Kötcse betelepítését egy az evangélikus egyház iratai között található igen fontos feljegyzés 1730. április 11-re teszi. Az irat 1814. május 17-ről származik, s Laky János kötcsei evangélikus lelkész készítette Kis János szuperintendens és Hrabovszky István szuperintendens archivárius látogatásának alkalmából. A „canonica visitatio" szokása a nagy történelmi egyházak mindegyikében létezik, s ennek a szokásnak köszönhető, hogy nemcsak egyháztörténeti, hanem telepítéstörténeti adatok is rendelkezésünkre állnak.
Laky jelentésének első pontja a következőképpen számol be az eklézsia, s ezzel együtt a falu betelepítésének eseményéről: „ 1. Kezdetét vette 1730dik esztendőnek 11-dik Áprilisi napján, Akkor szállottak meg Köttsét, mint Pusztát a' Lutheranusok Imperiumból, VIdik Károly Tsászártól nyomtatásban kiadott patens mellett."1 A jelentés felsorol 47 német családnevet felekezeti csoportosításban, úgymint evangélikus és református németek, s a németek nevei előtt két rövidebb névsort is közöl, ezek a katolikus (pápista) és a református (kálvinista) magyarok neveit tartalmazzák. Már előljáróban hangsúlyoznunk kell, hogy a lista nem „korabeli", 84 évvel a megjelölt telepítési dátum után keletkezett., ennek következtében nem fejezi ki jól az 1730. körüli demográfiai állapotot, s a nevek — főleg a keresztnevek — nem mindenben egyeznek a telepítés után hamarosan keletkezett pontosabb dokumentumokban szereplőkkel. Feltevésünk szerint Laky az adatokat Kis és Hrabovszky utasítására a küszöbön álló szuperintendensi látogatás előtt sietséggel készítette el, s vélhetően a gyülekezet idősebb tagjait kérdezte ki az egykori őstelepesek kilétéről, s a telepítés akkor már nem annyira eleven emlékéről. A listát — minden ellene felhozható kritikai érv ellenére — teljes terjedelmében közöljük: 2
A felsoroláshoz írt bevezető egyértelműen kijelenti, hogy a németek megérkezésekor már magyar lakosság élt Kötcsepusztán, s ha az akkori Magyarország népességi viszonyait vesszük figyelembe, akkor ez a 17 család nem is lenne lebecsülendő szám, feltéve persze, ha ezek a családok 1730-ban, mind ott lettek volna a falu területén. A 47 német család pedig kifejezetten óriási szám lenne, ha ez a tömeg egyszerre, egy napon, 1730. április 11-én áramlott volna be a dombok között megbújó pusztára. Ahhoz, hogy reális képet kapjunk a korszak népességi, gazdasági és társadalmi viszonyairól, rövid áttekintő elemzést kell adnunk ezekről a helyi körülményekről.
A Pécsi Prefektúra Dombói Kerületéhez 1687 táján közel százötven somogyi település tartozott. 3 1686-ban, Buda töröktől való visszafoglalását követően három évig tartott, amíg Somogy egész területe felszabadult. A térség addigra csaknem kiürült, a lakosság elmenekült falvaiból, vagy a török és a szerb martalóc csapatok öldöklései következtében életét vesztette. Voltak olyanok is, akik a biztonságosabb alföldi területekre menekültek át, ahol Kecskemét környékén telepedtek le. 4 A lakosság által elhagyott földeket nem volt aki megművelje, sok esetben a török elleni hadjáraton a Dunántúl térségében tartózkodó császári katonaság vetette be azokat, hogy a következő évben esedékes újabb hadjárat élelmiszer-utánpótlását biztosítani tudják. 5
1687-ben Kötcsepuszta környékének falvai — ha apasztott létszámban is - de megvannak: Látrány, Rád, Csepely, Túr, Szemes, Őszöd, Szárszó, Szólád, Kőröshely, Kereki, Bálványos, Kapoly. 6 Az összeírt adózó háztartások száma falvanként egy és hat között mozgott, tehát nem sokban különböztek Kötcsepusztától, ahol a sokat emlegetett káptalani összeírás szerint három ház volt található ebben az időben. A térség mindenesetre korántsem volt üres, a kép nem tűnik annyira tragikusnak, mint ahogy az Szavoyai Jenő naplójából elénk tárulkozik.
1695-re ez a kép némileg még javult is; az összeírt családok száma helyenként megduplázódott. Szárszón 13, Csepelen 12, Szóládon 15, Telekiben 5 háztartást írtak össze. 7 A lakosság biztosabb letelepedési körülmények közé jutott, erre vallanak azok az adatok, amelyek jól mutatják, hogy a fenti falvakban a ma is itt élő családok elődei közül néhányan már megtelepült lakosok. Csepelen olyan neveket találunk mint Tóth, Elek, Szabó, Szóládon Lőrincz, Bodó, Tar, Varga, Telekiben pedig a Cseh és a Turzó neveket. 8 A népesség ezekben a falvakban teljesen magyar, Karád kivételével sehol sem találkozunk egyetlen délszláv, török vagy német névvel.
Szólád 1710 után ugrásszerű fejlődésnek indult. 1715-ben búzából, árpából, s az akkor tömegével termelt tönkölyből és kölesből több mint dupláját szolgáltatta a tizedfizetéskor mint Szárszó, és majdnem ötszörösét mint Szemes. Bortermelése az ötödik helyen állt a megyében, megelőzve a jóval nagyobb lélekszámú településeket is. 9
1715-től nyilvánvalóan újabb bevándorlók érkeztek a Kötcsét környező három faluba, mert a máról ismert lakosság őseinek további hulláma regisztrálható olyan nevek segítségével mint: mónos, Ürögi, Kis, Parragh, Bekes, Borhi, Koczola, Szűcs. 10 1728-ban Csepelyen egy gabona összeírásban már 35 nevet sorolnak fel, ezek nem mind telkesgazdák, a zsellérek is benne foglaltatnak, ennek ellenére Csepely nagy lélekszámú falu volt ebben az időben. Ismét csak a mából ismert, de akkor még új nevek bukkannak fel: Türös, Fonyó, Tenta, Vidoczky, Molnár, Pintér, Pap. 11
A fenti jegyzékből láthatjuk, hogy 47 háztartás hirtelen felállítása nehezen ment volna a korszak szűkös anyagi körülményei között, hiszen a fenti példák a magyar községek életéből 20-30 éves lassú kiépülést érzékeltetnek. A következő, részleteiben elővezetendő adatforrások ezt a feltevést erősítik meg.
Lényegében az 1720-as években Kötcsepusztán nem is lakik senki jelentős személyiség, értvén ezalatt azt, hogy a megyében akkorra már sok településnek megvan az egy vagy több nemesi származá sú gazdája, mentora. A két Antal-testvér, János és György közül még egyikük sem lakik Kötcsén, Györgynek egészen biztosan Csepelyen van a lakása, 12 Jánosnak pedig felváltva Rádon és Őszödön, sőt azt is feltételezhetjük, hogy mindkettőnek időnként a Balaton túlsó oldalán, a dörgicsei birtokon. Kettejük közül politikai szempontból György a jelentősebb személyiség. Nem kisebb feladatot látott el, mint Somogy Vármegye aljegyzőjének tisztségét: köznemesi származása ellenére legalábbis a hivatal szintjén egy körhöz tartozik az ország zászlósuraival, az Esterházyakkal s a Festetichekkel. A nemességük (megújított nemességük?) sem túl régi, csupán 1645-ben került megerősítésre Bécs városában. Antal Tamás és János kérvényét III. Ferdinánd kedvezően bírálta el, s az 1645-ös év június 21. napján Szelepcsényi György magyar kancellár kezéből vehették át a megerősítő iratot. Az adományozás tényét Somogy Vármegye közgyűlési jegyzőkönyvébe csak jóval később, éppen az ominózus 1730-as évben vezették be— valószínűleg nem teljesen véletlenül — április 18-án, pontosan egy héttel Kötcsepuszta betelepítése után. 13
Antal János kezén 1726. november 16-án négy puszta (praedium) volt, Csicsal, Pócza, Köche és Raad. Mind a négy a szokásosan megállapított 2 forint 50 krajcárt fizette a vármegyének, úgy mint környék többi hasonló települése. 14 A közvetlen környék bővelkedett az ilyen kisebb pusztákban, mint például Neβde (Nezde), amely ma már csak egy festői szépségű erdőterület neve Kötcse északi határán, s az egykor Nezde puszta helyén ma már az utód település Szóládihegy áll. Puszta ekkor még Födvár (Balatonföldvár) és Bonnya. Ezek később jelentős falvak lettek, Balatonföldvár például messze földön híres üdülőváros. Több olyan puszta létezett akkoriban a környéken, melyekre ma már csak a dűlőnevek emlékeztetnek: Cserehát, Barátok, Kechke vár (Kecskevár). 15 Ezek az utóbbi kis települések a Ha rag (Harrach) grófok tulajdonai voltak, hasonlóan több faluhoz (possessio): Szólád Szárszó, Szemes. A Veszprémi Püspökséghez tartoztak: Karád, Andocs, Koppán (Törökkoppány), Csepel, Görgeteg és Apáti (Kisbárapáti része), valamint Gerézd, Kisbaár, Nagybaár, Fehéregyháza és Szorosad puszták. 16 A térségben a Tihanyi Apátság is jelen volt birtokai révén: Kapoly (Kiskapoly immediate), Endréd és Teleki tartoztak hozzá, s még több olyan, amely néhány éven belül possessióvá terebélyesedett: Pusztakapoly, Szántód, Gyönköd, Kisendréd, Nagyzamárd, Kiszamárd, Barkó. Széchenyi Zsigmond faluja volt Kőröshely és Látrány, valamint Szemes, Szentgyörgy és Gyugy mint puszták. A Lengyel család egy kicsit távolabb, a tabi kerületben volt jelen: Alsó- és Fölső Ugall, Torvaj, Lulla, Bábony, Hács, Csaba. Még távolabb a Perneszy családot találhattuk, Ádánd, Miklósi volt a kezén, s egy kissé közelebb Bál ványos, és Kapoly egy része. 17 A későbbi kötcsei birtokos Kenessey család Som birtoklása mellett jelen volt Fiad pusztán is, a Bárány család pedig Viszpusztán. A Kötcse körüli térséget távolabb délen más birtoktestek is körülfogták, úgy mint a Vázsonyi-birtok Mocsoládon és Kis-Mernyén, s amerre a szem ellát, egészen le a Dráváig nagy birtokok húzódtak, mint az Esterházyak falvai: Jaad, Csoknya, Aszaló, Magyaregres. 18
A török által hátrahagyott pusztítás lehangolta a korabeli utazókat. Sokhelyütt idézik többek között Verencsics Antalt: „...mily elhagyott itt minden, földet szőlőt a dudva benőtte, nagy területen is ritka a földműves, ritka a barom,mindenüttelhagyatottságtátong."19 Verancsics képe Baranyáról készült, de a többi két megyéről is hasonlókat lehetett elmondaani. Somogy talán annyiban volt kedvezőbb helyzetben, hogy kissé távolabb esett a délvidék felé vezető hadiutaktól, s emiatt egy kevés kíméletben részesült az ellenséges felek részéről az évenként többször végigvonuló hadmenetek során. Az Árpád-korból származó nemesség eltűnt ezekről a vidékekről, s ahogy fentebb szó esett róla, a parasztság is. A török háborúk óta új birtokosok tűntek fel az egész Kelet-Dunántúlon. Sok, a korszakot tárgyaló monográfiában gyakran festenek túl sötét képet a szerzők, hivatkozva az előbbi hasonló hangú forrásokra. Szavoyai Jenő herceg, a törököt kiűző nagy hadvezér leírásai is ilyenek, azt látta, hogy Budától Eszékig egyetlen ház sem volt található. 20 A hadiutak mellett, s délen természetesen siralmas volt a helyzet, de a fenti térségben a Balatonnál mégsem annyira. A decimális adatokból láthattuk, hogy az egyébként erdő borította tájon már a Rákócziszabadságharc alatt is 6-7 kilométerenként lehetett egy-egy házcsoportot találni, s csupán a Kötcsepuszta körüli 15 kilométer átmérőjű körben mintegy hat-hét falu is volt már. Később, 1726 körül, a Csepel, Szólád, Karád, stb. határához tartozó földek túlnyomó része már egészen biztosan művelés alatt állott. Az erdőségek akkori pontos állapotáról is kiterjedéséről nincsenek adataink, de a demográfiai körülmények figyelembevételével nem nehéz elképzelni, hogy a Karád-Csicsal-Tab-Kőröshegy-Szólád-Csepel- hatszögben nagy kiterjedésű és egybefüggő erdőterület húzódhatott; a vizek mentén, a völgyekben meghúzódó házcsoportokkal. Az egy-hat háztartásig terjedő települések—az akkori művelési színvonalon — nem valószínű, hogy pusztánként 100-120 hold földnél többet művelés alatt tudtak volna tartani. Ezek a földdarabok pedig nem nyújthattak más látványt, mint amit egy jókora erdei tisztás látványa kelt. Ilyen jó kora tisztás lehetett Kötcsepuszta is, valahol a Malom-patak 21 mentén, a mai Sósdombtól a Lúdfészekig. Hogy pontosan hol, arra megint csak következtetni lehet.A telepítéseket kisebb részt politikai és érzelmi, nagyobb részt gazdasági okok motiválták. A Habsburgok politikájának egyik vonásaként valóban ismeretes egy úgynevezett „elnémetesítési szándék", a Kollonits sugallta új berendezkedési koncepció, irányulva arra, hogy mindenütt, ahol a Habsburg-ház közjogi fennhatósága érvényesült, lehetőleg németül beszéljenek, s az esetleg megújuló török támadásoktól az új területek védve legyenek, de az igazi okok lent-a megvalósítás szintjén-józanul gazdasági jellegűek voltak..
1722-ben a Tolna megyei Hőgyészi uradalom 15 000 forintért cserélt gazdát. 22 Az uradalomhoz 25 falu tartozott — ezek nem jelentéktelen puszták, hanem falvak voltak — úgy mint Keszőhidegkút, Varsád, Kalaznó, Felsőnána, Mucsi, Závod, Izmény, Kismányok, stb., tehát hatalmas bevételt jelentettek új gazdájuknak Mercy Florymundus grófnak. Az eladó, Zinzendorf gróf, Varasd város katonai parancsnoka két évtizeddel korábban minden követ megmozgatott, hogy a csodálatosan gazdag termőterületet megkapja katonai szolgálatai fejében a császártól. A hatalmas, félig-meddig üres részeknek nagyon megnövekedett az értéke a török kiűzése után. Kötcse község 1767-es tabelláját alapul véve az Antal családnak csupán az árandából befolyt jövedelme évi 88 forintra terjedt, s a zöme jövedelmek ezen felül közel a hússzorosában a természetbeni és munkajáradékokból (robot) folytak be kilenced és egyéb formákban (fa, fonás, főzött vaj, kappan, csirke, tojás, stb.). 23 A robottal az allodiális földeket művelték, a termények eladásából ugyancsak a földbirtokosnak volt haszna. Ha 25 falut 15000 forintért lehetett megvenni — mégha a falvak nagy része kicsi is volt — Kötcsepuszta 88 forint reálértéke igen nagy lehetett. Antal Jánosnak csak ezt az értelmes megoldást kínálta a sorsa, a telepítést, hiszen ha ezt nem teszi, akkor az erdőkkel körülvett kis létszámú pusztáinak csekély termelése mellett aránytalanul magasra rúgott volna az elmaradt haszon. Modern kifejezéssel élve a magas megtérülési ráta arra ösztönzött mindenkit a telepítő nemesurak közül, hogy másképpen gondolkozzék saját ügyei felől, mint ahogy azt a török korban tette. Racionálisan kellett gondolkodni mindenről: induló tőkéről, ügynökök megbízásáról, szervezésről, s nem utolsó sorban a vallás kérdéseiről az ellenreformációs korszak nehézségei közepette. A telepítést emellett szorgalmazta az uralkodó, az országgyűlés, a vármegye, az egyház, tehát a politika egésze. Az Antal családnak telepíteni kellett, ha nem akart lemaradni országlakosi feladatainak teljesítésében, azonkívül ha ezeket a vadon területeket nem szabadítják meg az erdőtől, nem „termeltetik", akkor tetemes haszontól esnek el, megbocsáthatatlanul, egyszer s mindenkorra. Hely volt bőven, de mégis éppen Kötcsepuszta bizonyult erre a célra a legjobbnak. Hogy miért, arra két okot lehet felsorakoztatni, források hiányában korántsem ismerve a család eredeti gondolatmenetét. Az egyik az, hogy a négy puszta közül Kötcse feküdt középen, Rád, Póca és Csicsal között félúton. Ha az utóbbi három települést összekötnénk Kötcsével a térképen, akkor Kötcse — közelebbről annak déli, alsó faluvége — megközelítőleg egy egyenlő szárú háromszög középpontjába kerül. Amennyiben a birtokigazgatás központja nem ezen a ponton van, akkor ez a megoldás az időt és a fáradságot tekintve nem gazdaságos megoldás. A másik ok a víz jelenléte. A telepítéstörténeti szakirodalom minden új helység betelepülése esetében nagy súlyt helyez az egészséges ivóvízre. 24 A két lehetőség közül a döntés a víz dolgában sem volt nehéz, ha arra gondolunk, hogy a Somfolyó már akkor is megvolt, a falun keresztül folyó Nagyárok (régi nevén a Malompatak) lényegesen nagyobb vízhozamú volt, mint manapság, s hogy mindama bő vízhozam, ami a térségben csak volt, mind erre mélyen fekvő területre koncentrálódott, s koncentrálódik ma is. A dél-keleti irányból érkező Büdösgáti árok, s az északról érkező Malompatak találkozása ideális településpont volt abban az időben. Bizonyos, hogy Kötcsepuszta eredeti magja is ebben a térségben volt, s a falu növekedése folyamán innen kiindulva érte el a mai faluközpontot, illetve a jelenlegi falu északi végeit.
Hely tehát bőven volt, ember annál kevésbé. A gazdasági okok, a munkaerőforrások beszűkülése egyformán érvényesek lettek a hódoltsági területek egészén, s ha a telepítő földesurak országon belül akarták volna elintézni munkaerőgondjaikat, akkor nem tudtak volna mást csinálni, mint egymástól csalogatták volna el a jobbágyokat. A korszakot ismerve tudjuk, hogy ilyesmire is volt példa bőven, a munkaerő értelmesebb elosztását rendeletek is szabályozták, de a körülményesebb megoldás, az idegen eredetű munkáskéz behozatala hosszabb távon megnyugtatóbbnak tűnt. A telepítést, annak gazdasági előnyei mellett - mint ahogy azt a fentiekben említettük -, az országos politikában zajló folyamatok is gyorsították. III. Károly 1715-ben adta ki az új telepítési törvényt. A belőle következő feladatok fokozatosan átfogták és mozgásba hozták az egész országot. A pusztán maradt részek ügye a pozsonyi országgyűlésre hárított üggyé vált: 1722/23-ban egész sor tervezet készült ebben a tárgyban. Mindenütt puszta tájak láthatók, s a királyság újranépesítése nemcsak az uralkodó, de az ország hasznára is válik-vázolja az országgyűlési felirat a valódi helyzetet III. Károly császár előtt, s egyúttal kéri is, hogy a birodalomban, valamint az örökös tartományokban pátenseket bocsásson ki azzal a céllal, hogy azok a szabad személyek, akikben a hajlandóság erre megvan, jöjjenek a Magyar Királyságba. 25 A pozsonyi országgyűlés hármas számú tervezete javaslatot tesz arra nézve, hogy az egyes helyeken jelentkező népfelesleget hogyan lehetne ,,szétköltöztetéssel" az ország javára fordítani. A tervezet arról is rendelkezik, hogy ha ilyen népfelesleg nincsen, akkor folyamodni kell más országok és tartományok népeinek behozatalához. 26 A tervezett rendelkezések hangsúlyozzák a telepítő földesurak komoly felelősségét is az ilyen ügyekben, összekapcsolva a földesúri hasznot és az államérdeket, mondván, hogy a telepítést gondossággal és szorgalommal kell véghezvinni. 27 A javaslatok olyan részleteket is kidolgoznak, mint a telepítés során az egyes birtokosok között fennálló kötelező lojalitás és kölcsönösség. A birtokosoknak előírja, hogy segítsék egymást azzal, hogy a telepeseket bocsátanak egymás rendelkezésére, ha körülményeik ezt megengedik. Nem kívánható ugyanakkor — írja a tervezet- hogy a mások birtokainak a benépesítéséhez úgy járuljon hozzá valaki, hogy ezáltal egyidejűleg a saját birtokait elnépteleníti. 28 Az országgyűlés külön kiemelte a puszták benépesítését, nyilván praktikus okokból, merthogy az újonnan jötteknek könnyebb ott megvetni a lábukat, ahol az alapvető létkörülmények csírájukban már eleve biztosítottak. Az elhagyott puszták esetében, ahol a magára hagyott épületek még állnak és látszanak, az onnan a török háború és a Rákóczi-szabadságharc alatt elmenekült embereket vissza kell fogadni - rendelkezik az okirat. 29
1730 táján, nyolc évvel a III. Károly féle telepítések megindulása után, Antal János előtt szinte már kitaposott utak nyíltak, amelyeket járva Kötcse betelepítését véghez kellett hogy vigye. A birtokok természeti adottságai átlagon felüliek voltak, vízellátottság, klíma, talajviszonyok, s még egy sor apróbb-nagyobb tulajdonság előnyei révén. Pár évvel korábban a pozsonyi országgyűlés szintjén az ország mágnásai, a kisebb birtokosok, s nem utolsó sorban a török elleni háborúkat vezető magas tisztikar szándékai és érdekei találkoztak az uralkodó szándékával. 1723-ban — kisebb méretekben 1722-ben — a koratavaszi idők beköszöntésével megkezdődött Magyarország történelmének egyik legszélesebb migrációs folyamata, az úgynevezett „karliánus " telepítés, ezt követően az évszázad végéig a ,,teréziánus " és a ,,jozefiánus" szakasz.
Ennek a földindulásszerű folyamatnak a hatásai 1730 táján Észak-Somogynak ebben az eldugott csücskében is jelentkeztek. Kötcse nagyobb része ugyanis nem Német Birodalomból, az ,,Imperiumból" jött be közvetlenül a községbe, hanem másodlagos (szekunder) telepesként jobbára Tolna és kisebbrészt Baranya már kiépült német falvaiból. Az időbeli eltérés hét esztendő volt, ezalatt a hét év alatt Tolnában nagy népesség gyűlt össze az egyes birtokok ölelte falvakban, sőt egyes helyeken már olyan gócok is kifejlődtek, amelyekben népfelesleg is termelődött. Ahhoz, hogy Kötcse őslakosságának eredetét, jellegét megismerhessük, mindenképpen annak másodlagos jellegét kell szem előtt tartanunk. Ha az őshazáról és az ősökről valósághű és árnyalt képet akarunk nyerni, akkor azokkal a németországi területekkel kell foglalkozni, ahonnan Kistormás, Varsád, Nagyszékely, Gyönk, Kalaznó, Felsőnána, Izmény, Majos, Kismányok, Nagymányok, Závod, stb. első lakói érkeztek. Ezek Kötcse elsődleges,vagy „primér" települései, az anyaközségek, ahonnan 1730 táján és azután a betelepülés megtörtént. Ezeknek a falvaknak a rokonsága egymás között is fennáll, azonkívül sok Tolnán-Baranyán kívüli településsel is, mint Döröcske, Fiad, Bonnya Ecseny, Hács sőt Nagyszékely még olyan távoli helységgel is rokoni kapcsolatokban áll, mint Balmazújváros, Soltvadkert. Az észak-somogyi evangélikus és refor mátus németség, — ahogy ezt az egykori kiváló krónikásuk, Schmidt János györkönyi evangélikus lelkész mondta — rokoni kapcsolataikat tekintve egyetlen nagy egységet képez.
Milyen körülményeket biztosított az óhaza egykori lakóinak, s milyen okok kényszerítették kivándorlásra őket? Ezen kérdések tisztázása érdekében futó pillantást kell vetnünk a XVIII. század eleji németországi viszonyokra.
Hessen társadalmi, gazdasági és politikai viszonyai a XVIII. század elején, a telepítéstörténet Németországi szakasza
A kötcsei németség őshazájából kettő van. Mindkét terület az egykori Német-Római Császárság Hessen tartományában található, annak két olyan része, melyeket semmilyen közigazgatási vagy természeti határ nem választ el egymástól, a megkülönböztetés alapja csupán annyi, hogy erről a két területről érkezett a legtöbb bevándorló család - a két őshaza tehát csupán statisztikai és formai kérdés.
Az egyik őshaza a Vogelsberg vidéke. Ez a terület, a tulajdonképpeni Észak-, vagy Felső-Hessen, észak-déli irányban mintegy 150, nyugati irányban hozzávetőlegesen 80-90 km kiterjedésű tömb, Hanau, Fulda, Schwalmstadt, Marburg és Gieβen városok által határolva. A Vogelsberg egy vadregényes középhegység. Legmagasabb pontja a Schotten városhoz közeli Taufstein, a magassága 774 méter. A hegy csúcsától sugárirányban futnak a környék kis folyói a szélrózsa minden irányában, a Nidda, az Ohm, az Ulster, a Schwalm, a Sinn és a Fulda. Az óhaza falvai lényegében a folyó völgyeiben húzódnak meg, s erősen emlékeztetve Kötcsére - a dombok között ápolt és gazdag települések körös-körül a Vogelsberg lejtőin. Egyes falvak már a Knüllgebirge, sőt a türingiai határ mellett fekvő Rhön-hegység nyúlványainál találhatók. A mai útviszonyok kialakulása következtében két fontos autópálya határolja a területet: délről a Fuldát Frankfurttal, északon az Eisenachot GieBennel összekötőút. Az utóbbi egyik elágazásánál fekszik Alsfeld városa, a híres kerületi központ 30; ebből a kerületből sok tolnai-baranyaisomogyi német család őse ered. A Vogelsberg - a különböző helyekről összeverbuválódott kötcsei családok Ararátja - a régi időkben a földművelés, az állattartás, a fakitermelés, és némileg a végzetet is magában hordozva a vadászat színhelye volt.
A másik őshaza, a déli, méreteiben kisebb ugyan, de jelentőségében nem múlja alul a felső-hesseni vidéket. Északi határa gyakorlatilag azonos Frankfurt városa déli agglomerációs településeivel, egy kis része a szomszédos Pfalzba is átnyúlik a Rajnán túlra, keleten a Majna Aschaffenburg előtti nagy kanyarulata a határ, délen pedig talán még a Vogelsbergnél is vadregényesebb Odenwald.
|
| Darmstadt, a fejedelmi székhely látképe a XVIII. század közepén |
Az Odenwald északi nyúlványai két szempontból is fontosak: a germán törzsi időkben itt húzódott a frank és az alemann törzsek szállásterületének határa, másodszor pedig napjainkban is itt van a nyelvhatár az alemann és a frank dialektikus között. A festői Fischbachtal és Modautal bejáratánál fekvő Obernhausen még kevert nyelvjárású hely, a tőle délkeletre elterülő Fränkisch-Crumbach még teljesen frank nyelvű község, de kettőjüktől délre már az alemann norma az uralkodó. Itt van az egykor kötcsei ősök által is lakott kerületi központ, Groβ-Umstadt, az életkörülményei ellen fellázadó és Magyarországra szökő Ober-Ramstadt városa, s a Kötcse XVIII. századi története szempontjából részben bizonyítottan, részben rejtélyekkel átszőtten, de komoly szerepet játszó Groβ-Bieberau.
A déli óhaza kissé hűvös, erdős dombtetőkkel tarkított, patakokkal átszelt, a dunántúlihoz viszonyítva összehasonlíthatatlanul rosszabb talajviszonyokkal rendelkező vidék. Manapság a bortermelésnek a nyomait csak emitt-amott látni, de a XVIII. század elején olyan helyeken mint Gronau, Groβ-Umstadt, Klein-Umstadt, 31 Reinheim, s magában Groβ-Bieberauban is élénk bortermelés folyt. Nem lehet véletlen, hogy Kötcse esetében az emberek kiválasztásánál ez a szempont is szerepet játszott, mivel Hessen északi része már nem bortermelő vidék. Talán a szőlő- és borgazdálkodás szakértelme az egyik oka annak, hogy a nagyszámú felső-hesseni telepes mellett annak idején jelentős volt a dél-hesseniek jelenléte is Kötcsén.
Hessen tartomány a kivándorlások korában két nagy politikai egységre oszlott, két uralkodóval az élen. A déli részen Ernő Lajos nagyherceg (1678-1739), az északin Hessen-Kassel uralkodója Károly (1654-1730.); a déli részen az uralkodói székhely Darmstadt volt - innen a tartomány Hessen-Darmstadt elnevezése, az észak-hesseni államé pedig Kassel.
 |
| Ernő Lajos (1677-1739) Hessen tartománygrófja |
(A Vogelsberg vidéke az Ernő Lajos vezette darmstadti részhez tartozott, tehát ha Felső-Hessenről beszélünk, akkor Hessen-Darmstadt északi részéről és nem Hessen-Kasselről van szó.) Témánk szempontjából Ernst Ludwig a fontosabb a két uralkodó közül. Igazi, francia típusú abszolutista uralkodó képét hagyta hátra magáról az utókorra. Felesége a braunschweig-ansbachi házból származott, Dorothea-Charlotte-nak hívták. A grófnőt a hesseni nép nagyon szerette — bizonyára jobban, mint a férjét — a Dorothea keresztnév uralkodásuk időszakától vált általánossá, s ezt a névadási szokást a kivándorlók Magyarországra is átvitték. Kötcsén még a XIX. század második felében is nagyon gyakori a Dorothea/Dorottya név.
A két állam a Német Nemzet Római Szent Birodalmának része volt, a karoling eredetű államjog szerint az uralkodó a német-római császár. A gyakorlatban, a német széttagoltság viszonyai között a császárnak semmi gyakorlati végrehajtó hatalma nem volt a kisállamok vezetői, koronás alattvalói felett. VI. Károly császár, (III. Károlyként magyar király), általában csak kérhetett, s éppen az áttelepítésekkel összefüggő huzavonák szolgáltatják a szemléletes bizonyítékot arra nézve, hogy kérései nem mindig találtak meghallgatásra.
Ernő Lajos viszonyát tartományának népével ellentmondások tarkították. Képviselt népével szem ben bizonyos karitatív és emberbaráti álláspontot, de önkényuralkodói viselkedését a kor kisebb-nagyobb jelentőségű uralkodójához hasonlóan nem vetette le, a francia udvar példáit másolva, államát költséges vállalkozásba hajtotta, vadászkastélyokat, templomokat, színházat épített, s a vállalkozások terheit az adózóknak kellett viselniük. 32
Ezen körülmények — az összehasonlításban a többi német kis és középállammal — átlagosnak minősíthetők: a korszak uralkodói gyakorlata majdnem mindenütt erre hasonlított. A tömeges kivándorlás okai pusztán az állam és a nép viszonyából nem vezethetők le. Az elsődleges okok között a demográfiaiak a döntőek. Németországban, annak egyes tartományaiban a harmincéves háborút lezáró 1648-as vesztfáliai béke után demográfiai növekedés indult el; ez a folyamat a francia háborúkat lezáró 1697-es Ryswick-i békekötés után nagyon felgyorsult. Groß-Bieberau példáján szemléltetve jól látszik, hogy egy nagyméretű európai háború után milyen hatványozottan növekszik egyes települések lélekszáma. Groß-Bieberauta háború, s az 1645-ös nagy pestisjárvány majdnem teljesen elpusztította. Mindössze 12 csonka család maradt életben, a falu lélekszáma alig emelkedett 30 fő fölé. Az élet és a termelés gyakorlatilag megszűnt. A wesztfáliai béke után már 350-400 körüli volt a falu létszáma, s a francia békekötés után felgyorsulva 1722 teléig, a kivándorlások koráig, 1000 fő fölé emelkedett, kérdésessé téve a falu határának eltartó képességét. A demográfiai csődöt még elviselhetetlenebbé tette a német öröklési rendszer. A német reálelosztási rendszer az volt, hogy csak a legfiatalabb fiú örökölt, a többi testvér nem, esetleg ha sorsuk lehetővé tette, akkor mesterséget tanulhattak. A rendszer Németország nagy részén a XVIII. században általános volt, s ennek révén próbálták a vagyonok szétaprózódását megakadályozni. 33
Az örökségből kizárt gyerekek helyzete a faluközösségen belül lehetetlenné vált. A lutheri reformáció előtt a kiutak száma eggyel több volt mint Luther után azáltal, hogy a szerzetesrendek ezeket a fölösleges elemeket magukba szívják. Luther feloszlatta a szerzetesrendeket, így más megoldás nem maradt az örökségből kizártaknak, mint a katonáskodás, vagy a kivándorlás, pontosabban sokszor ennek az utolsó kettőnek a kombinációja. Ezek az okok Európa nyugati felének általános problémáit tükrözték vissza.
Speciálisan helyi - hesseni, pfalzi és fuldai - problémák voltak az igen gyakori tűzvészek, a franciák fékentartására felállított hesseni zsoldoshadsereg téli elszállásolása. A zsoldosok a hosszú téli hónapok alatt kegyetlenkedtek, loptak, erőszakoskodtak. Peter Schütz, Peter Hirsch és Kaspar Arlheiger -későbbi Tolna megyei telepesektől 1713. telén 2 forint értékű lóherét loptak el az elszállásolt zsoldosok. 34 Speciálisan hesseni, sőt felső-hesseni problémát jelentett a falkavadászatok elterjedése. A „Parforce-Jagd", Ernő Lajos igen kedvelt szórakozása Franciaországból átkerült arisztokrata szórakozás volt; több száz fős csapatok kutyákkal, lovakkal keresztül-kasul gázoltak a szántóföldeken, tönkretéve ezzel hónapok és évek fáradságos munkáját. Kárpótlás a letiport vetésekért nem járt. Azért, hogy a vadászatokon lehessen mit hajtani, intenzív vadtenyésztés is járta, ezek a vadak nagyon megszaporodtak egyes vidékeken, s a lovak és kutyák nem taposták le a földeket, akkor a vadak tették tönkre azokat. Felső-Hessen alsfeldi kerületében Rainrodban állt a tartománygrófi vadászkastély, amely kiindulópontul szolgált ezeknek a vadászatoknak. Ezen környék népe szenvedett tőlük a legtöbbet az egész tartományban; bizonyára van némi összefüggés a vadászatok és aközött, hogy az 1720-as évek első kivándorlási hullámához erről a vidékről csatlakozott a legtöbb résztvevő. A hajtásokat sokszor naponta kétszer is megismételték, a hajtókat is a parasztoknak kellett kiállítaniuk. Sokszor volt úgy, hogy a vasárnapi istentiszteleten még részt vehettek, de az ebédjüket már nem ehettek meg, majd a hajtás megkezdése után napokig távol kellett lenniük hazulról. 35
A kivándorlási okok közé sorolhatjuk még az állatállomány gyakran tizedelő dögvészeket, ismeret len eredetű madárrajok pusztításait a termésben, s ami Ernő Lajos fantáziájának volt köszönhető: olyan külön adók bevezetését, mint „gátépítési adó", „kastélyépítési adó", „vadasparkadó". Ugyanennek a parasztságnak kellett viselnie a hercegi család utazásainak költségét, s az már apróság számba ment, hogy hozzá kellett járulniuk a férjhez menő hercegnők kelengyéjének költségeihez is. 36
Az uralkodó és népe közötti ellentmondásos viszonyt nyugtázva ugyanakkor mégiscsak látunk népvédő, sőt népboldogító kísérleteket - nemcsak Ernő Lajostól, hanem a másik Hessen, Hessen-Kassel uralkodójától Károlytól is. A nép elkeseredettségében és tegyük hozzá néhol oktalan nemtörődömségében és a „mának élni" jelszó jegyében a mulatozásokban próbálta megkeresni az élet értelmét. Költséges mulatozásokat rendeztek, lakodalmat, búcsút, keresztelőket, s a halotti torokat is nagy költekezés jegyében ülték meg. Az ünnepek és a búcsúk több napig tartottak. Az uralkodó — sajátos módon — úgy igyekezett népén segíteni, hogy ezeket az alkalmakat rendeletileg betiltotta. Ernő Lajos és Károly, valamint pfalzi uralkodótársuk és a fuldai érsek sem volt mentes ettől a „jóindulattól", különösen pedig akkor nem, ha a lakosság költekezései adójövedelmeit veszélyeztették. A kötcsei telepesek is áthozták ezeket a „dorbézolási" szokásaikat, s egészen bizonyosan örvendetesnek tartották, hogy senki sem tiltotta be azokat.
A jóindulat akkor mutatkozott meg az uralkodók között igazán, amikor a császár a fölösleges emberanyagra telepítési célokból igényt tartott. Bizonyos határig teljesítették a császári igényeket, de jött egy határ, amelyen túl már megakadályozták alattvalóik kiáramlását. A kivándorlás mégis általánossá kezdett válni. A régebbi időkben már a harminc éves háború alatt is voltak esetek, amikor elmentek az országból, menekülve a járványok és a háború elől, de a tervszerű, tudatos, mondhatni kampányszerű telepítés a korábbiakhoz hasonlítva egészen más minőség. Korántsem szabad arra gondolnunk, hogy az úticél csak Magyarország, csak a Bánát, és csak a Tolna-Baranya-Somogy övezet, a Schwabische Türkei volt. A Darmstadti Állami Levéltár nyilvántartásaiban a kivándorlási célokat - ahol lehetett - mindenütt feltüntették, s az időpontokat is megjelölték. A XVIII. században még csak kevés a választék, de a XIX. században már gyakorlatilag az egész világra kiterjed a hesseniek migrációja. Az első nagy hullám, az 1722/23-as, a Bánátra, Tokaj vidékére és az ismert „átszervezésre" való tekintettel a Schwabische Türkeire irányult. 1748/49 táján észrevehető egy újabb hullám, amely részben észak felé, a Poroszország uralta pomerániai és kelet-porosz vidékek felé terjedt, valószínűleg a poroszok hagyományos balti terjeszkedése jegyében. Az uralkodónak volt porosz rokonsága, s engedett néhány ezer alattvalót porosz fennhatóság alá. Nagyjából erre az időszakra esik az észak-amerikai hullám is: 1754-ben például New-England többször szerepel kivándorlási célként. 37
Vélhetően ettől a jelenségtől függetlenül az észak-amerikai függetlenségi háború kitörése is adott egy lökést a tömegek elindulásának; lehettek ezek katonai szolgálatra önként jelentkezők, de a másik, nagyobb részük egész biztosan „átlagos" emigráns volt. Ismert tény az is, hogy egyes német uralkodók katonáskodó alattvalóikat az angoloknak eladták, akik aztán mint német zsoldosokat az amerikai szabadságharcosok elleni harcban vetették be. Nagyon markáns csoport az 1766-os oroszországi kivándorlóké, ezeket Katalin cárnő telepítéspolitikája szívta át a dél-orosz sztyeppékre, részben pedig a Volga mellé. Az oroszországiak között sok kötcsei családnak lehetnek rokonai; olyan nevek jöhetnek itt szóba, mint Raab, Reichert, Till, Viandt, stb. 38 Az oroszországi kivándorlási célok között nincsenek konkrét célok megjelölve, csak néha bukkannak fel olyan helységnevek, mint Odessa, Moskau, Simferopol. 1794 és 1806 között megindul a dél-afrikaiak menetelése majd behajózása is, általában a Kapkolonie (fokvárosi kolónia) a megjelölt cél. Lengyelország első felosztása után az 1780-as évektől gyakori cél Galícia, s olyan egzotikusok is vannak köztük, mint Surinam vagy Konstantinápoly. A XIX. század a maga ipari forradalmával és népességátalakító tendenciáival Hessenre is heves változásokat zúdít, a legközelebbi és a legtávolabbi célok egy és ugyanazon családokon belül váltakoznak: Liverpool, Texas, Litvánia, Ohio, Elzász, Marseille, Algír, Brüsszel, Ausztrália, Lengyelország, Brazília, Horvátország, Dél-Oroszország, Cayenne, Kuba, Görögország. 39
Kötcse benépesítésének ügye ilyen világméretű átalakulások keretében kétségtelenül jelentéktelennek látszik, de mivel része volt ezeknek, éppenolyan fontosnak tekintendő, mint az észak-amerikaiak emberutánpótlása, vagy a fokvárosi német kolónia létrejötte. Mint világtörténelmi folyamat alkotóeleme, az uralkodói diplomácia megmozdulását igényelte.
III. Károly több levelet írt saját kezűleg mind Ernő Lajosnak, mind a többi államfőnek — Károly hessen-kasseli tartománygróf kivételével. Az elsőt 1722. április 20-án írta Darmstadtba, nagyjából ugyanazt a koncepciót vázolva, amelyet a pozsonyi országgyűlés fent idézett iratai is tartalmaztak: az elnéptelenedett ország, ha nem telepítik be, nem tud ellenállni egy esetleges későbbi török támadásnak. III. Károly kérte Ernő Lajost, hogy ne akadályozza a kivándorlásban azokat, akik erre hajlandóságot mutatnak, hanem támogassa őket abban, ha azok tartozásaikat, a jobbágy váltságot, vámot, stb. befizették. A Hessennel szomszédos Fuldai Érsekség hasonló megkeresésben részesült, ugyanúgy Kur-Mainz uralkodója is.
A megkeresésre ezek az uralkodók — miután a császár a keresztény világ védelmét nyomatékosan hangsúlyozta — pozitívan reagáltak, Ernő Lajos nyíltan zöld utat engedett a meginduló toborzásnak, Constantinvon Butllar, a fuldai érsek tartózkodóbb volt, s igyekezett lebeszélni alattvalóit a kivándorlásról. Fulda területén már 1715. után folyt a spontán kivándorlás, sokan elmentek, s sokan visszajöttek, leszegényedve, kifosztva, elkeseredve. Von Buttlar 1718. március 28-án pátenst bocsátott ki, ebben közhírré tette egy Konrad Röder nevű ember elbeszélését a magyarországi viszonyokról. Röder úgy nyilatkozott visszatérte után, hogy teljesen tönkrement az ide-oda költözés idején, vagyonát felélte, Magyarországon jobbágyság van, s olyanok a viszonyok, hogy ott egy német ilyen viszonyok között nem képes magát fenntartani. 40
A legkészségesebben Ernő Lajos nyilatkozott. Eleinte Ausztriából és Magyarországról érkezett szervezőbiztosok nemegyszer agresszív és arcátlan viselkedését is megpróbálták tolerálni. Az ügynökök bécsi és magyarországi utasításokat követtek, az egyes kivándoroltakért tetemes fejpénzt kaptak. A telepítési bizottság élén Temesvárott a Bánát kormányzója Mercy Claudius Florymundus tábornok állott, az ő kezében futottak össze a szervezési agentura szálai, az ügynökök az ő utasításai szerint dolgoztak. A hesseni telepesek toborzóközpontja először — 1722 márciusától — a Rajna túlsó oldalán, Wormsban működött. Johann Albert Kraus vezette ezt a központot, a császártól kapott engedély levél lel dolgozott, s elsőnek 100 család Bánátba történő telepítéséhez kapott megbízatást. Ezt a megbízatást később újak követték. Kraust kis idő múlva Johann Franz Falk váltotta fel, s a „kivándorlási iroda" újabb ágenst kapott Johann Georg Müller frankfurti kereskedő személyében. 41 Schmidt János idézi Wilhelm Ludwig Stecknek, az umstadti kerület hivatalnokának jelentését. Steck ebben a jelentésben Ernő Lajosnaknem a legkedvezőbben számol be az ügynökök működéséről, leírva, hogy azok mindenféle ürüggyel csábítják az embereket a magyaror szági kivándorlásra. Steck valamiféle eljárást gondol megindítani velük szemben, s kérdezi az uralkodót, hogy melyek legyenek azok. 42 Az ügynökök (Werber, Missarii) — tüzelve őket a magas fejpénz — sok olyat meg is tettek ügyük előmozdítására, ami az állam tekintélyét is csorbította. Általában a kocsmákat, s piacokat keresték fel, itt és a városházákon kihelyezték toborzóplakátjaikat, s ecsetelve, valamint eltúlozva a Magyarországon rájuk váró előnyöket, próbáltak jelentkezőkhöz jutni. A falragaszok nyílt pátensek voltak, az egyik ilyen pátens magától 111. Károly császártól származik 1722. március 22-i keltezéssel, tartalma hasonló a korábban idézett országgyűlési tervezetekhez, s az Ernő Lajossal folytatott levelezés hez. Mercy Claudiusnak is voltak saját néven kibocsátott telepítői pátensei. Falk és társai sokszor túlzásba vitték a propagandát, ilyenkor nem egyszer rács mögé is kerültek. Ugyancsak Schmidt János idézi Weidner arlheilgeni centgráf jelentését 1723. október 25-ről: „... egy Falk által küldött,, Werber" a minap ott járva Storck kocsmájában, mint ennek legidősebb fia szavahihető módon bizonyítja, aggasztó módon nyilatkozott küldetésére nézve. Elmondta, hogy Siegenben ugyan 3 napra börtönbe zárták, de jól bántak vele, s utána inkább kérő, mint parancsoló hangon arra figyelmeztették, hogy ne izgassa fel a lakosságot, hanem hordja el magát." 43
A kezdeti türelmi időszak után végül betelt a pohár. 1723. november 1-én a nagyherceg minisztertanácsaként működő „titkos tanács" arra kéri a fejedelmet, hogy ne tűrje el többé az ügynökök tevékenységét. Ernő Lajos több rendeletben szólítja fel a kerületi hivatalnokokat arra, hogy az ügynököket ne tűrjék meg, hanem utasítsák ki őket az országból. 44
Hiába volt minden. Az ügynökök ügyessége legfeljebb csak a szikra volt a tűz fellobanásához; a tartományok biztosította életfeltételek, a túlnépesedettség, a birtokok eltartóképességének gyengéi, s minden apróbb és nagyobb fentiekben ábrázolt negatívum 1722/23-ban szociális robbanáshoz vezetett, s lényegét tekintve a kivándorlás maga ez a szociális robbanás: „lábukkal" tiltakozni fennálló viszonyok ellen. Az embereket nem lehetett megállítani. Mentek a kivándorlók engedéllyel és engedély nélkül, családdal vagy anélkül, katonai szolgálatból való elbocsátás után, vagy katonaszökevényként, ártatlanul vagy elkövetett bűnökkel a múltjukban. Mentek törődötten és reményekkel a lelkükben, mentek úgy, hogy még viszont akarták látni szülőföldjüket, s voltak, akik végleg leszámoltak az őket az örökségből kitaszító családdal, s az érdekeiket semmibe vevő uralkodóval. Útra keltek jelentős vagyonnal, s útra keltek koldusszegényen.
A szegényekkel akadt a legtöbb probléma. Sokuknak annyi vagyonuk sem volt, hogy a távozáshoz szükséges anyagi ügyeiket elrendezzék. A fejedelmi kincstár idejében rájött, hogy jelentős veszteséget jelent számára, ha a távozók nem fizetik le hiányzó adótartozásaikat, s nem róják le a jobbágy váltságot, a ,,Manumissionsgebühr"-t. Sok esetben előfordult, hogy ezek az elemek a szükséges engedélyek beszerzése nélkül, illegálisan próbálták elhagyni az országot, zömében sikerrel, annak ellenére, hogy a nagyhercegi rendelet kemény büntetést helyezett kilátásba.
A szakirodalomban az illegális távozás példájaként gyakran idézik az ober-ramstadtiak szökését 1723 őszén. Az éj leple alatt 38 család, 83 személy kelt útra, s el is jutottak a Bácskába, Langenfeld helységbe. 45 Langenfeld németsége később eredeti falujának, Ober-Ramstadtnak papját JohannBalthasar Reichardnaka fiát hívta meg lelkésznek. Karl Reichard kis idő múlva elhagyta Langenfeldet, s Varsádra költözött, ahol lelkipásztora volt több később Kötcsere vándorolt varsádi és kalaznoi telepes családnak. Nyilvánvaló, hogy mind az ober-ramstadti esetben, mind más egyéb esetekben is az illegális távozásnak fő oka az anyagi számítás volt: ha lefizetik tartozásaikat, akkor vagyon nélkül kell Magyarországon új életet kezdeni, s ezt a kockázatot a korai, karliánus telepítések idején még nem lehetett vállalni.
