K?etkez?fejezet

Szeleifalu

 

„Kétarcú, mint maga a terep”

A Halasi és a Dunaföldvári főutak határolta városrész éppoly kétarcú, mint maga a terep, amely eltérő adottságaival a terület használatát megszabta. A városrész belső felének mély fekvésű, egykoron időszakosan vízzel borított szikes legelője lakóterületnek alkalmatlan volt, így a város laktanyái vetették meg elsőként a lábukat.

Az elkövetkező száz év folyamán a város ipari létesítményei lépésről lépésre kebelezték be a területet, miközben a régebbi avult részek némelyike funkcionális váltáson esett keresztül. Ugyanakkor a szikes lapos várossal szemközt húzódó magasabb peremét lakóterületek vették birtokukba. A húszas években létesített Szeleifalu még a szegénytelepek képviselője, viszont időben előrehaladva, mindinkább jobb megítélésű kertes lakónegyedek épültek, de egyben el is zárkóztak elődeiktől. (Kecskemét és környéke városmappa. Kiadta a Firbás-Térkép stúdió)

Évezredek óta lakott hely

A Helvéciai út, a Kiskőrösi út, a Bajnok utca, Alsószéktó által határolt területen nincsenek emlékei a homok és az ember évszázados küzdelmének, nem tudunk e faluból származó hírességekről, ide kötődő néphagyományról, itt termett dalokról, betyárhistóriákról, s csak alapos kutatás után deríthetnők ki, hogy kik voltak dédapáink korában és még azelőtt e terület nyilván kisebb birtokainak tulajdonosai.

Az bizonyossággal állítható, hogy a huszadik század elején már errefelé is szüreteltek, bár a többség kukoricát termesztett.

A hajdan szittyós, zsombékos, vízjárásos táj évezredek óta lakott hely. Még a huszadik század elején, közepén is több kisebb, télen korcsolyázásra is alkalmas víztükör csillogott a mai Szeleifalu, Kiskecskemét térségében.

Csiszolt kőkorszaki leleteket talált Szabó Kálmán a két világháború között.

Csonteszközök társaságéban gazdagon díszített rézfokos került elő a huszadik század elején a Czollner téren. Időszámításunk előtti második évezredből számos urnasír maradt fenn Kecskemét területén és környékén. Iráni eredetű szarmata lovasnép szállta meg környékünket időszámításunk előtti évtizedekben, és uralták a térséget az időszámításunk utáni negyedik századig. A kadafalvi útnál szarmata sírokra bukkantak. Õket a hunok, germánok, majd az avarok követték. Pompaszeretetüket bizonyító tárgyak kerültek elő a Piarista gimnázium és a Hunyadi János általános iskola alapozásakor. A magyarok a 9. század végén jelentek meg a Duna-Tisza közén.

Kecskemétet Nagy Lajos király oklevele említi először, 1353-ban. Jelképesen, az Anjou uralkodó 1368-ban kelt oklevelének kibocsátása óta tekintik városnak. A 19. század második felétől, mint törvényhatóságú jogú település működött, 1950-ben, a tanácsrendszer bevezetése után lett Bács-Kiskun megye székhelye. 1989 óta megyei jogú város. A Szeleifalu, Kiskecskemét, Homokbámya területéről eddig régészeti leletek nem kerültek a Katona József Múzeumba.

Szinte újjászületett a környezet is

Lakói szerint nem véletlen, hogy nevében a falu szó állandósult. A városrész vonzerejét hangulata, a városközponthoz viszonyított közelsége adja, ám infrastrukturális hiányosságai naponta okoznak új és új, kellemetlen meglepetéseket a lakóknak. A Szeleifalu kialakulásában a várostervezés, városrendezés nem hagyta rajt a keze nyomát. A telkek, az utcák kialakulása spontán módon történt, tudatos tervezésnek sok helyen nyoma sincs. Így a rossz lejtésű, keskeny kis utcák, a rossz minőségű altalaj csak súlyosbította az alapproblémát, a csapadékelvezetés és csatornázás teljes hiányát.

A divatos, jó infrastrukturális ellátott Petőfiváros szomszédságában talán még erőteljesebbnek tűnik a kontraszt. A Szeleifalu lakóinak a bokáig érő sár, a pincékben felgyülemlő víz szivattyúzása évtizeden át mindennapi problémának számított.

Akiről a Szeleifalut elnevezték

A 92 éves, valamikor dúsgazdag Szelei Imre hat év óta nem látta a napvilágot, tíz éve napi másfél liter tejet iszik, és 6 zsemlét eszik és tiltakozik, hogy kártyán szerezte volna a vagyonát.

Kemény Jánosné, a volt városgazda özvegyének Hoffman János utcai lakásán lakik Szelei Imre 91 éves magánzó, hajdan városunk egyik leggazdagabb és legtekintélyesebb földbirtokosa. Szorgalmával, hozzáértő gazdálkodásával rövid idő alatt tekintélyes vagyonra tett szert s jó szívéről, bőkezűségéről ismerte az egész környék.

Ma az udvar hátsó részéből nyíló, kis szobában tartózkodik, magára zárva az ajtót. Nem érintkezik senkivel az öreg bácsi, aki már hat év óta nem tud örülni a napsütésnek, az élet látható szépségeinek. Hat év óta örök sötétségbe borult szemeire Szelei bácsi. Innen magyarázható az elzárkózottsága. A hajdan erős, daliás kinézésű délceg ember ma egész nap csak fekszik egyszerű kis ágyában, nem törődik semmivel.

Beszélni már nem igen szeret, nehezére esik minden kiejtett szó, beteges, fáradt. Szépen engedelmet kért és tudtomra adta, ne haragudjam, de ő már nem bír beszélni, teher a beszéd, majd elmond mindent az unokája.

Özvegy Kemény Jánosnétól, az unokájától tudtuk meg azután a következőket: Szelei bácsi legendás vagyona nem is volt olyan nagy, hiszen mindössze 40 hold földje volt. Az igaz, hogy kifogástalan minőségű, városföldi feketeföld volt.

Kecskeméten az első öt gazda között emlegették Barát Gyenes Mihályt, akinek nemcsak szép vagyona volt, de szép lányai is. Messze vidékről érdeklődtek a Gyenes lányok iránt. Minden módosabb, rendesebb gazdalegény szemet vetett a Gyenes lányokra, így a Szelei bácsi is.

Nem volt semmi kifogás a nagypapa ellen – meséli az unoka –, és rövidesen megtartották az esküvőt. Szorgalmasan gazdálkodott, szaporodott a vagyon és rövidesen egyik legmódosabb gazda lett Kecskeméten. A város szélén megvett egy nagyobb területet és ezt később kiparcelláztatta, házhelyeket hasították ki a földből.

Lassankint kiépült a környék. Ma ezt a kihasított területet Szeleifalunak nevezik nagypapáról. Szelei bácsi közbe bólint egy-egy szó után, helyeslőleg int. Lelkében még egyszer átéli a szép időket. Most csak legyint a kezével, amint arról érdeklődöm, hogyan érzi magát?

– Sehogy, nagy beteg vagyok én már.

Többet azután nem is igen mond, nem tud beszélni.

Az unokája folytatja nagypapa élettörténetét.

– Igen, most már nagyon gyenge a nagypapa. Beteg még nem volt, csak fiatal korában, de az csak olyan orvos nélküli múló betegség volt. Igaz, hogy soha nem ivott, szervezetét a szesz nem tette tönkre. Dohányozni még ma is dohányzik, naponkint elszív 10-12 pipadohányt is. Nem árt neki, mint ahogy eddig sem ártott neki. Tíz év óta özvegy, és azóta napi programja: reggel fél nyolckor megissza a fél liter tejet, melybe állandóan hat szem kockacukrot tesz. Két zsemlyét eszik hozzá. Délben megismétli a tejivást, este ismét tejet iszik. Napi eledele tehát másfél liter tej és hat zsemlye. Amióta nálam lakik – négy év óta –, nem volt sehol se. Nyáron ki szokott ülni az udvarra, télen ki sem mozdul a szobából.

– És mi lett Szelei bácsi vagyonával?

– Szétosztotta a családnak. Négy családja van. Két lánya Kecskeméten él, egy Kerekegyházán.

A legidősebb Ráckevén élt, már meghalt.

– A hajdani vagyon inkább a bérletből állott. Az átlag bérlete 500-700 holdra tehető.

A háború alatt Tiszaújfalun volt a bérletek legnagyobb része. Szorgalommal, tehetséggel érte el a nagypapa ezt a kis vagyont és nem kártyával, mint ahogyan egyesek állították. Nagypapa kártyázott ugyan, de soha nem olyan mértékben, hogy abból vagyont szerzett volna. Sőt, ahogy ő elmeséli, több esetben ráfizetett a kártyára.

– Mese az csak hogy én kártyán szereztem a vagyonomat. – veti közbe Szelei bácsi, és élénken tiltakozik a kártyaemlítésre.

Azután nem szól semmit. Kifáradt a beszédben, és kifáradt az életben. Néz mereven maga elé, ki tudja, mit gondol, miről ábrándozik. Talán semmiről, mert azt mondotta egy korábbi látogatásom alkalmával, hogy csendesen, nyugodtan várja a halált…

(Kecskeméti Ellenőr 1938. január 23.)

„Sokat szerepelt ember volt Kecskeméten”

Hamarosan újabb, fájdalmas cikket közölt a római katolikus plébániához közelálló Kecskeméti Ellenőr 1938 március 19-i számában: Meghalt a Szeley (helyesen: Szelei – H. N.) megalapítója „Özv. Kemény Lajosné unoka, úgy a maga, mint az összes rokonság nevében fájó szívvel tudatja, hogy a jó apa, nagyapa és dédnagyapa, id. Szeley Imre földbirtokos, a Szeley-falu megalapítója, 90 éves korában, tízéves özvegységében, hosszas gyengélkedés és a haldoklók szentségének ájtatos felvétele után visszaadta lelkét Teremtőjének. Temetése f. hó, 21.-én, hétfőn délután 3 órakor lesz a r.kat. egyház gyászszertartása szerint a Szentháromság temető halottas házától a családi sírba.

Örökvilágosság fényeskedjék neki!

A megboldogult ismert, egy időben nagyon sokat szerepelt ember volt Kecskeméten.

Tagja volt a th. bizottságnak. Halálával érdekes színt vesztett a város.”

Így éltek a Szeleifaluban

A múlt század harmincas éveinek második felében elsősorban a népi írók, a falukutatók szociográfiai hitelességű riportokkal, tanulmányokkal, szervezett kutatásokkal, könyvekkel hívták föl a társadalom, a hatalom figyelmét százezrek, főként a falusiak nyomorúságára, a szociális igazságtalanságokra a magyarság fennmaradása, a nemzet felemelése, nem utolsó sorban a növekvő elégedetlenséget meglovagoló bolsevista és nemzeti szocialista szélsőségek térnyerésének megakadályozására.

A kecskeméti – olykor vitatható fejtegetéseket is közlő – Hajnalodik nemzetpolitikai folyóiratban riasztó adatok olvashatók városkörnyéki parasztcsaládok nélkülözéseiről.

A Kecskeméti Lapok a városszéli „falvak” elesettségét feltáró sorozatának egyik, 1939. február 26-án megjelent, döbbenetes riportja irtózatos, kilátástalan szeleifalui sorsokkal is kimondva, kimondatlanul reformokat, hatékonyabb szociális intézkedéseket követelt.

(A cikket némi rövidítéssel közöljük, az alcímeket e kötet szerkesztője adta.)

Pillanatfelvételek egy kecskeméti családról

Szín: Szeleifalu. Főszereplők: Kiss József és családja. Idő: ma. Történelmi háttér: szegénység.

Szín: egy igazi nyomortanya. Pillanatfelvételek egy leírásban. A szereplő családot - „ahogy tudja”–, a kollégiumi Soli Deo Gloria diákszövetség segélyezi. „Ahogy tudja”, bizony elég szegényesen, mert még sok ilyen családot kell gondoznia. élelemmel és ruhaneműekkel, amit a diákok hordanak össze.

„A faluban gyerekek állnak rongyaikba burkoltan”

Mintha Isten mosolyogna az égről, olyan szépen süt a nap. Egész tavasziasra fordult már az idő. A Szeleifaluba kivezető kis út azonban nem a legjobb, a hóolvadás és a régebbi esőzés nyomai igen kellemetlen jelekben mutatkoznak az úton. A várostól kerékpáron alig negyedórányira van a Szeleifalu, ez a tipikus szegény település. Az utcákon, a faluban gyerekek állnak rongyaikba burkoltan, piszkosan, fázva: látszik, hogy most éri őket ősz óta a levegő először huzamosabb ideig. Kicsiny arcukon nincs mosoly, komolyak. Némelyek még játszanak is. A legtöbbjétől azonban hiányzik az a gyerekektől elvárt és annyit látott vidám életerő.

Lassan nézelődve érkezünk meg a családhoz, amelyhez indultunk. Házuk tetejét kézzel könnyen elérjük, ablakai pedig térdmagasságban vannak.

Mintha egy színpadi süllyesztő ebben a verőfényes ragyogó környezetben csupán az ellenhatás kedvéért egy kicsi, piszkos épületet félméternyire a föld alá süllyesztve szeretne bemutatni.

Az udvaron néhány rozsdás, törött szerszám, valószínűleg a szomszédok jótékony adományai, egy düledező ólféle és egy csontváz kutya, amelyik már alig tud lélegzeni.

A házba belépve megcsap bennünket valami furcsa, a városban lakó ember számára teljesen ismeretlen levegő. Az első percben azt gondolná az ember, hogy nem bírja tovább, több lélegzetet vesz, végigtekint a családtagokon, amely mind, szinte kivétel nélkül tbc-s, aztán elszégyelli magát és – marad. Az ablakon fény alig szűrődik be, az első percekben mintha a sötétben állna az ember. Később két ágy körvonalait látjuk kibontakozni, amelyhez közelebb menve azt hiszi az ember, hogy ha hozzáér, ez az alkotmány azonnal darabokra hullik szét. Szoba közepén kis tűzhely áll, mely kályha is egyúttal. Néhány szék, zsámoly, képek a falon: ez a szoba berendezése.

„A családfenntartó ínségmunkára jár”

Kiss Józsefről, feleségéről és gyerekeiről lesz alábbiakban szó. Mind a férjnek, mind az asszonynak szülei, nagyszülei kecskemétiek voltak. A közvetlen családfa: a férfi szülei Kiss József, Kovács Erzsébet. Gyerekeik Józsi, János, István, Júlia, Rozália.

Az asszony szülei: Koncsik Mihály, Kovács Mária.

Gyermekeik: Ferenc, László+, Julianna, Mária. Kiss József és neje. Gyermekeik: Julianna+, Mária, Erzsébet, Ferenc+, István+ Margit, József.

A férfi szülei kertészek voltak, kecskeméti bennszülöttek - biztosan ismerik ennek a szónak a jelentését. A gazda rendszerint kis földjére fogad egy u.n. kertészházaspárt, akik igen csekély bérért kötelesek a földet karbantartani, a jószágokat gondozni. Ezeken kívül tarthat a kertész még valamilyen háziállatot is. Az asszony szülei is idevalók voltak. Szintén szegény emberek, úgy látszik, a szegénység néhány családnak olyan faji tulajdonsága, mint egynémely famíliának az igazgatói tagság, vezérigazgatóság, miniszterség. Kiss József családfenntartó a szerb harctéren járt, srapnel-sérülése van. 25 százalékos rokkant. Ezenkívül – valószínűleg a lehetetlen lakásviszonyok következtében – tüdőcsúcshurutja is van. Feleségével 1923-ban házasodott össze, most már évről évre kevésbé bírja a munkát. Különben is, a harctéri sebesülés miatt gyenge szervezetű. A hátán még mindig élesen látható az operáció következtében ejtett hatalmas vágás, mikor másfél oldalbordáját kivágták. Kiss József egy hónapban tizennégy (14) pengő 40 fillért keres, amiből az egész családnak, hat taggal kell megélni.

A családfenntartó ínségmunkára jár ugyanis, ahol a napibér 1 pengő 20 fillér. Ez a munka is csak minden második héten van. Ebből a 14 és fél pengőből kell a Kiss családnak egzisztálni, házbért, fizetni, mert a nyomorult kis viskó sem az övéké.

Az apának az évi 24 pengő rokkant segéllyel együtt egész évi jövedelme 96 pengő 80 fillér.

A Szeleifalu „újabb arca”, ezelőtt két évtizeddel (Somos László felvétele)
 
Emlék a „régi” faluról (Walter Péter felvétele)

Még a nevét sem tudta odakanyarítani

Kiss Józsefné magas, sudár alak. Arca pirospozsgás. Ha valaki nem tudná, hogy a tüdőbaj jelei, akkor azt hihetné, hogy az egészség rózsái virítanak orcáin. Feltűnő intelligensen beszél. Írni egyáltalán nem tud, olvasni kicsit és nehezen. Papírlapunkra még a nevét sem tudta odakanyarítani. Dédelgeti, szereti gyerekeit, ha kell, mindenét odaadja nekik. Ezért télen, nagyobbik lánya javára lemondott a templombajárásról.

Mint már fentebb kitűnt, három meghalt. Most azért hálát adnak az égnek. Irtóznak még a gondolattól is, ha még születni is találna egy. Csak a Jézuska többet ne adna. Úgy látszik a gyerek már a szegény embereknél is luxustárgy kezd lenni.

Télen úgy fűtöttek, ahogy tudtak, többnyire dideregtek. „Sír, mert éhes” A gyerekek velünk szemben, az ágyon ülnek: maszatos képükön a bőr halványpiros színbe játszik, mellük beesett, gödrös. A legidősebb Mária, 13 éves és a II. ismétlőbe jár. Valláskönyvén kívül más tankönyve nincs. Iskolába viszont kell járnia, a törvény írja elő, hiszen szülei ezt a könyvet is egyszer kenyér helyett vették. A szomszédba jár tanulni. Jó tanuló, eddig még nem igen bukott – mondják szülei. A második gyerek, Erzsébet 11 éves és az első ismétlőbe jár. Õ már jobb tanuló, pedig gyenge, vézna testét alig tudja hordozni, de azért szemei élénken járnak ide-oda. A kis Margit csak három éves, sír, mert éhes. Néha egy-egy szomszéd megkönyörül rajta, hoz át valami kis ennivalót. Az ágyból sírással jelentkezik az egyetlen fiú, az apa reménysége: József. Õ a jövő Magyarország egyik dolgozója akar lenni, lehet, hogy hazánk tüdőbeteg statisztikájának egyik emelője lesz. Szeme még néha mosolyog: bizonyára nem tudja, hogy mi vár rá. Összeszorul a szívünk, ha az előttünk ülőket nézünk. Ez lenne a jövő Magyarországa? Ilyen alapra akarunk építeni?

Diakonisszák járnak ki hozzájuk. Minden bibliamagyarázaton, istentiszteleten ott vannak. De mit ér ott a szentbeszéd, a hitről való elmélkedések, ahol a hallgatók szemei előtt vörös karikák táncolnak az éhségtől?

[…] Megnyugvással vesszük azonban tudomásul, hogy a megélhetési problémák mellett a gyerekeket egy igen fontos kérdés izgatja: Tanítójuk beteg, már három vallásórájuk elmaradt. Igen szeretnék, ha legközelebb tartana már nekik egy órát, mert nagyon hiányolják. Hiszen néha, amikor az iskolából visszamennek, mikor szüleik csöndesen napi gondoktól sújtottan ülnek a padon, ilyenkor néha elénekelnek egy-egy zsoltárt és a család csendben, áhítattal hallgatja őket. Ilyenkor talán a fehér falra is feltekintenek, ahol Lászlónak a fényképe lóg, aki az asszony meghalt bátyja és visszaemlékeznek arra az időre, mikor a hírt kapták 1914-ben. „Koncsik László, a szerbek elleni küzdelemben hősi halált halt.”

Suba

A SZELEIFALURÓL ÍRTÁK

 

A városrész sajátos helyzetéről, az itt élők, a szegények nyomorúságairól, majd eszméléséről, kovász emberek küzdelmiről, többször, de talán a kívánatosnál ritkábban olvashattunk a régebbi kecskeméti újságokban. Tanulságosnak, időszerűnek érezzük néhány újraközlését.

Juhhodály és szeméttelep

Hosszas keresés után találtam néhány csinosabb házat tizenöt esztendeje, amikor először sétálgattam a poros szeleifalui utcákon. Valamirevaló falu tiltakozott volna a telep minősítése miatt, mert a nagyváros árnyékában elhagyottan sínylődő utcákban, közökben élő kétkeziek a legelemibb kényelmet is nélkülözték. Düledező viskók, lekopott lakóházak, szennyvíztócsák között bandukolva nézgelődtem. A közeli juhhodály bűze elvegyült a korhánközi szeméttelep „illatával”. Egyetlen négyzetcentiméternyi aszfaltozott nút sem könnyítette a közlekedést. Hatan, heten, ha elfértek a kereskedelmi szolgáltatást képviselő parányi boltban. Víz az volt bőviben, főként a mélyebben fekvő utcákban.

Csatornázás hiányában a forró nyári napokat kivéve mindig küszködtek a házakból kicsorgó, a laposabb részeken összegyűlő szennylével, a béka-paradicsom alkalmi tavacskákkal.

Egészséges ivóvízért kilométereket kellett gyalogolni, mert sokan kétségbe vonták egyetlen nyomókútjuk tisztaságát. Így éltek a szeleifaluiak a fülöpszállási vasút, a kiskőrösi, a korhánközi út háromszögében. A világ végén.

Téved, aki olcsó újságírói fogásnak minősíti a mostani örömök leírását. Valóban öszszehasonlíthatatlanul jobb körülmények között élnek az első világháború előtt és után kialakuló telep régi és mind számosabb, újabb lakói. A legmodernebb kerékpárokkal korzózó kisfiúk és kislányok legfeljebb szüleiktől hallottak a birkákat kiparancsoló nagy összefogásról. A jól felszerelt tiszta ABC-ben bevásárlók mindent megkaphatnak, amit a „városiak”. Olyan modern, gyönyörű óvoda széles e megyében kevés található, mint a napról napra csinosodó, gyarapodó peremtelepülésen. A Nomád utca lakóit sem riogatja a telente itt meghúzódó vándorcirkusz medvéje, farkasa. A legalább még egy kútért könyörgők ezekben a hetekben a földgáz bevezetésére szövetkeztek. Az „öregfaluban” már csak mutatóban maradtak elhanyagolt gondozatlan putrivá züllesztett szemetes házak. Bármennyire is örül a riporter az egykori libalegelő dűlő pompázó villaszerű otthonoknak, a fürdőszobás, tágas, kertes, garázsos új házaknak: a cikkben fentebb említett szembesítés, a „bezzeg” egyáltalán nem természetes. A múltkoriban a Voelker-telepről készített látlelet is tanúsította, hogy a peremkerületek, a tornyos centrumoktól távol eső, az ide látogató vendégek útvonalából kieső telepeken ritkán látszik, hogy milyen sokat fejlődött hazánk az utóbbi negyedszázadban. Az egykori órásmesterről elnevezett – minek is nevezzem– negyedben mintha megállt volna az idő, ellentétben a Szeleifaluval.

Négyezer lakosa szinte kivétel nélkül fizikai dolgozó, akik ma már természetesnek tartják, hogy ugyanúgy megilleti őket minden a közszolgáltatásokból, mint a széchenyivárosiakat, a Petőfi utcaiakat; a bentieket. Úgy vélik, nekik több minden járna, mert többet tettek a közös pénztárcába. Készen semmihez sem jutottak, mindenért meg kellett küzdeni, érvekkel, fölajánlott és elvégzett társadalmi munkákkal. Az ő pénzük, az ő verejtékük, az ő bosszúságuk és örömük is beépült a járdákba, a vízlevezető árkokba, a csatornákba. Ennyi öntevékenység, ennyi szorgalom láttán a tanács is kénytelen a városszéli telepekre szánt kevéske pénzből többet juttatni Szeleifalunak, mint a többieknek. Jó szívvel teszik persze, ha olykor nógatásnak is érzik az erős peremkerületi közösség újabb és újabb jogos igényeit.

Miért halad, miért szépül, miért mozog a Szeleifalu? Tudtommal nincs aranybányája, olajfúró kutat sem láttam a közelben. Milliomosa sincs, még a névadó, a második világháború elején, élete tizedik évtizedében elhunyt Szelei bácsi sem tartozott a krőzusok közé.

Biztosan nem tartanának itt, ha jó szerencséjük nem olyan kitűnő, lelkes tanácstagokkal áldja meg őket, mint Lovas Béla, és Kima Miklós, majd az utóbbit felváltó Kiss Ottóné Piszmán Jusztina, akik gondosan őrzik a tanácstagi beszámolók jegyzőkönyveit. Változó ügyekről tájékoztatják az illetékeseket. A felszólalók nem ugyanazok, de egyikből sem hiányzik ez a lelkesítő megállapítás: „A választók a szokott nagy létszámban jelentek meg”. Elmennek, mert tudják, minden javaslatukra odafigyelnek, minden gondolatukon elgondolkodnak. Mindig nyílt és őszinte választ kapnak. Az elmúlt vasárnap tizenegy háznál dolgoztak az építők. Az újságírót meglepte ez a szorgalom, ami számukra természetes.

Nem tudom, hogy a Kecskemét „végét” jelző táblát áttelepítették-e már a Szeleifalun túlra? Akár igen, akár nem, joggal rögzíthető: Szeleifalu immár Kecskeméthez tartozik.

Heltai Nándor

(Petőfi Népe: Peremkerületek sorozat, 1982. június 24. - fotóval)

Falu a városban (I.)

Kása Györgyné még emlékszik, hogy gyerekkorában a pusztai szél akadálytalanul kószált a Libalegelő dűlőn, a mostani Szeleifalu központjában. Az első világháború előtt parcelláztatta a terület nagy részét Szelei Imre gazdálkodó, aki később a Délibáb utca elején lakott. Úgy tartják, hogy kártyán nyerte ezt a kietlen földdarabot. Ki tudja ma már, hogy igaz-e a hír, de az biztos, akik odakerültek, nem tartoznak Fortuna asszony kegyeltjei közé.

Lakók

Szegény kétkeziek vásároltak telket, hogy fedelet ügyeskedhessenek családjuk fölé. A kis szoba, konyha nehezen készült el, mert olykor a betevő falatra is nehezen jutott. Jött a nagy háború, s beszippantotta a férfiakat. Kásáék is félig kész házban szenvedték végig na világfelfordulást. A kutya se törődött velük. Még a végrehajtó is kerülte őket, sejtvén, hogy az ördögnek adózna az úttal; nincs mit foglalózni.

Négy hullámban érkeztek a letelepülők, kezdetben kapások, a szomszédos községekből a városba húzódó nincstelenek, kertészek, szánalmas anyagi gondokkal küszködő napszámosok húzódtak meg Kecskemét árnyékában. A gazdasági világválság éveiben a benti lakbéreket elviselhetetlennek érző munkáscsaládok próbálkoztak a családi önköltség csökkentésével. A hatvanas években a tanyákról, a falvakból Kecskemétre igyekvők szálltak meg a Szeleifaluban. A név megőrzése jelzi, hogy sokáig csak formálisan tartoztak a tornyos városhoz, süket fülekre találtak gondjaik, kérései.

A legfrissebb jövevényeket a közművesített, viszonylag olcsó telkek, vonzó fejlesztési tervek csalták a faluba. A városi tanács 174 házhelyet parcellázott, kijelölte a faluközpontot.

Örömök

Furcsa képet mutat ez a se falu, se város település. Düledező, elhanyagolt viskók, mészszagú friss házak, újonnan kiépített villanyhálózat, baromfihad és autó a nádtetős ház udvarán: Szeleifalu 1975-ben.

A múlt és jövő küzdelmében mindinkább a holnap jelei érvényesülnek. A település leveti lassan-lassan a régi kopott, szakadozott gúnyát. A megváltozó életkörülmények befolyásolják, kedvezően módosítják az ott élők gondolkodását, szemléletét.

A korszerű, szocialista elveinkkel harmonizáló életforma kialakítása, általános elfogadtatása nehezebb, hosszabb folyamatnak látszik és lassíthatja a település külső arculatának csinosodását, a barátságos környezet megformálását.

A csaknem 3000 lakosú „falu” egyetlen boltjában az itt élők hangulatát, kívánságait, panaszait, örömeit igyekeztem megismerni.

Majd mindenki azzal kezdte, hogy jobban élnek, mint néhány esztendeje. Többet kapott ez a rész a hetvenes években, mint korábban bármikor. Néhányan arra is emlékeztek, hogy P. I. kollégám valóságfeltáró cikkei is hozzájárultak a tanács hatékony támogatásához.

