Előző fejezet Következő fejezet

Fejezetek Kazár néprajzából

Kazár a köztudatban - Kazár a néprajzi kutatásokban

Kapros Márta

 

Kazár jellegzetes palóc község. Hagyományos paraszti műveltségét tekintve a palócok központi magjához tartozik, közelebbről a mátraalji területekkel mutat rokonságot. Hagyományainak tudományos igényű feltárása elég későn indult. A 20. század elejének széleskörű terepmunkán alapuló, nagy vállalkozása a Malonyay Dezső szerkesztette Magyar népművészet palócokat bemutató kötetében ugyan feltűntetik a községet a kutatott területet szemléltető térképen, szó azonban alig esik róla, mindössze egy népviseletes pár fényképét közlik.1 S bár a budapesti Néprajzi Múzeum gyűjteményeinek tanúsága szerint korábban is megfordultak szakemberek a községben, csak az 1930-as évektől olvashatunk a szakirodalomban Kazárra vonatkozó részleteket. Gönyey (Ébner) SándortólJelent meg rövid közlés a kazári és vizslási lakodalom egy epizódját jelentő szokásról, valamint ugyanő a Zagyva felső völgyének palóc népviseletét bemutatva ad áttekintést Kazár női viseletéről is.2 Kerékgyártó Adrienn országos összefoglalójában részletesen bemutatja a kazári nők ünnepi haj- és fejvise letét.3

 

Utcakép nagy ünnepi viseletbe öltözött leányokkal , menyecskékkel, 1939. (Vadas Ernő felvétele, Palóc Múzeum fotótára: 15642.)

 

A folklór iránt érdeklődő nagyközönség azonban ekkorra már, főleg színpompás népviselete okán számon tartotta Kazárt. Ebben elsődleges szerepe a Gyöngyösbokrétának volt. Az 1931-es első sikeres fővárosi Szent István-napi bemutatót követően, a mozgalmat irányító Paulini Béla a Nép rajzi Múzeum segítségét kéri, hogy a fellépő csoportok körét bővítse. A kiválasztásnál szempont volt, hogy hol él még a tánchagyomány, gyakorolnak-e régi szokásokat, és lehetőleg cifra, látványos népviselete legyen a falunak. Kazár is szerepelt azon községek között, amelyeket a múzeumnak a feladattal megbízott - községünkben egyébként már ismerős - munkatársa, Gönyey Sándor javasolt. A fennmaradt országos dokumentumok szerint a Komáromi Antal agronómus vezette kazári csoport először 1934-ben lépett fel a székesfővárosi ünnepségen az aratóünnep feldolgozásával és kör táncot bemutatva. Sikeres szereplésüket a következő két évben megismételték.4 Újabb kutatások azonban bizonyossá teszik, hogy a kazáriak már ott voltak az 1932-es bemutatón,5 a megyei sajtó az 1933-as fellépés sikeréről is tudósított.6

A Gyöngyösbokréta csoportok az évenkénti budapesti ünnepi bemutatók mellett, rendszeres résztvevői lettek a helyi és környékbeli, különböző kulturális, idegenforgalmi, politikai rendezvé nyeknek. Egy kiragadott példa szerint: a kazáriak táncának is lelkesen tapsolt a drégelypalánki falu nap - Nemzetközi Gazdakongresszus idelátogató vendégeivel kibővült - közönsége 1934 nyarán.7 Vagy említhetjük a falvakban, járásonként megrendezett ún. népművelési napokat, amelyekről elmaradhatatlan volt az ilyen műsoros bemutató. Külön figyelmet érdemel a Balassagyarmaton 1935-ben a Magyar Bokréta Szövetség segítségével rendezett, országos hírveréssel előkészített „Palócbokréta" ünnepély, ahol a Csekey László főjegyző vezette kazári csoport aratóünnep bemutatásával aratott nagy sikert. A sajtó lelkesülten méltatta színpompás viseletüket, fergeteges táncukat.8

Az ilyen alkalmakon egyre nagyobb számban feltűnő hivatásos és amatőr fényképészek külön böző formában közzétett felvételeinek is köszönhetően mind ismertebbé vált a kazári viseletet a nagyközönség körében. A népszerű Tolnai Világlapja 1936. karácsonyi ünnepi számának címlapjá ról például egy gyermekét tartó kazári menyecske mosolygott az olvasókra. Immár áttételesebb köz vetítésként említhetjük itt a Flóra szappant reklámjához felhasznált kazári menyecske képét,9 vagy az ugyancsak kazári viseletes menyecskét ábrázoló Stühmer kakaósdobozt, amelyből a Nógrádi Tör téneti Múzeum is őriz példányt.

Utóbb a Magyar Bokréta Szövetség felkérésére néprajzos szakemberek segítették közvetlenül az egyes csoportok felkészülését. Kazáron a már többször szóba került Gönyey Sándor járt 1937-ben. Korábbi gyűjtési tapasztalatait is alapul véve tett javaslatot a repertoár bővítésére részint az énekes, táncos leányjátékok köréből. Az aratóünnep produkció helyett pedig inkább ajánlotta a Szent Ivánnapi tűzugrást és a lakodalom szokásegyüttesének helyi sajátosságot mutató részeit, nevezetesen a váltókakas, a dunnavitel és a menyasszonyporkolást feldolgozó jeleneteket.10

A kazári paraszti kultúra értékeinek népszerűsítését célzó tevékenységében Csekey főjegyző ki tűnő segítőtársának bizonyult - egyébként tanítónő képesítésű - felesége. Betanította a műsorokat, kísérte a csoportot fellépéseikre."11 Maga is szívesen öltött parasztruhát, nem kis feltűnést keltett, például, amikor egy megyei jótékonysági rendezvény-történeti kosztümrevü"-jén az Egyiptomot, lovagkort, francia forradalmat stb. felidéző, drága jelmezek között, mint kazári menyecske és lánya jelentek meg Sárika leányával.12

Más részről Csekeyné kezdettől fogva aktív résztvevője volt annak, a Sóldos Béla főispán által 1931-ben elindított ínség akciónak, amely a „népi kézimunkákra" alapozva igyekezett a falusi asszonyokat, lányokat munkalehetőséghez juttatni. Kezdetben az egyes, hímzéseiről, szőtteseiről híres nógrádi falvakból összegyűjtött textíliákat kiállításokon mutatták be a megyeszékhelyen, a főváros ban, s azokat meg lehetett vásárolni. Majd szükséges hozzávalókkal látták el a falusi asszonyokat, tanfolyamokat indítottak, megszervezték a termékek rendszeres értékesítését részint fővárosi kézimunka üzleteken keresztül, részint közszállítási megrendelések segítségével. Ebből nőtt ki, kapcsolódva az iparügyi minisztérium kezdeményezte, ún. szövőszék-akcióhoz az 1930-as évek második felére a Palóc Háziipar.13

Kazár már az első, 1932-es budapesti kiállításon sikeresen szerepelt szőtteseivel.14 Csekeyné ösz- szegyűjtötte a faluban a régi szőtteseket, kapcsolatot épített ki a népi textíliák múzeumi kutatóival, akik szakmailag segítették tevékenységét. Szívesen állt rendelkezésére külföldről érkező kutatóknak, érdeklődő művészeknek. Így jutott el például Kazárra 1932-ben az amerikai Elisabeth C. Rearich néptáncot kutató egyetemi tanár, aki mozgóképfelvételeken örökítette meg a kazári lakodalmat, „Szent Iván tüzé"-t.15 Minden bizonnyal Csekeyék voltak segítségére Holló Valéria iparművésznek, amikor népművészeti gyűjteményét kazári darabokkal bővítette. E magángyűjtemény észak-magyarországi eredetű legszebb darabjaiból az országos Iparművészeti Múzeumban, 1942-ben rendezett kiállításon a katalógus szerint Kazárt egy teljes női öltözet, továbbá egy bizonyára díszített női kötény, egy ünnepi főkötő képviselte, végül pedig egy külön figyelmet érdemlő csizma, amelynek sarkán rézszegekkel kiverve olvasható: „Molnár Margit Kazár 1912".16

Csekeyné megszervezte a helyi asszonyokkal a munkát, tervezett és maga is készített eladásra szőttes termékeket. A Nógrádi Palóc Háziipar 1936-os budapesti Nemzetközi Vásáron bemutatott kollekciójából kiemelkedő sikert arattak a kazári „babás"szőttesek, a portékákat kínáló ünnepi viseletbe öltözött kazári menyecskéket az érdeklődők egyre-másra fényképezték.17 Csekeyné Moór Irént a háziipar fejlesztése terén kifejtett tevékenységéért az iparügyi miniszter külön elismerésben is részesítette.18

A háborús évek nem kedveztek a tudományos munkának. Az újjászervezett balassagyarmati mú zeum igazgatója Manga János az 50-es évek elején többször megfordult a községben. Kutatása során a hagyományok változását vizsgálta elsősorban a lakáskultúra, viselet, hímzések területén. A rá jellemző módszer értelmében az egyes jelenségeket soha nem önmagukban szemlélte, hanem az adott kor gazdasági, társadalmi összefüggéseibe ágyazva. E vonatkozású tapasztalataiból általánosít ható következtetéseit közreadó tanulmányában Kazár képviseli „az ipar felé forduló parasztközségek legjellemzőbb példájá"-t.19 Kutatóútjain készített, részletes magyarázatokkal dokumentált fény képfelvételei pótolhatatlan segítséget jelentenek a későbbi kutatóknak. Kazári gyűjtési tapasztalatait több további munkájában is felhasználta. A Nógrád megyei hímzésekről Dajaszászynéval közösen készített könyvében főleg kazári adatok alapján foglalta össze a Salgótarján vidéki hímzések jellemzőit.20 Posztumusz megjelent, a palócokról készített összefoglaló munkájában is szívesen idéz kazári öregek visszaemlékezéseiből.21

Részben Manga Jánossal egy időben, részben pedig a következő két évtized során több etnográ fus, így Varga Marianna, Gáborján Alice, Flórián Mária tanulmányozta a község viseletét, szőtteseit, hímzéseit, tapasztalataikat összegző munkáikban használták fel elsősorban,22 csakúgy, mint Zólyomi József az állattartás témakörében végzett gyűjtéseit.23 Flórián Mária a falu népi építkezéséről készített felmérést.24 Bakó Ferenc többször is járt Kazáron a palócság lakodalmi szokásait kutatva, s a munka összegzéseként született könyvében25 jócskán találunk innen származó adatokat. Egyebek mellett sikerült újabb részletekkel bővítenie a Gönyey közölte, váltókakasra és menyasszony-porkolásra vonatkozó ismereteket. Ő hívta fel a figyelmet arra is, hogy Kazár hírneves plébánosa, Szabó István 1846-ban „költői beszély"-t tett közzé „Kendőlakás" címmel, ami az eljegyzés korabeli, helyi, paraszti hagyományaihoz is szolgál adalékkal a késői kutató számára.26 - Egyébként meglepő, hogy a lakodalmat kivéve, számottevőbb kutatásnak a szokások, hiedelmek, népi vallásosság tárgyköréből később sincs nyoma a néprajzi irodalomban.

