszám kétszerese a gyalogos napszámnak. Az egész falu gazdasági ereje így nem csökkent erőteljesen, hiszen a lakosság jelentős számú igavonó állattal rendelkezett. Úgy a szekeresek, mint a gyalogosok a közmunka döntő részét az országút javításánál tudták le.

Talán ebből az időből hagyományozódott a falu társadalmi rétegződésének emléke, melyet Mojzes Zsigmond tanító jegyzett le a két világháború között. Az öregek emlékezete szerint a faluban „ősjobbágyok" voltak a Tőzsérek, Bozsikok, a Kovács Pálya és Imre had, Kisjancsi Gyura, Kispálya had, a Gecsék, Szabók, Domonkosok, Molnárok és Éliások. A zsellérek közé sorolták a Bedé és Czecze hadakat, a „Kispályák Földi felekezetéit, Telek, Kovács Mihály, Ilka Tamás, Szabó Mihály, Szabó Imre családokat és a Dórákat. Számon tartották a beköltözötteket is. A Telek (újgazda) hadak Zagyvapálfalváról, a Nagy (kapcsos) had Ebeckről, a Gyetvai család Gyetváról, a Kovács (gecko) had (Mátra)Balláról érkezett. A Krajerok eredeti lakhelyéről nem tudtak a kazáriak. Hogy ez a hagyomány mennyire állja meg a helyét, csak alapos anyakönyvi elemzés mutathatja ki.

A falu társadalmában elfoglalt helyet a születés mellett a gazdasági erő is befolyásolta. A XIX. század közepéről maradtak fenn hagyatéki leltárak, melyek az utóbbira szolgáltatnak adatokat. Az 1850-es években a gazdák személyükben szabadok voltak, s az 1848. évi törvények alapján az álta luk használt föld a birtokukba került. De ez az időszak még a tagosítás előtti állapotot mutatja.

Gecse Gergely házas zsellér 1857 júniusában, 73 évesen halt meg. Végrendeletében minden vagyo nát fiára hagyta, ki - ahogy mondta - „öregségem és tehetetlenségemben egyedüli gyámolóm és táplá lóm lévén". Ez a vagyon házból, a hozzá tartozó belső telekből, kenderföldből és a Verebesben három darabban lévő, valamivel több mint egy hold szántóföldből állt, melyet tizenhat forint értékűre becsül tek. Félházhelyes gazda volt Tőzsér Tamás és Gecse Mihály. Nekik a fél jobbágytelekkel járó föld és rét értéke 300 forintot tett ki. A belső telken Gecse Mihálynak tíz forint, Tőzsér Tamásnak száz forintnyi épületvagyona volt. Utóbbinál a gazdasági épületek eredményezték a nagy különbséget, mivel két jármos ökörrel, egy tehénnel, egy sertéssel, négy juhval bírt, s ezt kiegészítette egy szekér, egy eke és egyéb gazdasági szerszámok. Értékelhető ingóság még egy szuszék, káposztás hordó, asztal (!), valamint „ócska szűr" és „ócska ködmöny". Az egész házhelyesek - a telekhez tartozó földingatlanok értéke 600 forint - belső telken lévő épületei között nincs ilyen nagy különbség. A becslők 100-120 fo rintot állapítottak meg. Állatállományuk is hasonló: Godó János három lóval, tíz juhval és két sertéssel, Tőzsér Tamás két jármos ökörrel, két hámos lóval, egy tehénnel, nyolc feles juhval, egy sertéssel, míg Telek István két jármos ökörrel, két tinóval, három lóval, egy tehénnel, nyolc feles juhval és egy sertéssel bírt. Mindegyik gazdaságához tartozott egy szekér, egy eke és egyéb szerszámok. A bútorok közül a szuszék, káposztás hordó és az asztal szintén mindhárom helyen megtalálható volt. A felmért vagyon végösszege 800-900 forint közötti. Tartozásaik már nagyobb különbséget mutattak: Telek Ist váné 180 forintnyi, a másik kettő 80 forintnyi. A félházhelyesek közül Gecse Mihály 310 forint értéket tudhatott magáénak, de tartozása közel 300 forint volt, mely főként gabonaneműek kölcsönét tartal mazta. Tőzsér Tamás - kinek állatai is voltak - 511 forintos vagyonát 107 forint adósság terhelte, míg Gecse Gergely házas zsellér 56 forint becsértékű hagyatékából az adósság 21 forintot tett ki.

A felsorolt adatokból is látszik, hogy az ingatlan terület nagysága nem biztos hogy azonos vagyoni helyzetet jelentett. A telekaprózódáson túl még az állatállomány nagysága, illetve a föld minő sége is befolyásolta egy-egy jobbágygazdának a falu társadalmában elfoglalt helyét.(11)

Az 1780-as évek lakosságszáma a XIX. század közepéig kis ingadozásokkal 560-580 között maradt. Az összeírások alkalmával mindig feljegyezték a távollévőket. Ezek nagy része katona volt. így „Papp Josef Grof Stáray Regimentiben Laib Batalionban Zsigray Feőkapitány Companiájában lévő köz katona", aki 1803-ban levélben fordult a vármegyéhez. Ebben kéri, hogy vegyék föl azon katonák kö zé, akik „örökös obsittal haza botsájtatnak". Előadja, hogy „huszon hatodik esztendőiül fogva Eö Fölsige Szolgálattyába Katonáskodó" lévén sok csatát megjárt, s mostmár szeretne gondoskodni fele ségéről és gyermekéről. A kérvényt támogatta a falu közössége is, írván: „Különben is nekünk az Helségbeli Lakosoknak is ezen emiitett Papp Josefre szükségünk Legyen, magának is tulajdon háza Szőlleje egyébb vagyonyai Lévén, betsületessen ide haza élhet". Mindezt megerősítette a falu földesura,

Jankovich Miklós is. Papp József esete nem egyedi. 1810-ben Tőzsér Márton fordul a vármegyéhez, hogy az tegyen lépéseket a hosszú „katonaságbúi Károly fia kiszabadulásáért". Néhány hónap múl va arról értesül a nemesi közgyűlés, hogy nevezettet az elbocsátandók sorába iktatták.

A lakosság számának ingadozását a természetes szaporodás, fogyás és elköltözés mellett a szá zad nagy kolerajárványai is befolyásolták. 1831-ben - az észak-magyarországi koleralázadás idején - Kazárt augusztus végén érte el az „epekórság". Egy hónapi pusztítása alatt az 574 lakosból a betegséget 22-en nem élték túl. Több mint 3/4 részük 20 év fölötti volt, akik érintkeztek más települések lakóival is, s így nagyobb esélyük volt megkapni a kórt. A hadak járása nyomán 1849 júliusában is métjelentkezett a járvány. 15 napig dühöngött a faluban, de a korábbihoz képest feleannyi, 12 áldozatot szedett. 1855-ben egy ember hunyt el kolerában, 1866-ban pedig elkerülte a környéket a Nógrádban megjelenő járvány. Legnagyobb aratást 1873-ban végzett e nyavalya a környéken. Kazár 743 fős népességének ötöde betegedett meg, közülük 73, azaz minden tizedik lakos meghalt július 20. és augusztus 21. között. Ekkor döntően - a korábbi járványokból természetes ellenállást nem szerzett - gyermekek között pusztított. A felnőtt lakosságból megbetegedettek több mint fele meggyógy ult, s a 40 éven felüliek közül „csak" tizennégyen haltak meg a járvány idején.

Az 1820-as években az eddig egységesen katolikus faluban tizenkét zsidó jelenik meg. Számuk még 1851-ben is ennyi. Egyes források szerint az uradalmi kocsma bérlői voltak. Ekkor már új földesura is volt a falunak Jankovich Miklós személyében.

5. Pereskedések

1797 elején gróf Berényi Tádé (Thadeus) kéri, hogy a füleki és a „kazári Jószágnak mivolta felül az Nemes Vármegye Bizonyság Levelet ki adni méltóztasson", azaz írják össze és az értékét állapítsák meg. A kérelem másik része, hogy „az itten esedező Grófnak Osztály szerint jutott kazári jószág is Mél-tóságos Gróf Berényi Sigmond részére conscribáltasson, és az Füleki Jószággal egy Masszába zárattas son." Tehát a testvérek megosztoztak az örökül nyert birtokon (osztályt tettek), s Berényi Tádé a füleki és kazári birtokból neki jutott részről lemondott testvére javára. Valószínű, hogy cserében Zsigmond hasonlóan cselekedett az urbáriumban említett boldogi örökrész esetében. A birtokbecs lés igen jelentős összeget eredményezett: „ezen két Jószágnak Száz Ezer forintokat jóval felül múló ára ki sülvén". Mindkét fél újra megerősítette akaratát, hogy ezt Zsigmond nevére írják és az .Jrárúl szálló Bizonyság Levél" őt illesse. De Tádé az átírás engedélyezése mellett egy megszorítást is tett: „neta lán Gróff Berényi Sigmond úr azon kazári Jószágra 32 Ezer Forintoknál többet venne feli, az ollyan tse- lekedetnek ellene mond, s maga a béli széles értelmű írott engedelmét vissza húzza." Ezek szerint Tádé úr jól ismerhette testvérét, s élt a gyanúval, hogy adandó alkalommal „elkótyavetyélné" Zsigmond az értékes családi örökséget. Minden bizonnyal be is következett a feltétel megszegése, mert 1802- ben Berényi András és György „protestál" (tiltakozik) a vármegyénél az ellen, hogy „Gróff Berényi Thadeus úr a' Kazári Bábi és Kis Bárkányi Jussait amelyek tsupán férfiágat illetnek" minden törvé nyes jóváhagyás nélkül „közelebb múlt napokon Jankovics Mihály Úrnak eladta légyen". Kérik ezt „vissza tsinálni" és erről tanúsítványt kiadni. Tehát Berényi Tádé visszavette örökrészét és utána értékesítette. A vármegye a két Berényi kérésének nem tett eleget, mert 1809-ben Berényi Miklós az emlí tett birtokok Jele része eránt Zálog átruházási s kiváltási pert" indított. A per az évek folyamán - min den lépcsőt megjárva - a legfelsőbb bírósági fórumig, a Hétszemélyes tábláig is eljutott.

Az 1820-as évek elején Mocsáry Antal a falu leírásánál megjegyzi: „Eddig Földes ura volt Jankovics Miklós, most vissza váltja azt G. Berényi Miklós." Ez azonban csak egy részére, Berényi Thadeus örök ségére vonatkozott, melyet azután az 1830-as években a Jelperes Úr (Berényi Miklós) ...tetemes nagy karjával és sérelmével Cs. Kir. Tanátsnok Jankovich Antal úrnak eladván", aki az egész birtok tulajdo nosa lett. A Berényi Zsigmond-féle részről nem volt vita, mivel 1826-ban Jankovich Miklós kőből építtetett iskolát és tanítói lakot ennek területén.(12)

A Berényiek pere mellett a század első felében a falu plébánosai is állandóan „hadakoztak" a Jankovichokkal.

Ez régebbre nyúlik vissza. A felújított templom falai 1761-ben már repedeztek. Lehet, hogy vala milyen természeti katasztrófa okozta, talán egy kisebb földrengés, olyan mint majd száz év múlva lesz. Kisebb javítások után az 1790-es években merült fel a gondolat, hogy új templomot kellene épí teni. 1795-ben Pechovich János plébános a vármegyéhez fordult, hogy a templom melletti „Parochialis Épületének roskadozó voltát javíttatni kívánván", a járási szolgabírót küldjék ki annak megvizsgálására. Három év múlva újra Kazáron járnak a vármegye képviselői. Ekkor a „Templom minéműségéről, annak helyre hozására való szükséges költségekről" készítettek felmérést. Megállapították, hogy időszerű a javítása és nagyobbítása. A Helytartótanács a munkák engedélyezése előtt afelől érdeklődött 1799- ben, hogy „mennyibefogják ezen czélt a helybeli ésfilialisba lakók segíteni s Gróf Berényi Sigmond mint Földes Úr mennyit szándékozik ezen költségre ajánlani". A fedezetet elégségesnek találták, amelyről „GróffBerény Thadeus Úr kötelező levele"-t adott, bár az később eltűnt, s „annak hol lételét nyomoztat ni" kellett. A felküldött átalakítási tervekkel azonban gond volt. Az év vége felé visszaküldték azzal, hogy a Helytartótanács „ezen Parancsolathoz kapcsolt Planum (elképzelés, tervezet) szerint ahoz értő mester emberek által, más elöl-adást készítetni s fell küldeni rendeli".

Ezzel egyidőben történt a birtokosváltás. Jankovich Miklós ódzkodott az átépítést nagyobb ösz- szeggel támogatni, ami az összekülönbözés alapját adta. 1803 áprilisában az új földesúr a Helytar tótanácshoz fordult, s kérte „a Kazári templomnak rontásától (bontásától), és más újnak fel építésétől az ott való Plébánust további rendelésekig el tiltani". Az ügy folytatásaként Bussa Antal „Kazári Kán tor s Nótárius" ellen Jankovich tisztjei erőszakot követtek el, a Berényiek pedig beperelték. Utóbbi az eltűnt kötelezvény miatt lehetett. Állítólag a nótárius (jegyző) „a Jobbágyságot szó fogadatlanság-ra és ellen állásra" szólította föl és a földesúrhoz írt levelében „botránkozást szerző" kijelentéseket használt. A vármegye megállapította, hogy „a Földes Úr és Plébános között fenn forgó viszálkodások végett reméllyeni nem lehet hogy a Kazári Jobbágyság előbbeni engedelmességre hozattasson máskép ha tsak a sértő kő el nem mozdítatik". Felkérik ezért a rozsnyói püspököt, melynek egyházmegyéjéhez tartozott Kazár, hogy tsendesség vissza hozása végett" tegye meg a kellő intézkedéseket. Gya korlatilag Pechovich János plébános eltávolítását akarták elérni. De a helyzet tisztázására a vármegye is küldött egy „Deputatio"-t Kazárra, mely a templom „romlott voltyát jelenti, egyszersmind más új Templomnak építése iránt vélekedését bé adja".

Közben annyira elmérgesedett a viszony a plébános és a földesúr között, hogy utóbbi már az egyháznak járó javadalmakat sem adta ki. 1805-ben Pechovich János arról panaszkodott, hogy Jankovich Miklóstól a dézsmát nem kapta meg. Ekkor már az alispán vette kezébe az ügyet, s az újabb vizsgálatot ő vezette. Ez alapján a rozsnyói püspök „Jankovics Miklós Urat arra meg intettni kivánnya, hogy a többeni örökös földes Urak által kiadott tizenhatod résznek ususában (szokásjog) helybéli Plébános továbbra is meg maradjon az Ecclesia földjei meg ne változtassanak s minden Jussai a Plébánosnak előbbeni lábra hozattassanak". Kevés idővel utóbb, megismételve az előbbieket a püs pök azt is kérte a vármegyétől, hogy „a meg nevezett Földes Úrnak az eránt való szándékát írásba ve gye ki, ha vallyon a Paíronusnak meg nyerésére azon 5445 fi. 56 xr (krajcár) mellyek a Religionalis Fundustúl Kazári Templom felépítésére elő terjesztettik visza kívánja e fizetni vagy sem". Azaz, ha a bir tokán lévő templom kegyura akar lenni, fizesse ki az országos vallási alapból a templom javítására és nagyobbítására fordított összeget. Jankovich Miklós valószínűleg megtette ezt, mert továbbra is kegyura maradt a temlomnak, melyet 1829-ben rendbe hoztak és teljesen felújítottak.

A földesúr és a plébános vitája már korábban, 1813-ban lezárult. Ekkor a canonica visitatioban (egyházlátogatási jegyzőkönyvben) rögzítették a plébánia jövedelmeit, melyeket később is többször megerősítettek. Újabb jelentős jogcsonkítás, amelyből per lett, 1851-ben következett be. Jankovich Antal ezúttal abban sértette meg Schürger Tamást, majd az őt követő Kovács Mihály plébánost, hogy nem engedte sertéseik makkoltatását a kazári erdőben. A canonica visitatio mellett „Kazár Helységének Elöljárói és köz Lakossainak leg Oregebbei" többször is bizonyították, hogy a plébánosok ezt ususként gyakorolták korábban is. Jankovich Antal arra hivatkozott, hogy ő nemes ember, s rá nem vonatkozik a canonica visitatio, mivel az nem törvény. Magánjogilag pedig sem ő, sem elődei ezt nem írták alá. A háttérben viszont az állt, hogy az 1848. évi törvénykezés az egyházi tized eltörlésé vel megbontotta az egyház addig megkérdőjelezhetetlen jogosítványait. Ezt kihasználva akarta Jankovich Antal mind kisebbre szorítani a plébánosoknak addig adott kedvezményeket. A per végén - 1856-ban - azonban a plébánosnak adtak igazat Magyarország teljhatalmú császári-királyi biztosának 1850. április 5-én kelt rendelete alapján. E szerint „mind azon szokásos adózásokat és tartozá sokat, mellyek az illető Canonica visitatio szerint a lelkészeket illetik, jövendőre nézve is szorossan tel- lyesítendőknek rendeli és parancsollya". A kazári plébános jussait 1860-ban egyházlátogatási jegyző könyvben erősítették meg.(13)

A fentebb említett plébánosok elődje, Bartók György ellen 1848-ban folyt vizsgálat. Néplázítással vádolták, mert a tanúk szerint „ez év Sz. Mihál (szeptember 29.) utáni Andrásfalusi határba eső szüret alkalmával" több hallgató előtt a „Plébános elő hozta hogy ki tudja hogy volna jobb ha Jelatsits győzne e vagy a Magyarok". Nem sokkal később pedig más tanú füle hallatára „mondotta hogyha ő volna a Szőlő tulajdonosa - akkor inkább kiortatná még ez ősszel felszántaná". A tanú ezt arra értette, hogy a plébános ellene van a szőlődézsma eltörlésének, melyet az országgyűlés néhány héttel korábban sza vazott meg. Bár e vádak nem igazolódtak, Bartók György mégis hosszú levélben ismertette tetteit vé dekezésként. Ebben említi azt a júniusi esetet „midőn a kazári híveim az Önkéntes Nemzetőrök kiálítása alkalmával Horkovich Ignácz Kerületi Esküdt Úr méltatlanul meg támadtatott nem ártalmára voltam, hanem úgy a tisztelt Esküdt Úr, mint a helybeli bírák mentője - s híveimnek csilapítója". Később pedig „úgy az Anya mint a fiók Egyházaim kebelében léttező Nemzetőröket hű lelki pásztori vezetésem alatt Kis Terennére midőn a Nemzet örök átallyába mint a 4-ik Század alá tartozandók a Megyei végzés és Törvény értelmében fel esketlek, velem együtt, nem vezéreltettek volna általam." A nemzetőrökön -kik nagyrészt a belső rendfenntartást látták el - kívül felállították a honvédzászlóaljakat is. Kazárról tizenegy honvéd neve ismeretes. Közülük kettő, Varga István és Romár István, önkéntes volt. Szintén kettő, Kovács Imre és Csókás Lajos szécsényi lakosok, fogadott katonák voltak. Ők fejenként 280 forintot kaptak azért, hogy Kazárt képviseljék. A többiek sorshúzás alapján kerültek a honvédseregbe. Pintér István korábban a Ferdinánd huszároknál szolgált, Szabó Mihály, Kovács János, Bozsik György, Tőzsér József, Tőzsérlmre és Medve György pedig mint újoncok soroztattak be.(14)

IV. ÉLETMÓDVÁLTÁS KORA (1860-as évek - 1950-es évek vége )

Az 1860-as évektől az addig stabilnak mondható faluközösséget több megrázkódtatás érte. A már korábban is említett földbirtok-átrendeződés mellett megjelent a határban egy, a paraszti munkától teljesen eltérő tevékenység, a bányászat. Az 1848. évi Jobbágyfelszabadításnak" nevezett törvénykezés nyomán az egykori jobbágyok nemcsak személyükben lettek szabadok, hanem tulajdonukba került az általuk használt föld is, ha szerepelt az urbáriumban. A tagosítás során elkülönítették, sokszor csere útján egy tagba szervezték és pontosan kimérték az egyes birtokosok, illetve az önálló gazdákká lett jobbágyok földterületeit. Ennek elhúzódó rendezése az 1860-as évek közepén zárult le. Kazáron már 1861-re lezajlott, ugyanis fennmaradt a füleki választókerület választásra jo gosultjainak összeírása. A névjegyzékbe vett személyek neve mellé jegyezték, hogy a listára kerülésének mi a „képességi alapja". Ilyen volt a birtok, a foglalkozás, a jövedelem és a régi jog. A cenzu-sos választójog ugyanis vagyoni vagy műveltségi szinthez kötötte a választó képesség megadását. A régi jog a nemességre vonatkozott. Ezek szerint régi jog alapján választó volt Szabó István plébános és Szabó Bertalan, a Nagy család tizenegy tagja, Liptai Péter, Kluka Antal kántor-tanító, Jeszenszky Lajos, Jankovich Miklós és Pósa József, kézműves volta miatt Telek Mihály. A többiek, kik a Gyetvai, Bozsik, Tőzsér, Kovács, Gecse, Domonkos, Sándor, Medve, Molnár és Telek családhoz tartoztak, birtok alapján kapták meg a jogot.

Bányász művelődési ház

1. Az uradalmak

Kazár határán két nagyobb birtokossal kellett osztozkodniuk a falu lakóinak. Az egyik Jankovich Miklósné, kinek férje 1855-ben halt meg. A család a század eleje óta bírta az egykori Berényi tulaj dont. A másik nagyobb birtokos pedig Szőrösön a hajdani Bory-Gosztonyi részt házasságok útján megszerző Osztroluczkyak. Míg ez utóbbi család egészen 1945-ig tulajdonos volt Kazáron, a Jankovichoktól 1913 októberében ár. Soldos Béla, későbbi megyei főispán vette meg az uradalmat. Mindkét birtok jelentős része erdő volt: az Osztroluczkyak 1698 kat. holdjából 1481, a Jankovich birtok 1731 kat. holdjából 1212 kat. hold. Ezek az erdőterületek, ha nem is nagy mértékben, de csök kentek. „Kazáron egy 1905. évi erdőirtásra emlékeztek, amikor az uraság 40 hold erdejét adta oda kiirtásra. A résztvevők megkapták áfát és két évig használhatták a kiirtott föld termését. Mindenki erejé hez mérten fogott fel területet és ennek megfelelően kiparcellázták az erdőt..Első évben mindig kapáso kat: krumplit, kukoricát ültettek az irtás földbe, csak a második évben került gabonára a sor. A helyet ma is Óriásnak hívják." Szabó Emil gyűjtése szerint szintén a század első évtizedében lett irtás kö vetkeztében szántóföld a Kisterenye felé eső határban a Papszilvás és a Cseroldal.

Az 1920-as évek földbirtokrendezése során „az erdőbirtokhoz való viszonylatában is, már a szántó területénél fogva, középbirtok jellegű" a minősítése a két uradalomnak. Ezért csak házhelyeket le hetett belőlük kihasítani. A Soldos-féle birtokból 34 igénylő kérte ezt. A kiosztást a Diófatábla (Akolfeletti rész) területén kezdték, melyet 1923-ban a község részére gazdasági ismétlő iskola és ta nítói lakás céljára jelöltek ki. Mivel ez nem valósult meg, házhelyeknek minősítették át. A többi igénylő a Polyos patak bal oldalán kapott területet „oly módon, hogy a kiosztás a kisgazda földek mel lett veszi kezdetét és sorrendben folytatódik a „Polyospatak"-nak a kazár-mátraszelei országúton fekvő hídja felé". A feltételek között szerepelt, hogy - mivel művelés alatt álló területek - az építkezési szándékot az építőanyagok megléte után évente március és október elején kell bejelenteni, a házat pedig két éven belül tető alá kell hozni.