Az említett Kása Györgyné a lelkemre kötötte, hogy Lovas Béla tanácstag érdemeit se hallgassam el. Amióta az „övé a körzet”, sok minden megváltozott. Valaki Kima Miklós nevét említi elismerő hangsúllyal. Õ a Szeleifalu másik tanácstagja. Együttesen munkálkodnak a közös célért, a település hátrányos helyzetének mielőbbi megszületéséért.

A boltban tartott „röpgyűlésen” egyhangúan az új közkút létesítését, a fontosabb utak megjavítását tekintik a legfőbb vívmánynak. Ma már bejárhatnak a gépkocsik a parányi üzlethez, és nem kell a kenyeret őszidőben, esős tavaszon háton a bolthoz szállítani.

Panaszok

Maradt azért panaszkodnivaló is. Bodacz János, a Bács-Kiskun Megyei Állami Építőipari Vállalat dolgozója ABC áruházat sürget, és legalább még két nyomókutat kér. Öreg édesanyjának kétszáz méteren kell cipelni a vizes vödröt, amikor ő nincs otthon.

Mészáros Lajos az autóbuszközlekedést kritizálja. A körülötte állók lelkesen, nyomatékosan helyeselnek. A gépkocsivezetők fütyülnek a megállapított menetrendre. Kedvük szerint indítják a járatokat, így mondják. Többen úgy vélik, hogy a lehető legszelesebb helyen van a megállóhely.

Sörös Istvánné szerint sűríteni kellene a járatokat. Legjobb esetben másfél órába kerül egy sor fontos árucikk vásárlása. A „városba” kell utazni egy kiló húsért. A rögtönzött szavazáson ezt az ügyet minősítik a legsürgősebbnek. Sörös Istvánné a kenyér minőségét kifogásolja,

„Bent” jobbat árulnak, mondja. Kiss László bácsi, az egykori területi pártszervezet titkára az igénytelenség miatt sajnálkozik.

Néhány helyen fölhalmozódott a szemét, egyik-másik udvar régen látott seprűt. A szesz is vadítja az embereket. Kifogásolták már, hogy közvetlenül az élelmiszerbolt mellé építették az italboltot.

Előfordult, hogy részeg emberek eltévesztették az ajtót, és a vegyeskereskedésben randalíroztak.

A csehóról valaki azt mondta, hogy „rosszabb itt, mint Texasban”. Ez nyilván erős túlzás, mondom, mire embereket citálnak elém. Azt bizonygatják, hogy hamar elcsattan egyegy pofon. Néha több is. Egyik-másik ember megkaphatná az italboltban a törzsgárda-jelvényt.

Remények

Viselkedésüket helyteleníti a szorgalmasan dolgozó többség. A fizetésen, a nyugdíjon kívül az arra rászorulók a jobb megélhetéshez szükséges pénzt az idősebbek mellékessel, a háziasszonyok baromfitartással teremtik elő. Itt-ott a kert is hoz valamit a konyhára. Így sem veti fel őket a pénz, rászorulnak a városi közösség fokozottabb támogatására.

Számíthatnak a segítségre.

Heltai Nándor

(Petőfi Népe, 1975. március 26., Pásztor Zoltán két fotójával)

Falu a városban (II.)

Szemmel messziről alig kivehető a tervezett „faluközpont” és a környező terület közötti szintkülönbség. A két-három méternyi magasságtöbblet elég ahhoz, hogy jól szemrevételezhesse az alakuló települést az érdeklődő.

Építkezés, építkezés

Betonszürke és tégla-, cseréppiros foltok mindenütt. Építkeznek a kijelölt utcákban. Ötvenen, százan, még többen költöznek ebben az évben új lakásba. Ki tudja? Csak az új osztásokon emelkedő házakban a számítások szerint mintegy hatszázan-nyolcszázan élnek majd, később többen. A letelepülők között sok a fiatal házas.

A rendezési terv készítésénél gondoltak a meglévő és a remélt, várt gyerekekre. Belátható időn belül bölcsőde, óvoda, és iskola könnyíti a szülők dolgát, szolgálja az ifjú állampolgárokat.

Évek óta egyetlen tanácstagi beszámolón sem mulasztották el az óvoda sürgetését. A városba hordták azt a néhány szerencsést, akiket fölvettek a konzervgyári vagy valamelyik más, e célra létesített intézménybe.

Először arra gondoltak, hogy a két település között építenek egyet, mert ugyanilyen gondok dörömböltek a két kilométerre lévő Kiskecskeméten.

Rész- és közérdek

A látszólagos takarékosság miatt később sokat bírálták volna az ötlet szerzőit. Melyik szülő engedi el gyerekét egyedül ilyen távolságra? Az e tájon lakók többsége gyárban dolgozik, reggel hatra jár. Elsősorban Lovas Bélának, a Városi Tanács végrehajtó bizottság tagjának a javaslatára elhatározták, hogy építenek egy óvodát a Szeleifaluban és egyet Kiskecskeméten. Még ebben az esztendőben az utóbbi jó pártfogóra talált az Észak-Bács-Kiskun Megyei Vízmű Vállalat dolgozóiban. Az igazgató személyes ügyének érzi, hogy minél előbb elkészüljön a kis úszómedencével bővített gyerekintézmény.

Megkezdődött a nemes versengés, mert a Szeleifalu sem adja alább. Lovas Béla nyakába vette a várost és kivitelezőt keresett. Azonnalra! Megmosolyogták néhány helyen. Talán 1976-ban elkezdenék, de inkább 1977-ben.

A Kossuth Termelőszövetkezettel sikerült végül is megállapodást kötni.

Kérdem Tóth Béla elnököt, hogy miért vállalták el, hiszen tudomásom szerint előnyösebb ajánlatokat is kaptak.

Ma óvodát építeni nem nagyon gazdaságos. Jó, ha nem fizetünk rá. De ki vonja kétségbe, hogy szükség van ezekre. Közvetve a mi dolgozóink érdekeit is szolgálja, mert átadása után enyhülnek a kicsinyek elhelyezésének gondjai. Így könnyebben jut hely tagságunk gyerekeinek másutt. Elvállaltuk, noha építőipari részlegünk számára kicsit szokatlan az ilyen munka.

– A nyilvános várospolitika szellemében szerkesztett Kecskeméti Szemle időnként összeállításokat közölt a lakáskiutalásokról. Kiírtam néhány szeleifalui-kiskecskeméti szerencsés nevét.

Tóth Ágnes, 1988. július, Présház u. 7. Szociális tanácsi kijelölésű bérlakás, Oravecz Éva, Alsószéktó 304., Jusztin Mária Alsószéktó 103. Azt is följegyezték, hogy a hatvanas években – főként a peremkerületekben – egyre többen építkeztek engedély nélkül.

A jelszó: óvoda

Ányos Aladár irányítja a már megkezdett munkákat. 1975-ben megnyithatja kapuit az új intézmény. Gyulai Tibor, a városi tanács tervosztályának a vezetője is bizakodó. A Beruházási Vállalat hivatalosan közölte, hogy térítésmentesen intézi a létesítéssel kapcsolatos ügyeket. Tekintélyes összeget takarítunk meg ezáltal. Az efféle felajánlások, pénzadományok tették lehetővé, hogy az 1971-es felhívás óta a reméltnél lényegesen gyorsabban bővül a megyeszékhely óvodai hálózata. Eddig 8 millió 150 ezer forinttal támogatták az üzemek, a hivatalok, munkacsoportok, egyének Kecskeméten az akciót.

Az ötödik ötéves tervben Szeleifalu remélhetően ABC-áruházat, vendéglátó egységet kap. Tárgyalunk iskola és bölcsőde létesítéséről. A végleges programokban rögzítjük, hogy mi készül el az ötödik és mi az ezt követő ötéves tervben.

Az biztos, hogy 1980 táján takaros, kényelmes település lesz a most még elhagyatott Szeleifalu. A kertek csinosításával, a tisztaságra jobban ügyelve sokat tehetnének az ott lakók is a kulturáltabb környezetért.

A Bács-Kiskun Megyei Szövterv fiatal dolgozóját, Szentesi Zoltánt dicséri Apró Pál, a városi tanács csoportvezetője. A város egyik legkorszerűbb gyermekintézménye lesz a szeleifalui. A helyiségek beosztása megfelel a legújabb elveknek. Hatalmas teraszt is terveztek. Ideális feltételeket teremt a gyerekek foglalkoztatásához. A 75 személyes óvodához jóval több ember kiszolgálására alkalmas konyhát terveznek, számítva a későbbi bővítésre.

A játszótér az épület mellé kerül. Szolgálati lakás is készül.

– Hakk Béla, a Beruházási Vállalat főkönyvelője a továbbiakban elmondta, hogy a vállalat évente rendszeresen hozzájárul az óvodák fenntartási költségeihez. Mindnyájunk érdeke, hogy minél előbb megszűnjenek a legkisebbek elhelyezésének gondjai.

Apró Pál és Lovas Béla a mostani óvoda helyén
 
A felújított óvoda avatása: Sipos László, Újvári Mónika és dr. Szécsi Gábor
(Dékány Emese felvétele)

Az összefogás haszna

Írtuk már, hogy a pontosan meghatározott, a köz javát szolgáló célok hatalmas energiákat szabadítanak fel. Így történt ez Szeleifaluban is. Az óvoda jelszó megnyitotta a zárt kapukat, többletmunkára serkentette az agyakat, karokat.

Legyen ez az ügy ott is jó példa. Hasonló buzgalommal, összefogással megrövidíthetik azt az időt, amíg Kecskemét hangulatos, kedves színfoltja lesz ez a peremkerületi település.

Heltai Nándor

(Petőfi Népe, 1976. március 27., Fotóval, vázlatrajzzal.)

Bizony a jóindulat is fonák helyzeteket teremthet. Oly látványosan fejlődött a település, hogy az egyik tanácstag fölvetette a várostáj nevének megváltoztatását. „Nem alázhatjuk meg az itt élőket – így érvelt – a falu minősítéssel.” Szerencsére gyorsan meggyőzték, hogy települések nevét – tisztelet a kivételeknek – általában csak diktatúrák változtatják, másrészt vannak a világon több tízezres, sőt több százezres lakosú „falvak”. Például:

Düsseldorf. (H. N.)

(Petőfi Népe, Peremkerületek sorozat, 1982. június 24. Fotóval.)

 

A Madzag együttes „vendégjátéka” az óvodában (Dékány Emese felvétele)

 

FEJLÕDÕ SZELEIFALU

 

Amikor Sipos László, a Classic Kft. ügyvezető igazgatója elnyerte Szeleifalu választópolgárainak bizalmát, már bizonyosan tudta, hogy bőséggel lesz tennivalója a ciklus négy esztendeje alatt.

Elképzelései szerint elsősorban a csapadékvíz régóta húzódó problémáját kell megoldani, ami az esős hónapokban megmérgezi a környék lakóinak mindennapját, a tavaszi csapadékdús időszakban.

Akadtak lakóházak, melyek udvarát a magasabban fekvő utcákról lezúduló víz teljesen elborította. Sipos Lászlóval egy hideg téli reggelen indultunk leltárt készíteni

Szeleifalu megoldásra váró problémáiról.

– Egy kívülálló számára gyakran kicsinységnek tűnik, ami az itt élők mindennapjait viszont megkeseríti. Amikor egy-egy ilyen problémát sikerül megoldani, annak nincs feltétlenül látványos, szembeötlő eredménye, de nagyban hozzájárul a lakók komfortérzékének a javításához – mondja Sipos László. Ilyen például a helvéciai út és a vasút körüli kiserdő kitisztítása, a telepítés folytatása, az óvoda előtti terület rendbetétele.

– Honnan a kötődés Szeleifaluhoz?

– 1982-ben költöztem a Mérleg utcába, s azóta nap mint nap saját bőrömön is megtapasztalom a környék nehézségeit és örömeit. Pontosan le tudom mérni tehát az eredményeket is. Rendkívül előnyös döntés volt a Róna és a Mérleg utca összekötésének aszfaltozása, ami az óvoda megközelítését sokkal kulturáltabbá tette.

– A legégetőbb kérdés változatlanul a csapadékvíz elvezetése.

– Ebben az évben végre elkészültek a csapadékcsatorna tervei, és sikerült az önkormányzati önerőt is hozzárendelni. A körzeti területfejlesztési pályázatra be is adtuk az anyagot, de sajnos – pénz hiányában – ezúttal nem kedvezett az elbírálás.

Tavasszal ismét próbálkozunk, s reméljük, hogy az első lépésként szükséges 30-35 millió forintot meg tudjuk szerezni. A probléma megoldása több okból is halaszthatatlan.

Ugyanis, az akár 1,5-2 méteres szintkülönbségű utcákon – csapadékvízcsatorna híján – nagy erővel lezúduló víz jelentős károkat tesz az ingatlanokban, majd kifolyik a Bajnok utcára, alámosva a nagy forgalmú utat. Rengeteg csapadékvíz kerül így a csapadékvíz-gödrökbe, melyek hosszú ideig egyáltalán nem voltak tisztítva. Az idén ezt is sikerült elérni. A Kiskőrösi út tisztításával abban a térségben mérséklődött a probléma.

„Van már járdájuk, úthálózatuk”

Miért kapta meg harmadszor is Kecskemét a nemzeti zászló kitüntetést?

Vegyük példának a Szeleifalut. Tizenöt éve jártam először a fülöpszállási vasútvonal, a kiskőrösi és korhánközi út háromszögében lapuló porfészekben. Valamirevaló falu kikérte volna magának, hogy a nagyváros árnyékában sínylődő viskókat,

lekopott lakóházakat, szennyvíztócsás utcákat is falunak nevezzék.

Egyetlen tenyérnyi szilárd útburkolat sem segítette a közlekedést. A széljárástól függően vagy a közeli juhhodály bűze vagy a szomszédos szeméttelep szaga facsarta az ott lakók orrát, ha nem szokták volna meg az illatorgiákat. A talponálló törzsvendégei tréfásan komolyan így mentegették szenvedélyüket. Ki kívánhatná tőlünk, hogy 5-10 percet kutyagoljunk egy vödör vízért? Csodálható, hogy csak hivatalosak mentek el a tanácstagi beszámolókra. Csatornázás, korszerű bolt, jó autóbusz- közlekedés, aszfaltút, egészséges környezet helyett ígéretet kaptak.

Néhány hete a díszes városháza nagytermében tartották meg a rendkívüli tanácstagi beszámolót, mert a Szeleifaluhoz közeli vállalat nagytermében már nem fértek el. A földgáz-társulás ügyeit vitatták meg okosan, felelősséggel. Szinte senkit sem kellett meggyőzni a szövetkezés előnyeiről, a hozzájárulásként befizetett pénz többszörös visszatérüléséről. Van már járdájuk, pompás víz- és úthálózatuk, ABC üzletük, gyönyörű óvodájuk, sok új házuk, rengeteg virággal, továbbra sincs aranybányájuk, olajkutuk, titkos pénzforrásuk. Hosszú ideig a városi közösből is kevesebbet, lényegesen kevesebbet részeltek, mint amennyi az itt lakó, kizárólag kétkezi dolgozók száma arányában megillette volna őket.

Miért mozdult meg egyik-napról, a másikra Szeleifalu? Mert a három ciklussal korábban megválasztott Lovas Béla főiskolai docens és Kima Miklós technikus tanácstagok leintették a siránkozókat. Egy fillér sem kell a juhhodály kitelepítéséhez, a szemétlerakás megtiltásához. Nem csalódtak: a következő beszámolókra mind nagyobb számban összegyülekezők. Valamennyi ígéretüket teljesítették.

Legközelebb azt mondták: kaphatunk a tanácstól ennyit és ennyit, erre és erre. A többit nekünk kellene összeadnunk, összeszednünk, kiügyeskednünk. Kima Miklóst azóta elszipkázta egy másik körzet, de utóda, a nyomdász Kiss Ottóné is ügyesen dolgozik.

Séta a Szeleifaluban

Kecskemét dinamikusan fejlődő városrésze Szeleifalu. A rendkívül agilis tanácstagok segítségével gázhálózat, járda épült itt az elmúlt években. Legújabb kísérletük: burkolt út – társadalmi összefogással. Az Esze Tamás és a Pósa Lajos utcák lakói kifizetik a szükséges anyagot, a tanács megtervezteti az utat, majd az építési és költségvetési üzem elkészíti a tükröt, bekeveri, elteríti a betont, s a lakosságnak maradnak az utómunkálatok.

A szeleifaluiak büszkék eredményeikre, de előre is néznek. Már felmérték a következő öt év feladatait. Útra és járdára van szükség a Mérleg és a Bíró Lajos utcában.

Hamarosan megkezdődik a Mérleg utca másik oldalának beépítése is. Szeretnék megoldani a szemétszállítást az egész városrészben. Gond a gyakori áramkimaradás, s a Molnár Erik utca közvilágításának szerelését is be kell fejezni. Jó volna több telefon a Szeleifaluban is, az igény egyre nagyobb, hiszen jól tudják, hogy a kábeltévé is a telefonalagúton érkezhet el hozzájuk.

Néhány egyéb kérdéssel foglalkozni kívánnak a következő öt év folyamán. Szeretnének általános iskolát. A tömegközlekedést is időnként felül kellene vizsgálni, különös tekintettel azoknak az igényeire, akik nem a városközpontba igyekeznek, vagy onnan érkeznek. Főként munkakezdéskor és befejezéskor lenne jó egy

Széchenyiváros és az E 5-ös főút között közlekedő járat.

(Kecskeméti Szemle, 1985. szeptember, p.4.)

Így látja Barcsik Zoltán tanácstag

A Szeleifalu

Még alig száradt meg a tinta a tagságát igazoló okmányon, de Barcsik Zoltán felszólalása nélkül ma már aligha képzelhető el városi tanácsülés. Rövid idő alatt közismert alakja lett a testületnek. Korábban nem találkoztam, vele, s amint a pulpituson megfigyeltem, kifogástalan szabású, elegáns öltönye ellenére az volt a benyomásom, hogy valaha egyenruhás szervezetben szolgált. Személyisége kincstári rendet sugároz, járása, felemelt feje, egyenes tartása egykori hivatásos katonára emlékeztet. Ugyanezt sugallja a tanácsülések írásos anyagaiban való precíz jártassága, figyelme a lényegbevágó kérdéseken túl a mellékes részletekre is kiterjed. Szavaiból kitűnik, hogy a dokumentumokat aprólékosan feldolgozza.

Felszólalásaiban – akármilyen téma legyen is terítéken – mindig megtalálja a módját, hogy a napirendet a Szeleifalu megoldásra váró problémáival kapcsolja össze.

Hajlamos rá, hogy választókerületét Kecskemét legelmaradottabb részének állítsa be – ha a politikus szónoki fogásait nem kalkuláljuk bele –, el kell hinnünk, hogy ebben a kerületben képtelenség élni. Mégis, ha a Szeleifalu eredményeivel s gondjaival kívánunk megismerkedni, legjobb, ha Barcsik Zoltánhoz fordulunk. Õ ugyanis, mint aki tanácstagi megbízását rendkívül komlyan veszi, minden részletre kiterjedően ismeri ezt a területet, jól tudja, hogy mi foglalkoztatja a lakosságot.

Első kérdésünk nem lehet más, mint hogy miként került ő a Szeleifaluba, s honnan ismeri ilyen jól a körzetet. Hosszú utat járt be, amíg itt megállapodott.

1929-ben Kiskunmajsán született, ott végezte el a polgári iskolát. Ezután Budapesten géplakatos, a Csonka-féle gépgyárban, majd Baján 1947-48-ban tanítóképzőt végez.

Innen jelentkezett a Kossuth Akadémiára, de a behívás előtt fél évig a Nemzeti Parasztpárt Egyesült ifjúsági szervezetének aktivistája volt Kiskunmajsa környékén.

1956-ban részt vett egy tömeggyűlés feloszlatásában, amiért megkapta a Munkás-Paraszt Hatalomért érdemérmet. 1970-től lakik Kecskeméten, negyedik éve él a Szeleifaluban. 1983-ban vonult – alezredesként –nyugállományba.

Jelenlegi lakóhelyén sűrűn eljárt dr. Lovas Béla tanácstagi beszámolóra, így kezdődött közéleti pályafutása. A tavalyi tanácstagi választásokon nem volt a Hazafias Népfrontnak előzetes jelöltje, már ebbe a pozícióba is lakossági szavazatokkal jutott.

A választáson bebizonyosodott, hogy a környék lakó- és járdaépítő állampolgárai hamar megismerték, tudták róla, hogy jártas a Szeleifalu dolgaiban, benne bíztak a legjobban.

Szép kertes házának dolgozószobájában katonás rend, a tanácstagi munka összes dokumentumai vaskos dossziékban összegyűjtve, de fejből is könnyedén sorolja annak tartalmát.

– Az itteni földeket valamikor egy Szelei nevű ember kártyán nyerte, majd eladta házhelyeknek – mondja. Innen a mostani elnevezés. Két tanácstagi választókörzet van itt, a 65-ös és a 66-os. Az előbbiben dr. Lovas Béla a tanácstag, a másikban én.

Elhatározott szándékunk volt, hogy a kerület nevének megváltoztatását kezdeményezzük, a jelenlegi körzet ugyanis már régen nem azonos az egykori Szeleifaluval.

A névváltozással az újságíró nem ért egyet, hát ők tudják. Gyorsan kiderül persze, hogy Barcsik Zoltán csak a nevet nem szereti, a körzetet annál inkább, s a helyi viszonyok megváltoztatására minden tőle telhetőt meg kíván tenni. Mit szükséges javítani?

– A mi utcánkból a gyerekek a Béke térre és a Halasi útra járnak iskolába. Mindkettő igen messze van. Ha a Kiskecskemétre tervezett új iskola olyan férőhelyű lesz, hogy megoldja ezt a gondot is, akkor támogatom felépítését.

Ehhez kapcsolódik a tömegközlekedés zsúfoltsága. A szelifaluiakat én ingázóknak tekintem, akik bejárnak a városba dolgozni. Az egyetlen 6-os busz nem képes a forgalmat lebonyolítani. Újabb, más útvonalon közlekedő járatra volna szükség. Szilárd burkolattal kellene ellátni legalább négy kilométer hosszúságú utat. Orvoshoz jelenleg a Leninvárosba járunk, ami szintén messze van. Gyógyszertárunk nincs. Ha Kiskecskeméten lesz rendelő és gyógyszertár – az iskolához hasonlóan –, olyan legyen, hogy rajtunk is segítsen. Bővítésre szorulna a telefonhálózat, és mi is szeretnénk nézni a kábeltévé adásait. Gyermekjátszótér is kellene, s jó volna, ha a Bíró Lajos utcai kisáruházban nagyobb lenne a választék. A Bajnok utca egyik oldala szemétdomb, azt be kellene építeni. Nagy gondunk a környék tisztasága. Ebben sok múlik a lakókon, de én emlékszem, hogy gyermekkoromban az elöljáróság minden évben, ősszel és tavasszal, komoly nagytakarítást végzett az utcákon. Ma ilyet nem tapasztalunk.

A lakosság jelentős társadalmi munkával is kész a felsorolt problémák megoldásához hozzájárulni. Több utcában lebetonozzák az utat, az utóbbi fél évben elkészült 500 méter járda, 300 pedig elő van készítve. Szeretnénk azonban, ha a jövőben csökkenne a városközpont és a külterületek fejlesztésére fordított összegek közötti igazságtalan különbség.

Barcsik Zoltán ennyit mondott. Nem kevés. A Szeleifalu lakói személyében olyan tanácstagot választottak, aki láthatóan minden igyekezetével azon van, hogy a környéken komfortosabb legyen az élet.

Balai F. István

(Kecskeméti Szemle, 1985. február p. 4-6, hat fotóval)

A II. Rákóczi Ferenc nyugdíjasklub

A Szeleifalu girbe-gurba utcáin bolyongok, a Kőszeg utca 17-et keresem. Ezen a néven persze senki sem ismeri – mondták már jó előre –, inkább a „régi kocsma” utcája után érdeklődjek. Takaros házak, bódító virágillat, s mire felfedezem, hogy a keresett utcában vagyok, már el is hagyom a házat. Persze valami másra számítok, márpedig a 17-es szám alatt is a többihez hasonló kétablakos ház áll. Csak a kerítés mögötti tábla figyelmezteti az arrajárót: itt található a II. Rákóczi Ferenc nyugdíjas klub. A házbeliek kapuja mellett van egy másik tárva nyitva, betonút vezet az ápolt kerten keresztül az udvar végébe, egy csinos épülethez.

Belülről bizonyára jól szemmel lehet tartani a bejáratot, mert mire az ajtóhoz érek, már ott vár az ország – tudomásom szerint egyetlen – nyugdíjasklub-tulajdonosa – Kurucz József. Évekig húzódott a megvalósulás.

– Tanácstagi beszámolón vetettem föl, hogy a nyugdíjasklub céljára odaadnám ezt a gazdasági épületet. Egy kilométeres körzetben van Kiskecskemét, Felsőszéktó és a Rendőrfalu, igen sok nyugdíjassal. Szükség volna egy olyan helyre, ahol kulturált körülmények között beszélgethetnek, olvasgathatnak, tévét nézhetnek vagy sakkozhatnak egy pohár sör vagy egy kisfröccs mellett. Persze kellett volna hozzá még kis pénz is, de sehol nem tudtak segíteni, mert a klubot nem lehetett besorolni, nem tudtak volna milyen jogcímen pénzt adni. Egyszóval az indulás nem volt zökkenőmentes, noha az elképzelés támogatásra méltó volt.

[A cikk további részéből kiderül, hogy 15-20 tagot tartanak nyilván. Üzletvezető: nbKabók Sándor. Az újságíró látogatásakor megismerkedett Komáromi István nyugdíjas, Rimóczy Elek, Sz. Kiss Sándor aktív dolgozó, Határ László autóvillamossági szerelő vendéggel.]

(Kecskeméti Szemle, 1985. augusztus)

Játszótér után óvoda

A Classic Kft. a Szeleifaluért

A Bíró Lajos utcai óvodát nem említette a nyáron felújított, csinosított iskolákról, óvodákról beszélgetve a polgármesteri hivatal egyik illetékese. Idén a szeleifalui apróságok második otthonának a szépítésére ugyanis nem jutott városi pénz. Meglepődik, aki ellátogatott az 1976-ban felavatott gyerekintézménybe.

Augusztus közepétől frissen festett helyiségek fogadták a környékbeli apróságokat.

Szebb, mint újkorában, így lelkendezett a kezdetektől ott dolgozó dajka néni a megújult foglalkoztató-helyiség, az előtér, a konyha, az öltözők és iroda láttán.

A kivitelezők számára ezúttal is az elérhető legjobb minőség volt a mérce. A Classic Kft. szakemberei, Sipos László igazgató és munkatársai pontos, szabatos munkájának köszönhetően állta meg a helyét, alapozta meg jó hírét a hat éve alakult cég a megyeszékhelyen kialakult lelkes piaci versengésben.

Ráadásul most felajánlásként dolgoztak, márpedig az adomány akkor az igazi, ha az ajándékozó szívét-lelkét beadja a munkájába. Arról nem is beszélve, hogy elsősorban gyerekeknek akart örömet szerezni. Márpedig Kodály Zoltán szülővárosában illik megfogadni a Tanár úr tanácsát, amely szerint a gyerekeket a lehető legjobb illeti meg. Ezt tartották szem előtt a lapunkban is méltatott „Szeleburdi” gyerekjátszótér kialakulásával. Berendezésekor egyaránt gondoltak az egészen kicsinyekre, a kamaszokra és a bakfisokra. Közelében egy sok nyarat látott nagymama virágokat ültetett háza elé, hogy tovább szépüljön játékország környéke.

A hagyományok is kötelezték a Classic Kft. vezetőjét.

Az ötvenes évek végén falusiasnak is csak jóindulattal mondható Szeleifalu lelkes, fáradhatatlan tanácstagoknak, áldozatkész ideköltözőknek köszönhetően vált a megyeszékhely mind kellemesebb, vonzóbb várostájává. A példaadók, a környezetformálók tudták, hogy a hazaszeretet a lakóhely cselekvő szeretetével kezdődik.

A szó legnemesebb értelmében hazafi tehát Sipos László, a Classic Kft. igazgatója. Gyermekként Fülöpházán ismerte föl, hogy egy-egy összefoglaló kis közösség sokat tehet a közjóért. Ma már kecskemétinek vallja magát. Szeleifaluban él családjával, itt gyümölcsözteti községfejlesztési tapasztalatait, lokálpatrióta törekvéseit, segítőkészségét.

Jelképesnek is tekinthető, hogy az üzleti iratok, kivitelezésükben készülő új épületek tervrajzai mellett helyet szorítottak irodájában a Szent László Lions Klub zászlójának is. Meghívták tagjai sorába. Számíthatnak rá, mint a szeleifaluiak is várostájuk érdekeinek még hatékonyabb érvényesítésére, ha bizalmat kap az önkormányzati választásokon.