Feltétlenül szólnunk kell Szabó Emil tanítóról, aki az önkéntes néprajzi gyűjtőpályázatra küldte be nagy gonddal készített munkáit.27 Ezekben olyan részletező pontossággal idézi fel a falu paraszti hagyományait, ahogyan azt csak a benne élő, érdeklődő értelmiségi képes.

Bár az elmúlt évtizedekben megjelent országos összefoglaló néprajzi, népművészeti munkák szerzői rendszeresen válogattak illusztrációik közé a kazári női viseletet megörökítő felvételeket, ad tak gyakran rövid összegzést is melléjük,28 s a Magyar Néprajzi Lexikonban külön címszót kapott a kazári viselet,29 átfogó feldolgozás a témáról csak 1989-ben látott napvilágot Fülemile Ágnes és Stefány Judit szerzőktől. A könyv a női viselet részletes komplex elemzését adja, az 1880-as évektől követve végig az öltözködéskultúra változásait - példát mutatva egyben a parasztviselet korszerű módszerekkel történő kutatásához.

Az 1970-80-as években néprajzi gyűjtők, zömében egyetemi hallgatók sora kereste fel Kazárt a Palóckutatás keretében, amelynek a község egyik kiemelt Nógrád megyei kutatópontja volt.30 A regionális néprajzi kutatás e nagyvállalkozása eredményeként megjelent négy kötetes munkát31 lapozva számos adatot talál az érdeklődő a község hagyományos paraszti kultúrájának különböző területeiről. Balázs Géza gyűjtése a falu népi erdőgazdálkodásáról önállóan is megjelent.32 Itt utalok rá, hogy a Nógrád megye népművészetéről rövidesen napvilágot látó, gazdagon illusztrált kötet33 ugyancsak gazdagítja majd a községre vonatkozó ismereteket az adott témakörből.

A néprajzi irodalom fenti áttekintését követően megállapíthatjuk, hogy a kifejezetten Kazárra koncentráló, átfogó néprajzi feltárás még a tudomány elvégzendő feladatai közé sorolható. így most inkább csak arra vállalkozhatunk, hogy néhány tárgykör kiemelésével adjunk ízelítőt e gazdag és figyelemre érdemes emlékanyagból, egyben a hagyományok őrzésére, ápolására buzdítva elsősorban azokat, akiknek elődei ezeket az értékeket létrehozták, s örökítették át generációkon keresztül. Válogatásunk szempontja kettős volt: érzékeltetni, hogy Kazár a palócság része, ugyanakkor kiemelni olyan jelenségeket, amelyek a palóc népi műveltségen belül sajátos kazári vagy Kazár környéki jellegzetességeket mutatnak. Emellett igyekeztünk minél több részletet felvillantani a régi paraszti életből.

 

Építkezés, házbelső

Kazár településformája alapján a palóc régióban legelterjedtebbnek számító utcás-soros, szerkezetében szalagtelkes falvak közé tartozott, amelyet a Kazár vagy Belső patak Alvégre és Felvégre oszt. Bakó Ferenc megállapította, hogy az 1782-ből fennmaradt első falutérképhez viszonyítva a település - bár a Fontos és a Káposztáskert, valamint a Homok felparcellázásával utóbb bővült ugyan - szerkezete a 20. század elején is változatlan. Meghatározó összetevője nyugaton a templom, keleti végén a kastély és a hozzá tartozó gazdasági épületek zárták le az egyutcás települést. A Felvégben laktak a módosabb családok: a Domonkos, Sándor, Kovács, Gyetvai had, az Alvégben a Sándor, Szabó, Kovács és Nagy/kapcsos/had. Az utóbbiakról úgy tartotta a hagyomány, hogy nemesek voltak, elődeik Ebeckről települtek be.34 Manga János a település rendje és a társadalmi rétegződés viszonyáról a 19. század második felét illetően így írt: A belső soron, ahol sokkal szűkebbek voltak a telkek, a zsellérek, a külső soron, a nagyobb telkeken pedig a jobbágyok laktak. Általában jobbágynak nevezték, akinek egypár lova (fogata) és tehene volt, akkor is, ha pl. csak egy fél fertály földdel rendelkezett. Viszont ugyanannyi földdel már zsellérnek mondták azt, akinek fogatja nem volt"?35

Itt mindjárt némi magyarázat kívánkozik bizonyos elnevezésekhez. Kívülálló számára valószínűleg meglepő, hogy jószerével száz évvel a jobbágyfelszabadítást követően is használták e megnevezéseket, azonban - amint az idézetből is kiderül – a jobbágy a módosabb gazda megfelelője volt, míg zsellérnek a szegényeket nevezték. Ha Kazáron bányászt mondtak, az általában olyan családot jelen tett, amelyből valaki vagy valakik dolgoztak a bányában, de jobbára szezonális jelleggel vagy leg alábbis az átmenetiség reményében, és életformájuk, értékrendjük a földből élőkével volt továbbra is rokon. A falu társadalmi hierarchiájának alján a cselédek álltak. - Ugyancsak a köznyelvitől eltérő értelme volt a hadnak. A kutatók nézetei között vannak eltérések, általában azonban elmondhatjuk, hogy a had kifejezés férfiági rokonságon alapuló, nagyobb közösséget jelentett, amit Kazár ese tében is többé-kevésbé a nagycsalád szakkifejezéssel azonos értelemben használhatunk. Az történe lemben messzire gyökerező nagycsalád intézménye a palócság körében - némi módosulásokkal ugyan - sokáig fennmaradt a tehetősebb rétegnél. Lényege, hogy három-négy generáció, oldalági rokonokkal is kiegészülve együtt gazdálkodott a közös földön, s élt egy fedél alatt a gazda és bizonyos vonatkozásokban a gazdasszony irányítása alatt. A fiúk ide hozták feleségeiket, míg a leányok házasságkötésük révén lényegében kiszakadtak belőle. Kazár a palócságon belül is azon települések közé tartozik, ahol az elválakozás, azaz a nagycsaládok felbomlása későn következett be, jónéhány közülük megérte a 20. századot. Számszerűleg természetesen több volt a kiscsalád, ami szülőkből és gye rekekből állt, legfeljebb egyik ági nagyszülőkkel kiegészülve.

Visszatérve a település rendjére, az útra merőlegesen elhelyezkedő, keskeny szalagtelkeken a házak hosszanti irányban helyezkedtek el. Általánosnak a háromosztatú lakóház tekintendő, módos portákon ehhez még egy terményes kamra, a hambár csatlakozott. Többnyire a lakóházzal egy fedél alá, annak végébe építették az istállót. A nagycsaládok felbomlásával az egyes házaspárok igyekez tek legalább külön lakrészbe költözni, ami a ház szükség szerinti meghosszabbításához vezetett. Ilyenkor az egyes családok istállói a telek szemben lévő oldalán sorakoztak egymás mögött. Volt, ahol a fiataloknak a lakóházát építettek ide. Az istállóban külön helye volt a lónak, szarvasmarhának. Priccs vagy dikó mindenütt volt a helyiségben, valamikor rendszeresen, utóbb inkább csak szükség esetén itt hált a gazda. Az istálló közelében volt a kút, korábban gémes, majd kerekes, fedett formájú. Az udvaron kapott helyet a disznóól, azaz a hidas, amit a Heves megyei Váraszó háziiparosaitól vettek jobbára a kazáriak is, vagy ilyen mintájára maguk készítették. Jobbára ennek pad lásán aludtak a tyúkok, de csinálhattak külön, többszintes ólat is a baromfinak. A telek ezen első, udvarnak nevezett részét keresztben a pajta zárta le, ami mögött a kert következett. A pajta középső, két oldalról kétszárnyú kapuval nyíló tere szolgált a cséplőgépek megjelenése előtt a gabona nyomtatására, cséplésre. Ide a szekér is beállhatott, amiről az épület két oldalán lévő tároló rekesz be közvetlenül behányhatták a terményt, takarmányt.