A két birtok közül az Osztroluczky-félét mindvégig bérletbe adták. Az 1890-es években Keller Endre, az 1910-es években Zsélyi Aladár, az 1920-as években Gáspár Vilmos, majd Deutsch Henrik, az 1940-es évek elején Horváth György volt a bérlője hosszabb ideig. 1941-ben új szerződés kötése előtt Osztroluczky Miklós nyilatkozatot kért a község vezetőitől, hogy alkalmas-e birtoka kishaszonbérle- tek kialakítására. Mint korábban, ekkor is nemleges választ kapott, mivel a falutól messze volt, s esős időben járhatatlan út vezetett oda. Azonban az Osztroluczky birtok egy részével kapcsolatban az 1930-as években vita támadt Kazár és Zagyvaróna között. 1934-ig fel sem merült ez a kérdés, csak akkor mikor három villanyoszlop helyéről kért igazolást Kazártól az SKB Rt. egyik mérnöke. „Hogy ez a telep Kazár és nem Zagyvaróna község határában fekszik eddig megállapítani nem lehetett - áll a jegyzőkönyvben - mert a telep a község birtokában lévő kataszteri térképen feltüntetve nincsen (.ennek oka pedig az hogy a telep később létesült mint a térkép elkészült:) s a térképnek ez a része erdőterületet tüntet fel a melyen egyetlen olyan pont nincsen felrajzolva a melyből a telepnek a kazári határban való fekvésére lehetett volna következtetni". A zagyvarónaiak birtokában viszont olyan térkép volt, mely az ő határukban jelezte az inászói bányatelepet. A „tévedés ott van - derült ki a térképek összevetése után - hogy ezt a régi bányatelepet az idők folyamán teljesen lebontották s ezen régi, a zagyvarónai ha tárbanfekvő bányatelep helyett a kazári határrészen egy új telep létesült", melyet az SKB Rt. egyik köz ségnek sem jelentett be. Kazár természetesen szerette volna megszerezni, de végül az alispán 4853/1935. számú véghatározatával Zagyvaróna községhez csatolta. Kazár vezetői a váratlan lehe tőséget ki akarták használni, s az abból származó jövedelmet visszamenőleg is behajtani. Ugyanis addig Zagyvaróna kapta a bányatelepre kivetett bányaadó, föld- és házadó után számítandó községi pótadót, a munkások után az általános kereseti adót és az italmérési illetéket. Mivel ezt egyösszeg-ben úgysem kaphatták meg, s az ilyen nagyobb bevétellel Kazár évi államsegélye is veszélybe került volna, tárgyalások kezdődtek a kártalanításról. Először abban állapodtak meg, hogy Zagyvaróna az Inászáról származó bevételeit 30 évre átengedi Kazárnak. A felsőbb hatóságok azonban ezt nem hagyták jóvá. Végül 1943-ban jött létre az egyezség, mely szerint „mindenkori kártalanítás fejében 10 000 pengőt" 'fizet - természetesen részletekben - Zagyvaróna.

A Jankovich-, majd Soldos-féle birtokon - mivel szántóföldjei kedvezőbb fekvésűek voltak mint az előbbi - majorsági gazdálkodást alakítottak ki, felhasználva az egykori Berényi-kúria körüli gaz dasági központot. De az 1900-as évek elején, még Jankovich Miklósné idején, ez is bérletben volt. Szimák Ferenc utolsó bérleti évéből, 1913-ból van tudomásunk aratósztrájkról Kazáron, mikor 28 pár tagadta meg a munkát. Soldos Béla már intézőn keresztül igazgatta a birtokot. Kivétel volt ez alól a Tanácsköztársaság néhány hónapja. Ekkor a salgótarjáni járás területén két termelőszövetke zeti központ szerveződött a nagyobb birtoktestek összekapcsolásával. Kazár a járás keleti részében a ceredi, pogonyi, vizslási, lucfalvi, sóshartyáni és kőkútpusztai szocializált birtokokkal együtt Sághy Kálmán volt gazdatiszt intézősége alá került. Azonban a községben felmerült az igény, hogy „a socializált uradalmi földekből a bányamunkások részére" adjanak-e át, illetve azok csak kertnek szol gáló területek vagy szántóföldek legyenek. A direktórium, melynek elnöke Domonkos János, jegyzője Augusztin Antal volt, s tagjai között a falu tekintélyes gazdái is helyt kaptak, nem tudott vagy nem mert dönteni ezekben a kérdésekben. Úgy határoztak, hogy a salgótarjáni gazdasági biztostól kér nek engedélyt a földosztásra, melyet meg is kaptak. Az uradalom fakészletéhez is csak ekkor nyúltak. Ahhoz viszont ragaszkodtak, hogy földet azoknak is kell biztosítani, kiknek férjei hadifoglyok, vagy még nincsenek a községben.

Áprilisban Soldos Béla kérelemmel fordult a direktóriumhoz, hogy az uradalom múlt évi terméséből szolgáltassanak ki élelmet családjának. A direktórium feltételként azt szabta, hogy a megjelölt lakhely, Putnok munkástanácsa igazolja ellátatlan és menekült voltukat. Egyébként az uradalmi magtárról már a nemzeti tanács idején, 1918 novemberében, úgy döntöttek, hogy nem engedik a benne tárolt terményt széthordani, s ahhoz csak szükség esetén nyúlnak. Az épületet váltott őrök őrizték. Ugyanúgy nem engedték Csekey Sándor leváltott körjegyző, aki Budapestre, majd Szentend rére költözött, bútorainak széthordását sem.

A Soldos-féle birtokon a két világháború között állandó napszámosokat és szerződéses mezőgazdasági munkásokat is alkalmaztak. Létszámuk 50 fő körül mozgott. Munkaerő-ellátásával csak az 1930-as évek végén volt gond. A salgótarjáni járás főszolgabírója 1938-ban azt jelentette, hogy „Kazár községben a főispán úr őméltósága uradalmában sem sikerült aratómunkásokat leszerződtetni, miután itt is az aratómunkások várakozó álláspontra helyezkedtek." Ennek oka az volt, hogy az előző évben a hatvani járásból Németországban voltak aratók, akik 600-700 pengő megtakarítással tér tek haza. A Zagyva völgyének mezőgazdasági munkásai is ilyen lehetőségre vártak.

Egyébként ez az uradalom nem idegenkedett az újításoktól sem. A századforduló után itt kezd ték használni a cséplőgépet, amely hatására az I. világháború után újabb három gép került kazáriak - Szabó bera Péter és István, ifj Gecse Tamás és György, Kovács Elemér - tulajdonába. Ők bércséplést is vállaltak. „Kazáron a következők dolgoztak egy gép mellett: a gépész, a fűtő, 3 kéveadogató a kazal tól (osztag), 1 kévevágó, 2 etető a dobra, 1 szalmarázó, 1-3 fő a zsákoknál a szemnél, 4 - 6 szalmahor dó (nők), 2 törekelő (nők), 2 a polyvánál (nők), 3 férfi a szalmakazalon. Ehhez még a mázsáló csatla kozott, aki kiszámította a csépelt mennyiséget és a százalékot." A benzines robbanómotoros gépek megjelenésével a cséplőgép tulajdonosa csak a gépészt biztosította, a többi embert a gazdának kel lett toborozni.

Ugyancsak ezen uradalomban alkalmazták először a talaj termőképességének javítására a mű trágyát a két világháború között. A falu tehetősebb gazdái innen vették át használatát. Szabó Emil a 40-es évek állapotáról írta: ,A műtrágyát már nem fogadják olyan idegenkedéssel, mint régebben... Gyetvai György és Szabó bera Péter példáján felbuzdulva, a földmíves lakosság többi része is hozatja és használja kisebb nagyobb mennyiségben".(15)

2. A volt úrbéresek

A nagybirtok mellett az urbáriumba felvett földeket használóik kapták meg, akik önálló gazdák lettek. A szántókat kimérték és megállapították jövedelemtermelő képességét, azaz aranyko rona értékét a kataszteri felmérés keretében. Ez lett a földadó alapja, melyről nyilvántartást a Pénz ügyigazgatóságnál őriztek. 1932-ig a bekövetkezett változásokat időről-időre bejegyezték. Ekkor rendeletileg kiadták a községeknek, olyan feltétel mellett, hogy zárt helyen kell őrizni, s „ha azok elvesznek vagy elrongálódnak, abban az esetben a község költségén fognak pótoltatni."

,A dűlőket 1867-ben Kofranek Vendel mérnök osztályozta". Róla gyűjtötte a községben Mojzes Zsigmond a két világháború között azt a kísértet történetet, miszerint: ,A hamis mérnök, aki tagosí táskor becsapta a szegény embert, most bolygótűz és lidércfény alakjában szaladgálja be a határt, melyet egykor rosszul mért fel."

A XIX. század végén 141 birtokost vettek számba Kazáron. 1941-ben már 404-en rendelkeztek földdel. Három gazdaság nagysága 20 kat. holdnál nagyobb volt, de nem érte el a 100 kat. holdat. 59-en 5-20 kat. hold közötti birtokkal rendelkeztek, míg ennél kevesebb földje 342 kazárinak volt. Három év múlva négy gazdának volt 20 holdnál nagyobb szántója, 10 holdnál többel pedig tizenket ten rendelkeztek.

A szántóföldek mellett a rétek, legelők, erdők feloszhatatlanok voltak. Ezek közös használatára alakult meg a 100 kat. hold alatti birtokosokból a volt úrbéresek közössége. Szükségességét jelzi, hogy az állattenyésztés még mindig jelentős szerepet töltött be a falu gazdálkodásában. 1875-ben Nógrád megye leírásában megállapították Kazárról: ,Az ide való gazdák igen szépjármos ökröket ne velnek." Az igavonásra használt ökrök száma a II. világháborúig 40 körül mozgott, a teljes szarvas marha állomány pedig 220-270 között volt. Azonban a gazdasági munkák szempontjából a lovak jelentősége fokozatosan előtérbe került. Míg a XIX. század elején az ökrök száma meghaladta a lo vakét, a század végére teljesen megfordult az arány: 1895-ben 164 lovat írtak össze 42 ökörrel szem ben, amely stabilizálódott a XX. század első felében is. A nagy állatállomány miatt fontos a közös használatú legelők karbantartása. 1910-ben a község is bekapcsolódott abba az országos akcióba, melyet a Földművelésügyi Minisztérium indított. Az volt a cél, hogy elősegítsék a legelőterületek fel javítását. Az állam fűmagot, műtrágyát és boronát biztosított a községeknek, míg az ottaniak feladata a földterület előkészítése - kitisztítása a gaztól, bokroktól - és a vetéshez munkaerő megszervezé se volt. A kazáriak, megállapítva, hogy a közlegelő ,füvet egyáltalán nem terem, ott a marha egyálta lán semmit sem tud" enni, csatlakoztak az akcióhoz, s 15 holdnyi területet rendbe hoztak. További rendszeres gondozását azonban megzavarták a háborús évek. A községi képviselő-testület 1927-ben látta úgy, hogy rendezni kell a legelők ügyét. Külön területet jelöltek ki a kecskék legeltetésére - me lyek száma 300 körül volt - a Kendertetődűlőben, az ökrök és lovak részére a Korpás oldalon lévő akácosban, ahová a csordát nem volt szabad kihajtani. „Megtilt egyben mindenféle külön legeltetést -mondta ki a határozat - s megtiltja, hogy akár kecskéket, akármiféle más állatot 16 éven alóli gyermek hajtson ki legeltetni."

Azért kellett ilyen üggyel foglalkoznia a „politikai községnek", mert a gazdáknak egészen 1932-ig nem volt legeltetési társulatuk. Az addig egységes volt úrbéresek közösségét az 1920-as években kü lön legeltetési és erdőbirtokossági társulatba kellett szervezni pénzügyminiszteri rendelet alapján. Az erdőbirtokosság megalakult Kazáron, de a legeltetési társulat, melynek feladatai nagyobb léptékűek voltak, nem tudott létrejönni. A rendelet szerint ilyen esetben a politikai község köteles addig gondoskodni feladatainak ellátásáról, míg az érdekeltek nem hozzák létre saját testületüket. Ez örökölte ugyanis a korábbi közös tevékenységek közül a mezőőr alkalmazását, a kovácsműhely fenntar tását és az apaállatok gondozását.

Az úrbéres közösség az 1900-as évek elején megpróbálta a mezőőr bérét megkapni a politikai községtől, sikertelenül. A mezőőrt a gazdák fogadták fel a határ vigyázására - érveltek a képviselők. A XIX. század második felében a lakosság úgynevezett községi őrt fizetett. 1851. szeptember 4-én a kerületi biztosok utasítást kaptak: a „cs(ászári) k(irályi) csendőrség által a területi katona kormánynakfeljelentetett miszerint Ő Méltósága a Főispán Úr, s a katona kerületi parancsnokság által f(olyó) é(v) Ápril 25-én kelt a községi őrök felállítása tárgyában kiadott rendelet csak kevés helyütt tellyesítetetl, s eként a személy és vagyon bátorság létre állítása körül a szükséges segéd eszköz hiányzik." Ennek ér telmében minél előbb jelentést várt a megyei hatóság a községi őrök felállításáról. Két hét múlvaRotsák Mihály jegyző közli: „Kazár községbeli fogadott Őrnek neve Radits János, fizetése évenként 6 kila Rozs, 6 vft (váltóforint) és minden helybéli Lakostól két étel adatik" (napi kétszeri étkezés). A köz ségi őr elsősorban a község belterületét felügyelte éjszakánként. A század vége felé átvette ezt a lakosság, s a falu határának felvigyázását bízták külön őrre. „A csőszt a gazdák fizették tekintet nélkül arra, hogy kinek mennyi földje volt. Általában a bére a következőképpen alakult: 1 kernyesz (= 15 liter) búza, 1 liter bab, 1 kosár krumpli". Ekkor még az úgynevezett kék krumplit termesztették, „melynek kék volt a virága, a burgonya is kékes színű volt. Kitűnő íze volt, de nagyon elkorcsosodott, termesztését abba kellett hagyni" a századforduló után. A szőlőműveléssel - melyhez szintén több helyen külön őrt fogadtak ősszel - már korábban felhagytak Kazáron, mivel az 1890-es évek közepén nem említik. Vagy a peronoszpóra járvány végzett vele, vagy az is „elkorcsosult", s nem érte meg a vesződsé- get gondozása. Emlékét azonban őrzi a falu északi határában a Somlyó alatti részen a „Szőllőföld", illetve a keleti részen, a Gergelyvölgy fölötti „Szőllőhegy megett" elnevezés. 1895-ben ha szőlőt nem találtak, de 1792 gyümölcsfát összeszámoltak. A gyümölcsfák számának szervezett növelését Szerémy Gyula plébános javasolta 1931-ben. Szerinte alkalmas terület lenne erre az úgynevezett „Kétgödörközi"'határrész. Azonban többen is ellentmondtak neki. „Hiszen - emlékeztettek - intő pél da a VII. számú viczinális út mentén egy pár évvel ezelőtt Kisterenyétől Kazárig elültetett két sorfa, melyből ma már csak egy-kettő hirdeti, hogy ott valamikor két sor gyümölcsfa állott." Id. Kómár István véle ménye az volt, hogy „a fákat nem lehet... a rossz emberek gonosz szándékától megmenteni", és ezért külön őrt kellene alkalmazni védelmükre.

Gond az úrbéresek hatáskörébe tartozó feladatok mindegyikével akadt korábban is, elsősorban a kovácsműhellyel. 1907-ben az újonnan szervezett körjegyzőség hivatali épülete számára kerestek helyet a faluban. Erre legalkalmasabbnak látszott a község közepén lévő telek, melyen az erősen ja vításra szoruló kovácsműhely és kovácslak állott. Az úrbéresek és az elöljáróság között egyezség jött létre, hogy a telek átengedéséért cserébe a község felépíti máshol a kovácsműhelyt. Végül nem így történt, mert a jegyzői lakot a faiskola területén építették föl. Az úrbéreseknek viszont a kovácsmű helyt és a hozzá kapcsolódó épületeket rendbe kellett hozni. Erre a Kisterenyei Takarékpénztártól kölcsönt vettek föl, melyet nem tudtak időben törleszteni. A pénzintézet már perre akarta vinni az ügyet, amikor a Salgótarjáni Takarékpénztár nyújtott hitelt az úrbéreseknek adósságuk rendezésére. Azonban ezt sem tudták időre visszafizetni, ezért a községnek kellett közbelépni. Az úrbéresek a községi kölcsön visszafizetésére több lehetőséget láttak. így például a Kazár patak melletti vályogvető hely egy részének építkezés céljára eladásából befolyó összeget, illetve a Nyárjuska, Kertmegi és Korpás dűlőkben a közösből magánosok által elfoglalt területek megváltási árát. Azonban ez a háborúig sem rendeződött. Amikor 1927-ben az úrbéresek a községtől újra kérték a mezőőr bérének megtérítését és a bikaistálló használati díját, azt a a képviselő-testület elutasította. Részben azért, mert a mezőőrt az úrbéresek fogadták föl és nem a község, másrészt pedig a bikaistállót a község tartja karban, bár az az „anyaállatot tartóknak lenne kötelessége". Kimondták ekkor: „A kimutatott és behajtás alatt álló legelőbéreket a község sohasem fogja az úrbéresek pénztárába befizetni, mert a kazári volt úrbéresek legeltetési ügyeit a község elöljárósága intézi, miután az úrbéresség önkormányza ti joga fel van függesztve." Ezért „a volt úrbéresség csak az erdei ügyeket intézheti saját hatáskörében, saját szerveivel." A község vezetői ezzel a testülettel igyekeztek egyezségre jutni a tenyészállatok tartása kérdésében, sikertelenül. 1925-től ugyanis a vármegye kötelezte az úrbéreseket - az anyaállatok száma alapján - két tenyészbika és két tenyészkan tartására. Az erdőbirtokosság ódzkodásához ez is hozzájárult. Mivel szükséges volt a politikai község segítségére, de az pénzzel nem támogathatta az úrbéreseket, kb. tíz hold takarmány termesztésére alkalmas területet engedett át a Cseroldal és Úrföldje dűlőkben. 1931-re az a visszás helyzet alakult ki, hogy „a tenyészállatokat Kazár község mint erkölcsi testület tartja - az istálló azonban a melyben a tenyészbikák vannak elhelyezve nem Kazár köz ség tulajdona, hanem a volt úrbéres gazdaközösség tulajdona." Az épület azonban annyira leromlott, hogy 1929-ben a község kénytelen volt rendbehozatni. A járási főszolgabírót, majd a megyei alispánt is megjárt ügy a legeltetési társulat 1932. évi megalakulásával zárult le.(16)

2. Építkezések

Viták annak ellenére voltak, hogy a községi elöljáróságban többen is voltak a volt úrbéresek kö zül. Az elöljáróság irányítását a képviselő-testület látta el, melyben azonban iparosok és a bánya képviselői is jelen voltak a virilisek, azaz a legtöbb adót fizetők mellett. Ez a testület választotta meg a bírót, törvénybírót, pénztárnokot és a tanácsosokat a járási főszolgabíró ellenőrzése mellett.

„A bíró és törvénybíró - nemkülönben az esküdtek fizetését emelni kellett, mert ezek mint mezőgazdák oly sok napot kénytelenek a község szolgálatában eltölteni - hogy eddigi fizetésük ezen munkával arányban egyáltalán nem állott" - mondták ki 1910-ben. A két vezető a tekintélyes gazdák közül ke rült ki mindig, melyben az a megfontolás is szerepet játszott, hogy gazdaságukat nem csak egyedül művelték. A XX. században a község bírái voltak: Kovács József, majd Szabó Imre 1908 márciusáig. Lemondása után rövid időre Nagy Imre. 1908 decemberétől Gyetvai György töltötte be ezt a posztot, de ő is lemondott 1911-ben. Ettől kezdve a Tanácsköztársaságig Nagy Sándor volt a bíró. A két világháború között előbb Tőzsér kisjancsi István, majd 1923 júliusától 18 évig Kovács János marika, 1941 márciusától 1948 márciusáig pedig ifi. Gyetvai György vezette a falut.

A régi orvosi rendelő épülete Kazáron

Nem véletlen, hogy 1910-ben megemelték az elöljáróság fizetését. Kazár 1907-től körjegyzőségi központ lett, előtte a Homokterenyei Körjegyzőséghez tartozott. A körjegyzőség azt jelentette, hogy a felsőbb hatóságok utasításai alapján a hivatalos feladatokat ellátó jegyző a környék több községének ügyeit itt intézte. A Kazári Körjegyzőséghez tartozott Mátsaszele és Vizslás. A központi község kötelessége volt a jegyzői iroda és a lakás biztosítása. Kazár elöljáróságának sok gondot okozott ez. Első időben az iskola melletti tanítói lakásban helyezték el a körjegyzőt. De még 1907- ben, az iskolaköteles gyerekek összeírásánál kiderült, hogy a növekvő létszám miatt hamarosan át kell adni ezt az iskolának. Új helyet kellett keresni, azonban megfelelő, már álló épület nem volt. Ezért szükségessé vált jegyzői iroda, községháza és jegyzői lakás építése. Az a döntés született, hogy mindez a községi faiskola telkén épüljön. Bár ez nem a falu központjában volt, de gazdaságosabbnak látszott, mint új telek vétele a templom környékén. Az építésre kiírt „árlejtésére két pályázat érkezett: Sinagel /dzse/salgótarjáni és Farkas Mihály balassagyarmati vállalkozóé. Mindkettő azzal érvelt a megadott összegnél magasabb árak megállapításánál, hogy „Kazár község a rendes és jó közlekedési vonalaktól annyira félreeső hely, hova az építési anyagok kiszállítása igen bajos de meg költséges is. "Végül Sinagel József 'nyerte el a megbízást az építkezésre.

Ezzel egy időben a járványkórház kérdését is rendezni akarták a képviselő-testület tagjai. A szá zadforduló környékén ugyanis, okulva a korábbi járványokból, minden település kötelességévé tették, hogy gondoskodjon olyan elkülönített helyről, ahol a ragályos betegségben szenvedőket elhe lyezhetik. A járvány kórház a Kisterenye felé vezető út jobb oldalán fekvő s ezidőszerint községi lucer násföldfelső (.község felőli:) részén fog felépíttetni" - hozták meg a döntést. De a megyei hatóság nem engedélyezte együtt a két építkezést. Az ügy 1909-ig húzódott, amikor a járási főszolgabíró a tervet és költségvetést felterjesztette községi jóváhagyás nélkül, mert tovább már nem volt halasztható. A visszaérkezett és a megyénél elfogadott tervrajzban a községi képviselő-testület fölöslegesnek talált egy szobát, „mert annak építése czéltalan lenne. - Az előszoba is deszkázott padlóval fog bírni s így az ápoló esetleg abban is megférhet, ha a betegszobában nem tartózkodhat"- állapították meg. Az így módosított elképzelést „házi kivitelben" akarták megvalósítani, amely azt jelentette, hogy nem írnak ki „árlejtést", hanem a község megveszi az anyagot, s megbíznak egy helyi iparost az építéssel. A szükséges szállítási és segédmunkát a községi közmunkaalapból biztosítják pénzben vagy természetben. Ki is jelölték Szabó György kőművest erre, végül azonban mégis bérlet útján oldották meg a járvány kórház kérdését.

A középítkezések mellett részben kényszerből, részben szükségből a magánépítkezések is meg szaporodtak. A hagyományos paraszti építési emlékek pusztulásában nagy szerepet kaptak a tűzvészek. A szabad tűzhely és a kémény nélküli füstelvezetés rendszere örökös tűzveszélyt jelentett" - állapította meg Bakó Ferenc. A múlt század közepén Kazáron még a lakóházak többsége vályogból készült, bár a faépületek sem voltak ritkák, mint általában az erdőben bővelkedő falvakban. A gazdasági épületek (istálló, hidas, pajta, csűr stb.) építőanyaga pedig kizárólag a fa volt. Bár már Mária Terézia, s ennek nyomán a vármegye is tilalmazta a lakóházak fából való készítését, de amelyek túlélték a tűzvészeket, azokat nem rontották szét. Az olyanokat, mint amelyről Szabó Emil írt a XX. század közepén: A ré gifaházakat már lebontották, ezekből már egy sem maradt meg. Az utolsót a templom mellett a falu meg akarta venni, de a tulajdonosa nem adta el. Ennek az építőanyaga fa volt. Fala keményfa-deszkából volt összeállítva és agyaggal tapasztották be. Teteje zsúppal fedett volt és az ablaka kb. emberfejnagyságú nyíláson engedte be a világosságot a szobába. Ajtaját mégfakilinccsel zárták, kívülről madzaggal is be lehe tett húzni." Társait elpusztította a gyakran jelentkező tűzvész. 1885-ben a falu nagy része leégett. En nek következménye volt, hogy 1900-ban már csak három fából készült épületet találtak Kazáron, de a 208 ház közül 139 még mindig zsindellyel, náddal vagy zsúppal fedett volt. Hozzájárult ez, hogy a kisebb tűzesetek után 1905-ben ismét a falu egy része a lángok martalékává lett. 1910-re ugyan felére csökkent a gyúlékony anyagból készült tetőzetű házak száma, viszont átmenetileg tizennégyre növekedett a fából falazottaké. Ezek egy része bányai barakk volt.