(H. N. írása egy fotóval – Kecskeméti Lapok, 1995. december 7.)

 

Ennyi év után is korszerűnek számít az óvoda

Szeleifalui ismerkedésem egyik legkellemesebb meglepetését a tágas, játszóteres óvodának köszönhetem. Meglepett szép környezete, berendezésének célszerűsége, ízlésessége. Meglepett, mert néhány héttel korábban egy szűk udvarú, ízléstelen színekre mázolt, részben műanyag játékokkal felszerelt városközponti gyermekintézményében jártam.

Tanulmányigényű, szép kivitelű, számos eredeti gondolatot és ezek érvényesítésének módozatait bemutató, a sajnos szokványos pedagógiai sódert nélkülöző mozgásfejlesztő helyi óvodai nevelési programjukból következően a tartalmi munka is hasonlóan igényes, mint az intézmény külső megjelenése.

Törekvéseiket híven tükrözik az ebből idézett szakaszok.

„A Bíró Lajos utcai óvoda egy kertvárosi városrészben, családi házas, zöldövezeti környezetben található. 1976-ban épült, három csoportszobából és a hozzá tartozó kiegészítő helyiségekből áll: nevelői szoba, iroda, a nevelőmunkát segítőknek külön öltöző és mosdó, szertár, mosókonyha, melegítő konyha. Óvodánkhoz tartozik egy szolgálati lakás is. Tervezőjét dicséri, hogy ennyi év után is korszerűnek számít.

Termeink tágasak, világosak. Az elmúlt öt évben pályázat útján nyert összegekből a csoportszobák bútorzatát esztétikus fonott és fa bútorokkal felújítottuk. […]

Minden csoportszobához félig fedett terasz tartozik, amely kevésbé jó idő esetén is ideális környezetet biztosít a gyermekek szabadban végzett mozgástevékenységéhez.

Nagy alapterületű, füves, fás, sövénnyel körülvett udvarunkon a gyermekek mozgásigényét a 2002-ben kialakított EU-szabványnak megfelelő, modern esztétikus, Kecskeméten egyedülálló biztonságos fajátszótér szolgálja. Sportudvarunkon kosárlabdapalánk, dobófal, röplabdaháló, két mini futballkapu, ugrógödör is a gyerekek rendelkezésére áll. Egy kisméretű pancsoló medence lehetővé teszi a víz és a napfény együttes hatását.

Körzetünkből minden gyereket fel tudunk venni, de ezt az óvodát választották más városrészből is néhányan.

Az utóbbi öt évben pályázatokon nyert összegekből sikerült bővítenünk mozgásfejlesztő eszközeink tárát.

A gyermekek differenciált fejlesztéshez szükséges jó minőségű képességfejlesztő játékokat, a vizuális neveléshez szükséges változatos eszközöket is beszereztünk. Intézményünket az utóbbi években jelentősen felújították. Például a melegvizet bevezették a gyermekmosdókba, zuhanyfüggönnyel biztosítottuk az intimitást, stb.

Ezek a beruházások az önkormányzatnak és a helyi képviselőknek köszönhetők.

Nevelőtestületünk minden tagja rendelkezik felsőfokú szakirányú végzettséggel.

[…]

Az óvoda az ének-zenei nevelésnek aktív segítője.

Az óvónők száma hat, a technikai dolgozóké öt. Közülük három dajka, ők is szakképzettek.

Óvodánk 1962 óta tagja a máriavárosi integrációnak. Intézményünkben az egészséges életmód, a testi nevelés kiemelt feladat.

Az anyanyelv fejlesztése is hangsúlyos szerepet kap munkánkban, hiszen évről évre emelkedik a beszédhibás gyermekek száma. Ennek egyik oka, hogy a családtagok közti kommunikáció a minimumra csökken. A gyermekek fő információs eszközévé a tv válik. A tv-nézés intervalluma nem szorul határok közé és ennek következményeként a műsorok válogatás nélkül épülnek be a gyermekek ismereteibe.

Ennek sajnos nagyon sok negatív hatása van, például a köznyelvi zsargon használata, agresszív viselkedési formák megjelenése.”

Azt az érzésemet is megerősítették az itt tapasztaltak, hogy aki a múltat nem becsüli, a jövőt nem érdemli. Helyismereti munkáim során bizony olykor megdöbbenve tapasztaltam, hogy egyik-másik, annak idején nagy áldozatokkal és reményekkel létrehozott kulturális intézményben gondatlanság miatt elkallódtak az esetenként nem csak várostörténeti érdemű, az alapításra, fontos történésekre vonatkozó dokumentumok. A szeleifalui óvodában még az avatáskor elhangzott beszédeket is megőrizték. Tudható, hogy ki mindenki hogyan, mivel segített szívből, igazán az óvoda felépítésében, berendezésében. Ezekből tudtam meg – elnézést a személyes vonatkozásért –, hogy a városrész gondjait feltáró néhány cikkemért Szeleifalu tiszteletbeli polgárának minősítettek. Csak a kontraszt kedvéért: az egyik, kezdeményezésemre épült nagy-nagy intézmény szükségességéről szakajtónyi írásban érveltem, minden lehetséges fórumon agitáltam, felavatását vezércikkel üdvözöltem. Még meghívót sem küldtek megnyitására.

Több dokumentum őrzi persze a pártállami időszak színét és visszáját, az adjuk meg a császárnak, ami a császáré, magunknak, ami minket illet kényszerű továbbélési praktikákat. Minden elismerés megilleti például az Épületasztalosipari és Faipari Vállalat Kecskeméti Gyárának Lenin szocialista brigádját a berendezési tárgyak ingyenes készítéséért. A brigádnaplóhoz azonban mellékelni illett egy Szocialista Szerződést. Semmit sem von le társadalmi munkájuk értékéből, jó szándékukból, hogy az említett dokumentumban a vállalat érvényesíteni akarta azt a népi bölcsességet, amely szerint a jóság kölcsön jár: „Az óvoda testülete vállalja, hogy segíti a patronálók óvodai felvétel iránti kérelmének kielégítését.” E hivatalosul fogalmazott mondathoz hozzá kell tenni, hogy akkoriban számos, arra rászoruló gyereknek nem jutott hely az óvodákban.

Az élet minden mozzanatát akkoriban mételyező ideológiai nevelés szándékát is tükrözi a Szerződés több pontja. „A nevelőtestület tagjai aktív közreműködésükkel segítik a brigád politikai és kulturális megmozdulásait.”. (Nyilván gyerekek szerepeltetésére gondoltak.) Fejcsóváltató azonban az a viszontkötelezettség-vállalás, amely szerint a Lenin szocialista brigád részt vállal az óvoda kulturális és politikaitársadalmi rendezvényeinek szervezésében. Nem illett megkérdezni: mi szükség van apróságok életkoruktól idegen politikai befolyásolására. Nem a szeleifalui óvodához kötődik az unokámtól hallott történet. Az óvó néni – nyilván kötelességből –, elmondta, hogy vadul háborúznak az imperialista, rabló, gaz amerikaiak és a hős vietnámi hazafiak. Végül a csoport eszének tartott Balázstól megkérdezte: kik fognak győzni? Az ifjú férfiú némi töprengés után rávágta: az indiánok. Válaszát társai helyesléssel fogadták.

Ez a régi história jutott eszembe, amikor a nyári szünet előtti foglakozás utolsó órájában beszélgettem a még az óvodában tartózkodó apróságokkal.

Megkérdeztem, hogy kinek vannak saját mesekönyvei. Hétből hatan felnyújtották a kezüket. Csikó Dominika a Hófehérkét, a Piroska és a farkast emlegette,

Romsics Ádám egy La Fontaine meséskönyv címét idézte pontosan, az Öreg néni őzikéjét nevezte meg Mócza Réka. Csak egyetlen gyerek jelentkezett, amikor arra voltam kíváncsi, hogy milyen újságról tudnak. A Blikket említette…

Megtisztelte tájékozó látogatásomat, értékes felvilágosításokkal szolgált Mészárosné Hrabovszki Márta, aki sokáig vezette ezt az intézményt, majd a Máriavárosi Óvoda Integrációt. Most sikeres üzletasszony.

Tizenhat éve dolgozik a Szeleifaluban Csató Lajosné Mészáros Éva. Hét esztendeje ő a tagóvoda vezetője. Élete nagy része ehhez a várostájhoz köti. Itt, az óvodával átellenben lakik mérnök férjével, két egyetemista lányával. Itt élt nagyapja, édesapja, mindketten a konzervgyárban keresték kenyerüket. Ismer minden családot, tudja, hogy az itt őslakos vagy ide telepített „kisebbség” zöme jól beilleszkedik a polgárosuló helyi társadalomba, de azért akadnak fejfájdító kivételek. Például az egyik nehezen kezelhető kisfiúról kiderült, hogy rendkívül zavarosak családi körülményei, édesapjával otthon enyhén szólva nem gyereknek való filmekkel szórakoznak.

A gyerekek persze megtárgyalják tévés és egyéb élményeiket.

Bár a falu a gyarapodás jeleit mutatja, számos család nagyon nehéz körülmények között él. A 76 óvodásból 2005 elején negyvenen jogosultak családjuk anyagi helyzete miatt ingyenes étkeztetésre. Országszerte az iskolákban, óvodákban csökken a gyerekek száma, itt ősztől már 81 apróság tekinti második otthonának a Bíró Lajos utcai óvodát.

Utcaképek, töprengések, emlékek séta közben

A Pelikán utcán halkan berregő géppel, a háza előtt füvet nyíró úr – azt hiszem, főiskolai tanár – lassan két évtizede lakja jó polgári ízlést és életkörülményeket sugárzó muskátlis-ablakos házát. Egyetért fejcsóválásommal. Tájidegen a vele átellenes, két telken épült, amerikai filmekben látott, nekem kicsit hivalkodónak tűnő, állítólag úszómedencés épület. De azért hozzáteszi: mit szólnék, ha látnám a ladánybenei út menti csodapalotákat. Minden viszonylagos.

Messze, a messze?

A nagyvárossá duzzadó Kecskeméten mennyire megváltozott az emberek távolságérzete! Az első világháború előtt sokan szenvedélyesen tiltakoztak a mostani Katona József Gimnázium helyének megválasztása miatt. „Középiskola nem való a prérire”, és hasonló indokokkal követelték a tanintézmény méltóbb elhelyezését.

Bár égető szükségem volt családomnak lakásra, mégis elbizonytalanodtunk, amikor megtudtuk, hogy sok éves küszködés után komfortos lakást utalnak a nagyonnagyon messzinek tűnő Rávágy tér Magyar utcai szakaszán. Már több mint egy évtizede éltem Bács-Kiskun megye székhelyén, azt hittem eléggé jól ismerem a várost, de Szeleifalunak csak a nevét hallottam.

Utcanév ürügyén a csendről

A sátrakat, szabad mezőket, vágtató lovakat, jurtasátrakat idéző nevű Nomád utcában így hirdette valaki vállalatát: Magnók, autórádiók, hi-fi tornyok javítása.

Szeleifalui sétáim során egyetlen egyszer hasogatta hosszan idegeimet egy hoszszan vijjogó autóriasztó. Közvetlen közelében nincs egy teremtett lélek. Senki sem mozdul. Ebben hasonlít: a belvároshoz. A távolabb házuk előtt autót reparáló férfiak érdeklődésemre csak a vállukat vonogatják. Megszokták. „Megszólal, ha egy autó elmegy mellette az úton”. Polgárosultabb országokban büntetik az utcán szemetelőket, az oktalan zajkeltő bocsánatot kér a szomszédoktól. Közösségellenesnek tartják, aki beletapos utcai virágágyba, összetör köztéri lámpatestet, megrongálnak pihenő padokat.

Legalább az oly kedves Szeleifaluban még határozottabban felléphetnének az egyelőre még kisszámú csendrongáló ellen. Ismerik Shakespeare bölcs észrevételét:

„A csend a legtökéletesebb hirdetője az örömnek”.

Üzlet a főutcán

Az Univer 1998-ban vette át a Bíró Lajos utcai üzletet. Vezetője Török Mihályné Kadafalváról jár be. Korábbi munkahelyére, az orosz laktanyákhoz viszonylag közeli Univer boltból akkor került ide, amikor a Pólus megnyitása után csakhamar kénytelen volt zárni kapuit. A forgalom itt kisebb az ottaninál, naponta a vásárlók átlagosan 310 000-350 000 forintot hagytak az üzletben.

A vevőkör részben a közeli üzemekben dolgozókból, részben a környékben élőkből kerül ki. Utóbbiak többsége nyugdíjas lévén bizony kétszer is meggondolja, hogy mire költ. Mi tagadás – mint a legtöbb üzletben –, itt is oda kell figyelni, hogy minél kevesebb áru kerüljön ki a pénztár megkerülésével az üzletből. A törzsközönséget arcról ismerik, de kellemetlen tapasztalataik miatt nagyon odafigyelnek a nyitott kézitáskával, kettesével-hármasával betérő ismeretlenekre. Néhány éve még egy autót is elloptak az üzlet elől.

Az üzletvezető és saját tapasztalataim szerint az árukészlet megfelelő. Mivel számítógépes összeköttetésben állnak az Univer illetékeseivel, gyorsan intézkedhetnek, ha valamiben hiány mutatkozna.

Szomszédság

Mondják, nem választhatjuk meg szomszédainkat. A házak se.

A Bagoly és a Szárcsa utca sarkán a szegénység (vagy az öregség?) és a jómód (az öntudatos vitalitás?) szemez egymással. Kik lakhatnak az öregségében ráncosodó kis családi házban és kik a legfeljebb néhány éves mutatósnak szánt, a tulajdonos tehetősségét az arra járóknak is tükröző épületben.

Óvodások nyári élményei

Mint várható volt, a nyári óvodanyitáson, 2006. augusztus 14-én kevesen jelentek meg. A legnagyobbak, „a végzősök” már az iskolára készülnek, az új beiratkozottakat pedig szeptembere várják. Többen még nyaralnak, vagy a szabadságon otthon tartózkodó szülők vigyáznak rájuk.

Kérésemre Judák Mónika – Csató Lajosné óvodavezető hozzájárulásával – megkérdezte a gyerekeket, hogy miként töltötték a nyarat.

Vörösváczki Tibor arra büszke, hogy a Csalánosi tóban tizenhat halat fogott, sokat fagyiztak, bambiztak és nézték a videót.

Berkocs Ádám alig győzte sorolni élményeit. Hat napig a Balatonon voltak, étteremben vacsoráztak, szép volt a kilátás szobájuk ablakából, bűvésszel is találkoztak, de ami mindennél fontosabb, Ádám megtanult úszni. Ezúton is gratulálunk.

Kelő Annabella sokáig emlékezni fog arra, hogy milyen szépen megünnepelték születésnapját. Még sohasem látott a földön ennyi repülőt, mivelhogy először volt

Ferihegyen. Külföldre utazó bátyjukat kísérték ki. Ha már Pesten jártak, persze az állatkertet sem hagyták ki.

Horváth Noémi szüleivel egy hétig élvezte a tőserdei gyönyörűségeket. Összebarátkozott egy Fanni nevű kislánnyal, minden nap fagyiztak, fürödtek.

Kusdi Kristóf számára is jól telt el a nyár, köszönhetően elsősorban balatoni üdülésüknek, ahol még vízibiciklizhetett is. Úgy látszik, ebben a korban az étterem meghatározó élmény, mert ő is megemlítette, kihangsúlyozva: „az apával, anyával”.

Még egy esküvőre is meghívták őket.

Apukájával főzte meg közösen fogott halát Szabó Bence.

Hétvége jóízű csevegőkkel és buszhiánnyal

A 6-os busz egyik, Bajnok utcai megállójában hiába várom a járatot. Sajnálom, hogy nem számolgattam közben az elsuhanó, elzúgó vagy elpöfögő autókat. Még a késő délutáni (kora esti?) órában is iszonyú a forgalom. Egy kismacska szeretne átjutni a túloldalra. Tízszer nekiindul, tízszer visszahőköl. Hiába kémlelem a Kiskőrösi út és a Bajnok utca fordulóját, nem akar föltűnni a várt Ikarusz. Majdnem átellenben egy kiskapu előtt, három, ízlésesen öltözött fiatalasszony beszélget. Egy szavuk sem jut át az autózúgásban, de így is érzékelhető, hogy jól érzik magukat egymás társaságában, megfeledkeztek a világról. Odamennék hozzájuk, hogy mit tudnak a buszjárásokról, de nincs szívem megzavarni a távolról legalábbis idilli társalgást.

Később gondoltak egyet, elsétáltak valamerre. Eszembe villan, hogy még egyetlen sokemeletes bérház előtt vagy lépcsőházban nem láttam ilyen önfeledten egymást szórakoztató szomszédokat. Noha kellő elővigyázatossággal jártam el, még legalább félórát kellett álldogálnom a busz érkezéséig. A Volán-információtól óvatosságból előzetesen érdeklődtem a 6-os menetrendjéről. Közölték, félóránként jár, csak azt nem tették hozzá, hogy este 6-ig.

A dáliák is elszomorodnak?

A Páfrány utca és a vasúti sínek közötti zöld felületen egy hatalmas gumiabroncs éktelenkedik. Dísznek szánta valaki, vagy így akart megszabadulni feleslegessé vált tulajdonától? Az előbbi a valószínű, mivel néhány helyen virágtartóként hasznosítják (?) a kiszolgált abroncsokat. Már föltűntek a kerti törpék is. Ezekben a kertekben egyre szomorúbbak a petúniák, a dáliák, a rózsák, a muskátlik, a tulipánok.

Bízzunk abban, hogy az egyelőre túlnyomó többségű szép kertek (például a Melinda utca 4. számú ház előkertje) és az ízléstelenség mindennapi küzdelmében az előbbi győzedelmeskedik.

Kínálat – kereslet

Kínálati piac 2005-ben. E várostájon is bizonyosodott, hogy manapság nehezebb értékesíteni a valamit, mint megtermelni. Több házon felirat tudatja: búza, szalma eladó. Két helyen alkalmi dinnyeárusok várják türelmesen a vásárlókat. Jól elbeszélgetnek, mert nincs kuncsaft, pedig nem messze, egy Kiskőrösi úti boltban jobban fogynak a csaknem kétszer annyiért kínált görögdinnyék.

A dinnyeárusról Sipiczki Sándor 2006-ban készítette a felvételt

„Az év végén bezárok”

A Mérleg utcától a Kiskőrösi útra fordulva jobbra, az úttól kissé beljebb ABC cégtábla hirdeti, hogy régiesen szólva, vegyeskereskedés várja a vásárlókat.

Mi tagadás, a kánikulás délidőben, mikor benyitottam, csak ketten voltunk a kis üzlethelyiségben. Egy eladó hölgy és én. „A forgalomról nem nyilatkozhatok, de itt a tulajdonos, idehívom.” Jó megjelenésű úr kissé kedvetlenül köszöntött.

Hamar kiderült, hogy nem látogatásom hangolta kedvért borúsra. Különben is azonnal tudattam, hogy semmi közöm az Apehhez, az ÁNTSZ-hez, a Fogyasztóvédedelemhez (vajon utódaink fél évszázad múltán értik-e szavak jelentését?).

Az új kormány úgynevezett megszorító intézkedései, a Gyurcsány-csomag miatt volt borús.

„A különféle emelések miatt legalább 160 000 forintal nőnek havonta üzleti kiadásaim. Az sem vigasztal, hogy nem csak én járok így. Az év végén bezárom az üzletet, 56 évesen elmehetek munkanélkülinek. Eddig is csak éppen-éppen megéltünk.

A környékben főként szegényebb emberek laknak, leginkább sajnos cigarettát és alkoholt vásároltak. A jobb módúak a nagy bevásárlóközpontokba járnak.

Többet nem tudunk kihozni magunkból, reggel 6-tól este 6-ig a vásárlók rendelékezésére állunk. Adtam hitelbe is ezt-azt, megbántam. Nézze, az értékesebb italok, egyebek, a legfelső polcokon vannak, mert bizony lopnak. Bejönnek egyszerre négyen-öten, mindenkire nem figyelhet az ember.

Bezárom a műkertvárosi üzletemet is, bár az egy picit jobban megy az igényesebb vásárlóközönségnek köszönhetően. Húsz éve dolgozom a szakmában, most elmegyek munkanélkülinek.”

Útszéli kereszt kiskertben

A szíve majd’ megszakadt Terecskei Dömötörnek, felesége váratlan halála után.

Az orvostudomány akkoriban már viszonylag sikeresen birkózott a tífusszal, ezért reménykedett az utolsó pillanatig asszonya életben maradásában. Megnyugodva Isten akaratában, a szenvedő Jézust ábrázoló és az Urat dicsérő útszéli kereszttel adózott 1935-ben felesége emlékének. Felirata immár hetven esztendeje magasztalja a Világ Teremtőjét a család Róna utcai házának előkertjében. Jelenlegi lakója született Terecskei lány, Latos Lászlóné. Rosszul tudják tehát sokan, hogy a keresztre feszített Jézust a második világháború után, fogadalomból emelték a szeleifaluiak. Úgy gondolták ugyanis, hogy 1944 végén, egy, a közelben elhunyt szovjet katona haláláért a környékbelieket tette felelőssé a harcos parancsnoka.

Tudatta: amennyiben nem jelentkezik a tettes, vagy nem adja ki a falu, akkor fölégetteti a telepet. A népi hiedelem szerint föladta magát az, aki talán édesanyja vagy lánya védelmében szembeszállt a Vörös Hadsereg katonájával. Letartóztatták, elvitték valamilyen lágerbe, így mondogatják. Hasonló esetek az országban sok helyen, Kecskeméten is előfordultak, tehát itt is megtörténhetett hasonló tragédia, de erre semmi bizonyíték nincs. A keresztállítás dátuma pedig kizárja a fent említett összefüggést.

Mi indíthatta meg egyesek képzeletét? Talán az, hogy a feleségét elvesztő férfi valóban éveket töltött orosz fogságban, csak éppen az első világháborúban. Megtanulta Puskin, Tolsztoj nyelvét, és 1945-től gyakran tolmácsként hasznosította tudományát.

A Róna utcai Terecskei-ház fogadalmi kereszttel (Walter Péter felvétele)

 

IPARTELEPEK, VÁLLALATOK KISKECSKEMÉTEN ÉS A SZELEIFALUBAN

 

Classic Építőipari, Kereskedelmi és Szolgáltató Kft., Izsáki út 2.– Frikus Kecskeméti Szállítási Kft., Bajnok u. 3. – Citroen Király

Autó Kft., Bajnok u. 3. – Polydom Magyar-Belga Építőipari Rt., Kiskőrösi u. 12. – Kész Kft. (Ipari park) – Hidrau-mobil Kft., Kiskőrösi út 3/b – Ria Plastex Kft., Izsáki út 2. – Axon Kábelgyártó Kft., Wéber Ede út 10/a – Hírös Méh Kft., Kiskőrösi ú. 3 – Kündig-food Kft., Kiskőrösi u. 8. – Dekorichter Kiskőrösi u. 8/a – Ékisz Épitőipari Kft., Kiskőrösi út 16. – Rösch Mode Kft., Bajnok u. 3/c – Bende Stáb Kft., Kiskőrösi út 12. – Akker-Plus Kft., Korhánközi út 10. – Delta Kft., Korhánközi út 8. – Grünpont Kereskedelmi Kft., Kiskőrösi u. 5. – Flexmetál Kft., Kiskőrösi út 18- 20. – Danubius Beton Kft., Bajnok u. 13.

(A felsorolás nem törekedett teljességre.)

Az első kecskeméti gyár

Az eléggé elhagyatott Kiskőrösi út elején kevesen gondolják, hogy Kecskemét történetében kitüntetett hely illeti meg az 1901. július 14-én itt felavatott gyárat. Akkoriban a helyi ügyeket – napjainkkal ellentétben – alig-alig befolyásolták pártérdekek.

Ennek is köszönhetően az alapító szándékának bejelentésétől a termelés megkezdéséig mindössze 55 hét telt el. A polgármester 1900. április 9-én fogadta az előzetesen bejelentkezett Diffenbach József Edét, egy dél-tiroli gyümölcs- és főzelékgyár vezérigazgatóját és az őt kísérő kereskedelmi minisztériumi tisztviselőt. Az osztrák úr bejelentette: ott építtetnék föl Magyarországra tervezett gyárukat, ahol a megfelelő természeti körülmények mellett a befogadó várostól legelőnyösebb támogatást kapnak. Nem lett volna Kada Elek Kada Elek, ha vezetésével nem Kecskemét került volna ki győztesen az ajánlatra ráhangolódó, egymásra licitáló városok versenyéből.

Gyümölcs- és Főzelékkonzerv-készítő Részvénytársaság Első Kecskeméti Konzervgyár

A Kada Elek és Diffenbach Eugen által aláírt
gyárlétesítési szerződés első oldala

A tárgyalásokat a legnagyobb titokban azonnal megkezdték. Szegedi György gazdasági tanácsnok és a pénzügyi bizottság pártolólag terjesztette be a májusi közgyűlésre az Action-Geselschaft für Bereitigung conzervierter Früchte und Gemüse kérvényét.

A városi vezetők belátták, hogy Kecskemét és vonzáskörzete csak nyerhet az itteni termékeket feldolgozó és különféle alakban a világkereskedelem útján értékesítő nagyvállalattal.

A megállapodás főbb pontjai: a jégvermek melletti téglatelepi földekből örök tulajdonul a gyár átenged 15 holdnyi területet, 16 000 koronát ad az építéshez, a részvénytársaság a téglakészletet a várostól vásárolja meg.

Az új üzem 15 évig mentesül a helyi pótadók fizetésétől, és kötelezi magát a közgyűlés, hogy egy évtizedig hasonló vállalkozást nem támogat.

Az egyességet 1900. május 23-án írta alá Kada Elek és Diffenbasch Eugen. Az építkezés Zaboretzky Ferenc irányításával gyorsan haladt a boseni tervek alapján . A fülöpszállási vasútvonal mellett, a város által ingyen átengedett 15 hold 349 négyszögöl területen (Téglatelep 58., az 1907-es utcanévváltozások után Árpádváros 7.) 1901 májusában avatták fel üzemet, melyet az alapítók Gyümölcs- és Főzelékkonzerv-készítő Részvénytársaság Első Kecskeméti Konzervgyár néven jegyezték be cégüket. Kezdetben 51-70 állandó, és 140-160 időszaki munkást alkalmaztak.

Várostörténeti érdemű a gyáravatás alkalmával megnyitott vendégkönyv. Nem csak az esemény okán, az aláírók miatt is.

Nevüket az első oldalra bejegyzők közül Kada Elek polgármester, Szegedi György tanácsnok, dr. Nagy Mihály országgyűlési képviselő, Pacsu Mihály bankigazgató, Mészáros József tanácsnok, Zombory László tiszti főügyész, Dékány László tanácsnok, Maurer János szakíró, szerkesztő, Szabó Miklós rendőrkapitány szerepel a Kecskeméti Életrajzi Lexikonban.

Újságíróként volt jelen és az akkoriban még szépreményű irodalomkedvelő Vágó Béla is.(A Tanácsköztársaság népbiztosával és fiával 1939-ben a sztálinista gyilkoló gépezet végzett Leningrádban.)

 

Német, majd orosz tulajdonosok

Már a gyár megalakulásakor tudatta egy újságcikkben Diffenbach: „Cégünk elve, minden terméket, amelyek a kecskeméti piacon találhat, ott szerezze be.” Az 1910-es évek végén gazdasági nehézségekkel küszködő gyár 1912-ben gazdát cserélt.

Első Kecskeméti Konzervgyár Rt. névvel folytatta munkáját. 1915-ben újabb épületeket emeltek. A 13 kat. holdnál valamivel nagyobb gyárterület kétharmad részén gyümölcsöt termesztettek 1936-ban csupán a barackfeldolgozásra 650 munkást foglalkoztattak.

A gyár 1937-ben a Weiss Manfréd család érdekeltségébe került.

Mivel a Weiss család külföldre távozásuk engedélyezéséért a németeknek ajándékozta magyarországi gyárait, a második világháború után hadizsákmányként 1948-tól 1952-ig az oroszok tulajdonába került.

(Az 1921-ben, Platter János által alapított, Szolnoki úti gyár története csak a két nagyüzem 1957 júniusi egyesítése után tárgya írásunknak.) 1947-ben államosították a két konzervgyárat. A Kiskőrösi úti gyár ettől kezdve a 2-es telep nevet kapta.