Fuldai források beszélnek arról, hogy azok, akik meggondolva magukat, vissza akartak térni, azoknak 200 forint vagyont kellett felmutatniuk. A forrásközlő, Johann Weidlein ebből arra következtet, hogy a kivándorlóknál lenni is kellett legalább ennyi összegnek, mert csak ennek birtokában számíthattak arra, hogy Magyarországon telepesnek fel is veszik őket. 46
Mellékelten idéz egy 1736-ból való császári toborzócédulát, amelyen egy költségvetést láthatunk, melynek tételei részletesen tartalmazzák, hogy egy korabeli parasztgazdaság felszereléséhez mi szükséges, s hogy mindez mennyibe kerül: ház, kocsi, eke, borona, egy pár ló, 4 telién, 4 borjú, két pár ökör, hízódisznók, s az új termésig elegendő élelem. A ház ára maga 30 forintot tett ki, a költségvetés végösszege pedig pontosan 200 forint. 47 A szökevények jó része ezt az összeget magával szerette volna vinni, s gyakran ezért választotta az illegális utat. Voltak olyan családok is, amelyeknek az adósságait a hátramaradt rokonok szavatolták az állam felé. A titokban kivándoroltak vagyonát, ha azt nem sikerült időben értékesíteni, a rokonságnak mint elhagyott vagyont kezességre adtak át. 48
A vagyonosok pénzzel a tarsolyukban jobb kilátásokat remélhettek. A groß-bieberaui Johann Konrád Storck 1723-ban átadja az apósa által 1696-ban vásárolt, a mai Fő u. 42. sz. alatti malmot és gazdaságot, házat, testvérének Johann Jacob Storcknak, s vagyonos polgárként érkezik meg Tolna megyébe. Egy ideig Kalaznón található, majd Kötcse 1730-as megállapításától kezdve Kötcsén tartózkodik, megalapítva az évszázadok folyamán terebélyessé váló Stark családot. 49
A később Kötcsén megjelent Rapp család falujából, az umstadti kerületben lévő Semdből Heinrich Bücker is szeretett volna kivándorolni, de nem valószínű, hogy sikerült neki, mivel 70 gulden értékű vagyona mellett 70 gulden adóssága is volt. Az umstadti Schultheiß szerint pásztorként dolgozott, s feleségén kívül hat gyereket kellett eltartania. 50
A titokban menetelők között olyanok is akadtak, akik büntetés elől menekültek a magyar tartományokba. Schmidt János a varsádi halotti anyakönyvben talált egy esetet, amely egy az óhazában elkövetett gyilkosságról lebbenti le a fátylat. Kalaznón 1729-ben temették Johann Jakob Langot aki ,,az óhazában véletlenül ember ölt, s a büntetéstől való félelmében menekült Magyarországra." 51
A kivándorlók, miután lerendezték tartozásaikat, a legkülönbözőbb útirányokban, a legkülönbözőbb közlekedési eszközökkel indultak el Magyarország irányába. Már az első, Falck-féle telepítéseknél rendelkezésükre állt bizonyos útbaigazítás éppen a hirdetmények és az ügynökök révén. Az emberek a hirdetményekben megjelölt gyülekezési pontokra igyekeztek a Dunához: onnan aztán hajóra szállva men tek tovább lefelé a folyón - az egyetlen viszonylagosan kényelmes és gyors utazási lehetőség Magyarországra a hajó volt. Falk 1723-as szállítmányai között az utolsónak október 20-án kellett hogy induljon, legalábbis a kiáltványban foglaltak szerint, Marxheimből.A korai karliánus magántelepítések korában a Lech torkolata környékén történtek a behajózások, Neuburg, Marxheim, Donawörth,valamint az ausztriai határ irányában Ehingen és Günzburg helységekből — olvassuk Taffernernél. Később több dunai kikötő is betöltötte a behajózási kikötő szerepét a század közepétől a Mária Terézia-féle telepítések megkezdésével. Uhu, mint a Sváb Kerületi Központ vált a leghíresebb kivándorlási kikötővé: erre emlékezik az a felirat, amely 1958-tól az ulmi kikötőben olvasható a dunai svábok híres kivándorlási emlékművén. Ez az emlékmű nem messze áll attól a helytől, ahol a behajózások történtek.52
 |
| Ulmi hajósok a Dunán. Előtérben két „Wiener Zille" |
A hajók könnyű építésű folyami fehérhajók voltak, fedett raktérrel, három evezővel, ezek egyúttal a kormány szerepét is betöltötték. Ez volt az ún. ,, Wiener Zille", vagy népszerű nevén a ,,Wiener Schachtel", azaz a ,,bécsi skatulya"; fedélzetén 30—40 ember volt szállítható. A menetdíj Bécsig személyenként átlagban körülbelül egy gulden volt. Ezeket a hajókat Falck és Krauss szerződtette, illetve azok eleve a kincstár tulajdonában voltak. 1766-ig a menetdíjak területén összevisszaság uralkodott: a korai időszakban - így témánk esetében is - eltéréseket lehet látni. 1764-től kezdve a telepesek útiköltséget kaptak az államtól, amiből a rendeltetési kikötőig fizették a hajózás költségeit. 53
A hajóutat Ulmból, Marxheimből és a többi kikötőből Bécsig nem szakították meg, ott azonban kétnapos pihenőt tettek, részben egészségügyi szemle végett, részben azért, mert mint német birodalmi alattvalókat a császári hivatalnokok is alapos szemlének vetették alá. 54 A hagyomány szerint ezeken a szemléken néha még maga a császár is megjelent. A Bécs melletti Nußdorf Dunaszakaszán húzódó partszakaszon voltak ezek a vizsgálatok, vagy „Musterungok". A Hofkammerarchiv munkatársai szerint ezeknél a korai szállítmányoknál még nem készítettek lajstromokat, az archívum anyagai között csak 1755 után találhatók rendszeres hajólisták. A Musterungok alkalmával Bécs hittérítő jezsuitái is megmozdultak, elérni szándékozva azt, hogy az alsó dunai tartományokba minél kevesebb „eretnek" protestáns kerüljön, s erőszakos térítőakciókba kezdtek. Schmidtemlíti, hogy a kistormásiaktól 1724 tavaszán a bibliájukat is el akarták kobozni, a kistormásiak azonban egy kenyérzsákba rejtve mégis behozták azt Magyarországra.
Az utazás magyarországi végcéljaként az aldunai szakaszt, tehát a Bánátot jelölték meg, a nagykiterjedésű állami (kamarai) birtokok helyét. Már a bajorországi indításkor, de legkésőbb a bécsi pihenőkor bekövetkeztek bizonyos „úticél-módosítások". Schmidt és Weidlein hosszasan tárgyalja, hogy Mercy gróf diplomáciája messze elért, s hogy az eredetileg a Temesi Bánságnak szánt hesseni és fuldai telepescsoportokat saját Hőgyész környéki birtokaira irányította át. 55
A korábbi telepítések a mai szemléleti pontunkból szervezetlenebbeknek és esetlegesebbeknek tűnnek a későbbieknél. A jozefiánus telepítések korában, 1789-től a bécsi Musterungok során csak azt a telepest vették fel a beutazók listájára, aki szabályos útlevéllel rendelkezett. Ezek a későbbiek már 2 gulden útiköltséget kaptak. A bécsi behajózás után rövid utazást tettek Pozsonyig; Pozsony elosztó állomásként funkcionált, ahonnan aztán a különböző uradalmak elvitték a maguk embereit. Azok, akik továbbmentek, Pesten újból kiszálltak, újabb egy forint útiköltséget kaptak, ezzel aztán el kellett jutniuk a végcélig. 56 Hogy a karliánus időszakban volt-e ez a pesti kiszállás, erre vonatkozóan nem rendelkezünk adatokkal. A „Wiener Zillé"-ken, valamint bizonyára más hajótípusokon is ezután jutottak el a Tolna megyei partokig, Paks és Tolna helységekig. Az utóbbiról, mint fogadóállomásról többször esik említés.
Az érkezés és a fogadtatás pillanatai hol prózaiak, hol felemelőek voltak. Ugyancsak Schmidt János tanulmányából ered, s több helyen átvett történet az imént már említett kistormásiaké, akik eredetileg szintén nem Tolnába, hanem a verbuválásnak megfelelően alkalmasint a Bánátba akartak menni — köztük minden valószínűség szerint a kötcsei családok néhány őse is — de ügynöki befolyásra végül mégiscsak a Mercy-uradahnat választották. Schmidt a következőképpen idézi a kistormási gyülekezeti levéltár (a „gyülekezeti láda") feljegyzéseit: „A császár hajóin lejöttek Tolnáig, s ott kiszálltak. Onnan Mercy kocsijai hozták őket Tormásra, s 1724. május 9-én este 7-8 óra között „öntötték ki őket a zöld fűbe", miután hajlék sehol sem volt. Az Isten csillagos ege volt a takarójuk s a pázsitos fű a derékaljuk." 57
A Tolnától a Balatonig vezető útA Schwäbische Türkei 58 szórványos betelepülése rácokkal, tótokkal, németekkel hamarosan a török kiűzése után elindult. A Rákóczi-szabadságharc után került sor az első nagyarányú sváb telepítési akcióra Dőry László teveli birtokos részéről, aki 1714-ben ügynökei révén Badenből, Bieberach vidékéről és a Breisgauból hívott meg telepeseket. A vállalkozás nem sikerült, a csalódott württembergieket vissza kellett szállítani Németországba. 59 Dőry az akciót másokkal 1718-ban megismételte, ezúttal több sikerrel. A györkönyi Meszlényi János 1717. táján a Fertő tó vidékéről hozott evangélikus németeket, ők voltak a „Heidebauerek", vagy helyi, györkönyi nevükön a „hepauerek"60
1718-ban a Wallis grófok tolnai és kakasdi birtokaikon folytattak hasonló tevékenységet, Majos, Kismányok, Varsád, Závod szintén lakott volt kis számú német betelepülővel a nagy hesseni hullámok megérkezése idején. 61 Pakson, s valószínűleg Mucsfán és Udvariban s Nagyszékelyen is volt 1720 körül már német lakosság. Baranyában is megjelentek erre az időre az első németek, s ideát Somogyban, ha gyér számban is, úgyszintén. 1720-ban Szigetvár volt az egyetlen olyan község, ahol német többségű volt a lakosság: a 28 némettel szemben 26 magyar és szerb élt a községben. 62 Az 1722-től nagyobb csoportokban érkező németek honfitársaik közül keveseket, jobbára pedig az Alföldről és Veszprém megyéből behozott magyarokat és Szlavóniából beszivárgott szerbeket 63 találtak.
 |
| Claudius Florimundus Mercy gróf, a nagy telepítő, a Bánát kormányzója |
A német szállásterület jelentősen Mercy Claudius Florymundus de Argenteau gróf telepítő munkája következtében bővült ki. Kötcse újkori népességének történetében ő a legfonosabb személyiség az Antalok mellett, de ugyanakkor a nagyszékelyi eredetű kötcseiek szempontjából nem szabad mellőzni említeni a Simontornyán székelő Slyrum-Lymburg grófot, továbbá a gyönki Magyary-Kossa családot, az előbbiek során említett györkönyi Meszlényit, a szerb származású Monasterly János császári ezredest, Kun Ferenc majosi földbirtokost, s a bonyhádi Perczel családot sem. Az utóbbit már csak azért sem, mert későbbi utóduk, Perczel Mór, az 1848/49-es szabadságharcban hervadhatatlan érdemeket szerzett.
Mercy gróf elzászi származású volt, a család eredeti lakóhelye a Belgiumban fekvő Liége városa. 64 Katonai erényeit a török háborúkban kamatoztatva magas állásra jutott: a fentebb idézett császári irat a Bánát kormányzójává, s a temesvári székhelyű császári-királyi telepítő bizottság elnökévé tette. Hőgyész környéki. Tolna megyei birtokait nem a Neoaquistica Commissio révén a császártól kapta, hanem Zinzendorf gróftól vásárolta 1722-ben. Még ebben az esztendőben elkezdte itt ezeken a frissen átvett, kissé elhanyagolt birtokokon a telepítést. Talán a gróf érdemeire való tekintettel, talán más okból, de III. Károly császár szemet hunyt afelett, hogy Mercy hatalmával kissé visszaélve, a Bánát telepítésére induló telepes szállítmányok egy részét Hőgyész környékére vitte, mint amint azt az imént a kistormásiak esetében tapasztalhattuk. Mantua mellett bekövetkező hősi halálát követően a telepítési ügyeket unokaöccse, azután annak fia vitte tovább 1773-ig, amikor a Mercyek a hőgyészi uradalmat az Apponyi grófoknak adták el. Kötcse és anyaközségeinek XVIII. századi történelme jórészt ezekkel a jól csengő történelmi nevekkel fonódik össze..
Mercy 1722. július 22-én köti meg telepítési szerződését a hesseni eredetű kismányokiakkal 65 de már 1719-ben vannak a községnek evangélikus vallású lakosai. Hőgyész, Felsőnána, Kalaznó 1722-ben alakul meg, Varsádnak már 1718-tól vannak német telepesei. 1730-ig Mórágy, Ladomány, Kisdorog, Bátuapáti, Bonyhád,Bonyhádvar asd, Izmény, Keszőhidegkút, Lengyel, Mözs, Mucsi, Nagymányok, Szakadat 66 kap német betelepülőket a Német Birodalom déli területének majd minden tartományából, mindhárom felekezetből, s a legkülönbözőbb nyelvjárási környezetből. Kötcse 1730-as keletkezésénél ezekre a nem éppen kis számú helységre kell figyelemmel lenni, s megállapítani, hogy melyik családnak hol volt a hazája Németországban, s hol töltött el több-kevesebb időt tolnai, illetve baranyai tartózkodása alatt.
A helyzet valóban bonyolult, de nem olyan mértékben, mint ahogy az a fenti helységneveket olvasva tűnik. A vallási hovatartozás, a családnevek és keresztnevek időnként törvényszerű összekapcsolódásai, a különböző tolna-baranya-somogy megyei evangélikus anyakönyvek összevető vizsgálata az azok némelyikében található gyér számú, a családi eredetre vonatkozó bejegyzés, valamint a Karádi Római Katolikus Plébánia anyakönyvi adatainak vizsgálata támpontokat ad ebben a munkában. Kötcse evangélikus lakosságának, valamint a reformátusoknak 1743-tól kezdve a karádi anyakönyvekbe kellett feliratkozniuk házasságkötés és keresztelő alkalmából, s a halálesetek egy részét is ebbe a könyvbe írták be különböző karádi papi személyek, vagy maga a plébános, vagy a mellérendelt káplánok egyike. Addig az adatokat Kötcsén regisztrálták a hagyomány szerint Harmónia (Hárman) Mihály kötcsei evangélikus licenciátus-tanító által létesített könyvecskébe. A hagyomány szerint ez a kis könyv lehetett az első kötcsei anyakönyv. Több szerző, köztük Schmidt János is beszél róla - Laky 1814-es jelentéséből kiindulva - többek között ebből következteti ki Kötcse 1730. április 11-i megalapítását is. A könyvet senki nem látta, maga Laky sem, vagy ha igen, akkor Laky halála után a könyv nyomban elkerülhetett a kötcsei parókiáról, ugyanis a XIX. században már egy szó sem esik róla semmilyen helyi autentikus forrásban. 67
Amennyiben ez a könyv vagy a Nemzeti Múzeum kézirattárából, vagy valamilyen egyházi levéltárból (Budapest, Bonyhád) mégis előkrül, akkor egészen bizonyosan merőben új adatok és összefüggések is napvilágra kerülhetnek, s némileg jelen dolgozat állításainak egy részét is módosíthatják, vagy új részletekkel gazdagíthatják. Az is lehet - s ez a feltevés a valószínűbb -, a könyv a karádiak és Padányi Bíró Márton veszprémi püspök emlékezetes 1745 decemberi támadása és templomrombolásakor semmisülhetett meg. Lehet az is, hogy a támadók a könyvet az összes többi irattal és kegytárggyal együtt Karádra vitték, ahol az az idők folyamán elkallódott. Jelenleg az az igen fontos, mondhatni döntő bizonyíték nem található a karádi anyakönyvekről készült amerikai mikrofilmeken, s ebből arra lehet következtetni, hogy az anyag Karádon sincs.
A németországi kapcsolatok felderítésében a Darmstadti Állami Levéltár (a volt Hercegi Levéltár) kivándorló kartotékjai jelentik az útirányt, a Somogy- és Tolna megyei Levéltárak összeírásaivá együtt. Nem használtuk a marburgi, a fuldai, a kasseli és az ulmi levéltárak anyagait, holott ezek a tartományok, vagy tartományrészek majdnem olyan nagyjelentőséggel bírnak témánk szempontjából, mint az egész folyamatot átfogó darmstadti gyűjtemény.
Mindezen források vizsgálata után állítottuk össze a mostanáig feltárt XVIII. századi kötcsei családnevek kimutatását:
A kötcsei német családok származási táblázata
| Sorszám | Név | A forrásokban előforduló írásmódok | Németországi eredet | Magyarországi tartózkodási hely | Az érkezés ideje Magyarországra | Az érkezés ideje Kötcsére | Családok, melyekben a családfa leányágon továbbment |
| 1. | Anders | Nagyszékely, Majos | 1770 körül | ||||
| 2. | Andres | Andresz | |||||
| 3. | Auman | Almán, Almány, Omán, | Mucsfa | 1720 után | 1730 | ||
| Olmány | |||||||
| 4. | Baumann | Ober-Ramstadt | Varsád | 1723 körül | 1730 | ||
| 5. | Beck | Peck, Pek, Pék, Pekh | |||||
| 6. | Becker | Pecker, Peker, Pekker | Rainrod | Felsőnána, | 1721 után | 1771 után | Müller, Richter, |
| Kistormás | Grosch (Garas) | ||||||
| 7. | Berger | Percher, Perger, Perkhler | Gebei | ||||
| 8. | Berkant | Viandt | |||||
| 9. | Bendzell | Pemzell | |||||
| 10. | Bergheim | Perghaim | |||||
| 11. | Bemer | Bernius, Perner | Groß-Bieberau | 1730 körül | 1760 körül | Gebei, Rali | |
| 12. | Bockstet | ||||||
| 13. | Brúder | Pruder, Prujder | Worfelden | Nagyszékely | 1722 | 1730 | Grosch (Garas), |
| Raab, Rapp | |||||||
| 14. | Brunner | Bruner, Prúner | |||||
| 15. | Buchenau | Buchenauer, Pukonár | Storndorf | Varsád | 1722 | 1800 után | |
| 16. | Buchholz | Bukholz, Puhholz | Feltehetően | 1771 után | Richter, | ||
| Felső-Hessen, | Friedrich,, | ||||||
| esetleg Türingia | |||||||
| 17. | Buchwald | Gyönk, Kalaznó | 1771 után | Lohr, Viandt | |||
| Sorszám | Név | A forrásokban előforduló írásmódok | Németországi eredet | Magyarországi tartózkodási hely | Az érkezés ideje Magyarországra | Az érkezés ideje Kötcsére | Családok, melyekben a családfa leányágon továbbment |
| 18. | Christ | Chriszt, Krist, Kriszt | Valószínűleg Kalaznó | 1724 előtt | 1748 körül | Ubrik, Landek | |
| 19. | Czinkann | Zinkann, Zinkán | Nagyszékely | 1720 körül | 1740 után | ||
| 20. | Decker | Dächer, Deckert, Däckert | Rainrod | Kalaznó, Nagyszékely | 1722 | 1740 körül | |
| 21. | Dietrich | Diedrich | |||||
| 22. | Eckert | Egert | Isenburg | Nagyszékely | 1720 | 1760 körül | Lohr |
| 23. | Egelland | Ékkel, Eckellant, Egei, Igei | Nagyszékely | 1763 | |||
| 24. | Eiler | Eijler, Ájler | |||||
| 25. | Fein | Fájn | |||||
| 26. | Feith | Fájt, Fejt | |||||
| 27. | Feckmann | Vechman | |||||
| 28. | Feick | Fejk, Fajk | Groß-Bieberau | Majos | 1725 | 1750 körül | Gebei |
| 29. | Felde | Felden, Felder | Felsőnána, Kismányok | 1748 után | |||
| 30. | Ferber | Färber, Ferberl, Ferver | Hanau | Kalaznó, Nagyszékely | 1722 | 1740 után | |
| 31. | Fink | 1771 | Ubrik | ||||
| 32. | Firnberger | Firnperg, Firnperkher | 1771 | Stark | |||
| 33. | Flaick | Flaich, Plaich, Fleigs | 1760 körül | Reichert | |||
| 34. | Frain | Frejn, Flein, Frei (?) | Kistormás | 1724 | 1763 | Till, Rali | |
| 35. | Franz | Fransz, Frantz, Francz | Pfalz | Nagyszékely, Varsád, Gyönk | 1722 | 1766 | |
| Sorszám | Név | A forrásokban előforduló írásmódok | Németországi eredet | Magyarországi tartózkodási hely | Az érkezés ideje Magyarországra | Az érkezés ideje Kötcsére | Családok, melyekben a családfa leányágon továbbment |
| 36. | Frang | Lehetséges, hogy elírás, és azonos a Franz névvel. | |||||
| 37. | Frank | Lehetséges, hogy az alábbi névvariánsa. | 1820 után | ||||
| 38. | Frei | Fráj, Fiái | |||||
| 39. | Freiter | Frájter | |||||
| 40. | Friedrich | Fridrik | 1730 | Tefner, Müller, Lohr | |||
| 41. | Gaspari | Garspar, Kaspar | Kalaznó | 1722 | 1730 után | Felde, Landek, Grosch(Garas) | |
| 42. | Gebei | Goebel, Göbel, Köböl, Kebel, Kebl, Köböli, Kebell | Rainrod környéke | 1730 | |||
| 43. | Gross, Gros, Krós(!) | 1747 előtt | |||||
| 44. | Grünewald | Krinevalt, Crimvalth(er) (?) | 1753 előtt | Ubrik | |||
| 45. | Gutmann | Guthman, Kutman, Kotman, Kuttman, Ghutmann | 1.(7) 2. Helpershain | 1. Nagyszékely 2. Varsád | 1.-2. 1723 | 2. 1730 | |
| 46. | Haas | Haß, Haaß, Hasé, Haasz, Hasz, Hosz, Haász, Nyúl, Nyúl | Valószínűleg Majos | 1723 körül | 1730 | ||
| 47. | Haffner | Havner | |||||
| 48. | Hajndl | Hajndll, Haindll | |||||
| 49. | Hákli | Hackel | esetleg Závod | 1760 körül | Trimmel | ||
| 50. | Hanisser(?) | ||||||
| 51. | Handbach | Hantpach | |||||
| Sorszám | Név | A forrásokban előforduló írásmódok | Németországi eredet | Magyarországi tartózkodási hely | Az érkezés ideje Magyarországra | Az érkezés ideje Kötcsére | Családok, melyekben a családfa leányágon továbbment |
| 52. | Hanyár | Hangyer, Hanckier | |||||
| 53. | Harmónia | Hárman, Hermann | 1730 után | Landeck | |||
| 54. | Hartmán, | Varsád | 1723 | 1749 előtt | |||
| Hardman, | |||||||
| Hartmány | |||||||
| 55. | Heberstamm | Heprstam, Héberstán | |||||
| 56. | Hegler | Eckler(?) | |||||
| 57. | Helfenbein | Helftenpájn, Helftipán, | Rainrod | Kalaznó | 1723 | 1740 körül | Ubrik |
| Helftenpann, Helfenbajn, | |||||||
| Helftepan, Elfenbajn | |||||||
| 58. | Heneperger, | 1747 előtt | |||||
| Himberger(?) | |||||||
| 59. | Henschel | Hensel, Hántzel, Hansel | Eichelshausen | Felsőnáma | 1722 körül | 1770 után | Lux |
| 60. | Hermán | Hermán, Hermány | Markköbei | Nagyszékely | 1720 | 1730 | Reichert |
| 61. | Hinckel | Hingel | Nagyszékely | Felde | |||
| 62. | Hirsch | Hersch, Szarvas | Groß-Bieberau | Györköny, Izmény | 1732 körül | 1750 után | |
| 63. | Hörner | Henier | Nagyszékely | 1724 előtt | 1730 | Gebei, Haasz | |
| 64. | Heffland | Iffland | Nagyszékely | 1722 | 1771 körül | Felde | |
| 65. | Heil | Hájl, Fájl, Pájl, Feji, Hell | 1 .Varsád | 1. 1723 | 1.1762 | Reichert, | |
| 2. Nagyszékely | Gutman | ||||||
| 66. | Hock | Hók (Lehetséges, hogy a | |||||
| Hochstein rövid alakja.) | |||||||
| 67. | Hochstein | Hogstein, Hogstájn | Nagyszékely | 1763 | Felde | ||
| 68. | Hoder | ||||||
| 69. | Hoderman(?) | ||||||
| Sorszám | Név | A forrásokban előforduló írásmódok | Németországi eredet | Magyarországi tartózkodási hely | Az érkezés ideje Magyarországra | Az érkezés ideje Kötcsére | Családok, melyekben a családfa leányágon továbbment |
| 70. | Huber | ||||||
| 71. | Imhof | ||||||
| 72. | Jantl | ||||||
| 73. | Jecker | Jäckel, Jeckel, Jöckel | Hainbuch | Felsőnána | 1722 | 1740 után | Lux |
| 74. | Jóst | Just, Jószt | Crainfeld | Nagyszékely | 1721 | Máj | |
| 75. | Juhe | Juhel, Jutre(?), Juhé, Hűje | valószínűleg Nagyszékely | 1730 | Lux, Gebei | ||
| 76. | Jung | Jungh, Jungh | 1758 előtt | Felde, Lux | |||
| 77. | Kari | Carl, Karli, Karol | Kismányok | 1740 körül | Stark, Richter | ||
| 78. | Kárner | ||||||
| 79. | Kayser | ||||||
| 80. | Keller | Cheller | 1753 előtt | Schmidt, Viandt | |||
| 81. | Kerber | Kherber, Körber, Kebrecck, Kerb | 1753 előtt | Tefner, Viandt | |||
| 82. | Kerntner | ||||||
| 83. | Khell | ||||||
| 84. | Klag | ||||||
| 85. | Körner | Kerner | esetleg Varsád | 1762 előtt | Pótzik | ||
| 86. | Klaig | ||||||
| 87. | Klein | Klájn | 1763 előtt | Gebei | |||
| 88. | Klier | ||||||
| 89. | Knoch | Knog, Knok | 1730 | Stickel | |||
| 90. | Konrád | Konrád, Conrád, Kunderáth | valószínűleg Weraigerode | valószínűleg Varsád | 1738 előtt | 1760 körül | Tefner, Felde |
| Sorszám | Név | A forrásokban előforduló írásmódok | Németországi eredet | Magyarországi tartózkodási hely | Az érkezés ideje Magyarországra | Az érkezés ideje Kötcsére | Családok, melyekben a családfa leányágon továbbment |
| 91. | Krausz | Kraus, Kros | Groß-Rohrheim | Kalaznó | 1723 | 1730 | Stark |
| 92. | Kurcz | Churtz, Korz | 1760 után | Ubrik, Lohr | |||
| 93. | Lackner | Lakner | |||||
| 94. | Landek | Landeck, Landeg, Landegh | Nagyszékely | 1730 | |||
| 95. | Lantman | Lampmaii, Lompman, Landman | |||||
| 96. | Leeb | Lébb | |||||
| 97. | Lehr | Léhr, Leér | |||||
| 98. | Lénárd | ||||||
| 99. | Lerch | Lerkl, Lerk | |||||
| 100. | Liksz | Lix, Lisz, Lisch, Lösch | |||||
| 101. | Lohr | Loór, Lor, Leor | Langen | 1730 | 1730 | ||
| 102. | Lux | Luchs, Lucs, Lucas | Leusel | Kalaznó | 1722 | 1730 | |
| 103. | Markelt | Markaléth (?) | Maulbach | Kistormás | 1724 | 1768 | |
| 104. | May | Maj, Mai, Máj, Máy | Rodau | Majos, Kistormás | 1740 körül | 1740 után | |
| 105. | Mayer | Majer, Májer | Schrick (Baden-Durchlach) | Kistormás | Stark, Rali | ||
| 106. | Merkel | Merkli | valószínűleg Romrod | Gyönk | 1722 körül | 1792 | |
| 107. | Mártz | Mertz, Merz, Márz | Nagyszékely | ||||
| 108. | Muchulin (?) | ||||||
| 109. | Müller | Miller, Milner | Breidenbach | Nagyszékely | 1723 | 1730 | |
| 110. | Neunburger | Najnburger | |||||
| Sorszám | Név | A forrásokban előforduló írásmódok | Németországi eredet | Magyarországi tartózkodási hely | Az érkezés ideje Magyarországra | Az érkezés ideje Kötcsére | Családok, melyekben a családfa leányágon továbbment |
| 111. | Ochs | Ochsz, Oksz | |||||
| 112. | Pabst | Papszt, Pabszt | valószínűleg Obernhausen | Kistormás | 1724 | 1782 körül | |
| 113. | Péter | Péter, Péteri | valószínűleg Kalaznó | Landek | |||
| 114. | Pfeifer | Pfájfer, Fejfer | 1763 | Gutmann | |||
| 115. | Pótzik | Poczek, Pocech | 1750 körül | ||||
| 116. | Prescher | Préser, Preser | Nagyszékely | 1770 körül | |||
| 117. | Prutschegne | Prutschegner | |||||
| 118. | Pummer | Pumer, Pomer, Pommer | 1730 | Stickel | |||
| 119. | Raab | Raáb, Ráb, Hollósy | Leystadt | Kistormás, Varsád | 1730 körül | 1730 után | |
| 120. | Reuter | Rajter, Reiter, Rejter, Rajtér | 1760 után | Ferber, Molnár | |||
| 121. | Rali ion | Rollion, Rali | Hessen-Kassel | Varsád | 1799 után | ||
| 122. | Rapp | ||||||
| 123. | Reichert | Rajgert, Rajger, Rajhert, Rajcher, Rájchert, Rájcher, Rájher, Reihalt, Reicher, Raj szert, Rájszer | Nagymányok | 1722 | 1730 | ||
| 124. | Richter | Rikter, Rihter, Riszter | Nagyszékely | 1720 után | 1790 körül | ||
| 125. | Ronfong (?) | ||||||
| 126. | Reinhardt | Reinhard, Rájnhard, Rányhárt | Varsád, Nagyszékely | 1800 után | |||
| 127. | Riß | Ris, Risz | |||||
| 128. | Rosenbeck | Rosenpek, Rosenpekker, Rosenpecker | |||||
| Sorszám | Név | A forrásokban előforduló írásmódok | Németországi eredet | Magyarországi tartózkodási hely | Az érkezés ideje Magyarországra | Az érkezés ideje Kötcsére | Családok, melyekben a családfa leányágon továbbment |
| 129. | Roß | Ross, Rósz | |||||
| 130. | Roth | Rot, Rooth, Vörös | Klein-Umstadt | Mucsfa, Kalaznó | 1721 | 1730 | Haász, Ubrik, Gebei, Lohr, May |
| 131. | Rothwein | Rotvájn | |||||
| 132. | Rudolf | Rudolph | Rudolfí | Nagyszékely | 1720 | 1740 körül | Reichert |
| 133. | Ruppert | Rupert | Nagyszékely | 1720 | 1730 | Stark, Felde | |
| 134. | Scháffer | Schäfer, Seffer | Kirtorf | Kalaznó | 1723 | 1730 | Stark, Felde |
| 135. | Scherber | ||||||
| 136. | Schmidt | Schmit, Schmitt, Schmied, Schmid, Smid | Groß-Gerau, ül. Oppenheim | Gyönk, Nagyszékely | 1723 | 1760 körül | |
| 137. | Schneider | Schnájder, Snejder | |||||
| 138. | Schrenck | Srenk | |||||
| 139. | Schup | Schupp, Schub, Schopp Schuppkegel | Groß-Bieberau | 1730 | 1730 | ||
| 140. | Seybert, Saibert, Seubert | Elbenrod | Kalaznó | 1724 | 1770 után | ||
| 141. | Simon | Simoni, Simeon | Leusel | 1730 után | Viandt, Felde, Prescher | ||
| 142. | Stephan | Darmstadt | Nagyszékely | 1723 után | 1730 után | Reichert, Schmidt | |
| 143. | Stickel | Stikel, Stikli, Steckell, Steckel, Stekl | |||||
| 144. | Stock | Stóck, Stok, Stokk | |||||
| Sorszám | Név | A forrásokban előforduló írásmódok | Németországi eredet | Magyarországi tartózkodási hely | Az érkezés ideje Magyarországra | Az érkezés ideje Kötcsére | Családok, melyekben a családfa leányágon továbbment |
| 145. | Storck | Storh, Storckh, Starck, Stark | Groß-Bieberau | Kalaznó | 1723 | 1730 | |
| 146. | Teckman | Deckman, Tekman, Tekmány, Techman | Bleichenbach | Kismányok, Majos | 1719 | 1730 | May |
| 147. | Tefner | Teffner, Täffner, Deffner, Defner, Teffler, Tefeler, Teffer, Teffert, Deffer, Defferer, Tevner, Téfner | Weichersbach [Weigersbach], ül. Ramholz (Schwarzenfelsi Kerület, Felső-Hessen)) | Nagyszékely | 1730 előtt | 1730 | |
| 148. | Till | Tyll, Thiel, Dili, Diehl | Varsád, Kalaznó | 1723 | 1730 | Landek, Rali, Tefner | |
| 149. | Trimmel | Kremer, Tremer, Tremel, Trimel | valószínűleg Závod | 1760 körül | |||
| 150. | Ubrik | Ubrig, Obrig, Obrich, Oberich | Alsfeldi Kerület | 1748 után | |||
| 151. | Wagner | valószínűleg Freistadt | Kistormás | 1724 | 1770 után | Franz, Landek | |
| 152. | Weibel | Vájbl, Vájbli, Vejbei, Vejbli | |||||
| 153. | Weinecker | Weineckert, Vájnekker | |||||
| 154. | Weiß | Wajs, Vájsz, Vejsz, Wajsz, Fehér | valószínűleg Nagyszékely | 1730 | |||
| 155. | Wegman | Vekman, Vegmány | Nagyszékely | 1723 | 1730 | Trimmel | |
| 156. | Wehner | Véner | Klein-Bieberau | Varsád, Kalaznó | 1723 | 1730 | Lux, Stark |
| 157. | Verbach | Verba, Verpa, Verbach | Majos, Kismányok | ||||
| Sorszám | Név | A forrásokban előforduló írásmódok | Németországi eredet | Magyarországi tartózkodási hely | Az érkezés ideje Magyarországra | Az érkezés ideje Kötcsére | Családok, melyekben a családfa leányágon továbbment |
| 158. | Viandt | Viant, Vigant, Weygant, Vigand, Viand | Fuldai Kerület | 1730 | Aumann, Gutmann, Opperheim, Reichert | ||
| 159. | Wolff | Wolf, Volf | Echzell | Nagyszékely | 1770 körül | Gutmann | |
| 160. | Voteg (?) | ||||||
| 161. | Zwinck | Zwing, Cwing | 1770 körül | Viandt |
1-2 Az Anders és az Andres családról semmi közelebbit nem tudunk, még azt sem, hogy a két név esetleg elírás miatt különbözik-e egymástól. Az Adresz változat a XIX. század végén kihal, az Anders/Andersz-vonal férfiága néhány évvel ezelőtt halt ki.
3 Auman Gáspár az alapítók egyike. Mucsfán ismeretes volt egy Auman család, de az is lehet, hogy közvetlenül Hessenből érkeztek. Niedernhausen, Billings, Groß-Bieberau helységekben ma is sok ilyen nevű család él. Férfiága Atádi István személyében a II. világháború idején halt ki.
4 A Bauman név rövid ideig követhető a karádi anyagkönyvekben. Az 1780-as évek végén már nincsenek Kötcsén. A mostani Bauman család eredete Bajorországba vezet.
6 Johannes Becker 1721-ben Mórágyra megy 68, 1725-ben Kalaznón található, onnan kerülnek át Kötcsére leszármazottai. Az 1771-es Somogy megyei összeírásban nem szerepelnek 69, a Kötcsei Evangélikus Lelkészi Hivatal 1783/99-es összeírásában 70 igen. Laky János kötcsei evangélikus lelkész Becker Bodó néven szerepeltet valakit, de ennek a személynek a későbbiekben nincs nyoma. Johannes Becker utódai — esetleg fiai — nem Kalaznóról, hanem Kistormásról érkeznek Kötcsére.
11 Andreas Bemer 1763. április 5-én keresztapaként szerepel Georg Till Dorothea nevű lányának keresztelőjén. Eredete Dél-Hessenbe követhető, Groß-Bieberauban és környékén előforduló családnév „Bernius" formában. Ez a névírási variáns Kötcsén is előfordul. 71
12 A Bruder család Nagyszékelybe vándorolt be 1722-ben Worfeldenből, Rüsselsheim környékéről. Innen vándoroltak tovább Kötcsére. 72 Laky adatai pontosak: Josef Brúder 1730-ban Kötcsén van már, fia 1754. január 19-én egy ráckozári (ma Egyházaskozár) Margarethe nevű hajadont vesz feleségül, aki ebben az időszakban a Karád és Tekerespuszta közötti Büdösgáti pusztán élt. 73 Büdösgáti puszta ma már nem létezik, csupán a Büdösgáti árok (hivatalos nevén Kőrises víz) őrzi emlékét. Lassanként az egész Brúder család átjött Kötcsére, Georg Brúder - valószínűleg Josef fivére 1763. október 7-én kereszteli meg Friedrich nevű fiát Kötcsén. 74 Apja, Péter Brúder, aki még az óhazában, Rüsselsheimben született, Kötcsén halt meg 1777. szeptember 16-án, 77 éves korában. Johann-Georg Bruder - vélhetően az utóbbi testvére 1778-ban hal meg 65 éves korában ugyancsak Kötcsén. 1783-ban a családnak már öt ága volt a faluban; a XIX. század végén a férfiág kihalt.
15 A Buchenauer család nem szerepel az első telepesek listáján. Csak nagyon későn, a XIX. században tűnnek fel a kötcsei anyakönyvekben, holott 1722-től Varsádon alapítók. Johann Buchenau Strondorfból jött feleségével Anna Barbara Buchwalddal, akivel 1706-ban kötött házasságot Ober-Beridenbachban. 75 A család férfiága ma Bakonyi néven él Kötcsén. A somogymeggyesi ág 1993-ban halt ki.
16 A Buchholz család a Buchenauer családdal jött Kötcsére, néhány férfitagjuk feltűnt a XIX. század elején (Henrik, János) de a Buchholz nevet Kötcsére Anna Barbara Buchholz hozta be mint Johann Buchenauer felesége. A bevándorolt féri ág nem gyökeresedett meg a múlt században, valószínű, hogy elvándoroltak.
18 A Christ név igen elterjedt a tolna-baranya-somogyi németség körében. A legvalószínűbbnek látszik, hogy a varsád-kalaznói Christektől származik Leonhardt és Johann Christ, akik 1748-ban, illetve 1749-ben kötöttek házasságot Kötcsén 76, benősülve az Ubrik családba. Ha további kutatások bizonyítják, akkor az alapító a kalaznói Henrik Christ. 77 A XIX. században két águk volt, a század közepére férfiágon mindkettő kihalt. 78
19 A Czinkann név Nagyszékely régi nevei közé tartozik. Nagyszékelyről déli irányban (Mekényes) a többi nagyszékelyi kirajzóval együtt eltávoztak, s Tófűn szélesedett ki a család. Kötcsén 1740 és 50 között tűnt fel egy személy, de rövidesen eltűnt a faluból. A mai Czinkán család nem azonos velük, bár lehet, hogy számukra is Nagyszékely az eredet. 79
20 A Decker nevű bevándorlókkal Schmidt János részletesen foglalkozik könyvének kalaznói részében. Nem valószínű, hogy Kötcsére közvetlenül Kalaznóról kerültek volna. A Heil családon keresztül vezethetett útjuk Kötcsére, mégpedig úgy, hogy Nagyszékelyben is lehetett egyik águk egy bizonyos ideig. Szita László egy 1793/94-es összeírásra hivatkozva Andreas Decker nevét említi. 80
22 Az Eckerlek férfiágon sohasem éltek a faluban, nagyszékelyiek voltak, 1760 körül Lohr Márton feleségeként került Kötcsére Margarethe Eckertet. Mind ő, mind a férje reformátusok voltak.
28 A Feickcsalád Ober-Ramstadt és környékén élt ismeretes szökésükig. Az ottmaradt ág Groß-Bieberauba került át, és a XVIII. század közepén Majoson jelentek meg, s onnan vándoroltak tovább. Groß-Bieberauban jelenleg is élnek utódaik. 81
29 Stephan Felde 1748. január 23-án köt házasságot Kenyér Annával Kötcsén. 82 Schmidt adatai szerint első magyarországi állomásuk Felsőnána volt, majd Kismányok, végül Döröcske. 83 Mivel Döröcskét csak 1758-ban alapították, Kötcsén pedig már 1748-ban itt voltak, bizonyos, hogy Kötcséről került valaki közülük Döröcskére. Laky három Felde-családfőt említ: Adamot, Heinrichet és Wilhelmet. Ez a három név rendszeresen felbukkan az egyházi könyvekben. 1743-tól 1748-ig egyáltalán nem találkozunk velük a karádi anyakönyvekben, ez kérdésessé teszi, hogy valóban alapítók lettek volna, bár ugyanakkor ezt kizárni sem lehet teljesen. A család egészen a XIX. század 20-as évekig református. A fenti házasság Kenyér Annával az első eddig ismert sváb-magyar vegyesházasság Kötcsén. Németországi hazájuk nem ismert, de református vallásuk miatt inkább Felső-Hessen jöhet számításba.
30 A másik református család a Ferber család. Származási helyük a Frankfurt melletti Hanau. Kalaznón találunk egy Ferber családot, mint alapító családot. A családfő, Benedikt Ferber Tolna megye 1723/24. évi összeírásában szerepel. 84 Ugyanebben az időben Nagyszékelyben egy több ágú Ferber család él: Nicolaus, Daniel és Johann Georg Ferber. Dániel és Johann Kötcsén tűnik fel az 1740-es évek közepén. Ők reformátusok és a nagyszékelyi ághoz tartoznak. Feltűnik Kötcsén egy Martin Ferber is, ő lehet hogy a kalaznóihoz. Martin 1732. január 2-án köt házasságot Anna Catharina Stephannal Kalaznón. Johann Ferber Barbara Lohrt vette feleségül, aki szintén református volt. 1748. szeptember 15-én keresztelték Heinrich nevű fiukat Kötcsén. 85 Martin másodszorra a kötcsei Margaritha Rosenbeckert veszi el, aki vallására nézve szintén református. 1754-ben keresztelik Anna Dorothea nevű lányukat. Dániel a kötcsei evangélikus Jung családba nősült be 1757. január 18-án. Az egyik legterjedelmesebb kötcsei család volt, az egyik águk hamarosan Döröcskére költözött át, Kötcsén a férfiág a XX. században halt ki. A döröcskei férfiág 1946 óta a Stuttgart melletti Bietigheimben él.
32 A Firnperger család rövid ideig volt Kötcsén, a Stark családba kerültek be az 1730-as években. Az 1784/93-as egyházi összeírásban nem szerepelnek már. Egyik águk Oroszországba vándorolt ki 1766. április 10-én Gelnhausenből. Velük kapcsolatban is felmerülhet a gyanú, hogy nem jutottak el a Fekete-tengerig, mivel ugyanebben az időben egy Jacob Kayser is feltűnik Kötcsén, akinek a felesége a darmstadti nyilvántartások szerint Elisabeth Firnberger volt. 86
35 Varsádon az 1724. évi összeírás rögzíti Ludvik Franz nevét, megjelölve, hogy 1722. júniusában jött Varsádra. A Franz nevet Laky sem említi, az ötvenes évek nyilvántartásaiban sem szerepelnek, a karádi anyakönyvekben sem. Az első bejegyzés 1766. november 19-én történt meg Karádon, amikor Johannes Auman feleségül veszi Elisabeth Franczot. Az első férfiági említés 1775. augusztus 27-iki, amikor Adam Francz feleségül veszi Margarethe Rudolfot Kötcsén. Az 1771-es megyei összeírásban ez az Adam Francz már Kötcsén szerepel. Valószínűleg Ludvik Franz varsádi telepes fia volt. Ludwig Franz feltevésünk szerint Nagyszékelyből került át Varsádra. Johann Adam Franz, a családfő, vagy pedig csak a fia Konrád feleségével Elisabeth Demuthtal Nagyszékelyből Simontornyára költözött, ahol megözvegyült s 1730. február 7-én ismét nagyszékelyi lányt vett el Katharina Kappel személyében. 87 Valószínűnek tartjuk, hogy az ebből a házasságból származtak le a varsádi Franzok. 1793-ra négy águk nőtt ki Kötcsén: Adam, Heinrich, Wilhelm, Simon.
36 Az Adam Frang nevet Szita említi az 1794-es összeírást idézve. Sem a megyei összesítőkben, sem Lakynál nem találjuk őket. Lehet, hogy a Frang név elírás, és azonos az Adam Francz névvel. Egy bizonyos: egy evangélikus Frank család az 1820-as években bukkan fel Kötcsén. Utolsó nőági tagjuk az 1960-as években hunyt el Kötcsén.
40 A Friedrich családból Laky hármat említ, ezekből teljes bizonyossággal csak Johannes Friedrichet lehet elfogadni alapítónak. Ő az, aki az 1754-es megyei összesítőben is szerepel, Konrád a fia volt, Laky ezt a nevet írhatta be, mint alapítóét. Johann Friedrich 1778. június 28-án halt meg Kötcsén 59 éves korában. Közvetlenül Németországból érkeztek, Rodauból. Johann Peter Friedrich legidősebb fiáról van szó, akinek felesége Anna Ließ volt. 88 A későbbi rokonsági kapcsolatok a kötcsei Lisz családdal alátámasztják ezt a kapcsolatot, és magát a feltételezést is.
41 A múltszázadban kihalt család a Gaspari. Friedrich Gaspari 58 éves korában halt meg Kötcsén. Németországi eredetüket mindezidáig nem sikerült fekárni. Lakynál alapítóként ismerjük őket.
42 A Gebei család közvetlenül Németországból érkezhetett Kötcsére, Henrik nevű ősük vezetésével. A család származási helye nem tisztázott, de az Rainrod környékére tehető. Gebei György felesége Marianna 60 évesen halt meg Kötcsén, 1773. április 11-én. 89
43 A Garas/Grosch család első említése 1747. július 23-án történik a karádi anyakönyvben: Elisabeth Gaspari férjeként mint koma szerepel Johannes Grosch. Laky nem említi őket. A családnév Hessenben igen gyakori, tehát elvileg mindkét tartományrészből jöhettek, eredeti lakóhelyként Rainrod környéke, illetve az alsfeldi kerület egésze valószínűbb.
45 A Gutmann családnak két ágát említi Szita Schmidt anyagaira hivatkozva. 90 Az egyik a varsádi, a másik a nagyszékelyi. A kötcsei Gutmann család őse a varsádi ág, ezek Holpersheimből vándoroltak be. 91 A kötcsei Gutmann-ág sohasem volt református, a nagyszékelyi Gutmann-ág viszont csak az volt. Lakynál sajátos módon „Gutman Öreg"-kéntszerepel, ennek az 1690 körül született varsádi Johann Gaspar Gutmannak kell lennie. 1760. május 28-án hal meg Kötcsén, sajnos életkora nincs feltüntetve. Személyazonossága megállapításánál ez bizonytalansági tényezőt jelent.
46 A Haascsalád Lakynál részben betoldás, csak a Hyeronimus Haast lehet elfogadni olyannak, aki 1730-ban érkezett, Jánost nem. Magyarországi egyik lakóhelye Majos volt, Bonyhád mellett, németországi eredetét nem sikerült beazonosítani.