Az építkezési anyagok változása szerkezeti módosulást is eredményezett. Az 1905-ös tűzvész és az 1906-os felhőszakadás sok épületet rongált meg. Az ezek után „egymás melletti szabályos, fésűs be építésben, egységes utcaképet alkotva" készült lakóházakra utalva állapítja meg Vargha László: A pa lócságnál gyakori hambit, korábban gádor, elsősorban a ház bejárati ajtajának az előépítménye, mintegyfalazott előtere, s minden bizonnyal a korábban általános szalma és zsupfedél tűzveszélyes volta miatt alakult ki, a bejárat védelmére. A lakóházak hambitja, gádora már kiveszett, illetőleg a tornác, az ereszalja alakulásával, faoszlopos, falazott kőoszlopos tornáccá alakult át."

A tűz elleni védekezést természetesen korábbi időkben is fontosnak tartották. Az 1700-as évek végén - a sok fából készült lakóház miatt - előírták a falvaknak, hogy milyen tűzoltó felszereléssel kell rendelkezniük. Ezek kézi szerszámok voltak: csáklya, létra, vödör, balta stb. A tűzesetek, illetve a nyomukban keletkezett károk csökkentésére az 1880-as években már született egy belügyminiszte ri rendelet, mely elsősorban a nyári betakarítási munkák alatt úgynevezett köteles tűzoltóság működését írta elő, ahol nem volt önkéntes tűzoltó egyesület. 1925-ben újabb intézkedést adtak ki ez ügy ben. 1926. március 14-én - a rendelet hatására - alakult meg a Kazári Önkéntes Tűzoltó Egyesület. A kezdetben húsz, majd huszonöt tagúra bővült testület főleg bányászokból állt. Az alakulás után nem sok idővel a községi költségvetésből kaptak téli és nyári nadrágot, zubbonyt, sapkát. 1928-ban felvetődött, hogy bakancsot is biztosítsanak nekik, mert „az igen szép eredménnyel működő önkéntes tűzoltóság minden anyagi támogatást megérdemel." 1933-ban az elnyűtt ruházat felújítását határozták el. Ekkor merült föl az a gondolat, hogy a községnek az anyagot kellene megvásárolni, s „a helybeli munkanélküli szabómesterek varrnak meg a ruhadarabokat." Az öltözeten kívül az oltáshoz szükséges felszereléseket is a községnek kellett biztosítani. Kazárnak két darab fecskendője volt, amelyek hez nyomó- és szívótömlők tartoztak. Ezek használódtak el gyakrabban. Cseréjükre a községi költségvetésben biztosítottak fedezetet, 1928-ban például ezer pengőt. Emellett a kisebb felszerelések (fejsze, csákány, vízhordó veder) javítása, illetve 1943-ban ponyva beszerzése jelentett állandó ki adást a községnek.

A régi iskola épülete, ma az idősek otthona

A szükségből való építkezések a lakosság számának gyarapodásából eredtek. Az önálló gazdaságok létrejöttének és a föld szabad forgalmának egyik velejárója volt, hogy a nagycsaládok, ha csak tehették, a fiataloknak külön házat építettek. Míg 1870-ben 91, 1900-ban 208, 1910-ben már 254 lakóházat számoltak össze a községben. 1942-ben a főutcán 135, a Fontosban 54, a Homokon 8, Meggyesmárban 9 magánlakás volt, de elkészültek már a bányatelepek házai is. A külterületnek szá mító Diófatábla dűlőben pedig 23, Pólyos telepen 19, a Cigánysoron szintén 19 lakást számoltak össze. A Cigánysor az 1930-as években alakult ki. Központja a dr. Soldos Béla - akkor a megye fő ispánja - támogatásával épült tizenegy lakásos Cigányotthon volt. A működéséről alkotott szabályrendelet 1937-ben kimondta, hogy a lakás használata fejében havonként két nap ingyen munkát kell végezniük. Célként azt tűzték ki, hogy ennek bevételeiből az épület javításait fedezik. 1942-ben a képviselő-testület megállapította, hogy ez nem lett teljesítve, mert az ott lakók erre .felszólítva sem lettek". Visszamenőleg már nem követelhetik a munkát, de a jövőben vagy ledolgozzák, vagy 3 pengő 50 fillért fizetnek annak megváltásáért. Ha egyiket sem vállalják, kilakoltatják őket.

A már korábban említett Soldos-féle házhelyosztáson túl 1943-ban az alispán leiratban hívta föl a figyelmet a Nép- és Családvédelmi Alap házhelyszerzési programjára. Rangsort is felállított, mely szerint először az 5 kat. holdon aluli, majd az azon felüli zsidó birtokokat kell kisajátítani. Ha ilyen nincs, akkor lehet keresztény kézen lévő ingatlanokat igénybe venni. A körjegyző válaszában jelen tette, hogy zsidó birtok nincs a községben és keresztény kézen sincs alkalmas terület. Az építkezésre használható közterület vizenyős, s azt a bányából kikerülő földanyaggal töltik föl. 1934-ben erről döntöttek úgy, hogy meg kell szüntetni itt a vályogvetést, mert tele van gödrökkel. A körjegyző 1942-ben még hozzáfűzte jelentéséhez: „a házhelyrendezés kérdését csak a háború utánra lehetne eredmé nyesen végrehajtani, annál is inkább, mert a mostani világháborúban résztvetteket kell majd elsősorban kielégíteni."

3. Utak, vizek

A bővülés - és a tűzesetek nyomán újjáépített házak - miatt 1910-ben a képviselő-testület úgy döntött, hogy a házakat új számozással kell ellátni, a táblákat pedig a tulajdonosoknak ki is kell függeszteni. Természetesen az új házsorok felépülése utcák kialakítását is szükségessé tette, amely nem járt mindig békés megegyezéssel.

1909-ben községi lakosok a Polyos patak partján egy dűlőút létesítését kérték, hogy a Köves, Kistordas és a Szelei gyalogúinál nevű dűlőket könnyebben közelíthessék meg. Mivel az út egy ré sze a Jankovich-birtokot is érintette, a község vezetői igyekeztek rábírni özv. Jankovich Miklósnét az útvonalba eső terület átadására. A sikertelen kísérletek után elhatározták a kisajátítást. Hasonló el járást kellett lefolytatni, mikor a Hegyoldal dűlőben épült házsorhoz akartak utcát nyitni. Akkor nem az uradalom, hanem „két földtulajdonos békésen terület átengedésre nem hajlandó". 1930-ban a Nagyverőalja és a Meggyesmár dűlőben is elkészültek a házak. A vármegyei szabályrendeletet kel lett ilyenkor alkalmazni, amelyben meghatározták, hogy az új utcák nyitásánál milyen hosszú házsorhoz milyen széles utat szükséges kialakítani. E szerint 100 méteres utcának tíz méter, 500 méte resnek pedig tizenöt méter szélesnek kell lennie az úttestnek.

A községi utcák rendezési tervét 1925-ben készítették el. Megállapították, hogy halaszthatatlan volt ez, mert az „uccák ma már villanyvilágítással bírnak, de ennek alig van némi jelentősége, mert hiszen az uccán feneketlen a sár, valóságos mocsarak képződnek esős és nedves időben", valamint „a vízlevezető árkok mélyen feküsznek s a víz levezetésére nem alkalmasak". Csekey Sándor körjegyző a terv előterjesztésekor megjegyezte: „Kétségtelen, hogy Kazár község 6-700 éve áll már fenn ebben az állapotban, de ez semmi esetre sem jelenti azt, hogy még egy ezredévig várjon csak a legkisebb átalakításra is - hanem a jelenben élő generatiónak a haladás útjára kell lépni s meg kell tennie mindent, ami alkalmas Kazár község uccáját, belterületét széppé, egészségessé, közbiztossá tenni. " Majd hozzá fűzte: „Előadó már csak azért is ambicionálná magának Kazár község uccájának rendezését - mert nem szeretné, ha immár 18 éves működése minden nyom nélkül tűnne el a község különben színtelen történetében."

Hat pontban foglalták össze a tennivalókat. Elsőként a háztulajdonosok feladata kerítések készí tése. Szabó Emil erről a következőket írta, utalva a XIX. század második felére: ,A falu főutcáján a házak kivétel nélkül mind az utcára néznek. A telkek aránylag keskeny voltának az az oka, hogy földosztáskor (1867) ezt szánták lakóházak telkeinek és akkor még az utcára véggel néző lakóházak voltak a divatosak... A háztelkeket két részre osztották. Egyik volt a belső, a másik a külső rész. A belső részen állt a ház az istállókkal és a pajta. A külső rész a konyhakert volt és a gyümölcsös. Kerítés vagy kapu a ház előtt nem volt." Az utcák rendezésének tehát alapvető feltétele volt a közterület és a magánterü let pontos elhatárolása, melyre a kerítések szolgáltak. Lényegében az ötödik pont is erre vonatkozott. Főként az utca bal oldalán ítélték úgy a terv készítői, hogy kisebb- nagyobb területek a bei- telkekhez csatolandók lesznek. Ezek megváltási összegét - melyet egy bizottság állapít meg - a ren dezési munkákra akarták fordítani.

Második feladat volt a járda építése. Szintén régi gond ez, hisz már 1908-ban a képviselő-testü let fellebbez az ellen, hogy a költségvetésbe felvett 200 koronát a vármegyei törvényhatósági bizott ság a közmunkaalapba utalta. A képviselők hangsúlyozták, hogy mivel ez nem útfenntartásra, hanem járdaépítésre előirányzott összeg, nem terhelheti azt az alapot. Célja ugyanis megszüntetni a mocsaras részeket és befásítani azokat. 1925-ben úgy tervezték, hogy szegélyköveket raknak le, azo kon belül a kavicsot domborúra döngölik. Később, majd ha lesz rá anyagi erő, kikövezik vagy aszfalttal borítják. 1930-ban arról hoztak határozatot, hogy a kövezésről továbbra sem lehet szó, ezért vörös salakkal javítják.

Hosszan húzódott a gémeskutak vasszerkezetűre cserélése is, melyet a harmadik pontban fogalmaztak meg. 1908-ban a község fellebbezésének másik sarkallatos pontja volt ez a járdaépítés mel lett. Mint írták akkor: „a község belterületén lévő 5 kút javítására és fentartására 10 korona oly kevés összeg, hogy ennyiért a legcsekélyebb javítás sem eszközölhető. A kutak gémes kutak -fa kávával, me lyek már évek óta nem gondoztattak kellőleg, s így elkerülhetetlenül kisebb-nagyobb javításra szorulnak, különben teljesen tönkre mennek." Nemcsak ekkor, hanem 1925 után is hosszasan húzódott a javítás, illetve a csere. Végül 1934-ben kapott a község az alispántól két darab láncrendszerű kutat, azzal a kikötéssel, hogy az egyiket mindenképp az iskola előtti kútra kell felszerelni. A másikról úgy döntöttek, hogy az alsó részen, Gyetvai György háza melletti kutat alakítják át, „mert az a legforgal masabb kút a községben, arra a legtöbbenjárnak vízért, másrészt a legtöbb marha iszik ott. "A régi por tákon ugyan sok helyen volt ásott kút, de nem mindegyik vize volt alkalmas ivásra. A jó víz elsősor ban a falu szélein találtatott. A határban több helyen is volt kút, melyek hozama az időjárástól füg gően változott. Szabó István plébános az 1860-as években feljegyezte, hogy a „Szék allya" nevű szán tóföld mellett van egy forrás, melynek „vize a köszvényben szenvedőknek hasznos orvosság, vizét más vidékre is hordják. (Még Pestre is.)" Szabó Emil évtizedek múlva rezignáltán állapította meg: A hatóságok azóta sem tettek semmit ennek a felkarolására. Pedig nem kellene kihasználatlanul hagyni, mert a falusiak (különösen alvégiek), most is hordják a vizet és orvosságként emlegetik."

A rendezési terv negyedik pontja az utcák fásítását tűzte ki célul. Községi keretből akarták a fő utcát száz darab négy-öt éves nemes diófacsemetével beültetni.

Végül felvetették a Kazár patakon átívelő kőhíd szélesítését. Ez sem újkeletű probléma. 1909-ben Geyna Kálmán pásztói építész-vállalkozó el is készítette a tervet a képviselő-testület kívánságai alap ján. A hidat déli irányba közel 2,5 méterrel meghosszabbította és a közlekedési utat 6,60 méterre ki szélesítette. Feltétel volt még, hogy a „híd kazári kőből, kövér mészhabarcsba rakandó és sima román czement vakolással látandó el", valamint, hogy „karja 4 cm átmérőjű vashenger alakú rúd 140 cm magas kőfal oszlopba beépítve" legyen. Bár szerkezetileg az elkészült építmény még 1925-ben is megfe lelt, problémát a közlekedési út szélessége okozott, mely a megnövekedett forgalmat már nem tud ta zökkenőmentesen átengedni. Egyébként a „községen átmenő országutat négy híd teszi összefüggő vé - írja Szabó Emil. - A Folyósban van egy fahíd 5 tonna teherbíró képességgel. A falu közepén, a Hangyánál, a Homokon kőhidak vannak. A régi magazinnál vasbeton hidat építettek 1940-ben. A Nagyár nyékban 1933-ban csináltak hidat, mikor a salgótarjáni új országutat megépítették."

Ezek a hidak a falu négy patakján, a Pólyos, a Gergely, a Finta és a Kazár patakon íveltek át. A patakok - mivel a környék kis ereit, vízfolyásait gyűjtik össze - változó vízhozamúak voltak, ami befolyásolta a Kazár, mint gyűjtőpatak vízszintjét is. A nagy esők utáni kiöntéseket megakadályozan dó, már a század elején - főként az 1906-os nagy felhőszakadás után - napirendre került a meder rendezése. 1916-ban a fő ág 2,5 km-es szakaszának szabályozása mellett döntöttek a község vezetői. Előfeltételként azonban a felső szakasz vízmosásainak megkötését, fásítását jelölték meg és ebben a partmenti földtulajdonosok érdekeltségét is megállapították. A munkálatokat azonban a háború utáni időben tartották kivitelezhetőnek. 1925-ben az utak rendezésével összefüggésben az ügy újra előkerült. Első feladatnak a meder tisztítását írták elő, s a szabályozáshoz vízmester kiküldését tar tották szükségesnek. Azonban az utóbbiról vita alakult ki. „Ma a kisgazda közönség annyira elszegé nyedett, hogy a patak tisztogatásával felmerülendő költségeket viselni képtelen. A parti birtokosok már csak a saját érdekükben is elvégzik a patak tisztogatási munkát, mert hiszen ha a patak kiönt, annak minden következményét ők viselik." Ennek ellenére a kijelölt szakaszokat nem nagyon tisztogatták, mert 1926-ban is a kiöntések okoztak gondot. Végül 1938-ban a főispán anyagi támogatásával oldódott meg a probléma, mikor a Kazár patak és a vele összefüggő vízfolyások medreit is kitisztították.

Az új utcák 1934-ben kaptak elnevezést. Azzal indokolták, hogy többnek „még nincsen (neve) s ha van is, a nevek annnyira közönségesek és lehetetlenek, hogy azon új nevek megválasztásával segíte ni kell. "A főutca Kassai út, a Fontos Aradi utca, a Bányatelep melleti út Kolozsvári utca, a Vizslás felé vezető út pedig Losonczi utca nevet kapott. A Pólyosvölgyet Béla utcának, a Cigánysort Pozso nyi utcának, a Diófatetőn a Pólyos patak hídjától az uradalmi juhaklokig terjedőt Temesvári utcá nak, a főutcával párhuzamosan lévőt pedig Szabadkai utcának keresztelték. A Nyárjuska dűlőben lévő házak a Lőcsei utcában, a Káposztáskert utcában lévők pedig ezután a Rózsa utcában álltak.

Nemcsak a belterületi utak állapotával volt gond, hanem a községből kivezetőkkel is. Már 1907- ben, a körjegyző utazási költségeinek megállapításakor a községi képviselő-testület „az utak rossza ságaira és azon körülményre" hivatkozva, hogy „a két községbe u.m. Mátraszele és Vizslás községekbe csakis szekéren lehet kimenni sokszor olyan utakon, hogy négy lovat kell a kocsiba fogatni", elvetette az összeg csökkentését. Ekkor a VII. számú „viczinális út "-hoz (helyi jellegű, döntően a környékbeli települések forgalmát lebonyolító) kapcsolódó két km hosszú szakasz okozta a legnagyobb gondot. „Márpedig a község fa és szén szükségletét, és liszt szükségletét ezen az utón közlekedve szerzi be - előb bit Mátraszelén, az utóbbit a homokterenyei malomban" - állapították meg 1908-ban. Ekkoriban volt napirenden a VII. számú vicinális út kiépítése is. Kazár hozzájárulását az építéshez 13 ezer koroná ban állapította meg a vármegyei útbizottság. Természetesen a község ennyi mozgósítható tőkével nem rendelkezett. Azt latolgatták, melyik pénzintézettől vegyenek föl kölcsönt, mikor Gerő Nándor az SKB Rt. nevében felajánlotta a segítséget. Ez kedvező volt, hisz a bánya a község adófizetője. A társulati adó, kereseti adó, fogyasztási adó, s az ezek után kivetett községi pótadó fedezet volt a tör lesztésre. De szükséges volt a vicinális úthoz csatlakozó szakasz kiépítése is, hogy eljuthassanak Kisterenyére, mely a legközelebbi nagyobb vasútállomás. Azon túl, ahogy akkoriban jelölték: u. p., vagyis a községhez legközelebb eső utolsó posta is itt találtatott. Miután Kazár körjegyzőségi székhely lett, s a hivatalos küldemények száma megnőtt, felmerült a gondolat, hogy a községben állítsa nak föl egy postahivatalt. Ide érkeznének a környező községek postai küldeményei is, s a községi szolgák útján a hivatali iratokkal együtt gyorsabban kézbesíthetőek lennének. 1910-ben olyan egyezség jött létre a postaigazgatósággal, hogy nem hivatalt, hanem csak ügynökséget létesítenek Kazá ron, s a község három évig vállalja a gyalogos küldönc fizetését. Ő 1912-től naponta bement Kisterenyére a környék postai küldeményeiért. 1914-ben azonban arra hivatkozva, hogy nagy a cso magforgalom, illetve az egyéb küldemények száma, melyet az ügynökség a megállapított hivatalos órák alatt nem tud ellátni, postahivatal felállítását kérik újból. Kibővítették az igényt a távbeszélő bevezetésével is, melyhez a vármegye támogatását kérték. A háború azonban ekkor is közbeszólt. 1924-ben főszolgabírói utasításra az állami telefont vezették be a körjegyzői irodába, melynek költ ségeiből a vicinális útig terjedő szakasz kiépítését vállalta a község. Postahivatal létesítésére pedig csak 1930-ban látta a postaigazgatóság elérkezettnek az időt. A megállapodás szerint a község öt év re díjmentesen biztosított hivatalos helyiséget a postának, és a személyzet fizetéséhez három éven keresztül 480 pengővel járult hozzá.

A fentebb említett bekötőutat használták a postai küldeményekért Kisterenyére tartók is. A köz ség ezt a saját erejéből építette ki 1908-ban 7167 koronáért. A vármegyétől kérték ennek elismerését, úgy hogy az összeget tudják be a vicinális közmunkaalap hozzájárulásába. Ezen túl az évi karbantartás fejében csökkentsék felére a befizetendő részesedést, vagy másik megoldásként kazárandrásfalvi út címen csatolják a vicinális úthálózathoz. Utóbbi azonban kivihetetlen volt, mert a Ka zár - Vizslás közötti szakasz nem volt kiépítve. Még 1941-ben is arról panaszkodtak, hogy „kora ősztől a fagy beálltáig, majd a tavaszi olvadástól a melegebb időszakig ezen útszakaszon a kocsi közlekedés úgyszólván teljesen lehetetlen", pedig a körjegyző Kazáron van, s a vizslási hívek lelki gondozását is a kazári plébános látja el. Az út kiépítéséhez a főispán adhatott volna támogatást, ha a község kéri. Azonban, mint államsegélyezett község, Kazár anyagilag nem járulhatott hozzá a költségekhez, mert így elvesztette volna az állami támogatást. Felajánlották viszont, hogy az úthoz szükséges terméskövet a község ingyen adná. Ezt az évekkel korábban, az úgynevezett Kendertető oldalon nyitott kőbányából termelnék ki a volt úrbéresek. Bár a bánya nem szabályszerűen működött, de a hatósági engedélyt a járási főszolgabíróhoz benyújtott kérelemmel meg lehetett volna szerezni. Az épí tést a háborús viszonyok megakadályozták.

A községnek szintén csak a követ kellett biztosítania a Székvölgy felé vezető út kiépítéséhez. En nek állapota 1934-ben ugyanolyan lehangoló volt, mint a többi úté. A főispán ekkor munkanélküli ek foglalkoztatására fordítandó „ínségsegély" címén 1500 pengőt adott az útszakasz rendbehozására. A községből a másik kijárati út észak felé a salgótarjáni közdűlő út volt. Ezt használták, ha a járási székhely vásáraira jártak be, vagy hivatalos ügyeket kellett intézni ott. Ezért váltott ki nagy felhábo rodást 1909-ben, hogy Szilárdy Ödön minden jogalap nélkül lezárta a salgótarjáni határban lévő részt. A község vezetői hangsúlyozták, hogy ez nem magánút. Kérték a salgótarjáni képviselő-testü letet és a járási főszolgabírót a közbenjárásra, mely nyomán hamarosan meg is szűnt az útlezárás.

Az út fontosságát növelte, hogy az 1910-es évek elején orvosért is erre kellett menni. 1912-ben a község vezetői javasolták, hogy miután Kazárt elcsatolták a kisterenyei orvosi körtől, mely 6,5 km-re volt, s a lapujtőihez sorolták, mely 21 km-re van, utóbbi székhelyét tegyék át Salgótarjánba. Ha ez nem történik meg, „Kazár község közegészségügyéről beszélni alig lehet, mert a már most is nagy gyer mekhalandóság okvetlen megkétszereződik s a fentebb kifejtett okoknál fogva a körorvos neve fogalom má válik". Ugyan az ÉKI Rt. helyi képviselői 1909-ben javasolták, hogy szervezzenek új körorvosi kört, melyhez a bányatelepek mellett Kazár, Mátranovák, Mátraszele és Homokterenye tartozna. A vállalat az orvos központját Mizserfán képzelte el, ahol természetbeni lakást (ingyenes fűtéssel, vilá gítással) és 2800 korona évi fizetés-kiegészítést biztosítana neki. Ez nem valósult meg. 1924-ben a kérdés újra felmerült, amikor Homokterenye központtal alakítottak ki új orvosi kört. Ehhez csatlakozott Kazár is. A bevált rendszert az alispán 1933-ban meg akarta változtatni. A községi képviselők hevesen tiltakoztak az ellen, hogy a körorvos útiáltalányát, melyet a községek fizetnek, csökkentsék. Ez azzal járt volna, hogy a körorvos a heti kétszeri helyett csak havonta kétszer jelent volna meg a körhöz tartozó településeken. „A havi nyolcz látogatási nap mellett is azonban igen gyakran fordul elő olyan eset - érveltek az alispáni elgondolás ellen -, hogy a községnek vagyontalan és önmagával tehetetlen beteget kellHomokterenyére fuvaroztatni, amely évenkint tekintélyes összegre megy.''így, ha rit kábban járna az orvos, az ilyen fuvarköltségek többet tennének ki, mint az útiköltség csökkentésé ből adódó megtakarítás. Végül - a többi község ellenállása miatt is - minden maradt a régiben.(17)

5. A szoborügy

Az előbbiekben vázolt építkezésekhez Gárványkórház, patakmeder stb.) hasonló huza-vona játszódott le a hősök emlékműve körül. Az I. világháborúba Kazárról 67-en vonultak be. Az 1914. évi községi költségvetési zárszámadás tárgyalásakor a képviselő-testület megállapította, hogy nagy a hátrakékok száma. De a hátralékokat törölni rendelte, mert azokat „a háborús állapotok nyomán tá madt drágaság és ennek következményeként mutatkozó fizetési képtelenség indokolja. - A hátralékok túlnyomó részben a hadba vonultakat terhelik. "A bevonultak többsége a losonci 25. gyalogezred katonája lett. Ennek az ezrednek utánpótlási területe volt Nógrád megye keleti része. Az 1936. novem ber 9-én felavatott, Magos Dezső építészmérnök által készített emlékoszlopon a vissza nem tértek ne vei a következők: Kurisinszky Aladár zászlós, Balog István, Bozsik Sándor, Forgó György Kluka György, Kómár György, Kómár József, Kovács bedé Péter, Kürti Joachim, Medve Ist ván, Nagy Péter, Pervai János, Tannenbaum Ignác, Telek János, Tőzsér karó János, Tőzsér karó József, Tőzsér karó Tamás, Tőzsér kis- jancsi Ferenc, Tőzsér vince Pál.