Gyári hivatalnokok az első világháború előtt

Válságról válságra

E sorok írója szerint meg lehetett volna tartani döntően magyar tulajdonban a hazai élelmiszeripart, de a helyzet úgy alakult, hogy végül is reménykedve írta le a gyár magánosításakor, 1992 nyarán: „Révbe jutott a konzervgyár”. Sokakkal együtt tévedett. A hitel- és a szovjet gazdaság összeomlása miatt piaci problémákkal küszködő céget az Állami Vagyonügynökség 1992. augusztus 27-én adta el hozzávetőlegesen 400 lakás áráért. (A telek többet ért). A két telephelyen, összesen 20 hektáron elterülő, 1600 főt foglalkoztató, viszonylag korszerű műszaki állapotú gyár a

Magyar Foods Limited – amely az Egyesült Államokbeli Heinz J. Company és az angol Hillsdown Holding Plc felesben megalakított cége volt – tulajdonába került. 1995-ben a H. J. Company megvásárolta az angol világcég részét. Állítólag többet fizettek ezért, mint amennyit az egész gyárért kapott az Állami Vagyonügynökség.

Az amerikaiak mintegy 4 millió dollárt fektettek be a bébiüzem és a zöldségfeldolgozó ágazat korszerűsítésére. Mivel azonban romlott a világgazdaság helyzete, súlyos gazdasági válság nyomorította a remélt felvevőpiac Oroszországot, a Heinz új vezetősége három európai gyárának értékesítése után a kecskemétit is eladta. Egy Kanadában élő magyar házaspár vette meg az üzemet. 1995 februárjában a még megmaradt 554 dolgozóból 286-ot elküldtek. Végzetesnek bizonyult az új tulajdonosok megválasztása. George és Judit Zafirnak – mint utólag kiderült –, se pénze, se szándéka nem volt a gyár életben tartásához.

Török József termelési igazgató a megyei napilap 2002. április 30-i számában olvasható nyilatkozata szerint: „amikor a gyártás szakmai részétől kezdtünk beszélgetni, kiderült, hogy a két kanadai egyáltalán nem ért a konzerviparhoz”. Nyilvánvalóvá nvált, hogy nem akarják elindítani a termelést, hanem a raktárkészlet, a telkek, épületek értékesítésével tőkekivonásra spekulálnak. Sajnálatos, hogy Kecskeméten nem alakult ki olyan politikai és társadalmi összefogás a gyár megmentésére, mint például Győrben, ahol meghátrálásra késztették az édességipari nagyüzem megszüntetésével próbálkozó multikat.

Mivel a kanadaiak nem fizették ki a vételárat, nem számoltak el a raktárkészlettel, a részvények 99 százalékával rendelkező Heinz cég eladta a kecskeméti konzervgyárat egy magyar befektetőcsoportnak. A jogilag is megalapozott ügyletet nazonban a kanadaiak megtámadták. Hosszú pereskedések kezdődtek, amelyeknek ismertetése nem lehet e kiadvány feladata. A már-már reménytelen helyzetben az Univer sietett a még menthető megóvására. Jogi és egyéb gondok miatt 2006 nyarán még nem lehet tudni biztosan, hogy eredménnyel járnak-e erőfeszítéseik.

Az 1996-ban bezárt, Kiskőrösi úti 2-es telepet a cég régi üzleti partnere, a svájci Kündig Food cég vásárolta meg. A vállalkozás sikeresnek bizonyult. Tíz éve, hitel felvétele nélkül, minden évet nyereségen zártak.

Csongovai Tamás igazgatótól tudom, hogy a 40 főt foglalkoztató üzemben paradicsomport gyártanak, melynek 95 százalékát külföldön értékesítik.

Sajnálatos, hogy újabban a nyersanyagot főként külföldről vásárolják ár- és minőségi szempontok miatt.

A kötet nyomdába adásának napjaiban írják alá valószínűleg azt a szerződést, amelynek értelmében egy magyar szakmai befektető csoport tulajdonába kerül az üzem.

A múlt század hetvenes éveiben jártam utoljára a Kecskeméti Konzervgyár Kiskőrösi úti telepén. Feldolgozásra váró nyersanyagot szállító teherautók sora várta az átvevőket. A hatalmas telek egy részében körtefákat láttam. Mondják, hogy a két világháború között a gyári terület kétharmadán gyümölcsös virított. Két régi üzemi épület ipari műemlékké nyilvánítását magam is szorgalmaztam.

Most eléggé lehangoló a környezet. Látni egy második világháborúból maradt légópince lejáratot, omló vakolatú, üresen álló épületeket.

A telep első részében sárga-kékbe öltözött emberek csomagokat pakolnak, a DHL Nemzetközi Express Magyarországi Kft. raktárában. (A névszó a tulajdonosok nevének kezdőbetűiből keletkezett.) Néhány éve költöztek ide. Az amerikai cég vásárolta meg – úgy hallom – a német postát, ezért bújtatta alkalmazottait német nemzeti színekbe. Büszkék arra, hogy tulajdonukban van Európa legnagyobb teherszállító repülőgépe. Kecskeméten is megtalálják számításaikat, de honunkban csak az újpesti labdarúgócsapatot szponzorálják.

A mellettük található Dobos Lakberendezés Kft. egyik raktára. Ez a cég egy helyi sportegyesületet támogat.

Mint említettük kiadványunk nem törekedhet a monografikus teljességre, ezért csak megemlítjük, hogy eléggé vegyes képet mutat a Kiskőrösi út. Hagyományosan itt találhatók hulladékgyűjtő telepek, itt van a városban mind ismertebb Bende

Stáb Kft. központja és itt található a Polydom Magyar-Belga Építőipari Rt.

Többféleképpen értékelték a végül is csődbe ment DUTÉP teljesítményeit. Az biztos azonban, hogy számos kiváló szakember nevelődött ki a mamutüzemben.

(Kérdés persze, hogy mennyire érvényesülhetett szakmai felkészültségük, szervezőkészségük-kreativitásuk az adott túlbürokratizált, túlduzzasztott vállalat-irányítási rendszerben.) Ennél a nagyvállalatnál dolgozott dr. Nagy Tibor, az 1990-ben alakult Polydom Magyar Belga Építőipari Részvénytársaság ügyvezető igazgatója.

Részvényeinek 92 százaléka két belga társaság tulajdonában van. A belga partnerek kedvezményes kamatozású hitelek megszerzésével lehetőséget nyújtanak egy-egy hazai projekt kivitelezési munkáinak megszerzéséhez. A társaság legfőbb profilja a generál kivitelezés, betongyártás.

 

Elhallgatott tömegszerencsétlenség

A mentőállomás és Korhánközi út között sokan sejtették 1973. január 30-án késő délután, néhány perccel 5 óra után, hogy valahol nagy baj történt. Egyik mentőautó a másik nyomában robogott szirénázva a korhánközi vasúti átjáróhoz. Szörnyű látvány döbbentette meg a közelben tartózkodókat. Egy utasokkal telt autóbuszt valósággal kettészelt egy alig megvilágított, az alsópályaudvar felé haladó szerelvény.

A vonat 40-50 méter hosszan tolta maga előtt a buszt, amelynek 58 utasa közül huszonnégyen a helyszínen életüket vesztették. A kórházba szállítottak többsége sem élte túl a tragédiát, tizenegyen a kórházba szállítás közben vagy a gyógyintézetben haltak meg. Honunkban addig ez volt a legtöbb áldozatot követelő vasúti szerencsétlenség.

Az országos lapok nyilván központi utasításra nyúlfarknyi tudósításban számoltak be a szörnyű katasztrófáról.

A sajtó a mai napig adós a baleset körülményeinek hiteles, a mulasztásokat, a vétkeseket is megnevező ismertetésével.

Elhallgatták, hogy csaknem egy évvel korábban meghirdetett összevont tanácstagi beszámolón, városi vezetők jelenlétében egy résztvevő nyomatékosan követelte a csak András-kereszttel védett átjáró veszélyességének megszüntetését. A kért és javasolt sürgős intézkedések elmaradtak.

Az újságok csak a féligazságokat írhattak meg a katasztrófa körülményeinek tisztázására elrendelt helyszíni vizsgálatkor. Megállapították ugyanis, hogy az alkonyi órában, a ködös, borús időben, rossz látási viszonyok miatt, a bokros térségben a gépkocsivezető nem észlelhette a vonat közeledését. A mozdonyon elhelyezett gyenge lámpa fénye összeolvadt a távoli kórház kivilágított ablakainak fényével.

A bíróság szerint azonban a gépkocsivezetőnek a járműből kiszállva kellett volna meggyőződni a továbbhaladás veszélytelenségéről, (bár valószínűleg akkor sem észlelte volna a veszélyt).

Csak a tömegszerencsétlenség után módosították a közúti átjáró vonalvezetését.

Máig nincs emlékjel a tragédia helyszínén.

Minden értelmetlen halál borzasztó. Különösen fájdalmas, ha gyerekek, fiatalok vesztik életüket felelőtlenség miatt.

Legalább e kiadvány örökítse meg a tömeges szerencsétlenségben elhunytak nevét.

Helvéciai áldozatok: S. Juhász László (67), Aranyi Mihály (36), Tassi Antal (19), Dobozi Imre (37), Fülöp Hédi (7), Fülöp Árpád Imre, Fülöp Árpádné (65), Lévai József (6), ifj. Gabnai László (20), Fehér Anna Mária (10), Bakó Józsefné (73), Horváth Lászlóné (39), Holló Irén (16), Nagy Mária (28), Szintai Istvánné (28), Kovács Istvánné (26), Horvát Piroska (20), Heizer Erzsébet (21), Szakolczai Teréz (12), Kulcsár János (32).

Ballószögi áldozatok: Kálmán György (19), Nagy István (18), Koncz Sándor (18),

Sörös Mária (4), Baranyi Gizella (20), Kurucz István (17), Tornyi Julianna (19),

Nagy Klára (18), Szél István (18), Gyulai Attila (10).

Kecskeméti áldozatok: Szalai László (19), Juhász Sándorné (59).

Városföldi áldozatok: Fölei Lajosné (37) Fülei Márta (4), Fülei Attila (7).

 

A Kecskeméti Főiskola GépipariAutomatizálási és Műszaki Főiskola Kara

A múlt század ötvenes éveiben, a hadseregfejlesztés elsődlegességének időszakában, a háborúval fenyegető légkörben könnyebben jutott állami pénz katonai kiadásokra, mint például az egészségügyre, oktatásra. Így adódhatott, hogy a huszadik század harmincas éveinek második, a negyvenes évek első felében a lakosság hiába követelt korszerű kórházat, rendelő intézetet, új iskolákat. Kellett a pénz laktanyákra, a fegyverzet bővítésére. 1942-ben épült az Izsáki úti Táncsics-laktanya. A második világháború után megüresedett épületeit a Szerszám- és Gépelemgyár kapta meg. Mivel az üzem áttelepült a Szegedi útra, helyére költözhetett az alakuló Kecskeméti Felsőfokú Technikum.

A múlt század hatvanas éveinek közepére teljesültek egy új felsőfokú tanintézet létesítésének legfontosabb feltételei: országos igény az adott képzési területen végző szakemberekre, helyi fogadókészség és néhány, az ügyet vállaló kovászember.

Mindezek meglétében bízva 1963 júliusában, az akkori kohó- és gépipari miniszter levélben kérte az országos tervhivatal elnökének támogatását a szakemberképzés fejlesztéséhez. A gépipar és különösen a műszer- és híradásipar fejlesztéséről, valamint a vidéki ipartelepítésről 1962-ban elfogadott párt- és különböző kormányhatározatokra hivatkozva javasolta a műszaki szakemberképzés gyors növeléséhez szükséges feltételek megteremtését.

Mivel Bács-Kiskun akkor, átmenetileg legalábbis, mennyiségileg (részben elavult, gazdaságtalan fővárosi üzemek idetelepítésével) az országos átlagnál gyorsabban növekedett, kézenfekvő volt – ahogyan akkor mondták – a műszaki káderellátottság javítására a helyi erők bevonása.

A felsőfokú technikum alapítását a megyei vezetők minden fórumon lelkesen és okosan támogatták. Érvelésükben megemlítették: Bács-Kiskunban 130 munkásra jut egy mérnök. Az intézmény létrehozására a volt Táncsics-laktanyát ajánlották fel, „mely jelenleg a kohó-és gépipari minisztérium egyik vállalata kezelésében áll”.

Egy fiatal jászberényi mérnököt, Kovács Ervint bízták meg a szervezéssel. Értékes, hiteles visszaemlékezése szerint „a helyszín megtekintése után reménytelennek látszott, hogy azokból a részben romos, részben többszörösen átalakított, gyárteleppel, MHSZ autóiskolával, szükséglakásokkal betelepült, erősen elhanyagolt épületekből és környezetből felsőfokú intézmény lehessen nyolc hónap alatt.”

Az első tanév tervezett megkezdésére a gyors felújítás első ütemében a volt parancsnoki épületet, a kis és nagy legénységi épületet, a legénységi étkezőt és a konyhát hozatták rendbe.

Újabb és újabb, ma elképzelhetetlen nehézségek akadályozták a gyors munkát. A legénységi épületben például tizennyolc család lakott illegálisam.

A tatarozással, átalakítással megbízott két kecskeméti építőipari vállalat szükséges eszközök hiányában nem boldogult a régi harckocsigarázs lebontásával és a ledöntött betongerendák elszállításával. Ezen munkák nagy részét a szomszédos szovjet laktanya katonái végezték harckocsikkal. Ellenszolgáltatásként az ugyancsak társadalmi munkával helyrehozott és üzembe állított házi úszómedencében való fürdés lehetőségét biztosították részükre.

1964 júniusában került a 11.028/15. hrsz., a Szerszám és Gépelemgyár pneumatikus és hidraulikus gépek gyára kezelésében lévő, 8 hold 1279 négyszögöl ingatlan a kecskeméti felsőfokú technikum kezelésébe.

A megnyitás évében felvett 400 hallgatónak első gyakorlati feladatként segíteniük kellett az építkezés befejezését, a tantermek és a laboratóriumok berendezését.

Kialakultak az oktatási formák, új épületek szolgálták a képzést, korszerű műszerekkel gyarapodott az intézmény.

A folyamatos fejlesztésnek köszönhetően 1969 nyarán az akkor már 18 holdon elterülő intézményt az Elnöki Tanács Gépipari, Automatizálási és Műszaki Főiskola néven főiskolává nyilvánította. Impozáns főépületét 1972-ben adták át. Az intézmény huszadik évfordulóján készített visszatekintés szerint addig 3650 üzemmérnöki oklevelet osztottak ki.

1999-ben a GAMF – a Kecskeméti Főiskola keretében – a Dél-alföldi régió legjelentősebb műszaki oktatási intézményének számított. A városban elsőként kapcsolódtak az internetes hálózathoz is.

A kecskeméti felsőfokú intézmények közül a műszaki főiskolán tesznek a legtöbbet a diákok kulturális érdeklődésének a felkeltésért, a művelődés alkalmainak megteremtéséért. Sűrűn hallani sportsikereikről is.

Példásan őrzik, ápolják a magyar műszaki tudományok nagyjainak emlékét, bizonyítja ezt az intézet homlokzata előtti zöld sávban kialakított szoborpark, teljes nevén a Gépipari, Automatizálási és Műszaki Főiskola Műszaki Történeti Személyiségek Szoborparkja.

Első két portréját, Csáki Frigyesét és Pattantyús Ábrahám Gézáét, 1987. október 26-án avatták föl.

Csáki Frigyes (1921–1977) villamosmérnök, 1960-tól a Műszaki Egyetem professzora, az automatizálási tanszék vezetője, 1964-től 1969-ig rektora. Állami Díjas.

1965-től az akadémia levelező, majd a tudományos intézmény rendes tagjává választották.

Az erősáramú elektrotechnika és automatizálás, folyamatszabályozás fejlesztésében elért eredményei nemzetközileg is számottevőek. Számos publikáció szerzője, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, a Magyar Elektrotechnikai Egyesület elnöke volt.

A míves szobor Pálffy Gusztáv tehetségét dicséri.

Pattantyús Ábrahám Géza (Selmecbánya, 1885. december 11.–Budapest, 1956. szeptember 29.) gépészmérnök, egyetemi tanár. 1945 és 1949 között a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, Kossuth-díjas egyetemi tanár. Fél évszázados szakirodalmi és oktatói tevékenységével kimagaslott a hazai műszaki kultúra terjesztésében és fejlesztésében. Magánmérnökként több kisváros villamosítását tervezte, részt vett szivattyúk és egyéb vízgépek kifejlesztésében. Szerkesztette a Gépészeti Zsebkönyvet, valamint a Technika és a Magyar Technika című folyóiratot.

A portré László Péter alkotása.

Zorkutzy Béla 1949-ben, Mosonban született. Õ írta az első magyar nyelvű hegesztési szakkönyvet, 1941-ben nevezték ki a Huber és Sigmund Acél- és Fémárúgyár vezérigazgatójává. A Gépipari Tudományos Egyesület alapító tagja, örökös elnöke, Kossuth-díjas tanszékvezető egyetemi tanár, a műszaki tudományok doktora. volt.

Neumann János mellszobra Lakatos Pál Sándor műtermében készült. Az 5/4-es méretű, erőteljes plasztikájú bronzportré a kivitelezés során megőrizte frissességét, karakterét. A bronzöntés és a cizellálás precizitása elősegítette a formailag pontosan fogalmazott, frissen mintázott részletek érvényesülését, ezáltal a szobor életszerűségét.

Erőteljes mívességének köszönhetően az ábrázolt tudós elmélyült intellektusa és mindig nyitott személyisége karakteresen érvényesül.

A műalkotást a Kalmár Sándor Informatikai Intézet felavatásának napján, 2001. szeptember 7-én adták át. Neumann János (Budapest, 1903–Washington, 1957). A Fasori Evangélikus Gimnáziumban hamar kitűnt rendkívüli matematikai képességéivel. Hazai és külföldi egyetemeken tanult. 23 éves korától a berlini univerzitáson tanított. Kora egyik legkiválóbb matematikusa volt. Számos egyetem tisztelte meg Neumannt díszdoktori címmel. A tudományos kutatások több területén szerzett kiemelkedő érdemeket, okkal tekintik a számítógép egyik atyjának, mint a rendszer logikájának legfőbb megalapozóját.

A GAMF nagy előadóterme

 

AZ IPARFEJLESZTÉSRE KIJELÖLT TERÜLETEK HASZNOSÍTÁSÁRÓL

 

Jelentős anyagi ráfordítással igényes kivitelű, marketingkönyvet adott ki Kecskemét Megyei Jogú Város Tanácsa 1992-ben Város az Aranyhomokon, Magyarország közepén címmel.

Merász József polgármester előszava szerint azzal a nem titkolt szándékkal készítették az összeállítást, hogy megismertessék az érdeklődőkkel Kecskemét sajátosságait, és a lehetőségek bemutatásával kedvet csináljanak azokban, kik vállalkozásba szeretnének itt fogni, befektetési alkalmakat keresnek.

Mit ajánlottak Kiskecskemét, Felsőszéktó, Szeleifalu, Homokbánya területéről?

Az iparfejlesztésre kijelölt területegységek közé sorolták a szerzők a Bajnok utca térségét. Az iparterület kijelölésével elsősorban a kisvállalkozókat akarták segíteni.

Új telephelyeik kialakításához infrastruktúrával alapvetően ellátott építési telkekhez juthattak.

A Bajnok utcai ipari park tulajdonosa Kecskemét Megyei Jogú Város Önkormányzata.

Az ország legújabb, leghumánusabb börtöne

Másutt élők, a Korhánközi utcában autózók aligha sejthetik, hogy „kifelé haladva”, a vasúti átjáró előtti utolsó épület az ország egyik legmodernebb és legkényelmesebb börtöne. A fegyintézet rácsos ablakainak egy részét eltakaró három óriásplakát egyike arra jártamkor éppen a Szökés című RTL-sorozatot népszerűsítette.

E sorok írásakor derült ki, hogy ezekből a rácsos épületekből nem kifelé, hanem országos ribilliót keltve „befelé” szökött valaki. Anyagi ellenszolgáltatásért más helyett csaknem egy évet ült. Azért tettem idézőjelbe az „ült” szót, mert a rabok szabadon mozoghatnak az épületben, az udvaron. A falak között élők aligha engednek a csábításnak, mert – mint hallottam – kényelmes, egy-két személyes cellákban töltik idejük egy részét. Napközben csoportosan a falakon kívül dolgozhatnak, vagy éppen a büntetés-végrehajtási intézmény kertjét gondozzák.

A kapuügyeleti szolgálatot ellátó Szurok Zoltánban (sajnos rangját nem tudom), tájékozott lokálpatriótát ismertem meg. Szakmai ügyekről nem kérdezhettem – készségesen megadta illetékes előjáróinak elérhetőségét –, de szavai nyomán szinte megelevenedett az épület és környezetének múltja.

Harckocsizó alakulat laktanyája volt a börtön, felújított, kicsinosított épülete. Átellenben cigánybarakkok szomorkodtak, míg emberibb körülmények közé nem segítették az ott lakókat. Távozásuk után a barakkokat azonnal eldózerolták.

Beszélgetésünk közben az egyik szálloda gépkocsija kért bebocsátást. Kiderült, hogy a börtönben működő mosoda városi megrendeléseket is vállal.

Három műszakban

A múlt század hatvanas éveinek vidéki ipartelepítéseiről megoszlanak a vélemények.

Okkal mondtak édest és keserűt. Voltak az új telephelyen meggyökeresedő, életképes vállalatok, voltak tartósan ráfizetéses üzemek. Történt, ahogy történt. Az biztos, hogy ezek nélkül kevesebb külföldi cég települt volna Bács-Kiskun székhelyére, mert helyet és képzett munkaerőt kínált Kecskemét. Ha nem építtetett volna például a Mechanikai Mérőműszerek Gyára egy kisebb üzemet (amelyben később egy másik cég autórádiókat gyártott), a Bosch-csoport nem szemelte volna ki magyarországi fejlesztései során Kecskemétet.

A kecskeméti Digital Dise Drives Kft. (DDDK) német-japán vegyes-vállalat, amely a Robert Bosch GmbH (korlátolt felelősségű társaság), a Blaupunkt Autós Multimédia Üzletága, a Tanashin Denki Co. és a Tanashin Europe GmbH tulajdonában van. A cég Cd-mechanikák, Cd-váltó navigációs modulok gyártásával foglalkozik. Munkájukat a folyamatos fejlődés jellemzi. A gyártósorok teljes kihasználása érdekében több száz munkavállalójuk – néhány kivétellel – három műszakban dolgozik. Nehéz a szervezet hetenkénti átprogramozása, de örömmel vállalják, mert távlatilag is biztosnak érzik munkahelyüket.

Félszáz dolgozó

A franciaországi Axon csoport forgalma százmillió euro évente, és ezerenégyszáz főt foglalkoztat a világ számos pontján lévő gyáraiban. A kecskeméti Wéber Ede utcán a Philips cég magyarországi gyárainak kiszolgálásra létesítette telepét. A tavaly októberi indulás óta negyvenöt munkatársat vettek fel, és mintegy 100 millió forintos beruházást hajtottak végre – mondta Szakolczai István, az MMG Kecskeméti gyárának igazgatója.

(Köztér, 2001. április)

 

FÁK, CSERJÉK, VIRÁGOK

 

Akarva-akaratlanul kitűnt az eddigiekből, hogy a panelos, házgyáros lakókörnyezetből a Szeleifaluba kiszabaduló polgár valósággal lubickol a sok zöld látványában.

Itt több fa, virág, cserje „jut” egy-egy lakóra, mint általában a megyeszékhelyen.

Különösen Kiskecskeméten növekszik a muskátlis ablakok aránya. Nem emlékszem egyetlen csupasz udvarú, fátlan, virágtalan házra. Olyan ápolt pázsitokat is láttam, amelyek egyike-másika a mintaszerű, sok éved gondozás eredményeként létre jött fűtakarók mintaországában, Angliában is megállná helyét.

A szecesszió és a kecskeméti virágok Mégis nehezen lehetne eldönteni, hogy melyik a legszebb növényzetű utca, mert sehol sem éreztem úgy, mint egy dunántúli városban töltött gyerekkoromban, ahol felejthetetlenül hatalmas gesztenyefák álltak sorfalat iskolába menet, jövet. Országjárásaimból emlékszem csodálatos hársfasorokra, évszázados tölgyekkel szegélyezett díszútvonalakra, hangulatos allékra. Hasonlókat Kecskemétről, az e kötetben szemrevételezett várostájról nehezen tudnék felidézni. A népszerű orosz humorista szállóigévé vált szavait idézve: „valami van, de nem igazi”. Az a valami persze nagyon is sok, ami rengeteg munkával, szeretetettel, a környezet szépítésének mind többekben felbuzgó szándékával jött létre.

Mérleg utcai idill

Persze a van, és a lehetne eltéréséért legkevésbé a lakosság okolható. Csoda, hogy itt tartunk. A tizenkilencedik század végén a többi alföldi mezővároshoz hasonlóan itt is a hasznosra esküdtek. A dolgos emberekhez méltatlannak tekintették épületekben, ruházatban, öltözködésben a cifrát, a csak szépet szolgáló virágkultuszt.

„Se viráguk, se fájuk” – sajnálkozott Ady Endre Gőzösről az Alföld című, igaz, inkább nagykunsági szemtapasztalatait a világba síró versében. Az ifjúsága tájaira hazalátogató Tóth Árpádot is elszomorította a kálvinista szellemiségű Debrecen puritánsága.

„S kijózanít hidegen / Most ez a nagy idegen, / Virágtalan város.” (Hej, Debrecen…). Babits Mihály már a kultúrájával, életmódjával, polgárosultságával inkább a Dunántúlhoz vonzódó Baján csodálhatott „hat holdas rózsakertet”.

Mivel a Szeleifalut és Kiskecskemétet – Jókai szavaival – a puszták metropolisza szerves részének tekintjük, idekívánkozik: a hírös városban szinte előbb jelentek meg épületeken a virágok, mint a házi kertekben. Szülővárosomban, Győrben mindmáig az egyik legjobban megközelíthető, legszebb környezetű, igen látogatott piacon csak virágokat árusítottak, a terecskét virágpiacként emlegetik. Régi feljegyzésekből tudható, hogy Kecskeméten hol volt a búzapiac, országszerte csodálták gyümölcspiacát, állandó helyű baromfipiacon kínálhatták a libákat, tyúkokat gazduramék, a kofák, de virágpiacról nem olvastam, nem hallottam. A magyar szecesszió, itt jó érzékkel sokat foglalkoztatott honi nagyjai által tervezett középületekről, palotákról az újra, a szebbre fogékony lakosoknak köszönhetően polgárházak homlokzatán, majd kertjében is feltűntek a virágok. Az 1909-ben létrejött első, sajnos rövid életű Városszépítő Egyesület mindenekelőtt a fák, a virágok megszerettetésétől remélte Kecskemét és a mindennapok megszépülését.

Fasor és városkép

A múlhatatlan érdemű Gyenes kertészeken kívül akkora hiány volt szakképzett kertészekben, hogy például a Műkert telepítésére, a Szentháromság temető gondozására is a Monarchia Lajtán túli tájairól kellett szakembert idetelepíteni. Lestár Péter és főként Kada Elek polgármester a városiasodás feltételének tekintette a zöldterületek szaporítását. 1880-tól az első világháborúig megnyilvánuló távlatosságnak, alaposságnak, a szakértelem primátusának, a közérdek feltétlen elsőbbségének (boldog kor) köszönhetően mintaszerűen fásították az utcákat.

Hasonló történelmi visszatekintéssel kezdte szeleifalui, kiskecskeméti sétánkat dr. Hajnal Lajosné nyugalmazott városi főkertész, aki e kiadvány kedvéért látogatott el Sipos László önkormányzati képviselő körzetébe.

Szerinte is sokat emelhetnek egy-egy város(rész) esztétikai megjelenítésén az egységes fafajok. A fajtákat persze körültekintően kell megválasztani. Úgy, mint az első világháború előtti években a japán akácokat. Ma is sok látható közülük, bizonyítva a fagyálló, kedvelt díszfa strapabírását. Most is ajánlható lenne, ha nem támadtak volna időközben kártevői. Az is igaz, hogy szűk utcák fásítására erős, olykor a járdát felpúposító erős gyökérzete miatt alkalmatlan.

A szakmai körökben országosan elismert kertészmérnök asszony megerősíti ama sejtésemet, amely szerint: egységesebb utcai növényzettel még szebb látvánnyal gazdagítanák a járókelőket, az ott lakókat a szeleifalui, kiskecskeméti utcák. Természetesen

mindennek megvan a története. A Kiskőrösi útról a Mérleg utcára kanyarodva az útvonal még beépítetlen bal oldalára mutatva megjegyezte: annak idején, vagyis mintegy negyedszázada az első ideköltözők számára nyilvánvaló volt: a zöld növényzet jobban mutatna illegális szemétkupacoknál.