53 Harmonia Mihály Kötcse első licenciátus tanítója. Élete tragédiáját az egyháztörténet részletesen tárgyalja. Származása nem ismert, de nem tartozott az első telepes csoportokhoz. Katolikusként hal meg Karádon körülbelül 60 éves korában, ahová Padányi Bíró püspök parancsára hurcolták el. Halálának dátuma: 1760. március 27. Halála előtt felvette az utolsó kenetet. 92
54 A Hartmann család Varsádról érkezett az 1740-es években. 93 Johannes szerepel több helyen a nyilvántartásokban, ő Johann Fleinrich Hartmann varsádi asztalosmester fia volt. 1749. március 21-én kötött házasságot Kötcsén. Németországi eredetük Alsó-Hessenbe vezet, valahová a groß-bieberaui Kirchspiel területére. 94
57 A Helfenbein család a varsádi Helfenbein család második generációja. Johannes Helfenbein 1726-ban kerül Kalaznóra, 1728-ban itt iskolamester, majd később ugyanezt az állást tölti be Mekényesen. A kötcsei ág a XIX. században hal ki férfiágon Kötcsén. 95
60 A Hermann család Nagyszékelyből került fel Kötcsére Joseph Hermann személyében, aki refor mátus vallású volt, s reformátusként is halt meg 1772. április 26-án, 68 éves korában. 96 Elképzelhető, hogy alsó-hesseniek voltak, valahonnan a groß-bieberaui Kirchspiel környékéről. Groß-Bieberau és környékén ma is számos Hermann család található. Valószínű, hogy a Semd-i Philip Herman fiairól van szó, akik már jóval a karliánus telepítések előtt, 1720-ban illegálisan jöttek Magyarországra. 97 Özvegye, vagy anyja — amennyiben nem elírás — 100 (!) éves korában halt meg Kötcsén 1779-ben. 98 A család egy másik része 1725-ben Izménybe költözött Nagyszékelyből.
63 Friedrich Hörnert Laky alapítóként tünteti fel. A groß-bieberaui körzetből származnak, talán Billingsből. Nagyszékelyben az 1724-es összeírás említi őket 99, de az 1730-as már nem. 100
64 A Heffland (Iffland) család tipikus nagyszékelyi családnevet visel. A Felde család révén kerülhettek Kötcsére; Leonard Heffland 1771. május 20-án kereszteli Elisabeth nevű lányát evangélikus vallásúra. A keresztapa Adam Felde. 101 A XIX. század elején még volt ilyen nevű család Kötcsén.
65 A Heil család 1762-ben Anna Barbara Heil házasságával kerül be Kötcsére, Nicolaus Gutmann férje lesz. Varsádon találjuk 1724-ben Johann Heilt, aki 1723. júliusában vándorolt be Varsádra Németországból Rainrod környékéről. 102 Mind Nagyszékelyben, mind Gyönkön ismeretes egy-egy águk. Nicolaus Gutman, akinek családja maga is varsádi, tulajdonképpen a régi falujából nősült. A család férfiágon sohasem létezett Kötcsén.
73 A Jecker család Felsőnánán volt 1722-ben Jäckel, Hl. Jöckel néven. 103 Kötcsén csak leányágon képviseltették magukat.
74 A Just családból a Somogy-Tolna-Baranya térségben nagyon sok van, úgyszólván minden községben volt, pontosabban van belőlük. 104 A kötcseiek Nagyszékelyből jöttek, ide pedig Grainfelből. Friedrich Jost 1775. december 15-én hal meg Kötcsén 70 éves korában. 105
75 A Juhe család Laky névsorában alapító, de az alapító keresztneve a valóságban nem Heinrich, hanem Johann, Heinrich az utóbbinak a fia volt. Nagyszékelyi eredetüket református vallásuk valószínűsíti. Valentin Jutre még 1799-ben is református valláson van. 106
77 A Kari család kismányoki eredetű, csak 1740 táján jelennek meg. Laky leírása szerint 1741 júliusában Karli János Henrik megkereszteltetteti Johann Jakob nevű fiacskáját. Laky állítása szerint ez az első bejegyzett keresztelő Harmonia Mihály anyakönyvében. 1772. július 20-án Jacob Kari házasságot köt Cunigunde Richterrel, majd ugyanebben az évben, november 4-én a Stark család keresztelői ünnepségén Johannes Storck feleségeként komaasszonyként szerepel Dorothea „Karol". 107 A vőlegény nem más, mint "Jakob Kari", a megkeresztelt kisfiú.
80 A Keller család eredete nem tisztázott, a Werbach családba házadónak be 1763. október 7-én, Maris Elisabetha Keller révén. 108 Férfiáguk 1783-ra kihal.
81 A Kerber család Lakynál az alapítók között van. Johannes Kerber neve azonban sohasem fordul elő az iratokban 1783-ig, sőt még a Kerber családnév sem 1753-ig. Ekkor fordulnak elő először leányágon. Tíz évvel később ugyancsak leányági bejegyzést találunk: az alapító Tefner Konrád hasonnevű fia veszi el Theresia Kerbert 1763. február 7-én. 109
85 A Körner család sem magyarországi, sem németországi eredete nem tisztázott. Talán varsádiak voltak. Heinrich Körner 1762-ben veszi feleségül Catharina Potzikot.110 1783-ban már nincsenek a faluban.
89 A Knoch családot Szita úgy idézi, mint primer telepeseket.111 Lakynál Jacob Knoch van feltüntetve, de ez a név csak jóval később bukkan fel egyetlen egyszer, az 1771. január 27-i megyei adó összeírásban.112 Jacobus Knoch-ot 1730 és 1732 között másutt többször öszeírták, Michael és Nicolaus társaságában, akik minden bizonnyal a testvérei voltak. Fia (esetleg unokaöccse), András azonban 1748. július 8-án Kötcsén tartja fia Johannes Georgius keresztelőjét. Jacobus Knoch tehát nem lehetett ott a falualapításnál alapítói minőségében 1731. április 11-én. Idős korában költözött csak gyerekeihez és unokáihoz Kötcsére.
91 A Krausz család Kalaznóról került Kötcsére, a Storck család kalaznói kapcsolatai révén. Péter Storck, Komád fia 1763-ban veszi el Elisabeth Krauss-t. A Brúder családba 1777. február 19-én benősül Jacob Krauss, ezzel a család férfiágon is megjelenik. 113
92 A Kurcz család 1760 körül érkezik a faluba, Dorothea Kurz Andreas Berner felesége lesz. A család két idős nőtagja Kötcsén hal meg: 1771. december 30-án Catharina Kurz 70 éves, Gertrud Kurz 1764. január 20-án 60 éves korában.
94 A Landek család nagyszékelyi eredetű. Az 1731/32-es összeírásban szerepel itt Andreas ,,Landeg",114 Lakynál Stephan Landek alapító, ez valószínűsíthető, de ugyanakkor az 1750-es években már három fia (?), Andreas, Stephan és Georg szerepelnek mindenütt. Családi kapcsolataikban érdekes adat, hogy Ursula Landek Harmónia Mihály felesége volt, s 1749. március 9-én halt meg Kötcsén.115
95 Valószínűsíthetően a varsádi Stephan Lampman utódaiból illetve rokonaiból áll a Lampman család. Varsádra 1721 júniusában érkeztek. 116 Lakynál nem szerepelnek, csak 1748. május 24-én olvasunk Jacob Lantmanrói, aki Anna Cunigunda nevű lányát keresztelteti ezen a napon. 117
101 A Lohr család kötcsei ága közvetlenül érkezett Németországból a Darmstadtól északra fekvő Langen városából. Johannes Jacob Lohr 1723-ban vándorolt ki a Bácskába, családjából származott Johannes Lohr, aki 1730-ban érkezik közvetlenül Németországból Kötcsére. Johannes Lohr református vallású volt. 56 éves korában halt meg Kötcsén 1777. november 28-án. Langenben ma is hat-hétféle Lohr család él.
102 A felső-hesseni Leuselből érkezett Johann Heinrich Lux Kalaznóra 1722-ben. Testvére, Georg Lux érkezett 1730-ban a telepes csoporttal Kötcsére. Laky névsorában némi zavar van, hiszen Georg Heinrich Lux 1738-ban még Kalaznón van,118 Johann Heinrich Lux pedig a későbbi nyilvántartásokban sem látható egészen 1771-ig. Georg Lux 1775. május 12-én halt meg Kötcsén. 60 évet élt.
103 A Markelt a Markolft név elírása. A család Kistormáson telepedett le, a felső-hesseni Maulbachból jöttek.119 A Schwabische Türkéi családnevei között ritkán fordul elő, ezért feltételezzük, hogy a két falu kapcsolataiból adódóan jött létre Anna Barbara „Markaléth" házassága Henrik „Helftipán"-nal 1768. március 6-án. 120
104 A May/Máj család vagy majosi, vagy kistormási eredetű lehet, de az is lehet, hogy mind a kettő, amennyiben a két ág között rokonsági kapcsolat áll fenn. Lakynál nem említődik, és a karádi anya könyvben is csak 1748. május 1-jén találjuk Johannes Georg May nevét. Németországi eredetük Dél- Hessenbe követhető, Groß-Bieberauban is élt egy May család, s a környékén is számos (Rodau). Nagyszékelyben, Gyönkön és Varsádon is előfordulnak, de a vizsgált térség majd minden evangélikus településén is.
 |
106 A Merkel család elődei Unter-Absteinbach, Romrod, Bobenhaisen, Schafheim és Haaloch vidékén kereshetők. 121 A későbbi kutatásoknak kell még feltárniuk, hogy pontosan melyik helységből. Magyarországon Kalaznón az 1724-es tolna megyei összeírás Johann „Merkli" nevét hozza. 122 A későbbiek során egyik águk Gyönkre került. A kötcsei Merkelek inkább az utóbbiból származhatnak. 1771-ben még nem találkozunk velük, 1792. február 2-án köt házasságot Franz Merkel Barbara Rei cherttel, majd két évvel később Heinrich Merkel Anna Dorothea Kurzcai. 123 Az utóbbi házasságból vezethető le a mai Merkel (Marosi) család.
107 A Martz név az egész Hessenben a leggyakoribb nevek egyike. A kötcsei ág nagyszékelyi eredet. A további kutatások jó eséllyel felderíthetik a németországi kapcsolatokat is. Johann Merz Kötcsén 1770-ben halt meg 40 éves korában. 124 Utána a család 1810 körül teljesen kihal, vagy elköltözik. Az sem elképzelhetetlen, hogy a döröcskei Menz/Mencz családnév ennek az elírása, ha az utóbbi bizonyít ható lenne, akkor Döröcskére költözésüknek lenne nagyobb esélye.
109 A felső-hesseni Breidenbachból kerültek Nagyszékelybe a Müller család tagjai. Kötcse alapításánál megjelent ugyan egy Müller család, de nem biztos, hogy ez a fent említett nagyszékelyi volt. A nagyszékelyi Müllerek inkább a Tefner családdal való házassági kapcsolataik révén kerültek Kötcsére. Minden valószínűség szerint két Müller családról van szó, kettőjük közül a nagyszékelyi az, amelyik a jelenlegi, pontosabban a somogymeggyesinek az őse.
112 A Pabst család ősei Kistormásról jöttek; 1725-ben egy összeírásban szerepel Gotfrid Pabs neve. 125 Az átjövetel egészen későn, 1782 körül történhetett Heinrich Pabst és Susanna Gutman házasságával.
 |
| Rüsselsheim, a Pummer család származási helye |
115 A Pótzik családról semmi közelebbit nem sikerült feltárni, késői bevándorlóként valamikor a XVIII. század közepén jöhettek közvetlenül Németországból.
116 A Prescher gyakori nagyszékelyi családnév. 1724-ben már szerepelnek az ottani összeírásban. 126 1761. december 20-án házasodik be Helene Prescher a Simon családba, majd két évvel később testvére a református Lohr családba. 127 Ők maguk is reformátusok voltak. Férfiáguk a XX. században halt ki.
117 A Prutschegne név különlegessége miatt érdemel említést. Leirata nem biztos, eredetét teljes homály borítja. Ursula Prutschegne, Michael Lohr felesége 44 évesen hal meg Kötcsén. 128
118 Pummer Jacob minden bizonnyal egyházalapító volt Kötcsén 1730-ban. Minden összeírásban szerepelnek, a XIX. század végéig mindig nagy családjuk volt. 1880 körül halt ki férfiáguk. Közvetlenül Németországból, Rüsselsheimből jöttek.
119 Laky anyagaiban a Raab család nem szerepel alapítóként. Csak a XIX. század elején tűnnek fel. Eredeti származási helyük Kistormás és Varsád. Johann Gottlieb Raab Leystadtból jött Magyarországra jóval Kistormás 1724-ben történt megalapítása után. 129 Kötcsére innen érkeztek, aztán a család Ecsenybe távozott, majd 1860 körül visszaházasodott Kötcsére. Leányágon az 1980-as években halt ki.
121 A Rallion (Rall)család varsádi, pontos származási helységnevüket nem tudjuk. A név francia eredetű. 130 A francia háborúk idején 1697-ig több ezerre tehető azoknak a Hessenbe települt elzászi eredetű franciáknak a száma, akik a pusztítások elöl a szomszédos Pfalzban, majd onnan porosz területre menekültek át. Belőlük bőven jutott Hessennek is. Elterjedésük főként az északi, kasseli területen sűrűbb. Sokáig Varsádon élnek, Kötcsére csak a XIX. században jönnek.
123 A Reichert család Nagymányokra került Németországból feltehetően 1722-ben, a falu megalapításakor. A tolna megyei összeírás Lorenz Reichertet említi, aki 1722-ben érkezett Hessenből. 131 Nagymányokról érkeztek 1730-ban Kötcsére. Igen nagy a választéka azon helyeknek, ahol őshazájuk kereshető: 132 Raibach, Calbach, Eckartshausen, Niedersaulheim, Bechtoltsheim. Laky felsorolásában két Reichert közül (Adam és Hermann) az utóbbi lehetett a telepes családfő, hiszen Adam csak 1720 körül született. Hihetetlen méretű eszkalációjuk már a XVII. században megkezdődött. 1799-re már 8 (!) águk volt ismeretes. 133
126 A Reinhardl név minden nagyszékelyi anyagban gyakran előfordul. Lakynál nem találjuk őket, az anyakönyvekben sem, 1799-ben még nincsenek a faluban. Családi visszaemlékezések szerint az ősük az 1800-as évek elején jött Varsádról. Nagyszékelyi kapcsolataik biztosnak látszanak. Itt tartózkodásuk kezdete óta valamennyien evangélikusok, ez némileg ellentmond nagyszékelyi eredetüknek. A név Hessenben nagyon gyakori, felderítésük nagy nehézségekbe ütközik. Elvileg több Reinhard családról is szó lehet.
124 1747 április 30-án Heinrich Adam Richter Anna Elisabeth nevű lányát kereszteli Kötcsén. Ez az első említése a családnak. A család Laky által említett ága alapító, a másik águk a Tefner és a Gutmann családdal kialakult házassági kapcsolataik révén került át Nagyszékelyből Kötcsére. Ezek a házasodási kapcsolatok a XVII. század végéig nagyon intenzívek maradnak. Németországi eredetük a nagyszékelyi forrásokból nem derül ki.
|
|
| Groß-Gerau, a Schmidt család származási helye |
130 A Roth család forrását Szita Dél-Hessenbe helyezi. A mucsfai odenwaldi kolóniának voltak a tagjai, pontosabban Klein-Umstadt városából jöttek már korán, 1721-ben. Megfordultak Kalaznón és később, a hatvanas évektől, Döröcskén is. 1799-ben Kötcsén öt águk volt ismeretes, a férfi ág a XX. században helyt ki. Olyan ragadványnevekben maradt meg emlékük, mint „Vörösfűlöp" , 134
133 Kötcséről a Ruppert család 1783 előtt elvándorolt Döröcskére. Eredeti fészkük Kalaznó, ahova Ober-Gleenbachból érkeztek 1722-ben. Adam Ruppert vélhetően a kalaznói Konrád Ruppert fia 1730 táján Kötcsére ment, s ott halt meg 1752-ben 34 éves korában. 135
136 A Schmidt család csak az 1760-as években jelent meg Kötcsén Nagyszékelyből, illetve Gyönkről a Gebei, a Keller és a Tefner családokhoz fűződő kapcsolatai révén. 136 1763. augusztus 28-án Petrus „Köböl" feleségül veszi Barbara Schmittet. Ez a gyönki kapcsolat. Johann Péter Schmit 1723-ban érkezett Gyönkre Groli-Gerauból. 137 Ugyanilyen nevű lakos élt ugyanabban az időben Nagyszékelyben is. Johan Heinrich Schmitt a kurpfalzi Appenheimből (Oppenheim) feleségül veszi Anna Veronica Hock-ot 1730. január 23-án Nagyszékelyben. Johann Heinrich Schmitt hamarosan meghal, s özvegyét 1733. június 24-én Johann Adam Táffner veszi el, aki a népes nagyszékelyi Tefner család tagja a felső-hesseni Degenfeld-uradalomból. 138 A család szinte valamennyi tagja Kötcsén él az 1770-es években. A gyönki ág eddigi ismereteink szerint a múlt században kihalt. A mai kötcsei Schmidt családok eredete tehát inkább a kurpfalzi Oppenheim.
139 A Schup család feltételezhetően 1730 után nem sokkal a faluban volt. Közvetlenül GrolJ-Bieberauból érkeztek, eredeti nevük Schuppkegel volt, ez a Rali névhez hasonlóan lerövidült. Az 1770-es évek végén elvándoroltak. 1771-ben Schopp Friedrich szerepel a megyei összeírásban. 139 1783-ra már nincsenek a faluban.
140 A Seibert család 1788-ban kihal, nem sokáig voltak a faluban, mert 1771-ben még nem találhatók az iratokban és az anyakönyvekben. 140
 |
| Nagyszékelyi két református templom |
141 A Simon család a Lux család falujából Leuselből jött, az ahlsfeldi kerületből. Rövid tolna megyei tartózkodás előzhette meg Kötcsére vándorlásukat, az is lehet, hogy egyenesen Leuselből jöttek. Férfiáguk a XIX. században halt ki.
143 A Stickel család németországi hazája sok helyen lehet, legvalószínűbb a felső-hesseni Hirsch-born, vagy a badeni Schönberg. 1750 körül bevándorolt család. 1748. június 2-án Johannes ,,Stekel" feleségül veszi Marianna ,,Obrich"-ot. Ez a család első helyi említése. 141
145 A Storck család Groli-Bieberauból vándorolt ki. Először Varsádra, majd Kalaznóra, utána 1730-at követően valamelyik évben Kötcsére mentek. Stark Konrád 1733-ban még Kalaznón van, ott kereszteli meg Elisabeth nevű lányát. 142 Kötcse egyházi- és közéletében vezéregyéniség lett. 1740-ben ő öntette az első harangot. Laky névsorában a másik Stark-családfőként Peter Stark van megjelölve. Peter Starknak 1720 körül kellett születnie, 1730-ban tehát nem lehetett falualapító. A család névírása idővel változott, az eredeti Storck („góly") formát a Stark („erős") forma váltotta fel. A ma élő kötcsei Stark családok az utóbbi jelentést fogadják el. 143 A groli-bieberaui Storck család (Hauptstraße 42.) mind a mai napig ugyanazon a telken él, amelyet Konrad Storck 1723-ban, kivándorlása előtt testvérének Johann Jacob Storcknak átadott.
146 Az egyik legrégibb Magyarországon élő telepescsalád a Teckman. Kismányokra 1719-ben jöttek, Kötcsén falualapítók. Kismányokról, illetve Majosról jöttek Kötcsére. Joseph Teckman 65 éves korában halt meg Kötcsén 1771. február 28-án. 144
147 A Tefner család nagy létszámban érkezett Kötcsére. Laky Konrad Tefnert említi falualapítóként. Ő lehetett, aki a nagyszékelyi Tefnerek közül elsőként vállalta a próbát. A nagyszékelyi református anyakönyvben több bejegyzés van, melyek szerint a többi családtag 1733-ig még nem hagyta el Nagyszékelyt. 1733. április 4-én Kilián Teffner, a felső-hesseni, schwarzenfelsi kerületből feleségül veszi Sibilla Müllert, aki ugyancsak Felső-Hessenből, Breidenbach faluból származott. Május 8-án Johannes Schmit özvegyember feleségül veszi Johannes Teffner lányát, Évát, aki a schwarzenfelsi kerületből, Weigersbachból 145 jött. A harmadik bejegyzés szerint június 24-én Johann Adam „Taffner" a degenfeldi uradalomból, Ramholz faluból való fiatalember feleségül veszi Anna Veronica Schmittet, Heinrich Schmitt özvegyét. 146 A családfő ebben a konstrukcióban Teffner János Ádám, akinek Konrád nevű fia akkor már Kötcsén van. Valamikor a harmincas-negyvenes évek fordulóján az egész család Kötcsére kerül, ahonnan Ádám a hatvanas években visszamegy Nagyszékelybe. Kötcsén a Kilián-ág 1774-ben kihal, s a Konrád-ágból jön létre az egész Tefner család. A ma is megkülönböztetett három ág 1790 után válik szét az Ádám, a Jakab és a Konrád ágra. Kilián Tefner 78 évesen halt meg 1774. március 23-án Kötcsén; eredeti vallásánál a reformátusnál haláláig megmaradt. Előtte felesége, az ugyancsak református Sibilla Müller már 1771-ben elhunyt. Johann Adam ágából a nagyszékelyi vonal is mind a mai napig fennmaradt., a leszármazottak Szekszárdon élnek. A család a XVIII. század végén még eléggé tarka képet mutatott vallásilag: kezdetben valamennyien kálvinisták voltak, aztán a XIX. század elejére a többi kötcsei református némethez hasonlóan valamennyien evangélikusokká lettek.
148 Georg Till a Johann Till által Varsádon, illetve Kalaznón alapított családból szakadt ki, s jött el 1730-ban Kötcsére. 1767. december 12-én halt meg ugyanitt. A XX. században halt ki mind a férfi, mind a női ág.
149 A Trimmel család Lakynál falualapítóként került a listára. Matthias Trimmel azonban jóval fiatalabb annál, mintsem hogy 1730-ban alapító családfőként működhetett volna közre. (Megközelítőleg ez idő tájban születhetett.) Még problematikusabb vallási hátterük. 1723/24-ben Hans Georg Tremer Závodon mint féltelkes jobbágy került összeírásra. 147 A Kremer /Tremer/ Trimmel névvel csak ebben a faluban találkozunk. Ha Matthias Tremer Závodról jött, akkor jókora esély van arra, hogy eredetileg római katolikus volt. 148 Ezt bizonyítja a karádi anyakönyv bejegyzése is, amely a "cath. " szót szerepeltette a neve után. Felesége, Dorothea Mukti katolikus, s a környezete is az volt. 1772. október 29-én Caspar „Hákli" (Hackel?) Dorothea nevű lányának keresztelőjén koma. A bejegyzésekből egyértelműen kiderül, hogy valamennyien, mind a szülők, mind a keresztszülők katolikusok. 149 1799-ben, amikor a nagy egyházi összeírás készült, felesége már nem Dorothea Mukti, hanem az evangélikus Krisztina Werbach. Matthias Trimmel nevénél itt már semmi nem jelzi, hogy ne lenne evangélikus. A Trimmel család bejövetele az 1760 körüli időkre tehető, mert Matthias Trimmel ott található az 1767-es Antal féle úrbéri tabellán.
150 Az Ubrik család kiindulása az alsfeldi kerületbe tehető, Rainrod és Romrod környékére. Jelenleg ezen a területen sok ilyen nevű, evangélikus vallású ember él. 1766—ban egyik tagjuk Oroszországba vándorolt ki. 150 Laky alapítóként tünteti fel Ubrik Pált, de ez a név 1748-ig sehol sem jelenik meg a nyiIvántartásokban.
154 A Weis családnév átlagon felüli gyakorisága miatt az eredet kimutatása megoldhatatlan nehézségekbe ütközött. Valószínűbb, hogy a nagyszékelyi Weis család átszármazása a kötcsei. Peter Weis („Wájsz") 1724-ben szerepel a tolna megyei összeírásban, de közte és Joseph Weis kötcsei alapító között nem találtuk meg a kapcsolatot. Kis létszámú család volt a XVII. században, alig szerepelnek az adminisztrációban. 1799-re viszont kiszélesedik a család, ekkor már hét családfőt tartanak nyilván. 151
158 A Viandt családnak több különböző ága volt Kötcsén. Laky hármat tüntet fel 1730-as bevándorlóként, ezen három közül Johann Viandt a valószerű, aki 1788. január 27-én hal meg Kötcsén 80 éves korában. 1730-ban családfői korban volt már, György és Jakab viszont még nem. Lehetséges, hogy primer betelepülő, s valószínű, hogy nem a két Hessenből, hanem a fuldai területről érkezett. A többi Viandt-ágak ismeretlenek. A század végére jelentős családdá vált, 1799-ben 11(!) ága volt. Férfiága az 1970-es években halt ki Viandt Jánossal, aki arról volt nevezetes, hogy a kerbájti ünnepségeken 17 alkalommal viselte az „első legény" tisztségét. 152
Az előző fejezetekben elmondottakból kiindulva nem lehet kétséges, hogy a községek némelyikében főleg a zsellérek között túlnépesedés is bekövetkezett 1720 után. A késői középkorban is a parasztság fő céljának mindenütt a telekre jutás számított. A puszták telkesítésével zsellérek, szolgák, a tönkre- és bajbajutott emberek egyaránt megpróbálkoztak azzal, hogy földhöz jutva kiemelkedjenek a teljes gazdák rétegébe.
Laky jelentése a kötcsei magyar ajkú gazdák névsorában sokkal pontosabb, mint a németek felsorolásánál. A németek névsorában 13 olyan név van, melyeknek viselői nem lehettek családfők 1730. április 11-én. A magyarok közül minden név bizonyítható a századvégig feltárt forrásokban. A származási pontok feltárása ugyanakkor legalább annyira bonyolult, mert nincsenek kitaposott útjai, mint a né metekének.
A szervezésről sincsenek pontos adatok. A németek behozatalánál a szálak - ez az előzőekben közölt táblázatból egyértelműen kiderült - a Mercy, a Magyary-Kossa és a Styrum-Lymburg uradalmakba vezetnek. Nem feltárt az a kérdés, hogy milyen volt Antal György és János viszonya Styrum-Lymburggal és a Merevekkel. Társadalmilag Mercy Claudius felette állt mindkettőnek, de az Antalok, mint egy kori végvári katonacsalád tagjai, s a törökverő tábornok bizonyára jól megértették egymást.
A kistormásiak esete elgondolkodtató ebben az összefüggésben is.
Az előző fejezetekből tudjuk, hogy 1723 őszén 69 Hessenből és Nassauból származó család összefogott és elhatározta, hogy együtt kivándorolnak Magyarországra. A részleteket Falk fiskálissal és Georg Müller frankfurti kereskedővel megbeszélve 1724 tavaszán útnak indultak. Szervezett csoportban, eladott vagyonuk árával a zsebükben, s azzal a határozott céllal, hogy a Bánátba mennek. 153 A szokásos bécsi Musterung két napja alatt megkereste őket Vátzy százados, Mercy ügynöke és rábírta őket arra, hogy ne a Bánátba, hanem Mercy kistormási pusztájára menjenek. Az 1724. május 9-ki nap záró eseményeit az előzőekből ismerjük. Vátzy személyazonosságáról nem sikerült semmi konkrétat megtudnunk, egy adat kivételével: Vátzy családjának később Kötcsén is voltak birtokai. Mezibrodszky Pálnak,
Kötcse egykori evangélikus papjának felesége is Vátzy Zsuzsanna volt, Mezibrodszky István felesége pedig Horváth Rebeka, az ugyancsak a környéken rokoni szálakkal több mindenkihez, köztük a Vátzyakhoz is kötődő Horváth családból. 154 Talán nem is kellett Mercyvel közvetlen kapcsolatban lenni ahhoz, hogy el lehessen intézni két-három tucat telepes sorsát.
A Magyary-Kossa család társadalmilag az Antal család szintje volt, s később a kettejük közötti kapcsolat odáig fejlődött, hogy Gyönk, Nagyszékely és Kötcse között intenzív baráti és szoros rokoni szálak szövődtek. Nem túl merész kijelentés a fentiekben kifejtettek, s az imént leírt mondat alapján az, hogy Kötcse több szinten Nagyszékely s részben Gyönk leánytelepülésének tekintendő. Nemcsak Kötcse, hanem számos, sokszor igen távoli hely is: Bonnya, Polány, Soltvadkert, Balmazújváros, Hács, Borjád, s a baranyai Illocska nevű hely. 155
1802-re már a később Kötcsén birtokos családok mind egy társaságban vannak Nagyszékelyben; 1802. augusztus 23-án Magyary Péter feleségül veszi Saáry Juliannát, abból a Saáry családból, akinek még 1870 körül is telekkönyvileg jegyzett földjei és háza van Kötcsén, a jelenlegi Kossuth Lajos utca 8. sz. alatti telken. Az esküvői tanú Kenessey Dávid nagyszékelyi jegyző, az Antalok ősi fészkében, a Magyar utca 46. sz. alatti kastélyban lakik a múlt század közepén egyik leszármazottja. 1833-ra ebbe a körbe a Robozok is bekapcsolódnak, az ugyancsak később kötcsei birtokos Pesti családdal együtt. 1833-ban a Magyaryakkal rokon Portelki család esküvői ünnepségén Hollósy Mihály a keresztapa, az a Hollósy, akiről Póca egy részét még mindig Hollósy-Pócának hívják. Az ezekhez hasonló kapcsolatok 1730 táján is fennállottak vagy fennállhattak.156
Antal György — mint ahogy azt fentebb jeleztük — Csepelen lakott, legalábbis az 1730 körüli időkben. A megyegyűlések akkoriban Tapsony községben zajlottak: a község a XVIII. századba megyeközpontnak számított. Pontosan nem tudni miért, de elképzelhető, hogy praktikus szempontok miatt Antal György megveszi a Tapsonytól nem messze fekvő Kozmapusztát. 157 Talán azért, hogy a hivatalához közelebb legyen, s a korábbi Viszpusztát teljes egészében a Bárány családnak juttatja. Ezek az adásvételek 1730 táján, de inkább előtte jönnek létre. A telepítés családon belül — annak ellenére, hogy hivatali elfoglaltsága a megye belseje felé húzta — egy kicsit mégiscsak közös ügy maradt testvérével. Lehet, hogy a kapcsolat Mercyvel az ő közreműködésével jött létre. Őszödön a Vázsonyi családdal közösen voltak birtokai, nagyságra a Vázsonyiaknak tizenötször akkorák, 158 de itt a házassági kapcsolatok ellensúlyozták később a hiányokat: Antal Erzsébet és Vázsonyi Gergely között hamarosan házassági kapcsolat jött létre. Ahogy a német csoportok megszerzésére ott voltak a nagyszékely-gyönk-hőgyészi kapcsolatok, a környező községek birtokosaival is fennállott a jóviszony.
Ha elfogadjuk a Laky első mondatában közölteket, miszerint Kötcsét legelsőben magyarok szállottak meg, akkor már csak annak a bizonyítása lenne hátra, hogy az alapítás napján ezek ténylegesen ott voltak-e? Igali Mihályról, Molnár Ferentzről Gulás Pálról, és Bettsik Istvánról nem tudjuk, Börötz Györgyről, és a kálvinista Bognár Istvánról tudjuk, hogy nem voltak ott. Csak 1731-ben mentek oda, amikor vagyoni csőd miatt elhagyták eredeti lakhelyüket Szemest és az újonnan alakuló faluba, Kötcsepusztára távoztak. 159 A megfogalmazás önmagában is sokat sejtet témánk szempontjából: ,,neopopulandum" — tehát a betelepítés még folyik, szó sincs arról, hogy befejeződött volna. Sőt ebben az 1731-es évben Kötcse minősítése is még csak „praedium" és nem „possessio". Sajnálatos, hogy utána hosszú évekig egyáltalán nincsenek összeírások, amelyekből meg lehetne állapítani, hogy melyik volt az az év, amikor először minősítették falunak. 1731-ben, május végén, a református Kántások közül kettő, Márton és Mihály, előző lakóhelyükön Őszödön vannak, a Laky által jelölt többi három Kántás lehet hogy már Kötcsén van. A reformátusok közül Pap István 1725-ben már nincs Csepelen. Fonyó János sem, a később Kötcsén felbukkanó Fonyó István viszont még igen. 160 Megjegyzendő, hogy a fenti forrásokban egyes megjegyzések valamilyen meg nem nevezett járványról tudósítanak, ezek a járványok a Balatonhoz közeli falvakban az egész állatállományt kipusztították valamikor az 1725 utáni években. A Kántások és a Böröcz család menekülése ennek a tragédiának a következménye. A betelepülők hat évig adómentességet kaptak - ez a csábító ajánlat a tönkrement embereket mágnesként vonzotta a kiépülőfélben lévő pusztára. A többi név beazonosítása — éppen átlagosságuknál és gyakoriságuknál fogva — sokkal nehezebb, ezért inkább csak hipotéziseket lehet felállítani.
Szóba jöhet az Antal-birtok dörgicsei részének vizsgálata is. 1728-tól 1740-ig az Ángyán, a Molnár a Kováts és a Juhász nevek jöhetnek számításba, 161 de pontos és következetes anyakönyvezés hiányában még az egyező keresztnevek esetében sem lehet megtalálni a konkrét kapcsolatot Dörgicse és Kötcse között. Laky beszámolóját idézve Schmidt János jut arra a következtetésre, hogy a magyar tele pesek az ország felsőbb megyéiből érkeztek. 162 Ez a kijelentés mindenképpen jó arra, hogy ne alaptala nul keressük a magyar őslakosság eredetét Veszprém megyében. Veszprém megye bekapcsolása az üres térségek benépesítésébe kézenfekvő volt és logikus. A gyönki református magyar anyakönyvek külön feljegyzéseiben a következőket olvassuk:,, 1722-ben Lejöttek a Németek is, kik Gyönkön letelepedvén 1723. esztendőben építették a mostani oratóriumot úgy hogy a Parochiálist is hozzá ragaszták. 163 Később a Bakonyban letelepült németekkel is előfordultak hasonló esetek, hogy áttelepültek a volt hódoltsági területekre. Ami a „fősőféri" magyarokat illeti: Gyönkön feltűnő egyezések vannak Dörgicse korabeli családnevekkel, elsősorban meglepő módon az Antal névvel. Dörgicse anyakönyveinek vizsgálatánál feltűnt, hogy a nemességet kapott, vagyis a nemességükben megrősített Antalok tágabb rokonságában mennyi a köznéppel érintkező, vagy a köznép körében élő elem. Antal Imre lányának esküvőjén két keresztapa van, az egyik „Öreg János kanász", a másik „Nagy György juhász". Ifjabbik alsódörgicsei Antal Gergely lányának keresztelőjén 1741. április 12-én három paraszti név van a matrikulában, a negyedik pedig egy juhász: Nagy Miklós. 164 Gyönkön ebben az időben, s a későbbiekben is az Antal név tömeges, s Kötcsén is ismeretes a XVIII. században egy jobbágyi állású, evangélikus Antal család, amely nem tartozik az evangélikus vagy katolikus nemesi Antal családokhoz. Lehet, hogy mindez csak véletlenek egybeesése a névegyezések alapján. Hogy a Nagyszékelytől Őszödig elterjedt nagyszámú Antal vér szerinti kapcsolatban állnak-e a falualapító Antal családdal, azt későbbi kutatásoknak kell eldönteniük.
A magyar betelepítés történhetett délről is, Mocsolád és Mernye felől, ahonnan a Vázsonyiak hozhattak magukkal embereket, bár nem valószínű, hogy ez a fajta migráció témánkat, az 1730-as évet érintené. A déli irányú telepítésről szólva vissza kell kanyarodnunk Antal György tapsonyi szereplésére, ahol egyik-másik tettét a congregációs jegyzőkönyvbe is bevették. 1828-ban, május 13-án került be jegyzésre Antal Györgynek egy népességáttelepítő intézkedése a dél-somogyi Csokonyáról Karádra. Az előzmények ismeretének hiányában nem lehet pontosan tudni, hogy valójában mi is történt. A Drávától Csokonyára menekült szegény népről van a jegyzőkönyvben szó, akiket Antal György intézkedése folytán Katádra hoztak, ahol Antal György gondoskodott az elhelyezésükről. 165 Megvizsgálva mind Mezöcsokonya, mind Csokonyavisonta anyakönyveit, a Kováts, Molnár, Pap, György stb. nevek találhatók, melyek azonosítása csupán ennyi információ birtokában nem volt lehetséges. Talán juthattak mégis valakik Kötcsére is ezekből az emberekből? Ide kívánkozik, hogy egyes visszaemlékezések szerint a falunak a XVIII. században volt egy kevés katolikus horvát lakossága is. Néhány név a kötcsei neveket rögzítő karádi anyakönyvekből: Eva Rusics 1760-ban, Stephan Beksics 1764-ben kerül említésre. 166
Bármilyen helyekről is verődött össze a vallásilag és kulturálisan vegyes összetételű falutársada lom, az 1750-es évek végén már a nemzetiségi vegyesházasságok is elkezdődtek. A Mária Terézia korabeli vallásüldözések követekezményeként főleg a magyar reformátusoknál több áttérés volt a katolikus vallásra. 167 A türelmi rendelet után nagyfokú vallási tolerancia jelei is mutatkoztak, s ellenkező irányban indultak el a folyamatok. A vegyes nyelvű népesség a XIX. század elején ennek következtében az evangélikus egyház nagy súlyának és befolyásának (néha erőszakosságának) hatása alá került, s ennek következtében az áttérések most már az evangélikus felekezet javára történtek. A Molnár, a Juhász, a Gulás, a Bertsik, stb. családok ekkor váltak evangélikussá, a falu nagyszámú evangélikus népességével együtt: Felde, Tefner, Ferber, Lohr, stb., végleg eltüntetve a kezdeti korszak esetlegesen feltörő türelmetlenségét. Igaz, hogy a magyar és a német fiatalság (legények) között még az 1890-es években is voltak éjszakai csatározások, 168 de ezek nem azonosíthatók az egyes társadalomrészek közötti globális ellenségeskedéssel.
A groß-bieberaui tudat
A közölt névsor alapján látható, hogy zömében észak-hesseni népesség szállta meg az első időkben Kötcsét. Az első tanulság, amit rögtön levonhatunk ebből a tényből az, hogy a türingiai eredet elmélete megdőlt.
Ez a vélekedés hosszú évtizedekig sok helyen előelőbukkant, főleg egyházi ünnepek alkalmából, iskolai dolgozatok lapjain, helytörténeti írásokban. A falu régebbi lakói is a türingiai eredetet hallották az iskolamesterektől, s az is tény, hogy nemcsak a tanítóktól, hanem az elődöktől is. 169 A türingiai eredet tudata apáról-fiúra szállt, vándorolt egyik nemzetségről a másikra. A türingiai eredet eszméje a legtöbb adatközlőnél Biebeiau/Biberau nevével kapcsolódott össze. A ,,Biber" szó a németben hódot jelent, olyan állatfajt, amely a múlt században még tömegesen elterjedt volt mindenütt Európában. Biberau, Bieberau, Bibra, Biberach a német kultúrtörterületen helynév gyanánt tucatjával fordul elő. Adolf Bach, a német helynévkutatás klasszikusa szellemesen jegyzi meg, hogy Németországban sohasem volt annyi hódiakta hely, mint ahány helységnév van azzal a névelemmel, hogy ,,Bieber" .170
A hesseni Groß-Bieberau tehátcsak egy a valóban sok közül; választási lehetősége akármelyik kötcsei evangélikus tanítónak bármikor bőven lehetett belőlük. Az egyik ilyen Bieberau nevű helyiség éppen Tliringiában van, Eisfeld mellett, a hildburghauseni járásban. A helység a reformáció kezdete óta evangélikus, a vallási kérdés tehát mint probléma kizárható, az azonban már komolyabb ellentmondás, hogy ez a türingiai falu csak az 1850-es évektől kezdve viseli a Biberau nevet: akkoriban egyesült három olyan eredeti településből, melyek közül csak egyik viselte azt a nevet szószerkezetileg, s ezt a községet úgy hívják, hogy Eíiberschlag, tehát nem Biberau. 171 A Biberau név — hangsúlyozni kell azt is, hogy nem ,,ie"-vel, hanem ,,i"-vel írva — mindezek alapján fantázianév, történelmi jelentősége nincsen, a kötcsei ősök ilyen nevű türingiai helységből nem jöhettek a XVIII. század első felében. Ráadásul a helyi parókia anyakönyveiben és egész adminisztrációjában a kötcsei családneveknek semmi nyoma sincs. 172 Feltételezésünk szerint a térképpel is rendelkező, „írástudó" tanítók a dél-hesseni Bieberaut tévesen azonosították a türingiai Biberauval. (Ez a tévedés akkoriban, a múlt században, annál is könnyebben ment, mivel a térképen Groß-Bieberau sem létezett, ugyanúgy, ahogy Nagycsepely sem, csak Csepely/Csepell,Csöpöll). A térképről olvasni tudó tanító és a családősök nyomán fennmaradt információk a Bieberau/Biberau névben szerencsétlenül találkoztak, s kialakult a türingiai legenda. Egyetlen vitatható pontja van a Türingia-ellenes felfogásnak, s ez Németország sajátos középkori jellegű közigazgatási rendszerének is sarkalatos pontja egyszersmind. Igen bonyolultak ezek a rendszerek, s témánk szempontjából fölösleges fejtegetésekhez vezetne, ha részletesen bemutatnánk azt az utat, hogy hogyan alakultak ki Messen tartomány középkor végi határai, valamint a területi-birtokjogi függőségi viszonyok. A középkori hűbéresség általános jellemvonása volt, hogy adott birodalmak néha száz kilo méter távolabb is rendelkeztek birtokokkal, s ezáltal államjogi felségterületekkel. Az államhatárnak és az állami szuverenitásnak más jelentősége volt akkor, mint manapság. A lényeg az, hogy Hessen- Darmstadtnak voltak ilyentávol eső, mai fogalmakkal szólva: „államhatárokon kívüli államterületei". Ezek a területek Türingia területén feküdtek, mégpedig Schmalkalden környékén. 1260-ban, egy örökösödési háborút követő békeszerződéssel került a körzet hesseni fennhatóság alá; korábban Henrikmeißeni őrgróf birtokában voltak. 173 Ez a schmalkaldeni sziget nincs túl nagy távolságra a hildburghauseni kerülettől. Feltárásra vár — de nem valószínű, hogy a fent hozott szárrmazási tabellában levezetett származási rendszert jelentősen megbontaná — a Schmalkalden környéki családnév-anyag egésze, amely körülbeiül 20-22 kisebb nagyob községet tesz ki, elsősorban a Werra folyó völgyében, nem messze a lutherizmus fellegvárától, Eisenachtól. 174 Lehet, hogy Ernő Lajos engedélye alapján innen is jöhettek valakik (?), de ezeket a személyeket sem Kötcsén, sem a primer tolna megyei falukban mindezidáig nemsikerült megtalálni.
Nehezebb, bízvást lehet mondani rejtélyes kérdés a groß-bieberaui eredet tudatának fennmaradása az 1970-es, sőt lehet, hogy az 1980-as évekig. Miéit van az, hogy a döntő arányban észak-hesseni telepítésű faluban az emlékezet egyetlen észak-hesseni, fuldai, mainzi, türingiai, badeni, württembergi helység nevét sem őrizte meg, csupán a dél-hesseni Groß-Bieberauét? 175 Még izgalmasabbá válik a fenti adat, ha azt összevetjük Schmidt János megfogalmazásával. Schmidtet ezen a ponton Szita idézi, s az idézet olyan értelmű, hogy a Stark család, s kötcsei családok (a ,,többi kötcsei család") Groß-Bieberauból jöttek) 176 Az idézetből arra gondolhatunk — bár az eredeti, gerlingeni Schmidt-Tomka hagyatékot nem volt módunkban tanulmányozni — hogy Schmidt kutatásai során is ilyen értelmű eredmények születtek; valahogy észrevehette, vagy megérezhette, hogy ennek a falunak nagyobb a jelentősége, mint a többinek, s a kötcsei adatközlőtől, Tefner Jánostól teljesen függetlenül hasonló megállapításra, ponto sabban következtetésre jutott. Ugyanerre következtetett, annak ellenére, hogy a származási vonalak ismeretében ő már tudta, hogy más helységek mennyiségileg, számarányukat tekintve együttesen többet nyomnak a latban, mint Bieberau. A kérdés megoldásának értelmezésünk szerint sajátos útja van, ezért szükség van rá, hogy a két község, a hesseni Groß-Bieberau és Kötcse helytörténetében, valamint néprajzában némi kitérőket tegyünk.
A Groß-Bieberauból Fränkisch-Crumbachba vezető úton, a niedernhauseni letérőnél, a községi erdőben áll egy körülbelül 2 méter magas kő, régészeti nevén ,,menhir", mélyen és elmozdíthatatlanul beágyazva a földbe. 177 A követ, és úgy általában a hozzá hasonlókat a népnyelv „káposztáskőnek" (Sauerkrautstein) nevezi. Ezek a kövek azobnan egészen más célt szolgáltak a germán történelmi idők kezdetén. Külső alakjában a groß-bieberaui semmilyen különlegességet nem árul el, a tetején lehet csak látni azt, hogy vízszintes platót csiszoltak rá, s a vízszintes plató egyik oldalán egy vájatot véstek a lecsurgó vér elvezetésére. Egyes hesseni archeológusok szerint ezek a kövek ugyanis a késői bronzkortól (Krisztus előtti 1200-800-as évek) a kereszténység felvételéig (Krisztus utáni 700-as évek) az áldozati kövek szerepét töltötték be. A lecsiszolt felületen állati-, s nem kizárt, hogy emberi áldozatokat mutattak be. Wilhelm Eichner, Groß-Bieberau helytörténetének kutatója a kő létezéséhez több érdekes összefüggést kapcsol. Felhasználva a groß-bieberaui evangélikus lelkészi krónika feljegyzéseit, részletesen leírja a terület képét az 1850-as évek körül, amikor még ezen az erdőrészen egy erdei kápolna maradványai is láthatóak voltak még. Ennek az egykori erdei kápolnának mára már a maradványait is betemette a föld. Az egyházi krónika leírja ezután, hogy 150 méterre ettől az épülettől egy körülbelül 50 méter átmérőjű, kör alaprajzú terület is látszott még, ezt a kört határvonala mentén nagy homokkövekkel rakták ki, lehatárolva mintegy a környező területtől. Ma már ezek a nagy homokkövek sem látszanak, csak egy fenyőfákkal benőtt sík területet lehet látni. A népnyelv — annak ellenére, hogy sem rét, sem kápolna nincs már itt — ezt az erdőrészt ma is ,,Kaplaneiwiese"-nek, azaz „kápolnarétnek" nevezi. Az 1850 körül írt templomi krónika ezután így folytatódik: „Ezen a részen a régi időkben a szabad ég alatt minden évben nagy vásárt tartottak, mely a környező helységek lakói részéről nagy látogatottságnak örvendett, s ezt Márton-napi vásárnak nevezték." 178
Adott tehát egy prehisztorikus eredetű kő, egy kultikus célokra a külvilágtól elkerített köralakú mező, s egy a keresztény kor által létrehozott katolikus kápolna. Eichner a kört mágikus körnek tartja, s úgy gondolja, hogy esetleg egy késő bronzkori urnatemető rejtőzik alatta. A kövekkel történő elhatárolás azt a célt szolgálta, hogy a kultikust, tehát a vallásit elkülönítsék a profántól, tehát a világitól. A kultikus jelleget a halottkultusz kölcsönözte ennek az 50 négyzetméteres földdarabnak, hiszen a késő bronzkorban a halottkultusz már egész Európában fejlett volt, s az ősök hamvainak nyugvóhelyét meg kellett valamilyen módon jelölni. Eichner biztosnak tartja, hogy ezek a kövek és urnamezők kultikus gyülekezőhelyekké is váltak, ahová törzsi, vagy nemzetségi kötelékben időnként a népek összesereglet tek a halotti ünnepekre, vagy a háborúk előtti áldozatok bemutatására, illetve a háborúk utáni hősi tiszteletadásra.
A germán törzsek megérkezésekor (Kr. előtt II. század) ezek a törzsi-nemzetségi seregletek nem szűntek meg — hiszen a germánoknak is hasonló seregleteik voltak, — hanem saját őskultuszuk ápolására maguk is használták ezeket a kultikus helyeket. A Kaplaneiwiese esetében ez történt.