A községet az 1950-es években felkereső Manga János feljegyzései szerint az akkori öregek még emlékeztek faházakra, amelyek jóval korábbi gyakorlatot idéztek, hiszen egy jól megépített faház akár 3400 évig is szolgálhatott. Belőlük azonban akkor már nem állt egy sem, így a vidék más fal- vaiból származó ismereteink alapján következtetünk arra, hogy un. zsilipéit technikával készülhettek annakidején. A 19. századi gyakorlatot már nem a faépítkezés jellemezte vidékünkön, hiszen az erdők fogyatkozásával a hatóságok tiltó rendelkezései nyomán más építőanyag után kellett nézni. Ez a palóc régióban többnyire a föld volt, különbözőképpen megmunkálva, de egyes vidékeken, ahol rendelkezésre állott, jelentős szerep juthatott a kőnek. Így volt ez Kazáron is, ahol a határban több helyen, a 20. század első felében például Szőlőtetőn, Nagyárnyékban, a Kata kútjánál, Boszorádban fejtettek követ, illetve a község a siroki kőfaragók körzetéhez tartozott. A kutatók által a második vi lágháborút követően még vizsgálható parasztházak építése a 19. század utolsó harmadától korábbra nemigen keltezhető. Bár előfordultak, inkább a zsellérek körében vertfalú házak is, jellemzőbb építőanyag volt a vályog, amit pelyvás sárból a patakok közelében vertek a cigányok. Ehhez a századfordulón már általában kő alapot alkalmaztak, illetve aki tehette, ha a közfalakat nem is, de a főfalakat legalább kőből rakatta. Összességében jelentős volt a csak kőből épített házak aránya. Kötőanyagnak pelyvás sarat használtak, sár volt a vakolat is, amit fehérre meszeltek. A meszesek gyékényes szekereiken a Bükk vidékéről jöttek, elnyújtott „Meszet vegyenek!" kiáltozással kínálva portékájukat. Az első világháborút követően azután tért hódítottak a modernebb építőanyagok. A közeli Kisterenye, Zagyvapálfalva téglagyárai elégítették ki elsősorban az igényeket.

A 19. század jellemző tetőfedő anyaga a zsúf, azaz a rozsszalma volt. A cserépre történő gyors váltás hátterében Kazáron is a gyakori tűzesetek, főleg az 1885-ös nagy tűzvész állt, aminek a községbeli házak mintegy fele áldozatul esett. Előbb a poltári cserép terjedt el, majd az első világhábo rútól mindinkább megkedvelték a pásztói cementcserepet.

A kutatás által átfogható időszakban a tetőforma Kazáron is a nyeregtető volt, aminek az utca felőli keskeny oldalát csonkakontyosra alakították. Ezáltal itt egy szélesebb ereszrész, a csepegő ke letkezett, ami fölött a háromszögű füstlyukat utóbb a tetőn túlnyúló, épített szabadkémény fölöslegessé tett, így azt bedeszkázták. Az ilyen fűrfalon mindig volt legalább két lyuk, hogy a padláson lát ni lehessen, amit gyakran díszítő szándékkal szív, nap, hold, csillag formájúra fűrészelték ki. Az oromfalról sok helyen leolvasható volt a tulajdonos monogramja, a ház építésének éve is. A fordított V-alakban vagy rácsosán felszegezett lécek szintén a díszítést szolgálták, csakúgy, mint a szél deszka ívelt kialakítása vagy a tetősíkok találkozásánál a csúcsdísz. Az utóbbi általában keresztet formált, ami egyben a ház mágikus, illetve szakrális védelmét is célozta.

 

Lakó ház udvari homlokzata áttörtdíszítésű fa oszlopokkal és mellvéddel. Épült 1896-ban. (Flórián Mária felvétele, 1968. PMF: 9220.)

 

A köztudatban jellegzetes kazári házként számon tartott lakóépületek ámbitos házak. Az ámbit vagyis tornác az udvari homlokzat mentén futott végig, de a 20. század első felében a nagy divatja volt az ún. körültornácnak: a tornác az utcai homlokzaton folytatódott. A legrégibb emlékek szerint az ámbit oszlopai fából készültek. Az oszlopok felső kitámasztóit áttörtén díszítették. Hasonlóan munkálták meg az oszlopok közötti mellvéd deszkáit. Mindez a készítő ácsmesterek munkáját dicsérte. A tehetősebbek házain kőoszlopok sorakoztak. Különösen figyelemre méltók voltak a siroki kőfaragók készítette, cifra fejezetű oszlopok. Utóbb a téglából rakott, szögletes keresztmetszetű tor nácoszlop vált általánossá.

 

Lakóház körültornáccal, kő ambitoszlopokkal. Épült 1911-ben. (Flórián Mária felvétele, 1968. PMF: 9195.)

 

A letapasztott, sárgafölddel mázolt ereszaljáról volt a bejárat a házba: középen a pitvar, ebből egyik oldalon a szoba, másik oldalon a kamra nyílott. A felül üveges ajtó újabb divat, a 20. század első felében került ilyen a tömött faajtó helyébe. A ház - ez régen a szoba neve volt - mintegy ne gyedét foglalta el a szögletes formájú, belülfűtős kemence. Szája előtti széles padkán, a belsejéből ki húzott parázs fölött, vagyis szabad tűzön készült az étel lábas serpenyőkben, vasból kovácsolt állványra (trajfusz) tett tűzálló cserépfazekakban. A kemence szája fölött magasodó, kúp alakú füstfogó vezette a padlásra a füstöt, ahol még nem volt kémény, csak annak egy kezdetleges, szikrafogóként funkcionáló változata. Télen, ha a tűz már nem füstölt, a kürtő lyukát betömték, hogy a meleg benn maradjon. Az észak-magyarországi régióban a 18. században általános kürtös kemencének néhány utolsó kazári hírmondója segítségével rekonstruálták a balassagyarmati szabadtéri néprajzi gyűjtemény lakóházának kemencéjét az 1930-as években.

A házban a legrégibb emlékek szerint nem sok mai értelemben vett bútor volt. A falak mentén lócák futottak végig, ami valamikor sárpadkára vagy beásott karókra tett vastag keményfa palló volt. A 19. században már jellemzőbb, háttámlás padok között a század utolsó harmadától Kazáron is használtak áttört faragással díszített változatokat. Az ilyen bútorok a magyar népművészet becses emlékei. Egy, a debreceni Déri Múzeum gyűjteményében őrzött darab támlájába illesztett táblácskákon a pásztort és környezetét jelenítette meg készítője, akinek neve sajnos nem maradt fenn, de minden bizonnyal - csakúgy, mint másutt is - fafaragásban jeleskedő pásztoremberek közül került ki. Ugyanitt őriznek egy kazári eredetű karosszéket is, aminek támlájába gyalogos és lovas huszárokat faragtak. E tárgy külön figyelmet érdemel azért, mert a karosszék ritka bútordarabnak számított ezen a vidé ken. Visszatérve a régi házak berendezéséhez, a kemencével átellenben lévő sarokban, a lócaköziben keményfa asztal állott, fiókjában tartották az evőeszköz, esetleg a megsze gett kenyeret. Az ilyen, javarészt fara gáshoz értő molnárok készítette asztal mellett azonban szegény kazári családoknál még a két világháború között is előfordult olyan alkalmatos ság, amelynél az asztallapot földbe vert karók tartották. A lakóháznak egyébként ez a sarok jelentette az ún. szakrális terét. A falon, az alacsony mennyezet alatt szentképek lógtak, legrégebbi változataik üvegképek, azaz üvegre festettek voltak. Az utcára néző két ablak között volt a falon a kisméretű tükör helye. Megjegyzem, a régi faházak ablakai mindössze egy-két arasz méretűek voltak, nyitni nem lehetett őket, üveg helyett szükségből sokszor megtette zsírral, olajjal átitatott papír is, amin alig derengett át valami fény. A felsoroltakon kívül néhány gyalogszék jelentette a bútorzatot, valamint télen az utcára néző ablak előtt állították fel a szátvát, azaz a szövőszéket. Néhol előfordulhatott fali tálaspolc, tálasfogas.

 

Karosszék áttört faragású háttámlája. (A Déri Múzeum gyűjteményéből. Kovács Tamás felvétele.)

 

Mivel az épületben csak ez az egy helyiség volt fűthető, télen itt zajlott a család élete. A tűzpad környékén helyezték el a főzés kellékeit. A lócák ülés mellett alvásra is szolgáltak, nappal pedig rá tették alkalmilag, amit éppen kellett, pl. a járni még nem tudó apróságot ülcsikbe, azaz egy olyan kis, felül nyitott, ládaféle alkalmatosságba téve, amiből nem tudott kimászni. Az ajtó mögötti lócán volt a fából készült vizesvödör, merítésre szolgáló ugyancsak fa ivóbögre. A nagyobb gyerekek kedvenc tartózkodási helye volt a kemence lapos teteje, ami éjjel szintén megfelelt hálóhelyként. Utóbb ágy is kerülhetett a házba, helye az asztallal szemközt, a másik hosszanti fal mentén volt. A mestergerenda és a deszkafödém között lévő rés szolgált az imakönyv, kalendárium, pénz helyéül, ide rakták fel az éles kést, borotvát és más gyermekektől féltett holmit. A tehetősebb családoknál később az ilyen szerepet a lócák találkozásánál falra rögzített kis sarokszekrény vette át.