Kazári világháborús emlékmű

Azonban amíg eljutott idáig az ügy, tizennégy év telt el. 1922-ben hozott a falu képviselő-testülete döntést arról, hogy az el esett hősök nevét emléktáblán örökítik meg. Közben az állam lemondott a község javára az általános kereseti, valamint a bor-és húsfogyasztási adóról. Ez fedezetet te remtett arra, hogy 1923 novemberében módosítsák az előző határozatot és egy szobor felállítását tűzzék ki célul. A költségvetésből másfél millió koronát irányoztak elő erre a társadalmi gyűjtés mellett. Helyét a községi iskola előtti téren jelölték ki, annak megfelelő rendezésével: a gémeskutat át kell alakítani szivattyússá, fel kell tölteni a teret, a maj dani szobor köré vaskerítés kerüljön, s úgy kell fölállítani, hogy a villanylámpa megvilágítsa, „amely körülmény felette alkalmas lesz arra, hogy a szobor így állandóan szem előtt lévén, a ron gálásoktól megóvassék." Megalakult a szoborbizottság is, amely felkereste Martinelli Jenő szobrászművészt. A mutatott minták közül a következőt választották ki: „Maga a szobor egy sziklatömböt áb rázol a háttérben kissé kidomborodó kereszttel, előtte áll a Megváltó, lábai előtt egy haldokló honvéd s a Megváltó egyik kezével a haldokló honvéd felé nyúl, a másik kezével a sziklatömb felső részén lévő töviskoronára mutat. Maga a szobor gyönyörű eszme kifejezője, telve vallásos motívumokkal. "Azért is választották ezt, mert „sajnálatos és közismert tény, hogy községünk lakói meglehetősen vallástalanok s a communismus által ütött erkölcsi sebeket csak hosszú idő gyógyíthatja meg. De a szoborbizottság előtt az lebegett, hogy erre a népre mégis csak a vallásos dolgokkal lehet leginkább hatni."

Megegyeztek a szobrásszal, hogy a munkadíj 6 millió 200 ezer korona lesz, s a szobor 1924. már cius l-ig elkészül. A község három millió koronát átutalt anyagbeszerzésre, a további összeg pedig - a megállapodás szerint - a „végzett munka arányában" fizettetik majd. Azonban a határidő csúszott, mivel Martinelli Jenő közölte, hogy előbb a mátraszelei hősök szobrát kell elkészítenie. Ez megtörtént, 1926. június 6-án le is leplezték, de a kazáriakkal kötött egyezséget csak nem teljesítette. Annak ellenére sem, hogy a község a szobrász indokai alapján az eredeti összeget 20 %-kal felemelte.

1927 őszén a vezető jegyző több tanú társaságában megnézte a szobrot, mikor is arra kapott ígé retet, hogy hamarosan szállítható lesz. Telt az idő, de többszöri érdeklődésre, személyes utánjárás ra sem történt semmi 1931-ig. Ekkor a község utolsó felszólítást tett, Márkus Lajos plébános pedig felutazott Budapestre személyes megbeszélésre. ,A plébános előtt a szobrász beismerte, hogy a szobor nincs már meg s így azt leszállítani sem tudja." Ezután indították meg ellene a büntető eljárást,1933-ban, mint utolsó békés megoldási lehetőség, mégegyszer felkérték Martinelli Jenőt a szo bor elkészítésére. A válaszlevélben a szobrász ügyvédje azt ajánlotta, hogy a község fizessen még 600 pengőt és elkészül a szobor. Ez volt az utolsó csepp a pohárban, mikor a község vezetése más megoldás után nézett. 1936. augusztus 6-án döntöttek úgy, hogy a szobor helyett fekete gránitkőből állítanak emlékoszlopot, melyen márványtáblára aranyozott betűkkel Íratják föl az elesettek neveit. A költségek „társadalmi úton hozatnak össze. A tervet az Országos Irodalmi és Művészeti Tanács jóvá hagyta, illetve kivitelezésre engedélyezte" - jelentette be a vezetőjegyző. Ekkor utasították az elöljáró ságot, hogy az iskola előtti teret minél előbb hozassa rendbe.(18)

6. Az egyház

Bár a szoborbizottság 1924-ben a tervek közüli választás indokaként azt hozta fel, hogy „közsé günk lakói meglehetősen vallástalanok", az I. világháború kezdetéről ennek ellenkezőjére is volt pél da. A történet szerint a kántort, Hegedűs Bélát is behívták katonának. ,A csendes mise alatt felállt a nép szószólója, Kis Jancsi Ferenc és ezekkel a szavakkal fordult az egybegyűltekhez és a miséző paphoz: „Mindenki menjen hazai Főúr, maga meg bejöhet, ha a kántort hazahozatta." Ezzel a mise résztvevőivel együtt sarkon fordult, bezárta a templom főbejárati ajtaját, a kulcsot pedig magához vette. S va lóban senki nem ment templomba, amíg Hegedűs Béla kántort táviratilag haza nem hívták a frontra induló menetszázadból.

Hogy valóban így történt-e, nem tudni, mindenesetre kinyílt újra a templom, melynek plébáno sa hosszú időn keresztül Szabó István volt. Róla feljegyezték, hogy az 1880-as években a gróf Forgáchokhoz, báró Nyáryakhoz, gróf Degenfeldekhez hasonlóan több mint ezer kötetes könyvtárral rendelkezett. Az 1892-ben elhunyt tudós pap síremlékét, melyet a Magyar Tudományos Akadé mia állított, 1925-ben hozták rendbe, mivel az elöljáróság jelentése szerint „roskadozó állapotban van s ha sürgősen nem történik vele semmi, ki is fog dőlni." Két évvel később gyűjtést szerveztek a faluban új harang beszerzésére, mivel a két szomszédos település - Vizslás és Mátraszele - „régen pótolta a világháborúban elvitt harangjait - csupán Kazár község nem mozdult meg." 1927-ben el is készült a 73 cm átmérőjű nagyharang, s felkerült a toronyba az áttört testű, 47,5 cm átmérőjű kisebb harang mel lé. Az utóbbi 1896-ban készült, minden bizonnyal az új harangtorony avatására. A tornyot a templom homlokzata elé 1895-ben építették. Ekkor javították ki az 1866-os „földrengés" okozta károkat is. ( Erről a „Borovszky" tesz említést, de nem jelöli meg az információ forrását.) A javítási mun kálatokra a község által fenntartott különböző alapok, elsősorban a templomjavítási, de a faiskola, a tűzoltószerek beszerzési, a vicinális közmunka, ebadó stb. alapok megtakarításaiból csoportosítot tak át összegeket. A hitközség az 1900-as évek elejétől kezdte el tartozását törleszteni a politikai községnek. A kettő viszonyának érdekes meghatározását találjuk egy mellékes ügy kapcsán. A harango zó kérte, hogy sertésóljának építési költségét a politikai község térítse meg. Indokként elhangzott, hogy „bár a hitközség nem azonos a politikai községgel - de mert a politikai községet épen a hitközség tagjai alkotják s mert a harangozó által épített sertés ól közvagyon, mely a hitközségé sígya községi la kosok összességéé", emiatt a képviselők méltányosnak tartották az összeg kifizetését.

A politikai és a hitközség tagjainak azonossága nem egyértelmű dolog. Ez problémaként az 1870-es évektől jelentkezett, amikor meghatározták az illetőség fogalmát, s azt elkülönítették a lakhely fogalmától. Az illetőség feltételezett bizonyos idejű helyben lakást, de adófizetést is. Ahogy ak koriban fogalmazták, a község terheihez való hozzájárulást. Ezek az illetőségi ügyek főként 1920 előtt kerültek a községek képviselő-testületei elé. Szintén e testületnek volt joga ahhoz, hogy „kilátásba helyezze" a külföldi állampolgároknak honosításuk esetén - mivel annak feltétele volt - a köz ségi kötelékbe való felvételt. 1932-ben Kazáron is kiadtak egy ilyen kötelezvényt. Tözsér urbán Lász ló kérte ezt, aki úgy vesztette el kazári illetőségét, hogy több mint húsz évig az Amerikai Egyesült Államokban élt, s amerikai állampolgárságot szerzett. Visszatelepüléséhez viszont szükséges volt egykori lakhelyének fentebb említett ígérvényére.

Aki illetőséget kapott, adófizetési kötelezettsége mellett a település védelmét is megszerezte. Pél dául ha kórházi ápolási költségeit nem tudta szegénysége miatt kifizetni, azt a község fedezte, vagy ha elhunyt, ellátatlan kiskorú árváiról a közösség gondoskodott. A munkaképteleneket pedig az e célra létrehozott szegényalapból segélyezte a község. 1942-ben a községi költségvetésbe beállított ilyen összegből a legjobban rászorulók havonta két-három pengőt kaptak, a következő évben pedig három-nyolc pengőt.

A hitközséghez természetesen csak az azonos vallásúak tartoztak. Kazáron mar az 1820-as évek től éltek nem római katolikusok is. 1875-ben tíz izraelita, három evangélikus és hét református volt a 710 katolikus mellett. 1941-ben izraelita nem volt, de az 1892 római katolikussal együtt élt itt hat görög katolikus, egy görögkeleti, tíz evangélikus és tizenöt református. így tehát a lakosságon belüli két százalék körüli arány a római katolikusok és a más vallásúak között megmaradt. Ezért jelenthet ték ki a század elején, hogy a politikai községet is a hitközség tagjai alkotják. S ezért eshetett meg az 1920-as években többször is, hogy evangélikusokra és reformátusokra is kivetették a párbérváltságot. A képviselő-testület ilyen esetekben mindig visszavonta azt. Egyébként 1860-ban határozták meg - a korábban idézett viták nyomán - a plébános és a kántor járandóságát. Kazár akkor 9 forin tot és egy bárányt adott. Az 1920-as években rendezni kellett a párbér ügyét is. A települések és az egyházmegyék képviselői folytattak tárgyalást elsősorban a természetbeni rész megváltása ügyében. Kazáron 1925 tavaszán sikertelen volt az egyeztetés, így az iratokat a Vallás- és Közoktatásügyi Mi nisztériumba kellett felterjeszteni. Emiatt a plébános és a kántor sem 1925-ben, sem 1926-ban nem kapta meg járandóságát. A képviselő-testület megpróbált segíteni, de a községnek nem volt pénze, így az alispánhoz kellett fordulni kölcsön felvételének engedélyezésére. Már csak azért is, mert a já rási főszolgabíró elrendelte a kántorlak javítását. A csendőrség jelentése szerint „a házfala immár kidűléssel fenyeget, a tetőzet pedig teljesen tönkrement, így az épületre teljesen új tető keir. Maga a képviselő-testület is megállapította: A plébánia épület már több mint 25 éve soha renoválva nem volt, a kántori lakás hiányai még régebbi időkből erednek." A főszolgabíró 15 napot adott a javításra, s ha az nem történik meg, kilátásba helyezte a kilakoltatást. Mivel a község is kénytelen volt kölcsönt felvenni, a visszafizetést a párbérváltsággal együtt rótták ki a hívekre. Az 1920-as évek végétől rende ződött a párbérváltság ügye. 1941-ben Márkus Lajos plébános azt jelenti, hogy a párbérváltságot 444 pár fizeti, amely 2779 pengőt tesz ki Kazáron. Az egyénenkénti kivetést vagyoni állapot szerint az egyháztanács évenként határozza meg. Páronként egy-tíz pengő közötti összeget fizetnek, de van öt tíz pengőn felüli kivetés is.

A község és a hitközség között több más ponton is adódtak nézeteltérések. 1929-ben a járási fő szolgabíró újabb rendeletét kapta a politikai község építési ügyben. A püspöki helynök átiratát is mertette „mely szerint a templom épsége az iskola udvarnak a templom felőli rész omladékos volta miatt veszedelemben van". A képviselők szerint „a domboldalnak kőfallal való ellátása a templom érdekében áll, s így egyházi feladat volna". A községnek nincs erre fedezete, de nem is olyan sürgős ez, hogy kölcsönt vegyen föl. Egyébként több képviselő kifogásolta, „hogy amikor a plébánián a papi bizottság vizsgálatot tartott - ez a bizottság kijelentette, hogy az egyházi dolgokhoz a községi jegyzőnek semmi köze. Miért kívánják akkor most, hogy a templom érdekében szükséges kőfalat a község mint erkölcsi testület építse meg ?"

A másik vitás kérdés az iskola volt. A vármegyei törvényhatóság elrendelte, hogy az iskola udva rát a község kerítse be és gondoskodjon az épület fűtéséről. A képviselő-testület ekkor állapította meg, hogy az iskola felekezeti jellegű, a politikai község azt csak segélyezi. ,A segélyezés már most is oly mérvben történik - hogy a hitközségi iskola felekezeti jellege határozottan illuzórikus" - mondták ki. A község tulajdona az épület, gondoskodik karbantartásáról, takarításáról, viseli az dologi kiadásokat és részben a tanítók fizetését. Ez már „határozottan azonos a fenntartás fogalmával" - szögez ték le. A község így kérhetné az iskola jellegének megváltoztatását is, de problémát jelent, hogy „azon köztér melyre Kazár község iskolát és községházát épített ezelőtt 10-ik évvel a tagosítás alkalmával tévesen mint plébániai birtok vétetett fel a telekkönyvbe, jóllehet ezen terület községi természetéhez kétség sem férhet". Ha az egyházmegye lemond ezen tulajdonjogáról, a község átveszi az iskolát. Két év múlva újra javasolták a képviselők az iskola jellegének megváltoztatását, mikor a harmadik taní tói állás megszervezéséhez kért segélyt a hitközség. Nem sokkal később ez meg is történik, azzal a kikötéssel, hogy az iskolaszék mindenkori elnöke a plébános lesz.

Természetesen nemcsak ellentétek voltak a politikai és a hitközség között. A község vezetése el sősorban a templom javítási munkáiban segített sokat az egyháznak. Az 1895. évi felújítás után4i-zenöt évvel újra jelentkeztek a problémák, főként a tetőzet állapota miatt. A cserepek egy része áteresztette az esőt, s így a belső renoválás is egyre sürgetőbb lett. A képviselő-testület megszavazta, hogy a tetőzetet eternit palával fedjék s utána kezdjék meg belülről a felújítást. 1911-ben megtörtént a cserepek átrakása, s elkezdődhetett a belső festés. Korábban az orgona javításához nyújtott segítséget a politikai község. A javítási munkálatok a későbbiekben neves egyházi személyek látogatása előtt élénkültek meg. 1924 őszén Csernoch János hercegprímás, 1932 májusában pedig Zadravecz püspök látogatott Kazárra, amikor mindketten bérmáltak is. Jelentős esemény volt a község egyházi életében az 1930-ban tartott missziós napok. A képviselő-testület, de főként az 1920-ban vissza tért Csekey Sándor vezetőjegyző által ostorozott „valláserkölcsi decadencia" ellensúlyozására „P. Réz Marián Kapisztrán Szent Jánosról nevezett Szent Ferenczrendi szerzetes, hitoktató és missziós lelkész" nyolc napig erősítette a hitet Kazáron. Működését annyira sikeresnek tartották, hogy 1930. december 28-án a képviselők díszpolgárrá választották. A döntés indoklása szerint: „Az az ember, akit mi ünneplünk, nem szórta reánk a földi élet közkincseit, mert hiszen ennek nincsen politikai hatalma, ezt nem tömjénezik körül gerincztelen és szolgalelkű emberek, mert ez az ember egy igénytelen, egyszerű szerzetes, az Isten szolgája ! Eljött ebbe az egyszerű, kisfaluba, nem nézte, hogy ez a község elmaradt község, nem kereste, hogy megtalálja-e itt a magasabb kultúrát, a technika csodáit -felkereste az egyszerűfalusi népet, hogy hozzon vigasztalást, hogy hozzon hitet, reményt s a szenvedésekben kitartást!" Ugyanekkor felállt Szerémy Gyula plébános: „Ha egy szerzetes érdemeit nyolcz napi itt működésének érdemeiért díszpolgárává választotta Kazár község képviselőtestülete, mennyivel inkább megérdemli az az ember, aki 25 éve vezeti a községet egy rendkívül súlyos világháború nehézségei között, majd a forradalmakat követő rendkívüli időkben." Javasolta, hogy Csekey Sándor vezetőjegyzőt örökös díszpolgár rá válasszák. A képviselő-testület ezt egyhangúlag elfogadta, így egy nap alatt két díszpolgára is lett Kazárnak. 1933-ban dr. Soldos Béla is megkapta a díszpolgári oklevelet, mert a község fejlődéséhez jelentős anyagi erővel járult hozzád.(19)

7. A bánya

A föld tulajdonba vétele a gazdák számára az önállóság előnyei mellett sok veszélyt is rejtege tett. Jégverés, rossz időjárás, gyenge termés, az állatok pusztulása még az erősnek látszó gazdaságo kat is megingathatta, elindíthatta a lejtőn, melynek végén a forgalomképessé váló földterület kényszerű eladása állt fenyegetően. Nagyobb hangsúlyt kapott az öröklés kérdése is a földaprózódás miatt. Ezért, ahol lehetőség volt rá, a kisebb fiúgyermekek nem a mezőgazdaságban, hanem az iparban kerestek megélhetési lehetőséget. Salgótarján környékén pedig a múlt század második felétől mód nyílt erre. Növelték számukat azok is, akik kizárólag a földből nem tudtak megélni. A bányászat megjelenése a környéken az életmód átalakulásának döntő eleme lett. Molnár Pál szerint már 1863 és 1872 között is jártak kazáriak a salgótarjáni bányákba dolgozni. Ők lehettek azok, kiket Szabó Zoltán úgy jellemzett, hogy a „nép beszorult és nem bement a bányába, a földfölötti viszonyok taszították a földalatti munkahelyre és a bányát végső fokon és önvizsgáló óráiban csak száműzetésük és keserű menekülésük helyének tartják, szükséges rossznak." A földműveléssel foglalkozó emberek ösztö nös idegenkedését a bányától, a föld alatti sötét, szűk világtól, fokozatosan fellazította a megélheté si kényszer.

A hagyományos életmódba a századfordulóig beszivárgott a bánya hatása. A férfiak lassan el hagyták régi viseletüket, elsősorban azok, akik ipari munkára kényszerültek. ,A bányában dolgozó kazári férfiak nem hordhattak fehér vászoninget, gatyát, mivel az igen könnyen piszkolódott." Majd a családon belüli viszonyok alakultak át fokozatosan: „ahol a férj ipari munkára járt el, s a család gazdaságát a feleség kezelte, a gazdái hatalom szinte elenyészett". Ezzel megszűnt a családon belüli ha gyományos munkamegosztás is. Ami csak nagyon lassan változott, s a hagyományos faluközösség talán utolsó kapaszkodója volt, a házasulási szokások. Az I. világháborúig döntően a falun belül vagy a filia községekből választottak párt a fiatalok. Az összes házasság több mint felét teszik ki ezek. Ami viszont a XDC század közepétől változik: „Megszaporodott az egy-egy közös házasságot lét rehozófalvak száma." De ritka kivétel az, hogy a házastárs más társadalmi rétegből származna.

A gazdák a bányák intenzív termelésének beindulásával még kereseti forráshoz is jutottak, ha fo gataikkal vállalkoztak a szén szállítására. Sőt földjeik határának jelölésére kezdték használni a bányasínt. A faluban élő és a bányában dolgozók jelentős része sem szakadt el a föld felszínétől. Nya ranta vagy a saját földjükön végezték a nagyobb munkákat, vagy mezőgazdasági bérmunkát vállaltak a tehetősebb gazdáknál, illetve uradalmakban. 1910-ben Gerő Nándor a következőképpen írta le ezt a jelenséget: „Bányászatunk vándorbányászat egy-egy községben, egy-egy vidéken csak egy-két évti zeden átfolyik. Munkásaink többségét a környék földmíves népe szolgáltatja ki, ha készen van a mezei munkával, beáll bányásznak. A bányászat egy vidéken megszűnik, ez a műkedvelő bányász nem vándo rol tovább az aknával, mert háza, földje van otthon. Az új területen új munkaanyag nevelése vár az üzem vezetőre. " Őket nevezték kétlaki munkásnak, vagy másként parasztbányásznak. S mivel másfajta tu dással rendelkeztek, mint amit ott elvártak , ők alacsonyabb bért kaptak Az úgynevezett üzemre dukcióknál is őket bocsátották el először. Ez viszont érzékenyen érintette a községet. 1925-ben pél dául jegyzőkönyvileg állapították meg: „a bányatársulat nap-nap mellett számol le embertömegekkel s válnak ezek munkanélkülivé - egész határozottan megállapítható, hogy általános kereseti adóból az 1925. évfolyamán nem fog befolyni az előirányzott összeg 1/3 része sem. - Ez pedig olyan tekintélyes deficitet fog eredményezni, hogy a költségvetés teljesen ilusiórussá (!)fog válni". 1929 után 1931-ben újra foglalkoznak a kérdéssel. „Míg a múltban az általános kereseti adók és fogyasztási adók ygyszóbán állandó összegű bevételek voltak, addig a legutóbbi években ezek bevételei a legnagyobb ingadozást mu tatják. Kétségtelen fokmérője a munkásság, az adózók elszegényedésének shaa gazdasági romlás eb ben a mederben halad tovább is, elkerülhetetlen a községi háztartás összeomlása is."

A XDC század utolsó évtizedeiben a bányák lassan körbefogták a községet. A környék két meg határozó, a kisebb társaságokat magába olvasztó bányavállalata a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. és az Északmagyarországi Egyesített Kőszénbánya és Iparvállalat Rt. Előbbi északról és nyugatról, utóbbi délről és keletről hozta létre bányatelepeit Kazár tágabb határában. Ez azt jelentette, hogy a növekvő lakosságon belül egyre nagyobb arányt tett ki az ipari munkából élők száma. A század utol só évtizedében már a keresők fele folytatott ilyen tevékenységet. A Kazár közigazgatási területén élők száma 1880-1890 között ugrott meg, s 1910-ig tartotta is az évtizedenkénti 200 fős emelkedést. Az I. világháború és a forradalmak időszakában az 1570 fő körüli létszám visszaesett 1383-ra. 1920 és 1930 között - a bányai építkezések hatására - közel 500 fővel növekedett meg újra, amely 1960-ig tíz évenként közel száz fős növekedésben stabilizálódott.

A bányatelepek az 1920-as évekig viszonylag távol, négy-öt km-re voltak a községtől. Életmódot átalakító hatásuk azonban fokozatosan beszűrődött a faluba. A telepeken úgynevezett kolonializált munkásság élt, mely kezdetben többségében egyedülállókból, család nélkül érkezőkből állt. Ők a gyakorlatban szerzett szaktudásuk miatt kerültek ide távoli területekről. Őrsi Julianna a házassági anyakönyvek alapján vizsgálta meg az első kazári bányatelepet, Székvölgyet. „Házasságkötésükkel 100 %-os exogámiát valósítottak meg. Jöttek bányászok Salgótarjánból, a Dunántúlról (Mecsekszabolcs, Dorog), Stájerországból (Bischofdorf, Grác, Zabukovje), Krajnából (Velko Loke, Billichberg), Horvátországból (Kedelia), Galíciából (Zsegertovna), Szepes megyéből (Porács, Szomolnok, Óvíz, Szepesremete), Turóc megyéből (Túrócszentmárton), Zólyom megyéből (Úrvölgy), Nyitra megyéből (Galgóc), Bars megyéből (Irtványos, Felsőgyőröd), Hont megyéből (Selmecbánya, Hegybánya, Kolpach, Hamva). Az anya könyvek őrzik még Drevenik, Hunyilec, Madarasalja, Hodruszbánya helyneveket. A bányászok házassági szokásaira jellemző, hogy a faluból vagy a környező településekről nem választottak párt. A kolónia önálló életet él a XIX. század végén." Székvölgy telep lakossága az 1900-as évek elején 350 körül moz gott. Az itt élők hatoda külföldi honos, tehát az Osztrák-Magyar Monarchia határain túlról érkezett ide. Azonban többet mondanak az anyanyelvet, gyakorlatilag nemzetiséget mutató adatok. 1900-ban 65 német, ugyanannyi „tót" és egy horvát, tíz év múlva 13 német és 94 tót anyanyelvűt számoltak ösz-sze. Ez is mutatja, hogy a telep lakossága állandó mozgásban volt, többen elmentek, más vidékre vagy a környék más bányatelepeire, s ugyanígy jöttek újak. De voltak olyanok is, akik megállapodtak, eset leg családot alapítottak, mint ahogy Vagner Adolf és Dvorzsák Izidor (a nevek árulkodnak a származásukról !), akik Kazár községtől illetőségük elismerését kérték 1907-ben. Tehát ők több mint öt éve itt éltek, adóztak, s nem is kívántak máshová elköltözni.