Aki a fákat szereti

Mivel a magasfeszültség vezetékei alatt nem ültethetők magas növekedésű fák, vele egyetértésben mogyorót választottak. Ez viszonylag robusztus, jól bírja a száraz alföldi klímát, a csapadékszegénységet, az erős nyári napsütést. Persze ez is gondozást igényel. Ahol most nincs semmi, a növény nem kapta meg a szükséges figyelmet, kipusztult. (Sajnos néhány helyen később mégis fa került a magasfeszültség alá. Pár éven belül ebből gondok adódhatnak. Nagyságrendekkel javíthatná a környezeti látványt, az itt élők közérzetét, ha földkábel váltaná föl a magasfeszültség vezetékeit.) Igényes köztéri növényzet többnyire csak a város legbelsőbb területein esetleg lakótelepen marad meg tartósan.

Kérésemre dr. Hajnal Lajosné fölsorolta a Mérleg és a Nomád utcát díszítő jellemző fafajtákat, cserjéket. Van itt juhar, árnyéktűrő, szép virágú, a légköri szenynyeződéseket jól tűrő, parkokban is szívesen ültetett berkenye, ciprus, vérszilva, szomorú eper. Látni diófát, nagyon korán öregedő spirálfűzet, ősszel dekoratívan elszíneződő lombozatú cukorjuhart és ezüstjuhart, nyárfát, fűzfát, szárazság- és várostűrő, sárga virágú csörgőfát (éréskor a szél a válaszfalakkal határolt magokat csörgeti – innen a név), hársat, sóskaborgolyát, a legmostohább viszonyok között is megélő, fényigényes ezüstfát, platánt, tuját, szilvafát.

A városnál korábban gondoltak – tudtommal éppen a főkertész asszony javaslatára – az egységes utcaképek kialakításához elengedhetetlen egységes fasorokra, de a szándék megvalósítása megbicsaklott pénz- és időhiány miatt.

A nyugalmazott főkertész asszony örömei és javaslatai

Persze a „mit” mellett nagyon fontos a „hogyan”. A kiválasztott fafajtát megfelelő tőtávolsággal kell, kellett volna elültetni. A fiatal fák legalább az első, kritikus három évben nem nélkülözhetik a gondozást. A kiválasztás nagy előretekintést kíván.

A platán például szép fa, de csak akkor, ha van elegendő tér lombkoronája kibontásához. Szűk utcába nem való, mert erős gyökérzete felpúposíthatja a járdákat, az épületek alá is befurakodhat, ráadásul hosszú ideig hullatja leveleit, a sok seprést pedig nem mindenki vállalja. Volt erre példa a Szeleifaluban is. Még Sipos László megválasztása előtt az egyik utcában már a fentiek miatt kivágásukat követelték néhányan, de a többség – főleg nem a közvetlenül érintettek – le is harapták volna a fa elpusztítását elrendelő fejét. Szerencsére később, a csatornaépítés alkalmat teremtett az adott helyre rosszul megválasztott fák kivágására, alkalmasabbak ültetésére. Akkor szép egy fa, ha érvényesíteni tudja habitusát.

Kiskecskeméten is föltűnt a sok örökzöld. Úgy érzékeltem, hogy a nyugdíjas főkertészt kissé elkedvetleníti a divat. „Mostanában nagyon erőszakolják az örökzöldeket. Nem hullatják a lombjukat, nem kell seperni.”

A Párkány utcában megálltunk a vasúti pálya menti ültetett, fiatal erdőcskénél.

Az ott növekedő fák – ha érezni tudnának – bizonyára örvendeztek e kézirat leadása előtti napokban a sok esőnek, mert – mint a kertészmérnök asszony azonnal feldezte – ezek csak akkor kapnak csapadékot, amikor a természet adja azt. Ugyanitt helytelenítette, hogy egy gesztenyefától 2 méterre nyárfát ültettek. Az előbbi hoszszabb életű, szebb lombozatú, a másik gyorsabb növésű – ha jól értettem szavait –, erőszakosabb a tápanyag megszerzésében, ezáltal veszélyezteti a gesztenyefa fejlődését.

Be kellene avatkozni védelmében.

Sétánk végén örömmel állapította meg dr. Hajnal Lajosné, hogy a vasúti sínek közelében Sipos László javaslatára rendbehozott kiserdő most is gondozottnak látszik.

A városrész vonzerejét hangulata, Kecskemét központjához viszonyított közelgése adja

 

MIKOR, HOGYAN DÖNTÖTTEK SZELEIFALUI ÉS

KISKECSKEMÉTI ÜGYEKBEN A VÁROSHÁZÁN?

 

Négy évtizeden át, a tanácsrendszer fennállása alatt sok helyi ügy dőlt el a városi tanács végrehajtó bizottságának ülésein. Természetesen a politikai irányultságot, az alapelveket, a káderpolitikát, a legfontosabb tennivalók sorrendjét a pártközpont határozta meg. A helyi ügyekben pedig a megyei, illetve a városi pártbizottság szabta meg az irányt, a lehetőségeket, tennivalókat. Az agitációs szónoklatok, cikkek szerint a tanácsülések voltak a legfőbb döntési fórumok. A pártállam évtizedeiben a testület szerepe valójában kimerült az előterjesztések megszavazásában.

A végrehajtó bizottságok szerepe az ötvenes években a központi utasítások, rendelkezések végrehajtásának megszervezésére korlátozódott. A monopolisztikus diktatúra egyik alappillére az ágazati irányítás volt. Az ötéves tervek határozták meg, hogy mi, hol, mikor, hogyan épül. Bács-Kiskun megye reformer vezetőinek köszönhető a területi elv, a területi érdekek érvényesítésének megkísérlése az úgynevezett községfejlesztés nagy keservesen elfogadtatott bevezetésével. Először számoltak azzal, hogy a lakosság áldozatokra is kész, ha olyan ügyeket mozdíthat előre, melyeknek révén javulnak életkörülményei. A megye pedig minden felajánlott forinthoz ugyanannyit hozzátett. Persze csak akkor számíthattak tevékeny lakossági közreműködésére, ha ők mondhatták meg, hogy mit akarnak: bölcsődét vagy orvosi rendelőt, szilárd burkolatú járdát, netán tanítói lakást. Akkoriban a „béketáborban” ilyesmire gondolni sem mertek. A vas és acél országa ábrándjáért, meg a fegyverkezésért kizsarolt földműves lakosság iszonyú elszegényesedése miatt a pártés állami vezetők kénytelenek voltak elvben és gyakorlatban elfogadni, hogy például a kecskemétiek jobban tudják: mire van leginkább szükségük, mint a pártközpont és a minisztérium illetékes vezetői. Némi teret kaptak a lakossági alkotóerők.

Mindezek következtében városfejlesztési kérdésekben szakmai viták is kialakulhattak a végrehajtó bizottságban. Egy-egy területet valamiért kedvelő, ambiciózus vb-tag előre lendíthetett kommunális fejlesztéseket. Dr. Lovas Béla Szeleifalu tanácstagja akkor tehetett legtöbbet választókörzetéért, amikor a végrehajtó bizottságnak is tagja volt.

Félreértés ne essék, még formálisan sem adta ki a pártállam a felügyelet, az irányítás jogát. Az I. tanácstörvény értelmében a helyi tanácsok első ülésükön választották tagjaik sorából a végrehajtó bizottságot, de ennek felügyeletét a minisztertanács látta el. Ugyankkor felelőséggel tartozott a felsőbb, esetünkben a megyei végrehajtó bizottságnak és a saját tanácsának. Számtalan esetet tudunk, amikor a megyei tanács vezetői, még csak a látszatra sem ügyelve, közvetlenül beavatkoztak városi ügyekbe, nem egyszer a város javát szolgáló kezdeményezésekkel.

Kecskemét Város Tanácsa végrehajtó bizottságának első ülését 1950. augusztus 17-én tartotta. Ezen a gabona-beszolgáltatásról készített jelentést hallgatták meg, majd a cukorellátási zavarokat magyarázgatták. Évekig szinte levehetetlen napirendi pont volt, „a begyűjtés, fokozása”, „a kulákok elszámoltatása”. A levert forradalom közvetett hatásának és az említett községfejlesztési szemlélet erősödésének, a megyeszékhely gyarapodásának tulajdonítható, hogy a múlt század ötvenes éveinek végén olykor városrészi ügyek is naprendre kerülhettek.

1959. november 5-én hagyták jóvá 48 házhely kiosztását a kiskecskeméti iskola környékén. Négyszögölenként 25 forint irányárat állapítottak meg. (9/1959. vb. szám.) Elsősorban fiatalabb olvasóinkra gondolva említjük meg, hogy a négyszögöl régi területi mértékegység. Egy négyszögöl = 3,5966 négyzetméter. Egy kataszteri hold = 1600 négyszögöl, azaz 5755 négyzetméter.

A térség felértékelődését mutatja, hogy néhány hónap múltán – 1960. április 14- én – szelefalui házhelyek eladási irányárát állapították meg. (9/1960. vb szám)

1961. május 19-én ismét ingatlanok értékesítéséről, irányáráról döntöttek 1 katasztrális hold 700 négyszögölön 17 házhelyet alakítottak ki, négyszögölenként 35 forintért (97/1961. vb szám).

A következő években az első tömeges lakásépítési program, az akkori nevén Leninváros felépíttetése kötötte le a városi vezetők, az illetékes osztály figyelmét.

Csak 1964. október 23-án tárgyaltak ismét Kiskecskemétről. Némi vita alakult ki a telekárakról. A későbbi Nomád utca térségében, 1 kh 1331 négyszögölre tervezett 22 lakás tulajdonosaitól végül is négyszögölenként 45 forintot kértek, tekintettel arra, hogy „a területet a jövőben közművesíteni kell”. (227/1964. vb szám).

Ugyanilyen meggondolásból döntöttek a 40 foritnos négyszögölenkénti árról, 1965. január 29-én, amikor is Alsószéktón 1 kh. 1409 négyszögöl holdon 10 házhelyet alakítottak ki, melyre 21 lakást terveztek. Irányár négyszögölenként 40 forint (15/1965. vb szám).

A lakáshiányra és a nagy érdeklődésre tekintettel még ugyanabban az évben, december 23-án, 38 újabb házhelytelek értékesítéséről döntöttek. Minden eddiginél nagyobb, 5 kh és több száz négyszögöl területet készítettek elő építkezésre. Négyszögölenként már 65 forintot kértek. (230/1965 vb szám) 1970. december 18-án hagyták jóvá Alsószéktó Petőfiváros részletes rendezési tervét

(235/1970. vb szám).

1971. február 26-án a Kiskecskeméten, a III. ütemben kialakított építési telkek értékesítése szerepelt egyik napirendi pontként. A pénzügyi lebonyolításra az OTP-t kérik föl. Ekkor jutott telekhez, illetve lakáshoz Hetesy József (Alsószéktó 153.), Kiss János (Helvécia Gazdasági dűlő 64.), Tóth József (Felsőszéktó 38.), Csaba Mihály (Alsószéktó 116.), Dobos László (Széktói-stadion). Négyszögölenként 200 forintot kértek (1971/21. vb szám).

Az Izsáki út mentén kialakított építési telkek értékesítéséről 1971. december 3-án döntött a végrehajtó bizottság. Többnyire földszintes házak kialakítására adták át a részben közművesített telket egy részét, kétéves beépítési kötelezettséggel. A készülő lakásokat a Mezőgép, a KPM, a Baromfifeldolgozó Vállalat dolgozói kapták.

A pénzügyi lebonyolítással az OTP-t bízták meg. Négyszögölönként 200 forint vételárat állapítottak meg (184/1971. vb szám). 1972. április. 7-én a testület ismét Izsáki úti telkek értékesítésével foglalkozott (67/1972. vb szám).

A város kifelé nyomult. Az alsószéktói házhelyosztás III. üteme tette szükségessé a belterületi határmódosítást. Az ügyet 1972. október 20-án tárgyalták. (158/1972 vb szám).

Tovább épült Kiskecskemét. Újabb alsószéktói telkek értékesítéséről döntöttek 1973. március 9-én (49/1973. vb szám) és 1973. május 2-án (96/1973 vb. szám).

A tanácsot is sürgették az építtetni szándékozók, ezért a telekkialakításra előirányzott keret kimerülése ellenére más forrásból finanszírozták átmenetileg az alsószéktói előkészítési munkálatokat; döntöttek 1973. december 28-án (256/ 1973. vb szám).

„Alsószéktó elszórt házaiban, s víz- és gázellátás teljes megoldása a legsürgetőbb feladat, de jó esély van a telefonhálózat kiépítésére is. A Szeleifalu kis utcáiban folytatódnia kell a csatornahálózat kiépülésének. Nagyon sok még a földes utca. Az úthálózatot erőteljesen kell fejleszteni és például a Bíró Lajos utca végén lévő 50-50 méteres „aszfaltszünettel”.

(Egy 1982-ben készült városfejlesztési terv térségünkkel kapcsolatos megállapításai.)

A Mérleg utcában kialakított 4 családi házas és 60 sorházas lakás felépítésére alkalmas telek tartós használati díjának megállapításáról tárgyaltak 1987. július 9-én (108/987. vb szám).

Kecskemét-Szeleifalu rendezési tervének módosítását és beépítési tervét 1983. január 27-én hagyta jóvá a testület (39-40/1983. vb szám).

A végrehajtó bizottsági napirendjei között csak 1987-ben szerepelt újra szeleifalui téma. A Mérleg utcában kialakított 14 darab családi ház és 60 darab sorházas lakás felépítésére alkalmas telkek tartós használati díját állapították meg (108/1887. vb szám).

Gond lehetett a Bajnok utcai törmelék-lerakodóhellyel. Portaszolgálattal való ellátásához szavaztak meg fedezetet (166/1987. vb szám).

A drága pénzen, ahogyan ma mondanánk, az adófizetők pénzéből megrendelt Általános Rendezési Tervek magukon viselték az akkori évek megalapozatlan nagyzolását, a mennyiség hajszolását, a realitások mellőzését, a lakossági érzületek, szokások, sőt alapvető emberi igények lesajnálását. 1978-ban azzal számoltak, hogy a közműveknek 2010-ben 174 ezer lakost kell kiszolgálniok. Három év múltán már „csak” 164 ezerre tették az említett időpontra Kecskemét várható lakosságszámát.

Emiatt rendeltek el sok ezer ember életétét megkeserítő építési (felújítási) tilalmat egész városrészekre. A várostervezésre is érvényes tehát az a Kádár-korszakban terjesztett meghatározás, amely szerint a szocializmus arra jó, hogy kijavítsa a szocializmus által elkövetett hibákat.

Mindezt azért említem, mert bőven idézhetnék ezekből a tervekből e kötetben tárgyalt térségeket érintő, már meghozatalukkor téves vagy az aktuális ideológiai elvárásoknak mindenképpen megfelelni akarás miatt a valóságtól elrugaszkodó feladat-meghatározásokat. Persze esetenként jó kvalitású, magát valamelyest a hivatali elvárásoktól függetleníteni tudó főépítész gyorsíthatta a korábbi tévedések kiigazításának folyamatát. 1989-ben a készülődő rendszerváltozás, a Városszépítő Egyesület a mind hangosabb lakossági véleményeket közvetítő ankétjainak légkörében terjesztette elő Öveges László főépítész, osztályvezető az 1981-es Általános Városrendezési Terv, illetve annak 1988-as módosításait számos pontjának módosítását javasló előterjesztését.

Nem kellett attól tartaniok a Korhánközi út, a Kiskőrösi út, a Halasi út térségében többnyire kertes házban élő családoknak, hogy kiparancsolják őket otthonukból, földgyaluk kitépik kedves gyümölcsfáikat, föl kell adni megszokott életmódjukat, mert még az 1988-as módosítás is 5720 házgyári lakást telepített volna e térségbe.

Végre kimondták, hogy a kialakult tanyavilág felszámolása nem lehet cél, de nem is kívánatos, arról nem is beszélve, „hogy a tervezett lakásszám szükségessége megkérdőjelezhető a tervezett lakosságszám függvényében”. Ez a megállapítás ugyan kissé hivatalosul hangzik, de mélységes igaz. Kimondták: maradjon meg „laza beépítésű külterületi mezőgazdasági területnek az arra vonatkozó építési lehetőségekkel.”

Szükségtelennek tartották a Kiskőrösi út és a Halasi út térségében, a Mérleg utca nyomvonalától délre eső területre tartalék intézményi területté kijelölését, vagyis az építési tilalmat.

 

TANÁCSTAGOK, ÖNKORMÁNYZATI KÉPVISELÕK, RÉSZÖNKORMÁNYZAT

 

Közismert, a tanácstagokat – főként a kezdeti időkben – statisztikai alapon válogatták össze, hogy a tanácstagság összetétele nagyjából feleljen meg az akkori ideológia és gyakorlat által elvárt arányoknak. Később megbízatást kaptak jól működő vállalatok vezetői is, arra számítva, hogy az irányításuk alá tartozó szervezet erőforrásait esetenként „társadalmi munkaként” összvárosi ügyekben is hasznosítja. Lényeges várospolitikai elgondolások, tervek nem a tanácsülésen dőltek el, a „megválasztottak” feladata (ritka kivételektől eltekintve) csupán a fejbólintásra szorítkozott.

Az ügyesebb, a tisztségüknek szívük szerint is megfelelni akaró tanácstagok azonban legalább tenni akartak valamit körzetükért.

Az e kötetben ismertetett városrésznek különös szerencséje volt legtöbb tanácstagjával.

A különösen kiemelkedőkről – például Barcsik Zoltánról és dr. Lovas Béláról kiadványunk más helyén is olvashatnak, mert tevékenységüket többször jó példaként mutatat be a helyi sajtó.

A rendszerváltozás utáni valódi választásoknál, a korábbiaknál sokkal nagyobb mértékben függött, hogy a jelöltek mit tettek a városrészért, vagy milyen terve megvalósítását ígérik, mint az idézett cikkekből is nyilvánvaló.

Tájékoztató tanácstagi beszámolóról

Ma is tanulságos olvasmány, kordokumentum a 65. és 66. számú választókerület közös tanácstagi beszámolójáról kézült tájékoztató jegyzőkönyv.

Megjelent választópolgárok száma: 75.

Meghívott vendégek:

Dr. Kósa Antal országgyűlési képviselő, Bartha Imréné, a HNF Városi Bizottsága titkára, dr. Fáy Ferencné, a városi tanács elnökhelyettese, Gyenes Géza, a távközlési üzem vezetője, Cseri Józsefné, a TISZA FÜSZÉRT Vállalat igazgatója, Kohl Antal, a Petőfi Népe újságírója, Jánosi Istvánné, a városi tanács főelőadója, dr. Lovas Béla és Barcsik Zoltán tanácstagok.

Dr. Lovas Béla, a 65. sz. választókörzet tanácstagja jelentette be, hogy a gázvezetési program megvalósult. Minden utcában van vezetékes gáz! Megköszönte a korábbi tanácstagtársainak Kiss Ottóné (1991-1985) és Kima Miklós (1971-1980) munkáját, akik segítették 1980-ben elindítani az akciót, a többi tevékenységgel együtt.

Az ő munkájuk is hozzájárult ahhoz, hogy az Alsószéktóban van villany, járda, vízvezeték, óvoda, ABC. Néhány utcában pedig önerőből utat építettek.

Elismeréssel szólt a társadalmi munkákat szervező lakóbizottsági vezetőkről, név szerint is említve Szegedi Jánost – 1971 előtti tanácstag –, Kalmár Istvánt, Veszelszki

Józsefet, Olajkár Istvánt, Z. Szabó Istvánt, Kovács Józsefet.

1971 óta Alsószéktó fejlődését mintegy 6 millió forint értékű társadalmi munka segítette. Létrejött az új osztás, modern és szép lakónegyed alakult ki, ennek eredményeit a régi település is élvezi.

Nagy léptekkel haladt az elhanyagolt Frankel Leó utca rendbehozatala, a lakásokat ellátták kerítéssel, rendbe hozták az utat, házak előtt kiskerteket alakítottak ki.

Dr. Lovas Béla tanácstagi beszámolójának második részében a további tennivalókra hívta föl a figyelmet.

Ezek: a korhánközi kereszteződéshez korlátokat kérnek az autók biztonságos kanyarodása érdekében. A Bajnok utca másik oldala ideális lakóterület lehetne! A tanácselnök elvtárs megígérte a téma megvizsgálását. Ha orvosházaspár költözne a kerületbe, az egészségügyi osztály létrehozna valamelyik vállalatnál üzemorvosi rendelőt, amit a körzet lakói is használhatnának. Sürgősen el kell kezdeni a Kiskőrösi út helyrehozását. A Róna utca 3. szám alatti ház akadályozza a közlekedést, az utca kinyitását. A Tüzépnél megoldatlan a vízelvezetés.

„Nekünk tanácstagoknak Barcsik kollégámmal együtt, ki 1985-ben lépett Kima

Miklós és Kiss Ottóné helyébe, a legnagyobb öröm az, hogy ma már olyan kérdésekről beszélhetünk, mint a csatornázás, a telefonhálózat kiépítése vagy a kábeltévé bevezetése.”

Meghívó 1988. március 27-re, a szokásos évi tanácstagi beszámolóra

A Fészek és a Kőszeg utca mellé a Présház, a Cserje, a Mozsár, a Sikló utcák önerős gázbevezetése is megtörtént. Köszönetet kell mondanunk a városi tanács illetékeseinek és név szerint Jánosiné elvtársnőnek is a precíz koordinálásért. A

Frankel Leó utca HKI házaiba a vízvezetéket bevezettük. Gyakorlatilag ezzel minden lakás el van látva vízzel, a Kiskőrösi és a Mérleg utcákon a csatornázás megtörtént.

További bekötések folyamatban vannak, amennyiben a lakossági hozzájárulás lehetséges. A telefonhálózat ügyében az igényfelmérést elvégeztük és a téma tanácsi szintű tárgyalását elindítottuk. A költségek kimunkálása után a beütemezési tárgyalások napirendre kerülhetnek. Az igényeket a postánál a szokott formában, egyénileg kell beadni.

A Cserje, a Mozsár, Siklós és a Présház utca (alsó részének) salakozása társadalmi munkával és önerős hozzájárulással ebben az évben elindulhat. Erre a célra javasoljuk a gáztöbblet bevezetési költséget ráfordítani, tanácstagi alap igénybevételével.

A Bajnok utcában levő Budapesti Gépesítési Vállalat felajánlotta segítségét salakfelrakási és útegyengetési munkára. Lakossági társadalmi munka esetén a Frankel Leó utca ezzel a módszerrel rendbehozható. A Mérleg utcai útépítés ebben az évben befejezést nyerhet, amennyiben a tanácsi pénzeszközök rendelkezésre állnak.

A Mérleg utca másik oldalának házhelykiosztása folyamatban van.

Sajnos terjed az illegális szemétszórás (például a Bajnok utcában). Erős lakossági kontrollra lenne szükség, hogy ezt meg lehessen akadályozni.

Ezekről és a még aktuális témákról szeretnénk véleményt cserélni. Ha nem tud eljönni, javaslatait írásban küldje el.

Minden kedves választópolgárt nagy szeretettel várnak a tanácstagok.

Barcsik Zoltán, dr. Lovas Béla, lakcím, telefonszám.

A helyi érdekek hatékonyabb képviseletéért: részönkormányzat

Évszázadokig tizedesek segítették a város irányítását, gondoskodtak az előírt kötelezettségek teljesítéséről. Szinte minden fontosabb teendőbe bevonták e szolgálatot ellátó, többségükben közmegbecsülésnek örvendő embereket. Ismert, hogy Katona József édesapját is megtisztelték tizedesi tisztséggel. Voltak idők, amikor többen segítették munkájukat. 1768-ban például minden tizedbíró mellé többek között „két jó gazda emberséges ember” rendeltessék.

Még csak utalásszerűen sem szeretném az önkormányzati képviselők és a tizedesek feladatkörét, tevékenységük jellegét, jogállását, stb. összehasonlítani, csupán arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy mindkét funkciót betöltők csak akkor számíthattak, remélhettek sikert, ha többen, szervezett formában támogatják őket, rajtuk keresztül a tanácsot, az önkormányzatot.

Ezért alakult meg Kecskeméten – ismereteim szerint az elsők között – néhány városrészi önkormányzat.

Az önkormányzat vonatkozó határozata szerint feladatuk a város és a városrész összhangjának megteremtése, az emberek tájékoztatása az önkormányzati feladatokról, közcélú önkéntes munka szervezése, tervezett jelentős közgyűlési határozatokról előzetes véleményformálás. Kapcsolattartás a városrészben működő egyéb szervezetekkel.

A 2001-ben alakult Szeleifalui-Kiskecskeméti Városrészi Részönkormányzat az említett szerint magának újabb és újabb feladatokat megjelölve működött.

Megalapozottan állapíthatta meg Kis János Péter Az alföldi városok fejlődésének adottságai az 1990-es évek új feltételrendszerében (Várossiker alföldi nézőpontból) című, a MTA Regionális Kutatási Központ Alföldi Tudományos Intézet kötetében olvasható tanulmányában: „A polgári fejlődést, ezzel együtt a települési identitás meggyökeresedését a kisvárosi magánépítészet mellett a társadalmi nyilvánosság új elemei is jól jelzik. […]

A polgármesterek, kisebb részben az önkormányzati képviselő-testületek rátermettsége, aktivitása, stratégiája volt a legfontosabb.”

A legaktívabb polgárokból szerveződött a városrészi önkormányzat. Rendszeresen találkoztak. Az összejöveteleken tájékozódhattak, véleményt formálhattak a Szeleifaluval, Kiskecskeméttel kapcsolatos városi tervekről, lehetőségekről, és fölvethették a lakókörzet megoldandó gondjait.

2001. május 24-én az alábbiakat hívták meg a városrészi önkormányzati gyűlésre: Bodaczné Bedő Márta, Csató Lajosné, özv. Dávid Józsefné, S. Juhász Attila, Molnár Imre, Nemes-Szabó Sándor, Pusztai Károly, Varga László, Kemenesné Acél Gabriella, Horváth Tiborné, Mák Menyhért, Mészáros Ferencné, Vajda Józsefné, Lédeczi Endre, Balogh Ágnes, Balogh András, Kurucz László, Kovács Zoltán.

A 2005. március 24-én tartott városrészi önkormányzati gyűlésre meghívottak: Balogh András, Banó József, Csató Lajosné, özv. Dávid Józsefné, Horváth Tiborné, Góbor Elek, S. Juhász Attila, Kemenesiné Aczél Gabriella, Kovács Ákos, Kovács Imre, Kovács Zoltán, Mák Menyhért, Kalocsai László, Lédeczi Endre, Molnár Imre, Kurucz László, Pulai Zoltán, Pusztai Károly, Sujtó Lajos, Szórád Tibor, Tóth Tibor, Vajda Józsefné, Varga László, Tantó Gyuláné.

Van mire vigyázni...(Sipiczki Sándor felvétele)

 

ARCOK A RÉSZÖNKORMÁNYZATBÓL

 

Egy névnapi összejövetel hozott össze a szeleifalu-kiskecskeméti részönkormányzat néhány tagjával. Azt hittem, ismerem Kecskemétet, álmomban sem gondoltam, hogy olyan hangulatos hely nyújt alkalmat a kikapcsolódásra, felüdülésre, mint a Classic Kft. kadafalvi szabadidőtelepe. Jól ápolt füves, villanyvilágításos kispálya, tekepálya várja a látogatókat. Ha nem tévedek, láttam kosárlabdapalánkot is. A kisgyerekek pompás játékokkal ügyesedhetnek. A klubszobában biliárd- és pingpongasztal kínál kellemes időtöltést. Bográcsfőző hely sem hiányzik természetesen, ezt már ott létemkor az étvágygerjesztő illatokból is érzékelhettem.

Még inkább tetszett, hogy az érkezők a jó barátnak, a kedves szomszédnak, a buzgó ügytársnak kijáró szeretettel köszöntötték egymást. Sajnos idő hiányában el kell tekintenem valamennyiük bemutatásáról, pedig ezt nemcsak illendőnek, hanem közhasznúnak is érzem. Akikkel alkalmam volt a vacsorán, vagy azóta kicsit hoszszabban beszélgetni, érdemesek a figyelemre, példaadó közösségi beállítottságuk követésére.

A polgár- és házvédő

Varga László és családja régóta fontolgatta, hogy otthagyják az egyik Petőfi Sándor utcai fűrészfogasban lévő otthonukat, mert felesége is, ő is családi házban nőtt fel. Ne legyen rosszabb gyerekeiknek, mint nekik, ezért várták az otthoncsere kínálkozó alkalmait.