A pitvar tárolóhelyiség volt. Szerszámokat, különböző eszközöket tartottak itt, amik jó, ha kéznél voltak. Elfért a moslékos dézsa, a bejárat mellett volt a felakasztott szűr helye. Aminek nem ju tott hely a pitvarban, az a komraba került. Itt a mennyezetről lelógó polcszerű rácson sorakoztak a nagy kerek, még szegetlen kenyereket. Hasonló alkalmatosságon tartották a megfont kendert, alkalmilag ruhadarabokat vetettek át rajta, kinyúló rúdjára akasztották a kézikosarat. Amíg szezonjuk volt, ebben a helyiségben tartották a kendermegmunkáló eszközöket, utána felkerültek a padlásra, ki a pajtába. Zsíros- és lekváros fazekak, a káposztáshordó, sütőteknő, egyéb fatálak, szalmafonatos tartókban tojás, ázalék, azaz szemes termények, szóval ami a főzéshez kellett, általában a komrában volt. Szegényebb családoknál a termény is elfért. Ezen szokványos tároló szerep mellett palóc sajátosság szerint itt volt az asszonyok közös hálóhelye. A falak mentén sorakoztak az ágyszékek. A há zilag barkácsolt bakokra fektetett deszkákra zsúpszalma került, erre jött a derékalj, lepedő, két-három párna és a dunna. Az ágyak végében, vagy a kamra közepén egymásnak háttal álltak az asszo nyok kelengyésládái. Régiesebb forma a szekrénynek nevezett ácsolt láda volt, amit szlovák háziiparosok készítettek és szekereiken darabokra szedve árultak a vidék falvaiban, majd a helyszínen öszszeállították. Nagyobb becsük volt az asztalosok készítette, fenyőfából való, festett ládáknak, amik ben az értékesebb felsőruhákat, míg a szekrényekben inkább a vászonneműt tartották. Kazáron a menyecske kelengyésládája volt az újláda, az anyósét kopottládaként emlegették. 36 A napi használa tú vagy éppen mosásra szánt ruhaneműt gyakran csak a ládák tetejére dobták. Az ágyszékek alatt is sok minden elfért: mosóteknő, kosarak, vagy a főzéshez behozott krumpli, csak úgy ömlesztve.

A nagyobb gazdáknál, ahol több termett, a hambárban tárolták a gabonát. A helyiség egy oldalát, sarkát faoszlopok közé csúsztatott deszkákkal elrekesztették, volt, ahol hasonló szúszékot alakítottak ki külön a lisztnek is. A másutt kamrában tárolt holmi közül sok mindennek ilyen házaknál a hambár adott helyet. A deszkamennyezetre függesztett rudakon lógott a szalonna, kolbász.

A ház használata a tüzelőberendezés változásával összefüggésben fokozatosan átalakult az idők folyamán. Nagy előrelépést jelentett, amikor a kemence szája kikerült a szobából a pitvarba. A 19. század során az ezt szorgalmazó hatósági rendeletetek hatására, az új házak már szabadkéménnyel épültek, utóbb a kemencét is a kémény alá építették. A kémény belső ívének vonalában a pitvart -egy átjárásra alkalmas méretű nyílással ellátott - fallal választották ketté. A kémény alatti rész lett most már a konyha, a főzés színtere, ide kerültek át az ehhez szükséges edények, amelyek számára polcféleségek készültek, bár továbbra is, amit lehetett falba vert szögekre akasztottak. A vizesvödör kikerült a bejárati ajtó mellé állított vízlócára., átellenben az ajtó mögött volt a mosdásra alkalmas tál, s itt lógott a törülköző a falba, ajtófélfába vert szögről.

Az így füstmentessé vált ház díszítésére egyre több gondot fordítottak különösen ott, ahol a kamra vette át a lakószoba szerepét és így az elsőház a család társadalmi, vagyoni állását kifejező, tiszta szobává válhatott. E helyiségnek legszembetűnőbb darabja a magasra felvetett ágy volt. A már asztalos készítette nyoszofyán. került cifra ágynemű a menyasszonyi kelengye része volt. A keményfa asztalt is felváltották azonos rendeltetésű asztalosbútorral, amit már mindig cifra abrosz takart. A festett kelengyésláda átkerült a tisztaszobába, a 19-20. század fordulójától azonban inkább három-, négyfiókos kasznyival mentek férjhez a lányok. Ez eleinte ugyancsak az ágy végénél kapott helyet, tetején zsúfolódtak a család becsben tartott tárgyai: búcsúból hozott porcelán szobrok és más hasonló emléktárgyak, valamint cifra bögrék, poharak, váza stb. Vallásosabb családoknál gyakran egész kis házioltárt alakítottak itt ki. A vetett ágyak száma megduplázódott, az asztalt középre állították, felbomlott a szoba hagyományos sarkos elrendezése. Megjelent a sifon, vagyis az asztalos készítette, kétajtós ruhásszekrény, általánossá váltak a karszékként emlegetett támlásszékek. A falakon egyre több, immár olajnyomatos szentkép függött, körülöttük két sorban cifra keménycserép tányérok díszlettek. Terítő került a kasznyi, láda tetejére, a cifra vászonkendőt a bejárati ajtó mellett fali törülközőtartón vetették át. A megnagyobbodott ablakok elé függönyt akasztottak. A helyiséget lepadlózták, a padlót kiérdemesült ruhaneműk felhasználásával maguk szőtte rongypokróc takarta. A parádés szobát azután csak jeles ünnepi alkalmakkor használták, elsődleges szerepe a család presztízsének kifejezése lett.

Az élet a kamrából kialakított hátulsó szobában zajlott, az épületet egy tároló helyiségül szolgáló kamrával toldották meg. Ahol a mód ezt nem engedte meg, ott is igyekeztek az utcára néző szobát minél inkább díszíteni, még ha esténként a cifra ágyneművel felvetett ágyat szét is kellett bonta ni az alváshoz. Ilyen házaknál utóbb úgy jött létre a parádés szoba, hogy a szabadkéményt lebont va a helyiséget lepadlásolva melegkonyhává alakítottak, s ezt vált a napi élet színterévé. Eleinte fal masinán, majd csikómasinán főztek, a berendezés a két világháború között mind több hasonlóságot mutatott a szerényebb körülmények között élő városiak konyháival.

 

Öltözködés, viselet

A kazári viseletet a néprajzi szakirodalom a felföldi, azon belül a palóc viseletek közé sorolia A palóc népviselet jellemzője a kistáji változatosság. Néhány közeli falu egyformán öltözködött - még ha ezen az un. viseletcsoporton belül maguk az ott élők további apró eltéréseket számon is tartottak ugyanakkor más szomszédaiktól szembetűnően eltért a viseletük. A kutatás kimutatta, hogy a ha-sonlosag hattereben a földrajz., történeti tényezők mellett egyházszervezeti viszonyokkal is számol n kell. az egy plebamahoz tartozó községek lakói között a rendszeres közös templom látogatások ré vén sok vonatkozásban szorosabb kapcsolat alakult ki, ami befolyásolta az öltözködési szokások, a helyi ízlés hasonló alakulását. S mivel az ünnepi nagymisék egyben a legcifrább öltözetek bemutató i is voltak, innen indulhatott egy-egy „új módi" hódító útjára.

 

Fiatalasszony aranycsipkés főkötőben, slingolt bőgangában, nagymisére illő ünnepi viseletbe öltözve, 1968. (Zólyomi József felvétele, PMF: 9008.)

 

Kazárt a határos Vizslással és Mátra- szelével emlegetik együtt. Az utóbbi két köz ség a kazári anyaegyház filiája volt, továbbá a közigazgatási összetartozás is közrejátsz hatott abban, hogy az idők során számos ro koni kapcsolat jött létre e települések lakói között. Ugyanis az ilyen viseletcsoportok ál talában lefedik a házasodási körzetet. Őrsi Julianna a Palóckutatás keretében a 18. század elejétől megvizsgálta az egyházi anya- könyvek bejegyzéseit és az adatok jól mutat ják, hogy a kazáriak e két községből hoztak leggyakrabban feleséget vagy ide mentek me nyecskének, ha a faluban nem találtak ma gukhoz valót.37 A viselet formálásában a csoporton belül irányító szerep javarészt Kazárnak jutott. Ők maguk a vizslásiak viseletét közelebbinek érzik a sajátjukhoz, mint a szeleit. Általánosabb összefüggésben nézve a kazári viseletcsoport a szomszédos, Maconka nevével jelzett, illetve további olyan Heves megyei falucsoportok viseletével mutat rokonságot, amelyek szintén az egri egyházmegyéhez tartoznak. Például itt ma radt fenn legtovább a Felföldön valamikor közkedvelt aranycsipke díszítés a főkötőkön.38

A kazári viselet legszembetűnőbb sajátossága a nők változatos fejviseletében mutatkozott meg. A sokféleségével országos szinten kitűnő palóc főkötők között a kazáriaké a pártaszerű formát követi. Egy-egy menyecske ruhatárába az emlékezet által átfog ható időben főkötők egész sorozata tartozott, amelynek számszerű gazdagságát befolyásolhatta ugyan a tulajdonos vagyoni helyzete, akkora választék azonban feltétlenül volt mindenkinek, hogy a különböző rendű alkalmakhoz öltözve megfelelő darabot feltehessen. Két nagy csoportjuk: az ünnepeken templomba illő nagyféketők. és a kevésbé ünnepélyes alkalmakra, úgymond jövő-menő viselethez hordott kisféketők. Ezen belül az egyes darabokat a pártarész díszítése alapján adott névvel különböztették meg. Legrangosabb az aranycsipke, üstcsipke, azaz ezüstcsip kés volt, lehetett még koszorús, rózsás, brosstős, kukorgós, sárgatarajú stb. A papírral merevített, pár taszerű abroncshoz tartozott a főkötő bokorja (hátsója vagy seggi), a nagyfőkötőkhöz a szoknya aljáig érő széles szalag, a nyújtója, az újmenyecskének pedig még a menyasszonyi fátylát is feltűzték a szalag alá. A fiatalasszony ünneplő fejviseletének elkészítése időigényes, bonyolult feladat volt. A fonott konty hasonlóan készült, mint általában a palócságnál, mindössze magasabbra rögzítették a fej tetőn, a főkötő formájához igazodva. A középen kettéválasztott, fülnél hátravezetett előhaj befont végeit a tarkón keresztezve a konty alá fogták, amelyet a kontyvas tartott. Ez a piskóta alakú réz alkalmatosság Kazáron is a vőlegény ajándéka volt, amelybe belevésték a leány nevét, a házasságkötés évszámát. A kontyra egyszerű alsófőkötő került, rá pedig egy gyolcskendő, amely a rakatot tartotta. Ez utóbbi különbözőképpen cifrázott homlokpántok sora, amelyeket alulról indítva, szorosan egymás mellé helyezve kötöztek fel egyenként úgy, hogy széles sávjuk alatt az előhajból kevés kilátszódott. A rakat felső rögzítésére egy újabb gyolcskendő szolgált. Ez után következhetett az abroncs és a bokor.