Ennek a feltevésnek a magyarázata egy kérdés feltevésével oldható meg: mit keres egy magányos kersztény kápolna a Kr. utáni 800-as években az erdő közepén, távol minden lakott helytől, egy pogány rekvizítumokkal telerakott területen? Eichner egy Nagy Károly által kiadott közismert törvényre hivatkozik, amely úgy szól, hogy „mindenütt, ahol pogány köveknél imádkoznak, vagy áldoznak, vagy imádkoztak és áldoztak, kápolna, vagy legalábbis egy feszület állítandó. 179 A pogány világ felszámolásának egyik általános eszköze volt ez a megoldás a keresztény uralkodó részéről, nemcsak a Karoling korban, hanem Szent Istvántól kezdve a korai Árpád-házi királyok is gyakran folyamodtak ehhez a módszerhez a pogány magyarok megtérítése érdekében. A módszer lényege abban rejlett, hogy a pogány ünnepi rítusokra rá kellett építeni a keresztény rítusokat, ki kellett azokat sajátítani, s ez átlal a pogány rítusok erőszak alkalmazása nélkül tűnnek el átadva helyüket a keresztény újaknak. A fenti leletegyüttest látva lehetetlen másra gondolni: ha erre a területre a pogány szertartási objektumok mellé egy keresztényt kellett építeni, akkor ott egészen biztosan pogány szertartások folytak a Karoling korszak virágkorában, a Kr. utáni 7-900-as években.
Eichner ezután a kora középkori egyházi viszonyok leírásával folytatja értekezését. Groß-Biberau már a Karoling korszakban szerepelt, első említése a Kr. utáni 782-ben történt egy oklevélben. Egyházi szempontból a 780 és 782 között alapított ősi Mainzi Egyházmegyéhez tartozott, ezen belül az Aschaffenburgi Archidiakonátushoz. Az archidiakonátus három tartományi káptalani terület tartozott, s Beiberau ezek közül a Montat-i területnek volt alárendelve, melynek székhelye a Bieberautól 12 kilométerre fekvő Groß-Umstadt volt. Azért rajzoljuk meg ilyen részletesen az egyházi hierarchiát, mert annak szociodinamikai kihatást is lehetnek.
Az egyházmegyei együvé tartozás emberek és emberi csoportok közötti együttműködéshez, illetve ismeretséghez, bizonyos közösségi tudathoz vezet. Groß-Biberau mindezekkel a részekkel a Pfalzban fekvő Mainztól egészen a Majna achaffenburgi kanyarulatáig állandó kapcsolatban állhatott, s mivel ez bizonyosan így alakult, az emberek hétköznapi élete is szervesen összekapcsolódott. Ezen felül Biebe- rau maga is még egy egyházszervezési alközpont szereppel rendelkezett évszázadokon keresztül: ez volt a témánk szempontjából igen fontos bieberaui „Kirchspiel", azaz templom-, vagy egyházkörzet, mely nyolc filiából állott: Rodau, Lichtenberg, Obernhausen, Niedernhausen, Nonrod, Meßbach, Billings, Steinau. 180
A Szent Márton-napi éves vásárokat tehát ezek a községek látogatták elsősorban és legnagyobb számban, de egészen bizonyosan bele tartozott a vonzáskörbe Groß-Umstadt, Ober-Ramstadt, Reinfels és talán még a Rajnán túli pfalzi rész is. Adott esetben 35-40 község is összejött ezeken a mulatságokon, amelyeknek természetesen egyházi szertartási vonatkozásai is voltak. Az 1520 után a reformációhoz történő csatlakozással a bieberaui evangélikus anyatemplom, mint a régi katolikus világ „utódintézménye" továbbvitte ezt a Szent Márton-napi szokást, természetesen azokkal a folklórelemekkel együtt, melyek a Karoling korban még nem folklórelemek voltak, hanem véresen komoly pogány szertartáselemek. A bieberaui egyházi feljegyzések arról tudósítanak, hogy a XIX. század első éveiben még létezett a Márton-napi sokadalom, 1723-ban, a kivándorlások megindulásakor pedig egészen biztosan.
Nagy fordulatot téve térjünk vissza Kötcsére, s annak is híressé vált hagyományára, a templomfel- szentelési búcsúra, német nevén a kerbájtra ]&]. Az esemény eredeti időpontja minden év november 21-e volt, teljesen függetlenül attól, hogy 21-e a hét melyik napjára esett. Ez a nap az őszi betakarítási munkák végén a pontot jelentette; a régi községi munkamorál törvényei szerint aki erre a napra nem tette rendbe a földjeit, nem szántotta fel azokat, nem vetette el az őszi gabonaféléket, nem kapálta be a szőlőt stb., stb., nem zárta le a gazdasági évet, az nem számított teljes értékű embernek, smind az erkölcsi, mind a szakmai hierarchiában az alsóbb szintekre szorult. Mint minden földművelő kultúrában, a kötéseiben is a vegetációs periódusok, s az ezekkel összefüggő csillagászati állások jelölték meg az ilyesfajta ünnep helyét a kalendáriumban. A november 21-ei ünnepkör ennek megfelelően a vegetácóval és a termékenységgel összefüggő rítusokból állt össze, az egész rituális folyamat lényegében nem más, mint termékenységi mágia. Az utóbbiak szemszögéből vegyük sorra a kerbájti ünnepkör lefolyásának elemeit.
A november 21-e előtti héten került sor a "beitatás" szertartására. A 12 életévüket betöltött fiatalok lerészegítését kell értenünk ezen a szertartáson. Az egyik pincénél éjszaka történt ez az aktus, azt követően, hogy ugyanennek az évnek a tavaszán ugyanezek a fiúk a konfirmációval az evangélikus egyház felnőtt tagjaivá váltak. A beitatást a szertartáson már átesett idősebb legények hajtják végre: ellenkezés nincs, aki nem hajlandó inni, nem vehet részt a 21-ei ünnepben. Termékenységi vonások van nak vannak jelen a rítusban: csak fiúk vesznek benne részt, s a férfivá avatás a cél, miközben sem a beitatandók, sem a beitatók, az idősebb legények nincsenek tisztában azzal, hogy lényegében mi is történik. A férfivá avatás szertartása az egyik legősibb rítus az emberiség történetében - egyes afrikai törzseknél még néhány évtizeddel ezelőtt is egy-egy nagyvad (oroszlán, leopárd, elefánt) elejtése jelentette a belépést a felnőtt férfiak társadalmába; amíg ez nem történt meg, addig a törzs az egyént gyerekként kezelte. Óceániában több ezer válfaja él még a mai napig is ezeknek a beavatásoknak, nagyon sok közöttük az olyan, aamikor valamiféle folyadékot kell a jelölteknek elfogyasztaniuk. Sok olyan beavatási folyamat is ismeretes, amikor a jelölteknek életre-halálra kellett egymással megküzdeniük. Számos ilyen harci párbaj idővel fegyveres tánccá alakult át, ezek közül az idők folyamán sok turisztikai látványossággá szelídült. Kötcse kerbájti ünnepsorozatában is egy ilyen szelíddé vált vad rituáléval állunk szemben, amely minden bizonnyal a germán törzsi világ 1500-2000 évvel ezelőtti állapotába nyúlik vissza.
A ceremónia egy héttel később, már 20-án este elindul 182 a borfelvétellel. A kerbájtos legények rozmaringos kalappal a fejükön, sötétedés után rezesbanda kíséretében indulnak borfelvételre. A bort előző évben egy földes padlójú helyiségben — általában kamrában — ásták el, a palack ledugaszolva ott várta meg az új kerbájt eljövetelét a szoba földjében. Most ennek a kiásására érkeznek meg, a menet végén átlalában nagyszámú kíváncsiskodó is megérkezik. A borfelvételt hagyományos versmondás vezeti be. Az első legény 181 egy a gerendába vert szögre (előző évben verték oda) spárgával egy csoroszlyát köt. A második legény a spárgát bicskával elvágja, ahova a csoroszlya esik, ott ásni kezdenek. A megtalált borosüveggel a kézben a menet trombitaszótól kísérve a kultúrházba vonul, ahol megkezdődik a,,kezdő esti mulatság".
Másnap az istentisztelet után (kb. 11 óra) - ugyancsak trombitaszóval - a templomudvarba vonulnak, ahol az istentiszteletről kijövő tömeg, a presbitérium és a lelkész, valamint a világi tisztségviselők várják a menetet. Az első legény kezében a kiásott palack bort, a második legény kezében egy üveg új bort tart. A bevezető vers elmondása után zeneszóra a templomudvarban a menet egy kört ír le. Elöl a legények, mögöttük a lányok, a legényeken rozmaringos kalap, a lányok kezében rozmaringszál, mellette szekfű, vagy muskátli. A menet arccal a lelkészlakás ajtajával szemben áll meg, az első legény egy beköszöntőt mond, méltatva az ünnep jelentőségét. Ezután a menet újabb kört ír le, s ugyanazon a ponton álll meg, ahol az előbb. Ekkor a második legény következik a versmondásban, aki folytatva az első legény előadását a templomépítés történetét, történelmi körülményeit. Részleteiben ismerteti II. József, a türelmi rendelet, s a vallásbéke jelentőségét. Ezután következik egy újabb vonulás, majd az első legény zárófogadalma jön: a többiek nevében megesküszik, hogy „..hálátlanok, hálátlanok mi soha nem leszünk, esküszünk, ifjak, míg élünk, ünnepelünk." A menet tagjai a fogadalom után táncolni kezdenek, mialatt az első és második legény a hozott bort kitöltögeti a lelkész, a presbitérium és a világiak alkotta társaságnak. Az asztalon, ahol a poharak vannak, két alma áll, beléjük tűzve egy-egy rozmaringszál. A menet ezután a közönséggel együtt elvonul. A második nap hajnala az, ami termékenységi mítoszok szempontjából érdekes: a bor eltemetése kerbájt keddjének hajnalán. A legények- a lányok akkor már többnyire nincsenek jelen - trombitaszóval egy újabb másik házhoz viszik az újbort. A kalapon lévő rozmaringszálakat erre a záróaktusra kettétörik, 184 a rozmaringok törötten meredeznek a kalapjukon. Az első legény szöget ver a gerendába, ráköti a csoroszlyát, a második legény elvágja a zsineget, ahol a vas felsérti a földet, ott lyukat ásnak, s az üveg eltemetésével eltemetik a kerbájtot. Jövőre a szeg alatt ismét találkoznak, s kezdődik minden elölről.
A mágiának több fajtája és megjelenési formája van. Valamennyi fajtájában az a meggyőződés jut érvényre, hogy az emberi cselekvésnek hatalma van a természet vak erői felelt. A mágia legalább olyan idős, mint az emberi kultúra, s nincs a világnak olyan szeglete, ahol ne lennének, vagy ne lettek volna mágikus szokások, ne lett volna jelen a mágia, vagy közismertebb nevén a „varázslás". Összehasonlításul lehetne hivatkozni a magyar folklór, a magyar mitológia ezernyi elemére, melyek párhuzamukban érzékeltethetnék a kerbájt szokásrendszerében rejlő elemek karakterét és eredetét. Szándékosan mégis egészen távoli példákat választottunk ki annak érzékeltetetéésre, hogy ez a jól ismert, játéknak és szórakoztatásnak tartott szokásrendszer mennyire univerzális, mennyire kötődik az emberiség kialakulásá nak legősibb korszakaihoz.
Óceánia népeinek hiedelemvilágában természetfölötti, misztikus erő az úgynevezett,,mana": így hívják azt a képességet, amivel bármit el lehet érni-, akármihez is kezd az ember: ha valakinek „manája van", akkor azzal meg tudja gyógyítani a saját, vagy a mások betegségét, le tudja győzni az ellenséget, el tudja ejteni a vadállatokat, gazdag lesz a halászzsákmány. Az óceániai népek XIX. századi mindennapjaiban is teljesen nyilvánvaló volt, hogy a ,,mana" például olyan varázsköpeny, amely még a puskagolyótól is megvéd. 185 Ahogy Plinius tartotta a mágiáról: a mágia orvoslás, csillagászat és vallás együttesen. 186
Egyik ismert fajtája a ,, cselekvési mágia", ami azt jelenti, hogy a küszöbönálló cselekvések sikere érdekében azokat előre eljátsszák; ez az imitáció biztosítja az elkövetkezendő akció, vagy történés sikerét, eredményességét. Magyarul: előre megcsinálom a várt elkövetkezendőket, s ezzel hatalmat nyerek a természet, a kiszámíthatatlan jövő, a vadállatok élete-halála, a jégverést előidéző felhők elvonulása felett. Közismert példa az altamirai (Spanyolország) barlangrajzok rendeltetése. A több tízezer éves barlangrajzok bölényeket és más vadállatokat ábrázolnak: az ősember, mielőtt vadászni indult volna, ezeket a falra mázolt vadállatokat jelképesen megölte, s hitte, hogy a vadászat a valóságban is sikeres lesz, mert az előre eljátszással hatalmat nyert az elejtendő vadak élete és halála felett.
A mágiák külön fejezetét képezi a termékenységi mágia. Nem kisebb dologról van itt szó, mint a jövő évi termés biztosításáról. Kötcse kerbájtja telis-tele van ilyen termékenységi mozzanatokkal és szimbólumokkal. Ilyen a rozmaring, az alma, a szekfű, a muskátli, az ekeveas, a bor és még bizonyára sok ilyen apró részlet. Ezek az apró részletek 100-150 évvel ezelőtt bizonyára még szerepeltek a búcsú menetében, manapság mi azonban már csak a fent felsoroltakat ismerjük. A ma is meglévő termékenységi szimbólumok közül duplán termékenységi szimbólum a rozmaring, örökzöldségénél fogva, olyan mágikus eszköz, mely az élet átvitelére képes az őszből a halott tél időszakán keresztül a tavaszba.
Ezek a mozzanatok természetesen nemcsak Kötcsén, hanem Schwabische Türkei több településén is megtalálhatók. A rozmaringot valamennyi község szokásrendszerében ott találhatjuk. Katharina Wild 47 falut vizsgált meg tanulmányában, ebből a 47-ből 14-ben találta meg a másik szimbólumot, a „kirmesfát". 187 A kirmesfa, vagyis búcsúfa, azazhogy kerbájtfa, a májusfához hasonló, gazdagon díszített szálfa, amit általában a falu egyik fő helyén állítanak fel. Van ahol náddal fonják be a törzsét, van ahol — például a Baranya megyei Babarcon — piros-fehér-zöld papírrózsákkal fedik be. 188 A kirmesfa a maga girlandjaival, papírrózsáival, nádfonataival éppúgy termékenységi szimbólum, mint a zöld lombos májusfa.
Ami Kötcsén speciális a Dél-Dunántúl német községeihez képest, az a vonulás körkörös zártsága. Mindenütt vannak vonulások; Nagynyárádon például a kerbájtos legények menetben viszik a kirmesfát felállítási helyére, a trombitaszó és a rozmaring itt sem hiányzik, 189 de a vonulás zárt körvonala csak Mórágyon és Hidason 190 hasonlít némileg a kötcseire. Itt a legények és a lányok kéz a kézben háromszor kerülik meg a kocsmaudvaron felállított kirmesfát, s az első legény itt is hosszú beszédet mond. Hidason a kötcseivel azonos elem a lelkészudvaron felállított terített asztal, körülötte a Hidason is ott állnak az elöljárók, a zenekar indulókat játszik, itt is van tánc, isznak, majd mindezt a kötcseihez hasonlóan háromszor megismétlik. Beszéd is elhangzik a legények részéről, de a körmozgásról itt nem szól a híradás. 191
Ezzel a körmozgással Kötcse tehát viszonylag ritka jelenség. A körmozgás, a bor lefojtása, majd elásása és újrafelvétele nyilvánvalóan a megújuló és meghaló természet rituális újrafogalmazása. Hasonló szerepet játszik a három kör a templomudvaron: ez a kör magát az esztendőt jelképezi. Három szor kell az év lefolyását eljátszani, háromszor kell megismételni a varázslatot ahhoz, hogy biztosak legyünk benne, a tél után jön a tavasz, majd a nyár és ősz után ismét a tél következzen el. Az évszakok szabályos váltakozása minden földművelő kultúrában a megélhetés döntő alapfeltétele. Az a félelem, hogy az ősi ritmus az évszakok között egyszer megtörik, több ezer éves távlatban már létrehozta a termékenységi mágia ezernyi formáját. A kerbájttal tehát bármit el lehet követni: megszüntetni az aprólékosnak tűnő külsőségeit, áttenni szerdáról vasárnapra, kitiltani a körmozgásos felvonulás közönségét a templomudvarról, a felvonulók létszámát húszrólkettőre lehet redukálni, egy dolgot nem lehet csak megcsinálni: nem megtartani a háromszori megállásos körmozgást. Ez a legfontosabb; minden kellék, szimbólum köréje szerveződött, rajta kívül minden alacsonyabb értékű. A germán törzsi-nemzetségi folklór elemeit tartalmazó kötcsi kerbájt sem kivétel a mágia alól. A bor elásása ugyanezt az örökös halált és megújulást hangsúlyozza. Kerbájt keddjének hajnalán a megtört rozmaringok annak az ősi kényszernek a késői, tétova és öntudatlan megnyilvánulásai, hogy a búcsút, tehát a természeti vegetációt meg kell ölni. Meg kell ölni, hogy tavaszra újjászülethessen. Mert mi lenne, ha például a tavasz örökké tartana? Vannak régi hangfelvételek, melyeken jól hallani, hogy búcsú elásása közben „Ne, te ne!", vagy „Ne, búcsú ne!" kiáltások hallatszanak a háttérből. Maguk a legények, de az összegyűlt, akkor már kevés kíváncsiskodó szájából ezek a kiáltások inkább csak úgy hangzanak el, mint a mulatozást lezáró viccelődések, tartalmuk és eredetük azonban véresen komoly: a megélhetésért folytatott több évezredes küzdelem tragikumát közvetítik a jelen számára.
Nagyon távoli példa: a Kanada nyugati partvidékén élő kwakiutl-indiánok is novemberben tartják télváró szertartásaikat, az úgynevezett „téli ceremóniát". 192 A szertartási körben a férfivá avató táncoktól kezdve a gazdagságot demonstráló minden termékenységi mágia-elem megvan. A legerősebb szándék azonban ami megnyilvánul benne, az a tél eljövetelének biztosítása; ennek érdekében áldozatot is bemutatnak, a régebbi időkben az emberáldozat, sőt a kannibalizmus is előfordult. 193 A későbbiek során, — ha ilyen kevés ránkmaradt adat birtokában ez egyáltalán lehetséges — el kellene végezni a kerbájt-ünnepkör részletes összehasonlító vizsgálatát a germán mitológia elemeivel. Az északi-germán eredetű, a termékenységgel kapcsolatban álló Vanen-istencsoport, Njord, Freyr, Frejya, valamint a B alder-kultusz talán még kimutatható lenne, ha a térség szokásait úgy vizsgálnánk meg, hogy a német folklórtudomány Hessennel foglalkozó munkáit is bevonnánk a kutatásba.
A néprajzi elemzések után vissza kell térnünk az eredeti kérdésfeltevéshez: miért van az, hogy Kötcse egyetlen származástudati elemet őrzött meg csupán, s ez a groß-bieberaui?
Mindenképpen a Storck/Stark családhoz, közelebbről Storck János Konrádhoz kell visszamennünk,— mint ahogy azt a korábbiakban láttuk — átadta (eladta?) az apósa, Wendel Schuchmann által vásárolt malmát a testvérének Jacobnak és Kalaznóra vándorolt. Nem tudni miért nem érezte magát jól a Mercy-uradalomban, lehet hogy a korábbiakban tárgyalt visszaélések miatt, lehet, hogy anyagilag csalódott, lényeg az, hogy később Kötcsén telepedett le, s itt is halt meg, számos utódot hagyva hátra maga után.
Storck Konrád jelentős ember volt. Laky feljegyzéseiben ő az, aki a kisharangot adományozta a gyülekeztnek. Laky a következők szerint számol be erről az eseményről: „Ezt a kis harangot, mint mond ják, öntette és ki is fizette valamely Stark Konrád nevű, magát jól bíró polgár, azon feltétellel, hogy őneki idővel ki-ki, ami reá esett, fizesse le. Egy leiekre esett 1 Poltura, némelyek mondása szerént, má sok pedig 4 krajtzárt mondanak." 194 A harangon latin nyelvű felirat van: „Gloria in excelsis Deo 1740". azaz „Dicsőség a mennyekben Istennek", súlya 16 kg, azaz a korabeli mértékegység szerint 31 font volt.
Laky megjegyzi, hogy Storck tehetős polgárnak számított Kötcsén, akinek tethetségében állt, hogy hosszú évekre meg tudta. Eredeti hazáját, Groß-Bieberaut nem is kellett volna, hogy elhagyja, molnár volt, földdel rendelkezett, s a családi öröklési renszernek is ő volt a kezdvezményezettje. Mégis elindult, mert azok közé az emberek közé tartozott, akikben a vállalkozási szenvedély és a kalandvágy erő sebb lehetett, mint a biztos középszer előnyeinek élvezete. Azok közé az emberek közé tartozott - miként az első karliánus telepesek közül sokan - akiknek szűknek bizonyultak a hazai keretek, a tehetségét és az elképzeléseit másutt akarta kipróbálni. Az emigrációt inkább kihívásnak tekintethette, mint egzisztenciális kérdésnek. Groß-bieberaui források szerint írni-olvasni tudó ember is volt, s ez a készsége párját ritkította az akkori világban, s egyúttal a szellemi magasabbrendűségéről mondottakat is megerősíti. Ezek a fajta emberek bárhová is kerülnek, mindenütt eredményeket érnek el előbb vagy utóbb, az üzletben meggazdagodnak, s központi szerepet nyernek el a társadalomban, olyan figurákká válnak, akik körül valamilyen csoportosulás mindig kialakul. Egészen biztosan tudjuk, hogy a testvéré től kapott, vagy kiváltott nagy pénzösszeggel jött Magyarországra, Kötcsén is molnár volt, ez az állás biztosítékot nyújtott arra, hogy az anyagi kiugrásnak nagyobb esélyei nyíljanak meg számára, mint a telkesgazdáknak, vagy a zselléreknek. A Bieberauból hozott vagyon az évek során felgyarapodott. A vagyon a függő emberek sokaságát termeli ki a pénzt kölcsönözni képes tőkeerős családok körül, s ez a fajta csoportosulás csak kevés esetben marad meg a gazdasági jellegnél, általában valamilyen kulturális, vallási, tehát szellemi kötődéssé is átalakul. Kötcse társadalma már a XVIII. század közepére vagyonilag erősen tagozódott társadalommá vált. A Veszprémi Püspökség összeírásában látható, hogy a gazdagabb családok nemcsak ,,külső" cselédséget alkalmaztak — értvén „külső" alatt a környező falvakból és pusztákról verbuválódott cselédséget — hanem a falu német eredetű szegényebb elemeit is cselédként munkáltatták, nemegyszer két-három családot is. 195 Miért ne alakulhatott volna ki a Storck család körül is egy részben bieberauiakból, részben másokból, egy bieberaui mag, amely az egyházközség ügyeiben is meghatározóan érvényesíthette a befolyását?
Sajnálatos módon ezen a ponton megszűnik az adatolási lehetőség, a falu társadalmi erőviszonyairól, a „kiánosodásról" nem sokat hagytak ránk a források. Részben a leletmentés igénye, részben pedig a remény miatt, hogy a kutatás ezen az igen fontos területen tovább folyik, megkockáztatjuk az alábbi megállapításokat.
Katharina Wild felmérései szerint a novemberi búcsúk a Dél-Dunántúlon igen gyakoriak. Az egyházi és világi hatalmasságok ezeket az ünnepeket praktikus szempontok figyelembevételével tették, vagy helyezték át október vége, vagy december eleje közé, arra az időszakra, amikor már nem volt mezei munka, lehetett ünnepelni. 1% A vizsgált körben október 28. és november 19-e között összesen 21 búcsú van az említett három megyében. Felvetődik a kérdés: Kötcse telepesei esetleg előző (primer) magyarországi lakóhelyükről hozták volna át a novemberi búcsúk szokását? A probléma ennél a feltevésnél csupán az, hogy Kötcse tolnai és baranyai származási pontjain a búcsúk egészen más időpontok ban vannak, ahol pedig ezek az időpontok novembereiek, ott a faluk vallásilag katolikusok.
Nem marad más hátra, mint feltételezni, hogy a kötcsei kerbájt a bieberaui Szent Márton-napi sokadalom átvétele és továbbélése. Groß-biberaui források szerint ez a szokás ott is a termékenységi rítusok tömegével volt átszőve a múltban. A „nem tudják, csak csinálják" elve alapján ezeket a termékenységi elemeket akár az évszázadokon át is könnyű volt átörökíteni, átvezetni a mindenkori jelenbe. Ami Kötcsén specialitás, a mintegy 20 méter átmérőjű kör az evangélikus templom udvarán - amit a népnyelv mind a mai napig ,,Plalz/placc"-nak nevez s a groß-bieberaui Kaplaneiwiese 50 méter átmérőjű mágikus köre — feltevésünk szerint — azonosak. A körmozgás a mórágyihoz hasonlóan egy már nem létező kirmesfa körül folyik, amelynek prehisztorikus előképe a groß-bieberaui menhír — vagy valamelyik másmenhír valahol Németországban?!
Ha tehát Stark Konrád harangot tudott kölcsönözni saját egyházának, akkor az 1797-ben élő ugyancsak vagyonos utódai miért ne tudtak volna befolyással lenni a templom felszentelés napjának kijelölésére? Miért ne tudott volna a bieberaui csoport elképzeléseive! utat törni magának, hogy a november 11-i Szent Márton-napi népünnepély hagyományát életben tartsák? Az ünnepnapok számának, he lyének, s a velük kapcsolatos liturgikus rendnek még a múlt században is nagyon komoly jelentősége volt. Az 1829-es pünkösd hétfői konfliktus (az egyháztörténteti események tárgyalásánál az ügy részleteiben szerepel) tisztán mutatja, hogy az ünnepek rendjének megváltoztatásába az evangélikus gyülekezet és a községi elöljáróság nem volt hajlandó belenyugodni. Pünkösd három napos ünnepének két napossá változtatása még 1829-ben is feszültséghez tudott vezetni. Az évszázados, megrögzült hagyományoknak eltörlése, vagy átváltoztatása minden bizonnyal sokkal nehezebben ment volna még harminc évvel korábban, a templom felszentelése évében. Ezen a helyen még az is joggal merül fel, hogy a november 21-iki nap talán az 1745-ben lerombolt fatemplom avatási ünnepe is volt?
Felvetődik az a kérdés is, hogy miért nem november 11-e lett az emlékezetes nap 1797-ben? A válasz az elég egyszerű kompromisszumban rejlik: meteorológiai és klimatológiai adatok szerint a vegetációs eltérés Hessen déli része és a Dunántúl között éppen 10 nap. Bieberauban ennyivel korábban ér véget az ősz, s ennyivel korábban jön a tél. Itt az őszi munkákkal is ennyivel előbb kell késznek lenni. Ha ezt a 10 napot hozzáadjuk 1798. november 11-éhez, akkor az eredmény 1798. november 21. lesz.
Néhány nappal később manapság is megjön néha a Katalin-napi hó, s az is előfordult, hogy kerbájt első napján nagy hó esett. Kötcsén nem volt már szüksége a telepeseknek arra, hogy a mezőgazdasági ciklust november 11-ére, Szent Márton napjára befejezzék, elég volt hozzá a november 21-e, mivel így a 26-án érkező havazás még az ünnep keddjét sem zavarta.
Van ugyanakkor ennek az utóbbinak némileg ellentmondó második magyarázat is. A faluban ma is tudott, hogy ,,egészen régen" — a XIX. század végén — a kerbájt nem három nap volt, hanem több mint egy hét, s már a 21-e előtti héten megkezdődött. Lehet tán, hogy egy ideig még a Szent Mártonnapi búcsút is megünnepelték? Katharina Wild kutatásai nyilvánvalóvá teszik, hogy a Schwabishe Türkei sok településén — teljesen mindegy, hogy protestáns vagy katolikus faluról van szó — évenként két búcsút, egy kicsit és egy nagyot rendeznek. A kicsi, többnyire az első, a tavaszi hónapokban van, a másik, a nagy, augusztustól decemberig. Az utóbbi az őszi vagy eredeti nevén a ,,lakmározó búcsú" (Herbstkirmes, Freßkirmes). Bár községben (Baranya megye) például az első május 16-án, a második november 11-én kerül megrendezésre. 197 Tehát jókora időbeli távolságra van egymástól a kettő. Ritkán előfordul ennek az ellenkezője is, — például az ugyancsak Baranya megyei Szajkon — hogy a két búcsút egymástól tíz napnyi eltérésre novemberben rendezik.
A másodikat, a nagy búcsúkat többnyire az egykori egyházi és világi vezetés erőltette rá a népekre, azon hasznossági okoknál fogva, hogy a népek dologidőben ne ünnepeljenek. Az emberek a hosszú időn át tartó erőteljes nyomás hatására ezt a rendszert át is vették, de „azért" az ősi búcsúi napot is megünnepelték. Ha nem is eszem-iszommal egybekötve, ha nem is sátoros ünnep formájában, de eleget tettek az elődök parancsolatainak is. A későbbiek során talán bizonyítást nyer majd írásos bizonyítékok formájában, hogy ez az egy hetes „hosszú búcsú" Kötcsén az ősi, a Szent Márton-napi, valamint az új, a november 21-ei „összekötése" volt csupán. Lehet, hogy a Németországból áthozott november 11-ei nap élt is még egy darabig, lehet, hogy az őszi munkák befejezésének határideje még nagyon sokáig november 11-e volt, de aztán, mivel az időjárási körülmények lényegében szükségtelenné tették ezt a szokást, maradt az úgyneveztt „nagy kerbájt" a 21-ei napon, s az „átkötő kerbájtot" áttették a 21-e utáni hétre. Az biztos, hogy az 1880-as évek eleje óta az egy hetes kerbájt már 21-e után volt, s nem a feltételezett eredeti periódusban, november közepén. 198
Groß-Bieberau emlékének átörökítése és a családnevek közötti összefüggések is kapcsolatba hozhatók egymással. Schmidt János több helyütt írja, hogy 3-4 családnál semelyik németországi faluból sem jöttek többen, ha a nagy átlagot vesszük figyelembe. Egy egész bieberaui, fuldai, vagy alsfeldi kolóniát keresni Kötcsében semmiképpen sem indokolt. A névsor alapján a Bemer, a Feick, a Hörner, a Schup, s a Wehner azóta kihalt családnév jön számításba Bieberauból, vagy annak közvetlen környékéről. A bieberaui Kirchspiel ismeretében azonban éppen arról van szó, hogy nemcsak az anyaegyház Groß-Bieberau jön itt a származástudat szempontjából, hanem egy jókora vonzáskörzet, s így már jelentősen kibővül az érintettek köre: Auman, Bauman (Ober-Ramstadt), Hirsch (Groß-Gerau), May (Rodau), Pabst (Obernhausen), Roth (Klein-Umstadt), Schmidt (Groß-Gerau). Még a Bruder családnév is ebbe a körbe sorolható: Worfelden sem elképzelhetetlen távolság Groß-Bieberautól. A nem tisztázott, s ismeretlen eredetű családok tucatjai is származhatnak akár erről a környékről is, hiszen pár példát kiragadva: a Lehr, a Merkeit, az Ochs, a Rapp, a Ross, a Seibert, a Till, a Vájbl, s a Werbach nevek egyaránt lehetnek idevalósiak. Ezek legalább annyira sűrű előfordulású nevek Dél-Hessenben, mint Hanauban, vagy Felső-Hessenben. Tisztázatlan például a Viandt család nem fuldai ágának eredete. Van egy ilyen család a Groß-Bieberautól 5 kilométerre fekvő Lichtenbergben is; őseik a Iichtenbergi kastélyban és annak uradalmában várkapitányok, papok, tanítók voltak. 199
Nagyon kevés esély van arra, hogy ezen utóbbi, bizonytalan eredetű, vagy ismeretlen forrásvidékű nevek nagy részét be lehessen azonosítani, s amíg ez nem történik meg, végleges következtetéseket sem lehet levonni Bieberau ügyében. Stark Konrád tudott írni, s mint levelezni képes ember egészen bizonyosan „hívott be" Németországból is ismerősöket, rokonokat. Egy egészen rövid időre a Schuchmann családnév is megjelenik Kötcsén. Mint többször is említettük, ez volt Stark Konrád apósának családneve. 200 Groß-Biberau levéltárában ilyen anyagok — konkrétan Stark haza írt leveleire gondolunk — nincsenek 201, de a korszak ezekben a hívogató levelekben igen gazdag; Schmidt ismeretei szerint az 1723-as hullámot követően még az 1730-as, 40-es években is jöttek-mentek a levelek, s nyomukban elindultak a testvérek, szülők, menyasszonyok, feleségek, szomszédok. A dél-dunántúli régió, s Kötcse is egy ilyen lázas ki-bejárkálást mutat, miközben azok a családok is jelen vannak már, amelyikek maradnak, s amelyek Kötcse társadalmának alaprétegét alkotják.
Körülmények és következmények
Összefoglalva az elmondottakat: Kötcse telepítésének jellemzője nem az egyszeri megszállás volt. Az 1731. április 11-i megszállás sem úgy zajlott le, ahogy azt az eddig ismert leírások bemutatták: egyszerre, egy napon, és úgy, hogy minden később Kötcsén szereplő família ott volt. Lényegesen kisebb jelentőségű volt ez az 1730 április hónap, kisebbek voltak a méretek, kisebb volt az intenzitás. 202 Látható volt a felhozott példákból, hogy az első hullámot követően nem állt le a betelepülés, hanem állandó mozgásban maradt a ki- és visszatelepülés, természetes, lassú migráció formájában. Az Antal birtokon inkább a betelepülés volt erősebb, tekintettel az Antalok és a családba leányágon bekerült egyéb családok lojalitását a protestánsok vallásgyakorlatával szemben. Az általános viszonyok is jobbak voltak, mint más birtokon, a személyesen és vallásilag üldözött földönfutóknak Kötcse egy bizonyos „védett zónát" jelentett. A legkézenfekvőbb bizonyíték erre nézve az, hogy a falu népe a teréziánus kor végén, az 1770-es években megszaporodott, s a másik az, hogy az egyházközség kétségbeesett harcát a papért, iskoláért, önálló anyakönyvezésért nevük aláírásával és anyagilag egyaránt támogatták a jórészt evangélikus vallású földesurak a Padányi Bíró Márton neve fémjelezte nagyon kemény vallásüldözés alatt is.
A község urbáriuma, s a benne foglalt szerződések teljesen átlagos szerződések, szinte olyanok, mintha formanyomtatványok lennének a többi somogyi, tolnai szállólevelekkel, illetve szerződésekkel összehasonlítva. A megvalósítás módjában vannak eltérések csupán. Tolna németségének történetében gyakran felröppen egy-egy panaszos levél, beadvány a Helytartótanácshoz, vármegyéhez, néha egyenesen a császárhoz is; Kötcse esetében ilyenek ismeretlenek, legalábbis a vármegyei anyagokban ilyenekkel nem találkoztunk. A varsádiak 1725-ös panaszlevele a Mercy uradalom ellen az egyik példa. Tíz pontban összefoglalva áradnak a panaszok a jogtalanságokról, egy Fendrics nevű korrupt intézőről, a lobotszolgáltatások túlhajtásáról - s ha valaki szót mer emelni ezek ellen, akkor megmutatják neki a hőgyészi tornyot és hamar iitlegekkel válaszolnak." 203 (Magyarul: hol lakik az Isten, s annak földi helytartója gróf Mercy Claudius.)
Az anyakönyvek és az egyházi feljegyzések által mondottak összefoglalásánál azok a kemény körülmények nem rajzolhatók ki elég plasztikusan, melyek közé az emberek kerültek a betelepüléssel. Az azonban nem kerülheti el a figyelmünket, hogy a telepes faluk - legalábbis Kötcse - felnőtt lakosságának (ha a felnőtt kort egyáltalán megéri) 65 %-a 40 éves koráig meghal. Ez a szám a már megtelepült, nem pionír falvakban jóval alacsonyabb. (Csepel, Túr, Karád) Az egykori telepesektől ránkmaradt szólás lényeglátóan foglalja össze ennek a tragikus helyzetnek a tanulságait: „Erste Generation Tod, zweite Generation Not, dritte Generation Brot." Az első generáció osztályrésze a halál, a másodiké a szükség, a harmadiké a megélhetés.
A szokatlan klíma, a hideg, kontintentális telek, az erős hőmérsékletingadozás, az időnként fellépő csapadékszegénység az első generációnak nehézséget okozott. A járványok sem kimélték a vidék lakosságát, védelem ellenük nem volt. Az ulmi sváb kerület hivatalnokai sokszor attól féltek, hogy a visszatelepülők a pestist és a kolerát behurcolják a birodalom területére; időnként az a megoldás is felmerült, hogy időlegesen le kellene állítani a visszatelepüléseket.
A háborúktól éppenhogycsak szabaddá vált országban a közbiztonság sem volt olyan, mint az impériumban. Eleinte a szerb martalóc csapatok jelentettek veszélyt, később a nagy erdőségekben megbújó szökött, kóborló katonák, a köztörvényes bűnözők. A törvényszéki iratokban gyakran találkozni olyan esetekkel, amikor a „hosszú fuvarra" eltávozott tolna megyei jobbágyok sohasem térnek vissza a hőgyészi uradalomba. Néha elháríthatatlan nehézségeket okoztak a vadállatok. A medvék a XVIII. század elején még az egész ország területén megszokott vadállatok voltak. A mai erdős Szlovákia adatai ból kiindulva, hozzávetőleges számítások alapján a Dunántúl ezen részén, beszámítva az erdősödés magas fokát, átlagban három négyzetkilométerre jutott egy farkas.204 A varsádiak panaszlevelének harma dik pontja szerint „különböző fajtájú vadállatok elviselhetetlen károkat okoznak a vetésekben, a falánk farkasok betörnek a falukba, sőt az udvarokba is, prédálják a házak baromfiállományát." 205 A hőgyészi uradalom sok problémájának a hatalmas kiterjedésű birtokrendszer igazgatási nehézségei is okai lehettek. A termelést irányító intézők uralták a helyzetet, s hogy a szerződések pontjai közül sokat nem tartottak be, az ezen intézők önkényeskedéseivel magyarázhatók.
Az Antal-birtok jóval kisebb és átláthatóbb volt. Nem véletlen, hogy amikor a hőgyész környéki németek kiutat kerestek nehéz helyzetükből, akkor éppen ide indultak el. A nyilvántartásokból észrevehető, hogy főleg az 1722 óta felnőtt „második generáció" indult el — tehát akik még Németországban születtek, s gyermekfővel, családtagként érkeztek az új hazába — hogy szerencsét próbáljanak másutt, jelen esetben Kötcsepusztán. Kalaznón az 1730-as esztendőben nem volt házasságkötés 206, s 1732-ben is alig. Ez a házasulandó, vagy frissen házasodott húsz és harminc közötti korosztály szolgáltatta az új telepek utánpótlását.
Kötcse klimatikus viszonyaiban is kedvező volt. Védettsége az erős szelek ellen pótolhatatlan előnyt jelentett a síkvidéki falvakkal szemben. A víz és a védettség meg is határozta a falu terjedésének irányát, nem a hegytetők felé, hanem a völgyben nyomult előre északi irányban. A telepesek Kötcsén első időkben a kutatók, köztük Schmidt Henrik, által Baranyában e században is több helyen látott úgynevezett „frank házakat" is építették, vagy építhették — nincs bizonyíték sem ellene, sem mellette — később azonban egészen biztosan áttértek a három főhelyiséges ,,hosszúházra", melynek továbbfej lesztett változata Kötcsén még sok helyen ma is megtekinthető.
A telepítéstörténeti irodalom a falualaprajzok három típusát különbözteti meg. 207 Az egyik az úgynevezett „utcafalu" (Straßendorf), ezekben előzetesen kialakult elgondolások alapján szinte mérnöki pontossággal és igénnyel alakítják ki a nyílegyenes utcasorokat, itt minden rendezett és szinte uniformizáltan egyforma. Sok ilyen utcafalu van a Bánátban, ahol a községek egy része később ténylegesen is mérnöki tervek szerint épült. A másik változat az úgynevezett „völgyfalu" (Taldorf), amikor a település a völgynek, a benne kanyargó pataknak a vonalát követi, addig a határig, ameddig a terepviszonyok ezt megengedik. A harmadik típusba a „halmazfalu" (Haufendorf) sorolható: ez utóbbi esetben nincs semmi rendező elv, az emberek érkezési és ésszerűségi sorrendben építik egymás mellé, vagy egymástól távol házaikat, görbe utcákkal, áttekinthetetlen falualaprajzot hozva létre. Úgy, mintha csak szemléltető eszköznek készült volna, Kötcsén mind a három variáns elemei megfigyelhetők. Inkább a „völgy falu" jelleg a domináns, hiszen ez Kötcse völgy-jellegéből következik, de a másik két változat is jól tanulmányozható benne. A Magyar utca alsó végén a halmazfalu jegyeit lehet felfedezni, különösen akkor, ha a már azóta eltűnt utcarészeket is visszarajzoljuk a térképre. A Magyar utca egésze, és a falu nagy része tipikusan völgyfalu, a Fő utca-Kis utca-Sósdomb környék halmazfalu jellegű, a Nagy- és különösen a Kissarok pedig utcafalu, a terepviszonyok által némileg módosítva. Különösen a Kissarok múlt században még megvolt utcarendszere kelt olyan benyomást, mintha itt már valami szándékkos ság, „utcatervezői elgondolás" is érvényesült volna az építkezéseknél. Az 1890-es évek végén a büki tetőről készült fényképen jól látszik, hogy a Kis sarok három (!) egymással párhuzamosan futó házsora nem a terepviszonyok miatt olyan egyenes. Ha figyelembe vesszük azt a telepítéstörténeti szabályszerűséget, hogy az utcafaluk csak a késői, jozefiánus telepítések korára jellemzőek, s a két másik variáns az ősibb forma, akkor újabb bizonyítékát nyerjük annak, hogy Kötcse ősi magjának a Somfolyó és környéke tekinthető. Innen a Magyar utca volt a következő lépés a továbbterjeszkedésben, hiszen ismert tény az is, hogy a magyarok előbb voltak itt, mint a németek. A Magyar utca betelepülését követte a faluközpont beépítése, majd legvégül a két sarok a Fő utcával egyetemben valamikor az 1770-es évek végén, s az 1880-as évek elején. A falu népességszámában éppen ebben az időszakban állt be egy lökés szerű növekedés. 208
Bizonyos visszaemlékezések ennek a nagysarki résznek némi helyi önállóságot is tulajdonítanak. Régebbi adatközlők arról beszéltek, hogy a mai Arany János utca 16. sz. ház volt a „faluderék", az épület kocsma volt, talán afféle faluház is, s a kocsma-jelleg nyomait sokáit látni lehetett még. Az eredeti épület falai még a harmincas évek végén is tele voltak vájatokkal (kötcsei köznyelven: „vaklik") 209, s a máig is fennmaradt pince a legnagyobb a régi építésűek közül az utcában, ráadásul a ház alatt található, amely építési megoldás azon a környéken semmiképpen sem jellemző.
1780 körül ebben a két utcában kaphattak már csak helyet azok a telepesek, akik már lehet hogy nem is a régi hesseni frank csoporthoz tartoztak, hanem bajor, vagy legalábbis valamilyen bajor nyelvjárást beszélő népek voltak - mint ahogy ez hazai németségünk történetében szinte törvényszerű, a legtöbb régi telepítésű faluban ugyancsak szokványos: a frank alapokra délnémet réteg telepszik a XVIII. század végén és a XIX. század első felében.
Valóban ugyanígy történt-e ez Kötcsén? Sajnálatos módon az 1890-es évek végének túlhajtott magyarosítási kampánya folytán Kötcse nyelvileg teljesen megszűnt németnek lenni, úgyhogy ennek a kérdésnek a pontos vizsgálata, s a biztos döntés teljesen lehetetlen már. A statisztikák szerint 210 1880-ban még 99 fő volt német nyelvű a faluban, 1890-ben 9 fő — ezek az adatok éppen a fent említett magyarosító törekvések miatt egészen biztosan hamisítottak — 1920-ban pedig már csak 14 fő. 211
Hiábavaló vállalkozás a nyelvjárási kérdés megoldása, mégis — ha másért nem, hát a leletmentés okán közöljük azt a néhány töredék-kifejezést, melyek Kötcse sváb múltjából visszamaradtak: 212
 |
| A „frank-ház"' alaprajza |
ánc = eins = egy 213
kesznepiszneprót = Gibst ein bifóchen Brot! = Adj egy kis kenyeret!
214
ceplpolka tanciske/klér um klepertye... = Táncoljunk ceppelpolkát,
forogjunk, tapsoljunk (?)... (töredék) 215
mujda = Mutter = anya (A kötcsei nyelvhasználatban ezt a szót a
kibírhatatlan természetű, házsártos öregasszonyokra használják.)
216
prónekrájhe/prónekrájtye = braunes Kräutchen/Bohnenkráutchen (?) =
„barna füvecske", borsika-fű (krumplishurkához használt fűszernövény)
krá doh lesz = Kraut doch laBt! = Adjatok káposztát!
217
civl prí = Zwiebelbrei = „hagymakása", hagymás mártás (csak Kötcsén
ismert étel neve)
sloht prí - Schlachtbrei = disznóvágáskor máj, vér és fűszerek
felhasználásával készült étel
kebájt = Kirchweihe = „kerbájt" (a búcsúi ünnepség német neve)
szájmók = Saumagen = "disznógyomor", sertésgyomorba ill. kacsabögybe
töltött paprikával és sóval fűszerezett töltelék, amit megfüstölnek
spíszflejs = Spießfleisch = "szúróhús", a sertés nyaki része
tigli = Tegel = öntvény főzőedény
lok= Loch = Lok, "lyuk", dűlőnév, egy nagy mélyedés a Büktől délre
placc = Platz = a lelkészudvaron kialakított felvonulási hely és
tánctér a kerbájti ünnepen
hájvela = Heugabel = "(szénarakó) villa" [a kötcsei köznyelvben abban
a formájában maradt meg, hogy " gyorsan bekapkodja/behájvelázza az
ételt"
ferslág = Verschlag = "rekesz, deszkafal, láda" stb.,
borfeldolgozásnál használt kb. 25 literes sajtár ("fertálsajtár, fertálos")
A „Kraut" szóban a nyugati germán „au" hosszú ,,a"-vá monoftognizálódott. Hasonló a helyzet a „próne" szóban az ,,au"-val. A két kifejezés a Vogelsberg két különböző oldalának hangtani sajátosságaira utal, az „a" a nyugati oldalra, az „ó" a keletire jellemző. 218
 |
| Az újabb típusú „hosszú ház'" |
A ,,-kräutchen" utótag a keleti ó-oldalhoz sorolható, a „Laufer" szót a Wallenrod, Allmenrod, Si- schendorf és Heblos falvak környékén mondják „laife"-nek. 219 A „civl" szó arra mutat, hogy a kötcsei nyelv nem letett pfalzi nyelvjárás, hiszen a „b" helyett a „v" volt használatban a „piszne" ,,sz" hangja pedig azt, hogy ez a szó felső-hesseni volt, tehát — Weidlein osztályozása szerint — a Büdingentől északra eső területről származik, 220 Schotten vidékéről, tehát a Vogelsbergből. A „prí" szóban az „ei" monofongizálódott, ez a jelenség úgyszintén középnémet normára vall, pontosabban arra, hogy az alemannzónától északabbi eredetű.