A véletlen sietett a segítségükre. Vargáné a Volánnál dolgozott, ahol egy hatfős társaság beszállt a Mérleg utcai ikerház-építkezésekbe. Egyikük azonban váratlanul visszalépet, ők egy-két órányi számolgatás után jelentkeztek. Huszonegy éve ott élnek, ahogy szokták mondani, a világ semmi pénzéért nem jönnének el onnan.

Azóta se bánták meg, Pontosan jegyeztem szavait: „ha újra építkezünk, mert a gyerekek kirepülése miatt nagynak érezzük a lakást, akkor is a Szeleifaluban vásárolunk telket.”

Természetesen örömmel vállalt munkát a városrészi önkormányzatban. Okkal érezték sikernek a Korhánközi úti börtön mellé tervezett szállítmányozási telephely engedélyezésének megakadályozását. Most is olyan őrületes a forgalom a Bajnok utcán és néhányban, hogy egyik-másik ház fala repedezik. Minek akkor még tovább rontani a közlekedési helyzetet? A szintén Mérleg utcai Vili Sándorné szervezőkészségnek köszönhetően is napok alatt rengeteg tiltakozó aláírás gyűlt egybe.

Olyan határozottan nyilvánult meg a lakossági akarat, hogy a nevét sokáig titkoló vállalkozó visszalépett.

Varga Lászlóra a polgárőrség is számíthat.

Nem bánták meg a kényszerű lakáscserét

Egy másik városrészből költöztek ide Kemenesiék. A férj, ha jól tudom mérnök, felesége, született Kemenesi Acél Gabriella talán már nem is bánják, hogy előző lakásukban milyen sokat kellett bosszankodniok egy közeli vendéglő elviselhetetlen lármája miatt. A környékbeliekkel hiába mentek fűhöz-fához. A kocsmai ricsaj, danázás, olykor veszekedés miatt szinte egy nyugodt percük sem volt. Föladták a reménytelen küzdelmet és a nyolcvanas évek végén, a Szív utcában megvettek egy félig kész házat. Jól érzik magukat, tágas az otthonuk, szép a kertjük. Hosszabb időre csak nyaraláskor hagyják el a megkedvelt Szeleifalut. A munkára, összefogásra mindig kész asszony a helyi közélet egyik mozgatója. A megyei kórházban dolgozik.

Eredeti szakmáján – fodrász – kívül ott is többféle feladattat bízták meg. Természetesnek érzem, hogy jól együtt tud dolgozni a Városrészi Önkormányzat elnökével, akiről nagyon jó a véleménye.

Vele e sorok írása előtt néhány nappal újra találkoztam. Láttam a Csap utcában – ő sorként emlegeti – egy érdekes, kis szoborral is ékesített házat, udvart, azt akartam megtudni, hogy kinek a tulajdona. Nagyon dicsérte az épület szorgalmas lakóit.

A Tanár úr, a legújabb tag

Míg Kemenesiné „Gabival” beszélgettem, messziről viszonozta az utcán közeledő, szintén a vacsorán megismert Vincze Lajos köszönését. A fiatalember sajnos pillanatnyilag időmilliomos, mert állást keres. Szívesen dolgozna a fővárosban is, de mindenképpen szakmájában szeretné kamatoztatni ismereteit. Ifjú barátunk éppen ezekben az években fejeli meg Egerben szerzett főiskolai diplomáját, ugyanazon a szakon egyetemivel. Történelemtanár, különösen a magyar államiság kezdeti évszázadai foglalkoztatják.

Visszaemlékezve hasonló tárgykörben folytatott felsőfokú tanulmányaimra, jóízűen elbeszélgettünk a nyári verőfényben. Az idő halad, az élet mulandó, ő már csak tankönyveikből, egyetemi jegyzeteikből ismeri (de alaposan) azokat, akiknek előadásait volt szerencsém hallgatni. Jó tanár lesz belőle, kívánom, mielőbb. Jól ismeri Szeleifalu múltját is, családi elbeszélésekből is.

Édesanyja is itt született. Hajdan Alsószéktó 111. helyrajzi számú tanyájuk az utcásításkor kapta a Csengő utca nevet és a 2/a. házszámot. Édesapja több helyen lakott a Szeleifaluban, míg megállapodtak takaros mostani otthonuknál, a Présház utca 15-ben. Sipos Lászlótól tudom, hogy a jövőben a részönkormányzat is számít ismereteire, munkaszeretetére, pedagógiai érzékére.

Mit tehet egy önkormányzati képviselő?

Sipos László közéleti pályafutása 1998-ban egy általa kezdeményezett és kiviteleztetett gyermekjátszótér felavatásával kezdődött.

Jelölés választói kezdeményezésre

A szeleifaluiak megbizonyosodhattak a Classic Építőipari Kft. ügyvezető igazgatójának szervezőkészségéről, ügybuzgalmáról, kapcsolatteremtő képességéről. E nélkül nem készülhettek volna el olyan igényesen a kertépítő munkák, a hinták, a csúszdák, a mászókák, a kertészeti munkák. Éppen választásra készültek, s mivel a környékbeliek közül sokan egyben-másban nem értettek egyet a körzet addigi képviselőjének tevékenységével, megkérdezték: vállalná-e a jelölést. Sokan ismerték, részben előző munkahelyéről, részben szeleifalui lakosként. Tudták, hogy a saját bőrén is tapasztalta a gondokat, bajokat. Tudtak az adott, a lakosság élénk tiltakozását kiváltó ügyekről, nevezetesen a Wéber utcába javasolt kisebbségi telepet és egy szállítmányozási cég odaköltöztetését ellenző véleményéről. Az akkor több párt által támogatott Katona László polgármester is felkérte a elvállalásra. Erős bizalmat kapott a választáson.

Ügyintézés, tárgyalások a választókörzetért

Területük érdekében az önkormányzati képviselők többféle taktikát alkalmaznak. Sipos Lászlónak előnyére vált, hogy vállalkozóként ismerte a polgármesteri hivatal vezetőit. Ezért csak akkor fordult a polgármesterhez, amikor a döntés meghaladta az adott ügyben illetékes jogkörét, lehetőségeit. Noha a megyei jogú város polgármestere és a 18. sz. választókerület képviselője is igen elfoglalt ember, legalább negyedévenként áttekintik a szenátor által képviselt körzet helyzetét és rögzítik a legfontosabb teendőket. Mind a ketten tudják, hogy a város pénztárcája sohasem elég az általában jogos lakossági igények kielégítésére, ezért a lehetőségeket figyelembe véve fontossági sorrendet állítanak föl. Azért választottam ki az önkormányzati képviselő házi irattárából egy régebbi dokumentumot, mert ennyi idő elteltével könnyebben kideríthető, hogy mennyire teljesültek a papírra vetett javaslatok, ígéretek.

Emlékeztető

Dr. Szécsi Gábor Kecskemét megyei jogú város polgármestere és Sipos László 18. számú választó körzet önkormányzati képviselő között 2000. június 6-án történt megbeszélésről.

Tárgy: A választókerület megoldandó problémái és hosszú távú fejlesztései.

Kecskeméti I. Hírös Kupa nemzetközi ökölvívó csapatbajnokság támogatása, Kecskeméten sorra kerülő országos egyéni felnőtt bajnokság főszponzor ajánlása.

Választókörzeti játszótér rendbetétele – faleváltások Róna, Nomád, Pósa Lajos,

Esze Tamás utcában (több éve húzódik) – az egyetlen fás erdőfelület rendbetétele (15 éve az alapvető ritkítást, irtást sem tették meg a helvéciai vasút, a Melinda utca és a helvéciai út között) – ugyanitt a megkezdett fásítás folytatása – Korhánközi út, helvéciai vasút és a cigány lakások között zöld felület tisztítása (ez a terület önkormányzati, szintén több éve nem kezelt) – csapadékvíz elvezetése a tervek alapján (kiemelt probléma) – útkészítés – Bozóky László tervei alapján vízelvezető, szikkasztó árkokkal, problémás utcák: a Csárda, Szív, Nomád utca felső szakasza, Egervári és János vitéz utcák – Bíró Lajos utcai óvoda felújítása (2 millió szerepel a költségvetésében, ezt minél hamarabb elkezdeni) szintén a fent említett óvoda az Alapellátási intézménytől a kerítésfestésre kapott ígéretet, ezen ígéret betartását kérném – Bíró Lajos utca útburkolatának javítása, útpadka rendezése, vízelvezető árkok készítése – Kiskecskemét, Kelemen László utca alsó szakasza esőben járhatatlan, ezt kérném javítani – kérném az Út-Híd Mérnöki iroda megbízását a bSzeleifalu rehabilitációs program elkészítésére, mely elhangzott több fórumon is.

A munkálatok megkezdése előtt egyeztetést kérek a megbízottakkal.

Kérném ezen problémák orvoslását és megoldását a választókörzet nevében. Kecskemét, 2000. június 8.

Tisztelettel

Sipos László

2005. augusztus 14-én megkérdeztem: teljesültek-e kérései, javaslatai. Átolvasta az emlékeztetőt és igent mondott. Később hozzátette: egy-két lényegtelen apróságtól eltekintve.

Szeleifalui sétáim, beszélgetésünk során rákérdezés nélkül is többen említették: „a Laci intézte el”.

Persze sok-sok, az emlékeztetőben nem szereplő ügy is foglalkoztatta a képviselőt.

Csak példaként hivatkozom egy-kettőre.

Egy szállítmányozó cég akarta megvásárolni a Wéber Ede utcai önkormányzati telket. A közgyűlés el is fogadta az 54 és félmillió forint vételi ajánlatot. Ötszáz aláírással azonban a lakosok petíciót küldtek a polgármesternek, az épületek további állagromlásától és a közlekedési problémák súlyosodásától féltek.

Az önkormányzat behívta szerződéskötésre a vállalkozót, de a cég vezetője elmondta, hogy egyebek között a lakossági tiltakozás miatt visszalép, másutt keres megfelelő ingatlant.

2001. november 10-én kifogásolták hogy az önkormányzat által felvásárolt üres ingatlanokba cigány kisebbséghez tartozókat telepítettek ide. Kérik döntésük felülvizsgálását, mert a rossz tapasztalatok miatt esik a környékbeni ingatlanok értéke és az ott lakók életminősége. Sipos László, a Classic tulajdonosaként is segítette körzetének felújítását: esőbeállókat, buszöblöket és gyalogátkelőhelyeket alakítottak ki. Sikerült új lámpatestek elhelyeztetésével, a közvilágítást javítani. Szerencsére a részönkormányzat és a lakosság, illetve a testületi képviselő között gyors az információcsere.

Molnár Imréné szerint a szennyvízcsatornával régi álmuk vált valóra. Ilyen a világ: van, ki újabb nyaralóról, még újabb autóról álmodik, van, aki szennyvízcsatornáról:

– Ki tudja, hányszor öntötte el a víz a Szeleifalut. Ez most végre a múlté. Azt hiszem, szerencsések vagyunk képviselőnkkel, Sipos Lászlóval. Rengeteget tesz a környékért. Sok mindent a cége, illetve saját költségén valósít meg. Mivel a férjem részönkormányzati tag, gyakran magam is elkísérem a gyűlésekre. Így azután arról is meggyőződtem, hogy a lakók többsége elismeri annak a munkának az eredményeit, amit a képviselő-testületben végez. Mindössze azt olvassák a fejére, hogy keveset szerepel a televízióban. Én pedig azt gondolom, hogy ő másfajta ember. A szereplés, a magamutogatás helyett sokat dolgozik a háttérben. Az eredmények önmagukért beszélnek.

A képernyőnél talán többet jelentett Sipos László számára egy idősebb asszony véleménye. Egy esős délelőtt így szólt hozzá:

– Képviselő úr! Soha nem hittem volna, hogy egyszer még papucsban is kijöhetek az utcára, és nem kell gumicsizmát húznom.

Az önkormányzati képviselő sikeresnek véli 2006 eddigi hónapjait. Végre eldőlt, hogy beépítik a Korhánközi út és az Izsáki út közötti, az Esso kút mögötti területet.

Elsősorban kereskedelmi (barkács, elektronikai áruház, élelmiszer áruház, stb.), szolgáltató jellegű épületek kerülnek ide. A befektetők már készíttetik a terveket.

Ha lehet, ennél is fontosabb: egy 2 x 2 sávos úttal lényegesen tehermentesíthetik a Mező Imre utat. Szintén régi óhaj, régi álom, hogy elérhető közelségbe került a városrészi orvosi rendelő és gyógyszertár, a közösségi ház, a Nomád és a Bíró Lajos utca sarkán lévő terület átminősítésével.

A Melinda utca és a helvéciai út melletti kis parkerdő pihenő parkként funkcionál a jövőben.

Sipos László ezúton is köszöni mindazok segítségét, akik egy-egy terv megvalósításának előnyeiről meggyőzték lakótársaikat, akik ötleteikkel segítették a csatorna-és úthálózat fejlesztését.

Összefogás a biztonságért

A szükség hozta létre a Szeleifalu-Kiskecskeméti Polgárőrséget. Sokakat nyugtalanítottak a betörések, a kisebb-nagyobb lopások, törvénytelen szemétlerakások.

A városrészben felismerték, hogy biztonságos és kellemes lakóövezet csak összefogással teremthető meg. Megszervezték a polgárőrséget. Vezetőjévé Bérczi Gyulát, a Csinos Farm tulajdonosát választották.

A városrészi polgárőrség tagjai

Harmincan jelentkeztek, ők járőröznek a Sipos László által vásárolt gépkocsival, üzemanyaggal. Mentek hívásra is. 2002. január 21-én Sipos László napirend előtt jelentette be a közgyűlésen a Kiskecskeméti Polgárőr Egyesület alakulását. Nemcsak Bérczi Gyula lakik illetékességi körzetükön túl, hanem Szomolai László is. A jó kötésű férfi a közeli Ballószögben, a nyári hónapokat kivéve sötétben kezdi a napot. Mellékállásban ugyanis a Petőfi Népe körzeti kézbesítője. Az előfizetők nagyobb részben a Szeleifaluban laknak. Bálint Pál postaládájába dobja először a legfrissebb újságot. Kismotorral jár, megszokta a korán kelést. Az előfizetési díjak beszedése már fejfájdítóbb kötelezettsége. Van, ahová kétszer-háromszor is el kell menni az előfizetés meghosszabbításáért. A megyei lap kiadója mindenféle akciókkal, kedvezményekkel próbálkozik az előfizetők számának legalább szinten tartásért.

A polgárőrök körében is népszerű Szomolai László fél napját a nyomtatott betűk közelében tölti. Munkaadója a Sziládi Nyomda.

Érdeklődésemre tájékoztatott feladataikról. Rendszeresen járőröznek, éjszakánként, különösen a lakatlan épületek, a hobbik, az idősebbek által lakott házak környékét tartják szemmel. Előfordult, hogy gyanús alakok azonnal elhúzták a csíkot, amikor meglátták autójukat.

A Kiskecskemét-Szelefalui Polgárőrség tagjai 2005. augusztus 15-én: Balogh András, Baranyi Tihamér, Barta János, Barta Jánosné, Bende József, Benkoczky Sándor, Bérczy Gyula, Berki László Beszteri Sándor, Bognár József, Csikai Imréné, Góbor Elek, Hódosi Zsolt, Horvát Adrienn, Horváth Tiborné, Horváth Zoltán, Hrutka Miklós, Hudra Zsolt, Kemenesné Aczél Gabriella, Kenderák József, Kis Tibor, Kiss László, Kósa István, Kovács Ákos, Kovács Béla, Kovács Imre, Kurilla Tibor, Kurucz László, Magó Dávid, Molnár Imre, Oláh Lajos, Radics Pál, Sipos László, Szabó Zoltán, Sziklafi Ferenc, Szomolai László, Szórád György, Szórád Tibor, Tonté Gyuláné, Tornyi István, Tóth József, Vajda József, Varga László, Varga Péter, Varga Tamás, Vincze Róbert, Volf Ferenc.

Néhány napja, 2006 augusztusában megnyugtatott Bérczi Gyula: egy-két kivétellel ma is azonos a polgárőrség névsora. Különösen a nyugdíjas korúaknak hálás a kitartásért. Hála az önkormányzat támogatásának, rendszeresen használhatják a járőrkocsit. Olykor a rendőrséggel közösen járják végig illetékességi területüket, de az is előfordult, hogy a rendőrség kérte el sürgős ügyben gépkocsijukat.

Néha persze furcsa esetek is előfordulnak. Kétségbeesett „Segítség! Segítség!” kiáltásra a közelben lévő két polgárőr azonnal a megtámadott védelmére sietett. Meglepetésre a bántalmazott is rájuk támadt, kikérte beavatkozásukat.

De ennél is fontosabb: a lakosság biztonságban érzi magát, noha itt is előfordulnak lopások.

A parancsnok tudományai és szenvedélyei

Ismertem Bérczi Gyulának pedagógus édesapját, nagyapját, álmomban sem gondoltam, hogy az ő leszármazottjuk a Csinos Farm vezetője. A mind népszerűbb, Kiskőrösi út melletti lovastanyája már nem ahhoz a választókörzethez tartozik, amelynek Sipos László az önkormányzati képviselője, mégis írnom kell róla.

Két okból is. Magam sem gondoltam, hogy ennyi érdeklődőt vonz az egykori iskolában kialakított farm. Ottjártamkor dunaújvárosi iskolások, pesti turisták ismerkedtek a lovakkal, birkákkal, pekingi néma kacsákkal. Akkor lepődtem meg igazán, amikor megtudtam, hogy a tulajdonos az egykori Klebelsberg iskola tanítói lakásában él családjával. Adódik a kérdés, miért vállalt szerepet a Szeleifalu- Kiskecskemét részönkormányzatban? Nem kérdeztem, de biztos vagyok válaszában: mert törvényszerűen egymásra kellett találni két olyan dinamikus embernek, mint Sipos László és a volt rendőrségi garázsmester. Beosztásából következtethetően kitűnően értett a gépjárművekhez, de szíve a négylábúakhoz húzta. Kezdetben, másfél-két évtizede, szolgálat után mindig nyugtalanul rohant haza lassan gyarapodó farmjára, nem történt-e valami baj. Döntött, feladta a biztos megélhetést a bizonytalanért.

De azért kapcsolatban maradt a rendvédelemmel. Õt választották Szeleifalu-Kiskecskemét polgárőrsége vezetőjének. Erről a szervezetről csak jót hallottam. A pontosságot, a jó szervezést, a felelősségtudatot még garázsmesterként megtanulta Bérczi Gyula, vagy inkább születésétől a vérében volt. Az emberekkel való bánásmód tudományát pedig pedagógus őseitől örökölte és gyakorolhatja mindennap, amikor a legkülönbözőbb emberek töltik szabadidejük egy részét a Csinos Farmon. Ott jártamkor egy Írországból hazalátogató ifjú lovassal találkoztam.

Az internetről szerzett tudomást a kiskőrösi úti lovas paradicsomról. Dunaújvárosból minden évben egy csapat gyereket hoznak a lovaglás tudományának elsajátítására.

Szerencsére eddig sem velük, sem másokkal nagyobb baleset nem történt.

Az itt összeállt csapat már több bemutatón szerepelt, várják őket a hunyadivárosi és a szeleifalui falunapra. Föltűnt, hogy fel sem kapta a fejét, amikor egy kislány se szó, se beszéd szép fríz lova hátán elhagyta a telepet. Kiderült, hogy Kordik

Henriette a környéken él, itt gyakorol, édesapjától ajándékba kapta a négylábút.

Bérczi Gyula élettársa szakszerű felvilágosítással szolgál: valóban értékes ez a kettős hasznosítású négylábú: egyaránt alkalmas nyereg alá és kocsiba.

A legifjabb, az egyik legaktívabb

A fiatal, 25 esztendős Balogh Andrást gyerek- és ifjúkori emlékei kötik a Szeleifaluhoz.

Édesapja keceli származású, édesanyjáék a Műkertben laktak. Az olcsó telek miatt döntöttek úgy, hogy a Nomád utcában építkeznek, noha akkor még – „semmi sem volt itt”. Bíztak abban, hogy ez a várostáj is felnő a kor színvonalára. A kezdetektől aktív tagja a részönkormányzatnak. Egyik kezdeményezője volt a polgárőrségnek, most meg annak örvendezik, hogy hamarosan negyedévi kiadványa is lesz a Szeleifalunak, Kiskecskemétnek, a hírek szerint Fáklya címmel.

 

ÉPÜLETEK, UTCAKÉPEK, ÉPÍTÉSZEK, RENDEZÉSI TERVEK

 

Aki „kitűzte” az óvodát

Az óvodában villant az agyamba, hogy valamikor jártam itt. Akkor még egészen más volt a környék. Hírlapíróként kísértem Apró Pált, a városi tanács dolgozóját és dr. Lovas Béla tanácstagot, akik a gyermekintézmény helyének pontos meghatározására autóztak ki „a világ végére”.

Mit tesz a véletlen! Néhány nap múltán találkoztam Apró Pállal az egyik városközponti élelmiszerüzletben. Megkértem szeleifalui emlékidézésre. „Napját se tudom, hogy mikor jártam utoljára a városnak azon a részén, de pontosan emlékezem első találkozásunkra. Ijesztően lehangolt a környék szegényessége, az ott élők szegénysége.

Egyik-másik épületet inkább viskónak neveztem volna, mint lakóháznak.

Kutakból szereztek vizet. Még az orrom is emlékezik a házak elé löttyintett szennyvíz áporodott szagára. A villanyon kívül nem volt semmi. Akkoriban, a hetvenes évek közepén határozták el óvoda és ABC létesítését. Társadalmi összefogással épült az kis oktatási intézmény. Volt, aki tudott alapozni, több, a parkettagyárban dolgozó szülőnek köszönhetően majdnem ingyen készült a padlózat.”

„Feladatom a közműfejlesztés volt”

Tervcsoport-vezetőként is foglalkozott a Szeleifaluval Apró Pál. „Vízvezeték ügyben jártam ott többször. A vízvezetékre kapott keretösszeg nem fedezte a költségeket.

A lakók összedobták a hiányzó, nem túl nagy, de az akkori átlagkeresethez, az ott élők körülményeihez viszonyítva mégis jelentős pénzt. A terveket a Vízmű Vállalat társadalmi munkában készítette el. A munkálatokat Kima Miklós művezető irányította. Megismerték, megkedvelték, talán ennek is köszönhető, hogy dr. Lovas Béla betegsége, korai halála után a városi pártbizottság jóváhagyásával, őt szemelte ki tanácstagnak a Hazafias Népfront. Néhány éve még találkoztam vele árpádvárosi kis garázsboltjában. Az európai szabványok bevezetése miatt zárta be boltját. Úgy tudom kivonult hobbikertjébe. A vizet a befizetések beérkezésének és nagyságának sorrendjében kötötték be.

Egy évtized múltán jutott el Szeleifaluig a gáz. Annak a keretösszegét a Dégáz állta.

A lakossági hozzájárulás 2000 forint volt. Szerintem a Dégáz enélkül is megépítette volna, csak lassabban, mivel a több fogyasztó több bevételt jelentett. Később egy-két munkafeladat szólított arrafelé. Másodállásban, földmérőként én tűztem ki

Walter Péter telkének és házának helyét.”

A környékre jellemző, szépen gondozott családi porta
Emberléptékű és barátságos környezetben élhetnek a városrész polgárai
 
Emberléptékű és barátságos környezetben élhetnek a városrész polgárai

 

RENDEZÉSI ELKÉPZELÉSEK SZELEIFALU ÉS ALSÓSZÉKTÓ TERÜLETÉN

 

(2005 végén kértük föl Losonczy Lászlót, a város akkori főépítészét, hogy vázolja az írása címében jelzett területekre vonatkozó terveket. Nem sokkal írása elküldése után megvált e munkakörétől. Tisztségében utóda, Markolt László is úgy véli, hogy feltétlenül közöljük értékes és továbbra is érvényes gondolatait, mert a város élő folytonosság, emberek cserélődnek, de az ügyek, a tennivalók, a gondok, a tervek nagyrészt maradnak.)

*

Kecskemét délnyugati része a múlt század eleji városfejlődés óta jelentős fejlesztési lehetőségeket hordozott magában. Az egykori Alsószéktói öregfalu körüli beépüléssel jött létre a mai Szeleifalu, Kiskecskemét és Felsőszéktó fejlődésével pedig

Petőfiváros, ezzel a város délnyugati külső övén lakóterületi városrészpár alakult ki. A város ez irányú fejlődése kézenfekvő, hiszen az Izsáki út városi bevezető úti szerepe, illetve a város déli iparterületi fejlesztései mindezt indokolttá teszik.

A fejlődés mind a mai napig folyamatos. A múlt század második felétől a városnak nagy tervei voltak a Szeleifaluval és Alsószéktóval. A korábbi rendezési tervekben is kisebb-nagyobb intenzitással, de mint Kecskemét egyik legjelentősebb lakóterület-fejlesztési területével számolt a város, amit az ez év közepén jóváhagyott településrendezési terv is átvett.

*

A 2005-ös rendezési terv a folyamatosság elvét követi. A már beépült területek építési jellemzőit adottságként kezeli, a további beépítéseknek alkalmazkodniuk kell azokhoz. A már korábban is fejlesztésre kijelölt Izsáki út, Szeleifalu, Homokbánya és a Halasi út által határolt terület esetében pedig a fejlesztési szándékot meghagyja, ezzel együtt a jelenleg még külterületi részek átépülését lehetővé tevő közterület-alakítások, illetve a tömbön belüli telekosztások számára kötetlenebb lehetőségeket biztosít. Ezek a területek ugyancsak kertvárosias lakóterületekként szerepelnek a rendezési tervben, tehát a fő funkció az ottlakás, természetesen kiegészítve a lakóterület ellátásához szükséges alközponti funkciók, alapfokú oktatásinevelés, egészségügyi ellátás, kereskedelem, közpark biztosításával, valamint a lakással, pihenéssel összeférő vállalkozói tevékenységgel.

Szeleifalu már beépült részein az építéseknek, bővítéseknek, felújításoknak illeszkedniük kell a környezetükhöz, vannak persze utcák, ahol a kívánt utcakép kialakulásához jószerével minden telken szükség lenne beavatkozásra. A lakóövezeti előírások az új beépítésre szánt területek esetén viszonylag nagyobb, 900-1500 m²-es minimális telekméretet irányoznak elő, szabadon álló beépítési móddal, ezáltal nemcsak a helyben élők, de az egész város lakossága számára egy sajátos, laza kert- városi beépítésű lakóterületet lehetővé téve. A megengedett építménymagasság 4,5 m, ami 1-2 szintet jelent, a beépíthetőség 25-30 százalék.

A városrész fejlődésében jelentős szerepe lesz a tervezés és egyeztetés alatt álló közterületszabályozási tervnek. Ez fogja az utcák, közterületek helyét kijelölni, ez alapján lehet az egyes lakótömböket kialakítani. A terv a meglévő épületeket és a főbb utakat messzemenően figyelembe kívánja venni.

*

Alsószéktó tehát jelentős lakóterület-fejlesztési lehetőséget biztosít a város számára. Természetesen mivel funkcióváltásra, új beépítésre kijelölt területről van szó, a fejlődés első lépése az úthálózat kialakítása, a telektömbök újraosztása. A rendezési tervben rögzített elhatározások, lehetőségek megvalósításának több útja lehetséges.

Az egyik lehetséges út az, ha legalább a közterületek, utcák kialakításában részt vesz az önkormányzat. Erre az építési törvény lehetőséget ad, ezt nevezi út céljára történő lejegyzésnek (természetesen a többi közt e törvény kártalanítási szabályai mellett). Ekkor az utcákat az önkormányzat kialakítja, belterületbe vonja, az utakat és közműveket megépíti (természetesen a törvény útépítési és közművesítési hozzájárulásra vonatkozó szabályai szerint), a kialakuló tömbökön belül pedig a tulajdonosok a lakóövezet telekalakításra vonatkozó szabályai alapján kialakíthatják az építési telkeket. Ehhez a kialakuló tömbön belüli tulajdonosok közötti megegyezésre van szükség, e nélkül a fejlődés lelassul, megtorpan.

Az évtizedekkel korábban megkezdett fejlődést folytatni kell, bár a vegyes területhasználati jelleg vélhetően még sokáig meg fog maradni. Hosszú távon a cél az, hogy kialakuljon a város egyik jelentős, sajátos arculatú, alközponti szerepkörrel rendelkező városrésze.

Kereskedelmi övezet és/vagy tudásközpont?

Markolt László városi főépítész napra készen tájékoztatott 2006. augusztus 24-én, a Homokbánya és közvetlen környéke fejlesztési – mondjuk így egyelőre – elképzelésekről.

Sok függ az úgynevezett Auchan-program mikénti fogadtatásáról. Az áruházat fenntartó cég ugyanis saját területén kívül is, ingatlanfejlesztőként is szerepet vállalna.