A kutatás Kazárt annak okán is számon tartja a palócságon belül, hogy ezen a kistájon a viseletnek több korábbi eleme sokáig fennmaradt. Flórián Mária legutóbbi összegzésében részint néhány nagyon régies öltözetdarabot emel ki. Ilyen volt a lányok viselte bársony, ami az egykori pártaviselettel hozható összefüggésbe; vagy a mellényel összedolgozott lajbitos szoknya. 19. század eleji divatot idéz a széles vászonkötény, helyi nevén bőganga, ötszeles ganga. Kazáron, Vizsláson hordták legtovább az asszonyok a kék posztóból készült, rókaprémmel szegett, ón- vagy ezüstgombokkal, zsinórdísszel cifrázott mentét, amelyhez előképül a korábbi nemesi viselet szolgált. Igaz, a 20. század ra inkább már csak mutatóba maradt a faluban néhány darab belőle, amit azután rendszeresen kölcsönkértek, mert a menyasszonyi öltözethez nélkülözhetetlennek tartották a vállra vetett mentét. Régies viselési módot őrzött meg a felsőszoknya derékba történő feltűzése elől a kötény alatt, ami Kazáron még a két világháború között is szokás volt.39

Összességében a kazári parasztviselet, amint az a kutatók lejegyezte emléktöredékek alapján felvázolható, belesimult a felföldi népviseletek korábban még nagyobb tájon egységesebb képet muta tó rendjébe. A 19. század első felében a férfiak itt is rövid derekú vászoningben, télen-nyáron vászongatyában jártak, amit a derékon viselt széles bőrtüsző egészített ki. Lábbelijük bocskor volt. Hosszú hajukat három ágba fonva, feltűzve hordták, széles karimájú kalapjuk volt. A téli viselethez tartozott

a vásáron vett csuha, azaz szűr, a ködmön, bőrnadrágot, bekecset házilag megmunkált birkabőrből maguk is készítettek. A viselet későbbi változásának szemléltetésére álljon itt azon ruhaneműk lis tája, amelyekkel Kovács pálya József 'tehetős jobbágy 1890 körüli házasságkötésekor rendelkezett: 16 vászoning, 16 vászongatya, 1 perkátból való ing és gatya, ami a szokások értelmében a menyasszony ajándéka volt, 1 öltöny kék posztóruha ünnepre, 1 öltöny köznapra cérnaszövetből, 2 kalap, keskeny szélű, 2 pár csizma, 2 vattás télikabát kék posztóból, 1 báránybőr sapka.40 A nadrág-kabát-mellény összetételű posztó öltözetet rövidesen kiszorította annak kordbársonyból készült, feltűnően nagy gyöngyházgombokkal díszített változata. Ennek divatja azonban már nem tartott soká, mert az 1910-es évek a hagyományos férfiviselet végét jelentették. Bár a kérdés összetettebb, lényegét tekintve azonban találó a falubeliek megfogalmazása: „a bánya vitte el a viseletet". A bányában végzett munkához a bőszárú gatya alkalmatlan, a vászon ruhanemű kényelmetlen volt. S ahogy nőtt a falu siakból a bányászok száma, úgy szorult vissza a parasztviselet, az első világháborút követően már csak az idősebb gazdaemberek körében maradt fenn ideig-óráig.

Ennek az ellenkezőjét látszik bizonyítani viszont a kazári női viselet, aminek éppen kiteljesedése hozható összefüggésbe azzal, hogy a falu parasztlakosságából egyre többen vállaltak munkát a bányában. A családi kasszába rendszeresen csordogáló készpénzből asszonyaik rugalmasabban tudtak alkalmazkodni a kereskedelem bővülő kínálatához, mint a földből élő gazdák, akik inkább csak a termés vagy jószág eladásakor láttak pénzt. A változatos gyári anyagok, készen vett csipkék, szala gok, egyéb díszítmények felhasználásával a nők ruhái mind cifrábbak lettek. Másrészt szerepet játszottak itt áttételesebben, mélyebb okok is. Köztudott, hogy a nógrádi falusi ember, ha a kényszerből el is fogadta a bányák, az ipar kínálta megélhetési lehetőségeket, gondolkozásában, értékrendjében még jó ideig továbbra is „paraszt" maradt. S a cifra, sokszoknyás viselet - egyebek között - ezt a paraszti mivoltot testesítette meg.

A két világháború között virágkorát élő kazári női viselet gazdag változatosságáról, aprólékosan szabályozott rendszeréről különböző összefüggésekben vizsgálva mindent megtudhat az érdeklődő Fülemile Ágnes és Stefány Judit említett nagyszerű könyvéből. Jórészt ennek alapján, itt most csak egy vázlatos áttekintésre vállalkozunk.

Csakúgy, mint a férfiviselet esetében, a kazári női öltözködés is a legrégibb emlékek szerint a fel földi tájegység általánosabb tendenciáit követte. Az 1880-as években azonban már körvonalazódtak a helyi sajátosságok. Ez elsősorban a főkötőre állt, ami ugyan ekkor még szerényebb díszítésű volt. A fentebb idézett Kovács pálya István felesége példáját hozva fel, ő jeles ünnepre aranyat, „második ünnepre" üstöt, litániára koszorúst tett fel, sárgatarajút pedig lagziba vagy vasárnap délután hordott.41 A főkötő fölé gyári hímzett tüllből való sejtes kendőt kötöttek fel a fiatalasszonyok a templomba menve. Az idősebb korosztály alsófőkötő fölött hordott többrétegű kendőviselete is mind ka rakteresebbé vált.

Az öltözet részei ingváll, pendely, alsószoknya, a mellénnyel egybevarrott felsőszoknya, kötény és vállkendő voltak, amit télre különböző ujjasok egészítettek ki. Az eresztékes pendelyt maguk szőtte vászonból varrták, csakúgy, mint az ingvállat. Ez utóbbinak több fajtája volt ismert. Emlékei fenn maradtak a régi mellévarrott szabásnak (bunda ingváll), a 19. század végén azonban már bevarrott ujjú, vállfoltos, pálhás ingeket viseltek, mégpedig ezen belül a ráncolt, könyök fölött végződő ujjú kéze- lős ingválh és ennek hosszú ujjú változatát. A 20. század elejétől ezek helyére a bőujjú ingváll és a szűk, hosszú ujjú szuka ing lépett, amelyeket utóbb gyári lenvászonból, sifonból szabtak. Házivászon volt az anyaga a ganga nevű kötényfajtának is. A századfordulótól egyre kedveltebb lett a fenti vás zonneműk hímzéssel, szőttes cifrával történő díszítése, ami ismét a kistáji karaktert erősítette. Az alsószoknyák házivászon mellett már a 19. század utolsó negyedében is készültek gyári anyagból (perkál, barhent), hosszuk, csakúgy, mint a felsőszoknyáé, jó féllábszárig ért. A felsőruhák, így a szoknya, kötény, váll- és fejkendő jellemző anyaga ekkor még a kékfestő volt, de az ugyancsak elfogadott olajos és egyéb kartonfajták, gyolcs és batiszt mellett főleg a fiatalok ruhatárában már megje lentek újabb kelmék, így a kasmír, selyem és tüll. A kiválasztásnál a tiszta színű, visszafogottabb min- tájúakat keresték. A továbbra is nagy becsben tartott, színes selyemmel kivarrott ködmön és a mente mellett ekkoriban jött divatba a fekete posztóból készült, szabásában a test vonalát követő, vattás bélésű nagykabát és a festőből, valamint különböző gyári anyagokból (kasmír, klott, selyem, bár sony) varrott vizitke nevű, ugyancsak derékhoz szabott, könnyebb ujjas. Az utóbbiak gyöngyből, pántlikákból alakított díszítésében is szerepet kapott a helyi ízlés. A nagykabát divatja rövidebbnek bizonyult, mint a vizitkéké, amelyek fölé az első világháború táján megjelent berliner kendőt visel ték télen. Ugyanebben az időben kezdte felváltani az oldaltvarrott, ráncos torkú csizmát a szintén fekete, keményszárú, hátulvarrott csizma. Az öltözetet többféle színű, anyagú gyöngyökből fűzött, többsoros galárizs egészítette ki.

Figyelemre méltó, hogy az első világháborút követő időszakban a házivászon viszonylag kevés sé vesztett jelentőségéből a kazári nők öltözködésében. Némiképp módosult a vizitke formája: derékfodrának aljába drótot húztak, így jobb tartása lett. A félünneplő keskeny gangák tarka, felnagyított mintájú hímzett cifrájuk révén hangsúlyosabb elemeivé váltak az öltö zetnek. A hátrakötött kendők alá vett perkát alsókendő erős keményítésével az idősebb asszonyok fejviselete is jobban kiadta a „kazárias" formát. Új viseleti darabként terjedt el a viselő öltözetekben a nyaknál magasan záródó mellény, a magyar lajbit, amit szűk ujjú ingekkel hordtak és vállkendő már nem illett hozzá. A bokrétás szereplésekhez kötődött a száras bugyogó megjelenése. A csizma mellett terjedt a cipő, s a városi öltözködés hatására gépi kötésű mellények, ujja sok is részei lettek ismét csak a hétköznapi öltözeteknek.

 

Fiatalasszony vasárnap délutáni öltözetben, szőttes és hímzett cifrájú gangéban, 1950. (Manga János felvétele, PMF: 1597.)