Egyedül a „mujda" szó az, ami valami másról árulkodik, hiszen ez teljesen egyértelműen bajor. Vannak bizonyos visszaemlékezések erre vonatkozóan. Több adatközlő Ausztriát is említette, mint a családja, vagy annak egyes ágainak forrását: a régi öregek emlegették, hogy ez elődök Burgenlandból (?) jöttek át Kötcsére 221. Természetesen az adatközlők ezt nem erősíthetik meg, tekintettel arra, hogy azok legkésőbb az 1930-as évekig mind kihaltak, de elvileg ez az „ausztriai" eredet vonatkozhat például a nyugatmagyarországi „hepauer" területekre is.
 |
A fenti értékelés — mint ahogy azt elöljáróban jeleztük — döntő hiányosága, hogy nem áll rendelkezésünkre elegendő minta. 222 Ezért aztán azt a folyamtot, amely talán egész témánkban a legérdekesebb lenne, nem tudjuk felrajzolni; minden ilyen próbálkozásunk csak halvány kísérlet marad. Arról a történetről van itt szó, hogy a faluközösség nyelvileg és szociálisan hogyan csiszolódott össze. Ahogy Szekfű Gyula mondja „keverék német nyelvek" jöttek-e létre, 223 vagy egyes utcák, falurészek megőrizték-e, egymás mellett külön-külön használták-e a magukkal hozott nyelvjárást, ezt a jelenlegi állás alapján eldöntehtetlennek kell tekinteni. Az a felosztás, hogy Kötcse másodlagos településként több elsődleges Tolna megyei községgel, mint elsődleges településsel hozható kapcsolatba, csupán település történeti megközelítés lehet. A dialektológiai viszonyok kutatása ennél jóval bonyolultabb, s teljes mintavétel lehetősége esetén sem mindig vezet a kívánt eredményre. Egy bizonyos: Kötcse egy színmagyar környezetbe ágyazott német nyelvsziget volt egészen törvényszerűen bekövetkező elmagyarosodásáig. Mivel a lakosság jó része - a közölt táblázatok alapján - elsősorban Hessenből érkezett, a megérkezés pillanatában, s utána még egy meg nem határozható rövid időn át "alapnyelvjárásként" valamilyen hesseni nyelvet beszélhetett. Ez a hesseni alapnyelv is igen tarka lehetett, a nyelvi megnyilvánulások minden bizonnyal különbözőek lehettek az egyes személyeket, családokat és az egy helyről érkező családcsoportokat figyelembe véve. Keveredés és kiegyenlítődés 224: a nyelvtudománynak többek között ez a két alapfogalma ismeretes annak a fejlődési folyamatnak az ábrázolásához, ami a XVIII. század közepén következett, ennek a fentebb említett rövid időnek az elteltével, vagy esetleg már az 1730. április 11-ei összeköltözés pillanatával. Leegyszerűsítve úgy fest a folyamat, hogy a különböző helyekről érkező és különböző hesseni nyelvjárásokat beszélő alapítók átadtak saját nyelveikből más helyi német csoportoknak és átvettek a másokéból, egészen addig, amíg az így létrejövő kiegyenlítődés révén ki nem alakult egy igazából semmi másra nem hasonlító (teljesen csak saját magára hasonlító) speciális kötcsei német nyelv. Bizonyára éppúgy hasonlított ez a "kötcsei német" mondjuk 1790 körül a döröcskeire 225, mint a gyönkire, vagy a nagyszékelyire, de teljesen nem volt azonos egyikkel sem. Egy olyan helyi nyelv jöhetett létre, amely csak a saját maga rendszerében volt értelmezhető, strukturalista műszóval élve: egy önálló korpusz keletkezett. 226 A folyamat természetesen később sem állt le, a nevek vizsgálata alapján igencsak valószínű, hogy a XVIII. század végén és a XIX. század elején megérkező délnémet eredetű telepeshullám tovább módosította Kötcse nyelvjárási képét. Lehet persze az is, hogy a Nagy- és Kissarok nyelve - miután az ott lakók jöttek később, s egy ideig esetleg el is különültek a régebben érkezettektől - megőrzött valami önálló jelleget, pontosabban ott egy önálló nyelvi alrendszer kristályosodott ki - ezt sajnos nem tudjuk, s félő, hogy már sohasem fogjuk megtudni.
Kötcse szellemiségének lényege a végső következtetésekben tulajdonképpen nem is a nyelvi kérdésben van, hanem inkább a természetes nyitottságban, az új dolgok és a más dolgok örökös befogadásában, amit az embereknek nehéz körülményeik miatt évszázadokon át tanulniuk kellett. A falu sajátos arculatának megmaradása mutatja, hogy a különböző kultúrájú népek találkozásakor ez a tanulási folyamat sokkal intenzívebb és gyümölcsözőbb.
 |
| „Hosszú ház" a Magyar utcában. (Reichert Ádám lebontott háza) |
 |
| " Hosszú ház" (özv. Felde Henrikné háza a Magyar utcában) |
Lábjegyzetek:
A zsidóság Kötcsén a 18. században
Az 1703. évi összeírás, amely Kötcsét pusztaként említi, 1 egy erdőborította, gazdasági szempontból halott vidék képzetét kelti. Kik lehettek a hódoltságból visszamaradt néhány ház lakói, mi volt a foglalkozásuk, anyanyelvük, vallásuk, ez az összeírásból nem derül ki. Nagyon kicsi a valószínűsége annak, hogy a gyér számú lakosságból bárki is zsidó lett volna. Somogy megyében ebben az időszakban egyáltalán nem laktak zsidók. Még harminc évvel később is — amikor az 1735/38-as zsidóösszeírás készült — mindössze 1 zsidó család lakott a megyében, 8 fő összlétszámmal. 2 Ez a szám azért nagyon ala csony, mert a többit nem írták össze, de a nagyságrenden ez a következetlenség nem változtat. Az ország területén is kevesen éltek még ekkor letelepedett életet, az 1735/36-os összeírás summázata 11 621 fő, ezeknek is majd a fele az ország észak-nyugati megyéiben, Sopron, Pozsony, és Nyitra vármegyékben összpontosul.3 Ezeken a helyeken az összlakossághoz viszonyított arányuk is magas, Nyitra megyében 1-10 % körül mozog, Pozsony és Moson megyékben eléri a 20 %-ot is. Sopron megyében még 45 % is lehet ez az arányszám. 4 1700 körül Somogy — a fenti összehasonlítást követve az 1 % alatti kategóriába tartozik, az ország területének túlnyomó részéhez hasonlóan. 5
Körülbelül az 1703-as esztendő táján az Antal fivérek már fontolgathatták, hogy birtokaikon nagyszabású telepítési akcióba kezdenek, de elképzelésük csak több mint két évtized múlva jutott el a megvalósulásig. Szándékoztak-e Kötcse pusztán és a hozzá tartozó birtokaikon zsidókat is alkalmazni, nem tudjuk. Az 1720-as évek végén erre már sokkal több volt az esély, mert ekkorra már jól látható, hogy a Dunántúl belső területein is van némi emelkedés a zsidók számát illetően. A négy nyugati megye települési arányszáma még tovább nő, s az 1-10%-os kategóriába belép a három Somogyhoz közeli megye: Veszprém, Fejér és Tolna. Somogy mindazonáltal továbbra is az 1 % alatti kategóriában marad. 6
A számok mögött az európai, s elsősorban a Habsburg Monarchia területén élő zsidóság életében végbemenő történelmi jelentőségű változások rejlenek. A török háborúk befejeződésével az ország középső részének elnéptelenedése intézkedési kényszer elé állította a Habsburg uralkodókat: a munkaerőben szűkölködő területekre el kellett kezdeni a telepítéseket a birodalom belső övezeteiből. Főleg németeket. Az ország északi megyéiből szlovákok behívása mellett napirendre kerülhetett az is, hogy a császári hatóságok zsidók letelepítését is engedélyezték. 7
Miközben a betelepítésükkel foglalkoztak, az örökös tartományokban, elsősorban Morvaországban, a zsidók ellen korlátozó intézkedések egész sorozatát vezették be. A korlátozó intézkedések sokszor nem érték el a kívánt célt, ilyenkor gyakran visszavonták azokat, vagy pedig ugyanolyan tartalmú újakat hoztak.
I. Lipót, III. Károly, Mária Terézia: valamennyien határozott zsidóellenes politikát folytattak. Intézkedéseik korántsem voltak szokatlanok a monarchia zsidósága számára, hiszen a középkor századaiban a pogromok és jogfosztó intézkedések szabályszerű időközönként és sűrűn követték egymást.
Korszakunk kezdetén, Buda 1686. évi visszafoglalása után, a város védelmében a törökök oldalán harcoló budai zsidók felét, mintegy 500 főt, a császári csoportok felkoncolták. 8 Két évvel később elkészült Kollonich Lipót bíboros berendezkedési tervezete, az „Einrichtungswerkh", amely többek közöttaz újonnan visszafoglalt területek germanizálásának véghezvitelére készíttetett. A tervben helyet kapott a zsidótalanítás is, kimondva, hogy az országban már bent lévő zsidókat ki kell szorítani, az újonnan felszabadított országrészbe pedig nem szabad őket beengedni. 9 Több, Németországban és a monarchiában hozott megszorító intézkedésekkel egyetemben 1726-ban III. Károly császár is úgy dönt, hogy a Cseh-Morva örökös tartományokban is megritkítja a zsidók számát. Rendelkezése különös volt: minden zsidó családban csak egy férfi nősülhetett meg. Azoknak a zsidó férfiaknak, akiknek a nősülés ílymódon nem sikerült, nem volt más választásuk, minthogy külföldön próbálkozzanak. 10 Kézenfekvő volt, hogy ezen férfiak úticélja Magyarország lett, megszaporítva ezzel a honi zsidó lakosság számát.
A magyar arisztokrácia — mind a királyi Magyarországon, mind a visszafoglalt területeken — általában készséges befogadónak bizonyult, uradalmai kereskedelme és pénzügyeinek vitelére szívesen szerződtetett hazájukvesztett jelentkezőket. Herceg Esterházy Pál 1690-ben Kismartonban, a Pálffyak Modor, Bazin helységekben, valamint Pozsonyban fekvő birtokaikon,11 a Zichy grófok pedig Óbudán fogadtak családokat. A Dunántúl belső megyéinek, különösen Baranya, Tolna és Somogy megyéknek betelepítése szempontjából különös jelentőségűek voltak a Kismarton környéki ún. „hét község" (Boldogasszony, Kabeld, Köpcsény, Lakompak, Nagymarton, Németkeresztúr és hetediknek Kismarton), és a Batthyány család birtokain fekvő Rohonc (Rechnitz), valamint Nagykanizsa életre hívott zsidó közösségei. 12 Óvatossággal bár, de megemlíthető, hogy a legújabb kutatások alapján ezek a községek voltak a kibocsátási pontok, ahonnan a dunántúli megyék, köztük Somogy 18. századi zsidó betelepülése kiindult. 13 Nincs rá közvetlen bizonyíték, de valószínűsíthető, hogy Kötcse 1730-as betelepítésénél, vagy azt közvetlenül megelőzően átmenetileg a faluban tartózkodó zsidók ebből a három övezetből vándoroltak el. Nem is tartják magukat sokáig idetartozónak, nyilatkozataikban gyakran hangsúlyozzák, hogy ők az Esterházy, vagy a Batthyány- Strattmann uraságok emberei. 14 A kitiltások és a befogadások kiismerhetetlen csapdáiban hánykódva ösztönösen keresik maguknak azokat a helyeket, ahol nyugalmat remélhetnek.
A telepítő családok, valamint az emberek toleranciája következtében emitt-amott ez a nyugalom még a vallásgyakorlatban is eluralkodik: az Esterházyak Nagyszombatba még rabbit is kerítettek számukra, s ugyanazt teszi a „buzgón katolikus, hittérítő, egykori kurucvezér" Károlyi Sándor is szatmári birtokain. 15 Visszakövetkeztetve az Antal, s a belőlük leszármazó Berzsenyi, Soós, Vázsonyi stb. családok 18-19. századi humanitárius teljesítményeiből — értve ezalatt a vallási türelemben elért teljesítményt is — az első felbukkanó zsidó nevek olyan személyeket takarnak, akik az anyagi gyarapodás és a háborítatlan vallásgyakorlat reményében szegődtek a kötcsei Antal-birtokra.
Az első zsidók, kiknek nevei elsőként maradtak ránk hitelt érdemlő bizonyossággal: Jacobus Lázár és Benedictus Salamon. A két név Somogy megye 1746. október 1-jei zsidóösszeírásában szerepel. Jacobus Lázárnak népes családja van, öt gyerekével tartózkodik Kötcsén, s ami ilyen körülmények között bizonyára nehezítette a helyzetét: felesége nem volt. 16 Benedictus Salamon szintén családos ember, feleséggel és egy felnőtt lánnyal. Talán jobb vagyoni helyzetét bizonyítja az, hogy egy szolga is volt a háznál. 17
Az 1746-os összeírást még több is követte a 18. század során. Fő jellemzőjük az, hogy pontosak. Elrendelésüket ugyanis nem csupán a statisztikai igények indokolták, hanem a zsidók megadóztatása, s mivel pénzről volt szó, a Helytartótanács akkurátusán ellenőriztette az adatok valódiságát. Mária Terézia háborúi 1740 után temérdek pénzt fogyasztottak, a pénzt pedig valahogy elő kellett teremteni. 1743 februárjában uralkodói leirat rendeli el a rendkívüli adók, köztük a zsidóadó, a taxa tolerantialis (türelmi adó) beszedési rendszerének kidolgozását. 18
Mind az 1743-as, mint az 1746-os összeírás ilyen céllal folyt le. Megalázó volt, de rideg tény, hogy a zsidóknak azért kellett fizetniük, mert az ország területén lehettek, mert megtűrték őket. 19 Az indoklás egy kicsit más: a zsidók nem katonáskodnak, tehát ha háború van, akkor legalább fizessenek.
Hét évvel később, 1753. január 21-én Jacobus Benedek tartózkodik Kötcsén feleséggel és négy gyerekkel. Adataik alapján vagyontalannak tűnnek, tartozásuk a földesúrral szemben évi 8 Frt., amit készpénzben kell teljesíteniük. 20 Ez a pénz nem a tolerantiális adó volt, hanem a földesúri járadék, részben készpénz, részben valamilyen termény, vagy pedig — s ez volt a gyakoribb — mindkettő. 1755-ben a Kötcsén összeírt Isák Perl 60 mérő [?] gabonát és 10 forintot ad a földesúrnak. 60 pozsonyi mérő gabona nagy mennyiség, de Isák Perl mögött van anyagi háttér, három ökör áll a rendelkezésére, s szolgálója is van. Családi állapota szerint nős, feleségével és két fiával egy az akkor viszonyok szerint kislétszámú családot alkot. 21
Az 1770-es évek közepéig nem állnak rendelkezésünkre összeírások, akkor azonban egy szűkszavú, mindössze egy-egy adatból álló összeírás észrevehető változásról tanúskodik. 1774-ben Kötcsén nem egy-kettő, hanem már öt nevet írnak össze: Sellig, Kucs [?] /Kohn [?], Löbel, Náthán és Herschel. 22 Ez az az év, amikor a zsidók száma az egész környéken megnövekedik. A megyében észrevehető az 1750-es évek elején is egy létszámemelkedés; ennek oka az volt, hogy Baranya megye kitiltotta őket területéről. Nem tudjuk, volt-e Kötcsének a baranyai zsidókból népszaporulata, de most 1774-ben Szárszón öt, Szóládon öt, Meggyesen tizenegy [?] családfőt találunk. 23 Ugyanennek a megyei összesítő iratnak az alapján látunk ugrásszerű növekedést a megye más gócaiban, Kaposvárott és a később fontos kultikus központokká emelkedő Szilben és Tabon is. 24 A létszámnövekedés mögött nem nehéz felfedezni az időbeli egyezést Lengyelország 1772. évi első felosztásával. Az Oroszország, Poroszország és Ausztria által feldarabolt rendi Lengyelország délkeleti és keleti részéből — főleg a keleti részeket megszállt orosz adminisztárció durva zsidóellenessége miatt — ettől az évtől kezdődően érte Magyarországot az első lökésszerű keleti zsidó bevándorlás Galícia irányából. Innen, keletről, a 17. század közepétől észrevehető már egy lassú ütemű beszivárgás, de a hetvenes évek közepéig főleg a másik két irányból, Ausztria és a Német Birodalom felől érkező, főleg a nyugati megyéket feltöltő emigráció, valamint a mindenhová irányuló cseh-morva bevándorlás volt a meghatározó. Nem lehetett megtalálni pusztán nevek alapján az öt személy származásának helyét, az is lehet, hogy egyikük sem galíciai jövevény, de nyilvánvaló, hogy ilyen lökésszerű mozgás nem a belső lélekszám szaporodásának következménye. A következő összeírások adatai inkább az apadást mutatják, Kötcsén nevezetesen éppen az 1774-ben együttlévő társaság teljes kicserélődését. 25
1779-ben csak Benedik Ádámról és Izsák Bernárdról hallunk, mindkettőnek fizetési nehézségei vannak a taxa tolerantiálist illetően. 26 Lehet, hogy az impulzusszerűen érkező galíciaiakat felszívták azok a területek, ahol még csak kevés számban voltak zsidók, de akik munkája iránt ott kereslet mutatkozott. Az 1782. február 4-én a megyei közgyűlési jegyzőkönyvbe fel vett kimutatásokban Kötcse neve mellett továbbra is csak két családfő szerepel: Salamon, Éva nevű feleségével, és András, akinek Rebeka volt a felesége. Salamonnak három gyereke volt, Gáspár, Ábrahám és Anna. A másik családhoz a három éves Ilona és a két éves Ábrahám tartozott. András családjában volt egy Ábrahám nevű szolga is. 27
1786-ban egy kicsit megint nagyobb a közösség: Bernáth Bühler, Simon Oblath, Adan, Haas, Adan Schneider. Haas és Adan kisjövedelműek lehettek, mert mindössze 1-1 forint tartozásuk volt a földesúrral szemben. Bernáth Bühler 18 és Oblath 12 forintos kötelezettsége viszont jelentős. 28 E helyre két megjegyzés kívánkozik: tekintve azt, hogy II. József 1787-es névfelvételi rendelete előtt vagyunk, a lista végén szereplő Adan Schneider biztosan szabó mesterséget űzött. A Schneider név itt nem vezetéknév, hanem a foglalkozás jelölése. Ha így van, akkor ez az első ismert mesterség megjelölés a helyi zsidóság történelmében. A másik említésre méltó az, hogy mind az Oblath, mind a Bernáth név vezetéknévként a későbbiekben is előfordul. Lehetséges, hogy az 1787-es névfelvételi kötelezettség elrendelése után ez a két keresztnév az elkövetkezendő évtizedekben vezetéknévként öröklődik tovább. (Az egyszerűség érdekében a „keresztnév" megjelölést használjuk, bár nyilvánvaló, hogy ez a megjelölés zsidók esetében ellentmondás.)
Korszakunk 1703-tól II. József haláláig tartó kilenc évtizede alatt a községben a zsidók ideiglenes jelleggel és kis számban tartózkodtak. A kort a nagy fluktuáció jellemezte. Elvándorlásuk, pontosabban továbbállásuk rendszerint egy-két év múltán a legtöbb helyen bekövetkezett: vagy néhány faluval álltak odébb, vagy visszavándoroltak a nyugat-magyarországi peremvidékre, Rohoncra, a „hét község" területére, vagy Kanizsára. 29 Mozgásuk nehezen ellenőrizhető. Gazdasági helyzetükben általában romlás megy végbe, gyors tovavándorlásaiknak igen sok esetben ez az oka. Sokan házaló kereskedelmet folytattak, vándorlásaik így természetesnek is tekinthetők,
A hetvenes évek közepétől sűrűsödnek azok az esetek, amikor a türelmi adót sem tudják fizetni. A Mária Terézia féle rendkívüli zsidóadó 1746-tól személyenként 2 forint volt, a fizetési határidőtől legfeljebb 3-4 hétig lehetett halasztani, ez után a nemfizetőknek az összeg ötszörösét kellett előteremteni. 30 A végrehajtás könyörtelen volt, katonai segítséget is igénybe lehetett venni. Aki a nemfizetőket feljelentette, az ötszörösére felemelt összegnek a felét kapta. 31 Az 1772 óta létszámában megszaporodott zsidóság, s a változatlan nagyságú felvevőpiac kölcsönhatása az egy kereskedőre eső jövedelem csökkenését eredményezte.
A türelmi adó összegét különösen a sokgyerekes szegény családoknak volt nehéz összekuporgatni, s általában ezek voltak, akiknek az adószedők elől menekülniük kellett. Mivel a zsidóknak a megye területén akkor már volt bizonyos fajta önigazgatási szervezetük, így az elnyomorodással kapcsolatos panaszaikat kollektíve is el tudták juttatni a vármegyéhez.,,...a megyebeli zsidóság naprul napra oly annyira alább szállott jövedelmében, hogy annak elnyomorodása nemcsak csudálkozásra, hanem szánakozásra is méltó." — írja egy 1828-as jelentés. 32 Bár az idézet egy későbbi állapotot tükröz vissza, az a folyamat kezdeteihez is jól illeszthető. Az indoklást arra vonatkozóan, hogy az egyes községek zsidói miért nem tudtak fizetni taxa tolerantialist, a megye összesítette és ezeket az indokokat továbbította a Helytartótanácshoz. Az alább közölt 1779/80-as összeírás is változatos gyűjteménye a szükségnek: Kötcsén, Izsák Bernárd valami csökély mint 35 mérő partékával bír", az ugyancsak kötcsei Adánnak „...ami jószága volt, áztat a dohány kereskedésben elvesztette mostanyi pediglen 100 fr. érő partékája hitelben vagyon nála." 33
| Nomina | 1779/80 esztendőkbe restancia | mostanig vezetett Toleranz Taxa | Nemes vármegye porciója | Domest k. | in Summa |
| Izsák Bernárd | -86 1/2 | 7 87 1/2 | -30 | -75 | 9 19 |
| Ibid Adan | 1 73 1/4 | 15 75 | -40 | -20 | 188 |
(Az adatok forintban és krajcárban értendők.)
Izsák és Adan adója a vármegye felé tetemes és már jó ideje nem törlesztettek. 34 1782-re a két zsidó tartozása tovább emelkedett. 35
A hitelbe felvett, bizományi értékesítésű áru gyakori üzletviteli megoldás a környéken. Bizományi árut árul Mojzes zsidó Batéban, Ábrahám Büssüben, Löbl Jakab Őszödön, Mojzes Jakab Kőröshegyen. 36 Sorsukról nincsenek további adatok, maga az a tény, hogy a megye a kimutatást a Helytartótanács felé továbbította, a humánusabb megoldást mutatja, azt, hogy megkíméljék a tönkrement családo kat a megtorlás viszontagságaitól. Hogy mi várt volna rájuk, arra Somogy vármegye zsidó közösségének 1772. évi panasza tartalmaz némi utalást. Mérey Ignác gigei földbirtokos házába fogadott egy rohonci családot; a családfő adósságai miatt megszökött, családját hátrahagyva. Mérey a családon állt bosszút, mégpedig brutális módon: az asszonyt jószágaiból kifosztotta, „...magát az ártatlan gyermekeit kegyetlenképpen kezekre és lábakra megköteztetvén és szörnyűképpen mindannyit megveretvén, áristom alá záratta..."37 Mérey eljárása természetesen túlkapásnak minősíthető, de nem minősíthető egyedi esetnek. Mint ahogy az sem jelenthető ki egyértelműen, hogy a faluba a 18. században csak anyagi gondokkal küzdő zsidó került. Az adatok hiányosak, differenciált képet nem lehet nyerni arról, hogy mi volt a pontos helyzetük. Ádánról a fentiekben láthattuk, hogy szabó volt. Kitekintve a környék tipikus foglalkozásaira, felbukkan a szabómesterség, a törkölyégetés, a dohánykereskedelem, a kelmefestés, a mézkereskedelem, a mészárosság. Sokan vannak, akik a házaló kereskedelem mellett mesterségüket is gyakorolják. Ilyen az előbbiekben szereplő Ádán, ő a szabóság mellett a dohánykereskedelemmel is foglalkozott és abban is ment tönkre. 38 Kötcse vidékén a kifejezetten vagyonos státusnak nincs nyoma. Mindenütt csak a falu természetes munkamegosztásába jól-rosszul beágyazott, zaklatott életű, a jobbágyság színvonalán élő családokról van szó, akik ekkor még kis számban találnak állandó letelepedésre. Kötcsén az állandó letelepedés és a zsidó népességkoncentráció csak a 19. század első évtizedeiben került napirendre. 39
Elhelyezkedés 19. század elején
Magyarország zsidó lakossága 1805-ben közel 127 000. 1840-ben pedig eléri a 244 ezret. A bevándorlás 1780 után kezdődött, s valamikor a napóleoni háborúk idején gyorsult fel. Számuk a 19. század végéig 624 ezerre háromszorozódott, s 1910-re 910 ezerre növekedett. 40 A népesség utánpótlása már nem a 18. századi hagyományos irányból — Ausztria, Német Birodalom, Cseh-Morvaország—felől jött, hanem nagy tömegekben Galíciából. Ezek a tömegek szociálisan elmaradott, gazdaságilag fejletlen és szegény területről érkeztek, s vallásilag is sokkal szigorúbb előírásokat követtek, mint az 1805 előtti magyarországi zsidóság. A „galíciai zsákutca", ahogyan McCagg nevezi a jelenséget, kedvezőtlenül hatott a Magyarországon is megindulófélben levő zsidó modernizációra. „Jelentős részük ugyanis a növekvő gazdasági nyomor elől menekülve gazdasági kapcsolatok, anyagi háttér nélkül érkezett Magyarországra, s főként a kis eltartó képességü északkeleti megyék lakosságát duzzasztotta fel." — írja Gonda László átfogó történeti munkájában. 41 Régebben az volt a törvényes gyakorlat, hogy minden, az ország területére belépett zsidónak személyi vámot kellett fizetnie. II. József ezt a személyi vámot megszüntette, így azután semmi sem akadályozta a Galíciából való bevándorlást. Az udvar és a magyar közigazgatás érdekei eltértek egymástól. Az udvarnak az állt érdekében, ha a határok teljesen nyitottak voltak, hiszen ez az összbirodalmi egységet erősítette. A magyar nemesség viszont — birtokán közvetlenül érezte az országot elborító bevonulást— ellenintézkedéseket igyekezett tenni a betelepítés megállítására. 1815-ben látott napvilágot az a rendelet, mely szerint kiutasítással lehet sújtani azt a zsidót, aki külföldi zsidót fogad be a házába. 42 A reform-országgyűléseken is fel-felbukkant a betelepítés megállításának problémája. Hatalmas, nyomorúságosán tengődő népesség volt ez a galíciai törzs, alacsony szintű iskolázottsággal, „amely sohasem találkozott a nem-zsidó műveltséggel és ... sohasem látta, milyen a modern zsidó világ." 43
McCagg adatai szerint a galíciai tömegek 75-80 %-a kisebb-nagyobb mértékben a kereskedelemtől függött, olyan viszonyok között, hol a kereskedelemből alig származott valami haszon. Galíciában a zsidó köznyelv ezeket az embereket „Luftmensch"-nek nevezte, vagyis olyasvalakiknek, akik jobb híján a „levegőből élnek". 44
A bevándorlás zárt közösségekben, csoportokban zajlott. Galíciában a zsidóság életére jellemző volt ez a zárt, szigorú közösségi rendszer, melyeken belül az egyén a vallási parancsok és a közösségi elöljárók parancsai szerint volt köteles élni. Az ún. „kehillák", a közösséget vezető tanácsok, nagy szigorúsággal felügyeltek az életre. Az osztrák, cseh-morva és birodalmi zsidóktól a saját közösségeik nem követeltek ehhez hasonló kötődést. A galíciaiak kohéziója még a betelepedés után is némely vonatkozásban megmaradt. 45
A zsidóság száma mindenütt megnövekedett, ahol számukra kedvező törvényadta lehetőségek teremtődtek. Ez a megállapítás nemcsak Kötcsére, hanem az egész akkori Magyarországra érvényes. Az új betelepülők megpróbáltak beilleszkedni azokon a helyeken, ahol már a 18. században a német és az osztrák birodalomból jött hitsorsosaik is megpróbálkoztak. Számukra is a nemesi birtokok és a mezővárosok adtak otthon, tekintettel arra, hogy a városok ettől elzárkóztak. Akiknek a nemesi birtokokon az elhelyezkedés nem sikerült, azok a házaló vándorkereskedelemmel voltak kénytelenek foglalkozni. Belőlük volt a több. Háton, bugyorban hordták a portékát, mert a lovaskocsival való árulást a vármegye tiltotta. Letelepedésük a földesúri szándékoktól függött. II. József több a zsidókra irányuló rendelete a
18. században az engedmények csúcsát jelentették: 1785-ben — mint fentebb szóltunk róla — eltörölte a személyi vámot, s megalázó hangzású ,,zsidóadó", „türelmi adó" elnevezéseket „kamerális taksára", azaz „kincstárnak fizetendő adóra" változtatta. 46 1783-ban lehetővé vált számukra a szabad költözködésjoga: a bányavárosok kivételével bárhova bebocsáttatást nyerhettek. 47
II. József 1790-ben bekövetkezett halálával ugyan megtörtént a zsidórendeletek időleges visszavonása is, de az egyenlősítési folyamatot nem lehetett már megállítani. A városok — mint a zsidók konkurrenciájától leginkább tartó településformák — a császár halálát ellentámadásra próbálták felhasználni, megkísérelve újból elérni azt, hogy a városokból a zsidók végérvényesen kiűzessenek. Az udvar és a magyarországi nemesi adminisztráció között kompromisszum jött létre, s a status quo megőrzése érdekében kibocsátották a magyar országgyűlésen a „De Judaeis" című 1790. évi XXXVIII. törvénycikket, amely a II. József, halála előtt, 1790. január 1-jei állapotok visszaállítására kötelezte a városokat, tehát a szabad költözések további biztosítására. 48 Ez a törvény szabályozta a zsidók helyzetét egészen az 1839/40-es országgyűlésig, ahol meghozták azok 19. századi helyzete szempontjából az egyik legfontosabb törvényt, az 1840. évi XXIX-est. Kötcse zsidósága számára az öt legfontosabb paragrafus mindegyike döntő jelentőségű volt.
Az 1. § újra megismételte az 1790. évi XXXVIII. t.c. szabad költözésre vonatkozó részét: „...ha ellenük erkölcsi magaviseletök tekintetéből alapos kifogás nincsen, az egész Országban és a kapcsolt részekben bárhol szabadon lakhatnak..."
A 2. § az ipar és kereskedeleműzés szabadságáról rendelkezik, a 3. a névhasználatot rögzítette, és az 5. § a telekszerzés szabadságát rendelte el: "Amennyiben az izraeliták polgári telkeknek szabad szerezhetése gyakorlatában lennének, az ily városokban ezen gyakorlat jövendőre nézve is megállapíttatik." 49 Az 1840-es törvény nyugtázta a magyar zsidóság korábbi törekvéseit a polgári átalakulásra, a modernizációhoz kapcsolódásra, s egyben immáron törvényes lehetőséget nyújtott arra, hogy ugyanezt a jövőben eredményesen folytassák. 1790 után Kötcsén az a kérdés, hogy a község zsidó társadalma mennyire van áthatva ettől a változásigénytől, mennyiben tud és akar eleget tenni gazdasági, közéleti és vallási-kulturális téren a modernizációs korszak kihívásainak. Van a kérdésnek egy ellenvonatkozása is, nevezetesen az, hogy a német etnikumú, a lutheránus ortodoxián nevelkedett, főleg német származású népesség milyen partnerré tudott válni ezekhez az erőfeszítésekhez, mennyire tudta ő maga tolerálni ezen közösség jelenlétét.
A zsidóság Európa más részein a számára kijelölt zárt városnegyedekben, gettókban lakott. Prágában, Berlinben, Salzburgban, Amsterdamban és a legtöbb európai városban ma is megtalálhatók a zsidónegyedek nyomai. Esterházy Pál kismartoni és Pálffy János Pozsonyban végrehajtott telepítéseikor is gettók jöttek létre, — Pozsonyban a „Schossberg és Zuckermantl" nevű negyedekben, melyek Pálffy birtokában voltak. 50 Megvonták az övezetek határait: Salzburgban sorompókkal ellátott kapukon keresztül lehetett csak bemenni a gettóba, Pozsonyban, a Schossberg-negyedben az utca egyik oldala — még Pálffy-birtok — zsidó házakból állott, míg a másik oldalon csupa keresztény lakott.
Mielőtt a kötcsei zsidók településformájának összefüggéseit vizsgálnánk, áttekintjük még, hogy a 19. században mely telkeket és házakat használtak zsidók ottlakás, vagy bármely más birtoklás formá jában. A 19. század első feléből rendszerezett leírás avagy térkép nem áll rendelkezésünkre. Az 1850- es évek végétől azonban a források egyre pontosabbak:
| Mai utca, házszámések | Mai tulajdonos ill. azonosító név | Telekkönyvi adatok, hagyományra alapozott kiegészítések |
| Fő u. 2. | Volt Halász-vendéglő | Nemesi birtok, 1890 június 25-ig közbirtokossági tulajdon, ekkor a község megvásárolja. Több zsidó bérlő használja. |
| Fő u. 4. | Posta | Nemesi birtok. Zsidó birtokosról nincs adat, de a hagyomány szerint lakták zsidók. |
| Fő u. 6. | Tóth Imre | Hoffmann Ábrahám és neje Veisz Jozefa. 1889. máj. 10-étől Deutsch Lipót és Deutsch Ernesztin. |
| Fő u. 16. | Máj Vilmosné | Koháry György. |
| Fő u. 20. | Czinkán Gábor | 1866. dec. 31-étől Bergel Sámuel és Grünhut Jozefa. |
| 1880. dec. 7.: Deutsch Hugó és Verbau Katalin. 1901. jan. 24.: | ||
| Singer Manó és Grausz Jozefa. 1954.: Somogyiné, Stein Erzsébet. | ||
| Főu. 17. | Reichert Imre | Nincs adat, a hagyomány szerint lakták zsidók. |
| Főu. 15. | Gazdakör | 1879. máj. 24: Müller Mór és Müller Miksa. A visszaemlékezé sek szerint az udvar végében egy kisebb zsidóház is volt. (id. Felde Sándor szóbeli közlése.) |
| Főu. 13. | Stark János | Nincs adat. Hagyomány szerint zsidóház. |
| Fő u. 11. | Varga István | Nincs adat. Hagyomány szerint zsidóház. |
| Fő u. 9. | Csizmadia Gyuláné | 1897. jan. 5.: Winberger Mór és neje Miller Nina. (1898. ápr. 2-án Kacskovits Károlyné, Antal Emília veszi meg.) |
| Fő u. 5. | Volt Fülöp-ház | Nemesbirtok. 1874. máj. 21.: Árverés útján Fischl Móricz. 1902. jún. 25.: Adásvétel, Münzer Ármin lajoskomáromi lakos. |
| Fő u. 3. | Csillagó bisztró OTP | 1874. jan. 30.: Neu Salamon 1874. aug. 11.: Braun Leopold és Weisz Cecília. A Fülöp ház és a Csillagó bisztró közötti telken lakás és műhely is volt zsidó tulajdonban. |
| Fő u. 1. | Bolt | Nemesi birtok. 1873. febr.6: Steinbach Mór. (1933. aug. 9.: Odor István Fischl bogiári lakostól vásásárolja meg.) |
| Kossuth L. u. 1 | Volt Landek Vilmos féle ház | 1886. nov.: Deutsch Leopold és Deutsch Clementina. 1889.: Steinbach Mór, dr. Krammerné, Steinbock Irma. (1909. ápr. 21.: Lohr Henrik) |
| Kossuth L. u. 3 | Volt evangélikus kisiskola | Zsellérház. Ungár Károly és neje Kohn Johanna. 1901. dec. 15.: Pintér Károly. |
| Kossuth L. u. 5 | . Dénes József | 1877. szept. 9.: Steinbach Mór Schwarzl Anna illetőségére fele részben. 1891. máj. 29.: Gamauf Lajosné. |
| Verseny u.6. Hősök tere 5. | dr. Feledy Gyula Lohr Lajosné | Kohn Éliás. Kerkapoly István szolgálatában állott. Nemesi birtok. 1874. márc. 6.: Kardos Móricz, öröklés útján Kardos Mátyástól. |
| Magyar u. 2. | Katolikus iskola mesterlakás | Római katolikus egyházi tulajdon. |
| Magyar u. 2. Magyar u. 40. | Lohr Andrásné Volt Lándoki-féle ház, ill. telek | Izraelita közösség. 1841-ben RosembergEmánuel. 1877. máj. 24.: Steinbock Mór és neje Kohn Cecília. 1899. Steinbock Irma öröklés címén. |
| Magyar u. 3. | Pacskó György | Nemesi telki birtok. Veisz Mózes 1887. okt. 27.: adásvétellel községi tulajdon, 1905. okt. 5: Trimmel Henrik. |
| Hősök tere 2-3 Hősök tere 2-3 | Lohr Jenőné Lohr Jenőné | Braun János kalapos és neje Koháry Katalin. Hirschfeld József. Ugyanazon a telken egy másik ház. Tul.: ifj. Kerber János, előtte vagy utána laktak zsidók. |
| Hősök tere 2-3. | Volt Porga-féle ház | Curiális birtok, ház melynek udvara a mellette lévő házzal közös. Mandl Gottlieb és neje Wiener Anna. 1893.: Mandl Adolfné, Kohn Riza — Wiener Annától adásvétel útján. |
| Hősök tere 4. Kis u. 5. | Boór Ferencné Schuler László udvara és kertje | Alkovits Albert. Udvara a délről mellett lévő házzal közös. Zsidó imaház. |
Mai utca, házszámések |
Mai tulajdonos ill. azonosító név |
Telekkönyvi adatok, hagyományra alapozott kiegészítések |
Kis u. 5. |
Schuler László háza |
Nemesi birtok udvarral és kerttel. 1872. márc. 24.: Kerber Katalintól Kardos Móricz adásvétellel. 1875. ápr. 18.: Neumann Lázár balatonfüredi lakos adásvétellel. 1889. okt. 17.: Kardos Mór és neje Goldstein Teréz adásvétellel. |
Kis u. 7. |
Gyöngyösy Mihály |
Kb. 1874-ben Rozs János. Egyes visszaemlékezések szerint később zsidóház. |
Kis u. 9. |
Kurázs-féle ház |
Bautnan István Éliás Menyhért. Ellentmondó adatok. Lehetséges, hogy zsidó zsellérház volt. |
Sósdombi u. 20. |
Gutmann Ádám |
Müller Móricz. Az 1910-es évektől Gutmann János. |
(Az adatokat feltárta és a inai birtokállással egybevetette Szabóné, Lázi Erzsébet.)
A kimutatás részben olyan épületeket említ, melyek még ma is állnak, épületszerkezeti elemeik tanul mányozhatók, a nyílászárók eredetiek, emitt-amott még a régi bútorzatból is lehet találni valamit. Az évszámok szerint a fenti kép a múlt század második felének állapotát adja vissza, tehát egy későbbi állapotot, ami a jelentől egy vékony idősáv választ el. Éppen ezért felbecsülhetetlen művelődéstörténeti érték az Antal József özvegyének, Mocsy Máriának hagyatéki irataiban szereplő házleírás 1841. június 4-éről.
Az özvegy curiális fundusán (nemesi telkén) lévő árendás házak leírásában 51 két ház szerepel, témánk számára kiemelkedő jelentőségüknél fogva mindkét iratot teljes terjedelmében közöljük:
„Klein Ádán izraelita lakása, melynek hossza 10 öl, szélessége 9 1/2 öl, napkeleti részén az utczára délinek egy kis bolt vagyon hozzá toldva 2 öl hosszú 1 1/2 öl széles. Az egész épület tömés, egy tűz falra éjszakról, teteje szalufákra 's zsupra 's hasogatott cserfa padlásra, lesározva.
A bolton vagyon ...ajtó vassarkokra, 's pántokra, vagyon a' boltba... egy stellás fenyő deszkából 7 fiókokra egy ugyanazon fiókok alatti rekeszekre — és kartonynak való választikok. Vagyon benne egy asztal kívül betsinálva... egy pénzfundfiókkal [?]. Vagyon az épületben 5 ajtó vas sarkokra, vagyon ablak 4. sz. vasgateres kémény és konyha kementse nagyobb és kisebb. Két katlan. Továbbá egy kamra simpla ajtóra vas sarkokra, 's pántokra — minden zár nélkül, a' ház végiben levő tűzfalon egy a' padlásra nyíló egyszerű fenyőfa ajtó reteszre és pléhre.
Vagyon ezen a' funduson istáló, melynek hossza 41/2 öl, szélessége 3 öl tömésből ... falra fonyásból, 's besározva, — egy ajtó vas sarkokra 's pántokra. A tető födélfára zsupra — padlása hasogatványokkal kirakott, 's lesározott—, kipadlatolva kétfelül.
Pincze föld alatt, melynek hossza 10 öl, szélessége 1 öl 1 láb, melynek egyrésze kivan rakva téglával, közepe fölső vége ismét kirakva, ajtaja rossz két felé nyilló, négy vas sarkokkal reteszre és pléhre.
Ezen a funduson van a zsinagóga, melyet a zsidó közönség maga épétetett — 's fizetnek tőle arendát... javára 30 frt-okat...
Végre vagyon ezen funduson egy kut... mint egy 6 öl téglából rakott, és egy jó itató vállu.
Rosemberg Emánuel árendás háza
A ház 10 112 öl hosszú, szélessége 3 öl 2 láb egy kis szűk téglával kirakott folyosó és három téglából kirakott oszlopokra az egész épület sövény fonyásfa lábokra, az épületnek nyugotti végét, mely földtől fölig és két sarkai téglából vannak kirakva, úgy a' konyha falának azon része, mellyen a' kémény ál tégla az épület teteje szalufákra zsuppra vagyon ezen épület napkeleti részén.
Egy bolt, melynek hossza 3 öl, szélessége 1 öl belső világossága —.van rajta egy utczára nyilló ajtó fenyő deszka borított két vas sarkokra és pántokra, van rajta két retesz azon belül egy egy fél ajtó a' boltba befelé nyilló két vas sarkokkal, pánttal és retesszel el látva az utczára egy ablak két felé nyilló vas sarkokra és forgóra jó övegekkel — 's vasgáterral a' bolt padlata régi a' boltból nyillik egy ajtó az 1-ső szobába fenyőfa fekete a régiségtől borított pléhre és réz fordíttóra. Van az ajtón kis ablak is és réz fogója, ezen első szoba le van padlatolva vagyon rajta két ablak régi olmos kis fiókokra vas gáterokkal egy vörös kupás kálha és egy ajtó fenyőfából régi vagyon, vagyon rajta két pléh egyik egészen rossz másik kilintses és réz behuzóra, padlása deszkából, besározott.
Konyha kéményre kisebb nagyobb sütőkemenczékkel, ajtaja alul fölül nyilló sarkokra, 's pántokra 'reteszekre, 2-ik szoba egy fenyő fa ajtóra vas sarkokra, 's pántokra, egy ablakra vasgáter nélkül kupás vörös kálha benne, 's téglával kirakva a' szoba földje.
Kamara vagyon rajta egy ajtó, egy ablak tok, ablak nélkül, 's padlás nélkül.
Pincze melynek eleje téglával berakva, ajtaja egyszerű fenyő deszkából két sarkokra 's pántokra— 's reteszekre, a' pincze hossza 21 1/2 öl, szélessége 1 öl belső világossága — 's téglából rakott 's boltozott.
Istáló melynek hossza 5 öl, szélessége 3 öl tömésből teteje zsupra és szalufákra hasogatott léczekre, padlása hasogatványokkal lepadlásolva, 's sározva ajtó rajta fenyő deszkából szimpla vas sarkokra, pántokra 's reteszekre, mellette az istállónak vagyon fészer, két fa lábokra.
Egyéberént az egész ház igen régi léven nagyon rossz karban vagyon, 's gerendái is töredezettek."
Mind a fenti kimutatásból, mind a Klein és a Rosemberg házak leírásából részletes képet kaptunk annak érzékeltetésére, hogy hol és milyen körülmények között laktak a zsidók a múlt század utolsó két harmadában. 1848-ig, a jobbágyság eltörléséig telekre ültetett, ill. zsellérházban árendát fizető, jobbágyi és zselléri státusú alkalmazottaknak számítottak. Az utóbbiak voltak többen, „házas zsellér" cím kével ellátva. A telekjegyzőkönyvek szerint — ha feltüntették azt, ha nem — minden zsidóház nemesi birtokon van. Az 1841-es Antal József-hagyaték két szereplőjének státusa az utóbbi házas zsellér viszonyt szemlélteti.
Kohn Éliást, Hoffmann Ábrahámot és különösen Veisz Mózest telkes jobbágyként is említik egyéb helyen, ezek földet is művelnek, üzletük is van, a többiekkel a földesúri szerződés nyilvánvalóan csak kereskedésre szól. Klein és Rosemberg házához boltok vannak toldva, berendezéssel, bútorzattal; ezek a kis alapterületű, inkább nyomorúságosnak mint megfelelőnek mondható falusi szatócsüzletek szolgálták a két család megélhetését.
A jobbágyság megszüntetése után a ház, a telek, s egyéb birtokok megváltás útján az őket birtokló családok kezén maradtak, később ezeket az utódok örökölhették, sőt — a hetvenes évek adásvételi ügyei bizonyítják — azokat áruba is bocsátották. Ugyanaz történt velük, mint a keresztény jobbágy- és zsellércsaládok bitokaival és házaival.
A telekkönyvi jegyzőkönyvek több helyen hiányosak. Vannak olyan birtokok is, ahol a jegyző könyvek fel sem lelhetők. Ezeknél a házaknál szájhagyomány útján is lehet következtetéseket levonni, feltéve, ha egyéb kútfők, például az 1868/69-es kiváló Péchy-féle térkép is alátámasztja azokat. 52 Bizonytalan a Fülöp-ház és az OTP közötti terület múltja, a Fő u. 11., 13., és a 17. sz. házak birtokosi sorrendje, a Verseny utca déli szakasza és a Kis utca egésze. Ezek azok a helyek, ahol, ha újabb adatok bukkannak fel, más helyzetet lehet majd leírni. Megállapítandó az Arany János u. 14. sz. ház hovatartozása is. Ebben a házban a Miller család lakott. A Miller család lehet német eredetű evangélikus is és lehet zsidó is, tekintve azt, hogy Miller Ábrahámot az adónévsorok a zsidók között említik. Testvérét Miller Ádámot nem, s éppen ez okozza a bizonytalanságot, mivel ők ketten a fenti házszámon együtt laktak. Kertjük a helyrajzi adatok szerint az izraelita egyházközség tulajdonában volt a Péchy-térkép mutatója alapján.
Bizonytalan a Koháry család hovatartozása. A Koháryak szerepelnek az evangélikus lelkészi hivatal összeírásaiban is,53 s Braun János kalaposmester felesége is Koháry. A Braun és a Koháry (Kajáry) nevek a zsidóösszeírásokban is végig ott vannak.
Ha a Koháryak zsidók voltak, akkor a Fő u. 16. sz. ház is zsidók által egykor lakottnak tekintendő, ha nem, akkor még annak az eshetősége is felmerül, hogy a Koháry család a múlt században kettészakadt, s egyik része lutheranizált. A kikeresztelkedés — ismerve az ortodox zsidóságra ilyen esetben nehezedő vallási és lelki terhet, s a retorziót — nehezen képzelhető el, de ki sem zárható.
A telkek jegyzékéből az ellenkezője derül ki mindannak, melyről bevezetőben az európai városokat említve szóltunk. Lakóhelyi elhelyezkedését tekintve a kötcsei zsidóság a telepítő földesurak praktikussága, vagy éppenséggel szeszélye folytán nem lett a „gettósodás" áldozata. Az igaz, hogy főleg a falu közepét „szállták meg", de ebben ők csak az elfogadó szerepkörére voltak ítélve. Telepítésük helyét az határozta meg, hogy hol volt arra alkalmas nemesi telek. A földesúri telepítések másik célja a kereskedelmi szolgáltatások megszervezése volt, ezért elsősorban azok a telkek jöhettek számításba, amelyek a centrumban, s nem a falu szélső sávjában feküdtek. (Kivételt képez Kohn Éliás; róla ugyanakkor sejthető, hogy inkább birtokigazgatói szerepköre lehetett Kerkapoly Istvánnál.) A földesúr, később a közbirtokosság a jobbágymunka termelékenységét tágan értelmezte, minden olyasmi biztosításáért fe lelősséget érzett, ami a faluközösség életét szervezetté, zökkenőmentessé tette. Ehhez a stratégiához tartozott a lelkigondozás megszervezése: ezért adományoztak a négy felekezetnek birtokot, építőanyagot a szakrális épületekhez. Ennek a stratégiának volt része a község kereskedelmének megszervezése, — ehhez a szolgáltatáshoz kellettek a zsidók, ügyességükkel, szakértelmükkel. A zsidókat a falun belüli földesúri telepítéspolitika megóvta a túlzott elkülönüléstől, keresztény jobbágyoktól övezve laktak, elősegítve ílymódon integrálódásukat.
Az ingatlankimutatásból levonható másik következtetés: a zsidóknak csak egy része vált 1850 után állandó lakossá. A 19. században — ha kisebb ütemben is mint a 18. században — tovább folyt a ki-beköltözésük.