A Kecskeméti Főiskola rektora és a polgármester szerint ezen a területen nincs igény további felsőoktatási területre. Egyébként is rendelkezésükre áll a Rudolf-laktanya térsége, ha a körülmények kedvező alakulása esetén újabb épületekkel bővülhetne a felsőoktatási intézmény.

A közlekedési és egyéb problémák miatt a városszél egyébként sem ideális főiskolai központ kialakítására. (További megfontolást igényel dr. Kiss Istvánnak, a homokbányai kreatív tudásközpont-fejlesztő centrum létesítését indítványozó javaslata.)

Visszatérve az Auchan-tervre, elmondható, hogy a cég szívesen megvásárolna a főiskolától egy, a saját meglévő területénél kétszerte nagyobb ingatlant. Fejlesztéssel megteremtené a közlekedési feltételeket, az úthálózatát, a közműhálózatot és így kínálná fel elsősorban kereskedelmi, esetleg logisztikai létesítmények megvalósítására.

Hírlik, itt is szívesen fogna össze a svéd világcéggel egy Ikea áruház létesítésére. Ez a program valóban beindítaná ennek a területnek a fejlesztését. A főiskola se járna rosszul, hiszen az eladásból befolyt címkézett pénzt csak fejlesztésre, a meglévő épületek felújítására, korszerűsítésére használhatnák föl.

A Városi Tervtanács azonban szerintem is okkal aggodalmaskodik: vajon az esetleg kialakuló új funkciók, új épületek nem hozzák hátrányos helyzetbe a meglévő épületekben, kollégiumokban lakókat. Egyetértek azzal a javaslatukkal, hogy a területtel kapcsolatos bármilyen fontos döntést meg kell előzni az egész térségre vonatkozó távlati terv kidolgozásával. Csak annak az ismeretében ítélhető meg, hogy rögtön az épületegyüttes elejére, potenciálisan a legjobb helyekre kerülő új kereskedelmi létesítmények nem tüntetik-e el a homokbánya mostani értékeit, jelesül a csendet, a nyugalmat.

Elképzelhetőnek érzem dr. Kiss István tudásközpont-koncepciójának megfontolását.

Ide lehetne vonzani a kreatív tudásközponthoz kapcsolódó, valamilyen rendszerbe foglalható tudáskisugárzó félprofi intézményeket, kereskedelmi egységeket is.

Alsószéktó fejlesztés

Kovácsné dr. Schell Erzsébet az alsószéktói fejlesztési tervek felelőse, összefogója jó hírként közölte, hogy a terület rendezési tervének elkészítésére kiírt pályázat – a 2005. évivel ellentétben – sikeresnek bizonyult. A Váti (Várostervező Intézet Kft.) nyerte el a megbízatást. Eszerint 2007 nyaráig várják tőlük a kész tervet. A napokban, 2006 szeptemberében kezdik az adatgyűjtést. Számítanak a lakosság véleményére, javaslataira.

Építész a lakóhely élményéről

Bognár István, a polgármesteri hivatal volt osztályvezetőjeként részese volt a fejlesztéseknek.

Így vélekedett a változásokról. „Az önkormányzat segítségével, de mindenképpen képviselői vezetésével nagyon szép harmonikus környezetet alakítottak ki játszóterekkel, fásítással, az útburkolatok javításával Kiskecskeméten és a Szeleifaluban. Úgy látom, hogy ez a környezetminőség igazából az embereket is felfelé húzza. Nagyon fontos az ott élő embereknek, hogy milyenek az ottani körülményeik, milyen a lakóhelyélményük amiben élnek, mert ez erőt ad számukra, óvja egészségüket.

Megkértem Babinszky Tünde és Balanyi Zsolt okleveles építésztervező szakmérnököket, hogy rövid kiskecskeméti és szeleifalui séta keretében mondjanak véleményt e két településrész építészeti állapotáról, jellegzetességeiről. Elfoglaltságuk és a kézirat közeli leadása miatt rövid időszakban alkalmat találtunk bár sietős, de a sajátosságok megfigyelésére talán elegendő nézelődésre. (Ráadásul, mikor pusztul el e kötet szerzőjének magnetofonja, ha nem ilyenkor.)

Bevallom, míg ők a házakat, udvarokat vették szemügyre, én reagálásaikat figyeltem.

Úgy érzékeltem, hogy régen járhattak ezen a várostájon, ezért felfigyeltek a másoknak megszokott, ám ezért-azért karakteres vagy éppen igénytelen, olykor ízléstelen építészeti megoldásokra.

Mint sétánk során kiderült, az ott élők többsége elégedett lakáskörülményeivel.

A családi házas övezetekben a múlt század ötvenes éveinek második felétől a nyolcvanas évekig kialakult kiskecskeméti, szeleifalui utcákban általában keveseket foglalkoztat, hogy miként vélekednek szakemberek házuk külső megjelenéséről. Érthető, hiszen az új, fürdőszobás lakással ugrásszerűen javultak az ideköltözők életkörülményei.

Nagy úr a megszokás is. Ráadásul részben takarékossági, részben kényelmi okokból az építkezők többsége típustervet választott.

A társadalom uniformizálódására törekvő hatalom is ezeket ajánlotta, népszerűsítette.

Babinszky Tünde és Balanyi Zsolt egyaránt úgy látta, hogy e sátortetős házak többsége ma is gondozott, jó állagú. Többen új, jobban szigetelő vakolattal cserék ki a régit, néhány házon új ablakok kerültek a régiek helyére. Az itt lakók azonban semmi pénzért nem cserélnék el otthonaikat házgyáriakra.

Már régen elfelejtődött, hogy öt-hat évtizede az ország akkoriban hangadó építészei (például Major Máté) gazdasági, társadalmi és tudati okokból helytelenítették a „vadul terjeszkedő városperemi és falusi építkezések szabadjára hagyását, melyen át beözönlik a kispolgári szemlélet”.

Babinszky Tünde jegyezte meg: Alsószéktó öreg házaiból mutatóban is alig maradt.

Amíg Balanyi Zsolt nem fedezett föl egy Drégely utcai ház udvarában egy jó állagú górét, semmi sem emlékeztet arra, hogy nagy kukoricatáblák zöldelltek Alsószéktón. Igaz, mai gazdáik ebben limlomot tároltak. Milyen gyorsan változik a világ, álmélkodhattunk: az egyik udvaron meghagyták a pottyantós vécét, népiesen budit, alig néhány házzal odébb klímaberendezés szolgálja az ott lakók kényelmét.

Nyilván a család létszámának növekedése, új igények miatt többen vállalkoztak váltakozó sikerrel régi kockaházuk bővítésével.

Nosztalgiából, díszként építtetett kerekes kutat udvarába egy Drégely utcai lakos.

Nem fából, hanem szilárd építőanyagból alkották, és ami még ennél is sajnálatosabb, hogy ez a kút egy cseppnyi vizet sem ad, csupán a gáz- és vízórának ad helyet.

Sajnos több helyen olyan anyagokat használnak, amely egyáltalán nem illik az utcaképbe. Balanyi Zsolt sajnálkozott, hogy egy-egy, egyébként viszonylag jó arányú épületet kovácsoltvasat utánzó kapurácsozattal, díszekkel próbálták szépíteni.

Mondani sem kell: többen követték a példát. Babinszky Tünde meghümmögte a bejáratokat fedő drótfonatos előtetőket. Szerinte nyilván olcsóságuknak köszönhetően alkalmazták fölös számban ezeket.

Az udvarok, kertek általában rendezettek, sok a fa, a virág. A lakosok többsége felelősnek érzi magát közvetlen környezetéért. Egy 80 nyarat látott asszony havonta 400 forintot költ szerény nyugdíjából a háza előtti vízelvezető árok tisztán tartásáért.

Egészen más kép fogadta alkalmi brigádunkat a Bagoly, a Szárcsa, a Csend, a Madár utca térségében. Több száz házat építettek itt az utolsó negyedszázadban. Érzékelhetően, számos megrendelő státusszimbólumnak is szánta, többnyire kétszintes, és/vagy tetőtérbeépítéses házát. Az újabbaknál mélyített lejárat vezet az épület alatti garázshoz. Ha valaki arra jár, az ő házára figyeljen fel legelőször, s ha lehet, különbözzön a közelében állóktól. Viszonylag sok az épület szerkezete, jellege miatt indokolatlan díszítés, (dísz)oszlop. Terhet nem tartanak, de mutatósnak érzi a tervező és/vagy a megrendelő. Mintha a szükségesnél több lenne a torony, a fölösleges ablakkeretezés. Az egyre inkább sokat utazó vagy éppen külföldön időző építtetők más tájakon indokolt motívumokkal, megoldásokkal próbálkoznak. Az építészetileg is kiváló Bagoly utcai orvosi rendelő mögötti épület tulajdonosa el is mondta, hogy évek óta egy 2000 méteres hegyekkel övezett osztrák városban dolgozik, az ottani hangulatot szerette volna áthozni szülővárosába.

Ebben a térségben több házat is méltánn jónevű építészek terveztek, mégsem érezhető a térség karakterének egysége.

Bár a telkek nagyobbak, mint például a Hollandfaluban vagy a már említett Kelemen László utca környékén, mégis mintha szorongana ebben egyik-másik sokszobás, túlméretezett épület.

Jártunk a Szeleifaluban is.

A „városba” autózva mind a két építész hasonlóan összegezte véleményét a látottakról.

Írásos dokumentumok nélkül is, pontosan szakaszolva meg lehetne állapítani, hogy mikor épültek az egyes utcák. Sajnos a számos jó arányú, a funkcióhoz a megfelelő formát, szerkezetet megtaláló ház ellenére édes és keserű egyaránt mondható szerintük (is) az említett utcákról. Javítja az összképet a nyugalmas csendes környezet, a sok növény, esetenként sikerültnek mondható utcafásítás. Nem tekinthetők önmagukban különösen szépnek például a Mérleg utcai ikerházak, de az egységes beépítés, a sok-sok növénnyel, virággal kellemes utcaképpé áll össze. E megállapítást a Nomád utca családi házsora is megerősíti. Sajnos az újabban kialakuló utcákban – például a Daru utcában – egyik-másik ház túlcifrázottságával, nagyzolásával hivalkodóan kivagyi.

Örömmel tudatosították, hogy a többnyire egy- vagy kétszintes épületek közé nem tolakodnak olyan több emeletes, panel- vagy házgyári technológiával készült házak, mint például a Hunyadivárosban. Az előkerteknek, a tulajdonuk épségét féltő lakók figyelmességének köszönhető, hogy nem láttunk falfirkákkal, plakátfoszlányokkal mocskolt házfalakat.

Végül Babinszky Tünde és Balanyi Zsolt egyaránt igennel felelet arra a kérdésemre, hogy egy leendő kecskeméti építészettörténeti monográfia szerzői találnának-e maradandó értékű házakat Alsószéktó, Kiskecskemét, Szeleifalu térségében.

 

SZELEIFALUIAK – SZELEIFALURÓL

 

Elégedetten a nagypapa földjén

Walter Péterné Mészáros Anikónak gyerekkorát idézi Szív utcai, nagypapája földjén álló családi otthonuk. Csoda jókat bújócskáztak a kukoricásban, öreg fa árnyékában hűsöltek a nyári forráságban, olykor még messzi alsószéktói tanyákra is elmerészkedtek.

Tudták merre kanyarodnak a dűlőutak, névről ismerték a közelben élő családokat. Elsuhant az oly gyönyörű ifjúság, férjhez ment a szép lány. Anikó párjával a megyeszékhely másik végében kapott lakást, onnan jártak óvodába, majd iskolába gyerekeik.

Az élet rendje a nagyszülőket elszólította a földi terekről. Részben örökség, részben vásárlás révén Walterék tulajdonába került az édesanya gyermekkorának tündérvára.

Eleinte nem is gondolták, hogy a Szeleifaluban élnek valamikor, mert jól érezték magukat a hunyadivárosi Tinódi utcai otthonukban. A fennálló rendelkezések azonban beépítési kötelezettséget írtak elő erre a környékre. A fotóművész barátját, Losonczi Lászlót kérte meg a ház tervezésére. Egy L-alakú parasztházra gondoltak először, de az engedélyezettnél nagyobb alapterületű terv nem kapta meg a hatósági jóváhagyást. Szerencsére akkor már volt itt gáz, villany, víz. 1989-ben lakták be barátságos tetőtér-beépítéses új otthonukat.

Azóta is sokat változott a környék. Elfogytak az üres telkek, a környező kedves öreg házakból a másvilágba vagy a városba költöztek az öregek. Az örökösök, az új tulajdonosok pedig bontócsákánnyal verették szét az oly sok örömet, bánatot látott, falusi hangulatot adó falakat.

Walter Péter is máig sajnálja elmúlásukat. Nem voltak ugyan olyan erősek, jó módot sugárzók, mint szülőfalujának, Császártöltésnek gazdaházai, mégis felvidította látványuk. Bár lakásuk környezete egyre kevésbé, de a nyitott ablakokon beszűrődő hangok fel-felidézik gyerekkorát. Egyik-másik házból kakasok figyelmeztetik a napot égi útjának megkezdésére, tyúkok kárognak, olykor-olykor szamárbőgés tudatja, hogy egy csacsi is múlatja napjait valahol a közelben. Egy-egy páva is hírt ad valamelyik tanyán létezéséről, a vadgalambok beszélgetése úgy hozzátartozik a környékhez, mint gyümölcsfához a termés. Csupán a közeli kisebbségi házakból elcsatangoló kutyafalkák vonulását helytelenítő házőrzők dühös ugatása tájidegen.

A szeleifalui szokások is szülőfalujára emlékeztetik a fotóművészt. Elenyésző kivétellel mindenki köszön mindenkinek. Számon tartják egymást az emberek, a rossz szomszédságot csak hírből ismerik. Ha valakit a faluból elszólít az Úr, minden család képviselteti magát a végtisztességen.

Számukra külön öröm, hogy Walterné rokonai közül többen is a közelben alakították ki otthonukat.

Össze is fognak, különösen, ha akad egy-egy kovászember, organizátor. Saját pénzükből, saját „élőerő” bevetésével készült el minden ház előtt a járda. A jó úthálózat és a szennyvízcsatorna azonban nagyon hiányzott. Három éve az önkormányzati képviselő, a Classic Kft. ügyvezető igazgatója, errefelé „csak” a „Sipos Laci”, a mind hangosabban dörömbölő igényre csupán annyit ígért: „megpróbáljuk, mindent megteszünk érte.” Megszervezte a lakossági hozzájárulást. Kiügyeskedte a városi támogatást. Az említett, a huszonegyedik században alapvető igények teljesülése sokat lendített a környéken.

Walterék alapjában elégedettek környezetükkel, másokkal ellentétben egy nagyobb üzletet sem hiányolnak. A közeli kisboltban már tudják, hogy mit és mikor vásárol a család, és gyakran előre kikészítik a szokott élelmiszereket, egyebeket.

Egyetlen kivétellel minden utca kedves számukra. Helytelenítik, hogy a Présház utcaiak nem adják meg előkertekkel, a járdák tisztaságával a nyilvános területekhez illő viselkedéssel a közterület méltóságát. A családok egy része az utcán tölti az életét.

„Visszahívott bennünket a természet”

A Mérleg utca 147-et keresem. A 6-os buszról a Bajnok utca végén leszállva – biztos, ami biztos – megkérdeztem egy szintén leszálló, vélhetően környékben lakó hölgyet. Magam is arra tartok, szívesen elkísérem, a szomszédos utcában lakunk.

Õt is megkérdeztem: mi vonzotta a Szeleifaluba. Hasonló volt a válasza az eddigiekéhez.

Viszonylag olcsó telek, a kertes ház reménye. „Szalma eladó, búza eladó” – olvasom az egyik kapun, a sarkon dinnyeárus várja a vevőket.

A Mérleg utcába ráfordulva a Hollandfalu jutott az eszembe. Az ellentétek vonzzák egymást! A Széchenyiváros peremén szűk utcákba zsúfoltak szép házakat. Itt meg olyan széles az utca, mint nagyanyám dunántúli falujában, ahol hajdanán komótosan elballaghatott a nagyközség gulyája. Azt hiszem azonban, hogy sohasem látott csordát ez a városszéli útvonal. Autót is viszonylag keveset, különösen, ha a Bajnok utcán hömpölygő gépkocsiforgalomhoz viszonyítjuk.

Ezért is szeretik ezt az utcát. A házak előtt mindkét oldalon széles zöld sáv, a kerítések és az épület között is jut hely a növényeknek. Első pillantásra feltűnik, hogy – ha a Kiskőrösi út felé fordulunk – baloldalt más beépítettségű, mint az átellenes.

Az összekapaszkodó, két szintes sorházakból többet építettek, míg átellenben ahány ház, annyiféle. Mind tulajdonosaik jólétéről tanúskodik.

Bevallom, Barcsik Zoltánnétól néhai férje kezdeményezéseiről szerettem volna többet tudni, de tájékozottsága, dinamizmusa, a lényéből sugárzó aktivitás, életigenlés ráirányította a figyelmet. Kiskunhalasról kerültek a megyeszékhelyre. A dinamikus asszony női szabómesterként tizenkét fiatalnak adott szakmát, amit az ipartestület is elismert. Magas elismerést kapott a katonaözvegyek egyesületében kifejtett aktivitásáért. A korábban szintén özvegyen maradt élettársával nagyon büszke szép, gondozott kertjük különlegességeire, különösen az évről évre termő citromfára. Egyik fia, az ismert sportember a közelben lakik. Mi kell még a megelégedettséghez, amely sugárzik minden szavából, mozdulatából, környezetéből?!

Éppen horvátországi nyaralásból érkeztek. Első útjuk ahhoz a szomszédjukhoz vezetett, aki távollétükben locsolta a kertet, szemmel tartotta a házat.

Természetesen tőle is kérdeztem, hogy miért költöztek „a világ végére”.

– Visszahívott bennünket a természet. Az én szüleim gazdálkodók voltak, néhai férjem édesapja önálló iparosként kereste kenyerét, de a cipészmesterség mellett kis földdel is bajlódott. Elkívánkoztunk a Nyíri úti ház negyedik emeletéről. Férjem katonatisztként a megyei kiegészítő parancsnokságon szolgált, és lehetővé vált szolgálati lakásának leadása, amiért még némi pénz is járt.

Újsághirdetés után találtak erre, az akkor félig kész épületre. Anyagi nehézségei támadtak az építtetőnek. A túloldalom akkor még szőlőtáblák, gyümölcsösök zöldelltek.

Villany, víz volt, megkezdődtek az előkészületek a gáz és a csatornázás bevezetésére, de ezt a szomszédos körzetben működő dr. Lovas Bélával együttműködve készíttették el.

Szinte napra pontosan 22 esztendeje költöztek be Barcsikék – férj, feleség, két gyerek – a Mérleg utca 147-be.

Életük egyik legjobb döntésének tartották akkori elhatározásukat. Sajnos a sors csak néhány évet engedélyezett férjének. Azonnal bekapcsolódott a közügyekbe és a tanácstagi beszámolókon feltűnt tájékozottságával (mint ez a kiadványunkban olvasható), őt bemutató cikkből is kitűnik.

– Azért se mennék el innen, mert minden a férjemre, közös munkánkra emlékeztet, együtt csináltuk a kerítést, ültettünk fákat, a keze munkáját őrzi itt szinte minden – mondta búcsúzóul a közéleti munkásságáért többször kitüntetett Barcsik Zoltánné.

Macskákkal védett terület

Nyugaton pompázatos villában, vagy valamilyen előkelő negyed luxuslakásában élne olyan híres sebész, mint dr. Kertész Gábor, az ország első kézsebészeti alapítvány létrehozója. Nyilván ezt a kecskeméti megyei kórház traumatológiai osztályának kézsebész főorvosa másfél éves külföldi tanulmányútjai során maga is észlelhette.

A gazdagabb országok vonzóbb lehetőségei azonban sohasem csábították, mert családjával együtt jól érzi magát a szeleifalui kertes házában.

Kézsérülésem óta személyes tapasztalatból tudom, hogy dr. Kertész Gábor kitűnő szakorvos.

Szenzációs végtagműtéteiről újságcikkekből értesültem. Sokan neki és kitűnő munkatársainak köszönhetik teljes értékű munkaképességük megőrzését, megmenekülésüket a rokkantságtól. Egyszer valakinek lábujjával pótolta mégiscsak fontosabb hüvelykujját. Még arról is olvastam, hogy a Kézsebészeti Alapítványnak köszönhetően fontos és nagyon drága, a kéz- és mikrosebészethez nélkülözhetetlen eszközöket vásárolhattak.

A házörző cica (Sipiczki Sándor felvétele)

A megbeszélt időpontban várnom kellett az ajtónyitásra, mert a tulajdonos éppen kis kertjét locsolta és időbe telt, amíg meghallotta a csengetést.

Néhány pillanatig így eltűnődhettem, a bejárati kapun látható nagybetűs tájékoztatón: „Macskákkal védett terület.”

Nyilván nem a látogatók elriasztását szolgálta, hanem kifejezte a doktor úr kedves iróniáját, a macskák iránti vonzódását. Az öt a kánikulában lustán heverésző cicán kívül kettő kőbe faragva vigyázta az előszoba bejáratát.

Nézgelődés közben felfedeztem Polyák Feri – ő már csak „Feri marad” korosan is – szép faragásait.

Beszélgetésünk során meggyőződtem arról, hogy dr. Kertész Gábor úgy ismeri Kecskemétet, mint a tenyerét, noha kisgyerekként költözött ide szüleivel Budapestről. Akkoriban, a hatvanas évek elején kezdődtek a tömeges lakásépítések. A Bács-Kiskun Megyei Építő Vállalatnak szüksége volt jó szakemberekre. A fiatal Kertész Gábor, beszélgetőtársam édesapja örömmel fogadta a lakást is ígérő ajánlatot. Akkoriban a Halasi út végén kiutalt függőfolyosós, a közeli kádgyár miatt olykor zajos kétszobással elégedettek voltak, hiszen ezren és ezren vártak saját otthonra.

Épült a város, építette Kertész Gábor főmérnök, majd termelési igazgató is, így a család is jobb helyre, korszerűbb lakásba költözött. – Laktunk az Árpád körúton, majd a mai Gyenes téren. Édesapám foglalkozását választotta testvérem, én az orvosi egyetemet végeztem el. Örömmel fogadtak a modern megyei kórházban, melynek ösztöndíjasai voltunk feleségemmel, aki szintén orvos.

Házasságunk egyetemi szerelemnek köszönhető. A kórháztól lakást is kaptunk, ami nagyon lényeges volt, mivel első gyermekünket vártuk. Később egy széchenyivárosi tízemeletes nyolcadik szintjén kaptunk lakást. Békés megyei származású belgyógyász feleségem kertes házban nőtt fel. Az a típusú értelmiségi asszony a régi időkből, aki mindenhez ért, kenyeret is tud sütni. Édesanyjától, nagymamájától tanult meg mindent. Sajnos lakótelepi lakásunkért nem nagyon kapkodtak, mert akkor már építési telekhez juthatott, akinek volt pénze. Mivel kezdő fizetésből próbáltunk kijönni, olcsóbb megoldást kerestünk (Mai fizetése se sok, megmondta mennyi, szégyellem leírni.)

– Közben jött egy vevő, aki azonnali beköltözhetőség feltételével megvette lakásunkat. Bútorainkat garázsunkban helyeztük el, mi albérletbe költöztünk. Telket keresve bejártuk a határt Méntelektől Ballószögig. Sokáig nem találtunk nekünk és pénztárcánknak tetszőt.

A Máriahegyben majdnem vettünk egy hétvégi telket. A hitelkérelménél derült ki, hogy arra a területre nem adnak ki építési engedélyt, persze e nélkül is elég sokan építkeztek ott.

És akkor, 1993-ban fedeztük föl, ezt az 1982-ben épített egyszerű ikerház 3 szobás, 100 négyzetméteres felét kínáló hirdetést. Tulajdonosa Kovács Gábor volt, akivel meg tudtunk egyezni.

Leginkább az szólt mellette, hogy viszonylag közel van a belvároshoz, mégis szinte falusias nyugalmú a környezet. Igaz, a közlekedési viszonyok is falusiasak voltak, hiszen a csaknem egy kilométer hosszú Róna utcában nyáron vastag porfelhőt húzott maga után egy egy autó, nagyobb esőzések után sárral kínlódtak a járművek.

– Úgy hallottam, hogy elsősorban az Ön szervezőkészségének köszönhetően kapott szilárd útburkolatot a Róna utca.

– A Molnár családdal és másokkal, szomszédommal szövetkezve sikerült sokakat megnyerni a csaknem egy kilométer hosszú földút aszfaltozására. Sokakat, de nem mindenkit. A lakók mintegy 70 százaléka vállalta a hozzájárulást. A nemfizetők mintegy fele, ha nem is fizetett, ma is vígan autózik a nélkülük elkészült úton. A többségre azonban a közvetlenség, a segítőkészség jellemző. Az emberek belső magatartásából és lakókörnyezetéből is fakad az odafigyelés. Ha elmegyünk hosszabb időre valahová, rajta tartják szemüket házunkon, figyelő tekintetüknél nincs hatékonyabb riasztó. A Petőfivárosban mindenki megcsinálta a maga kis bunkerét, itt nyitottak az emberek. Tudja valaki például, hogy szeretjük a burgonyás lángost, ha sütnek, mindig megkínálnak bennünket, mint ahogy mi is másokat.

– És rendelkezésükre áll, ha hirtelen orvosra van szükségük?

– Természetesen, de mivel én specializálódtam a kéz sebészetre, elsősorban a

Nyárlőrincen praktizáló feleségemre, dr. Macsári Máriára számíthatnak.

– Mintha nemrégiben egy hangversenyen láttam volna.

– Néha eljutunk koncertre, kiállításokra, járunk színházba. Értelmes dolgokra általában be szoktunk menni, ha időnk engedi, nem szakadtunk el „a várostól”. Főleg a hasonló érdeklődésű baráti családokkal járunk össze, akiknek gondolatai nem a pénz körül forognak. Persze azért itt is kellene valami közösségi ház féle.

– Gyerekei?

– Két fiunk van. Gábor, az idősebb közgazdász, a fiatalabb, Attila az iparművészeti egyetemre jár. Pesten laknak, de szívesen hazajárnak a Szeleifaluba.

Autózás közben döntötték el ideköltözésüket

Érdekes szociológia tanulmány kerekedne ki, ha megvizsgálnánk tudományos alapossággal, hogy ki, miért lakik ott, ahol lakik. Megkérdeztem a Bíró Lajos és a Kisdobos utca sarkán, a reggeli órákban virágaikat locsoló házaspárt, hogy miként kerültek ide. Ha jól emlékszem, valahonnan Pest megyéből kerültek ide. Nyugdíjba vonulásukkor föladták ottani lakásukat, és erre-arra autózva kerestek kedvükre és pénztárcájukra valót. „Eladó” – hirdette egy felirat mostani házukon. Szemrevételezték, megtetszett, gyorsan megegyeztek a tulajdonossal, azóta sem bánták meg.

A kertjük egyébként gyönyörű.

„Lányom, unokám közelségére vágyom”

Öreg napjaira, lánya, unokái közelségére vágyó Pungor Béla nyugalmazott lelkész először az Izsáki úton vásárolt lakást. Még közelebb szeretett volna kerülni említett, a Mérleg utcában élő szeretteihez, meg a második emeleti lépcsőjárás is nehezére esett, ezért költöztek Pungorék is Mérleg utcába. Döntésüket nem bánták meg: „nagyon jól érezzük magunkat” – válaszolta érdeklődésünkre.

Odaköltözésének bizonyára örülnek a környékbeli református hívek. Tőle és Szabó Gábor – e kézirat nyomdába adásakor esperesi tisztségéből egészségi állapota miatt leköszönő – lelkipásztortól tudjuk, hogy a kecskeméti református egyházközség két részre tagolódik. Szeleifalu és Kiskecskemét a nyugati részhez tartozik.

Lelkésze Somogyi Péter. A 60 tagú, presbiter-, lelkész- és püspökjelölő, illetve állító jogosultsággal rendelkező presbitériumba beválasztották a Mérleg u. 107-ben lakó dr. Kodácsy Jánost, a Gépipari és Automatizálási Műszaki Főiskolán tanító főiskolai tanárt, valamint a háromgyerekes Grosch Attila mérnököt (Szív. u. 12) is.

Az e várostájon (ideértve a Petőfivárost) is Bajnóczi Lászlóné otthonában (Csabagyöngye u. 14.) tartanak házi istentiszteletet. Az egyházközség imaház építését is tervezi. A telket, a Kullai közzel átellenben – már megvásárolták.