 

A két világháború közötti évek jelentik a kazári női viselet kiteljesedésének időszakát. Ennek egyik jele az ünnepi viseletben jelent kező, szinte már mértéktelen tobzódás színekben, díszítményekben, a „parasztos" jelleg felerősítése, fokozása. A maguk szőtte valamint gyári vászonból való ruhadarabokon mind több lett az egyre tarkább hímzés. A színes gyári kelmékből sokkal szabadabban válogattak, elfogadottá váltak a kevert színek is, mint pl. a türkiz, élénk rózsaszín, világos zöld. A szoknyaviselet szélesedett, amit az alsószoknyák számának gyarapodása mellett azok erős keményítésével értek el. Egyidejűleg fokozatosan rövidültek a szoknyák, bár Kazáron mindvégig takarták a térdet. A főkötő díszítéséhez felhasznált cifrák körének bővítésében igencsak találékonynak bizonyultak, az abroncs szélesedett, csakúgy, mint a rakat sávja.

A viselet kivirágzásának másik megnyilvánulása az, hogy megnő, egyre árnyaltabb lesz a viselet jeltartalma, vagyis a ruha mind többet mondott el viselőjéről és arról, hogy milyen alkalomra öltözött éppen fel az illető. Ehhez elengedhetetlen feltétel volt a gazdag ruhatár, ami nemcsak új ruhák beszerzésével jöhetett létre. Az öltözet elemeinek előbbi áttekintése is példázza, hogy a parasztvise let állandó mozgásban volt, még ha ennek üteme messze el is maradt a városok divatkövetésétől. Hi szen a kelengyéje a régi gyakorlat szerint egy életre szólt, még ha utóbb már ebbe bele is fért egy-egy újonnan megjelent öltözetdarabra, újabb anyagféleségekre történő áttérés. Azonban semmi nem mehetett kárba. Igaz volt ez azokra, az előző generáció öltözködési szokásait, ízlését megtestesítő, még jó állapotú örökölt ruhadarabokra is, amelyek szintén bekerültek az új kelengyékbe. A már kevésbé divatos ruhaféléknek többnyire az volt a sorsa, hogy alacsonyabb rendű alkalom viseletébe lettek át sorolva, vagy gyász idején, illetve idősebb korában hordta el az asszony. Így lett például a 19. század legkedveltebb ünneplő anyaga a kékfestő utóbb az idősebb korosztály viselete, amit a fi atalok már csak gyászt öltvén hordtak. Noha régen sem volt ismeretlen, hogy a fiatalossá vált ünneplő ruhaneműket, akinek nem volt lánya, hogy annak félretegye, eladták. A két világháború között Kazáron is megkezdődött a kivetkőzés. Aki városi ruhára váltott, korábbi holmija nagyobb részét igyekezett eladni. S ennek akkoriban azért is jelentősége volt, mert a trianoni határváltozás révén nem egy, a kazári viselethez szükséges anyag, kendő, cifra stb. ekkor hiánycikk lett. Így járult hozzá átmenetileg a viselet elhagyása a viseletben maradot tak ruhatárának bővítéséhez.

 

Menyecske aratás idején „ Kossuth-gyász"-ban, 1950. Matyó hímzéses surca alatt felső szoknyája feltűzve. (Manga János felvétele, PMF: 1588.)

 

Korábban is másképp jártak a fiatalasszonyok, mint az öregek. Elsősorban fejviseletük révén meg lehetett különböztetni a lányokat az asszonyoktól. Mást illett felvenni ünnepen, mint hétköznap. Gyászba nem illett a cifrálkodás. A két világháború közötti kazári viseletben azonban a felduzzadt ruhatárak mellett mindez olyan aprólékos szabályrendszerré fejlődött, aminek pontos felderítése szakember számára is erőpróbáló feladat. A viselet rendjére szemléltetésül idézzünk csak két példát az ünnepi fokozat tagoltságáról. Arany csipkés nagyfőkötőt illett feltenni a nagymisekor karácsony első napján, húsvét- és pünkösdvasárnap, vendégség, azaz a templombúcsú napján, valamint a hónapok első vasárnapján. Az üstcsipke a pünkösdhétfői, Szentháromság vasárnapi nagymisére való volt, de feltehették ezt is hónap első vasárnapján. Nagyrózsás főkötő a nagyszombati feltáma dáskor, a húsvét- és pünkösdhétfői, továbbá közvasárnapi nagymisekor viselt öltözet része volt, illetve ilyet hordtak vendégségkor és hónap első vasárnapján délután, vagy ha lakodalomba voltak hivatalosak. A három utóbbi alkalomhoz megfelelt a nagybrosstős is, amit egyébként még nagyszombaton is hordhattak.42 - Ne feledjük továbbá, hogy különösen a lányok, újmenyecskék egy vasárnapi napon többször is átöltöztek: a szigorú előírásoknak megfelelő, drága nagyünneplő csak délelőtt a nagymisére való, a délutáni litániára egyszerűbb ünneplő ruha illett csakúgy, mint mulatságba vagy egyéb szórakozási alkalmakhoz. S azt sem volt mindegy, hogyan voltak közben ilyenkor felöltözve otthon, a ház körül. Ez utóbbiak átvezetnek a másik, ún. jövő-menő viseletek kategóriájába, amelyek köztes szerepet töltöttek be az ünneplő és a munkaruhák között. Az ilyen félünnepi alkalmak legszembetűnőbb jelzője a kisfékető volt Kazáron, míg másutt ilyenkor inkább kikötött kendőt viseltek. A munkaruhákat általában az egyszerűség jellemezte, alakításukban a praktikus szempontok inkább érvényesülhettek.

Minél ünnepélyesebb alkalom viseletéről volt szó, annál hangsúlyosabban jelentek meg az adott vi seletcsoport sajátosságai az öltözetben.

Jelentősen befolyásolta más szempontból az öltözködést a böjt időszaka, illetve ha valakinek családi gyásza volt - mindkét esetben megfelelő fokozatú gyászos öltözék volt az előírás. Sajátos pél da ilyenre Kazáron az ún. Kossuth-gyász, ami jelentett egy bizonyos anyagfajtát, mégpedig pirossal mintázott kékfestőt, utóbb fekete alapon színes apró mintás kartonfélét. De így emlegettek egy adott összeállítású félgyászos öltözetet is, amelyben a fenti anyagból volt a felsőszoknya. Ilyet viseltek a fi atalasszonyok aratás idején vasárnap, mert helyi szokás szerint ilyenkor „gyászolták a határt". Hasonló volt ehhez az öregedő asszonyok koruk szerinti ünnepi öltözete, immár bármelyik vasárnapon. Ugyanis az aprólékos szabályozottság elsősorban a nagylányok, fiatalasszonyok viseletében érvényesült. A kor előrehaladtával az egyébként is fokozatosan egyszerűsödő viseletet jószerével már csak ünneplőre és köznaplóra tagolták.

 

Szőttes, hímzés

Mindkét előző témakörhöz szorosan kapcsolódnak azok a textildíszítő eljárások, amelyek alkalmazásával a család nőtagjai igyekeztek szebbé tenni környezetüket, öltözetüket. Készítőik ügyessége mellett e textíliák ugyancsak szemléletesen tanúskodnak a helyi ízlésről, annak alakulásáról.

 

Kendert héhelő (fésülő ) asszonyok, 1950. (Manga János felvétele, PMF: 1612.)

 

Sok időt és fáradságot igényelt, amíg a kenderből vászon lett. Kutatók kiszámolták, hogy egy mé ter közönséges vászon előállításához kb. 24-28 munkaórára volt szükség. A kender nyövése, azaz kiszaggatása a földből, áztatása, szárítása, több fázisban történő törése, puhítása, fésülése után követ kezhetett a fonás. A megfont fonalat felmotollálták, mosták, szárították és gombolyították. Ezt követte a szátva felvetése, végül pedig maga a szövés. Mindez a nők feladata volt.

A felhasznált fonáltól függött a vászon minősége. A megmunkált kendernek voltak különböző fokozatai, legfinomabb vászon a virágos kenderből (paszkonca) készült. Az emlékezet szerinti idő ben már - kinek milyen arányban tellett rá - használtak boltban vett pamutot is, részben a maguk fonta kenderrel keverve (félpamukos). Számított az is, milyen vékonyra, mennyire egyenletesre volt megfonva a kender, valamint a készítő jártassága a szövésben. A fennmaradt emlékek tanúsága sze rint a mátraalji falvakban szép, egyenletes, vékony kendervásznak kerültek le a szövőszékekről, amik vetekedtek a tisztapamukossal.

A sima vászon szövése, viszonylag egyszerű volt. A díszítés technikájától, valamint a mértékétől függött a továbbiakban, mikorra készültek el a munkával. A cseperedő leánykákat már beültették a szátvába, de még sok időbe tellett, amíg cifrát szőni megtanult. A szövés hozzá tartozott azokhoz az ismeretekhez, amelyeket Kazáron is elvártak minden asszonytól. Voltak aztán, akik különösen szépen tudtak szőni, s másnak is elvállalták - viszontszolgáltatás fejében - egy-egy igényes darab elké szítését. Emellett a kazáriak vásároltak takácsoktól is, akik áruikkal rendszeresen felkeresték a tar-jáni, kisterenyei vásárokat, s házaltak a zagyvavölgyi falvakban.43

 

Vánkoshaj cifra végének részlete. 1915-ben szőtte Tőzsér Péterné . (A Palóc Múzeum gyűjteményéből. Buda László felvétele.)

 

Szőttes cifrával elsősorban a ház „ün nepi öltözetéhez" szükséges vászon neműt díszítették. A tollal tömött ágyneműkre a szorosabb szövésű négynyistes vászon volt alkalmas, mivel régen nem volt tok, a tollat egyenesen a cifra huzatba tették. Ilyen, sávolyosra szőtt vászon ból készült Kazáron is a párna, a dunna, s többnyire a derékalj. Sima vászon volt a lepedő, az abrosz, és a dísztörülköző anyaga. A díszítmény elhelyezését mindig az adott vászonnemű majdani rendeltetéséhez igazították. A parasztszövőszé ken keskeny, hozzávetőlegesen fél méter szélességű anyagot lehetett szőni. Egy szél vászon keresztbehajtásával készült a hosszúkás formájú vánkoshaj vagy fejeihaj. Ennek fő díszítménye az egyik kes keny oldalon volt, amely az ágy felvetésekor előre került. A három szélből varrott dunnahuzatnak csak az egyik lapja volt cifra, a másik fele úgysem látszott, csak az ágy végénél egy kevéssé.