A tempó nem lehetett sokkal nagyobb a keresztény lakosság fluktuációjánál. Ha összehasonlítjuk a faluban valaha bármely céllal megfordult zsidók névsorát a fenti ingatlanjegyzékkel, akkor az eltérés nyomban előtűnik. Sok volt az árendás zsidó 1850, sőt 1867 után is, valamint a kötcsei hetipiac által a faluba vonzott vándorárus, akiknek a tanyái éppúgy lehettek pajtákban, istállókban, mint a faluszélen. Ezekről a többé-kevésbé ideiglenes „szálláshelyekről" nincsenek feljegyzések. Házrészeket keresztények is adhattak ki nekik bérletbe, de ezekről a bérletekről sincs semmi konkrétum.
A nevek kérdése
Mielőtt folytatnánk a 19. századi közösség életének vallási, gazdasági és társadalmi szempontú elemzését, egy rövid szemlét tartunk afölött: kik voltak, neveik alapján lehet-e származási helyükre következtetni? A hatékonyabb ábrázolás érdekében szúrópróbaszerűen a névfelvételek történelmi és névtudományi vonatkozásait is érintjük.
Voltak bár a 19. század végén is kisebb hullámok, a zsidók tömeges bevándorlása 1825 táján érte el a csúcsot. A század második felében a népesség szaporodása inkább természetes szaporodás volt, annál is inkább, mivel növekedési mutatóik magasabbak voltak a többi népcsoporténál. Demográfiai szempontból az 1820-as évek igen fontosak.,,...1825-ig kialakult a mai magyar zsidóság a maga antropológiai és néprajzi adottságaival, különleges szellemi és szociális alkatával." 54 A IV. sz. melléklet ezt a számbeli növekedést tükrözi, mutatva Kötcse javára jelentős arányeltolódást is a környező községekkel szemben. Kötcsén 1821/22-ben 14 család élt, Szóládon, Szárszón, Kerekiben, Kapolyon 1-1, s a Kötcsénél jóval nagyobb Kőröshegyen is csak négy. 55
A 84 név, melyeket az alábbiakban közlünk, zömében a negyvenes évekig már megjelenik a faluban. A legkülönbözőbb forrástípusok (anyakönyvek, szerződések, meghívók, jegyzőkönyvek, nyugták, magánlevelek stb.) tanulmányozásával ennyi nevet sikerült összegyűjteni. Gazdáik több-kevesebb ideig a faluban tartózkodtak. Ha az iratanyagokat tovább kutatjuk, egészen bizonyosan újabb nevek is előjönnek, mégis az alábbi listát bátorsággal lehet „törzslistának" tekinteni:
| Angyal (Engel) | Fischer |
| Alkovits | Frank |
| Altsländler | Friedl (Friedle, Fridii) |
| Benedek (Bénidig, Benedikt) | Fürst |
| Berger (Perger, Bergel) | Gottlieb |
| Beck | Glaser (Glázer) |
| Blum | Grünbaum |
| Braun | Grünhut |
| Braier (Breier, Breuer) | Herskovits |
| Bernáth | Hirschfeld (Hirsfeld) |
| Baucherer | Hoffmann |
| Deutsch | Holzer (Holczer, Holtzer) |
| Eibenschütz | Inhof |
| Fichsl (Figszel, Fikszel, Fischel, Fischl, | Jámbor (Fromm) |
| Fischli, Fiszl, Fixli, Füchsel, Füxli) | Jud |
| Finaly (Finály) | Kajári (Koháry, Kohári) |
| Kardos (Kardus) | Pollack (Polák, Pollák, Lengyel) |
| Kázmér | Pék (Backer, Becher /?/) |
| Kirschner (Kürschner) | Pick |
| Kohn (Koheim, Kochim) [?] | Rosenberg (Rosemberg) |
| Klein | Roth |
| Krem | Schön (Schén, Schín) |
| Kromer (Kramer, Krammer) | Schönberger |
| Krausz | Schwarz (Schwarzl) |
| Kunschaft [?] | Selzer |
| Lamm | Silberstein |
| Lederer | Singer (Zinger) |
| Lebl (Löbl) | Sleifer |
| Löwinger | Somperger |
| Löwy (Löw) | Sonnenstein |
| Mitzky (Müczki) | Spitzer |
| Marton (Márton) | Steinberger |
| Mandl (Mandel) | Steinbock (Steinbach, Stámbock) |
| Mauthner (Mautner) | Steiner |
| Miller (Müller) | Trepper |
| Mittler(Mitler) | Ullmann (Ulman) |
| Münzer (Münczer) | Ungár |
| Neu (Náj, Ney, Nej) | Veisz (Weisz) |
| Neumann (Nejmann) | Wahktli |
| Oblath (Ablat, Oblát, Beláth) | Werbau (Werbák [?]) |
| Polatsek (Polacsek, Polácsik) | Wolf |
| Partzel |
Sokan vannak köztük, akik éppen csak egy kis ideig tartózkodtak itt, szolgálói, segédi szerepkörben tevékenykedtek valakinek az üzletében, vagy műhelyében, aztán a szerződés lejártával odébbálltak. Ilyen „átmeneti" nevek a Lamm, Schönberger, Sleifer, Beck, Sonnenstein, Somberger, Krém, stb. „Őshonos" családnevek az Alkovits, Braun, Deutsch, Fichsl, Finaly, Glaser, Hoffmann, Kajári, Kardos, Kohn, Löw, Mitzky, Mandl, Mauthner, Miller, Neu, Oblath, Klein, Rosenberg, Schwarz, Singer, Steinbock, Veisz és a Werbau nevek, a listát a teljesség igénye nélkül nyitottan hagyva. Hat fős akkori átlagos család létszámmal számolva egy 1536-os eszmei számot kapunk: ennyien éltek zsidók Kötcsén az 1820-as évektől a századfordulóig letelt négy emberöltő alatt.
A zsidók a 18. század folyamán nem rendelkeztek mai értelemben vett polgári vezetéknevekkel. Keresztneveik mellett a férfiak többnyire a nagyapai, a nők a nagyanyai keresztneveket használták megkülönböztető névként. 56 Voltak vezetéknevek — többnyire ragadványnevek állandósulásai —, de ezek a 18. században rendszertelenek és kialakulatlanok voltak, éppen ez idő tájt mentek keresztül egy lassú megszilárdulási folyamaton. Ma sem szokatlanok ezek az ún. „differenciáló ragadványnevek". mint ahogyan a nem zsidók között is nagy számban fordultak elő ilyenek: példának okáért Kötcsén is a tucatnyi Reichert megkülönböztetésére — Olajos, Kishartmán, Gottlieb, Aranyos, Látóhegyi, stb.
Vezetéknevek, mint polgári jogi tartozékok csak II. József 1787. július 23-án kibocsátott zsidórendelete következtében állandósultak, melyben a zsidóságot állandó név viselésére kötelezték. A névrendelet egyértelmű volt és szigorú. Elrendelte, hogy 1788. január 1-jétől a Habsburg Birodalom összes tartományában élő zsidók német család- és keresztneveket kötelesek felvenni, s hogy ezeket életük teljes idején keresztül viselniük kell. 57 A rendelet még azt sem engedte meg, hogy a zsidóság köznyelvi anyanyelvében, a jiddisben használatos keresztneveket vegyenek fel. Kötelezték őket arra, hogy választott neveiket adják meg 1787 novemberéig a helyi elöljáróságokon. 58 A beérkezett névigényeket a körzeti rabbinátusokkal egyeztetve a helyi vezetőknek könyvelniük kellett, s a névfelvételről igazoló szelvényt kellett kiállítaniuk. A rabbikat kötelezték arra, hogy a körülmetélési- és születési jegyzékeket német nyelven vezessék, természetesen az új típusú polgári neveken. A be nem tartás esetére kilátásba helyezett szankciók nemcsak a zsidókat, de a rabbikat is érintették.
Az anyakönyveket nem vezető rabbikat első fokon 50 forint büntetéssel, másodszorra elbocsátással és a hivatali alkalmatlanság kimondásával fenyegette meg a törvény. 59
A rendelet megpróbált rendet teremteni, s ugyanakkor kényes helyzet elé állította a hagyományaihoz a vallási parancsolatok miatt is ragaszkodó zsidóságot. A neveket a szó konkrét értelmében máról-holnapra kellett kiválasztaniuk, s ahol ez nem ment, vagy nem akaródzott menni, ott a hatóságok erőszakhoz folyamodhattak. Sok gyúnynévből lett az erőszakos névfelvétel révén családnév. 60 A felvett nevek minőségükben egészen mások voltak a 18. századi neveknél. A 18. századiaknál a névviselés puszta spontaneitás volt, gyakran változott, a II. József utániaknál kényszer tárgya, s egy életre rögzült. A régi típusúak a keresztény társadalommal kialakított viszonyt fejezték ki, az újak az emancipációról, a beilleszkedésről, s a hivatalok visszaéléseiről tanúskodtak. 61
A névrendelet csak Kelet-Európában jelentett nagy változást, Magyarországon ebben az időben már sokaknál állandósult keresztnév-vezetéknév viszonyban élt a keresztnév és a nagyszülői név, vagy ragadványnév kapcsolat. Nagyapai vezetéknév Kötcsén a Benedek és a Bernáth. Mindkét család a 18. századból áthúzódó őshonos família. Scheiberné, Bernáth Lívia véleménye szerint a keresztnevekből keletkezett családnevek aránya elérte az országban az egész névanyag 80 %-át. Kötcse különös eset, ezek a keresztnév-családnév alakok mindig is kevesen voltak, s 19. század végére teljesen eltűntek.
Kötcse zsidó családnevei — a pragmatikus, eredetre és foglalkozásra utaló neveket leszámítva — szépek, szemléletesek, a névfelvevők dús fantáziájáról, romantikus alkatáról árulkodnak: Rosenberg, Stern, Gottlieb, Hoffmann, Schönberger, Silberstein, Grünhut, Grünbaum, Sonnenstein. 62 Vallási odaadásról szólnak, személyes szelídséget sugallnak a Jámbor, az Angyal, Lamm (bárány) és a Gottlieb (Isten kedveltje) nevek. A névadó bizottságok rendelkeztek jókora „kínálattal" is, fantázianevekkel, amelyekből a kliensek választhattak. Persze a választás ténye önmagában is jellemez, minden döntés személyiségjegyeket visel magán.
A nevek zöme foglalkozást jelentő név. A Breuer, jelentése „serfőző", arra utal, hogy a zsidóság 18. századi kedveit és engedélyezett foglalkozása a serfőzés volt. A Glaser (üveges), Kürschner (szűcs), Lederer (bőrös), Mauthner (vámos, vámbérlő), Berger (pénzt kölcsönadó), Müller (molnár), Holtzer (famunkás, fával dolgozó), Sleifer (köszörűs), Steiner (kőfaragó) — és még számos más a kereskedelem és kézművesség világából ered.
A névfelvétel kapkodásában a foglalkozásneveken kívül azonnal mobilizálható névcsoportot jelentettek a személyes külső-tulajdonságnevek: Braun (barna), Veisz (fehér), Schwarz (fekete), Roth (vörös), utalva a hajszínre, a bőrszínre, sőt a szem színére is.
A különös ismertetőjegyekre visszakövetkeztethető nevek csoportjához sorolható a Neumann (új ember) és a Neu (új) családnevek. 63 Kevés családnév viseltetett az ún. rangnevek csoportjából (Kohn, Löwy, Singer), de ezek közül a Kohn és a Singer név végig megtalálható név volt Kötcsén. A Kohn név papi családi eredetre utal (cohen=pap), ennélfogva elsőrendűséget kölcsönöz viselőjének. Gyakori változatai a Kohen, Kahána, Kagan, Katz, Katzmann, angol nyelvterületen a Cowen. 64 A Singer (éneklő) a héber chasan (előimádkozó) szó német fordítása. 65 A Löw családnév isteni eredetre megy vissza, azon képzeten alapszik, hogy bizonyos állatok a bennük élő erő révén isteni hatalommal felruházottak. A Löwe (oroszlán) a Juda/Jehuda héber név párja. A Wolf (farkas) ugyanerre az elvre vezethető vissza, a kötcsei jegyzői irományokban felváltva szerepel a „Wolf és a „Farkas" névalak egy és ugyanazon személy megjelölésénél. Lehetetlen eldönteni a FischI név hovatartozását. A Fuchs (róka) kicsinyítőképzős variánsai (Füchsl, Fixl, Fichsl=rókácska) éppúgy szóba jöhetnek, minta Fischl=kis hal, halacska változat. Az első esetben a név a Löwe-Wolf típusú totemisztikus eredetű névcsoportba tehető, ha a „kishal" jelentést vesszük számba, akkor pedig a bibliai Jónással, azaz Józsuával találunk összefüggést. Józsua ugyanis „Bin Nan", azaz ,,a hal fia". 66 A Mandl család neve a „Menache" becéző alakja (Mendel, Mendelsohn, Mandula, stb.) 67
A földrajzi nevek aránya is jelentős, belőlük — óvatos megközelítéssel - a valamikori ősök bevándorlási iránya is megsejthető. A Rosenberg nem biztos, hogy fantázianév, az is előfordulhat, hogy valamelyik osztrák vagy német „rózsahegyről" van itt szó, vagy pedig a Liptó megyei Rózsahegyről (Ruzomberok). A Somberger név is ilyen, belőle is több van német nyelvterületen. A Pollack, Polatsek lengyel, tehát orosz-lengyelországi vagy galíciai eredetre utal, mint „egy településnél szélesebb körű megjelölés". 68
Ugyanígy mutat a Deutsch és a Frank német birodalmi eredetre, de jelentheti az ősök anyanyelvét is. A Kaján név a morva határon fekvő Gajár falunévvel azonos. A faluban valamikor harmincadvám volt és fontos határátkelőhelynek számított. 69 Az Ulmann család nevét általában egy ,,l"-lel írják, ezért talán elfogadhatjuk azt, hogy emögött a németországi Ulm város neve áll. Adott településen belüli megjelölésnek számít az Inhof (udvarban) név: arra gondolhatunk, hogy a nevet ragadványnévként először használó ős egy lakóház udvari hátsó traktusában lakhatott. Jelenthette ez a templom-, vagy az iskolaudvart is, ezen utóbbi eset magasabb társadalmi állást feltételez. (Sakter, tanító, előimádkozó, stb.) 70 A Weinberger (szőlőhegyi) is adott helységen belüli megjelölés. Utószótagjukról ítélve a zsidóság keleti ágából származhatott az Alkovits és a Herskovits család őse. 71
A keresztnév-családnév tipológiájú nevek mindegyike szerepel Scheiberné, Bernáth Lívia 1787 előtti névanyagot vizsgáló munkájában. A nevek száma kevés, de világossá teszik, hogy viselőik ekkor már az országban, sőt Kötcsén voltak. Neveik készen álltak, csak „adminisztrálni" kellett azokat. Ez a csoport a 19. század elejére már tapasztalatokkal rendelkezhetett arról, hogy hogyan lehet többségi magyar, ill. német kultúrájú közegben élni.
Hitélet, művelődés
Épületek
A 18. században a falun belüli hitéletnek semmi nyomát nem találtuk. Nem is lett volna értelme imaház építésének, hiszen a létszám oly csekély volt hosszú évtizedeken át. A kötcsei zsidóság vallási életében kezdettől fogva Tab volt a fontos. Kötcsének a későbbi időkben sem alakult ki szervezeti önállósága és identitása. Tabon 1762-ben már áll a zsinagóga. (XIX. sz. melléklet) és 1772-től neves rabbik egész sora vezeti a közösséget.
A két vallási közösség — a kötcsei és a tabi — kapcsolatáról ebből az időből nem ismerünk semmilyen dokumentumot. 1821 -ben a 14 családból álló közösségnek van már némi szervezettsége, 72 Gasparus Benedek minden bizonnyal a „zsidóbíró" hivatalát tölti be. A 80 fős közösség esetében a hitélet szervezettsége nagy valószínűséggel feltételezhető. Lehet, hogy már ebben az évben megvolt az imaházuk, de az utóbbinak első említését csak 1841-ben, a fentebb már említett Antal örökségi leltárban találjuk. 71 Itt arról van szó, hogy Klein Ádán haszonbéres telkén van a zsinagóga, melyet a helyi közösség épített, s a telekhasználatért 30 forint árendát fizetnek az Antal családnak, a nemesi telek tulajdonosának. Semmi híradás nincs arról, hogy ez az épület milyen volt, a leltár a továbbiakban csak a haszonbéres zsidóházzal foglalkozik. Egy azonban bizonyos, bármilyen épület is volt ez az imaház, semmiképpen sem állt azon a Kis u. 5. sz. alatti telken, ahogyan arra a jelenlegi falu idősebb lakó emlékeznek. Ez a Kis utcai épület 74 jóval később, az 1870-es években került arra a helyre, korábban még lakóház sem volt itt. A Péchy-féle térkép tényei erről árulkodnak.
A Péchy-térképen ugyanis 1858-ban ezen a helyen a mai Kis u. 5. sz. ház méreteivel és helyzetével teljesen azonos melléképület áll — tőle nyugatra, a háromszög alaprajzú kérdéses területen semmi sincs. 75 Péchy Imre térképe földmérői remekmű, teljesen kizárt, hogy akkor meglévő, fontos épület le maradt volna róla. Ezzel szemben Antal József hagyatéki leltára 17 évvel korábban szintén hitelt érdemlően tudósít az imaház meglétéről.
Ha alaposabban szemügyre vesszük Klein Ádán házát, akkor láthatjuk, hogy ilyen jókora méretű 9,5 öl x 10 öl alapterületű (kb. 19 m x 18,20 m) és ráadásul majdnem négyzet alapú ház sehol sincs a falutérképen 1858-ban. Adódik a következtetés: erre az időre ezt a házat már lebontották. Ha tovább elemezzük az elmondottakat, akkor arra a következtetésre jutunk, hogy még hasonló formájú ház sincs ebben az évben a térképen, merthogy az írás 2 öl x 1,5 öl alapterületű üzletet is említ az épület délkeleti sarkához toldva.
 |
| A zsinagóga rekonstruált rajza egykori fénykép alapján |
Péchy nagyon precíz térképén ennek a toldásnak is szerepelnie kellene, de azok az épületek, amelyeken toldás van egészen más méretűek és formájúak. Három fontos adatot kell még megvizsgálnunk: az egyik a „mintegy" 6 öl mélységű kút, a másik a pince, amely észak-dél irányában húzódik, a harmadik az a megállapítás, hogy a ház napkeleti része az utcára néz. A tények teljes körét egyeztetve arra a következtetésre jutottunk, hogy az a ház a Hősök tere 5. sz. alatti ház lehet, a volt Kardos-ház, 76 fenntartva annak a lehetőségét is, hogy esetleg a Fő u. 17. sz. alatti is szóba jöhet (Reichert Imre háza).
A kút mélysége többé-kevésbé egyezik, a 6 öl mélység megközelítőleg 11,40 méternek felel meg. A kút jelenlegi mélysége a fenékig 9 m. Ez a szám az udvar eróziója és a természetes feltöltődés következtében még elfogadható. A jelenlegi pince sokkal rövidebb és egy kicsit szélesebb mint az akkori: 2,50 m. Figyelmünket azzal érdemelte ki, hogy míg a faluközpontban az összes pince tájolása kelet nyugati, addig ezé észak-déli. Ez az egyetlen kivétel. A lajstromban leírt pince tájolása egészen biztosan északi, hiszen úgy szól a leírás, hogy „Pincze föld alatt, melynek hossza 10 öl 1 láb, melynek egy része kivan rakva téglával, közepe fölső vége ismét kirakva..." A jelenlegi pincében a lejárat egy nyugatról keletre vezető lépcső, majd utána maga a pince balra, tehát északra tart. Azt pedig bárki tudja, hogy Kötcsén a „föl" szó mindig az északi feluvéget, a „le" pedig a délit jelenti. A jelenlegi pince és a jelenlegi kút teljesen ki van rakva téglával. A régi pincék végének lefalazása a faluban régebben sűrűn előfordult, 77 ez némi magyarázatot nyújt arra, hogy a jelenlegi pince miért nem 19 m hosszú.
A harmadik adat, miszerint az utca a ház keleti frontján van döntő bizonyíték. Keletre néző zsidóházak csak a Fő utcában lehettek, de ezek egyikében sincs észak-déli tájolású pince. Az érvelés ezen pontján lép be a Fő u. 17. sz. ház. A kút mélysége ugyanis itt pontosan 12 m. Van a telken egy 12 m hosszúságú pince, de sokkal szélesebb, mint amiről a leltárban olvashatunk, és ráadásul a tájolása sem észak-déli.
Felvetődött az a gondolat is, hogy ez az épület esetleg a falu külső részein lehetett. Ez azonban azért nem logikus, mert üzlettel épített zsidóházakat éppen a kereskedelem forgalomigénye miatt nem volt célszerű a perifériára helyezni. Van még ezzel kapcsolatban egy másik szabályszerűség is: zsidó használatban lévő házakat a helyi közbirtokosság zsidó családoknak adott tovább, hiszen ez volt e házak rendeltetése.
Ha az eddigi vonalon haladunk tovább, ismét csak Péchy térképe nyújtja a legbiztosabb segítséget. 1858-ban a Kardos-ház rajta van a térképen, de nem négyzet az alaprajza, hanem téglalap, hozzá toldott bolt nincsen rajta, de nem is kell, hogy rajta legyen, mert Kardos Mátyás, aki a házat építette, a ház északi végében helyezte el a boltját, „boltozattal", ahogy a nevében is van, s ahogy akkoriban illet. 78 Az 1858-as helyrajzi jegyzéken a maival azonos téglalap alakú ház már hivatalosan is Kardos Mátyás tulajdonában van. 79 A ház nem tömés, mint ahogy azt a leltár írja, hanem tégla, ami a bontás-újraépítés verziót támasztja alá. Egyháztörténeti szempontból pedig azt a sokkal fontosabb verziót helyezi előtérbe, hogy a Hősök tere 5. sz. alatti telken állott egykor Kötcse első zsidó imaháza. Hogy hol, az udvar melyik részében, azt még kikövetkeztetni sem tudjuk. Biztosan nem az utcafronton, a mostani garázs és istálló helyén; ennek az a magyarázata: a múlt század elején zsinagógát utcafrontra nem engedtek építeni.
Magától értetődő az lenne, hogy zsidó közösség eladja, vagy lebontja a régi imaházat, felépíti a Kis utcai újat, és átköltözik oda. Nem ez történt. A zsidó imaház ugyanis 1848 táján — de nem később, mint 1849-ben — leégett. Először az 1848/49-es adóösszeírásban fedezhető fel az, hogy a zsidó közösség ezekben az esztendőkben a tűzvész miatt adómentes. 80 Ebben az időben a faluban tüzeset miatt senki sem kapott adómentességet, csupán a zsidó hitközség. Utána még évekig tart ez az adómentesség, majd 1855 táján megszűnik.
1858-ban a Péchy-térképen és a hozzá csatolt névjegyzéken a Magyar u. 2. sz. ház 81 telkén ugyanakkor olvasható a bejegyzés, miszerint a telek és a rajta lévő épület a „zsidó közösség"-é. Ez a ház a térképen ugyanott van, mint a mai. Ez a Lohr András-féle ház méreteiben hajszálpontosan megegyezik Rosenberg Emánuel árendás házával. A bejárat délre néz, északra a szomszédos telken, 82 a Rosemberg- házhoz egészen közel, azzal párhuzamosan északra néző bejárattal a római katolikus mesterlakás áll, tőle nem messze a harangláb. Lehetséges, hogy ezeket az árendás házakat későbbi kutatások eredményeként a Fő utca 17. és 13. sz. házak közé kell majd elhelyeznünk, de ha mégis az első variáció igaz, akkor a Kardos-ház a katolikus eklézsia telke és a Lohr András-féle ház együttesében egy „kultikus központ" képe áll előttünk. Ezt a „központot" az Antalok alakították ki, valamikor a falu újkori történelmének hajnalán. Feltehetően jóval régebben, mielőtt a Kossuth Lajos utca északi oldalán emelkedő halmon a másik egyházi együttest kialakították volna az evangélikus, a katolikus és a református telkek adományozásával. (Ezekre a telkekre emelték aztán 1797-ben az evangélikus templomot, majd később a református imaházat.)
Lehetne még keresni az 1848 körüli tűzvész okait, erre indít az adóívek áttekintése; de tudjuk, hogy nemcsak csak az az imaház égett le, hanem a fél falu. 1848 elején, a március 15-i eseményeket követően a közbiztonság fellazulásával zsidóellenes megmozdulásokra került sor az ország több városában. Pozsonyban kezdődtek március 18-án, (ezeket a megmozdulásokat maguk a márciusi ifjak segítségével verték le) majd folytatódott Szombathelyen, Pécsett, valamint Székesfehérvárott. 83 Semmi adat sincs a tűz valódi okairól, lehet gyújtogatás előzte meg, lehet hogy nem: ennek kiderítése későbbi kutatások tárgya lehet.
Azt, hogy a Kardos család korábban hol lakott, nem tudjuk. A faluba költözésük idejét nem állapítottuk meg. A negyvenes években — 1843 után egészen bizonyosan — Kardos Mátyás és Mózes, valamint apjuk, az akkor már 67 éves József, feleségével Rozinával, három külön családfőként szerepelnek. 84 Az 1848/49-es összeírásban fentiekkel ellentétben nem szerepel már a Rosemberg (Rosenberg) név, tehát vagy kihaltak, vagy elvándoroltak. Az történhetett, hogy a Rosemberg-kereskedőházat az Antal-család — talán az élvezeti joggal bíró özvegy, Mocsy Mária — átadta további árendás használatra a hitközségnek. Ugyanebben az összeírásban a Klein nevet sem találjuk, ez megerősíti azt a feltételezésünket, hogy ők is kihaltak, vagy elköltöztek, s az így szabadon maradt házat és a leégett imaházat Kardos Mátyás megvette — 1840 óta az ingatlanvásárlás, ill. az ingatlanmegváltás lehetséges volt — a régi tömésházat lebontotta, a pincét némileg átalakította, s egy olyan megint csak nagyméretű házat épített (29m x 9m), amelyben a nagycsalád, cselédséggel együtt kb. 9 fő, valamint a bolt egyaránt elfért. Lehet persze, hogy Kardos Mózesnek, a Mátyásnál 12 évvel fiatalabb és szegényebb testvérnek már akkor önálló lakóháza volt valahol a község területén. Hozzá kell tennünk, hogy arra sincs bizonyíték, hogy a Klein-ház nem égett le az imaházzal együtt.
Ha a gyülekezet a Rosemberg-házat használta imaháznak és iskolának, az csak átmeneti kényszermegoldás lehetett, mivel a ház méretei és beosztása miatt erre a célra nem volt alkalmas. 1867 után a kötcsei zsidók létszáma ugrásszerűen megnőtt. Ez az az időszak, amikor már 200 fő fölé emelkedik a számuk. A helyszűkéből azt a következtetést vonhatták le, hogy új imaházra van szükség. 1868, az egyenjogúsítási törvény után fordul a zsidók figyelme a Kis utcai telek felé.
Ez a telek „nemesi szabadbirtok" kategóriában volt, s mint ilyent a hitközség használta már az 1850-es évek elején is, de hogy mióta, azt nem tudjuk. A telek egy lapon szerepel a Bükben lévő temetővel. 81 1865-től kezdve zálogjogi ügyletek tárgya, 1865. szeptember 13-án Veisz Mózes tabi lakos bekebelezi. Három évvel később a hitközség adósságának fedezeteként Ungár Károly kötcsei lakos veszi át a zálogjogot 573 Ft 75 kr. értékben. Ezután az adósság kamatostul növekszik: a hitközség valószínűleg komoly anyagi gondokkal küszködött. 1872. április 14-én törlik a végrehajtási bejegyzések egy részét, s 1875. április 15-én árverezésre kerül sor, s az adósságok törlése másnap meg is történik. 86 Lehetséges, hogy erre az időre sikerült csak a hitközségnek az anyagi viszonyokat rendezni, s ekkorra sikerült a területen birtokjogukat megszilárdítani.
Az új, sokak emlékezetében még élő imaház építésről semmit sem sikerült feltárnunk. Ezért nagyon becses forrás az 1876-os telekkönyvi bejegyzés, mely már konkrétan megállapítja, hogy a 238-as házszámon egy 99 n. öles területen áll a „templom". Ugyanitt rituális fürdő is van. 87 A templom korábbi meglétéről adatokat találni nem sikerült. Nagyon fontos a telek használata szempontjából, hogy ezen az iraton az a közelebbi megjelölés is olvasható, hogy „zsidóköz", amely régebben a Kis utca keleti részének az elnevezése volt. 88 Találgatni lehet csak, hogy a hitközség eladósodása, az adósság 1875. évi törlése és egy esetleges [?] 1875/76. évi imaházépítés között milyen összefüggések vannak. A telekkönyvi B-lap hiányában ez megint csak későbbi kutatások tárgya.
A vallási szervezet
A zsidó hitélet a tiltottság és az üldözöttség állapotából sokkal később érkezett el a megtürtség, majd a „bevett vallás" állapotába mint a keresztény felekezetek. Az Antal család és a részben evangélikus vallású közbirtokosság vallási türelmének köszönhetően — mint ahogy ezt a fentiekben a telekadományozásokkal kapcsolatosan előadtuk — a kötcsei zsidóság érezhetően „szélárnyékban" volt. Eredeti iratanyag, amelynek alapján ennek a védettségi állapotnak, s tágabban a hitéletnek a részleteit ki tudnánk dolgozni, nem maradt fenn, vagy pedig levéltári rendezetlenség miatt lappang valahol. 89
Háttérforrásként áll rendelkezésünkre egy német nyelvű megyefőnöki jelentés, melyet Grünhut Dávid lengyeltóti rabbi írt Somogy megye hitéletéről, s az akkori egyházszervezeti viszonyokról. 90 A zsidóknak 1851. július 4-e előtt nem volt a maihoz, s az akkori keresztény vallásokéhoz hasonlatos centralizált egyházszervezete, alá- és fölérendeltségi viszonyok szerint megszervezve, országosan kötelező normatíváknak alárendelve. 1851-ben egy császári rendelet hozott ezen a téren előrehaladást, a rendelet kötelezővé tette a zsidó hitközségek (Cultus-Gemeinde) megszervezését. A megyében a rendeletet végrehajtották, minek következtében tíz új Cultus-Gemeinde jött létre, főleg a megye déli és középső részén (Kaposvár, Szigetvár, Gige, Csurgó, Gyöngyösmellék, Marcali, Lengyeltóti), de Tabon és Ádándon a megye északi régiójában is. Az új központok a korábbiakban már működő rabbinátusok székhelyei voltak, köztük Tab is, hiszen ekkorra itt a rabbinátusnak már majd 80 éves múltja volt.
Grünhut haladó szellemű rabbi volt, s konzervatív kollégáiról alkotott lesújtó véleményét meg sem próbálta palástolni, hatalmaskodással, fanatizmussal, bárdolatlansággal, sőt a tisztségviselőket még korrupcióval is megvádolva. A megye zsidóságát az 1851-es reform előtt hat személy képviselte. Grünhut szerint megválasztásuk tisztázatlan körülmények közepette történt, megvesztegetésekkel, mint a korábban szokásos megyei tisztújítások alkalmával, s bár ezen elöljárók megbízatása tiszteletbeli volt, mégis találtak bizonyos utakat („titkos kiadások") a közösségi pénzek elsikkasztására. 91
A tabi rabbiról, és községének állapotáról — a tabi rabbi már 1851 előtt is a kötcseiek „vallási elöljárójának" számított — ugyancsak elítélően nyilatkozik. Az eklézsia gazdag — írja — de a hívek állampolgári ismeret, műveltség tekintetében alacsony színvonalon állnak, húszan-harmincan közülük még egy sort sem tudnak leírni németül, de ez hogy is lehetne másként, ha a rabbi nem vezette be a rendszeres iskolai oktatást. A hiányosságoknak a rabbi műveletlensége és közönyössége az oka, ez az ember valósággal terrorizálja híveit. 92
A jelentés Kötcse szempontjából aktuális része az a fejezet, melyben az ún. „algyülekezetek" (Af-tergemeinde) szerepével foglalkozik. A „jesef'-nek, melyeket a német elnevezésből kiindulva egyaránt lehet fordítani „al-", vagy „algyülekezetnek", 1851 előtt a megyében lényegileg teljesen önálló, önmagukat igazgató közösségekként működtek. Abban különböztek a hitközségektől, hogy élükön nem rabbi, hanem a sakter (vágó, metsző) állt, aki egyúttal az előimádkozó szerepét is betöltötte. 93 Alapvető feladata volt az állatok levágása, s annak megítélése, hogy a levágott állat kóser (egészséges, tiszta), vagy tréfe (egészségtelen, tisztátalan), tehát ő volt a szigorú étkezési törvények őre. A sakteri hivatalok, éppúgy mint az algyülekezetek, az 1851-es reformok után is megmaradtak, tehát Kötcse esetében sem történhetett ez másként.
Kötcse zsidó hitközsége története során végig, kb. az 1910-es évekig alkalmazott sakterokat. Az első említés Stern Ábrahám kántorról esik: a feltárt irat az 1843. évi összeírás. 94 Nagycsepelyen már jóval korábban, az 1779/80-as listán szó esik Joán Farkas szabómesterről, aki „némelykor húst is vág". 95
A sakter és/vagy kántor hivatalának eleinte előnye anyagi is volt, hasonlóképpen a bírói, az evangélikus és más felekezeti dékáni, tanítói tisztségek betöltőihez hasonlóan adómentességet élvezett bizonyos adónemekben. A sakterek teljes névsorát nem tudjuk bemutatni, feltárt évük szerint az alábbiak ismeretesek: Stern Ábrahám (1843), Schön Salamon (1861, 1895), Partzel Manó (1864, 1870), Kohn Lipót (1887), Steiner Jacob (1891), Silberstein Ede (1906), Müller Móricz (1910-es és 20-as /?/) évek. 96 Csak a megközelítőleg pontos lista birtokában lehetne hű képet alkotni arról, hogy egyszerre csak egy személy működött ebben a tisztségben, vagy párhuzamosan, illetve felváltva több is. A fenti átfedések az utóbbi variációt erősítik.
Az anyakönyvezés csak 1851 -től indult el a keresztény vallásokhoz hasonlatos módon. A kötcseiek külön anyakönyvezést nem folytattak az 1851-es rendelet értelmében, minden eseményt a tabi anyakönyvben jegyeztek fel, a 60-as évekig csoportos beírás formájában. Akkoriban a kezdetlegesebb közlekedési viszonyok miatt erre két-háromhavonként került sor. Születésnél a szülők neveinek feltüntetése mellett a „komákat" is feljegyezték, a fiúknál a körülmetélést végző személy — többnyire a sakter — nevét, a szertartás időpontját, lányoknál a névadás napját. Az esketéseknél majd minden esetben ott áll a rabbi neve — esetünkban a tabi ún. „kerületi rabbi" — a tanúk neve, és hasonlóan a keresztény felekezetekhez az a záradék, hogy hányszor és melyik zsinagógában hirdették ki a házasságra lépőket. A szabályos a zsidóknál is a háromszori kihirdetés volt. Érdekessége a születési anyakönyveknek, hogy külön rovatban szerepel a bába (Hebamme) neve is. Kötcsén ezt a funkciót a zsidó asszonyok mellett (Sali Pollak 1852, Fináli Száli 1862, Kohn Fáni 1870, Berger Johanna 1881) keresztény asszonyok is betölthették (Annagreth Gutmann 1852, Reichert Éva 1861, Erdéli Zsuzsa 1862, Roth Lisi 1866, Bertalan Teréz 1891). A temetéseken a kerületi rabbik voltak ott. Ezt a tisztséget a század középső harmadában egészen 1892-ben, 65 éves korában bekövetkezett haláláig Breuer Vilmos töltötte be. Nagytekintélyű és nagytudású egyházi vezető volt, be nem fejezett kutatások arra mutatnak, hogy a kötcsei (pusztacsicsali) Breuer család közeli leszármazottja volt. Halála után állását fia Breuer Bernáth vette át.
 |
Néha előfordul, hogy nem a kerületi rabbi végzi a temetési szertartást. Ennek több oka lehet, az sem kizárható, hogy az ortodox Breuert több neológ felfogású család egyszerűen nem fogadta el, s felfogásban az elhunythoz közelebb álló papot hívtak. Az esküvőkön is hasonló volt a helyzet. Mandel Regina, Mandel Gottlieb lányának és a győri illetőségű Bauer Henriknek kötcsei esküvőjén nem Breuer Vilmos, hanem Kohn Dávid volt a pap.
Steinbock Mór esküvőjén, 1865. február 5-én sem Breuer, hanem Spitzer Vilmos ádándi rabbi végzett szolgálatot. (Steinbock esetében a kutatások során többször felmerült annak a lehetősége is, hogy nem az ortodox, hanem a kongresszusi irányzatot követte, életstílusából, a személyével kapcsolatos szájhagyományból ítélve még a látszatvallásosság gyanúja is felmerült.)
Nem teljesen egyházi rendeltetéssel, de valahogy mégis zsidó községhez kötődött a zsidó bakter hivatala. Éjjeliőröket — általában két főt — a község és a közbirtokosság közös hatáskörében is alkalmaztak, a zsidó bakter volt a harmadik, s feladatát az imaház és a faluközpont zsidó tulajdonú üzleteinek és műhelyének a vigyázásában szabták meg. Nem lehetett nagy jövedelmű állás, házadót 1862-ben például nem fizetett. Árendában lakhatott valahol és személyi jövedelemadója is csak 70 krajcár volt, a községi pótadója pedig 96 krajcár. 97 Jelentőségét tekintve a hitközségi hierarchia alján lehetett, nevét nem említik meg soha, de szükséges hivatal volt: 1908-ban, amikor már csak 8 zsidó adóalany volt a faluban, a nyolcak egyike a „zsidó bakter." 98
Grünhut Dávid lengyeltóti rabbi memorandumában egy megújulásra kész, lelkes és harcos egyházi férfiú alakja bontakozik ki előttünk. Az 1851-es rendelkezések már részét képezték annak az állam és az uralkodó részéről megnyilvánuló szándéknak, hogy a zsidó egyház is modern értelemben vett felekezetté tudjon válni. Magyarországon 1867-től zajlottak a döntő változások, miután Andrássy Gyula magyar miniszterelnök ez év novemberében beterjesztette az 1867/XVII. törvénycikk javaslatát, ez volt az emancipációs törvényjavaslat, melyek 1. §-a szerint: „Az ország izraelita lakosai a keresztény lakosokkal minden polgári és politikai jog gyakorlására egyaránt jogosítottnak nyilváníttatnak." A zsidók, mint egyének egyenrangúvá váltak, de kollektíve, mint vallásfelekezet nem. Gonda László a következőkben foglalja össze a probléma lényegét:
„A polgári egyenjogúsítással a zsidó községek — miután tagjaik egyenrangú állampolgárrá váltak — elvesztették közigazgatási funkcióikat, tevékenységük hitéleti, szertartási, kulturális és humanitárius feladatokra korlátozódott. A hitközségek azonban egymástól független szervezetek voltak, közöttük nem létezett szervezett kapcsolat, mely működésüket szabályozta volna. A polgári állam születésével 1867 után egyre égetőbb szükséggel merült fel az egységes szervezet megteremtésének igénye, a keresztény egyházakhoz hasonló autonóm szervezet létrehozása." 99 Grünhut dolgozatában ez az igény már 1851 -ben felmerült, s a szenvedélyes kirohanások, melyekkel konzervatív kollégáinak viselt dolgait illeti, ebből a változásigényből erednek. Egy konzervatív és egy haladásra elszánt reformista szárny állt egymással szemben, ez utóbbi megőrizve megszüntetés elvi álláspontján. Eötvös József, Magyarország kultuszminisztere, aki nem kevésbé elszánt híve volt az egységes zsidó egyházszervezet megteremtésének, 1868. december 11-én nyitotta meg azt a kongresszust, melynek célja a fentiek kidolgozása volt. A célt hosszú hónapok munkájával sikerült is elérni, de előre nem várt eredmény is született, a magyarországi zsidóság három részre szakadt: a többségi újító (neológ), a kisebbségi ortodox (igazhitű, más néven konzervatív) szárnyra, majd közben egy harmadik irányzat is feltűnt, mely magát „statut quo ante" irányzatnak nevezte, s anélkül, hogy az ortodoxokkal azonosította volna magát, ragaszkodott a kongresszus előtti helyzethez. 100 Az ortodoxok nélkül lezajlott szavazáson elfogadták végül a hitközségi szervezeti szabályzatot, e szerint a hitközségek kizárólag hitközségek, melyek csak az istentiszteleti, szertartási, oktatási, jótékonysági ügyekben illetékesek. A régi „kehillák", az egyén felett minden szempontból uralkodó közösségek ideje lejárt, a rabbi mindenre kiterjedő szerepe lecsökkent.
Kötcse, mivel közepes létszámú hitközség volt, Grünhut osztályozása szerint ,,algyülekezet"-nek számított, válaszút elé került: ha nem tudja magát fenntartani, akkor beolvad valamelyik más hitközségbe, vagy ón. „járásközséggé" alakul más hasonló községekkel együtt. Kötcse — a fentiekben ábrázolt anyagi krízist követően — tudott magának imaházat építeni, tehát megmaradt, az új törvényi előírások szerint elfogadva Tab, mint kerületi központ szertartási szolgálatait. A külön költségvetés, a vezetőtestület, a sakter, a rituális fürdő, s a Chevra Kadisa (szentegylet, a holtak eltemetésének meg szervezésére és lebonyolítására szolgáló egylet) révén önálló tudott maradni. Az ügyeket a gondnok intézte, 1865 körül ezt a tisztséget például Kardos Mátyás töltötte be. 101
Nem tisztázott kérdés, hogy Kötcse a három irányzat közül melyikhez tartozott. A szabályzat úgy rendelkezett, hogy minden településen csak egy hitközség lehet, s „minden izraelita köteles abba a hitközségbe lépni, amelyhez lakóhelye szerint tartozik." 102 A névmagyarosítások és egyéb, nem hitéleti jelenségekből ítélve Kötcsén lehettek a hitközségen belül emiatt feszültségek. A meg nem talált levéltári anyagok esetleges későbbi felbukkanása ezen egyenletlenségek bemutatását is lehetővé fogja tenni, egyelőre még találgatni is nehéz, hogy kik voltak a „kifelé húzó elemek." A 80-as évek végére egyébként is kiderült, hogy a területi egységeket nem lehet fenntartani, sokan egyszerre több hitközségnek a tagjai is voltak, illetve lettek, a helyzet áttekinthetetlenné vált. Steinbock vallási elkötelezettségéről a fentiekben tettünk már említést, s egyéb források alapján is látszik, hogy a zsidó valláserkölcsi szigor építményén megjelennek az első hajszálrepedések. A házasság szentsége a zsidó vallás egyik legnagyobb következetességgel megítélt parancsolata volt. 1893-ra már olyan extrém esetek is előfordulnak, hogy a Stern család Kötcsén élő rokona a szántódi vasútállomáson szüli meg tör vénytelen gyermekét.
Az ortodox-neológ hovatartozás kérdésének eldöntéséhez kénytelenek vagyunk külső forrásokat segítségül hívni. Próbálkozásaink során erre a célra szolgáltak az ún. „nagymihályi pontok". 1865-ben Reb Hiller ortodox rabbi vezetésével a Zemplén megyei Nagymihályon a szélsőséges ortodoxia hívei kilenc pontban sorolták fel azokat a kritériumokat, amelyek az igazhitü zsidót megkülönböztetik a neológ „vallásgyalázóktól".
Az első pont szerint csak jiddisül, „az ország jámborainak nyelvén" lehetett a templomban beszédet tartani, idegen nyelv, értve ezalatt a németet és a magyart, tilos volt. Az emlékezések szerint Kötcsén a zsidók "saját nyelvükön" imádkoztak. 103 A harmadik pont szerint tilos volt a templomra tornyot építeni. A kötcsei épületen nem volt torony. Az ötödik elrendelte, hogy a nők karzatát sűrű ráccsal kell elzárni. 104 A rács létezésére többen emlékeznek. A hatodik és hetedik pont tiltotta a kórusban való éneklést. A visszaemlékezések egyértelműen kizárják a karéneket. A negyedik pont előírása alapján a kántornak tilos volt a szent szolgálatot ornátusban végezni. Erre, valamint a kilencedik pontra nincsenek adatok, mint ahogy azt sem tudjuk, hogy ki volt Kötcsén a viszony a Sulchan Aruch-hoz, ahhoz a 16. századból származó törvénygyűjteményhez, melynek mintegy 3000 pontja volt, s amely pontoktól való eltérést a neológok lehetségesnek tartották, az ortodoxok viszont nem. A második pont megítélése is bizonytalan. Az ortodox nagymihályi felfogás szerint a tórát tartó állvány az ún. „bima" csak a templom közepén helyezhető el, a tóraszekrény előtt nem. Vannak halvány emlékek azzal kapcsolatban, hogy a tóraszekrény az épület keleti falán függött, de a bima helyét senki sem tudja megmondani. A negyedik pont szerint fiatal párt csak a szabad ég alatt szabad esketni. 105 Ehhez a ponthoz csupán annyit: Singer Lenke esküvője az 1930-as években az udvaron volt, sátor alatt, pohártöréssel, s minden idetartozó szertartásbeli aktussal egybekötve. 106 ítéletünk elég biztos, amikor megállapítjuk: a kötcsei hitközség — lojalitásban a tabival — ortodox hitközség volt.
Az iskolaügy az a terület még az egyházszervezetnél is kevesebbet lehet tudni. Az 1840-es években a kötcsei zsidó iskola feltehetően héder volt, olyan apró intézmény, ahol a Talmudot tanították. A nagycsepelyi református lelkészi hivatal dokumentumai között van egy emlékbeszéd, ebben a beszédben Halasi Gózon Gyula egyházmegyei tanácsbíró Horváth Gábor egyházi és közéleti érdemeit méltatja. Horváth Gábor a nagycsepelyi lelkész fia volt, később jelentős politikai pályát futott be, Katskovits Károly szolgabíró-segédjeként mint fiatal jogász kapcsolódott be a Tabi járás politikai életébe, s egészen a főszolgabíróságig vitte. Az utóbbi életrajzi adatokat azért soroltuk fel, hogy látható legyen: prominens személyiséggel állunk szemben, akinek az iskolázottsága a jelekből ítélve „jól sikerült". Ilyen esetekben az sem mellékes, hogy az illető egyén az alapokat hol kapja. Nos, Horváth Gábor „Elemi iskoláit részint Csepelyen, részint az akkor uralkodott viszonyok hatása alatt a német nyelv elsajátítása céljából Kötcsén az izraelita iskolában végezte". 107 Horváth Gábor 1848-ban született, tehát az 1850-es évek közepe táján járt a kötcsei zsidó iskolába, igen nagy valószínűséggel Wigh Lajos tanítványaként.
A másik jelentőségteljes leírás Wigh Lajosról, a kötcsei zsidó iskola tanítójáról szól, aki 1856-ban állt az elemi iskola élén. Képesítés nélküli volt, de elöljárói jó véleményt mondtak róla. Előnyére vált, hogy tudott németül, mivel akkoriban a Kötcséhez hasonló távol eső helyeken nagy hiány volt a „két féle nyelven beszélők"-ben. 108 — fogalmaz az egykori jelentés.
Hozzá hasonlók többen voltak a megyében, kinevezésük csak 3 évre szólt, később néhányuknak a tanítói vizsga letétele is sikerült. Wigh Lajosról politikailag is jó minősítést állítottak ki, 109 azokban az időkben az önkényuralmi rendszerrel szembeni lojalitást jelentette ez a jó minősítés. Ezzel a tulajdonságával bizonyára nem rítt ki az akkor még túlnyomóan német kultúrájú és paraszti-konzervatív helyi társadalomból, ide értve mind a zsidókat, mind az evangélikusokat. A héberen és a németen kívül egészen biztosan tudnia kellett jiddisül is, lehetséges, hogy a nagycsepelyi parókia fent idézett adatai bár német tanításról beszélnek, ez a nyelv mégis inkább a jiddis lehetett. Lévén a jiddis éppúgy germán nyelv, mint a német, s amit a korszakban élő kötcsei svábok minden bizonnyal jól értettek.