A telepek „nemzetközi összetétele", sokszor a lakott helyektől való viszonylagos távolsága, a pa raszti munkától eltérő életritmusa sajátos életmódot alakított ki, melyből lassan kikopott az itt élő ket kibocsátó közösség erkölcsi ítéletének visszatartó ereje, s más értékrendek léptek helyébe. Kezdeti időszakban a föld alatt ledolgozott 12-16 óra után az egyetlen szórakozási hely a kantin, a kocs ma volt, főként az egyedülállóknak. Ezt az „időtöltést" a faluból bányai munkára járók egy része is átvette. 1907-ben a községi bíró javasolta, hogy vasár- és ünnepnapokon a kocsmákat zárják be, mert meg van győződve arról, hogy így „az iszákosság és az ezzel karöltve járó erkölcstelenség lassankint megszűnik. - A szegényebb sorsú munkás nép nem züllik el erkölcsileg és anyagilag - a tisztességes józan életmódhoz szokik s a megelégedés nagyobb lesz, minek természetes következménye lesz aztán az is, hogy a kivándorlási kedv megcsappan. "Az utóbbi megállapítás a század első évtizedének országos problémájára utalt. Ekkor nagy arányokat öltött a jobb megélhetés reményében a tengerentúlra (Amerikai Egyesült Államok, Kanada) vándorlás. A már korábban említett Tőzsér urbán László is egyike lehetett annak a 44 kazári lakosnak, akiket az 1910-es népszámlálás alkalmával külföldön tá vol lévőnek írtak be. Alapos és széles körű forrásfeltárás lenne szükséges ezen jelenség helyi mozga tórugóinak megállapítására, melyet valószínűleg a ,jövő kutatói" elvégeznek.

1907-ben még egyszer a községi képviselő-testület elé került a kocsmák ügye olyan vetületben, hogy a közbiztonság fenntartása érdekében vagy világítsák ki az utcákat, vagy rendőri személyzetet alkalmazzanak. A községet ugyanis csak csendőrjárőr érintette, melynek pihenőhelyet is kialakítot tak. „Indokolttá teszi ezen intézkedést - írták a jegyzőkönyvben - azon körülmény, hogy a fiatalság ha tárt nem ismerő módon kicsapongó, rakonczátlan s az utcza minden vasár- és ünnepnap estéjén egy-egy botránynak a színhelye. - A múlt alkalommal a község bíróját ütötték fejbe ismeretlen tettesek. A nagy sötétség miatt a botrányt okozók nem ismerhetők fel. A fiatalság a megengedett zárórán túl is az utcán léháskodik, az utczán csapong a késő esteli órákig, s a közbiztonságot határozottan veszélyezteti." 1910- ben végül megszületik a döntés, hogy a kocsmákat ünnepnapokon 5 órakor, hétköznapokon 7 órakor be kell zárni. A képviselők kérték, hogy a községben állítsanak föl három tagú csendőrkülönítményt, melynek körzetéhez Mátraszele és Vizslás is tartozna. A szárnyparancsnokság azonban nem látta olyan rossznak a helyzetet, hogy javaslatként a belügyminiszter elé terjessze. A kocsma és a vele összefüggésben álló közbiztonság kérdéskörének ellentmondásos megítélését mutatja, hogy a képviselők elvetették azt a javaslatot, mely szerint a község számára biztosított három italmérési jog kö zül az üresedésben lévőt adják vissza, ezzel is csökkentve a kocsmák számát.(20)

A falu „fizikai" közelségbe bányateleppel az 1920-as években került. Az I. világháború utáni idő szakban megnövekedett a szén iránti kereslet. A kimerülő salgótarjáni bányák pótlására délebbre, Kotyháza, Márkháza és Kazár területén nyitott újabbakat az SKB Rt. Ezzel Kazáron a község határából a belterületi részekre helyeződött át a hangsúly, elsősorban a község alatti szénjog megszerzése miatt. Az SKB Rt-nek ekkor már nem volt versenytársa a környéken, mivel hosszas tárgyalások eredményeként az ÉKI Rt-t beolvasztotta. A hivatalos egyesülés 1925 elején történt. Az SKB Rt. ezért, és a növekvő kereslet miatt is a saját, valamint az ÉKI Rt-től átvett szénjogokat maximálisan igyekezett érvényesíteni. így nem egyedülálló Kazár esete, amikor a község és a társulat között hosz- szan elnyúló vita bontakozott ki. Itt még összekapcsolódott a bányakolónia és a bányavasút építésé nek problémája is a szén kiaknázásának jogosítványával. Elsőrendű kérdés az volt, hogy a község föld alatti vagyonáért milyen ellenszolgáltatást nyújt a vállalat. 1921-ben ezért a politikai község és a kisgazdák között egyezség jött létre, hogy előbbi képviseli a közös érdekeket, ha a gazdák külön- külön nem tárgyalnak az SKB Rt-vel. Megszegése esetén a község követelheti az addig felmerült ösz- szes költség megtérítését.

A társulat és Kazár község a szénjogeladási szerződést 1921. augusztus 9-én kötötte meg. Az SKB Rt vállalta, hogy a község utcáit és középületeit villanyvilágítással látja el. Az áramköltségek egy részét átvállalja, illetve a szükséges berendezéseket és felszereléseket leszállítja, karbantartja. Ez után hatalmas lendülettel indultak meg a bányai építkezések. A Soldos Béla által adományozott kö zel 30 holdnyi területen, a Képoldal dűlőben létrejött a bányatelep. Ennek során a Szöllőtető déli aljában találtak rá a bronzkori telep temetőjére 1923-ban. Ugyancsak a Szöllőtetőre a „vízházból"felszivattyúzott víz látta el a telepi vízvezetéket ivóvízzel. A tisztviselői házakba be volt vezetve a víz, a munkáslakások előtt pedig utcai csapokat építettek.

Ugyanekkor engedélyezte a belügyminiszter a társulatnak „a kazári szabványos bányavasút ger gelyvölgyi rakodó kitérője mellől az építendő kazári bányatelepre vezetendő siklóval kombinált ló vagy gőzüzemű iparvasútnak építését", de az igénybe veendő községi közdűlőútról a felek egyességét kér te. A község a 400 méter hosszú útszakasz használatáért évi két vagon szenet kért, mert „a teljesen kiépülő új bányatelep, a már meglévő Bélatáró és Gergelyvölgyi táró s az azokon elhelyezett tisztviselők, altisztek és munkások a községi adminisztrációt felette megnehezítik, a község közösségét a telepek lé tesítésével ujabb és ujabb hátrányok, sérelmek érik - méltányos tehát, hogy a bányatársulat az alkalma zottainak elhelyezkedésével a községi közigazgatásra háramló terhekkel arányos módon vegye ki részét." A szenet a községi középületek fűtésére kívánták felhasználni. A vasútépítéssel egyidőben a társulat a Salgótarján felé vezető közdűlőutat is kiépítette.

1924-ben a szénjogi szerződés teljesítése miatt vált feszültté a viszony az SKB Rt és a község között. ,A bányatársulat tisztviselői a község közönsége és a Salgótarjáni Kőszénbánya r.t. között létesült szerződést úgy magyarázzák, amint ez nekik jól esik, vállalt kötelezettségeinek pontosan eleget nem tesz nek - általában úgy viselkednek, mint állam az államban - állapították meg a község vezetői. - Ha ezt az eljárást a község közönsége tétlenül elnézi, akkor kétségtelenül a bánya lesz itt az úr mindenek felett, márpedig ez hanyatthomlok ellenkezik egyrészt a mezőgazdaság, másrészt a gazdaközösség érdekeivel. " Sérelmezte a község, hogy a villanyvilágítás bevezetése még csak tervezés alatt áll, miköz ben Béla-táró bányatelepen már 1922 telén kigyúlt a villany. A tervezés során nem telepítenének lámpát a „Cigánysor felé vezető utcára", a „Gergelyvölgyi rakodóval szemben épült utcasorra sem", a „Somlyósor"-t négy lámpával akarják kivilágítani, de az nagyon kanyargós utca. Egyoldalúan értelmezik a középületeket is, mert a villanyt az iskola három tantermébe be akarják vezetni, de a velük egy épületben lévő igazgató-tanítói lakásba nem. Hasonlóan a kántor lakása is áram nélkül maradna, pedig azt Chorin Ferenc vezérigazgató is elismerte középületnek. Bár a helyzet nem teljesen egyértelmű, mert néhány hónappal korábban a képviselő-testület azt állapította meg, hogy a közvilágításnak csak akkor lesz értelme, ha a járdát elkészítik a főutcán és fásítanak, hogy „eltűnjék az a kirívó ellentét, amely a község s a község végén épült új s a modern kívánalmaknak teljesen megfelelő munkásgyarmat között fennáll. "Ebben az ügyben azonban csak 1925-ben hoztak döntést. Ugyanebben az évben 16 pontban foglalták össze a vitás kérdéseket, melyek többsége az utak fenntartására, az elfoglalt te rületek használati díjainak nem fizetésére vonatkozott. Döntően a kisgazdák vélt vagy valós sérelmei voltak ezek. A képviselő-testület, mert többszöri felszólításra sem érkezett válasz a társulattól, per indítását fontolgatta. Azonban „Nagy János képviselőtestületi tag előadja, hogy az úrbéres birtokos ság a saját hatáskörében fog a panaszok elintézése tárgyában eljámL.a községnek az úrbéresek ügyei hez semmi köze sincsen." Erre a község elállt a per indításától.

Bár nem szűntek meg a viták, de csillapodtak az idő múlásával, ahogy az egymás mellett élés újabb és újabb területekre terjedt ki. A gazdák ugyan nehezen békültek meg azzal a ténnyel, hogy a határban és a belső területeken is a bányai tevékenység nyomaival találkoztak. Azt is látták, hogy a bányaigazgatóság a község területén engedély nélkül akácfákat ültet, a „szegényebb népnek a siffer- haldán a sifferszedésl nem engedi meg", a „lakásnélküli bányászoknak mégha üres lakása van is - lakást nem ad", s a „szerződés azt a pontját, hogy elsősorban kazáriakat alkalmaz a legjobb munkahelyeken - nem tartja be", a „a bányagondnokság a községgel, annak közönségével úgy bánik, hogy önkéntelen is a jobbágy korszak borzalmai jutnak előtérbe". Bár az utóbbi panaszon átsüt az érzelmi túlfűtöttség, de az elöljáróság megállapításában van igazság, mely szerint: ezek „alkalmasak arra, hogy, ha nem orvosoltatnak, a község és a bányatársulat közötti kívánatos jóviszonyt teljesen elmérgesítsék s alkalmasak arra, hogy a lakosságnak a hite a törvényben megrendüljön és a megkötött szerződések szentségében ne higyjen, merthiszen (!) úgy tűnik fel a dolog, hogy a bányatársulatnak mindent szabad s a népnek csak tűrni van joga."

Azon túl, hogy a lakosság jelentős része valamilyen szinten kapcsolatban volt a bányával, az előbbi megállapítás is közrejátszott abban, hogy az ipari tevékenységgel együtt járó új jelenséget, a mun kások megmozdulásait, szervezkedéseit közömbösen vagy megértéssel fogadta a gazdák többsége. Míg távol voltak a bányák, addig csak az ott dolgozó falubeliek révén értesültek eseményekről. Minden bizonnyal a Tanácsköztársaság idején sem elsősorban eszmei meggyőződésből vállalták a lófo-gattal rendelkező gazdák a közelben harcoló vörös hadsereg ellátását. Ekkor erősebb volt a veszélyérzet és a tenni akarás. A Tanácsköztársaság bukása után pedig ők is végigszenvedték azokat a hóna pokat, melyek a megtorlás időszakát jelentették. Ez a csehek kivonulása után néhány nappal román katonák fedezetében érkező csendőrök ténykedésével kezdődött. Céljuk a „kommunisták" felkutatá sa volt, melynek érdekében több embert is megbotoztak. Végül Domonkos bencze János, volt direktó riumi elnököt, Sándor János és Szabó bera Péter volt direktóriumi tagokat Kisterenyére, majd Hatvanba szállították. Egyes források szerint azért menekültek meg a kivégzéstől, mert elvezényelték a kivég-ző osztagot, más források szerint pedig Komáromy Barnabás, a Soldos-birtok intézője járt közbe ér dekükben. A románok elvonulása után hét tagú katonai különítmény telepedett rá a községre.

A kazán bányák művelésének megkezdésekor a somlyói Teréz-táróról a kazán dolgozókat áthelyezték ide, akik hamarosan felújították a szakszervezeti mozgalmat. 1924. július 4-én megalakították Tőzsér Vilmos vájár udvarán a helyi szakszervezeti csoportot. Hivatalosan a Magyarországi Bánya- és Kohómunkások Országos Szövetsége helyi csoportja volt, bár „csak mint szociáldemokra tapárt helyi csoportját emlegették és ismerték" - állapította meg 1944-ben a körjegyző. Ekkor ugyanis belügyminiszteri rendelet alapján felfüggesztették a Szociáldemokrata Párt működését. Az egyesü let központjának levelére válaszolva a körjegyző ismertette, hogy a csoport érdeklődésére közölte velük, hogy a rendelet nem vonatkozik rájuk, de „minthogy láttam és észrevettem magam is, hogy a cso port egyes tagjai nem ismerik az alapszabályszerű célkitűzést, kértem, hogy hozzák be alapszabályukat, hogy a tényállást megállapíthassam". Az „alapszabálybemutatás után közöltem a jelen levőkkel, hogy helyi csoportjuk működését továbbfolytathatja".

1926-ban azonban rövid időre ketté szakadt a szakszervezet, s a tagok egy része átigazolt Csóka Vendel úgynevezett „sárga szakszervezetébe", teljes nevén a Salgótarjáni Szénmedence Bányamunká sainak Gazdasági Egyesületébe. Ez a politikamentességet hangsúlyozta, mely értelmében a munkások gazdasági követeléseit tárgyalásos úton kell elfogadtatni a társulatok vezetőivel. Ebben a szellemben szerelte le Csóka Vendel az 1926-os éhségfelvonulást is. Ugyanakkor a szakszervezeti moz galmon belül egy másik irányú polarizáció, az illegális kommunista párt felé tájékozódás is megindult. A sztrájkmozgalmak szervezéséből ők is kivették részüket, melyek közül a jelentősebbek az 1924-es öthetes, az 1929-ben az egész salgótarjáni medencére kiterjedő és az 1936-ban kirobbanó.

Az 1930-as években a szakszervezeti mozgalomban nemcsak az illegális kommunista párt igyekezett minél nagyobb tömegeket befolyása alá vonni, hanem az összefoglalóan nyilasoknak nevezett jobboldali szélsőséges pártok, mozgalmak is. Az elégedetlenséget demagógiával meglovagló képvi selőik szervezték meg az 1940-es sztrájkot a környék bányáiban. Azonban ez nem volt egységes, mert többségében a Pálfalvától délre eső aknák dolgozói nem vették föl a munkát. A Salgótarján környékiek nem csatlakoztak a megmozduláshoz. Tőzsér K. János visszaemlékezéseiben a követke zőket írta: a lakosság között „politikai pártban a nyilas utat választották sokan. Azt állították hogy Hit ler és Sztálin egy úton járnak - egyet akarnak. Nem tudtunk elég meggyőzően érvelni azzal, hogy a két politikai nézet még távolról sem azonos. Úgy hasonlít egymáshoz mint a tűz és a víz. Amikor pedig a né met-szovjet megnemtámadási szerződés létrejött, a nyilasoknak még több támogatója lett... Ezek után hiába érveltünk azzal, hogy egy ország politikájában ilyen szükségszerű lépések is lehelnek, nem hitték ezt. 1939. szeptember 1-ével a németek megtámadták Lengyelországot. Szovjetunió is kelet felől katona ilag belépett lengyel földre, a megtévedt tömeg úgy beszélt az eseményről, mintha Hitler és Sztálin közö sen osztották volna föl egymás közt Lengyelországot."

Ez nagyban befolyásolta, hogy a község lakossága befogadta és támogatta a lengyel menekülteket, akik 1939 őszén érkeztek Kazárra. Két bányatelepen helyezték el a kb. 45 katonát, bár egy 1945- ös körjegyzői jelentés szerint októberben 58-an voltak. A tábor szervezője és vezetője a körjegyző, Csekey Sándor volt. Ő gondoskodott a felszerelésről, a Magyar Vöröskereszt Egyesület és a vármegye támogatásával, valamint az élelmezésről. A táborlakók kb. fél évig zsoldot is kaptak. A tábor ellátmányai azonban rendszertelenül érkeztek, így a községnek előleget is kellett biztosítania. A tábor lakói 1941. június 24-ig voltak Kazáron. Innen a bátorkeszi gyűjtőtáborba vitték őket. A felszerelést a pestszentlőrinci polgári menekülttábor vette át. A hivatkozott körjegyzői jelentés viszont úgy tudja, hogy 1941 áprilisában a menekültek egy részét Zircre és Marcaliba helyezték át.

A II. világháborúba bekapcsolódó Magyarországon egyre több megszorítás érintette a lakossá got. 1941-ben a körjegyző jelentést tett a járási főszolgabírónak a hús- és zsírellátásról. E szerint a községben 584 ellátatlan van. Mindenkit ilyennek kellett tekinteni, aki a hentesnél szerzi be szük ségletét, és nem saját sertés vágásából. „Csak a gazdaközösség hizlal, s ez nem olyan terjedelmű mint a múlt évben volt, mert a soványsertések annyira drágák, hogy a legtöbb ember beszerezni képtelen" - állapította meg a jelentés, főként, hogy takarmány sincs, mert a készleteket elvitték. „Minden hiá nyért, minden háborús bajért a községi jegyzőt teszik felelőssé s minden panasszal idejönnek, minden baj kútforrását itt keresik - mert hiszen a jegyzői hivatal áll legközelebb a nélkülözőkhöz. Telefonon többízben felhívtam a közélelmezési hivatalt, hogy a sertések beszerzését tegye lehetővé, kaptam is ígére teket már több ízben, azonban minden maradt a régiben. - Már nem is hívom fel ezt a hivatalt, mert kár a telefon költségéért" - írta keserűen a körjegyző. 1942-ben burgonya- és kukorica-beszolgáltatással is megterhelték a községet.

A gazdaság átállítása háborús viszonyokra a bányászatot is érintette. Kazáron az 1938-ban beszüntetett széntermelés 1941-ben újra megindult, majd a bányát is hadiüzemmé nyilvánították. A községben megindult az emberek felkészítése a légi riadó esetén adódó feladatokra. Megszervezték az óvóhelyeket, házcsoportokra osztották a községet, gyakorlatokat tartottak. Megindultak a behí vások is. A községből katonának elvittek közül nem tért vissza Bozsik György, Bozsik János, Gecse Arnold, Gyetvai Ernő, ifj. Hegedűs Béla, Kovács B. Barna, Merlák Antal, Nagy B. Károly, Najzer Sán dor, Sándor P. János, Sándor Sándor, Szabó B. Imre, Tandi János, Tóth József, Tőzsér Sz. József, Tőzsér K László. A behívások mellett 1944 novemberétől még német katonaság, az Ag. SS. T. 57. alakulat hoz tartozó tizenegy tiszt és 259 legénységi állomány 40 lóval, tartózkodott a községben.

November közepén megindult a leventék mozgósítása és behívása is. A levente szervezetet 1921- ben hozták létre az iskolából kimaradó fiatalok katonai előképzésére. Ugyanez a törvény írta elő, hogy a mindennapos iskolába járókat ifjúsági testnevelési egyesületbe kell szervezni. Számukra sporttérről és játszótérről az iskola fenntartójának kell gondoskodnia. A községben kezdettől fogva problémát okozott ez. Hasonlóan nem tudták megoldani a téli időszakokban a leventék oktatását. „Nincsen olyan nagyterem, amelyben időszakonkint műkedvelői előadások volnának tarthatók, s nin csen végül olyan hely ahol felolvasásokat, ünnepélyeket lehetne rendezni. Itt pedig a bányavidéken, ahol a munkásság nagy része szociáldemokrata sőt egyéb más is -felette kívánatos volna, hogy hazafias irá nyú tevékenység fejtessék ki - mert a helyzet hovatovább súlyosabbá vállik (!)" - állapította meg a képviselő-testület 1929-ben. Ekkor kérelmet nyújtottak be a Földmívelés, valamint a Vallás- és Közokta tásügyi Minisztériumhoz, hogy „egy megfelelő kultúrház vagy népház felépítésében" segélyezzék a köz séget. A község területén, a bányatelepen volt „közösségi épület", az 1922-ben épített bányakaszinó. De azt eredeti funkciója nem tette alkalmassá a fentebb megfogalmazott elvárások teljesítésére. Egyébként is az a bánytelep lakóinak szabadideje eltöltésének keretéül szolgált. Itt működött a da lárda, majd a fúvószenekar és a Bányatelepi Olvasókör az 1930-as évek közepétől.

Természetesen voltak olyan egyesületek, ahol nem különült el ennyire a község és a bányatelep. Az 1935. november 17-én alakult Kazár Körjegyzőségi Polgári Lövész Egyletnek Mátraszele és Vizslás területéről is voltak tagjai, nemcsak Kazárról. Hasonlóan az 1937-ben szervezett 949. számú Sza bó István Cserkészcsapat a községből és a telepről is toborozta a fiatalokat. A Kazári Sport Egyesület, mely Szent György lovag vértanút választotta védőszentjéül, 1934-es megalakulása után nem sokkal magába olvasztotta a Fontosi Húsos és a 40-es évek elején a bányatelepi amatőr labdarúgó csapatokat is. Egyik fő feladata az volt, hogy a községben már meglévő ifjúsági egyesületeket tömö rítse, az ellentéteket kiküszöbölje és gondoskodjon az együttműködésről.(21)

Visszatérve a leventékre: A salgótarjáni bevonulásukat 1944-ben Kovács János a Soldos uradalom Ortás pusztai erdésze akadályozta meg. Ő az erdészház közelében bújtatta őket, valamint több munkaszolgálatost és szökött katonát is ellátott élelemmel. A fiatalok több mint száz fegyvert szereztek a német teherautókról, valamint nagy mennyiségű lőszert. 1946-ban a Salgótarjáni Nemzeti Bizottság kérésére összegezték a községben az ellenállási mozgalomban résztvevőket. Az erdészen kívül szere pel a listán Szabó bera Péter gazdasági elöljáró, aki „igen nagy szerepet töltött be ezen mozgalomban, az ő helyes gondolkodása révén sikerült megmenteni a község állatjait a németek által való elhajlás elől". Gyetvai György községi bírót a csapatcsendőrök Salgótarjánba hurcolták, mert „a község lakosságát el bújtatta a bevonulás elől. A vád nem volt alaptalan, mert ki is volt doboltatva az állatok és az emberek el- bújtatása az erdőbe." Balogh Mihály községi pénztárnok „a vezetőjegyző és a segédjegyző segítségével el ásták a fontosabb pénztári iratokat, anyakönyveket, pénztári naplókat, pénzeket, valamint ami szintén lé nyeges dolog, az írógépeket". Tóth József vezetőjegyző „aki áldozata lett az elhurcolásnak a Nemzetőrsé get majdnem mind a bevonulni köteles katonáknak a tagjaiból szervezte meg". Gecse János három zsi dó munkaszolgálatost rejtegetett. ,A bánya részéről az összes dolgozók jószándékának köszönhető az, hogy kisebb hiba nélkül működni tudott az üzem. Minden gépi berendezés megmaradt. Az irodai beren dezés és térképek mind sértetlen állapotban kerültek a felszínre a bányából." A községi lakosok közül 18 főt hurcoltak el a csapatcsendőrök. Köztük volt Tóth József vezetőjegyző, Gyetvai György községi bíró és Kovács János erdész is, kiket a visszavonulók magukkal vittek munkaszolgálatra. Közben Ortás pusztán nyolc tagú szovjet partizáncsoport is megjelent, akik összeköttetést teremtettek az előrenyo muló hadsereggel. December 23-án Mátraballa - Pétervására - Ivád térségéből támadásba lendült a 27. hadseregből Konyev vezérőrnagy parancsnoksága alatt álló 3. gárda légideszant hadosztály. Még aznap éjszaka elérte és elfoglalta Nádújfalu, Kazár, Vizslás térségét a Gorjacsev altábornagy vezényel te 35. gárda lövész hadtest. „1944 karácsonykor jöttek be a szovjet katonák Kazárra - emlékezett Tő- zsér K. János. - Bejövetelük után másnap mi a sejt tagjai jelentkeztünk a szovjet parancsnoknál, miben lehetünk segítségükre. A parancsnok elvtárs mondta hogy kell az ágyúk állását készíteni, halottakat ösz- szeszedni és ami még szükséges azt végezni. Emberek jöttek és végezték a tennivalót. Két nap múlva to vább mentek a harcosok. Utána kellett menni Kisterenyére repülőteret csinálni... A kazári munkások egyik része a repülőteret ment csinálni, a másik része Salgótarjánba ment a vasút készítéséhez."