„Így építkezett ott mindenki”

– A nyolcvanas évek elején kezdtünk építkezni a Mérleg utcában. Azért itt, mert anyagi helyzetünk nem engedte meg, hogy máshol vegyünk telket. Amit lehetett, magunk csináltuk, mesterember csak nagyon ritkán járt arrafelé. Így építkezett ott mindenki és persze a szomszédok segítettek egymásnak. Ettől vált igazán otthonunkká a városrész. Akkor még nem volt ott csatorna, nem volt telefon, nem volt szilárd burkolatú út, de még járda sem. Nem állítom, hogy élveztük, amikor bokáig jártunk a sárban, de ösztönzött minket arra, hogy tegye meg mindenki másokért is, amit tehet.

A rendszerváltás után ugyan nem én voltam a Szeleifalu képviselője, de képviselőként mégis sokat tehettem azért, hogy a fejlesztésre szánt pénzekből több jusson ebbe a korábban mostohán kezelt városrészbe. Ma már egészen másként néz ki a környék, de legfontosabb ma is az, hogy az ott lakó emberek többsége nem csak a saját kerítésén belüli dolgokra fordít gondot.

Szenes Márton

Tizenkét szál cigány húzta

Gyalog is végigmentem a Róna utcán, de csak két omló vakolatú, szegényes küllemű, kisablakos házat láttam. Az egyikbe benyitottam.

Jól tettem.

Leckét kaptam a 102 éves háznál huszonkét évvel fiatalabb Marika nénitől „csakazértis” életszeretetből.

Igaz, ami igaz, kissé bosszús volt, amikor szóba elegyedtünk. El akarta újságolni, hogy kapott egy papírt, többször alá kellett neki írni, de nem jut eszébe, hogy mire is kellett ez a papír.

„Mi csuda van, nem tudom, látja, kinyögni.”

Rávezető kérdésekre aztán kiderült, hogy valószínűleg kopogtató cédulát hoztak számára, de azt végkép nem tudta megmondani, hogy kire vallott.

Sajnos következő kérdésemmel kellemetlen emlékeit vertem föl szunnyadozásukból.

Bizony az ura nem volt a férjek mintapéldánya.

„Megbánatosította az életemet. Heverészett, a szoknyák után szaladgált.” (Megszelídítve írom ide Marika néni, a nőkért bolonduló ura magatartását kifejező szavait.)

De a következő pillanatban felfénylik az arca, még számos ráncai is szinte örvendeznek.

Négyszer adott éjjeli zenét.

Ujjain számolja. Amikor megismerkedtünk, eljegyzéskor, az esküvés előtt, meg a lakodalom napján. Tizenkét szál cigány húzta. Õ meg danolta: Csak egy kislány van a világon!

„Nem voltam olyan hipp-hopp lány. Szép voltam. Az öndicséret büdös, de így igaz.” Lehalkítja hangját, talán azért, hogy ennyi év után se hallja más. – Egy zsidó ember, ott lakott – a távolba mutat – mindenáron el is akart venni. Szép háza volt. Mondta, a tenyerén hord. Hiába győzködött, mindig azt válaszoltam: engem már elvettek. Egyébként nagyon sajnáltam. A szüleire ráeresztették a gázt.”

Sírjuk sincsen. Voltak, semmivé lettek. A továbbiakból kiderül, hogy nagyon szerette édesapját, Szabó Sándort. A sírját a Szentháromság temetőben elvették, helyét se tudja, mert a sírját „eltömperelték”.

Még fiatal, alig tizenkét éves volt ez a mestergerendás, töppedt házikó, amikor ideszületett. Itt élte le egész életét. Innen járt a Perjési-iskolába, ahol nagyon szerették.

Jó volt ott. Talán tízéves lehetett, amikor:

– Egy fiú belelökött a nagy hóba. Idefigyelj, mondtam neki, visszaadom a kölcsönt.

Nem hitte. Elkaptam a szatyorját, telehánytam hóval. Kitoltam vele.

Ez a porta még őrzi a hagyományokat (Sipiczki Sándor felvétele)

Tizenkét évesen már eljártam paprikázni, meg hagymázni ide a gyárba, amikor lehetett szüretelni. Az volt a legjobb. Keveset fizettek, de valamiből élni kellett, mert jöttek a gyerekek. A legidősebb most 54 éves. Az egyik meghalt. Ha eljön a nagy fiam, elébe teszek egy tányér ételt, egyél gyerekem.

Egyik nap olyan, mint a másik. Rádiója, tévéje rég elpusztult. Venni kellene, de olyan drága. Újabban orvoshoz jár. A lábán nőtt egy nagy bütyök, mutatja. – Operálni kéne – mondta a doktor úr. – Azt ugyan nem – válaszoltam. A Bimbó doktornőnél is voltam, mert fáj a fejem, meg ideges vagyok.

Marasztalna, de ebben a rohanó világban sietni kell. Érdemes? Ki tudja: még biztatom, hogy ne féljen attól az embertől, aki azzal ijesztgette, hogy októberben visszajön, és ha nem írja alá akkor sem, amit alá akar íratni, akkor fakalickába zárja, és a sohase engedi ki onnan.

Marika néni átélt egy világháborút, forradalmat és ellenforradalmat, túlélt negyven miniszterelnököt, hat kecskeméti polgármestert, öt tanácselnököt. Most már hiába bánja, hogy sohasem járt az Árpád moziban, mert már régen lebontották.

Közben repülők húztak el a feje fölött, de ő leginkább csak arra emlékezik, hogy belelökték a nagy hóba, ő meg visszaadta a kölcsönt. Kicsit sajnálja, hogy nem látta a Balatont, szép lehet, meg a tengert.

Jó volna a házat is kivallatni. Hol verték a vályogot a falakhoz, honnan hozták a vékonyka mestergerendát, mikor nyugdíjazhatták a petróleumlámpát.

Nincs távol a városközponttól

Hivatali helyiségében kértem Lassú Tibort, a Városgazdasági Kft. igazgatóját, hogy mondja magnóra, miként került a Szeleifaluba, családja hogyan érzi ott magát.

– Miskolci vagyok, Szarvason tanultam, hat éve kaptam állást Kecskeméten. Dobó körúti lakásunkból két kisgyerekünk érdekében költöztünk el. Olyan kertes házat kerestünk, ahol szabadon mozoghatnak.

A Madár utca és a Párkány utca sarkán kezdtünk építkezni, mert csendes, falusias környéket kerestünk, ami nincs távol a városközponttól.

Sajnos elfogyott a pénzünk, más megoldást kellett választanunk.

Továbbra is azon a részen nézelődtünk. 1994-ben azután tervezett házunktól alig 150 méterre vettünk egy épületet. Tulajdonosa nagyobbat építtetett családjának. Ez a ház alig 150 méterre van eredetileg tervezett otthonunktól.

Az elmúlt években jó úton járt a város vezetősége a peremkerületek infrastrukturális fejlesztésével. Szeleifalu sokat köszönhet önkormányzati képviselőjének is, aki a közgyűlésen hatékonyan képviselte a városrészi érdekeket.

Mint említettem, Borsod megyei vagyok, ezért örömmel látom, hogy az ebben a városrészben élő roma kisebbség egyre rendezettebb körülmények között lakik, egyre igényesebben él, nincs olyan elszomorító látvány, mint szülőmegyém egyikmásik romatelepe esetében.

Presszó a város szélén

Az Estike és a Hóvirág utca sarkán nagy, kerítéses, újnak látszó épület vonja magára a tekintetet. Néhány pillanatig töprengek a bejárat fölötti sörreklámon, vajon mit keres egy lakóházon. A kis utcába befordulva jön a megvilágosodás. Vendéglátóhely kínálja így is szolgáltatásait. Megriaszt bejárati kapujának felirata: Vigyázat, harapósak a kutyák, belépés csak saját felelősségre! Mivel kutyát nem látok se közel, se távol, bemerészkedem. A kerthelyiség üres, a „presszóféle” helyiségben ketten játékgéppel ütik el az időt. Az az érzés fog el, mintha nem lenne teljesen kész az épület, de lehet, tévedek. Nézem az ital- és ételkínálatot, elfogadható áron kínálják az enni- és innivalót. Mi tagadás, láttam már hangulatosabb vendéglátóhelyet, de a tisztaságra, a rendre nem lehet panasz. – Estefelé élénkül meg a forgalom – tájékoztat a közben megérkező tulajdonos, Csató Sándor. Be-betérnek a munkából hazatérők.

A ház- és vendéglőtulajdonos inas, szikár, jó negyvenesnek látom. Mezőtúri, a boksz hozta Kecskemétre. A hírös városi csapatnak szüksége volt egy jó nagyváltósúlyúra. Több mint egy évtizedig sportolt Kecskeméten, számos alkalommal az ő győzelmeinek is köszönhetően nyerte meg mérkőzést a KSC. Ma is sajnálja, hogy pontozásos sportágakban hátrányos helyzetben van a vidék. Csató

Sándor eredeti szakmája szerint autószerelő. Jön is egy feltűnően jól táplált fiú. A robogóját kellene megreparálni – ha jól, értettem –, de erre a mester csak a következő héten tud időt szakítani. Közben néhány jól öltözött kisebbségi lép be, mindegyik kezet nyújt a főnöknek.

Hétvégeken éjjel 2 óráig szórakozhatnak a vendégek. Táncolni is lehet a sarokban hűsölő zenegép közreműködésével. De mit szólnak mindehhez a szomszédok?

Egyelőre csak néhány épületet látok a közelben, de erre is terjeszkedik a város.

Megnyugtat a tulajdonos, még nem volt rendzavarás!

Kívánjuk, így is maradjon!

Épül a Madár utca, háttérben a Bagoly utca (Archív: Gábris Elek felvétele)

Olcsóbbak erre a telkek és közel a nagymama

Átellenben két szakmunkás festi egy új ház kerítését. Tetszik a ház is, tervezőjét nem sikerült kideríteni. Tulajdonosaival azonban szót válthattunk. Néhány éves házasok.

A panel elől menekültek ide, méghozzá a Hunyadivárosból. Nagyon szerették azt a városrészt, a környéket, de a panelos technológiával nem tudtak megbékülni.

Épül a Madár utca, háttérben a Bagoly utca (Archív: Gábris Elek felvétele)

Két okból választották ezt a helyet – avatnak be döntésük indítékaiba. Dani János, a Tormási cégnél autóértékesítő, felesége, Békési Boglárka az egyik nagy nyomdában dolgozik. Kisgyerekükért sietnek, akire a közelében lakó nagymama vigyáz.

Bevált az „alkalmi” vétel

Találomra csengettem be a Mérleg utca egyik házába, mert látszott az előkerten, hogy hozzáértéssel szeretettel gondozzák. Leander, őszi rózsa, kardvirág pompázott örvendeztette a szemet. Kedvesen fogadott a ház asszonya, Lázár Józsefné, a Kandó Kálmán szakközépiskola matematika-fizika szakos tanára. Ezermester férje, egyébként a Knorr-Bremse művezetője vágyódott kertes házba a széchenyivárosi házgyári ötemeletesből. Kapóra jött, hogy egy ismerősük megvette ugyan ezt a Mérleg utcai telket, amelyen most Lázárék háza áll, de nem tudott eleget tenni az öt éven belüli beépítési kötelezettségnek. A művezető és pedagógus felesége életük egyik legjobb döntésének tartják a vételt, a házépítést. Megszerették ezt a környéket.

Mellőzzék a grandiózus terveket

Ha nyugalmas belső kertet akarsz látni, nézd meg Balogh Bertalan kertjét a Mérleg utcában – tanácsolta egy ismerősöm.

Nem csalódtam. A kis erkélyen beszélgettünk. Az udvaron széles hintaszék, árnyas pad, sok zöld és nagy-nagy csend. A Mérleg utca egyébként forgalmas, a ház felfogja a néha-néha elrobogó autók zaját. A kert mögött valamilyen, a közforgalomból kizárt köz húzódik.

A rendőrtiszt orvos fia Szegeden dolgozik, ha jól értem a másik a fővárosban, közgazdászként keresi kenyerét. Már előre irigylem a remélt unokákat, csodás nyarakat tölthetnek el a nagyszülők Mérleg utcai otthonának kertjében. Balogh Bertalantól is megkérdeztem, hogy mit javasol a szeleifalusi lakókörülmények, a lakóhelyi közérzet javításáért. Elégedett az infrastrukturális viszonyokkal, inkább arról szólna, hogy mit ne tegyenek. Mellőzzék az irreális grandiózus terveket, maradjunk a realitásoknál. Ezt inkább általánosságban mondja, mert a Szeleifaluval kapcsolatban nem hallott túlságosan is nagyot markoló tervekről.

 

SZELEIFALUI UTCÁK

 

Alma utca

(1982)*, A Csengő utcából nyíló sóhajtásnyi utcácska.

Bajnok utca

(1977) A városrész legforgalmasabb utcája. A nagyjából északkelet-délnyugati vonalvezetésű Halasi, illetve a hasonló irányú „bentebbi” Kiskőrösi út forgalmát vezeti Kiskecskemétre, illetve a Korhánközi útra, Helvéciára. „Kifelé” haladva a Kiskőrösi út és a Bajnok utca találkozásától bal oldalon többnyire családi házak sorakoznak, jobb oldalán ipari üzemek, vállalatok telepedtek meg: a többi közt a Műszaki vizsgáztató autódiagnosztika, a Pigment Bt. festék-vegyi áru kis- és nagykereskedés, festékáruház, a Rösch Mode Kft., a Földhivatal telephelye, a Frikus szállítmányozás, a Hírös-ép Építőipari Kft., a Danubiusbeton Kft., a Citroen Király Autó Kft., a Dunaferr épületgépészeti áruház, a Raab Karcher Kft.

Bíró Lajos utca

(1970-es évek eleje) A Bajnok utcát és a Mérleg utcát köti össze, Szeleifalu főutcája, délnyugat-északkeleti irányú. Házainak száma: 36. Ebben az utcában működik az Univer boltja és az óvoda.

Bíró Lajos (Tasnád, 1836 – Budapest, 1931) néprajzi gyűjtő, rovartani kutató. Kevés pénzét gyűjtőutakra fordította, két évig Német Új-Guineában kutatott. Mellőzötten halt meg, noha értékes gyűjteményei több közintézményt gazdagítanak. 1888- tól 1892-ig a kecskeméti református kollégium tanáraként elkészítette Kecskemét állatvilágának leírását. 1926-ban a szegedi egyetem díszdoktorrá avatta.

Bojtorján utca

(1988) Rövid, kiépülő utca. A Korhánközi utcából vezet északnyugat-délkeleti irányban, párhuzamos a Hóvirág utcával. Házai száma: 7

Bükköny utca

(1988) Rövid, néhány házas, északkelet-délnyugati irányú utca a Mérleg és a Hóvirágutca között.

Cédrus utca

(1988) A délnyugat-északkeleti nyomvonalú, 6 házas utca, a Mérleg és a Hóvirág utcát köti össze.

Corvin János utca

(1988) Corvin János (1473–1504) Mátyás király és Edelpeck Borbála bécsi polgárlány fia. Nagyanyjától, Szilágyi Erzsébettől hatalmas birtokot és hercegi címet kapott. *Zárójelben közöljük az utca elnevezésének az évét.

Mivel Mátyás házassága gyermektelen maradt, több nyelven beszélő fiát szánta utódjául, de igényét többszöri próbálkozása ellenére nem sikerült érvényesíteni.

Csap utca

(1965 és 1975 között) A Csengő és a Bajnok utcát köti össze a néhány házból álló, keskeny utcácska.

Csákány utca

(1984) A Bajnok utcából induló, egészen rövid zsákutca.

Csárda utca

(1965 és 1975 között) A Korhánközi utcát köti össze a Bíró Lajos utcával, északnyugat-délkeleti nyomvonalú. Házai száma: 25

Csengő utca

(1982) A Bíró Lajos utcát a Présház utcával összekötő utca.

Cserje utca

(1977) Egyike a Présház és a Hanság utcát összekapcsoló utcáknak.

Csend utca

(1987) A nyúlfarknyi utca a Sajó és a Madár utcát köti össze, párhuzamos az Izsáki úttal.

Csukáséri utca

(1999) Egy régi víznevet újított fel határozatával a közgyűlés.

Egervár utca

(1977) A Présház és Hanság utcát összekötő hat utca közül a legdélibb.

Estike utca

(1988) Délnyugat-északkeleti nyomvonalú, mindössze 3 házas utca. A Mérleg és a Hóvirág utcát köti össze.

Esze Tamás utca

(1962) A Frankel Leó utcát köti össze a Kiskőrösi úttal. – Esze Tamás (Tarpa, 1666 – Nyitra, 1708) jobbágy, kuruc brigadéros, a népi kurucság egyik vezetője. Sorsa jellegzetes magyar sors. Két kuruccsapat összetűzése alkalmával békíteni akarván vesztette életét.

Felhő utca

(1992) A Bíró Lajos utcából az óvoda mellett kiágazó rövidke utca.

Fészek utca

(1977) A Présház utca és a Hanság utca között.

Folyondár utca

(1988) A délnyugat-északkeleti nyomvonalú utca, a Mérleg és a Hóvirág utcát köti össze. Mindössze 3 házból áll.

Frankel Leó utca

(1962) A Bajnok utcát köti össze a Róna utcával az északkelet-délnyugat vonalvezetésű utca.

A névadó Óbuda-újlakon, 1844-ben született és Párizsban, 1896-ban halt meg. A nemzetközi és magyar munkásmozgalom kiemelkedő személyisége, a párizsi kommün munkaügyi minisztere, hazatérve 1876-tól a magyarországi általános munkáspárt egyik megalapítója.

Hanság utca

(1977) A Bajnok és a Rózsa utca közti utca.

Hóvirág utca

(1988) A Korhánközi utat a Folyondár utcával köti össze. Házainak száma: 8

János vitéz utca

(1973 és 1975 között) A Korhánközi utat köti össze a Bíró Lajos utcával, északnyugat-délkeleti nyomvonalú.

Nyilván Kacsoh Pongrácnak, a dalmű zeneszerzőjének kecskeméti kapcsolatai is közre játszódtak e közterület elnevezésében. Kacsóh Pongrác 1909-től 1912-ig a reáliskola igazgatójaként élt a városban.

A János vitéz utca, ha nem is mesebeli, de eléggé hangulatos, csendes. A kerti virágait szemléző kedves hölgy készségesen megindokolta kérésemre, hogy miért cserélte föl idestova két évtizede Ballószöget a Szeleifaluval. Itt még nagyobb a csend, a nyugalom, és közelebb van a város. Ez utóbbi kifejezés alatt, mint kiderült, a városközpontot értette.

Kisdobos utca

(1973 és 1975 között) A Melinda utcát a Bíró Lajos utcával köti össze. Feltehetően a szabadságharc legendás kisdobosaira emlékeztet az utcanév. Kiskőrösi út

Már a huszadik század elején így nevezték ezt a sokáig országút jellegű, tanyás térségeken átvezető, a Küküllő utcánál „induló” útvonalat.

Korhánközi út

(1993) A Bajnok utcától induló északkelet-délnyugati vonalvezetésű, a fülöpszállási vasútvonallal párhuzamos útvonal.

A helvéciai vasútvonallal nagyrészt párhuzamosan halad Helvécia felé.

A sínek és az úttest között néhány háznak adtak építési engedélyt, kifelé haladva bal oldalt kertes családi házak szegélyezik. Az itteni, azóta átépített vasúti átjáróban ütközött össze 1973-ban egy távolsági autóbusz és egy személyvonat.

Kökény utca

(1988) Rövid, néhány házas, északkelet-délnyugati irányú utca a Mérleg és a Folyondár utca között.

Kőrösi Csoma Sándor utca

(1962) A Frankel Leó és a Kiskőrösi út között.

Kőrösi Csoma Sándor (1817, Darjeling, India – 1842) nyelvtudós, a tibeti filológia megalapítója, akadémikus. Már diákkorában elhatározta, hogy felkeresi az ázsiai magyarok maradékait. Elkészítette a tibeti-angol szótárt. 1842-ben eredeti céljának teljesítésére elindult Nagy-Tibet felé, de maláriában megbetegedett és meghalt.

Kőszeg utca

(1997) A Présház utca és a Hanság utca közötti utca.

Melinda utca

(1973 és 1975 között) Kifelé haladva jobbról fás szegély övezi. A Bajnok utcát köti össze a Korhánközi úttal. Nyilván Bánk bán feleségét idézi az utcanév.

Mécsvirág utca

(1988) A délnyugat-északkeleti nyomvonalú utca a Mérleg és a Hóvirág utcát köti össze. Házak száma: 8

Mérleg utca

(1979) Kecskemét talán leghosszabb, csaknem 1100 méteres utcája a Korhánközi és a Kiskőrösi út között. Nyugati részén, jobb oldalt főként kétlakásos, egymásba kapaszkodó, előkertes sorházak, az utca közepétől főként egyedi tervezésű, olykor túlcifrázott, de mindig jólétet sugárzó épületek szegélyezik. Természetesen valamenynyi épülethez terveztek garázst. Több idősebb, magas képzettségű értelmiségi költözött ide az utóbbi évtizedben. A házak száma megközelíti a százat.

Mozsár utca

(1977) Rövidke, 17 házas, már-már köz-szerű, a hajdani Szeleifalu hangulatát felvillantó utcácska a Présház és a Hanság utca között.

Nomád utca

(1969 és 1975 között) A Korhánközi utcát köti össze a Bíró Lajos utcával, északnyugat-délkeleti nyomvonalú. A házak száma: 36. A hetvenes évek elején költöztek az első lakók a túlnyomóan a kor közízlését követő házakba.

A közös munkát beszélik meg az utca lakói (Gábris Elek felvétele)
Az elvégzett munka után jól esik a baráti társalgás (Gábris Elek felvétele)

Pósa Lajos utca

(1962) A Frankel Leó és a Kiskőrösi utat köti össze, párhuzamos a Kőrösi Csoma Sándor és a Róna utcával.

Pósa Lajos (Radnót, 1850 – Budapest, 1914) költő, ifjúsági író, tanár, újságíró.

Benedek Elekkel együtt indította meg az első irodalmi értékű gyermeklapot, Én újságom címmel. Versei többnyire népdalutánzatok.

Présház utca

(1977) Valószínűsíthetően az egykori, környékbeli szőlőket kívánta felidézni az utca névadója. A Róna utcát köti össze a Bajnok utcával, párhuzamos a Csap utcával délnyugat felől északkeleti irányban. A falu egyik legrégebbi utcája.

Remény utca

(1992) Szinte köz-szerűen keskeny utca a Róna és a Nomád utca között.

Repkény utca

(1988) A Mérleg és az ezzel párhuzamos Hóvirág utcát összekötő rövid utcák közül a legnyugatibb.

Róna utca

(1962) A Korhánközi utat köti össze a Kiskőrösi úttal. Párhuzamos a Mérleg utcával, északnyugat-délkeleti irányú. Házak száma: 85

Siklós utca

(1977) A Présház és a Hanság utcát összekötő, a Bajnok utcával párhuzamos utcák közül a legészakibb. Házai száma: 15

Szív utca

(1986) A múlt század nyolcvanas éveinek végén kialakult rövid, szép utca a Róna és a Nomád utca között.

Hagyományteremtő vigasságok

A 2006-ban esedékes szeleifalui napok előtt hat héttel írom e sorokat, de az ott lakókkal beszélgetve többször a közelgő, immár ötödik várostáji össznépi ünnepség kerül szóba. A szervezők újabb ötleteken törik a fejüket, már megrendelték a rendezvény központjának megszépítését, a Csinos Farmon ifjú lovasok készülődnek szeptemberi bemutatójukra.

A hagyományos falvakban már nem az év legnagyobb, a távolban élőket is hazavonzó eseménye a búcsú. Kecskemét több városrészében mintha mostanában válnának a lakóhely-környezeti azonosságtudat egyik, mind fontosabb tényezőjévé.

Bács-Kiskun megye székhelyén a Szeleifalut illeti a kezdeményezés dicsősége. Már követelnék az emberek, ha bármi ok miatt elmaradna a várt vigasság.

A városrészi napok megrendezésének igénye és lehetősége az édeset és keserűt egyaránt hozó rendszerváltozás kétségtelenül egyik legörvendetesebb eredménye.

Közvetve ésközvetlenül a helyi közösségek növekvő fontosságát, súlyát jelképezik.

A második világháború után a helyi egyesületek, társaskörök, civil szervezetek, kórusok szétverése, vagyonuk eltulajdonítása vagy elkótyavetyélése, vezetőik megfélemlítése a brutális kommunista diktatúra előfeltétele, része volt. Időközben a városokat is megfosztották önállóságuktól, megfosztották javaiktól. Kecskemét városát is elszegényítették, elvéve a verejtékes homokszelídítőknek, a városi vezetők ügyes gazdálkodásának, távlatos szemléletének köszönhető vagyonát. Kecskeméten több mint két évtizedig máshonnan hozták a vezetőket, a városi tanácsok feladata a felsőbb párt- és állami szervek irányelveinek, rendelkezéseinek tudomásul vétele, végrehajtása volt. Ezért fogadták már-már értetlenkedve az ország akkor legkilátástalanabb helyzetű megyéjének, Bács-Kiskunnak a javaslatát. Ha már egyegy település központi alapokból nem kaphat szilárd burkolatú járdát, óvodát vagy éppen halottasházat, akkor engedjék meg, hogy részben saját munkájukkal, pénzükkel és a megyei tanács támogatásával enyhítsék gondjaikat. A megye a községi hozzájárulással, azonos összeggel támogatta volna a kezdeményezést. Volna, mert a központi elvtársak nehezen tudták elképzelni, hogy egy-egy adott településen jobban tudják, mire van szükségük, mint ők a fővárosban. Megriadtak: hová juthatnak, ha akár a legkisebb falunak élők maguk eldönthetik: fociöltöző vagy tanterem, autóbuszváró vagy bölcsőde, öregek napközije vagy orvosi rendelő épüljön. Legközelebb beleszólást követelnek nagyobb horderejű ügyekbe is. Büszkék lehetünk a reformmegye Bács-Kiskun vezetőinek sikerére: elfogadtatták az ágazati irányítás mindenhatóságát honunkban, sőt a létező népi demokráciákban először megkérdőjelező községfejlesztési törvényt.

A Csinos Farm lovas csoportja

A rendszerváltozás helyreállította a városok önállóságát, a városrészi identitás kialakításához, tudatosításához azonban évekre és kovászemberekre volt szükség a Szeleifaluban is.

Jelentőségüket mutatja, hogy városi vezetők, országgyűlési képviselők szívesen eleget tesznek a részönkormányzat meghívásának. Legutóbb, 2005-ben dr. Horváth Zsolt országgyűlési képviselő méltatta az összefogás jelentőségét. Mivel több ciklusban képviselte választókörzetét a parlamentben, alpolgármesterként is jól ismeri a helyi ügyeket, hitelesen hangzottak megállapításai. Felidézte a városrész közműellátottságának javításában elért eredményeket. Az alkalomhoz illően rövidre fogta mondandóját és jó szórakozást kívánt az egybegyűlteknek. Persze ő is maradt és így megkérdezhettem tőle, hogy mit tart az utóbbi évtizedek legjelentősebb szeleifalui beruházásának.

Nos, egyértelműen a csatornázást. Csak azért sikerülhetett, mert akkor az állam, a város és a helyi lakosság egy irányba húzott. 2000 végén nyert a város céltámogatást – a többi közt – Szeleifalu és Alsócsalános, pontosabban Alsószéktóban a Duna, a Kelemen László, a Mező Imre és a Hernád, a Szeleifaluban a Mérleg és a Bajnok utcák által határolt városrész csatornázására. Az illetékes városi szervek azonban hiába készítették volna elő kivitelezési terveket, szerezték meg a szükséges engedélyeket, hiába támogatta volna külön is a Bácsvíz Rt. és az önkormányzat a telkenkénti rákötést, ha nem kötöttek volna kellő számban lakók szerződést a munkálatokra. Olyanokat is meg kellett győzni a városrész évtizedek óta legnagyobb beruházásának szükségességéről, a hozzájárulás vállalásáról, akiknek nagyon meg kellett gondolni, hogy mire fordítják jövedelmüket. Mégis aláírták a szerződést, mert bíztak Sipos László önkormányzati képviselőben. Neki is köszönhető, hogy ez a térség volt az első, amelyben minden érintett utca ráköthetett a szennyvízhálózatra.

Utolsó mondatainál többen körülvettek minket és az óvodába invitáltak egy kiállítás megnyitására.

Olykor belvárosi tárlatokra se jön össze olyan szépszámú érdeklődő, mint a Szeleifalui Nap eme programjára. Örömmel láttam más városrészeket képviselő szenátorokat, egymással jó ízűen beszélgető, különböző pártállású közéleti szereplőket.

Kellenek az ilyen közösségteremtő, embereket összehoz alkalmak.

 

 

 

  
K?etkez?fejezet