Az 1860-as évek végétől a kötcsei zsidó iskoláról szóló kevés információk áramlása még inkább elvékonyodik. 1868, az Eötvös-féle népiskolai törvény megjelenésétől a hitközségeket kötelezték az egységes országos tanterv átvételére. A zsidók — különösen ortodox környezetben — ettől egyre inkább idegenkedtek, sok helyen a könnyebbik megoldást választották: a zsidó népiskolák leépítését. Olyan intézeteket tartottak fönn, amelyek nem tettek eleget a törvényes elvárásoknak. A megyében több ilyen iskola bukkant fel ebben az időben, a jelentések ezeket „zugiskoláknak" (Winkeleschulen) hívták. 110 A zsidó iskolát a községi iratok sehol sem említik 1860 után, (addig is csak a tanító odatartozását jelezték) ellenben a község emlékezete megtartotta a helyet, a Kis u. 5. sz. alatti házat, ahol az iskola működött. Az 1868/69-es egyetemes gyűlés szorgalmazta ugyan a felekezeti iskolák nyitvatartását, de függőben is hagyta a kérdést, amikor úgy rendelkezett, hogy azok a települések, amelyek erre nem képesek, "hittani iskolák" létesítését válasszák.111 A kötcsei is ilyen hittani iskola lehetett 1860 táján. Jóval később, egyes visszaemlékezések szerint az 1910-es években szüntették csak meg, amikor már a zsidó közösség felbomlott, gyerekek már nem voltak, s a mester, Müller Móricz, aki sakter és előimádkozó is volt egyszemélyben, egyedül maradt a puszta házban. 112
Az imaház épülete körülbelül 1938/39-ig állt még, sőt 1930-ig istentiszteletek is voltak benne. A meg fogyatkozott hitközség először csak rendszertelenül, majd később egyáltalán nem használta. Az egyetlen család — Singer Manó és családja — a karádi rokonsággal tartotta a kapcsolatot, bizonyos ünnepek alkalmával a rokonság átjött, hogy megüljék azokat.113 Szokásaikat 1944-ig, elhurcolásukig megtartották, de az imaház használaton kívül volt, statikailag problémák keletkeztek benne, roskataggá, életveszélyessé vált. A hitközség az épületet helybéli lakosoknak eladta. Az ügyletet a tabi kerület rabbi hivatallal a Singer család közvetítőként intézte. A bontott anyagafalu új épületeiben került felhasználásra, házakat, pincéket, gazdasági épületeket húztak fel belőle. 114 Eltűnésének módjában volt valami végzetszerű és szimbolikus: a hívek örökre eltűntek, de a holt anyag ma is a falu életét gazdagítja.
Kibontakozás és felvirágzás a 19. században
A kötcsei zsidók vallásgyakorlatának tárgyalását követően vissza kell térnünk a múlt század elejére, hogy elemezni tudjuk a falu gazdasági és társadalmi életében játszott szerepüket, s hogy meg tudjuk határozni azt a helyet, amit a községi társadalomban elfoglaltak, hogy be tudjuk határolni azt a játékteret, amit a helyi társadalom számukra engedélyezett.
Az 1800 és 1820 közötti években gazdasági és társadalmi tevékenységükre vontakozóan a községi iratokban csak néhány utalással találkozunk. Például az 1805-ben kiállított borátvételi lajstromban, amelyen szerepelnek „nevei lakosoknak, kiktől bor vásároltatott." 115 A bortermelés ebben az időszakban még tiltott foglalkozás volt számukra a faluban. A borátvételi listákon termelőként egy zsidó név sem fordul elő, azt azonban joggal feltételezhetjük, hogy az átvevő személye zsidó volt, tekintettel arra, hogy ezekben az években a kötcsei közbirtokosok és az elöljáróság is zsidókat bízott meg a kocsmáltatással, a falu által termelt bormennyiség egy részének kimérésével.
Ugyancsak 1805-ben egy liszt-átvételi jegyzéken az áll, hogy Dani zsidó 10 pozsonyi mérő tiszta (feltehetően búza) és 6 pozsonyi mérő rozslisztet vásárol. Pár nappal később ugyanott 6 mérő tiszta — és 14 mérő rozslisztet visz el, később pedig „kétt malomban" — tehát a közbirtokossági — és az alsómalomban 116 — 8 mérő tiszta — és 15 mérő rozslisztet vett át.117 Ugyanitt szerepel még négy másik tétel: Antal Györgyné 2 mérő rozslisztet vesz 8 forintért, a karádi katonaság 9 mérőt ugyancsak 8 forintért, s az „öveges zsidó" 1 mérő búzalisztet, és „Salamon zsidó" 1 mérő búza-, valamint 2 mérő rozslisztet vásárol.118 Az első látásra kitűnik, hogy Dani zsidó esetében kereskedelmi mennyiségről van szó, míg a másik négy vásárlás csupán személyes szükségleteket fedez. Dani zsidó ráadásul nem is pénzzel fizet, hanem valamilyen áruval, esetleg másmilyen, általa forgalmazott termékkel, és mivel urasági, illetve községi malmokban ment végbe az üzlet, joggal feltételezhetjük, hogy a terménykereskedelem zsidók számára megengedett ágaiban afféle „barterüzletek" zajlottak bizonyos privilégizált zsidók és a falu jelentős intézményei és személyiségei között.
Sajnálatos módon pontosan ez év és 1820 között nem sikerült semmi érdemlegeset feltárni a falu kereskedelméről. Sajnálatos ez, mert országos viszonylatban, sőt a Monarchiát tekintve is ez időben kezd kiemelkedni a zsidóságból egy meggazdagodó és polgárosodó réteg, mely gazdagságát a napóleoni háborúk mezőgazdasági-terménykereskedelmi konjunktúrájának köszönhette. Maguk a földesurak megpróbálták birtokaikat modernizálni, a termelési technikát tökéletesíteni és a magasabb termékmennyiséget a Lajtán túl, a Habsburg tartományokban, főleg a háborús szükségletek kielégítésére forgalmazni. 119 Felvetődik a kérdés, hogy a külföldre irányuló kereskedelemnek ezeket a feladatait miért nem a nemzsidó városi polgárság, vagy maga a nemesség szolgálatában álló, a termelést végző jobbágyság egyes kiemelt csoportjai látták el?
Ami a kérdés első részét illeti, arra az a válasz, hogy ez a polgárság kis létszámú volt, tőkeszegénységtől szenvedett, és termelési kapacitása ekkor mégcsak akkora volt, hogy jó ha a városoknak és azok környékének kereskedelmi ellátását meg tudta oldani. A földesurak kereskedelemmel természetszerűleg nem foglalkoztak, jobbágyaikat pedig jogi kötöttségek láncolták a földhöz. Kötcsén az 1757. június 14-éről származó urbárium 120. pontja írja elő azokat a feladatokat, amelyekből következően a helyi birtokokat — akkor még nagyrészt csak az öt részre elkülönülő Antal-birtok: „Antal Terésia, Örsébet, Istvány, Éva és Juditt" — a jobbágyoknak megművelniük, a birtok szervezetét mozgásban, a felszereléseket karban kellett tartaniuk. 120 A feladatok nagy száma, az átlagosan havi 15 robotnap kitöltése sem időt, sem alkalmat nem hagyott arra, hogy szabályos terménykereskedelmet folytassanak.
A jobbágygazdálkodás általános kötelezettsége volt a szállítás. Felvetődik a kérdés, hogy ezeken a „forspontos utakon" a jobbágyság miért nem tudta ellátni ezeket a funkciókat. A 17. pont előírja, hogy a parasztok a Balatonon túl a közelebb fekvő területekre is kötelesek voltak elvinni az urasági terményeket. 121 A községbírói számadásokban fennmaradt egy 1798/99-ből átemelt forspont-jegyzék, amely éppen ezt a „nem túl közel, nem túl távol" relációt mutatja. 122 Nem tagadható, hogy a kötcsei jobbágyok a közepes és rövid, sőt a hosszú szállításokkal részesei voltak a kereskedelmi láncnak, de éppen általános helyzetkötöttségük miatt a teljes lánc működtetését más, a feudális termelési rendszerbe szorosan nem tartozó csoportoknak kellett átvenniük. Mivel sem II. József rendeletei, sem a császár halála óta együtt ülésező magyar országgyűlések nem biztosították a zsidóság birtokszerzési jogát, kézenfekvő volt, hogy hogy a helyhezkötöttség híján a zsidóság ide-oda vándorló, kóbor seregei kiválóan alkalmasak voltak a kifele irányuló terményszállításokra. Mobilak voltak, bírták a leghosszabb utak nélkülözéseit is, sok esetben ezekre az utakra a családot is magukkal vitték; ezekben az időkben a zsidók nagy részének az országutak jelentették az otthont.
Az „Öveges zsidó" és a „Salamon zsidó" a későbbi hasonló listákon is szereplő nevek. Nagyon valószínű, hogy az üveges mesterséget Kötcsén a hagyományosan ellátó Holtzer családról van itt szó, Salamon zsidó esetleg Oblath Salamont jelenti, míg ugyanakkor Dani, vagy Dániel névvel sem az anyakönyvekben, sem a gazdasági összeírásokban nem találkozunk sem Kötcsén, sem távolabbi környékén. Lehet, hogy személyében egy nem helyi, de tőkeerős kereskedő működött a faluban, hogy aztán néhány év múlva minden további írásos nyom hátrahagyása nélkül elhagyja azt.
Az 1820/21-es közigazgatási évtől megszűnik a forráshiányos helyzet, a foglalkozási struktúra, a társadalmi és vagyoni helyzet sokkal pontosabban nyomon követhető, mint az előző 120 esztendőben. Az 1820/21-es összeírásban szereplő 14 családfő adatai lényegileg a fentiekben a napóleoni háborúkról elmondottakat támasztják alá.
Helyi boltos kereskedelemmel senki sem foglalkozott közülük (mercator). Igazán tőkeerős családnak csak a Benedek család két ága bizonyult, valamint Miller Jakab évi 50 forintos jövedelmével. A foglalkozási szerkezet egyensúlyt mutat, amelyen belül a faluban a helyhez kötött életet élők vannak többségben: Gasparus Benedek, aki a qaestor (kereskedő) elnevezés alapján pénzügyekkel, adás-vétellel foglalkozik, az öt kézművescsalád (opifex), a két szerződött bérlő (arendator) és a zsidó közösség perifériáján élő Isak Ábrahám, aki szegénysége miatt adókedvezményezett státusban van (benitus de-pauperatus). A pénzt forgató, ügyeskedő, piacra járó életmódot folytató öt családfő közül nagy jövedelme egyiknek sincs. Benedek József a kivétel, aki viszont — legalábbis az 1820-as esztendőben — a többiekéhez képest nagy jövedelemre tett szert. A családnagyságok nem haladják meg a korátlagot, sőt egyes esetekben mindössze egy-két gyereket mutatnak ki. Benedek József családja nagy, nem mintha a négy gyerek sok lett volna abban az időben: háztartásában két rokont tart el (consanguinei), akik Benedek műhelyében dolgozhattak; talán külföldi zsidók, talán nem is rokonok, s akiket talán csak azért mondott Benedek rokonnak, hogy kijátssza az 1815-ös törvényt, amely a zsidók aránytalanul nagy mértékű beköltözését volt hivatott megállítani. Mindenesetre a Benedek-féle műhelynek 25 forintos évi jövedelem esetén az átlagnál nagyobb munkaerőszükséglete kellett hogy legyen.
A következő, 1821/22-es közigazgatási évben valami a jövedelmi csődön túlmutató törésnek, avagy tragédiának kellett bekövetkeznie. Mint ahogyan a mellékleten látható, (IV. sz. melléklet) a személyeket nulla jövedelemmel könyvelték, üresen hagyva a foglalkozási rovatokat mindenütt. Természeti katasztrófa, az akkoriban gyakori tűzesetek egyike állhat a merőben szokatlan kimutatás mögött. Annál is inkább a tűzeset mellett kellene döntenünk, mivelhogy a környék falvaiban, Szóládon, Szárszón, Kapolyon, Kerekiben 25 és 100 forint között mozognak az éves jövedelmek. 123
Bármi is volt, az évtized végére a helyzet ismét változatlan, az újonnan megjelenő családok, Singer, Mitzky, Schin, Braier, stb. rendszeres községi adófizetők, tehát a termelés folyamatos. 1928/29- ben, az első feltárt hivatalos kötcsei adólistán 15 krajcár és 2 forint 20 krajcár közötti községi adóösszegek láthatók. Ebből az adónemből csak közvetve tudunk következtetni a vagyoni állapotokra, de a kimutatás számai bizonyosan helyes arányokat tükröznek, mert kivetésük alapja a mindenkori adóköteles jövedelem volt. 124 Az új nevek közül Singer Mátyás és Braun Ábrahám 2 forint 20 krajcáros községi adóösszegével emelkedik ki a régebbi családok közül, s ezek az arányok az 1830-as, 125 sőt az 1831-es évben 126 sem változnak. A zsidó társadalom jövedelmi differenciáltsága továbbra is fennáll: a legalsó 45-52 krajcáros kategóriába heten tartoznak, a másik két családfő 1,22 forinttól 1,52 forintig fizet községi taksát. 127 1828/29-ben két 15 krajcáros is van, két önálló ipartűző családtag: ,,föstő veje Klein Ádány" és Benedek Ábrahám. 128 Az előbbi éppen az utóbbinak volt a veje, így a két 15 krajcáros összeget családonkénti 30 krajcárnak kell tekinteni. Kötcse adófizető társadalmában ezek az összegek nem nagyok, a viszonyítás kedvéért: a falu keresztény részéből találomra kiválasztva 1834/35-ben például Máj Imre taksája 3,43 forint, ijfú Pummer Istvánná 1,30 forint, ifjú Guttmann Istvánné 2,30 forint volt, 129 1829/30-ban Buchholcz Hartman és Pap Mihály 1,40, Vaibli (Weibel) Jánosné 2,33 forintot fizetett. 130
1835 és 1841 között mind demográfiailag, mind a gazdaság terén robbanásszerű változás következett be. A fentiekben több ízben említett 1841. évi XXIX. sz. törvény, részleges jogokkal ruházta fel a zsidóságot, 131 a tulajdonszerzés szabadsága révén tágra nyitotta a közbirtokossági községek kapuit az ország vándorló zsidósága előtt.
Kötcsén inkább csak hivatalosan nyugtázta a tényeket, szentesítette a már uralkodó állapotokat. Öt év leforgása alatt szinte minden mesterségi ágban feltűnt egy-egy iparos és a korábbi, átlagban 12-14 családra tehető közösségben a családok létszáma 29-re emelkedik. Ekkorra már 5 zsidó szabó van a faluban, Alkovits Albert segédet is foglalkoztat, Rosemberg Mihály nem különben, aki ráadásul a szabó szakmának egyik, akkoriban nagyon népszerű ágát a „ruszlis szabóságot" művelte. 132 Holczer Farkas mint üveges, és Benedek Ábrahám kékfestő hagyományosan immár hosszú évek óta űzik mesterségüket. Van három árendás: Müller Mózes, Müller Lajos, Kardos Mátyás. Nincs pontos adat arról, hogy melyik mit bérel, a Kardos család a fentiekben tárgyaltak szerint biztosan nem a faluközpontban lévő Antal-féle zsidóházat. 133 Van három kereskedő, s ha hozzászámítjuk azt, hogy a bérlőket is részben annak lehet tekinteni, akkor ebben a foglalkozási ágban 1835-höz képest robbanásszerű a fejlődés. A pontosság kedvéért: 1838/39-ben már itt van az a népes kereskedőgárda Kötcsén, amelynek később olyan nagy híre volt a megyében; ráadásul ebben az összeírásban mindenkit kalmárnak titulálnak, aki bármilyen kereskedelmi tevékenységet végez, még akkor is, ha jövedelmének csak egy csekély része származik belőle: Fischer János, Braun Ábrahám, Miller Móises, Kohn Farkas, Holtzer Farkas, Kardos Mátyás, Miller Lajos. Ezek közül például Holtzer Farkas nyilvánvalóan fő foglalkozását, az üvegességet űzhette, mellette talán kereskedett is. 134
Számában növekedett, de arányaiban nem emelkedett a „hátas" vagy másnéven „bugyros zsidók" népes tábora. A zsidóság fele most is ilyen, 29 családfő közül 14. A vármegye zsidókat tiltó rendelete a lovaskocsival való kereskedelemről, melynek tulajdonképpen „szakmájukat" köszönhették, több évtizedes működés után 1836-ban a feloldás sorsára jutott. 135 Ez a rendelet a bugyros zsidók egész hadseregét segítette létrejönni. A kötcsei zsidó családok is hátukon zsákjaikkal, benne ronggyal, tollal és cserfagubaccsal járták az országutakat.
A szekérrel való kereskedés — az egykori vármegyei indoklás szerint — a tiltott áruk szállítását könnyebbé tehette, s a csak szekérrel szállítható értékesebb áruk forgalmazása révén a zsidók nyomasztó konkurrenciát jelenthettek a keresztény céhes iparnak. 136 Az 1836-tól eltelt pár év nem volt elegendő ahhoz, hogy igavonó állatokat és szekereket szerezzenek a kötcsei zsidók, így 1839-ben még maradtak a hátas kereskedelemnél. Ezeknek az embereknek az életkörülményei sanyarúak voltak, az állandó vándorlás s az anyagi- és létbizonytalanság miatt. A rablók, betyárok és egyéb útonállók áldozatai nagyszámban közülük kerültek ki. 137
Néhány különleges, a szokástól eltérő foglalkozást is találunk a nyilvántartásokban. Már az 1834/35-ös listán szerepel egy esztergályos (nem tipikusan zsidó mesterség akkoriban), s Mitler Ignác, valamint Grünhut Leopold személyében két [?] orvos is, kettőjük közül Mitler volt abban az anyagi helyzetben, hogy egy Rozi nevű szolgálót is tudott tartani. (Ez a kötcsei zsidók közül csak kettőnek adatott meg ebben az évben, a közvetlen környéken is csak a dúsgazdag szárszói Kromer Isak volt erre képes. 138) Volt egy pékinas, az egyházközösség szolgálatában egy kántor és egy „jobbágy" is, akit Veisz Mózesnek hívtak, s aki sokszor házas zsellér státusban szerepel egyéb forrásokban, s akinek funkcióját ekkoriban még nehéz megállapítani. 1843/44-ben például mint „Toleranzszedő" szerepel, s ezen tevékenységéért a községi adó fizetése alól mentessége volt. 139 Ez a megbízatás kivételezettséget jelenthetett számára, az is lehet, hogy a falu „zsidó bírója" volt ezekben az években, bár erre nincs bizonyíték. 140 A „Toleranz Taxe" jogalapját ekkorra már megingatta az 1840. évi XXIX. sz. te. 141 Annak idején Mária Terézia pontosan azért rendelte el ezt az adónemet, mert a zsidók nem katonáskodtak. Az 1840-es évekre ez a kizáró ok megszűnt. A türelmi adóról folytatott viták évtizedekig húzódtak, 1828- ban a beszedését felfüggesztették, és 1840 után konkrét tárgyalások keretében alku született 1,2 millió forint adóhátralék befizetéséről. Ez a hátralék 1828 óta halmozódott fel. 1846-ban arról döntöttek, hogy az adót nem egyszerre, hanem öt év alatt kell befizetni, s ahogy a szerződés elkészül, V. Ferdinánd császár még ez év június 24-én eltörölte a türelmi adót. 142 Veisz Mózes, mint toleranz-szedő tehát a hátralék helyi beszedésével lehetett megbízva, s miután a rendelet semmisségét kimondó határozat napvilágot látott, állása is megszűnt. Később házas zsellérből telkes jobbággyá emelkedett. A jobbágyfelszabadítás után a telkét megváltotta, Péchy Imre 1861-es összeírásában a telkes jobbágyok névsorában szerepel, akiknek földjeit Péchy a modern gazdálkodás követelményei szerint tagosította. Veisz Mózes életpályája az egyik legkülönlegesebb karrier a kötcsei zsidók körében.
Különleges foglalkozásnak számított „lutris": 1839-től Kohn Farkast találjuk ebben az állásban, posztját 1841-ben Kajári Farkas veszi át. Hozzá kell tenni, hogy a helyi szerencsejáték megbízottjának feladatát később már zsidók és keresztények felváltva látták el.
1847-ben Ungár Ignáccal feltűnik az első kötcsei zsidó „sujszter". 143
Nem sikerült feltárni Kötcse céhes szerkezetét: a céhes adatok birtokában pontosabb lenne az a kép, ami a zsidók társadalmi integrációját ábrázolja. A megyei gyakorlat az volt, hogy a zsidó kézművesek céhen kívüliek, tehát kontárok voltak. Már az 1820-as listán látható, hogy a kézművesek száma milyen nagy, és ugyanaz a nagy számarány megismétlődik 1839-ben és 1841-ben is. Az 1839-es tabellánál megfigyelhettük, hogy milyen gyakoriak a „dupla foglalkozások", amikor is a zsidók az ipart és a házalást egyszerre űzik, Szili Ferenc az egész megyét megvizsgálva jut arra a következtetésre, hogy az összeírók „az ipari és kereskedelmi tevékenységet nem tudták sok esetben különválasztani, s így többségüket a mesteremberek rovatában tüntették fel." 144
Kérdőjelekkel, de az 1839-es összeírás is valami ilyen jelez, azzal többlettel, hogy itt az összíró mindkét foglalkozást feltüntette azoknál, akiknél a két foglalkozás egyenrangú viszonyban volt egymással. A probléma a zsidók későbbi társadalmi-gazdasági integrációja, illetve ,,nem-integrációja" szempontjából azért fontos, mert a zsidók a döntő jelentőségű év, 1840 körül már határozott életmód- és foglalkozásképpel rendelkeztek, s ebben a kézműipar-kereskedelem párosításban otthon érezték magukat. Hiába adódott az 1840-es törvénnyel a tulajdonszerzési jogosultság, a földszerzés és a földdel való foglalatoskodás a több évszázados beidegződések miatt alárendelt szerepet foglalt el a kereskedéshez képest.
A keresztény céhes kézművesek zöme az iparűzés mellett kiegészítésül földműveléssel foglalkozott, ezzel szemben a zsidóknál ez a kiegészítő tevékenység a házaló kereskedelem volt és maradt. Amennyiben tehát a kötcsei kézműves zsidók az országos, sőt az európai helyzettel egyezően nem voltak céhtagok, akkor az árujuk eladásáról is maguknak kellett gondoskodniuk, merthogy kontáriparosok voltak, és ílymódon termékekeiket mások csak rizikó mellett árulhatták vagy egyáltalán nem voltak hajlandók árusítani azokat. Ha tehát kézművesként akartak megélni, akkor idejüket árulással és pénzügyekkel kellett tölteniük: s éppen ez volt az az idő, amit keresztény társaik birtokaikon földműveléssel tölthettek. A kényszerhelyzet, 145 az a tény, hogy a kereskedelmi pálya a merészeknek és a tehetségesebbeknek gyorsabb gyarapodást ígért a földművelésnél, a hagyományos zsidó pályákat már itt, a kezdet kezdetén kijelölték a falu zsidósága számára. Agrárius környezetben tehát nem váltak igazi agráriusokká, csupán a munkamegosztás törvényeit követve, a lakossági szolgáltatások körében tudtak „részben kereskedői" és „részben pénzügyi" területen megélni. Nem ismeretes, hogy milyen konkurenciát jelentettek a helyi parasztiparosoknak, de mivel megtűrték őket, szinte biztosra vehető, hogy nem nagyot.
1850-ben kétszáz adóalany volt a faluban. Körükben a következő mesterségeket írták össze 146:
| Sorszám | Eredeti sorszám | Név | Foglalkozás |
| 1 | 9 | Reinhardt Ferdinánd | pintér |
| 2 | 2 | György Jakab | kovács |
| 3 | 14 | Mónos István | takács |
| 4 | 17 | ríj. Vörös János | esztergályos |
| 5 | 25 | ör. Reichert Krisztián | takács |
| 6 | 26 | Alkovits Albert x | szabó |
| 7 | 30 | Terii István | kovács |
| 8 | 33 | Németh József | pintér |
| 9 | 37 | Kohary György x | kalapos |
| 10 | 38 | Máj Miklós | takács |
| 11 | 44 | Helftepein János | takács |
| 12 | 45 | Frantz István | kovács |
| 13 | 49 | Barabás István | aszalos |
| 14 | 52 | Reichert Henrik | takács |
| 15 | 62 | Nyúl György | takács |
| 16 | 69 | Pummer Mártony | takács |
| 17 | 71 | Lohr Ádám | esztergályos |
| 18 | 80 | Bukholz Jakab | bakter |
| 19 | 81 | Nyúl Ferencz | bakter |
| 20 | 91 | Bognár András | esztergályos |
| 21 | 94 | Nyúl Lőrincz | takács |
| 22 | 95 | Krucs Fülöp | pintér |
| 23 | 97 | Prescher Lénárd | takács |
| 24 | 98 | Kerber János | puskás |
| 25 | 99 | Diósy József | festő |
| 26 | 102 | Hajgató Gábor | asztalos |
| 27 | 104 | Kary István | lakatos |
| 28 | 115 | Ns, Dombai József | takács |
| 29 | 118 | ör. Gutmán György | takács |
| 30 | 120 | Both Pál | ? |
| 31 | 135 | Reichert Imre | kovács |
| 32 | 140 | Krucs Krisztián | bognár |
| 33 | 141 | Maiszner György | takács |
| 34 | 145 | Koch János | lakatos |
| 35 | 150 | ifj. Máj József | takács |
| 36 | 169 | Klutsek Ferenc | kőműves |
| 37 | 174 | Felde Jakab | takács |
| 38 | 175 | Biltzki Ágoston | lakatos |
| 39 | 178 | Molnár János | molnár |
| 40 | 179 | Wieszer Krisztián | sütőmester |
| 41 | 181 | Safnyár Jakabb | mészáros |
| 42 | 184 | Igali Ferenc | téglás |
| 43 | 186 | Kohn Éliás x | kalmár |
| 44 | 189 | Benedek Bernáth x | szabó |
| 45 | 192 | Deutsch Ignátz x | szabó |
| 46 | 194 | Wakhtli Ábrahám x | szabó |
| 47 | 195 | Kardos Mózes x | kalmár |
| 48 | 196 | Weisz Jakab x | kalmár |
| 49 | 198 | Ungár Ignátz x | sujszter |
| 50 | 199 | Rosemberg Márton x | szabó |
A kimutatás az eredetinek kivonata. Az ,,x" jelzés a zsidó iparosok neve mellett áll.
Az 50 mesterembert és kereskedőt 147 két részre lehet osztani: tipikus zsidó foglalkozásúakra, és tipikus keresztény foglalkozásúakra. A szabók, Kohary György mint kalapos, a cipész Ungár Ignátz — e három „alcsoport" létezhetett a keresztény, feltehetően céhkeretes iparűzés mellett. Ilyen megosztás következtében nem is lehet konkurencia, mert nem volt zsidó takács, kovács, esztergályos, molnár, stb. A keresztény iparosok zöme telkes jobbágy, vagy házas zsellér. A zsidók főleg házas, vagy hazátlan zsellérek, nemcsak a mesteremberek, de a kalmárok is. Alkovits Albert szerepel úgy mint házas zsellér és a legtöbb privilégiumot élvező Veisz Mózes úgymint telkes jobbágy. 148 Természetesen a keresztény iparosok sem művelnek kiterjedt birtokokat, lényegében iparosi létüket is abból lehet levezetni, mivel elégséges föld nem jutott számukra, kénytelenek voltak mesterséget tanulni. Tehén, tinó, üsző, borjú mégis mindenütt van, valamint kapás szőlő és kisebb-nagyobb szántóföld darabok is kaszálóval együtt. A zsidóknál alig található valami mezőgazdasági ingatlan. Kohn Éliásnak két- és háromnegyedrész szőlője van — ez nem kis mennyiség — a többi birtokában nincs ingatlan. Kohn Éliásnak, Braun Ábrahámnak és Kardos Mátyásnak vannak üszői, Kajári Farkasnak, Miller Lajosnak és Wakhtli Ábrahámnak hámba fogható jószága, az sem kizárt, hogy lovai. 149 A kivétel ismét csak Veisz Mózes, neki van két szolgája, egy szolgálója, ez is a módos jobbágyot sejteti. Van még nála három borjú, két hámos jószág, háromnegyed teleknek megfelelő föld, rét, szőlő és olajmalom. 150 Olajmalma a faluban rajta kívül csak öreg Reichert Krisztián takácsnak van, szárazmalma pedig Nságos Dombai József takácsnak.
Részben más nevekkel más családokkal, ez az állapot a céhek megszűnéséig fennmarad és a jövedelmi, s adóviszonyokban nem hoz létre arányeltolódásokat. 1853/54-ben a vagyonosabb felsőréteg — Veisz Mózes 14,41 forintos, Hoffman Ábrahám 11,54 forintos, Kardos Mátyás 27,58 forintos, Miller Ábrahán 59,36 forintos — adójával eléri a módosabb kötcsei gazdák,sőt Kardos és Miller révén a közbirtokosság egyes nagyobb jövedelmű tagjaiét is. 151 Összehasonlításul: Katskovits Károlyné 156 forint 13 és 2/4 krajcárjával áll a legtöbbet adózók listájának élén, Mocsy János 53,31 forinttal. Antal Károly 67,50 forinttal Millerrel egyező csoportban van. Miklós György 32 forint 15 és 2/4 krajcárral, Antal Károly 22,27 forinttal Kardos kategóriája. Tizenháromra tehető azoknak a száma, akik a jövedelmi alsórégióban vannak, az 1,50 forint, de inkább a 0,50-0,25 forint közötti sávban. Ilyen összegű adók viszont a hazátlan zsellérek rosszul kereső rétegének felelnek meg. Sok közülük az iparosoknál szolgálatot teljesítő legény és szolgáló. 152
A keresztények és a zsidók között olyan munkamegosztás alakult ki, melynek kialakulása során a ,,sidó" szó a portékáját részben maga termelő és árulgató kereskedő rokonértelmű szavává vált. Természetesen a kereskedelem szó hallatán sem kell ezer forintos ügyletekre gondolni, a dokumentumokból az derül ki, hogy krajcáros tételek forognak csak a falu „üzleti" életében. Nagy vagyonok kialakulásának — pénz- és banktőke kialakulásának — 1867 előtt a kötcsei családok között nincs nyoma. Kardos Mátyás és Miller a kivételek, náluk talán kialakulhatott némi koncentráció, de ez sem a gyors meggazdagodás képében, hanem inkább egy életen át tartó munka révén. 153
Az ügyletek a lakossággal a só, olaj, petróleum, cukor, stb. megvételében folytak, a mindenkori nagyon alacsonyra szorított mindennapi szükségletek szerint, egészen minimális összegekben. Állandó partner volt a kötcsei elöljáróság, sokszor maga az öreg bíró és a jegyző személye. Nem tűnik talán a sok apró részlet miatt kicsinyesnek, ha felsoroljuk azt, hogy mit szerzett be a kötcsei elöljáróság a hivatali feladatok ellátására. A községbírói számadások számlák és feljegyzések százait tartalmazzák, közülük éppen a dicsőséges 1848-as és 1849-es évek tételeit választottuk ki. Miközben az egész európai kontinens mozgásban volt, az egész magyar nép, köztük sok kötcsei népfölkelő és honvéd is a honvédezredekben harcolt, itthon azért nem állhatott meg az élet. Az elszigeteltségben folydogáló, patriarchális élet apró dokumentumai ezek a kis számlák, a sötét boltok pultjain, mécsfénynél kitöltött nyugták, kaparáshoz hasonlatos aláírásokkal.
1848. november 20-án, 21 nappal a magyar honvédsereg schwechati vereség után, egy nappal Felix Schwarzenberg herceg kormányalakítás előtt az elöljáróság 20 krajcárért 5 csatot vesz a községi fogat számára. December 6-án amikor a Schlick-hadtest betört az országba, ugyancsak Miller Lajostól 5 sróf vétetett. December 19-én 2 krajcárért egy árkus papírt vettek Kardostól, három nappal azután, hogy Windisch-Grátz átlépte a magyar határt. December 20-án amikor Bem megkezdi az erdélyi hadjáratot, Kohn Éliástól 1 szál spanyolviasz került beszerzésre. Az 1848-as évet január 2-án azzal kezdték, hogy vettek még egy szál spanyolviaszt, ezúttal Kardos Mózestől 19 krajcárért. (Kohn Éliástól ugyanazt ugyanakkor 12 krajcárért vették, feltételezhető, hogy Kardosnál már kifogyott.) Történt ez azon a napon, amikor Pest-Budán a kiürítés miatt a legnagyobb felfordulás uralkodott. Ugyanezen a napon Veisz Mózestől egy öl szénát vettek — valószínűleg könyvelési tévedés — 100, azaz száz forintért. Február 11-én, egy nappal azután, hogy Görgei befejezi a téli hadjáratot, s kiérve a szepesi hegyek közül Kassán találkozik Klapkával, a kötcsei hivatal ,,Kardos Mózestől egy contr. papírost" vásárol. Április 19- én, a nagysallói győzelem napján, amikor a debreceni országgyűlés jóváhagyta a függetlenségi nyilatkozatot, Kötcsén „a mének istállójához vétetett egy vella". Az ára 18 krajcár volt mindössze. Május 1- jén 1,39 forintot fizetnek „Holtzer Farkas üvegesnek a helység kocsmája ablakjai megcsináltatására". (Talán az előző esti májusfaállítás következményeit kellett eltüntetni. Az üvegesnek kifizetett összeg egyébként elég tetemes volt.)
Május 9-én, azon a napon, amikor Miklós cár közzé teszi kiáltványát a Habsburgot megsegítéséről, ugyancsak Kardos Móyzestől a „mén számára egy kefe vétetett". Május 18-án, mikor a Szemere-kormány a cári haderők közeledtének hírére meghirdeti a népfelkelést, Kötcsén Veisz Jakabbtól és Kardos Móyzestől is vesznek „1, ill. 4 contr. papirost". Augusztus 10-én, három nappal a világosi fegyverletétel előtt 11 forintért vesznek a helység kocsisának egy dolmányt, s miközben Aradon folynak a bebörtönzések, s a kormány éppen menekül, az elöljáróság elhatározza a helység kocsijának nagyjavítását: augusztus 27-én vasárut vesznek „a helység kotsijának megtsinálásához". 154
Fentiek közlésénél nem a karikírozás volt a cél, tudva arról, hogy a harcoló honvédezredekben sok kötcsei helytállt, s hogy a mozgósításban mind a falunak, mind az elöljáróságnak elévülhetetlen érdemei voltak. (A zsidók, mint teljes jogú kisebbség számára 1848 sokat jelentett, számarányukat jóval meghaladó számban vettek részt benne, segítették a szabadságharcot, sokat vállaltak és sokat veszítettek. 155 Kötcsének is volt egy zsidó honvédje. Mitzky Sándornak hívták, s mint a 35. zászlóalj katonája végigharcolta az egész tavaszi hadjáratot. 1849. szeptember 22-ei leszerelése után „Karádon öregattyánál" húzta meg magát.)
Ezek az apróságok, az egészen kis tételek inkább valamilyen üzenetet küldenek a későbbi évtizedek felé. Nehéz elképzelni, hogy ilyen üzleti folyamatok mellett a helyi zsidó társadalom mindent elárasztó és mindenütt tértfoglaló tőkét tudott volna kiizzadni magából. A hetvenes-nyolcvanas években, a nagy birtokvásárlások alatt a tőke kívülről jött — ezen a fent leírt körülmények ismeretében nincs okunk csodálkozni. 156
Több adat azt mutatja, hogy az üzletek közül színvonalban Kardos Mátyásé emelkedett ki. Az üzlet választéka nem lehetett akármilyen. Nála még puskaport is lehetett kapni, a hozzátartozó seréttel és ólommal. Éppen 1848 kritikus júliusi napjaiban foglaltatja le ezeket Kacskovits Sándor az Igali járás főszolgabírája. Az élethalál harcát vívó magyar államnak fegyverutánpótlási gondjai voltak, s minden tartalékot igénybe vett.
Az 1848/49-es évek az elsők, amikor a zsidók társadalmi elfogadottságában a faluvezetés részéről is változás figyelhető meg. A negyvenes évek végéig az volt a jegyzőség szokása, hogy az adólista végén szerepeltette a zsidó adózókat, külön rovatban, a „zsidók" szót mint főcímet némelykor alá is húzva. Az 1848/49-es Contractionalis Tabella az első, amikor a zsidó nevek a névsor valamennyi oldalán elszórva találhatók, keresztény nevek közé ékelve. A társadalmi megkülönböztetést itt már csak a vagyoni eltérések demonstrálják. Az első oldalon ennek megfelelően a közbirtokosság szerepel, Kiss Lajostól és Antal Farkastól kezdődően Kenessey Istvánnéig úgy, hogy a 45. szám alatt Kardos Mátyás már megelőzi özv. Gombos Pálnét, az evangélikus dékán özvegyét. Az 1850-es listán megint a végén vannak, de itt már nem zsidó voltuk, hanem házatlanságuk az ok, a hazátlan zselléreket — keresztényeket és nem-keresztényeket egyaránt — az ívek végére írták. Az 1853/54-es papírokon úgyszintén keverve láthatók a többi névvel, 157 aztán ez a gyakorlat a község közigazgatásában mindvégig fennmarad. „Hivatalos" társadalmi elismertségben, s a falu mezőgazdaságában való részvételt tekintve áttörést 1867, az osztrák-magyar kiegyezés hozott.
Az agrárius előretörés megtorpanása
Az „izraeliták egyenjogúságáról polgári és politikai jogok tekintetében" hozott 1867. évi 17. törvénycikk kimondja, hogy „1. §. Az ország izraelita lakosai a keresztény lakosokkal minden polgári és politikai jog gyakorlására egyaránt jogosítottaknak nyilváníttatnak. 2. §. Minden ezzel ellenkező törvény, szokás vagy rendelet ezennel megszüntettetik." 158 Az 1790-es országgyűlés óta, a reformországgyűlések folyamatában a hosszú menet, a magyarországi zsidóság emancipációja 77 évig tartott. „Megérett a gyümölcs; nem idő előtt tépte le politikai vihar, vagy hatalmon levő pártnak furfangja; megérett, s magától hullott le, s a törvény szankcionálása tulajdonképpen már csak a meglévő állapot megerősítése volt, mint ahogy egyáltalában minden az emberi és társadalmi fejlődés rendes keretén belül hozott törvény már csak a meglevő állapotot szankcionálja s nem ad semmi irányító eszmét vagy erőt további fejlődésére." — foglalja össze a régi-új helyzet tanulságait Venetianer Lajos, egykori újpesti rabbi, a magyarországi zsidóság krónikása. 159
Zsákutcák is voltak bőven. Ilyen volt az 1844-es országgyűlés: a 278. bizottsági ülésen elfogadnak egy határozatot arról, hogy a zsidók haszonbérbe vehessenek nemesi birtokokat, sőt városi és úrbéri telkeket is vásárolhassanak, illetve nemesi jószágot zálogba vehessenek. 160 Láttuk, hogy Kötcsén a túl nyomóan kézműves-kereskedő közösségben is vannak már a negyvenes években is zsidók által használt apróbb parcellák, szőlők, sőt Veisz Mózest ismételten példaként említve, telekre ültetett jobbágy is. Az országgyűlési bizottság a gyakorlat egyes jelenségeit akarta törvényesíteni. A javaslat azonban nem emelkedett törvényerőre. 161 Sőt mi több, 1852. november 29-én, a nyílt elnyomás, a direkt közigazgatás idején császári nyílt parancs rendelte el a zálogba adási rendeletek megszüntetését. 162
1848 a gazdálkodás egész addigi feudális rendszerét felforgatta a jobbágyfelszabadítást és a birtokosok kárpótlását kimondó törvényeivel. Az 1848. évi törvénykönyv 3. cikkelye értelmében: ,,Az úrbér és azt pótló szerződések alapján eddig gyakorlatban volt szolgáltatások (robot), dézsma és pénzbeli fizetések e törvény kihirdetésétől fogva örökre megszüntetnek." Az 1. §. a kárpótlásról az alábbi szerint rendelkezett: „A törvényhozás a magán földesurak kármentesítését a nemzeti közbecsület védpajzsa alá helyezi." 163 A 2. §. ezt úgy pontosítja, hogy az így elmaradó úrbéri szolgáltatásokból származó tőkeértéket az állam köteles részükre hiány nélkül megtéríteni. 164
A magyar agrártörténetben forradalmi jelentőségű törvényt — bár a szabadságharc alatti legtöbb törvényt és rendeletet 1849 augusztusa után megsemmisítették — nem lehetett már visszavonni. Következményei a gazdálkodás egész rendszerére döntőek voltak. Az úrbéri rendszerben a munkaerőt a jobbágyi munka adta, az ötvenes évektől kezdve a munkaerőt pénzen kellett megvásárolni. A vásárláshoz készpénzre volt szükség, a pénzt a mezőgazdasági birtok úgy tudta volna előteremteni, hogy ha a naturálgazdálkodásról áttér a pénzgazdálkodásra. 165 A pénz csak úgy volt elérhető, ha a birtokokat modernizálják birtokosaik: ,,az élő és a holt leltárt új berendezéssel" 166 kiegészíteni tőkeigényes gazdálkodási módot feltételezett. Voltak uradalmak, közép- és kisbirtokok, melyeken ezeket a lépéseket sikerült időben megtenni. Voltak — s ezek jelentették a többséget —, amelyek nem voltak erre képesek. Az utóbbiak a hatvanas-hetvenes évektől kezdve egyre nehezebb helyzetbe kerültek. Nyomasztó lehetőségek kínálkoztak ezek számára: vagy eladják a birtokot — ez volt a rosszabbik megoldás — vagy haszonbérbe adják, ami a kevésbé rossz megoldást jelentette. A legrosszabbkor, egészen váratlanul köszöntött be a hetvenes évek egész Európára kiterjedő gazdasági válsága.
Az 1873-ban a bécsi tőzsdekrachhal kirobbant túltermelési válság a legsúlyosabb volt az I. világháborúig. 167 A mezőgazdaságot és a malomipart, vagy a hozzá hasonló ágazatokat kevésbé érintette, de éppen eléggé ahhoz, hogy kedvezőtlen folyamatokat indukáljon a mezőgazdaságban. A depresszió, s az ebből adódó csökkenő belső tőkefelhalmozás az 1867 után meginduló gyors gazdaságfejlődést megállítani látszott. A belső tőkés fejlődés öntörvényei következtében — hogy a fejlődés mégse álljon le — nagy mennyiségű külföldi tőke beáramlása indult meg. A dualizmus egész idejére vonatkoztatva a befektetések 60 %-a a belső felhalmozás eredménye volt, 40 %-a pedig külföldről jött. 168 A mezőgazdaság ennek a fejlesztési tőkének nagy hányadában részesült, de azok, akik hagyományosan, még mindig az 1848 előtti úrbéri viszonyokalapján gondolkodtak, nagy hátrányba kerültek a tőkés mezőgazdaságra áttérő társaikkal szemben. A szakadék az új ítók és a maradiak között egyre mélyült. Minden kedvezőtlen tendencia ellenére ugyanakkor volt hitel, hiszen a külföldi országokban a beruházások sorra leálltak, a nemzetközi tőkepiacon túlkínálat keletkezett, 169 pénzhez olcsón lehetett jutni. Élni kellett tudni a lehetőségekkel, de a konzervatívak éppen erre nem voltak képesek. A pénztúlkínálatot csak azok tudták a maguk javára kihasználni, akiknek a pénzügyekben már 1848 előtt is gyakorlatuk volt.
A bérek — mind az iparban, mind a mezőgazdaságban — a válság előtti szinten maradtak. A tengerentúli olcsó gabona versenye a válság alatt tönkretette a magyar gabona európai piacait. Természetesen a termelők rovására, — számukra a piac beszűkülése bevételkieséssel járt. Az adót, a munkásokat fizetni kellett, a régi, megszokott, költekező, sokaknál pazarló életmóddal sem tudtak szakítani. A változások a magyar középosztályok, a közép- és alsórétegek, ismert néven a „dzsentri" folyamatos lecsúszásával fenyegettek, tönkremenésük mind tömegesebbé vált.
1866-ban a kötcsei zsidók földadót még alig fizetnek. Veisz Mózes ezen a tabellán nem szerepel, így Hoffman Ábrahám és Kohn Éliás az, akiről a fölhasználat (birtoklás?) ténye megállapítható. Steinbock Móritz kezén a jegyzék még nem jelez földtulajdont, s jövedelmi adója sem emelkedik az átlag fölé. 170
| Név | Földadó nélkül | Erre eső községi pótadó | Ház | Egyenesadó | Erre eső | |
| Személyi | Jövedelem | |||||
| pótlék | ||||||
| 1. Svarc Móricz | 3.15 | 1.57 | ||||
| 2. Deutsch Hermann | 0.52 | 3.15 | 1.84 | |||
| 3. Ungár Ignácz | 0.79 | 3.15 | 1.97 | |||
| 4. Stern Jakab | 0.70 | 0.35 | ||||
| 5. Szinger Ábrahám | 0.70 | 0.35 | ||||
| 6. Szinger Mátyás | 0.70 | 0.35 | ||||
| 7. Perger Sámuel | 0.12 | 0.10 | 0.52 | 7.35 | 8.58 | 8.36 |
| 8. Grünberger Jakab | 1.57 | 0.78 | ||||
| 9. Fisl Leopold | 0.70 | 0.35 | ||||
| 10. Hoffmann Ábrahám | 1.60 | 0.21 | 0.79 | 4.72 | 2.75 | |
| 11.MandI Gottlieb | 0.26 | 3.15 | 1.70 | |||
| 12. Hirsfeld József | 0.35 | 0.17 | ||||
| 13. Reich Mátyás | 3.15 | 1.57 | ||||
| 14. Izraelita sahter | 0.26 1/2 | 1.57 1/2 | 0.92 | |||
| 15. Steinbach Móricz | 6.65 | 11.85 | 9.25 | |||
| 16. Kohn Leopold | 5.70 | 2.54 | ||||
| 17. Neu (Salamon) | 0.79 | 0.39 | ||||
| 18. Ungár Károly | 6.82 1/2 | 24.83 | 15.83 | |||
| 19. Kohn Éliás | 0.99 1/2 | 0.13 | 0.79 | 4.55 | 2.67 | |
| 20. Mautner Móricz | 0.35 | 0.17 | ||||
A hetvenes években indul meg a nagy földszerzés, amikor az 1867. évi 17. törvénycikk már érezteti hatását. A kötcsei adólistákon 1878-ban jelenik meg Polatsek Salamon neve, mégpedig rekord összeggel: 728,7 koronás földadóval, s 54,93 koronás ház, személyi- és jövedelemadóval. (Ez az adónem a házbérből és a kamatokból befolyt jövedelmet is adóztatta.) A Steinbock-vagyon is jókora volt, messze kiemelkedett Kötcse zsidó társadalmából és elérte a legmódosabb keresztény közbirtokosok (Magyary-Kossa, Volny Antal, a Kazayak, Katskovits Károly) szintjét, de Polatsek nábob volt a Tabi járás viszonyai között. Birtokának központja ebben az időben Felső-Iregh-en feküdt, 171 Kötcsén ritkán fordult meg, akkor is inkább csak a csicsali birtokon, ügyeit a községben jószágkormányzójával (kormányzóival?) intéztette. 172 Birtokrészei más járásokba, sőt más megyékbe is átnyúltak. (Tolna, Fejér, Veszprém). A kötcsei és a pócai birtoktestek csak részei voltak birtokbirodalmának.
Á földkönyvek 1881-ben ennek felívelésnek a következményeit rögzítik. 173 1848 és 1867 hatására nagy forgási sebességű ingatlanforgalom indult el. A szabadpiacon a földüzlet a helyi parasztság körében is jelentős, de sok példa van arra is, hogy helybéli parasztok zsidóktól vesznek meg földet, sőt arra is van példa, hogy zsidó zsidótól vesz meg birtokot. A több példa közül Ungár Károly ügyletét emelnénk ki, amidőn Ungár nagy területű legelőt vásárol meg Kohn Éliástól a Páskomban. 174 A nagy birtokügyletek mégis inkább úgy zajlottak, hogy Steinbock és Polatsek vásárolta fel a felbomló kisnemesi birtokrészeket. Előre kell bocsátani, hogy a birtokvételek oka nem mindig a tönkremenés volt. A Stein- bock-Polatsek üzletek inkább azért jöttek létre, mert a hetvenes években megszűnt a Magyary-Kossa és a Siklóssy családok jelenléte Kötcsén. Az okokat nem tártuk fel, de a két család elköltözött: Siklóssy Budapestre, Magyary-Kossa Sámuel pedig Gyönkre ment, gyerekei is szétköltöztek, több alföldi helységben találjuk meg őket (Tápiószele[?], Tisza-Roff).