A Kazár körüli harcokban hét szovjet katona esett el a források szerint, akiknek tudták a nyug helyét. „Kazári temetőben el van temetve három német, személyi adatai ismeretlenek, a Salgótarjánhoz tartozó somlyói erdőben több német van eltemetve az erdőben széjjel, amit a kazáriak temettek el. Az el temetett németek halálcéduláit illetve azonossági lapjukat, 9 drbot tisztelettel mellékelten felterjesztem" - áll az elesett katonákról szóló összesített jelentésben.(22)

V. RENDSZERVÁLTÁS KORA (1940-es évek közepe - 1950-es évek vége )

Az 1945 utáni bő egy évtizedet nem azért kell külön korszaknak vennünk, mert a lakosság fő megélhetési területei - a mezőgazdaság és a bányászat - változtak volna. Ebben az időszakban a két megélhetési forma közötti átmenetek, határesetek kerültek a középpontba. A korábban „kétlakiság-nak" nevezett sajátos életmódból az emberek többsége a nagy átalakulások menetében - egyéni elhatározásból vagy kényszerből - igyekezett kilépni, egzisztenciáját jól körülhatárolható keretbe il leszteni. Ezért lényeges vonása ennek az időszaknak, hogy a politika miként alakította, formálta át az emberek köz- és magánéletét, s terelte újabb életmódbeli változás felé.

1. „Ma már nincsen háború..."?

A község területét érintő harcok és a nyomukban járó pusztítás után a sorok rendezésével indult 1945. Számba vették a lakosságot: a mozgósítási hirdetményre bevonult tizenegy közül egy személy, a tizennyolc elhurcolt közül hét tért vissza január végéig. Ekkor 1958 főt számoltak össze, közülük 528 családfő volt, döntően bányász. A bánya hadiüzem volt, az ott dolgozók gyakorlatilag katonák voltak Nádasdy Béla ezredes parancsnoksága alatt. Közülük kevesebb embert vonultattak be s vezé nyeltek a frontra. Január 8-án Pardy László segédjegyző azt írta, hogy „a viszonyokhoz képest igyekez tünk a rendet fenntartani. A községi elöljáróság a katonaság elvonulása után a munkát megkezdte...Tóth József körjegyzőt valamint Gyetvai György bírót a magyar csapatcsendőrség katonai szolgálatra bevonultatta. Jelenleg bíró nincs. "A volt bíró visszatérte után azonban a június 17-i elöljá rósági választáson „abszolút többséggel" választják meg újra. 1948 márciusáig töltötte be ezt a posztot, akkor lemondott. Ugyanis a belügyminiszter ekkor megszüntette a községekben a pénztárosi beosztást és feladatait a bíró hatáskörébe utalta. Gyetvai György ekkor nyújtotta be lemondását, mivel gazdálkodó volt és „egyedül van aki intézze a saját ügyeit, a fia a fronton meghalt, így még a család ban sem tud senkit megbízni azzal, hogy mellette a gazdasági munkában segítségére legyenek. Lemondásának másik oka a községben a jövőben tervbe vett nagy építkezés lebonyolítása volna, amit szintén nem tudna elintézni" gazdasága romlása nélkül. Utóda - a tanács megalakulásáig - Balogh Mihály, a volt községi pénztáros lett.

Gyetvai György bíróvá választásakor kezdte meg működését a képviselő-testület is újra. Addig, március 5-től a Nemzeti Bizottság látta el feladatkörét. Eredetileg a Nemzeti Bizottságok a képviselő-testületek ellenőrzésére alakultak, s tagjait a pártok delegálták. Jelentősége fokozatosan csökkent, s 1949-re meg is szűnt. Kazáron mindvégig Zsuffa Kálmán bányatársulati igazgató-tanító volt az elnöke.

A segédjegyző jelentése szerint január elején „a polgárőrség meg van szervezve és működik". Feb ruárban hatan teljesítettek szolgálatot. Közülük is jelentkeztek az „újonnan megalakítandó nemzeti magyar hadsereghez". A hat önkéntesen katonának jelentkező: Kómár Gábor, ifj. Kovács imre Ferenc, Szabó József, Sándor Gáspár, Szabó Ferenc és Szluka Lajos.

A főszolgabíró utasítása szerint a nemzetőrségből „védőrséget" kellett szervezni, akik illetményben részesültek, s ezer lakos után három főben szabta meg számukat. Szükségességét azzal indokol ta, hogy „a csendőrök hiányában a falu rendje és nyugalma biztosítva legyen". Kazáron 300 pengőben állapították meg a havi illetményüket, piros-fehér-zöld karszalaggal látták el őket és fegyvereket kértek számukra. Ezt meg is kapták, mert április közepén az ijj. Kakuk János parancsnoksága alatt meg alakult rendőrség öt darab fegyvert vett át a polgárőrségtől.

Mindkét testület - a védőrség és a rendőrség tagjai a Magyar Kommunista Párthoz tartoztak. A párt 1945. január 5-én alakult meg, mikor Kómár Gábort választották titkárrá. Április közepén hiva talos tagiészámuk 475 fő volt, bár a Nógrád megye története című mű szerint már márciusban 603- an iratkoztak be, kik közül 374 bányász, 152 pedig nő volt. A vezetőségben kizárólag bányászok voltak. Január végén a pártok iránt érdeklődő leiratra még azt válaszolták, hogy „a lakosság túlnyomó ré szepárton kívüli, a kisgazdapárt jelenleg megalakítás alatt áll". De nem alakult meg, mert a gazdák május 13-án a Nemzeti Parasztpárt községi szervezetének létrehozása mellett döntöttek. A tizenkét tag elnöknek Szabó bera Pétert választotta, Gyetvai György az ellenőrző bizottság egyik tagja lett.

Januárban számba kellett venni az állatállományt is: mennyit sikerült megmenteni az erdőben bújtatottak közül, mennyivel lehet elkezdeni a tavaszi munkákat. Január 11-én a főszolgabírónak adott jelentésben olvasható az első összesítés: „Kazár községben az ökrök nagy része száj és körömfájásban szenvednek, a lovak pedig teljesen munkaképtelenek. Sertéseket az átvonuló orosz katonaság elvitte. " Maradt négy ló, negyven ökör és tíz tehén. Ahogy rendeződni kezdtek a viszonyok, kiderült, hogy 42 ló van a községben. Egy részüket az átvonulok hagyták hátra, mert számukra használhatat lanok voltak gyengeségük, vagy sebesültségük miatt. Az apaállatok - két bika, egy kan - szintén meg menekültek, sőt a tehenek száma is 45. A tavaszi mezőgazdasági munkák közeledtével elkezdték az úgynevezett kaláka-rendszer szervezését a községben. Elrendelték, hogy az összes igázható állatot, tinókat, teheneket is, be kell fogni. A gazdasági elöljárók szervezték a gazdák csoportjait, hogy min den darab föld művelés alá kerüljön. Bár ez sem volt zavartalan. A járási főszolgabíró ugyanis községenként tizenöt embert kért márciusban közmunkára, Salgótarján tűzifa szükségletének biztosítására. Hat napi munka lenne 20 pengő napszámmal. Kérte, hogy lehetőleg önként jelentkezőket küld jenek a falvak, ha az nincs, akkor nőtleneket jelöljenek ki. A körjegyző válaszában leírta, hogy önként senki sem jelentkezett, nőtlent is csak Mátraszeléről tudott hét főt kijelölni. A körjegyzőség területén „túlnyomó részben bányászok, ipari munkások laknak és ezek mind dolgoznak. Az orosz katonaság is állandóan zaklatja a községeket és viszi munkára még azokat az embereket is akik már a tavaszi földmunkához készülnek és földjeiket trágyázzák".

A helyzetet jól jellemzi, hogy a község a fogattal rendelkező bányászoknak igazolványokat adott ki. „Nevezett egyénre a községnek közellátás terén nagy szükség van - írták -, mert a mai nehéz háborús helyzetben a közellátás nagyon veszélyeztetve van, nemzet gazdasági szempontból beláthatatlan károk keletkezhetnek, ha nevezett egyén földjét nem tudja megmunkálni ésfogatjával azon gazdáknak nem tud segíteni, akiknek nincsen fogatjuk. Ezen igazolványt a községi elöljáróság azért adta ki, hogy nevezett egyént a bánya leszámoltassa és mezőgazdasági munkára a község igénybe tudja venni." Kazáron akik nem rendelkeztek állattal, azok kézi erővel segítették az igásokat földjük szántásáért cse rébe, így a fogatos gazdák általában 22-25 kat. holdat szántottak.

Májusban a még megműveletlen földekre rendelték ki őket, kilátásba helyezve, hogy „ha valamelyik kiosztott területet nem munkálja meg, úgy karhatalom lesz kirendelve és négy darabot lesz köteles megmunkálni". Ezek a földterületek Ortáspusztán, Vízállónál és a Külsőhányás nevű részen voltak. Legnagyobb területet őszi búzával, tavaszi árpával, lucernával, burgonyával és kukoricával vetettek be. Nagy agitáció folyt a cukorrépa termesztése mellett is. A körjegyző a felhívásra válaszolva jelentette: ,A gazdák hivatkoznak arra, hogy ez a hegyes dombos terület nem alkalmas a cukorrépa termesztésre, a múltban sem termeltek soha." A győzködés eredménye végül 3,5 hold bevetése lett.

Az összefogás és a szigorú intézkedések szükségesek voltak a község ellátásának biztosítására. Januárban a Soldos-féle birtok húsz mázsa borsóján kívül semmi élelem nem volt a községben. Feb ruárban a főszolgabíró húsz mázsa lisztet utalt ki Kazárnak, s utasítást adott minden élelmiszerkészlet összeírására. Pardy László március elején jelentette: „házról házrajárva össze lett írva és kimuta tás lett készítve a lakosságról és élelem, termény készletükről... összegyűjtésre kerülő élelem, termény nincsen. A körjegyzőség minden községe békében is nagy behozatalra szorult. A készletek nagyrészét az orosz katonaság elvitte, a lakosság így is a legnagyobb élelmezési nehézségekkel küzd". A község négy fűszerüzletében sem találtak semmi készletet, mert „a kereskedők úgy szerzik be és hozzák Pestről háton ami aznap, vagy másnap már el is fogy".

Júniusban a Soldos-uradalom volt tizennyolc gazdasági cselédje elkeseredett levéllel fordul a fő ispánhoz. Kérik közbenjárását, mert a föld megművelésére az uradalomból kapott három lovat és három csikót orosz tisztek parancsára Salgótarjánba kell vezetni. .Abban az esetben ha ezen igavonó állatokat az oroszok elviszik, éhen fogunk pusztulni a községben - írták. - Teljesen ön-ön magunkat va gyunk kötelesek ellátni mivel a község alig kapott még lisztet, az is csekély volt. Kérjük ezért a Főispán. Urat,... mentesse fel ezeket az állatokat a hadizsákmányba való beszolgáltatás alól, úgy is köteles a község hadisarcba elegendő sok szarvasmarhát beszolgáltatni. - Ma már nincsen háború ezt úgy sem lehet tekinteni hadizsákmánynak, hiszen ezt már nem az uraság, hanem mint mi szerencsétlenek vagyunk kénytelenek használni."

A levélben utalás történik a mezőgazdasági dolgozókat érintő legnagyobb változásról. 1945. március 17-én az Ideiglenes Kormány elfogadta a 600/1945. számú rendeletet, mely a földreform alapelveit rögzítette. A háborús bűnösöket és az ezer hold fölötti nagybirtokosokat teljes egészében megfosztották földjüktől, a száz holdon felüli nemesi és a kétszáz holdon felüli paraszti birtokokat pedig megváltással sajátították ki. Kazárt csak az ezer hold fölötti birtokok elvétele érintette, hisz Soldos Bélának 1698, Osztroluczky Miklósnak pedig közel 1655 kat. hold földje volt. Mivel a Soldos- féle birtoknak volt jelentősebb szántóföldje, ez az uradalom rendelkezett olyan felszereléssel, melyet nehéz lett volna azonnal szétosztani. A salgótarjáni járási főszolgabíró ezért megbízta Tuboly Jenő intézőt az uradalom teljhatalmú vezetésével és az ingóságok megőrzésével. Tuboly Jenő május 26-án bejelentette lemondását erről a feladatról a Nemzeti Bizottságnak, mert a kommunista párt tagjait „állításuk szerint salgótarjáni központjuk bízta meg a javak értékesítése és biztonságba tartása végett." Mivel ezzel megszűnt a feladata, lemondott, s nem vállalta tovább a felelősséget. Azonban a Nem zeti Bizottság, „mint a képviselőtestület jogutódja", nem fogadta el, mondván „a kommunista párt helyi szervezete nincs kellőképpen tájékozva és kellő jártassággal nem rendelkezik a gazdaság vezetésében". Ezért az intéző mellé két gazdát neveztek ki. „Ezen egyének kötelesek az összes élő és holt fel szerelését a gazdaságnak leltárba venni és nyilvántartani. "A kirendeltek egyike a bírói posztot ideiglenesen betöltő Szabó bera Péter, aki a földigénylő bizottság elnöke is volt. A felvett leltárban szerepelt a „cséplőgép garnitúra''is. Ennek elhelyezése körül adódott probléma júniusban, az aratási előkészületek során. Mint kiderült, „a Salgótarjánban állomásozó orosz katonaság mint hadizsákmányt annak idején felleltározta, azonban a községünkben székelő bányaparancsnok feloldotta a zárolás alól azzal a kikötéssel, hogy az a bánya kezelésébe legyen utalva". A földigénylő bizottság ez ellen tiltako zott. Érvelésük szerint a bánya ipari üzem, s mint ilyen, nem tarthat mezőgazdasági javakat, más részt pedig több rendelet is kimondja, hogy a nagybirtok felszerelését a földigénylő bizottság kezelésébe kell utalni. A megyei földbirtokrendező tanács is ez alapján az uradalom összes felszerelését megváltás alá helyezte. Bár nem kérdőjelezik meg, hogy a bánya dolgozói érdekében akarja felhasz nálni a cséplőgépet, de „a bánya a múltban is tapasztalva, mindig be tudta szereztetni az élelmet a mun kásainak valamint azok családtagjainak, mert egy ipari üzemmel az állam is sokkal jobban törődik mint egy munkaképtelen elaggott öreg nyugdíjassal, avagy egy tehetetlen megrokkant paraszttal". A bi zottság hajlandó a gép javítási költségeit is megtéríteni ha megkapja.(23)

Ezek az összeütközések oda vezettek, hogy átalakult a földigénylő bizottság. A gazdák a Megyei Földbirtokrendező Tanácshoz fordultak panasszal, mely elrendelte a kazári testület újraválasztását. Kiderült ebből, hogy „az eddigi földigénylőket a bányászok választották, amelyek nem jogos földigény lők". Az Országos Földbirtokrendező Tanács ugyanis még októberben hozott határozata „az ipari munkások, így a bányászok csak az esetben és oly mértékben juttathatók földhöz, amennyiben megél hetésüket bányász foglalkozásuk a más foglalkozású lakosokhoz viszonyítva nem biztosítja és állandó an szoktak a múltban is ipari foglalkozáson felül mezőgazdasági munkával foglalkozni: tehát mezőgazdasági napszámba jártak, rendszeresen szoktak aratni stb. Az ilyen ipari munkások is azonban a me gyei viszonylatban megengedhető 1 k. hold földnél többhöz nem juttathatók, ha ilyen földjük van, az ki egészíthető 1 k. holdig." A bányász nyugdíjasok esetében hasonlóan a megélhetés biztosításához és a földműveléshez való korábbi viszonyukhoz mérten engedélyezték a juttatást. Erre hivatkozva „Kazár községben a bányászok és a bányanyugdíjasok - akiknek 1 k. holdnál több földjük van - a földosztást akadályozzák azért, mert a síkfekvésű földeket a saját részükre kívánják kiosztani" - jelentette a Megyei Földbirtokrendező Tanács kiküldöttje. Majd hozzáfűzte: „Ezt a községiföldig(énylö) bizott ság nem teljesítheti helyszíni kiszállásom alkalmával adott szóbeli rendelkezés alapján". Ezután a Me gyei Földbirtokrendező Tanács 4183/1945. számú határozatával az országos állásfoglalások alapján „az ipari munkásságot véglegesen kizárta az igénylésből". így a viták sorozatában jelentkező kényszerhelyzetet föloldotta, de nem oldotta meg. Mert a határesetekben mi lehetett a méltányos döntés ? Például annak az igénylésből kizártnak az ügyében, aki fellebbezésében a következőket írta: jelen leg az S.K.B. Rt. kazán üzeménél dolgozok, de ez csak átmeneti foglalkozásom, mert már gyermek ko rom óta mindig a földműveléssel foglalkoztam egészen 1941. október hó 3-ig és ekkor a bányába mentem, mivel már akkor is zavaros volt a helyzet, hogy a felmentésemet biztosítsam a vállalatnál. A válla latot azonban azonnal ott hagyom ha földet kapok, mert 3 kai hold saját földünk van és teljes mező gazdasági felszerelés és azt hiszem, hogy az államnak is az az érdeke, hogy életképes kisgazdái legyenek, márpedig 3 kat. hold szántóföldből gazdálkodni nem lehet, ha nem csak nyomorogni és sínylőd ni. A bányát pedig az egészségemre való tekintettel is ott kell hagynom, mert a szervezetem a bányai le vegőt nem bírja." De a bányai nyugdíjasok is azt írták fellebbezésükben, hogy a községben „mint ős-lakók vagyunk, akik a bányába azért voltunk kényszerülve mert nagyon kevés földünk volt és a megél hetésünket egyáltalán nem biztosította". ( Emlékezzünk csak Szabó Zoltán szavaira! Talán ez a levél is az „önvizsgálat óráiban" született ? Ha nem, akkor is kicsendül belőle az akkori és a mostani kényszer is.) Leírták még, hogy a „földművelés minden szakát" megtanulták, vannak közöttük ezüstkalá szos gazdák is, s most, hogy a bányától elbocsátották őket, a kegydíjból nem tudják családjukat eltartani. De a Megyei Földbirtokrendező Tanács állásfoglalása alapján ők is legfeljebb csak kisha- szonbérleteket kaphattak.

Ezeknek a vitáknak volt azután egy olyan hatása is 1946-ban, hogy megindultak a fellebbezések mellett a feljelentések. Először még csak panasszal élt Szabó bera Péter a megyei testületnél, hogy a helyi bizottság többször nem tud érvényt szerezni törvényes jogainak, mert „a kazári rendőrbiztos ság csak közvetlen felettes hatóságának parancsa alapján intézkedik minden olyan esetben, mikor a földosztással kapcsolatban előírtaknak karhatalom útján kell érvényt szerezni". A megyei szerv valószínűleg „odahatott" a válaszlevelén túl is, melyben egyértelműen leszögezi: „a Községi Földigénylő Bizottság hivatalos szerv lévén, a helybeli rendőrbiztossággal is - de más hatóságokkal, szervekkel, stb. közvetlenül érintkezik... s minden ilyen irányú megkeresésének a rendőrbiztosság is soronkivül eleget ten ni köteles". Alig néhány nap múlva már személyes támadások érték a földigénylő bizottság tagjait, elsősorban az elnököt, aki többször is benyújtotta lemondását. Ezeket azonban a Megyei Földbir tokrendező Tanács - a feljelentések kivizsgálása után - soha nem fogadta el. Sőt egy feljelentésre határozatban szögezte le: .Amennyiben nevezett létfenntartását a bányászat képezi, így politikai érdemeire tekintettel munkahelyén részesüljön nagyobb előnyben."

Az első felmérések szerint 1945-ben 210 család került föl a földjuttatásra javasoltak listájára. Eb ből 24 gazdasági cseléd, tíz mezőgazdasági munkás, 45 törpebirtokos, 14 kisbirtokos, 117 egyéb, azaz az előbb említett félig ipari munkás, bányász foglalkozású igénylő volt. Házhelyet 130 család igé nyelt, kik közül tizenhárom gazdasági cseléd, öt mezőgazdasági munkás, három törpebirtokos, ket tő kisbirtokos, 107 pedig a bányával kapcsolatban álló volt. 280 család csak kertet szeretett volna. A számokból is látható, hogy a fentebb ismertetett feszültségeknek a korlátozott mennyiségű kioszt ható terület volt az alapja. Máshol juttatandó földet csak négy volt gazdasági cseléd kért, kik a Ko márom megyei Szendére akartak áttelepülni.

Az egész helyzet ellentmondásosságát jellemzi a körjegyzőnek azon jelentése, melyben az újon nan földhöz juttatottak részére szükséges szerszámokat sorolja föl. E szerint 30 db ásó, lapát, kapa, kasza az összes tartozékával, sarló, fejsze, 50 darab ekevas, 25 db eke és borona kellene.

1948-ban, a földbirtokrendezés lezárultakor egy holdon aluli területe 120 családnak volt Kazáron, 1-5 kat. hold közötti 106-nak, melyek összességében 2117 holdat tettek ki. 5-10 hold közötti területen 54, 10-15 hold közöttin pedig 25, azon felül tíz család gazdálkodott Ezek a gazdaságok 881 kat. holdat foglaltak el.(24)

2. „A község lakossága nem akarja megérteni..."

Az újonnan földhöz jutottak és a birtok kiegészítést kapottak nagy lendülettel kezdtek munká hoz. 1945 nyarán a főszolgabíró arról érdeklődött, hogy a mezőgazdasági munkásoknak van e mun kájuk. A körjegyző válaszában leírta, hogy ezek az emberek „alkalmazás nélkül nem állnak, mert a széjjel osztott uradalmak földbirtokaiból földhöz jutottak". Sőt az „1945-46 gazdasági évre nem hajlandók mint gazdasági cseléd elszegődni senki, mert minden cselédnek a földosztásnál jutott annyi föld ami ben a munkája teljesen le van kötve". Bizakodásukat csökkentette a háború következménye, a beszol gáltatás. A szovjet hadsereg ellátására a kirótt hússzolgáltatás szükségességét még elfogadták, bár többször ezt is csak karhatalommal tudták előállítani. Például júniusban 653 kg, augusztusban 351 kg, szeptemberben 260 kg, októberben 560 kg élősúlyú szarvasmarhát kellett Salgótarjánban vagy a zagyvapálfalvai vasútállomáson leadni. 1946-ban azonban a beszolgáltatás mellett újabb megpróbál tatás érte a gazdákat. „Kazár község határa tekintet nélkül arra, hogy melyik dűlőben fekszik a földterü let, egyaránt úgy aszály valamint pajor kár egyforma mértékben és arányban van sújtva" - állapította meg a szemlebizottság. Ennek nyomán a közellátási kormánybiztoshoz fordultak a község vezetői: A községben olyan nagymérvű aszály uralkodott, hogy a termelési bizottság által megbecsült kár búzában 60 %-ot, árpában 70 %-ot, kenderben 50 %-ot, takarmány répa és cukorrépa 80 %ot tesz ki. Ezen nagymérvű kár annyira tönkreteszi a községet, hogy a gazdálkodónak ha elcsépeli a termését a vetőmagot le számítja, belőle még a létfenntartását sem tudja biztosítani. Megjegyezzük még azt, hogy szántóföldünk csak 6. és 7. osztályzaton vannak ami mutatja azt, hogy csekély termőképességűek". Ezek után kezdőd tek azok a listák, amelyeket évenként felvettek a beszolgáltatást, majd a begyűjtést nem teljesítőkről. 1947-ben ennek végösszege 32653 kg búzában számítva.