Ha a kazárit összevetjük a megye más vidékeinek szövőgyakorlatával, általánosságban az alaku lás mérsékeltebb ütemét emelhetjük ki. A 20. század elején készült darabokon a szerényebb, piros és kék csíkok egymás mellé szövésével alakított díszítménysávot csak ritkásan lazítja fel egy keskeny, mértanias, a szövőszék lábítójának használatával készült, egyszerű lépett minta. A színesedés később, inkább csak a két világháború között jelentkezik itt és a világoskék, sárga és zöld szín használata mindvégig visszafogott maradt. A stilizált virágminták (rózsás, csillagos stb.) megjelenítését lehetővé tevő, bonyolultabb szedettes technika jószerével csak a 30-as években jelentkezett számotte vőbben - a kutatás további feladatai közé tartozik egyébként annak tisztázása, hogy ebben milyen szerepe volt a külső indíttatású Palóc háziipari akciónak. A hagyományőrzést jól szemlélteti, hogy Kazáron egészen az 1940-es évekig fennmaradt a szőttes mintázású ágyiruhák ünnepi használata, s összességében a lakástextíliák körében a házivászon sokáig megtartotta jelentőségét, beleértve, hogy a lepedők, abroszok jellemző díszítési módja a 20. században már a hímzés volt.

Kazáron is csakúgy, mint másutt, a szálhúzásos átcsavarásos technikájú fehérhímzés, a sufrika (valamint egyszerűbb fajtái a mesterke, borsóka) tekint vissza a legrégibb múltra. De amíg másutt a környéken az ilyen, az anyagszálak számolásán alapuló, mértanias mintájú, csipkeszerű hímzés az idők folyamán fokozatosan háttérbe szorult, Kazáron megőrizte népszerűségét, az újabb divatú hímzések mellett is. Ebben minden bizonnyal közrejátszott, hogy ezen a vidéken kedvelték az áttört hatást keltő díszítésmódokat. Ezek közé tartozott az immár szabadrajzú lyukhímzés, a slingolás is. A technikát megyeszerte megtaláljuk, de gyári alapanyagon, míg a Zagyvavölgy falvaiban házivászon ra varrták vastagabb pamuttal, ami sajátos, „parasztosabb" karaktert adott az így készült hímzéseknek. A mintákat a kazári asszonyok maguk tervezték, legkedveltebbek voltak a malomkalácsos, szivecskés, tojásos motívumok. A 20. század elejétől nyomon követhető slingolás mellett a két világ háború között divatba jött, valószínűleg az iskolai kézimunka oktatás közvetítette kalodás hímzés, amelyet szintén fehérrel varrtak. E közismert nevén vagdalásos, szálszámoláson alapuló hímzés ugyancsak áttört hatást biztosított.

A fehérhímzések mellé szívesen varrtak keskeny, piros-kék keresztszemes mintasorokat a kazáriak. A két világháború között a fokozott díszítő szándék megnyilvánulásaként a mintákat felnagyítot ták, egyre több színű pamutot használtak. A hagyományos, csík alakú cifrák mellett kedveltté váltak a lazán elhelyezett csokorminták, ami újabb megkülönböztető jegye volt a Kazár környéki hímzéseknek. Egyik-másik mesterkélt motívum jól mutatja a polgári kézimunka hatását. Az 1930-as évektől terjedő tarka szabadrajzú hímzések (tömöttvarrás) gyári kelmékre is rákerülhettek.

 

Abrosz részlete keresztszemes virágmintája mellett sufrika,
szélén kézzel horgolt csipke. Kómár Istvánné készítette az 1920-as években.
(A Palóc Múzeum gyűjteményéből. Buda László felvétele.)
 
Menyasszonyi lepedő slingolt hímzéses sarka.
Jedlicska Józsefné Bozsik Rebeka készítette 1925-ben.
(A Palóc Múzeum gyűjteményéből. Kovács Tamás felvétele.)

 

A felvetett ágy magasra állított dunnáján váltakozó szőttescsíkok ritmusára a két sorban egymás fölé tett párák végeinek erőteljes, tömött cifrája válaszolt, majd az alájuk felterített lepedő nagy fehér felülete adott mintegy feloldást, végül pedig a lepedő szélének laza, hímzett cifrája fogta egységes képbe a kazári tisztaszobák e leghangsúlyosabb látnivalóját. Az asztalabrosz legtöbbször a lepe dő díszítésével harmonizált. A 19. századi kelengyék elengedhetetlen tartozéka volt ezen a vidéken a veresvégű ruha. Ez olyan abrosz volt, amelynek két végébe tömött hatású, széles, piros, cifrát szőt tek, vagy toldották bele betétként ilyen díszítésű, külön megszőtt csíkot - innen a neve. Az akkor még csak jeles alkalmakkor leterített asztalt díszítő, a háznál gyakran csak egyetlen ilyen vászonnemű egyéb szerepet is betöltött. Használták ravatalon szemfedélnek, de része lehetett a viseletnek is: eső ellen ilyet teritették magukra az asszonyok, az öregebbek még a két világháború között is.

A kazári lányok kelengyéjébe - palóc szokás szerint - feltűnően sok cifra vászonkendő, ahogy itt nevezték, asztalkendő tartozott. Ilyen szőtteshímű kendő szolgált régen dísztörülközőként. Az e célra szánt darabokon hamar megjelent a hímzés, s rajtuk követhető nyomon talán legszemléletesebben a városi kézimunka hatása. A virágos és figurális díszítmények között gyakori volt rajtuk a felirat: a tulajdonos neve, a készítés évszáma, a tisztaszobába belépőt üdvözlő köszöntés, majd végül a vásári előnyomott falvédők édeskés sablonszövegei. Például egy - a Palóc Múzeumban őrzött - szép keresztszemes hímzésű darab egyik végében „DICSERTESEKA JÉZUS KRISZTUS", má sikban „DUDÁS 1912 ERSZI" olvasható - a népi feliratokon megszokott bizonytalan helyesírással. A cifra vászonkendőknek számos szerep jutott a kazári népszokásokban. Ilyennel takarták le a pó- lyásgyermek fejét, ha kivitték a házból. Utóbb már csak a napra, legyekre hivatkoztak, de az öregek még őrizték a hiedelmet, amely szerint ha valakinek „árthat a szeme" és az apróság arcába néz, úgy az könnyen szemverést kaphat, azaz megbetegszik. Kendőlakás, alkalmával a legény nőrokonai között osztott szét ilyen kendőket a menyasszony, rendszerint diót kötve bele. Lakodalomkor a pap és a jegyző kalácsostól egy-egy szép vászonkendőt kapott ajándékba. Hasonló kendőkbe kötötték az ételajándékot, amit a keresztanya gyermekágyat fekvő komaasszonyának, vagy a meghívottak a la kodalomba vittek. Leány vagy özvegyasszony temetésekor a menet élén vitt halálkeresztre kötött kendő utóbb a kántort illette a szép búcsúztató fejében. A balassagyarmati múzeum számára ilyen halálkereszt kendők gazdag sorozatát szerezte meg Flórián Mária a néhai kazári kántor lányának Hegedűs Máriának jóvoltából.

 

Halálkereszt kendő szőttes cifrával, a néhai kántor hagyatékából.
(A Palóc Múzeum gyűjteményéből. Kovács Tamás felvétele.)

 

Már utaltunk rá, hogy a maguk szőtte vászon községünkben a nők öltözködésében is sokáig jelentős szerepet játszott. A szőttes díszítésnek azonban itt kevésbé jutott szerep. Legrégibb emlékek szerint keskeny szövött cifra volt az ingváll kézelője, a századfordulón már piros-kék keresztszemes hímzést találunk a helyén. A keskeny gangák esetében azonban a szerény szőtteshím az idők folya mán jó arasznyira szélesedett, a kötény aljáról annak csaknem közepébe került át, külön megszőtt betét formájában. E szőttescsíkot gyári csipkesor beiktatásával dolgozták a vászonba, a kötény to vábbi díszítését fehérrel varrott hímzés adta. A tömött szőtteshím és az áttört hatású díszítmények kontrasztja sajátos helyi karaktert kölcsönzött a viseletdarabnak. Ezzel párhuzamosan a két világháború között csak hímzéssel cifrázott gangákat is hordtak, díszítésük főleg a 30-as évektől egyre gazdagodott, színesedett. Tartózkodóbb hatású hímzés került az ünnepi bőgangákra, a viselőbe hordott surcok alján, az áruikkal Kazárt is rendszeresen felkereső matyó asszonyok hímzéseinek hatása jól látható. A bőujjú ingváll ujjfordát, szukaingek ujjvégét színes szabadrajzú mintákkal díszítették. Kedvelték a piros-zöld színösszetételt.