Nagyban hozzájárult mindez ahhoz, hogy 1950-51-ben sokan lemondtak a juttatott földről, házhelyről. Egy csokorra való a lemondó nyilatkozatok indoklásából: szántóról és rétről öregség, illetve férje halála miatt mond le, többször pedig hozzáfűzik még, hogy a gyerekek a bányában dolgoznak és nem vállalják a föld művelését, vagy „más irányba tájékozódnak". Az okok között szerepel, hogy nincs elég igaereje a műveléshez, illetve az állatai a megszaporodott föld felszántásához kevesek. Előfordul, hogy a juttatott föld minősége vagy kedvezőtlen elhelyezkedése végett került állami tulajdonba. Az egyik határozatban indokként az szerepelt, hogy „szülei elhaltak és ő a megváltási árat és a föld adóját sem tudja rendezni, de szüksége se nincsen rá, mert munka nélkülisége következtében házat sem tud építeni és nem is szándékszik". Azonban több nyilatkozatból az is kitűnik, hogy a folyamat, mely 1945-ben az említett viták egy részét kiváltotta, megfordult: akkor többen a bányai munka helyett a földművelésre áttérésben látták biztosabb jövőjüket, most viszont a földről lemond va a fiatalabb generáció újra a bánya felé tájékozódott.

Aki kitartott a földje mellett, azt 1950-től az új központosított államhatalmi szerv, a tanács igyekezett rászorítani - a retorzióktól félve - a begyűjtésre kirótt mennyiség teljesítésére. 1951-ben a tanácstagok határozatban mondták ki, hogy „a községbe szerte menve minden lehetőt megteszünk, hogy a hátralékos egyének hátralékban lévő gabonájukat beadják. S kivetett mennyiséget ha ezen hátralék nem fedezné úgy cséplési eredmény lap szerint a még fennmaradó terményhátralékot a végrehajtó bizottság ossza fel és ezáltal a 100 %os beszedést biztosítjuk a községben". Hogy miért volt ez a nagy igyeke zet, néhány hónap múlva kiderült a beadási eredmények értékelésénél. „Jóllehet, hogy kormányzatunk belátta azt, hogy különösen ezen a vidéken a nagy szárazság miatt kukorica és napraforgó nem termett, vagy ha termett is igen kevés - áll a jegyzőkönyvben. - De mindezen termények helyett lehetne beadni más terményt is, úgymint búzát vagy árpát, esetleg szénát, de községünk lakossága mindezen dolgokat nem akarja megérteni. Nem látja be azt, hogy milyen felelősség van a tanácson és felettes hatóságaink mennyire szigorúan veszik azt, ha a beszolgáltatás valamelyik községben nem megy eredményesen." Majd szinte kétségbeesetten írják: ,A községi végrehajtó bizottság nem akarK..B... bujáki v.b.-titkár sor sárajutni, akit a balassagyarmati ügyészség a beszolgáltatás szabotálása miatt 3 havi börtönre ítélt."

Hogy ezt elkerüljék, a mezőgazdasági bizottság három hónapos munkatervet dolgozott ki. Ez a bizottság utódja volt annak a „népi szervnek", mely 1945-ben alakult meg termelési bizottság néven. Feladata akkor a község határában lévő összes terület művelésének szervezése, az aratáshoz a feltételek biztosítása volt. Tagjai az ezüstkalászos gazdák közül kerültek ki, elnökének Szabó bera Pétert választották. Az elnök 1945 augusztusában még jegyzőkönyvi köszönetet kapott, mert „az ő éles gondolkodásának tulajdoníthatjuk azt - áll az indoklásban -, hogy az összes szántóföldek be lettek vetve és ültetve tavaszi növényekkel". A kezdeti lendület a fentebb ismertetettek miatt azonban hamarosan megtört, s egy év múlva már kritikai megjegyzések hangzottak el az egész bizottság tevékenységéről. A bizottság érdemleges működést tudna kifejteni - szólt a minősítés -, annak kifejtésére alkalmas és képes. Azért nem fejt ki ennek ellenére mégsem érdemleges munkát, mert el vannak foglalva nagyon sa ját munkáikkal. A kiadott felhívásoknak nem tesznek eleget, ha eleget tesznek is azt is késve. "A termelési bizottság feladatait - melynek elnöke akkor már Komáromy Antal volt - 1948 végén az úgyneve zett Népi Bizottság vette át. Ebben képviselve volt „a község összes egyesületeinek, pártjainak, szerve zeteinek, a község elöljáróságának és népi szerveinek, valamint a bányamunkások szabad szakszervezetének és az MNDSZ-nek" tagsága. Elnökének a Nemzeti Parasztpárt helyi szervezetének vezetőjét, Szabó bera Pétert választották.

A községben működő másik párt a néhány hónapja alakult Magyar Dolgozók Pártja volt. Az SZDP és az MKP egyesüléséből létrejött pártnak Kazáron csak kommunista tagjai voltak, szociál demokrata a háború után nem volt a községben. Az 1947. évi választásokon az SZDP listájára csak hárman szavaztak itt. Lényegében az MKP-val, majd utódpártjával volt szoros kapcsolatban az MNDSZ (Magyar Nők Demokratikus Szövetsége) és a MADISZ (Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség). Mindkettő 1945 áprilisában szerveződött Kazáron, s tevékenységüket elsősorban a bányatelepen fejtették ki. A különböző agitációs feladatok mellett jótékonysági célú táncmulatságok, műkedvelő előadások szervezésében voltak aktívak. így például a „szegénysorsú asszonyok felsegélye zésére", vagy a fúvószenekar hangszereinek pótlására tartottak táncmulatságokat. Utóbbi célra a község képviselő-testülete is kiutalt 500 forintot 1949-ben, mert a „zenekar ünnepségek alkalmával... mindig igénybe van véve", s „állandóan javítani kell a hangszereiket".

A népi szervek körébe tartozott még a községben az UFOSZ (Újbirtokosok és Földhözjuttatot- tak Országos Szövetsége) és a Földmíves Szövetkezet. Erről írta Szabó Emil 1947-ben: a gazdák körében többször Jelmerült már az a gondolat, hogy szövetkezetbe tömörüljenek, de a gondolatot még mindezideig tett nem követte. A földmíves szövetkezetnek tagjai még nincsenek Négy vezetőségi tagja tevékenységet nem fejt ki." A gazdák piacra vihető terményeiket még saját maguk értékesítették. „Hét főn a salgótarjáni hetipiacra a községünkből tyúkot, libát, kacsát, tojást szállítanak be. A háziasszony ok maguk viszik be... A ló, szarvasmarha adás-vevését Salgótarjánban az országos állatvásárokon tart ják. De még messzebbre is, mint Pásztora, Szécsénybe, sőt Balassagyarmatra is elmennek vásárolni vagy eladni." Ezeknek a nagyobb vásároknak évszázados hagyományai voltak, a XVIII. századtól fokozatosan alakultak ki. Közülük a „legfiatalabb" a salgótarjáni volt, melynek feltételeit a XIX. század második felétől kibontakozó iparosodás, s az ezzel együtt járó jelentősen megnövekedő lakosság ellátása teremtette meg. ,Az egymás közti adás-vevés ritka. - írja Szabó Emil. - Ennek az az oka, hogy a ve vők mindig többen vannak, mint az eladók. Vásárba szívesebben elviszik, mert vásárba szeretnek járni. Ott nagyobb a válogatási lehetőség és alkudni is jobban mernek idegenekkel. Egymást a falubeliek szé gyenlik becsapni, mert az egész falu ismeri egymást és csaknem kivétel nélkül mind rokonságban vannak valami részről, ha nem is vérségileg, de koma, sógor révén. "

A Földmíves Szövetkezet cégbejegyzése 1947 augusztusában megtörtént, s megkezdte működé sét. 1949 elején a kazári Hangya Értékesítő és Fogyasztási Szövetkezet beolvadt a Népbolt Vállalat ba, mely ellen a szövetkezet azonnal tiltakozott. A Hangya 1920 óta működött Kazáron, s lényegében hasonló feladatokat látott el mint a földmíves szövetkezet. Annyival volt előnyösebb helyzete, hogy üzlete a központi hálózaton keresztül sok, a faluban szükséges árúhoz hozzájutott. Létrehozója és elnöke 1941-ig Csekey Sándor körjegyző volt. A Földmíves Szövetkezet tiltakozása nyomán kirobbanó vita a Gazdasági Főtanácshoz is eljutott, mely határozatilag a szövetkezetnek juttatta a Hangyát. De ettől kezdve folyamatosan és egyre intenzívebben szorgalmazták a párt és tanácsi ve zetők - központi utasításra - a t.sz.cs., azaz a termelőszövetkezeti csoport létrehozását. Igazolva látták ennek szükségességét a földről való lemondásokban is. A község lakossága kishaszonbérlet formájában sem akarja kivenni a földterületeket, hogy azok müvelés alá kerüljenek. Itt is hiányzik a jó nép nevelő munka - jelölték meg az okát -, valamint a párt és a tanács együttműködésének a hiánya. A pártvezetőség azt gondolja, hogy a mezőgazdasági teendők vitele és a begyűjtés kérdése a tanácsnak a feladata és ezen munkálatokat úgy végezze a tanács ahogy tudja, nekik ebbe beleszólásuk nincsen." A szemrehányások mögött felsejlik a korszakban egyre erősödő és a felsőbb szervek által táplált bizalmatlansági hullám. Ez hamarosan a kölcsönös vádaskodásokon túl eljutott odáig, hogy jegyzőkönyv be került: ,Az ellenség beszél a DISZ titkárból... '( 25)

3. A bányatelepen

A község és a bánya viszonya sohasem volt felhőtlen. Mindig akadtak érdekütközések, melyek természetesen 1945 után sem szűntek meg. Alapvetően a két ágazat - a mezőgazdaság és az ipar - egymástól eltérő szerkezete más termelési ritmusa magában rejtette az ellentmondásokat, főként, ha mindkettő ugyanazt a földterületet használta: az egyik a felszín alatt, a másik a felszín fölött keres te megélhetését. 1945 után ehhez még politikai felhang is társult. A Magyar Kommunista Párt „a cél szentesíti az eszközt "alapállása, a helyi vezetők akarata a központi elvárásoknak mindenképpen meg felelni, a feszültséget tovább fokozták. Kazáron az ipari munkásság volt döntően az MKP bázisa, s mivel a lakosság több mint 80 %-a valamilyen formában kapcsolódott ehhez a megélhetési formá hoz, a párt politikája nyomta rá bélyegét az élet minden területére. Észrevehető volt ez már a földosztás körüli vitákból. Az MKP utódja, a Magyar Dolgozók Pártja „állampárttá" válásénál pedig az egyedüli erő lett a községben. De az a furcsa helyzet, mely a bányatelep és a község változó mérté kű különállását jellemezte, továbbra is fennállt. Bár a bányászok munkaversenyben elért sikerét „Kazár község tanácsa kitörő lelkesedéssel fogadta", de a bányatelepet csak kormányrendelet hatására mi nősítették belterületnek 1949-ben.

A bányatelep addig lényegében külön életet élt. „Felügyeletét" az üzemi bizottság látta el. Így pél dául a lakások elosztásában is ez a testület intézkedett. 1945 őszén az üzemvezetőség az üzemi bi zottság rendelkezésére bocsátotta az üresen álló igazgatói lakást. A hét szobába és a pincelakásba telepítették át azokat, kik nem voltak bányászok, hanem házbérben laktak a bányatelepen. „Mivel a telepen nagy lakáshiányunk van, s vannak bányamunkások, kik rossz körülmények között a faluban laknak és így őket akarjuk lakáshoz juttatni és egyben szociális megoldást találni arra, hogy a lakás át telepítéssel több bányamunkásnak lakást biztosítsunk" - indokolták a döntést.

1946 után a bányák állami kezelésbe kerülésével Kazáron is megindultak az átszervezések. Ezt főként az 1941-ben újra indított aknák széntelepeinek fokozatos kimerülése okozta. Bár 1949 elején a község 5 éves tervjavaslatának tárgyalásakor még feladatként szerepelt a rakodó, szénosztályozó fenntartása, utóbbit 50 %-os kihasználtsága miatt az év második felében megszüntették. A döntően a bányatelepeken lakó, s a környékbeli aknákban, illetve a hozzájuk kapcsolódó kiszolgáló-szállító egységeknél dolgozók számára az államosítás utáni átszervezések annyiból voltak lényegesek, hogy megmaradjanak közeli munkahelyeik, ne romoljanak kereseti viszonyaik. Inkább érintette őket az úgynevezett jóvátételi termelés, a széncsata, majd az 1948 után egyre gyakoribb munkaverseny. Ezekre különböző események, kongresszusok, születésnapok szolgáltatták az alkalmat, ha pedig ilyen nem volt, a béke védelmében kellett versenyezni. Közös céljuk a termelés minél nagyobb eme lése volt az úgynevezett normarendezésekkel együtt. 1949-ben ezért került a képviselő-testület elé az MDP helyi szervezetének kérelme, hogy „községünk rendjének és nyugalmának biztosítása érdekében kívánatos volna a községnek egy fizetett éjjeliőrt alkalmazni". Korábban ugyanis ezt a feladatot a la kosság beosztás alapján, sorban látta el. ,A községünkben nincsen rendőrörs - állapították meg -, a legközelebbi rendőrörs, ahová tartozunk 8 km-re van Kisterenye községben, ahonnét csak hetenként két szerjárnak át a járőrök, ami számunkra nem biztosítja a közrend és a nyugalom megóvását." A járőrök számára egyébként kialakítottak a bányatelepen a 3 éves terv keretében pihenőhelyet, melynek fel szerelését a község biztosította. A képviselő-testület, méltányolva az MDP szervezet kérését, az 1950. évi költségvetésébe felvette az éjjeli őr alkalmazásának kiadásait. Ezzel a bányászokat felmen tették az éjszakai őrszolgálat alól.

1956. október 28-án viszont a bányászok tették ki a rendre felvigyázó 18 fős nemzetőrség tagja inak többségét. Az országos események hatására ezen a napon a községben kb. 100-150 fő rende zett felvonulást. Ennek során a szovjet emlékművet megrongálták, mint ahogy országosan sok helyen történt ez. Utána az MDP helyiségét feltörték és az ott talált iratokat, elsősorban a személyi jel legűeket, elégették. Mindkettő az elmúlt fél évtized kínlódásainak és félelmeinek szimbólumai elle ni támadás volt. Még ezen a napon a nemzetőrség felállítása mellett a községi tanács kiegészítésé re is választottak három főt Október 29-én szerveződött meg az 1954 óta önálló Kazári Bányaüzem munkástanácsa, melynek elnöke Bozsik Gyula csője lett. A 48 tag közül az üzem irányítására tizen egy tagú intézőbizottságot választottak. Ők vették át a leváltott vezetők feladatkörét, s szervezték meg november 8. után a termelés újraindítását. Ebből a bizottságból választották a megyei nemzeti bizottságba, majd a tröszt munkástanácsába Kovács Vilmos vájárt. A termelés kisebb-nagyobb meg szakításokkal december 3-ig folyt. Ekkor a kazári bányák dolgozói is csatlakoztak a 48 órás ülősztrájkhoz. Ez azért indult, mert a kormány nem válaszolt a megyei munkástanács követeléseire. De cember 8-án Kisterenyén letartóztatták a tröszti munkástanács két tagját. A szorospataki és kisterenyei bányászok mozgósították a környék üzemeit, hogy vonuljanak Salgótarjánba s követeljék a letartóztatottak szabadon engedését. A kazáriak a hírre feljöttek az aknákból, de Kovács dóra László főaknász megakadályozta őket, hogy elinduljanak Salgótarjánba. Így a kazáriak közül nem lett áldozata senki a megyei tanács és a rendőrkapitányság előtti sortűznek. Viszont még aznap a fő-aknász lakásába ismeretlenek kézigránátot dobtak, amely a feleségét sebesítette meg. December második felétől fokozatosan normalizálódott a helyzet, 1957 tavaszán pedig az MSZMP tagjaiból Ka záron is megalakult a munkásőr csoport.(26)

4. Tervek

Az egyéni gazdaságok kialakítása, a házhelyhez juttatottak építkezése mellett a lakosságnak gon dot kellett fordítani a már meglévő községi tulajdon fenntartására is. A front átvonulása alatt csak kisebb károk keletkeztek magánházakban, melyeket gyorsan ki tudtak javítani. De a községháza és a jegyzői lakás, az utak, kutak karbantartása, valamint a patakok tisztítása közös feladat maradt, me lyek a múltban is sok gondot okoztak a község vezetőinek. Az 1945 utáni szükségjavításokon túl a komolyabb megóvásukra a 3 éves terv adott keretet. Kiemelten kezelték az iskola és a tanítói lakás kérdését. Már 1946 szeptemberében a földigénylő bizottsághoz átirat érkezett a képviselő testület től, hogy a Soldos-féle uradalomban lévő ,/edett rakodó elnevezésű 30 m hosszú, 7 m szélességű épü letet" általános iskola létrehozására adják át. Bár a bizottság nem emelt ellene kifogást, a döntés jóváhagyását a Megyei Földbirtokrendező Tanács nem siette el. Ennek ellenére megkezdődött az épít kezés. Az 1947. február 21-én megalakult 48-as ifjúsági bizottság programjában szerepelt, hogy az „általános iskolát, amit még az ősszel megkezdtünk be fogjuk fejezni". Tervezték ekkor azt is, hogy kultúrházat is építenek, mondván: „a parasztságnak is lehetőséget adjunk kulturelőadások látogatására". 1948 áprilisában, az addig elvégzett munkákról szóló jelentésben mégis meg kellett jegyezni: „Isko la építése illetve átalakítása igen nehezen halad, tekintettel arra, hogy a szükséges megfelelő terület, melyre a lebontott anyagból az építés megindulna, a Földhiv(atal) által nincsen birtokba adva, így építésről egyelőre nem tudnak intézkedni." Ehhez kapcsolódott a közalkalmazotti (tanítói) lakások kér dése, melyet a rendkívüli költségvetésbe vettek föl. Ennek indokaként azt jelölték meg, hogy a „köz ség lakossága úgy is lakásínségben szenved, bérbe adandó lakások egyáltalán nincsenek". 1948 nyarán az építkezéseket meg is kezdték, de az iskolával együtt még 1950-ben is napirenden volt. Ekkor a ko rábbi érveket kiegészítik azzal, hogy „sok családos közalkalmazott itt hagyja a községet és elpályázik más hová csupán a lakáshiány miatt. A község lakossága 80 %-ban bányászok, akiknek a lakásra szüksége van, a falusi lakások már igen zsúfoltak, mert a háború alatt anyaghiány és pénzhiány miatt nem volt mód arra, hogy építkezhessenek. A fejlődés, a házasságkötések valamint a családok gyarapodása vi szont nem állott meg, így túlzsúfoltság mutatkozik a családoknál. Ha valahol üresedésben van lakás, va lóságos harc folyik azért, hogy ki kaphassa meg és ki költözhet bele."

Kazári tájház

Ugyanakkor az 5 éves terv előkészítésekor a megyei szociális felügyelő értesítette a községet, hogy napközi otthonos óvoda létesítését tervezik Kazáron. Azonban „az országos viszonylatban je lentkező igen nagymérvű szükséglet következtében az óvoda létesítéséhez szükséges összeget a Népjóléti Miniszter úr ezidő szerint biztosítani nem tudja." Kérték ezért a község hozzájárulását az építkezéshez. Végül, mivel több mint 120 óvodáskorú gyermek volt a községben, tízezer forint kézpénzt, 600 négyszögöles telket és ingyen homokot, követ ajánlott föl a testület. Ennek ellenére az óvoda ügye hosszasan húzódott. A rétkerti iskola és a közalkalmazotti lakások 1952-re készültek el.

A 3 éves terv keretében 1947-ben szovjet emlékművet emeltek a központi iskola mellett, melyet fakerítéssel kerítettek be. Az 1950. október 26-án megalakult tanács célul tűzte ki, hogy vaskerítéssel veszi körül és parkírozza a környékét. Gondozása az utak karbantartásával együtt állandó költ ségvetési tétellé vált. Az utak kijavítása kezdettől nagy feladat volt, melyet egy „lóvontatású úthengerrel" igyekeztek megoldani. Ezt 1945 elején Balogh Mihály községi pénztáros szerezte. Az 5 éves terv ben már megfogalmazódott mint elérendő állami beruházás, hogy a Salgótarján felé vezető utat át kell építeni, mert tehergépkocsi közlekedésre nem alkalmas. 1953-ban az új kormányprogram (Nagy Imre miniszterelnöksége) nyomán átdolgozott tervben ez került az első helyre, azzal a kikötéssel, hogy az új nyomvonal „nem a hegytetőn hanem a völgyben futva és igen kis emelkedéssel" legyen kije lölve. Ehhez kapcsolták az autóbuszjárat megindítását is Salgótarján felé.

Ugyancsak megért a helyzet új utcák kialakítására, mert 38 ház épült a házhelyeknek kialakított területen. A község belterületén ekkor tizenhét utca volt, melyek hossza összesen tizenkét km-t tett ki. A tanács alapfeladatként határozta meg a villanyvilágítás bevezetését az új házsorokhoz, „hogy a kultúra lámpását oda is elvigye a demokrácia". Ezt szolgálta volna - meg a tájékoztatás gyorsítását - a hangszórók felszerelése a községben. Szintén 1950-től napirenden tartott elképzelés volt ez, de még 1955-ben sem tette fölöslegessé a kisbírót, mivel addig nem valósult meg.(27)

VI. ÉLETMÓDVÁLTÁS - ÚJRA (1950-es évek végétől)

Ahogy időben közelítünk a jelenhez, a múlt kutatójának egyre kisebb szerepe lesz az összefüg gések feltárásában, felvázolásában. Feladata inkább csak az adatok, tények számbavétele, felsorakoz tatása lehet. Hisz nagyon sokan felnőttként vagy gyerekfejjel, de átélték az elmúlt évtizedek történé seit. Voltak, kik saját maguknak tették föl a kérdést, hogy „Mi lesz most ?Hogy lenne jobb ?" Voltak, kik látták szüleik vívódásait, mikor arról kellett dönteni, hogy belépnek-e a tsz-be. Beadják-e a nem rég kapott földet a „közösbe", mellyel éjjel-nappal dolgozni kellett ugyan, de legalább biztos pont volt, s már úgy látszott, hogy az elmúlt évek „padláslesöprései", megszorításai engednek valamelyest. Vagy megtudták, hogy leépítik a környék bányáit, egyiket a másik után, melyben nehéz volt a munka, de legalább az is biztos pont volt, s az adott viszonyok között tisztes megélhetésre, gyarapodásra adott lehetőséget. Mindkettő az addig megszokott életritmust megtörte és a bizonytalanságot erősítette, függetlenül attól, hogy - visszatekintve - jobb, avagy nehezebb lett az életük az új helyzetben. Min denki másképp élte meg ezt az időszakot, s az emlékek sűrűjén át más és más szempontból értékeli a kort.

1. A meggyőzőitek I.

1958-ban, az ország politikai stabilizálása után, megindult a mezőgazdaság szocialista átszerve zése. Ez a tsz-szervezés harmadik hulláma volt. Az agitáció mellett az államhatalom egyéb eszkö zökkel is - például adózás, termelési eszközökhöz jutás feltételei stb. - befolyásolta az akció sike rességét, mely általában a „népnevelőkénél hatásosabbnak bizonyult a meggyőzésben. Kazáron, bár az 1950-es évek elején napirenden volt a termelőszövetkezeti csoport megalakítása, nem jött létre közös gazdaság. A Földmíves Szövetkezet működött csak a legeltetési társulat mellett. Az erdőbir tokosság még 1945-ben megszűnt, mikor az erdőket állami kezelésbe vették és a MÁLLERD-et (Magyar Állami Erdőgazdaság) bízták meg felügyeletével. Azonban még 1958-ban is olyan javaslat hang zott el, hogy a homokbányát és a kőbányát a község a legeltetési bizottság kezébe adja. A kitermelt anyagból „mészhomok téglát tudnának préselni, egyik részéből cement cserepet vagy kutgyűrűt lehetne készíteni, vagy esetleg járdalapot" - tervezték ekkor. A vállalkozás beindításához a községfejlesztési alapból ötezer forintot kellene biztosítani.

A termelőszövetkezet megalakításának kérdése azonban már 1959 elején felmerült. Ennek ér dekében bizottságot hoztak létre, melynek a párttitkáron, a tanács végrehajtó bizottságának elnö kén és titkárán kívül a bánya helyi igazgatója, hét bányász egy kisiparos és négy földműves volt a tagja. A bizottság feladata, hogy a községben a mezőgazdasági szövetkezetek létrehozásával, illetőleg a községünk mezőgazdasági szocialista átalakítására irányuló munkákat szervezze és ennek érdeké ben agilációs tevékenységet fejtsen ki - határozták meg. - A bizottság a helyi termelési bizottságot (be vonva) és a gazdasági lehetőségek figyelembe vételével készítse el a szocialista falu fejlesztési és építési tervét." A bizottság gyorsan és határozottan dolgozott. Módszerük a közös és egyéni beszélgetés volt, mely során otthon is felkeresték a gazdákat, „hogy az iskolás gyermekektől az aggastyánokig mindenki a tsz-szel foglalkozott". Hogy milyen érvek hangzottak el az egyéni beszélgetések során, nem lehet tudni, de elérték, hogy „aktív paraszt emberek a már már polgári jólétet biztosító egyéni gazdaságot felcserélték a nagy üzemmel, a tsz-szel". Március 17-én 92 taggal megalakult a termelőszövetkezet, mert már a szántóterület több mint 77 %-a a „közösségbe beadott" volt. A beszámolóból kiderült, hogy a tanácstagok „példamutatása" mellett „nem maradtak el az ipari munkások sem, akiknek feleségeik léptek be a termelőszövetkezetbe, hogy ezáltal is erősítsék a szövetkezeti mozgal mat. " Ősszel már a földtulajdon rendezése és a tagosítás, nagy táblák kialakítása került napirendre. Szükségességét mutatja az 1940-es évek végéről egy leírás: „A szántóterület megművelésére... az állatállomány kevés, ezért traktorral is művelik a földet, de gazdáink még most is jobban ragaszkod nak a lófogatos ekéhez, mint a traktorhoz. Bizonyos idegenkedéssel viseltetnek iránta. Inkább várnak, mintsem traktor alá adják földjüket. Sokszor még a szántás is elmarad miatta... (A traktort) nagyobb földterületen érdemes foglalkoztatni, de a gazdák keskeny „nadrágszíj" földjein már nem felel meg mert a fordulásnál rámegy a szomszéd földjére és csak veszekedés van belőle." Ez a helyzet 1959-re is megmaradt, mivel akik lemondtak a földről, az állam javára tették azt. A földvásárlásnak igen kor látozott lehetőségei voltak, egyébként is mindenki ódzkodott a birtokgyarapítástól, mert beadási kötelezettsége növekedett volna, de könnyen felkerülhetett a kuláklistára is. így a megalakult földrendező bizottságnak a tulajdonviszonyok számbavételével és földcserével kellett kialakítani az ösz- szefüggő művelési területet.

Az első évben kb. 100 holdon gazdálkodó tsz a Zöldmező nevet vette föl, elnökének pedig Sza bó bera Istvánt választották. A gabona- és takarmánytermesztés mellett állattenyésztéssel is foglalko zott az új szövetkezet. A szarvasmarhákat a bányatelepi istállóban tervezték összevonni. „A tejet a kazárt bányatelepen akarjuk értékesíteni, palackozva akarjuk azt szállítani" - határozták meg a köze li célok között. Emellett még a baromfi- és sertéstenyésztést is fontosnak tartották.

Azonban a lendület hamarosan alábbhagyott. 1962-ben a tsz elnöke keserűen jegyzi meg: A ve zető emberek hozzáállása csak a szervezésnél mutatkozott meg 1959 évben, de ők akkor saját magukat, vagy családtagjaikat nem állították oda, még csak besegítés képpen sem a termelőszövetkezet munkái nak az elvégzéséhez. Úgy néz ki a helyzet, hogy dolgozni nem akar senki, már eddig több mint 20 tag jelentette be december 31-ig a kilépést arra hivatkozva, hogy akkor a 3 év már letelik". A föld beadásá nak aláírásakor ugyanis megszorítás volt, hogy három évig nem viheti ki a földet a közösből ha meg gondolta volna magát időközben, de utána azt bejelentve visszakaphat ugyanolyan nagyságú terüle tet. Ami a tagosítás és táblásítás miatt nem biztos, hogy azonos lesz azzal, amit bevitt. Ezen túl a problémák másik gyökere az elnök szerint: Azt a hibát elkövette Kazár, hogy 1959 év tavaszán a leg öregebb asszonyokkal és emberekkel íratták alá a belépési nyilatkozatot és azokkal vitették be a földet is, hogy megszabaduljanak tőle. A fiatalok más területre mentek azzal, hogy a tsz úgy sem lesz életké pes. " Ebből adódott az is, hogy az aratási munkáknál a tsz-nek nem volt elég embere, s a nyugdíjas bányászok segítettek. A bányaüzem is felújította a második világháború előtti úgynevezett üdülési szabadságot az aratás idejére. 1963-ban a krónikus munkaerőhiány okát kutatva, kiderült, hogy „a múlt évben történt szervezés alkalmával ígérték nekik, hogy kat. holdanként 1 q gabonát fognak kap ni". Azonban a járási tanács ezt nem engedélyezte, mondván, hogy ha kenyérgabonát ad az aratók nak a tsz, nem tudja a beszolgáltatási kötelezettségét teljesíteni. De előfordult az is, hogy a bánya üzemnél a munkák elvégzésére szerveztek aratókat. „Sajnos nagy visszatetszést keltett a KISZ szervezetnek Egerbe való társas kirándulása. A fiatalok éppen akkor gyülekeztek az autóbusz megállónál, ami kor az aratók mentek ki a határba." Az aratás mellett a cséplés is gondot okozott. Erre a munkára Gyöngyöstarjánból és Szuháról érkeztek cséplőcsapatok.

Minden évben az aratás és a cséplés volt a kritikus pont. Nemcsak a munkaerő biztosítása, ha nem a vagyonvédelem szempontjából is. Figyelmetlenségből, vagy véletlenül sok tűzeset keletkezett. 1963-ban például nyolc vagon takarmány égett el. Ilyenkor a mentést a Kazári Tűzoltó Egyesület kezdte meg. Ez, a sportegyesület és a fúvószenekar mellett, a legrégebben folyamatosan működő szervezet volt a községben. 1945-ben tizenhat tagja volt, mind bányász. A nagyobb felszerelések, fecskendők, létrák, tömlők épségben megmaradtak, mert a tűzoltó szertárnak nem esett baja. Vi szont a kézi szerszámok - vasvillák, fejszék, kalapácsok, vászonvedrek stb. - nagy része eltűnt a front átvonulásakor. A felmérés szerint az öt gyakorlótömlőt „Szabó bera Péter bíró úr kiosztotta a földműveseknek lószerszámnak". A tanács megalakulásával a merev gazdálkodás következtében a község egyre nehezebben tudta támogatni az egyesületet. Amikor a ruházatuk már elkopott, 1955- ben, a pótlásra vonatkozó kérést elutasították: „Tekintettel arra, hogy Kazár községben csak önkéntes tűzoltóság működik, így részére az állami költségvetésben ruházat céljára költséget kérni nem lehet." De tettek egy javaslatot, hogy ha „előadással egybekötött mulatságot" szerveznek, annak bevételét a sze mélyi felszerelések pótlására fordíthatják. Ez a hozzáállás csökkentette a tagság lendületét. 1958-ban a járási pártbizottság megrótta a parancsnokot, mert nem járt oktatásra. Az ellentmondásos viszony az állami szervek és az egyesület között megmaradt a 60-as években is. 1970-ben a tanács visszate kintő értékelése szerint a „szakfeladataikat ugyan még ellátják, de a tanácsi munkában már nem vesz részt az egész testület, csak annak néhány tagja". Addig ugyanis a tagok évről évre a községben lévő házakat igyekeztek ellenőrizni, s felhívni a lakók figyelmét az esetleges tűzveszélyre. Bár a tanács véleménye szerint ennek oka az, hogy „a törzsgárda már idősebb, aktivitásuk csökkent és nem tudják magukkal vonni a fiatalabbakat sem", de a probléma inkább a bányászat megszüntetésében keresendő. A testület 30 tagból állt ekkor, kik közül tizenegyen vettek részt rendszeresen a foglalkozásokon. A vezetőség értékelése szerint azért ilyen kevesen, mert a többség 1967-ig elsajátította az ismerete ket. Azon kívül többségük új munkahelyre került, s időbeosztásuk megváltozott. 1968-ban ugyan ala kult úttörő tűzoltó szakkör, mely az utánpótlást biztosíthatta volna, de többségük középiskolás lett, eljár a faluból, nem tud részt venni a foglalkozásokon. Pedig ekkor kezdték építeni a tsz támogatá sával az új tűzoltó szertárat. Az egyesületnek a kapcsolata a tanáccsal ugyan lazult - az értékelés szerint -, a tsz-szel viszont egyre élénkebb lett. 1975-ben modernizálták az egyesület felszerelését, melyre a jó munkájuk adott lehetőséget. Ötven éves fennállását tehát új szertár és megfelelő felsze relés birtokában ünnepelhette a 30 tag 1976-ban.

A tsz helyzetében 1965 elején történt változás. Ekkor egyesült a Zöldmező Tsz és a mátraszelei Béke Tsz. Utóbbi fő jövedelemforrása a melléküzemágakból (fuvarozás, mészégetés, kőbánya üzemeltetése) származott, mert szántóterületei erősen emelkedő részeken voltak. A sík területeket a bánya külszíni fejtése vette igénybe. A tsz állatait a falu közepén lévő majorban tudta csak elhelyezni, amely nem volt bővíthető. Az új tsz-nek, mely a kazáritól örökölte a nevét, 243 tagja lett, de ez 188- ra csökkent a tagsági viszony rendezése után. A 96 nő átlagéletkora 45, a 92 férfié 65 év volt. A tsz területe 1794 kat. holdra nőtt, melyből 1020 kat. hold volt a szántóterület. 1970-ben a vizslási tsz is beolvadt a Zöldmező Tsz-be. Ez sem javította azonban a helyzetét, hisz továbbra is a megye három legkedvezőtlenebb adottságú gazdasága között tartották számon. Szántóterületének 52 %-a ugyanis 17 % fölötti lejtő volt, ezért az anyagi lehetőségeihez mért gépesítés sem javította kilátásait. Napiren den voltak a személyes torzsalkodások is. Ebben az évben a nagy bevételi hiány miatt megpróbálták a gazdaságtalan ágazatok - építőbrigád, homoktermelés, burgonyatermesztés - megszüntetésével a talpon maradást, sikertelenül. 1972-ben leváltották a vezetőket, szanálták a tsz-t, mert vesztesége el érte az 5,5 millió forintot. Az új vezetés fokozatosan stabilizálta a gazdálkodást. Az állattenyésztés és az 1980-ra nyereségessé váló növénytermesztés mellett hozzákezdtek a meddőhányókból az úgynevezett „teniszsalak" kitermeléséhez, mely az 1980-as évek végéig jelentős bevételi forrás lett. Elő segítette még a gazdálkodást, hogy az elöregedő tagság munkája helyett a termelés súlypontját az al kalmazottakra helyezték át, mely üzemszerűvé alakította át a tsz munkamenetét.(28)

2. A meggyőzőitek II.

Az MSZMP megyei végrehajtó bizottsága 1970. június 9-i ülésén Jedlicska Gyula első titkár aggódva jelentette be: ,A napokban Kazáron nem kívánatos eseményekre került sor az áthelyezések mi att, egyes forrófejűek részéről. Az a megállapítás született a Szénbányák Vállalattal közösen, hogy a kazári ügyben a vezetés nem állt hivatala magaslatán, ez ügyben összefogjuk hívni az alapszervezeti párt- és KISZ-titkárokat, VB-tagokat is. Ha a továbbiakban bármiféle zavargás, lázongás történik, na gyon sürgős jelzést kérünk. Szükség esetén mi magunk megyünk ki Kazárra és megpróbálunk szót ér teni velük. Lehetőség szerint olyan elvtársak menjenek ki rendet teremteni, akiknek személye nem mérgesíti tovább a helyzetet. "Az aggodalomra volt ok, hisz egy esetleg kirobbanó sztrájk elsősorban po litikai következményeiben lett volna kiszámíthatatlan. A döntést viszont meg kellett hozni, mert 1962 óta folyamatosan napirenden volt. ,Az érintett „Rákóczi" akna szenének önköltsége 176,52 Ft/t(onna), ezzel szemben a szén eladási ára csak 103,15 Ft/t(onna). Emiatt a bánya 184,4 %-os költségszintű. ,A szomszédos Gusztáv-akna - amelynek dolgozóit szintén át kell csoportosítani - 244 %-os költségszinttel termel" - állapították meg a vizsgálati jegyzőkönyvben. E szerint a „Rákóczi" akna délutános műszakja június 5-én három órás késéssel szállt le, mert tudomást szereztek arról, hogy át akarják őket helyezni Kányásra. ,A „Rákóczi" aknavezetőségen keresztül követelték, hogy a vállalat vezetése 14 órára menjen le az üzembe (Salgótarjánból), mert tervezett elhelyezésükkel nem értenek egyet, magyarázatot követelnek". A vezetők közül meg is jelentek többen a 70-80 bányász előtt. „A megbeszélésen nagyon parázs volt a légkör, szidták a vezetést, közbekiabálások, demagóg megjegyzések voltak, s egyesek túlmentek a vezetők szidásán is." A dolgozók érvei részben érzelmi alapúak voltak, mint például „ezt a bányát mi nyitottuk meg kazáriak", vagy „ez a bánya a miénk, a lakóterületünkön van", a máshonnan bejárókat helyezzék át. Másrészt racionális érveket is felsorakoztattak. Felhozták, hogy Kányás gáz- és vízveszélyes, mélyművelésű, nem olyan mint a „Rákóczi", illetve hogy tu domásuk volt a mátraszeleiek áthelyezéséről és ezt most megváltoztatták minden előzetes megbe szélés nélkül. Ellenérvként szerepelt a gazdaságtalan értékesítési lehetőség, mely miatt a körzetben már hét bányát leállítottak. Kányás viszont gazdaságosan termel, lehetőség van ott még 100-150 bányász foglalkoztatására. Ezért „amíg a perspektivikus aknákban nincs túltelítettség, gondoskodni kell a törzsgárda átmentéséről. Mizserfa végleges leállításakor nagy tömeg elhelyezését kellene majd biztosítani és akkor már nem lehet mindenkit széntermelő munkahelyre telepíteni. Ez kedvezőtlenül érintené a kétségkívül nagy érdemekkel... rendelkező kazári bányászokat".

A kazáriak pedig mentek. Akik tehették nyugdíjba, akik pedig fiatalabbak voltak, Kányásra vagy a környék ipari üzemeibe. Néhány év alatt a lakosság 5,5 %-kal csökkent. Regős Molnár Pál szo-cioriportjában egy megkérdezett hölgy úgy fogalmazza meg, hogy az elköltözéshez a pénzen kívül az kell, hogy „a férj Nagybátonyban vagy Salgótarjánban dolgozzon, ő már odahúz". Megindult a „lakosság kedvezőtlen korösszetételűvé"válása, gyakorlatilag a nyugdíjkorhatárt elértek arányának erőtel jes növekedése. Más oldalról világítja meg a problémát az a tanácsi beszámoló, mely a dolgozók iskolájának beindításáról szólt. Az analfabéták beiskolázásával kapcsolatban megállapították: „Külö nösenfontos ez, mikor a bányaüzemek egymás után szabadítanak fel munkaerőket, és más munkakö rökbe helyezik át. Azoknak kiknek nincs meg a 8 általános iskolai végzettsége más munkakörben szakmunkát nem igen tudnak elsajátítani, mert oda okvetlen kell a megfelelő iskolai végzettség. "A tanácstagok feladatául szabták, hogy körzetükben mérjék ezt föl és győzzék meg az embereket, hogy szük séges az iskola elvégzése. De kihatott a bányák bezárása a tanács munkájára is. Többször szó esik róla, hogy a tanácstagok sokszor hiányoznak a tanácsülésekről, mert a munkahelyi beosztás, utazás miatt nem tudják idejüket úgy beosztani, hogy feladataikat a korábbi szinten lássák el.

A megye vezetői a bánya bezárások ellensúlyozására telepítették ide a Váci Kötöttárúgyár üzemegységét, bár az MSZMP járási első titkára a tervről beszámolva megjegyezte: ,A kisebb üzemeknél: Mátranovák, Jánosakna, Kazár csak a családtagok foglalkoztatását tudjuk megoldani. Egyre sürgetőb ben vetődik fel, hogy keresni kell a férfi munkaerő foglalkoztatási lehetőségét."

Az üzemegység a volt bányakaszinó, majd községi kultúrotthonban kezdte meg működését 70 fővel. Az első időszakban helyből nem is tudták biztosítani a munkaerőt, majd a bányászat teljes leépítésével megszűnt ez a gond. 1972-ben a volt tordasi bányaüzem épületében létrehozták a másik részleget is. Ekkor már több mint 400 nőt foglalkoztatott a két telephely, kiknek fele helybeli volt. Az üzem 1980-ban nagyobb beruházás keretében Tordasba költözött. Így a bányatelepi kultúrház visszakapta funkcióját, s hatályát vesztette az MSZMP járási bizottságának 1970-es határozata, mely szerint indokolt Kazáron egy új művelődési intézmény építése. Egyébként is jellemző volt erre az időszakra az a jegyzőkönyvi bejegyzés, hogy az új kultúrotthon építésével kapcsolatban, felettes szer veinktől főleg a beruházási program szigorítása után egyértelműen csak egyetértést kaptunk, anyagi fe dezetet azonban nem."

A „családtagok", azaz a nők munkába állításának viszont olyan vonzata volt, hogy a gyermekek elhelyezését biztosítani kellett. Az óvoda 1950-től szerepelt a tervekben, de építése csak az 1960-as évek elején kezdődött meg. Addig az óvodások a bányatelepen kialakított óvodába jártak. Azonban még 1965-ben is félmillió forint hiányzott a kezdetben 25 férőhelyesre tervezett, majd 50 férőhelyessé bővített épület elkészítéséhez, annak ellenére, hogy jelentős társadalmi munkát is végeztek. A beruházás elhúzódásáról a kölcsönfelvételkor derült ki, hogy a járási tanács „Pénzügy Miniszteri rende let értelmében állami költséget nem tud biztosítani, mivel ezen épület megkezdése községfejlesztési költségből lett biztosítva". Mivel az OTP kölcsön felvétele a község pénzügyi gondjait növelte volna - s 1966-ban, a bányák bezárásának megindulásakor ez a közhangulat romlását eredményezné -, a megyei tanács biztosította a befejezéshez szükséges 450 ezer forintot. Már csak azért is, mert párhuzamosan szintén régi terv volt az iskola épületgondjainak megoldása. Az 1960-as évek közepén három helyen tanítottak: a bányatelepen, a régi községi iskolában a Kossuth úton és az 50-es években épült négy tanteremben, a rétkerti iskolában. 1968-ban elkészítette Telek Imre mérnök és kollektívája tár sadalmi munkában az új épület tervét.

Ez az év az új gazdasági mechanizmus kezdete. Ellentmondásossága abban jelentkezett, hogy a megnyíló új lehetőségek iránti várakozásba sok bizonytalanság vegyült. Bár elsősorban a termelő üzemek fokozatos „piaci viszonyokhoz" alkalmazkodása volt a cél, de a beruházások szempontjából a ta nácsokat is érintette. Alapvetően „a házikezeléses építkezés megszűnt... a községi tanácsok csak un. költ ségvetési üzemekkel, vagy egyéb állami és szövetkezeti építési vállalatokkal és kisiparossal végeztethet nek". A problémát elsősorban a fenntartási, kisebb építkezési, javítási munkák okoztak. Ezek pedig az alapellátás keretében a vízvezeték, az út- és járdaépítést érintették érzékenyen. Ezek az 1960-as évektől állandó napirendi pontok voltak minden fórumon. A vízvezetéket az ásott kutak egészségügyi feltételeknek nem megfelelő vízminősége tette szükségessé. Azonban hátráltatta a hálózat kiépítését a község alábányászottsága. A tröszt geológusainak közreműködése volt szükséges a tervek elkészíté séhez, hogy „meg tudják szüntetni azt az áldatlan állapotot, hogy a bányaművelés miatt hol itt, hol ott apad ki a kutakból a víz". A kezdetben törpevízműre telepített hálózatot a Salgótarján körüli vízműberuházáshoz kapcsolva fejlesztették tovább. 1973-ra a vezeték megépítése majdnem teljes kö rű volt. Azért majdnem, mert voltak olyan részei a községnek, melyek az úgynevezett „szociális követelményeknek meg nem felelő lakótelep"kategóriába tartoztak. A belterületen ilyennek minősítették a Béke utca egy részét, a Gergely bányatelepet és a Béla-telepet. Az itt lévő házak egy része „társadalmi tulajdonban "volt, azaz a régi bányai lakásokat bérelték a lakók. A probléma megoldását abban látták, hogy telkek kialakításával, kedvezményes hitelekkel a magánépítkezéseket ösztönözzék.

A magánépítkezések, mely során a régi házak felújítása mellett közel 300 új épült 1945 után, állandóan napirenden tartották a járda és útépítéseket. Ezek feszültségek forrásai is voltak, hisz' a la kosság közérzetét és hangulatát befolyásolták. Például 1965-ben megfogalmazódik, hogy „a József Attila utcában a lakóházak már több mint 60-70 éve hogy megépültek, de kövesutat még most sem csi náltatott a községi tanács, ezzel szemben a Liget és az Árpád utcában, ahol az építkezés alig 20 éve, hogy megkezdődött, már kövesút van építve." Ez csak egy kiragadott példa, mert a különböző fórumokon történő hozzászólásokban minden utca neve előfordul ilyen összefüggésben. Az 1980-as években, a beruházási programok szűkülésével ez a kérdés gyakorlatilag alig lépett túl a tűzoltó munkákon.

A hangsúly az útépítésben a főutcára helyeződött. Részben a mezőgazdasági gépek, részben a növekvő teherautó forgalom miatt. 1967-től pedig az autóbuszjáratokat is sűrítették. De Salgótarjánt még mindig csak kerülővel lehetett ezzel megközelíteni. A Váci Kötöttárúgyár részlegébe bejáró vizs- lási nőknek is problémát okozott a kerülő. Ezért döntöttek úgy, hogy kiépítik a Kazár - Vizslás kö zötti útszakaszt. A század elejétől vissza-visszatérő probléma 1972-re oldódott meg.

Hozzájárult a döntéshez, hogy az Elnöki Tanács 19/1970. számú határozatával jóváhagyta Ka zár és Mátraszele községek közös tanácsának létrehozását, illetve Mizserfa bányatelep Homokterenyétől Kazárhoz csatolását. Ez az úgynevezett közigazgatási racionalizálás keretében történt. A bővülő közigazgatási terület azt jelentette, hogy a források egy részét Mizserfa ellátására fordították. De már ekkor formálódott a Salgótarján körüli agglomerációs övezet rendezési terve. Azok a települések tartoztak ebbe, melyek lakosságának nagy része salgótarjáni munkahelyen dol gozott, illetve a lakosság szükségleteinek alapellátáshoz nem tartozó részét ott szerezte be. Az elképzelésben Kazár mint alközpont szerepelt, amely teljes körű alapellátás fejlesztését jelentette. Iparfej lesztést nem terveztek a környéken, a kialakult foglalkoztatási struktúra változtatását sem irányoz ták elő. így még nagyobb hangsúlyt kapott a közlekedési kapcsolatok javítása. 1984-ben átlagosan óránként közlekedtek az autóbuszok Kazár és Salgótarján között. Ez is elősegítette azt, hogy az elvándorlási tendencia lelassult a 70-es évek végén, majd fokozatosan megfordult, s újra fellendült az építkezési kedv. Az 1980-as években a magánépítkezések jelentették a község fejlődésének mozga tórugóját, mivel az állami beruházások visszafogásával a tanácsi fejlesztéseket is újabb és újabb meg szorítások érték.

1981-ben az újságíró szocioriportjában felteszi a kérdést a tanácselnöknek: „- Miért mérik olcsón a telket?

- Szeretnénk, ha itt ragadnának meg a fiatalok. Ők a közéletbe jobban bevonhatók, és többet tudnak tenni a faluért, mint az öregek. Bár lakóhelyszeretet inkább az öregeknél lelhető fel."(29)

JEGYZETEK