A maguk készítette cifrájú vászonneműk közül még kettőre utalunk. Az négyzetes alakú, ünnepi pólyapárna (dunnika) huzatának külső felét sűrűn következő szőttessávok borították. Az emléke zet szerint valamikor széles körben ismert ilyen textília egyik utolsó hírmondója éppen Kazárról került múzeumba. Szintén négynyüstös vászonból készült a zsák formájú négylábú tarisznya, amit sarkaira varrott szatyinggú kötöttek fel hátukra a nők. Különösen azokat a darabokat borított sűrű, szö vött cifra, melyekben búcsúk alkalmával vitték magukkal az ennivalót. S amíg más nógrádi tájakon a 20. század elején kikoptak a használatból ezek - a tudomány szerint palóc jellegzetességként szá mon tartott teherhordó alkalmatosságok -, a salgótarjáni piacon a közelmúltban is lehetett gyakran látni idősebb kazári asszonyokat ilyen tarisznyával a hátukon.44

 

Felhasznált irodalom

BAKÓ Ferenc
1987
Palócföldi lakodalom. Budapest
1989a
A palóc centrum népességének kialakulása és településformái. In: BAKÓ Ferenc (szert): Palócok. I. Kutatástörténet, föld és nép. 213-343. Eger
1989b
A hagyományos lakóház és etnikai jellemzői. In: BAKÓ Ferenc (szert): Palócok. III. Termelés és a javak felhasználása. 677-771. Eger
1989c
A lakodalmi szokásrendszer és regionális jellemzői. In: BAKÓ Ferenc (szert): Paló cok. IV. Rítus és folklór. 93-262. Eger
BALÁZS Géza
1982
A kazári népi erőgazdálkodás munkamenete és szakszókincse. Magyar Csoportnyelvi Dolgozatok 14. Budapest
DAJASZÁSZYNÉ DIETZ Vilma-MANGA János
1954
Nógrádmegyei szabadrajzú hímzések. Magyar Népművészet XIX. Budapest
FLÓRIÁN Mária
1968
Népi építészet, Kazár. Kézirat, Palóc Múzeum Néprajzi Adattára /PMNA/: 315.
1980
Kazári viselet (címszó). In: Magyar Néprajzi Lexikon II. 106-107. Budapest
1997
Öltözködés. In: BALASSA Iván (főszert): Magyar Néprajz IV. Anyagi Kultúra 3. Életmód. 585-767. Budapest
2000
Parasztviselet. In: KAPROS Márta (szert): Nógrád egye népművészete. Balassagyar mat /megjelenés alatt/
FÖLDI István
1993
Csekey Sándor kazári körjegyző élete és munkássága (1879-1941). In: Honismereti ta nulmányok Mátraszele múltjából. 35-63. Mátraszele
FÜLEMILE Ágnes-STEFÁNY Judit
1989
A kazári női viselet változása a XIX-XX. században. Dissertationes Ethnographicae 7. Budapest
GÁBORJÁN Alice
1969
Magyar népviseletek. Magyar Népművészet 3. Budapest
GÖNYEY /ÉBNER/ Sándor
1933
Váltókakas és váltókalács a palóc lakodalomban. Ethnographia XLIV. 70-71. Budapest
1938
A Zagyva felső völgyének palóc népviselete. Néprajzi Értesítő XXX. 145-159. Budapest
GÖNYEY Sándor-SZENDREYÁkos
1937
A maconkai és kazári „bokréta". Ethnographia XLVIII. 303-307. Budapest
/HOLLÓ Valéria-SZEGEDY-MASZÁK György/
1942
Katalógus Szegedy-Maszák Györgyné Holló Valéria és Szegedy-Maszák György nép művészeti gyűjteményének matyó és keleti palóc részéről. Budapest
KAPROS Márta
1994
Szőttes ágyiruhák Nógrád megyében. In: FLÓRIÁN Mária (szerk.): Szőttesek tegnap és ma. A Hevesen, 1993. augusztus U-14-én tartott konferencia előadásai. 59-70. He ves
2000
Paraszti szőttesek, hímzések. In: KAPROS Márta (szerk.): Nógrád megye népművészete. Balassagyarmat /megjelenés alatt/
MALONYAY Dezső
1922
A magyar nép művészete. V. Hont, Nógrád, Heves, Gömör, Borsod magyar népe. A palócok népművészete. Budapest
MANGA János
1950
Hangszer- és viseletgyűjtés, Kazár. Kézirat, PMNA: 13.
1952
A társadalmi szempontú néprajzi kutatásokról. Ethnographia, LXIII. 63-82. Budapest
1979
Palócíöld. Budapest
ÖRSI Julianna
1989
Házassági kapcsolatrendszer a palócoknál. In: BAKÓ Ferenc (szerk.): Palócok. II. Új kori történelem és népi társadalom. 417-467. Eger
PALÁDI-KOVÁCS Attila
1976
Hátitarisznya a palócoknál a 19-20. században. Az Egri Múzeum Évkönyve XIV. 177- 204. Eger
PÁLFI Csaba
1969-1970
A Gyöngyösbokréta története. Tánctudományi tanulmányok. 115-160. Budapest
SZABÓ Emil
1970
A hagyományos paraszti porta, házberendezés és alakulása Kazáron. Kézirat, PMNA: 411.
SZABÓ Zoltán
é.n.
Cifra nyomorúság. A Cserhát, Mátra, Bükk földje és népe. Budapest /Hasonmás kiadás: Budapest, 1986/
VARGA Marianna
1977
Nógrád megyei palóc textilek. In: VARGA Marianna (szerk.): Népművészeti Akadé mia II. 193-214. Budapest
1989
Palóc népviseletek és textilek. In: BAKÓ Ferenc (szerk.): Palócok. III. Termelés és a javak felhasználása. 497-676. Eger
UJVÁRY Ferenc
/1981/
Bokréták a Galga völgyében. H.n.
ÚJVÁRYNÉ KERÉKGYÁRTÓ Adrienn
1937
A magyar női haj- és fejviselet. Budapest
ZÓLYOMI József
1998
A Nógrád megyei parasztság lakástextíliái (1700-1960). Nagy Iván Könyvek 3. Balassagyarmat

 

Jegyzetek

  1. MALONYAY D., 1922. 153., 247.
  2. GÖNYEYS., 1933., 1938. 145-153.
  3. ÚJVÁRYNÉ KERÉKGYÁRTÓ A., 1937. 37-39.
  4. PÁLFI Cs., 1969-70. 120., 149.
  5. UJVÁRY E, 1981. 15.; FÜLEMILE Á.-STEFÁNY J., 1989. 193.
  6. Nógrádi Hírlap 1933. augusztus 20.; Nógrád-Honti Kultúra XXVII. 1933. szeptember
  7. Nógrádi Hírlap 1934. június 24.
  8. Nógrádi Hírlap 1935. július 21.
  9. FÜLEMILE Á.-STEFÁNY J., 1989. 195.
  10. GÖNYEY S.-SZENDREYÁ., 1937.
  11. FÖLDI I., 1993.55.
  12. Nógrádi Hírlap 1934. május 20.
  13. Ld. Erről általánosabb közelítésben: SZABÓ Z., 1986. 229.
  14. Nógrádi Hírlap 1932. szeptember 25.
  15. Nógrádi Hírlap 1933. január 29.
  16. Jelenleg az utóbbi darab az egri Dobó István Vármúzeum néprajzi gyűjteményében található meg.
  17. Nógrádi Hírlap 1936. május 17.
  18. Nógrádi Hírlap 1936. augusztus 9.
  19. MANGA J., 1952.
  20. DAJASZÁSZYNÉDIETZV-MANGAJ., 1954.
  21. MANGA J., 1979.
  22. VARGÁM., 1977., 1989.; GÁBORJÁN A., 1969.; FLÓRIÁN M., 1997., 2000.; KAPROS M., 1994., 2000.
  23. A balassagyarmati Palóc Múzeum Néprajzi Adattárában 139. leltári szám alatt
  24. FLÓRIÁN M., 1968.
  25. BAKÓ F., 1987.
  26. BAKÓ F., 1989c. 98.
  27. Kazári fiújátékok a két világháború között, /PMNA: 267/, Hat mese Kazárról /PMNA: 310/, SZABÓ E., 1970.
  28. Például BALASSA Iván-ORTUTAY Gyula: Magyar néprajz. 1980. 328-329.; DOMANOVSZKY György: A magyar nép díszítőművészete. 1981. 139.
  29. FLÓRIÁN M., 1980.
  30. A gyűjtések leadott kéziratos anyaga megtalálható az egri Dobó István Vármúzeum Palóc Adattárában; a felsorolásban az egyes tételeket követő számok az itteni leltári számot jelentik: Szántóföldi földművelés - Hála József, 1979 /Ó22-79/; Női viselet - Kuczka Heléna, 1979 /626-79/; Férfi viselet - Kuczka Heléna, 1979 /627-79/; Közlekedés, teherhordás - Kuczka Heléna, 1979 /631- 79/; Vándormunka - Kuczka Heléna, 1979 /632-79/; Népdalok - Nagy Zoltán, 1980 /666-80/; Társadalomszerkezet - Balázs Géza, 1980 /677-80/; Erdei munkák, erdőlés - Balázs Géza, 1980 /676- 80/; Nyelvjárási sajátságok - Balázs Géza, 1980 /728-81/; Fényképek a gazdálkodás köréből - Hála József, 1979 /756-82/; Halotti és temetési szokások - Fülemile Ágnes, 1982 /1297-82/; Népi táplálkozás - Fülemile Ágnes, 1982 /1298-82/; Lakodalmi szokások - Bakó Ferenc, 1979 /1318-83/
  31. BAKÓ Ferenc (szerk.), Palócok. I-IV. Eger, 1989.
  32. BALÁZS G., 1982.
  33. KAPROS Márta /szerk./: Nógrád megye népművészete. Balassagyarmat, 2000.
  34. BAKÓ F, 1989a. 238-239.
  35. MANGA J., 1952. 70.
  36. SZABÓ E., 1970.
  37. ŐRSI J., 1989. 437-439.
  38. FLÓRIÁN M., 2000.
  39. FLÓRIÁN M., 2000.
  40. MANGA J„ 1950.
  41. MANGA J., 1950.
  42. FÜLEMILEÁ.-STEFÁNYJ., 1989.39.
  43. A legnevesebb házaló-vásározó jászberényi takácsról részletesen ír VARGA M, 1989. 560-561.
  44. PALÁDI-KOVÁCS A., 1976.

 

   
Előző fejezet Következő fejezet