A két család eltűnésével tulajdonlási vákuum keletkezett, s ezt a vákuumot az akkor már tőkeerős két vállalkozó töltötte be. Polatsek kötcsei megjelenése ennek a radikális változásnak köszönhető. Adatok nincsenek róla, de valószínűsíthető, hogy az ilyenkor szokásos árverésen ő diktálta a vételárat.
Steinbock Siklóssytól először is megveszi a Somfolyó feletti házat, azután a Csillagóban két birtoktestet, sok szőlővel és pincékkel, (1024., 1016. kataszteri számok) a Fáncséi hegyen a másik szőlőbirtokot és összesen 141 kh. 801 négyszögöl nagyságban [?] a 3256-3259. számokon szereplő csicsali házhelyeket. Ezzel egyidőben, vagy röviddel ezt követően a csicsali Miklós-birtokokból is vesz át házhelyeket 7 kh. 392 négyszögöl nagyságban, s néhány parasztcsalád birtokaiból is kezére kerül némi terület: May Mártontól két kataszteri számon nyilvántartott szőlőbirtok a Lokban és Reichert János (Olajos) cseri-völgyi birtokából több mint 10 kataszteri hold, Tefner Ferdinánd háza és 273 négyszögölnyi udvara (273.h.r.sz.), valamint Fodor János Sósdombi úti háza kb. 500 n.ölnyi beltelekkel. (261. h.r.sz.) 175
Polatsek inkább a Magyary-Kossa-birtok megvásárlására összpontosított. Körülbelül tíz tagban felvásárolta az összes beltelkeket, s a kötcsei viszonylatban is nagyon nagy szőlőhegy-birtokokat, a velük járó szántókkal egyetemben a Csillagóban (782.,937-940., 967., 999.), a Bóka-völgyben (1252. sz.), valamint az Öreg-hegyen (1280. sz.) és a Fáncséi hegyen (1394.sz.). 176 15 holdas szántóföld került a Magyary-Kossa családtól Polatsekhez a Köveskúti dűlőben (1801., 18O4.sz.) 177 és 4 hold a Homokon (1095.). Az igazi nagy vásárlások a délkeleti határrészben folytak: több mint 80 hold csicsali házhely (3270., 3271.sz.), egy hatalmas, majdnem egybefüggő 260 holdas tábla, a Morgó-völgyben (3284., 3285. sz.), s valószínűleg minden idők legnagyobb kötcsei földügylete — 414 kh. 1438 négyszögöl egy vételben a Középső-, Alsó- és Keleti Pócán, valamint a Sárkányban. 178
Szerepelnek még a Kardos, a Fischl, az Ungár és a Deutsch családok is a vásárlók között, de ezek a vásárlások nagyságrendben meg sem közelítik Polatsek és Steinbock vételeit. Az előző négy család inkább csak a községi társadalmon belüli „természetes" földszabadpiac részese volt. Kardos Mátyás Miklós István csődjét megelőzően megvesz ugyan egy 5 hold 494 négyszögöles darabot (1240.sz.) és egy 3 kh. 79 négyszögöleset (1603. sz.) a Fáncséban. Kardos vétele nem tűnik pénzforgató spekulációnak, itt inkább arról van szó, hogy a pincéje körüli birtokát a tőszomszédságban fekvő Miklós-féle táblákkal bővítette. 179
A többi kötcsei zsidó család nem részesült a birtokosztódásokból. Nekik az 1880/90-es években sem volt nagyobb jövedelmük, mint a jobban gazdálkodó, vagyonosabb parasztcsaládoknak: a kor szín vonalán értendő tisztes jövedelem biztosítva volt számukra, de nagy vagyoni karriert nem futottak be. Erre több forrásból, s leginkább az adóívekből lehet következtetni. 1878-ban Kardos Mór összesen fizet 153 forint, 91 krajcár adót, ez 136 forinttal kevesebb, mint a közepes nagyságú birtokkal rendelkező Miklós Györgyé. Steinbock adóösszege (626 forint, 67 korona) csak 100 forinttal több, mint Kacskovits Károlyé. 180 A két Deutsch, az Ungár, Szeiner, Braun, Lederer, Veisz, Kohn, Benedek, Mandl és Schwarz családok a vagyontalanságból következő nulla-kategóriától 16 forintig fizetnek (Ungár Károly), 4,3 forintos átlaggal, ahol a leggyakoribb összeg 2 és 3 forint között mozog. Ezek a számok a parasztok számaival azonosak. Tudatában kell hogy legyünk annak, hogy a zsidóknál az adóösszeg nem megbízható jövedelem-mutató, de az is bizonyos, hogy a parasztokénál nagyobb pénztulajdon a legtöbb kölcsönügyletekkel is foglalkozó zsidó kezében csupán „munkaeszköz" és nem életszínvonalnövelő „fogyasztási alap". A pénz, ha kölcsön adták, még ha uzsorakamatot termelt is, személyes használatra alkalmatlanná vált. A kézművesek azért tartalékoltak, hogy nyersanyagot vegyenek, a kereskedők azért, hogy árut, a bankárok azért, hogy újra kölcsönadják a megtermelt pénzt.
Igen nagy vagyonok egyesek kezén, s a családok derékhadának szerény jóléte — ebben az állapotban élt a zsidó társadalom. A kereskedői szakma kiváló ismerete, a rugalmas üzletpolitika — a zsidónál mindig volt hitel — az egyik oldalon tekintélyt biztosított számukra, a másik oldalon a „vadkapitalista" agrárviszonyok feszültségei ingerültséget keltettek ellenük. Az agrárválság, a Polatsek és Steinbock család kezén összegyűlt nagybirtok, ezekkel szemben a földnélküli zsellértársadalom felduzzadása, a kivándorlások felgyorsulása, a vagyoni csődök egymásutánja bántotta az emberek igazságérzetét. A két-három családdal szemben felgyülemlett feszültség a 80-as évek elejére zsidóellenes hangulatot ger jesztett, s ennek negatív következményei a zsidó közösség kevésbé, vagy egyáltalán nem vagyonos csoportját is érintették. Egyidejűleg az 1870-90-es évek a „korrekt együttműködés" évei is voltak a falu és vezetése, a közbirtokosság, valamint a zsidók között a feszültségek megléte ellenére is. Ez a „korrekt együttműködés" azonos volt a társadalmi integrációval, és kisebb részben azonos volt az asszimilációval. A közélet és a közigazgatás vagyontól függő, korlátozott demokráciája volt ez a kor, az udvarias meghívók kora, amelyeket névre szólóan kaptak zsidók és nem-zsidók, a képviselőtestületi üléseken mindenki ugyanazzal a szavazati joggal bírt.
A meghívók két csoportra osztják a képviselőtestületet, azok csoportjára, akik a legtöbb adót fizetik, ők a „virilisták", és az ún. „választott képviselőkre". A virilisták között Polatsek és Steinbock mindig ott vannak, néha Fischl és Kardos is, de a választottak között a zsidóság alsó és középrétegeiből jóformán senki. Ha harminc év meghívóit vizsgáljuk ebben a korszakban, akkor találunk zsidó résztvevőket, de számarányukat messze alulmúló mértékben.
Megjegyzendő, hogy a fenti adat a kritikus 1883. évből való, az antiszemita zavargások napjaiból. 181 Az ortodoxia szerint élő közösség zöme talán el sem fogadta volna a választást a vallási előírások megszegését elkerülendő.
A társadalmi integráció dokumentuma az az áttekinthetetlenül sok bérlet, haszonbérleti szerződés, nyugta, árverési jegyzőkönyv, melyek egyúttal létformájuk vonalait is kirajzolják. Mind az árveréseken, mind az egyéb egyezkedéseken a demokrácia uralkodott, mindig a legtöbbet ígérők kerekedtek felül, nyelvre és vallásra való tekintet nélkül. A vetélkedések zömükben a községi kocsma haszonbérleti jogáért mentek, a jogot váltakozva hol zsidó, hol nem-zsidó pályázó nyerte el. Jelen szerződéseket a Fischl, Müller és Steinbock nevekre állították ki, fele részben viszont ezen három évtized alatt sváb családok is gyakorolták a kocsmáltatási jogot. A zsidók a XIX. században a helyi táncvigadalmakban nem vettek részt, ünnepeik más napon voltak mint a falu többi lakójának. Katonáskodtak, mint mindenki, 182 de a politikai életben, illetve az agitációban nagyon visszafogottan, vagy egyáltalán nem vettek részt. 183 Feltehetően vallási szokásaik is ösztönözték őket arra, hogy jótékonykodjanak. 184
Régi, német eredetű tipikus családneveik és bibliai eredetű keresztneveik helyett lassanként új stílusúak jöttek, igazodva ezzel is a többségi keresztény társadalomhoz. Az áttörést kimutathatóan először 1862-ben regisztrálhatjuk, amikor Braun Móric „Béla" nevet ad újszülött gyermekének. 1865-ben — ugyanebben a családban — megjelent az első „Gyula" keresztnév, a Weinberger családban pedig 1895-ben az első „Zoltán". A Braun család — vélhetően vallásilag is a neológ irányzatot követve — biztosan „asszimilációs hajlamú" család lehetett, mert aztán „Balogh"-ra magyarosítottak, hasonlóan Weinbergerékhez, akik a „Völgyi" nevet vették fel, Fischl Móric unokái pedig Tabon az I. világháború idején már a „Ferencz" nevet viselik. 185 A kilencvenes évektől kezdve ezekben a magyarosításokban a magyar nacionalizmus is játszott némi szerepet — ezzel még tartozunk kiegészíteni a kötcsei zsidók asszimilációs hajlamairól mondottakat.
Mindent egybevetve: élénkülő igyekezetük ellenére is ellentmondásos helyzetben voltak abból a szempontból, hogy a falu egyes rétegei nem egyformán reagáltak az országot feszítő társadalmi problémákra, s a hetvenes évek közepétől szárnyait bontogató antiszemita hangulatkeltés közösségük teljes egészét érintette.
Antiszemita zavargások
A válság kezdete
A politikai antiszemitizmus az 1870-es évek közéleti válságperiódusa után erősödött fel országos méretekben. A Szabadelvű Párt megalakulása után az 1867-es kiegyezés elfogadása és a függetlenségi törekvések ellentétei korántsem csitultak el a magyar parlamenti életben. Bizonyos tüneti kezelésként, levezető cselekvésként funkcionált az antiszemitizmus felszítása. 186 A mezőgazdaság szerkezetének gyökeres átalakulása, a gazdasági válság által is fejlesztett feszültségek, a tönkremenő kisbirtokosok, a lesüllyedő dzsentri — ezek azok a gazdasági és szociális jelenségek, melyek felduzzasztják a politikai antiszemitizmus táborát. Ezekben az években jön lendületbe a zsidóellenes mozgalom a magyar képviselőházban is. Vezetője Istóczy Győző, Vas megyei birtokos volt: társaival egész ideológiai arzenált állítottak össze a középkori eredetű vérvád legendától kezdve egészen a Palesztinába való kényszerkitelepítés megindoklásáig. 187 Istóczy mozgalma a kérdés erőszakos megoldása mellett volt, jelentkezett ugyanakkor egy mérsékeltebb irányzat is, amely csupán a zsidók gazdasági-társadalmi háttérbe szorítását szorgalmazta. Akármilyen árnyalatok voltak is a párton belül, az antiszemiták politikai párttá alakulása a nyolcvanas évekig napirendre került. A keresztény vért ontó zsidó középkorból ismert alakja ismét ott kisértett a magyar közéletben.
Vannak vélemények, melyek szerint egyenesen Istóczyék voltak azok, akik a magyar szellemtörténetben teljesen ismeretlen vérvád-legendát, mint új elemet honosították meg a magyar közgondolkodásban. 188
A vérvádemeléshez az antiszemita mozgalomnak egy teljesen szokványos eltűnési eset szolgáltatott alkalmat. 1882. április 1-jén eltűnt hazulról egy 14 éves tiszaeszlári cselédlány, Solymosy Eszter. Ezen a napon — a zsidó húsvét, a peszach napján — a tiszaeszlári zsinagógában ünnepi istentisztelet volt. A helyi zsidókat letartóztatták és Solymosi Eszter rituális meggyilkolásával vádolták őket. A vizsgálat hosszan, hónapokig elhúzódott, s az ezt követő per európai üggyé szélesedett. A zsidó vádlottak védőügyvédjének szerepét Eötvös Károly vállalta, a felperes, Solymosiné ügyét pedig Szalai Károly védte. Eötvös bravúros védőbeszédében 1883. augusztus 3-án bebizonyította a vád tarthatatlanságát, ennek következtében az összes vádlottat felmentették. A per így befejeződött, de az ennek hátterében mozgásba jött gépezet nem tudott leállni. A vizsgálat másfél éve alatt Istóczyék az antiszemita sajtóban fokozatosan szították a zsidók elleni hangulatot, úgyhogy a felmentést követő napokban a „Felvidéktől a Dráváig kitört a vihar". 189
Már augusztus közepére komoly helyzet alakult ki az északi megyékben, valamint a Dél-Dunántúlon, elsősorban Zalában és Dél-Somogyban, Szigetvár, Csurgó, Berzence, Miháld helységekben. 190 A Balaton déli partszakasza felé a zavargások hulláma némi késéssel érkezett, Kötcsén és közvetlen környékén augusztus utolsó napjaiban vált forróvá a hangulat.
Az események menetét a vármegye és a tabi főszolgabírói hivatal között zajlott ügyiratforgalomból lehet rekonstruálni. Csépán Antal, Somogy megye alispánjának figyelme augusztus 28-án fordul először a megye északi régiója felé. A Dráva-vidék akkor már megtörtént szörnyűségei, a pogromok ismeretében egészen világosan kirajzolódik előttünk a vármegyei vezetés azon törekvése, hogy a megye addigiakban nyugodt területein a zavargásokat csírájában elfojtsa.
Augusztus 29-én kibocsátanak egy körlevelet azzal az utasítással, hogy a főszolgabírók állandóan jelentsék, ha valahol zsidóellenes uszítás ütné fel a fejét, külön kihangsúlyozva annak szükségességét, hogy az uszítókat elszigeteljék, s hogy az uszítók személyéről részletes jelentést küldjenek. 191 Bernáth István tabi szolgabíró, aki szeptember elején Karádon és Kötcsén tartózkodott a helyzet kivizsgálása céljából, küldött ugyan a megyére egy többé-kevésbé nemleges jelentést, de ebben a jelentésben már disszonáns hangok is voltak. Leírta, hogy járásában zsidóellenes uszítás nincs, csak Karádon és Tabon „van nyoma a zsidók elleni gyűlöletnek, mely bizonyos nóták dalolásával nyilvánul...". 192 A jelentés optimista és magabiztos nyilatkozattal zárult, melyben Bernáth garanciát vállalt arra vonatkozóan, hogy járásában nagyobb kihágásra nem fog sor kerülni. 193
Ugyanazon a napon bogiári szemlén — feltehetően jelen témához kapcsolódó ügyben — tartózkodó Jankovich László főispán táviratot küld alispán kollégájának Kaposvárra, melyben felhívja figyelmét Karád és Kötcse vidékére. A távirat felvételi ideje délelőtt 11 óra 30 perc, s feladása a Kötcséről szállongó hírek hatására történt. 194 Néhány órával később Bernáthtól egy távirat is elindult az aznap megírt futárjelentés tartalmával egyezően, melyben ismételten arról tájékoztatja a vármegyét, hogy a helyzet nyugodt. 195 Pedig a helyzet Kötcsén akkor már korántsem volt az. Az eseményekről abból a jelentésből tájékozódhatunk, melyet Bernáth szeptember 4-én Csépán követelésére küldött Kaposvárra.
E szerint 2-án, vasárnap este a kocsmák fokozottan látogatottak voltak Kötcsén. A feszült helyzetben az elöljáróság, Stráner Andor jegyzővel az élen a kocsmákat este 8 órakor bezáratta, eleget téve a főszolgabírói rendeletnek, mely afféle rendkívüli állapotból kiindulva a nyitvatartás korlátozását írta elő. A tömeg eloszlott ugyan, de körülbelül 9 óra tájt ismét összeverődött, s Miklós István volt országgyűlési képviselő házához vonult, 196 és őt „tanácsadásra hívta fel — hogy itt-e az ideje, hogy a zsidókat kiverjék?"
Miklós csillapítólag, s egyben erélyesen arra szólította fel őket, hogy oszoljanak szét. A körülbelül 150 főnyi tömeg ezután Bíró Géza házához ment, 197 s miután hasonló választ kapott szétoszlott. Együtt maradt azonban egy „kemény mag", „mintegy 20-30 főből álló fiatal suhanc", akik bevonultak a faluba s néhány zsidó ablakát beverték. 198 A suhancok természetesen részegek voltak, s „dalolva a zsidó gúnydalokat, az utcán végigmenve dobáltak be néhány ablakot". — szól a jelentés. Ekkor azonban az elöljáróság ismét megjelent, s most már Stráner Andor erélyes fellépése folytán a nyugalmi helyzet aznapra helyreállt. Az események koromsötétben mentek végbe, ezért a hatóságok a résztvevők teljes körét nem tudták azonosítani. Két személyt elfogtak, ezek végig tagadták, hogy bármi közük is lett volna az ügyhöz, ennek ellenére letartóztatták őket, mivel az „egyiknél balta — a másiknál egy nagy bot találtatott". 199 A történtek summázataként Bernáth elismeri: csakis Miklós és Bíró csillapító szavainak tulajdonítható, hogy nagyobb kihágás nem történt.
Ez az a pont, amikor a folyamat tárgyalását megszakítva szükséges vizsgálatra bocsátani azt, hogy Kötcse társadalma középrétegeinek viszonyát, reakcióit a zsidóság és az antiszemitizmus kérdéséhez milyen belső mozgatóerők befolyásolták.
Nemzeti liberalizmus — antiszemitizmus
A katolikus Bíró, a református Miklós s az evangélikus vallású köztisztviselő Stráner Andor megvédte a falu bárasszimilálódó, de mégsem a keresztény társadalom részét képező zsidó lakosait. Stráner, s az elöljáróság esetében az igyekezet még magyarázható a köztisztviselői kötelességtudattal, de a funkciót nem viselő Bíró Gézánál és kiváltképp a Miklós család tagjainál ez a magyarázat kevésnek tűnik.
Az antiszemitizmus különböző formákban és fokozatokban nemcsak az alsó néposztályokban, hanem a falu felső- és középrétegeiben is felbukkant. Értesüléseink vannak a Svastits József egykori főszolgabíró elleni vádakról, ezen vádak szerint Svastits „vadállati módon bánt egy izraelitával", majd meggyilkoltatta azt; holttestére egy kötcsei kútban akadtak rá. Svastits az Igali járás főszolgabírája volt az 1860-70-es években, s mivel lakóháza Kötcsén volt, 200 Kötcse akkoriban amolyan járási központnak számított. Svastits valóban kemény bürokrata hírében állt, de a gyilkosság vádja alól tisztázta magát. 201 A gyilkossági ügy részleteit nem sikerült feltárni, így határozott állásfoglalás sem Svastits mellett, sem Svastits ellen nem lehetséges. A vádaskodás ténye azonban valamit érzékeltet Svastits és a zsidóság közötti feszült viszonyból.
A nyolcvanas években Szemnecz Emil, országgyűlési képviselő is tagja volt az Istóczy-féle Antiszemita Pártnak, 202 s Gruber János, valamint a Szalay-fivérek, Károly és Imre is gyakori vendége volt a kötcsei kúriáknak, kiváltképp a Miklós családénak. Gruber 1877 őszén szerzett szüreti élményeit később színes riportban örökítette meg. 203 Gruber is az antiszemita csoporthoz tartozott a magyar ország gyűlésben, miután az 1884-es választásokon az igali kerületből bejutott oda képviselőnek. 204 Antiszemitizmusa az utókor némely ítélete szerint nem volt tisztán elvi alapokon nyugvó, többek állítása szerint azt inkább a karriervágy, mintsem a meggyőződés diktálta. 205 A Szalay-flvérek a Veszprém megyei Dégről kerültek át Somogyba. A fiatalabbik, Imre, 1875-ben a lengyeltóti kerületből jutott a parlamentbe, nem lépett be az Antiszemita Pártba, de annak célkitűzésével mint képviselő azonosult. Az idősebbik, Károly, pedig nem volt más, mint a tiszaeszlári per ügyvédje Solymosiné képviseletében, pontosabban a zsidó vádlottak sérelmére. 1855-ben azt a Kisfaludy Atalát vette feleségül, aki később neves költőnő lett, s igen nagy valószínűséggel éppen az akkor még nem Miklós-tulajdonban lévő Miklós-kúriában született. S hogy teljesen bezárjuk a kört: Eötvös Károly, a kiváló ügyvéd, a Balaton szerelmese, a tiszaeszlári per világhírűvé vált védőügyvédje, író, publicista, ugyancsak gyakori vendég volt a Miklós-kúriában Miklós István baráti rendezvényein. Barátságuk a pesti országgyűlésen szövődött, tulajdonképpen nem is a fiatal Miklóssal, hanem az apjával, Miklós Györggyel. A tábor és ellentábor gyakorta volt együtt, egy fedél alatt. Ha rátekintünk a Bősze Sándor tanulmányában közzétett térképre, akkor látjuk, hogy a dolgok ilyen egybeesése nem lehet teljesen a véletlen szüleménye. A térképből egyértelmű: a feszültséggócok főleg a megye déli részén vannak, egy kivétellel fent északon, s ez Kötcse centrummal összesen öt községből áll. 206
Az ellentáborban, a nem antiszemita oldalon ott állta a kötcsei közbirtokosság népes csoportja, az akkor már Kaposváron működő Roboz Istvánt is közéjük sorolva. Ezek a birtokosok egy tőről metszett, egygondolkodású emberek voltak, ahogyan Roboz írta róluk híres Köttse-cikkében: „A compossesszorok úgy voltak együtt, mintha egy anyától születtek volna." 207
A Miklós família 1854-ben telepedett le Kötcsén. Miklós György Veszprémből jött át, a Kerkapoly családba nősült. 1869 óta a balközép befolyásos tagjaként működött a megyei politikában, ott annak egyik alelnöke is volt, majd 1875-ben a fúzió során csatlakozott a Szabadelvű Párthoz. 1878-ban, Bosznia-Hercegovina okkupációjakor ha személyileg nem is, de politikailag meghasonlott Tisza Kálmánnal, s a szélsőbal táborába ment át. Hasonló politikai utat járt be fia, Miklós István, a fiatal ügyvéd, Gruber János szerint a „Miklósok eszes, életrevaló tagja, aki sebesen lüktető életet hozott nemcsak bérczes kis falujába, de magába a székvárosba is, ahol ügyvédi irodát nyitott." 208 A Bosznia-Hercegovina okkupációjával előálló kényes helyzetben, amikor az Osztrák-Magyar Monarchiában a szláv túlsúly megnövekedésének veszélye fenyegetett, sok magyar liberális választotta a tiltakozásnak ezt a módját.
Személyes viszonyuk Tiszával — legalábbis a Miklósoknak — a politikai változás után sem rosszabbodott. A miniszterelnököt az idősebbik és a fiatalabbik Miklós többször meghívta a kötcsei birtokra, Tisza a meghívásokat hol elfogadta, hol nem, többnyire nem: politikai módszere a háttérből való manipulálás volt, nem szívesen mozdult ki Budapestről. 1877 őszén például Szontágh Pált, „rendjelosztogató osztályfőnökét" delegálta a Gruber által örökéletűvé lett kötcsei szüretre. 209 Szontághot a tabi kerülethez fűzte kapcsolat, 1874-től a tabi kerület országgyűlési képviselőjeként működött. 210
Nemhiába időztünk el hosszasan a kötcsei komposszesszorok vendégei fölött, tettük azt azért, hogy látható legyen: ilyen szellemi kapacitású személyek együttléte a faluban többek között az antiszemitizmus kérdésének is különös hangsúlyt tudott adni. A közöttük fel-feltörő viták hatásai az alsóbb néprétegek felé is leszivároghattak, valamiféle „alaphangulatot" keltve ott. Hiába voltak a két tábor közötti összecsapások „elviek", mire a nép átértelmezte azokat, akkorra azok nagyon is „gyakorlativá", sőt tettlegessé váltak. Hogy a fentieknél hosszasan elidőztünk, azért is tettük, hogy kijelöljük a Miklós család helyét a két ellentétes fél, a zsidók és az antiszemiták között.
Miklós István magatartását befolyásolhatta 1883 szeptemberében a zsidó hitelezőitől való anyagi függése is — így szól az első számú ellenvetés. A kérdésfeltevés azért jogos, mert erre az időre már a megyében nemcsak a Miklósok „életrevalósága" volt beszédtéma, hanem a kötcsei birtok egészének, s különösen az Istvánra eső köteles résznek a nagymérvű eladósodása. A Miklós-birtok vezetése nem tudott megbirkózni az új korszak hozta feladatokkal. A Miklósok ahhoz a többségi dzsentri réteghez sorolandók, akik nem tudtak modernizálni, életük ugyanakkor a régi igények és szokások alapján folyt.
A birtokra a jelzálog-bejegyzések a hetvenes évek eleje óta hatványozottan szaporodtak. A felvett kölcsönök az akkori idők jelzálogkamatai mellett egyre nőttek. 1879-ben a fent említett ház már nem is Miklós-tulajdon, ez év május 4-én adásvételi szerződés alapján átvezették azt Müller Mór és Müller Miksa nevére. 211 1880. január 19-én a csicsali pusztán lévő szántóföldek ugyancsak adás-vétel formájában Steinbock Mór és felesége Kohn Cecília nevére mennek át. 212 Nincs adatunk arra vonatkozóan, hogy a házat milyen jogcímen használták ezekben az időkben, de még az is elképzelhető, hogy saját házukban árendában laktak.
Az 1875 óta gyűlő jelzálogkölcsönök és váltóátvállalások ügyeiben sok a zsidó pénzember, de közülük csak Müller és Steinbock kötcsei. 1880-ban a somogyszobi Kardos Károlynak 5400 forint, Grünhut Leopoldnak 1038 forint, Kann Jakab újpesti kereskedőnek 2400 forint a terhelés a Miklós birtokra. A hitelezők köre ugyanakkor fele részben a vármegyei körökből került ki: Kapolcsy Jenő 4710 forinttal, Madarász Andor 3500 forinttal, s még a kötcsei közbirtokos társ, Gabsovits Károly is 1700 forinttal terheli a birtokot. 867,50 forinttal a Magyar Királyi Államkincstár is tagja a hitelezői tábornak. Látható, hogy a zsidó hitelezők csak egy részét adják a sorbanállóknak, elintézetlen ügyei Miklósnak jóformán mindenkivel vannak. 213 Ezzel együtt, de mindettől teljesen függetlenül is, 1883-ban már teljesen mindegy, hogy ki kit véd meg, hiszen a birtoka számára már teljesen elveszett. Kérdésünkhöz való viszonyát Il ymódon inkább eszmei természetű adatokkal kell szemléltetnünk. Az eszmei forrás a magyar politikai liberalizmus.
Ügyvédi szakképzettsége folytán parlamenti szereplései általában jogfilozófiai alapokról indulnak. 1880-ban két felszólalással hívta fel magára a figyelmet. Mindkettőnek az a törekvés a lényege, hogy a jogot, mint a liberális nemzetállam szabályozó eszközét védőernyőként terjessze ki a jogfosztottak, joghátrányosok, az elesettek oltalmazására. Ilyen a „zamárdi eset." 1877 körül az egész Zamárdi a tűzvész martaléka lett, s az elkeseredett és megrémült lakosság a tetten ért gyújtogatót, — egy félkegyeiműt — a tűzbe dobta. A nem körültekintő és elfogult bíróság a fél falut bebörtönöztette, alapos vizsgálat és differenciálás nélkül. Interpellációjában Miklós a feudális bíráskodási hagyományokkal való szakítás mellett több humanitást követel, sürgetve azt, hogy az Igazságügyi Minisztériumból száműzzék végre a részrehajlást. 214
A második, jóval fontosabb, témánkhoz kapcsolódó az őszi időszakon elmondott beszéde, melyet egyenesen Istóczy ellen irányított, nem kímélve a miniszterelnököt Tisza Kálmánt sem. A beszéd lényeges részeit nagy Kötcse-történeti jelentősége miatt szó szerint idézzük: „... a fővárosban és a vidéken alakult és szervezett antiszemitizmus egyletekben és folyóiratokban egyes néptörzs a maga összességében egyesek bűneiért felette erős megtámadásba részesül... és a zsidóság elleni gyűlölet egyes keresztény felekezetek körében célzatosan szíttatik, és hogy a zsidóságnak Magyarországból való kiűzetése iránt megengedett és tiltott utakon élénk agitáció folyik. (Úgy van! a szélső balon)" 215 Miklós ezután az 1867. évi XVIII. törvénycikkre hivatkozva, a szabadság, egyenlőség, testvériség és szabadelvűség nevében kéri a kormányt, hogy foglaljon állást azon körök ellen, amelyek a zsidókat a „törvények által biztosított alkotmányos jogaiból kizárni célozzák." 216
Ilyen bevezetés után következett az interpelláció két-két pontja: „tisztelettel kérdezem a t. miniszterelnök, s belügyminiszter urat: „1-ször. Van-e tudomása azon mozgalomról melyet Istóczy képviselő úr a magyarországi nem-zsidók szövetségének létrehozatala körül megindított? Bemutattatott-e ezen szövetkezés alapszabály-tervezete? Ha igen, helyben hagyta-e azt a kormány? Ha nem, mit szándékozik tenni a célból, hogy egyrészt a közvélemény félrevezetésének idejekorán ereje vétessék, másrészt hogy a keresztény, s nem-keresztény lakosság közötti jó egyetértés meg ne háborítassék: s eleve már lehetetlenné tétessék olyan kérdések erőszakos felvetése, melyek akár a szükség, akár a közviszonyok által indicálva nincsenek?
Ajánlom interpellátiómat a t. minisztereinők úr, és a t. ház becses figyelmébe. Istóczy Győző (közbe szól): én meg ajánlom ezen interpellátiót a t. szélső baloldali választók figyelmébe. (Zaj.)" 217
Az interpellációban jogászi furfang lapul. Ha a mozgalom alapszabály-tervezetét Istóczyék bemutatták és ha a kormány jóváhagyta azt, akkor hogyan tudta összeegyeztetni a liberális eszmékkel: ha nem mutatták be, akkor a kormány nem ura a helyzetnek, mert hagyja elharapódzni a veszélyes szervezkedést. A fiatal, ambiciózus kötcsei táblabíró sarokba szorította a magyar miniszterelnököt.
Tisza a választ nem vette félvállról. A két nappal későbbi ülésen válaszát azzal kezdte, hogy a nyomaték kedvéért felolvasta Miklós interpellációjának teljes szövegét, majd hosszadalmasan, a liberális retorika és érvelés szövevényes fordulataival magyarázta, hogy a kormány elhatárolja magát lstóczytól, de éppen a liberalizmus szellemében ,,... épp úgy nálunk, mint más szabad országokban, nincs mód arra, — és talán veszedelmes lesz, ha valakinek mód lesz, sok irányzatra nézve, hogy a kormány mára eleve meggátolhasson valamely mozgalmat: mert ez egy oly neme a praeventív intézkedéseknek, amelynél fogva, ha ez egyszer érvényre emelkednék, a kormány minden nézete szerint helytelen mozgalmat, ha az a törvények korlátai között mozog is, megakadályozhatna... ha valamely oly egyesület szándékoztatik létesíttetni, amelynek egyenes szavakban megmondott, vagy az egész szerkezetből kivehető célja ellenségeskedést támasztani az ország különböző osztályai, nemzetiségei vagy hitfelekezetei közt, vagy ha valamely egyesület célja törvénnyel és alkotmánnyal ellenkezik. Ily esetben — bárkitől, bármely cím alatt jöjjön alapszabály-tervezet a kormányhoz — biztosíthatom a képviselő urat, hogy az a kormány-záradékkal ellátatni nem fog. (Helyeslés.)" 218
Tisza nagy taktikai érzékével megkerülte a problémát, az elvek bevezetésével fedte el a csődhalmazt, amely a magyar liberalizmus fölé kezdett emelkedni. Tisza és a Szabadelvű Párt biztosan érezte a közelgő veszélyeket, de alkotmányossági okokból egyelőre tehetetlen volt.
Miklóst a válasz ki is elégítette, meg nem is. Fenntartásait az alábbiak szerint összegezte: „ilyen társadalmi mozgalmat, t. ház alázatos véleményem szerint talán nem lenne elégséges, a szigorú törvényes korlátok között megmaradva, annak idején a törvények szigorával elfojtani, hanem talán célszerűbb lenne, ha a t. miniszterelnök úr e tekintetben államférfiúi belátását érvényesíteni, amellyel tudom, hogy rendelkezik és megelőzni ezen mozgalmat azáltal, hogy a szabadelvű törvényhozási institútiók által annak minden élét elvetné. (Élénk helyeslés a szélső baloldalon.) Értem ezalatt azt, hogy a t. miniszterelnök úr ne ellenezze a teljes vallásszabadság behozatalát, (Élénk helyeslés a szélső balon) értem ez alatt azt, hogy t. miniszterelnök úr ne halassza a polgári házasság behozatalát, melyet a háznak nagy többsége már is követel. (Helyeslés a szélső balon.)" 219
A Kötcse helytörténete szempontjából nagy jelentőségű polémia Istóczy néhány sunyi megjegyzésétől eltekintve igen kulturáltan zajlott le a szélső bal zajos tetszésnyilvánításai közepette. Miklós István jelzése, amidőn a parlament falai között a feszültség mértékét felnagyította, látnokinak bizonyult. A szélből, amit Istóczyék elvetettek, 1883 kora őszén vihar arattatott.
A válság lezáródása
Visszatérve a szeptember 3-án Kötcsén történtekhez azt kell látnunk, hogy bár a késő esti órákra a 20-30 fős agresszív csoport is feloszlott, a feszült helyzet a következő hét elején sem oldódott. Senkinek semmi bántódása nem lett, de a zsidók egy része mégis elmenekült, mert bizonytalannak látta az eljövendő napokat.
Bernáth szolgabírót a kötcsei elöljáróság még hétfőre, 3-ra virradó éjjel lovasküldönc útján értesítette a késő esti órákban lefolyt zavargásokról. Bernáth aznap kilenc órakor Kötcsén, 15 órakor Karádon rendkívüli képviselőtestületi ülést tartott, ahol a képviselőtestületek a felelősséget magukra vállalták. A kötcseiek úgy nyilatkoztak, hogy a testület ,,a katonáktól irtózik", 220 ezért inkább úgy döntöttek, hogy az elöljárók vezetésével éjszakára polgárőrséget szerveznek, ,,s őrködnek, hogy a csend és rend meg ne zavartassák". 221
Bernáth, miután a kötcsei vezetéstől garanciákat csikart ki, úgy tűnik elintézetnek tekintette az ügy et. Szeptember 5-én azt jelenti Csépánnak, hogy a bírót a vasárnapi eseményekért mulasztás nem terheli. 222 A táviratot 7 óra 15 perckor adták fel, de még aznap este 9 óra 30-kor egy a reggelivel ellentétes tartalmú távirat került feladásra, amit Csépán alispán Kaposváron másnap 6-án reggel kapott kézhez: „Kötcsén az izgatottság roppant nagy, a rend szombat és vasárnap fenn nem tartható, kérek azonnal katonaságot" . 223 Azt, hogy közben mi történt, nem tudjuk. Egy biztos: a feszült helyzetet Miklós és Bíró vasárnap este csak ideiglenesen tudta feloldani. 6-án újabb táviratot indított el Bernáth, ebből kiderül, hogy aznap ismét Kötcsén tartózkodott és a felelősséget az elöljáróság ismételten elvállalta, kéri egyúttal a katonaság visszarendelését, mert a „kedélyek megnyugodtak" , 224
A nagy huzavona okát Bernáth egy jóval későbbi, szeptember 10-ei jelentésében próbálja aggályosan megmagyarázni Csépánnak. A jelentésből kiviláglik, hogy a „kihágások", melyek miatt a katonaságot kérte Kötcsére, megismétlődtek. „De mivel az ingerültség ez időtájt olyan volt, — hogy a következményekért én jót nem állhattam —, s a községi képviselőtestület jót állását sem fogadhattam el — mert a következményekért az jót nem állhatott — szükséges volt — legalább példa adásért a katonaságnak megrendelése." 225 Érződik a levélből, hogy Bernáth egy idő után már nem bízott a képviselőtestület garanciáiban, lehet, hogy észrevette a lelkesedés mögött a fukarság jeleit is, és elhatározta, hogy nem kockáztat tovább.
A jelentésből az is kiderült, hogy 10-én a katonaság még mindig Kötcsén volt, mert Bernáth most már végérvényesen kéri az alispánt, hogy rendeltesse vissza őket. Csépán 9-én kéri Tisza miniszterelnököt, hogy Kötcséről vonják vissza a rendfenntartókat. 226 Tisza, aki a válság napjaiban — az országos és európai sajtó reflektorfényében — az operatív irányító szerepét is betöltötte, szeptember 12-én az alábbi szövegű leiratot küldi Csépánnak: „Tekintetes úr! Folyó hó 9-én 9385. szám alatt kelt távirati jelentésére vonatkozva értesítem tekintetes Uraságodat, miszerint a Köttsére kirendelt katonai segédlet visszavonása iránt az intézkedések megtétettek. (Dátum) Tisza K. " 227
Az 1880-as év két parlamenti debattőrje egy és ugyanazon ügy kapcsán ismét találkoztak. Miklós István, akinek jóstehetségéhez és jó megérzéseihez kétség nem férhet, önerejéből nem tudta teljesen megvédeni polgártársait, ebben egykor vitapartnere az állami erőszak bevételével a segítségére sietett.
Roboz István, aki a tiszaeszlári per és a válság egész ideje alatt szinte ügyeleti helyzetben tudósította a megye népét az ügyekről, a Somogy szeptember 18-ai számában elégedetten állapítja meg, hogy „Csend uralkodik mindenfelé. Az erélyes intézkedések hatása ez, mert a háborgó elem nagyobb részénél a lelkiismeret tiltó szava nem juthatna érvényre". 228 Ugyanebben a számban az „Olajág a nagy emberek kezében" című vezércikkében vonja meg a zavargások mérlegét, hivatkozva az „első szó"-ra, Kossuth Lajoséra, aki "figyelmeztette az antiszemita kérdésből keletkező veszélyekre az országot és őrültségnek, hazafiatlanságnak tartja ez örvény felett táncolni, a vallási türelmet, a békét ajánlja" . 229
Hosszasan idézi ezt követően Somsich Pál, a megye egyik vezető politikusát: „mi a zsidóság anyagi gyarapodásának titka? A zsidó józan, nem dorbézol, nem kocsmáz, nem pazarolja el szerzett vagyonát haszontalan korhelységekre, de dolgozik ésszel, azután munkája gyümölcsét megtakarítja, s míg ez nem növekszik annyira, hogy kényelmesebb életre is módot niújthat, addig nélkülöz következetesen, nem retten vissza semmi sanyarúságtól". 230 S mintha egyenesen Miklós Istvánnak szólna a túl kemény, de baráti kritika: legyünk takarékosak, ne költsünk másra, csak a legszükségesebbre, amit szereztünk, legyen öreg napjaink tartaléka, „...így tettek őseink, kiknek köszönhetjük jelen birtokainkat, tartsuk meg, s mennyire bírjuk, gyarapítsuk mi is azokat, ha nem volnának dologtalan élvezeteket hajhászó, pazarló emberek, akik adósságokkal terhelik örökségüket, s aztán fizetési képtelenségbe jutva kénytelenek áruba bocsátani, vagy elárverezni birtokaikat, nem szegényednének, nem pusztulnának rendre urak, földmívesek és iparosok egyaránt, és nem gazdagodnék, legalább a mi kárunkkal nem gazdagodnék a zsidóság". 231
Roboz — s ebből arra következtetve, hogy a hozzáhasonló liberális gondolkodású közbirtokosság is — tisztában volt azzal is, hogy a zsidósággal kapcsolatos problémák nem csupán a zsidósággal állnak összefüggésben. Ezt a fajta intelligenciát mind Bíró Gézáról, mind Miklósról jó okunk van feltételezni: ,,a zsidóság elleni panaszoknak nagyobb része voltaképpen nem a zsidóság mint ilyen, hanem a pénz, különösen a nagy tőke túlkapásai ellen irányzott..." 232
A falu reakciójának mérlege is inkább pozitív, mint negatív. Igaz, hogy 150 fős zavargó tömeg egy 1600 fős faluban elég tekintélyes szám, de az is igaz, hogy a második intő szóra ebből 120 békésen hazamegy. Azt is el kell fogadni, hogy 20 főnyi, randalírozásra hajlamos fiatalkorú bármelyik hasonló nagyságú községben fellelhető. Az is igaz, hogy az elöljáróság túlzásba akarta vinni a takarékoskodást, de végül a saját éjszakai nyugalmát áldozta fel a zsidók megvédése érdekében, s a képviselőtestület egységes fellépése arra is mutat, hogy a „képviseltek", a falu döntő része is a zsidók nyugalmát akarta.
Érthető, hiszen a faluban ekkorra már jórészt az asszimiláció felé elmozduló lakóhelyileg és élet módban is beilleszkedésre hajlamos, tekintélyt élvező zsidó polgárok éltek, s ha nem jön az 1882-es év kampánya, lehet, hogy senkinek eszébe sem jut a fellépés ellenük. A helyi közvélemény csupán egyes családok, s főleg Steinbock magatartása ellen lázadt fel. 233 A többi család, a Müller és a Kardos, amelyeknek tőkeereje — esetleg — lehetővé tette volna a nagyobb méretű tőkeügyleteket, nem állott uzsorás hírében. A kötcsei betyártörténet alapján pénzsóvárként közismert Kardos József akkor már nem élt, csak annyi információ áll rendelkezésünkre, hogy apró tételekben árusított, Kardos Móricz pedig, a Kis utca szögletében egy átlagos méretű volt nemesi zsellérházban lakott. Adózási adatai sem mutatnak nála nagy forgalmat. Lesújtó vélemény csupán Steinbockról maradt fenn. A Somogy kötcsei levélírója szerint Steinbock „...Köttse, Szólád, Csepel, és Telekiben uzsoráskodott és számos polgár családot tett tönkre a másfél évtized alatt. Ő szegény pruszlis szabó és korcsmáros volt Csicsal-pusztán s ma már százezres. A legtarkább hírek keringenek, hogy mezítelen bekenik kalamásszal, azután tollas hordóban forgatják meg, s így mutogatják a községben, hogy mennyire megtollasodott!234
Végezetül: a konfliktusok a Dráva mentén Zala és Baranya egyes sávjaiban sokkal élesebbek voltak. Augusztus 25-én Csurgón 200-300 fős tömeg boltokat tört össze, a zsidó lakosság családostul menekült az éjszakába. Ezt megelőzően zsidó legények vertek meg egy kapatos baráti társaságot. Szeptember 2-án Szigetváron 300-400 főre duzzadt tömeg vandalizmussal dúlt fel mindent, ami az útjába került. A szolgabíró a tömeg közé lövetett, 1 halott és 2 sebesült lett a következménye. 235 Nemesdéden még október 8-án, az első nagy hullám levonulása után is forró helyzet alakult ki: Láng Antal polgár felgyújtott szalmakazlának oltásához a tömeg a vizet nem engedte odaszállítani. A felbújtót, Szabó János, helybéli antiszemitát a bíró bezáratta, de a tömeg nyomására szabadon kellett hogy engedje. 236
Mind Roboz, mind Bernáth főszolgabíró a zsidók kritikájaként említi meg, hogy azok nagyon hamar farkast kiáltanak." 237 ,,S ámbár a legnagyobb valószínűség szerint itt nem kell tartani nagyobb mozgalomtól, — mert a zsidók leginkább magok ijesztik magokat — zsidóellenes vagy tréfás dalok hallatára már zendülést jelentenek, hírlapokba irkáinak és álhíreket koholnak, csakhogy katonaságot nyerjenek " — írja Bernáth szeptember 4-ei jelentésében. A felsorolt három példa szerint a hírek itt nem voltak koholmányok. Kötcsén az enyhe lefolyás tényén kívül az is tény, hogy a suhancoknál baltát és botot találtak, emberéletek kioltásának veszélye tehát fennállt. Bernáth jelentéseinek ellentmondásai és következményei is azt mutatják, hogy ő maga sem tudta egészen biztosan felmérni a helyzetet, így aztán végül a katonaság behívása mellett döntött.
A kötcsei események hevességükben messze elmaradtak a kiragadott esetektől, de miután emberéletek, s vagyoni biztonság forgott kockán, az utókor figyelme nem kerülheti el ezeket. A korszak liberális vezetése mind az országos, mind az alsóbb szinteken meg tudta védeni a zsidó lakosságot, ezt azért szükséges hangsúlyozni, mert politikus utódaik hatvan évvel később ugyanezt nem tudták megtenni. Az utókor ezért sem hagyhatja figyelmen kívül 1883-as év zavargásait, mert ezeket követően néhány évvel elkezdődött a kötcsei izraelita társadalom felbomlása.
Felbomlás
A felbomlás részben azonos volt az elvándorlással. Kötcse távol esett a fontosabb útvonalaktól. A 10 kilométerre, Szárszónál elhaladó ún. horvátországi postaút nemzetközi főútvonal szerepét töltötte be, de a zsidók kötcsei koncentrálódását ez az útvonal, bármennyire is fontos volt, nem befolyásolta.
A 18. században és a 19. század elején a házaló batyus kereskedelem révén jött létre a kötcsei közbirtokos családok támogatása mellett az a népes kolónia, amely a század második felében már szilárdan megtelepedik, a helyi szükségleteikhez igazodó kereskedelmi-, kézműves- és kisrészben földművelő tevékenységből él. Két-három család — mint láttuk — tőkét halmozott fel, földbirtokokat szerzett, a többinek ez nem sikerült. így rajzolható fel a gazdasági és társadalmi alapképlet, amely magába rejti az elvándorlás okait.
Az okok között az első, a leginkább ismert, a legtöbbször idézett: Kötcse az 1870-es években alulmaradt a járási székhely idehozataláért folytatott harcban. A második nagy veszteség akkor érte a községet, amikor a Siófok és Kaposvár közötti vasút nyomvonalát úgy állapították meg, hogy az elkerülte a falut, Tabot viszont nem kerülte el. Ezeket az érveket nem kell történelmi forrásokra alapozni, hiszen kézenfekvőek. Az okok között a harmadik: az 1880-as évek antiszemita zavargásai bizonytalanná tették a helyzetüket Kötcsén és környékén, s emiatt nyugalmasabb helyet kellett keresni. Az utóbbi ok több helyen felbukkan, többek között László Ernő kéziratában: leírása szerint az Igali járás zsidósága ebben az időben költözik Kaposvárra és a Tolna megyei Dombóvárra. 238 A feltevés azért nem logikus, mert Kaposvár centruma volt a zsidóellenes mozgalmaknak, Tab sem volt mentes a zavargásoktól, mégis: mindkét helység zsidósága létszámában ebben az időben megnövekedik. Ha Bősze Sándor tér képére tekintünk, akkor azt látjuk, hogy a Dráva mellett uralkodott a sokkal veszélyesebb helyzet, tehát pontosan a dél felé való költözés volt az előnytelenebb.
Az első két ok elfogadható, de vannak itt is ellentmondások: Kötcse lakossága a 80-as évektől szaporodást mutat, ezáltal a kereskedelmi forgalomnak is nőnie kellett. Piacbeszűkülés veszélye a kötcsei szatócsüzleteket nem fenyegette, a kézműveseknek éppúgy több munkája lett. Az üzlet- és műhelytulajdonosok — lévén meggyökeresedett emberek — miért kellett volna hogy vállalják az elköltözést a bizonytalanságba? A Polatsek-birtok községeken átívelő volt, a Steinbock-vagyon — ha kisebb méretekben is — ugyanúgy. Számukra az elköltözés a faluból csak annyit jelentett, hogy egy másik házingatlanukba mentek át lakni, sőt Polatsek Salamon esetében még az sem, hiszen Kötcsén csak birtokai voltak, háza nem.
Van egy negyedik szempont is, éspedig egy véletlenszerű genetikai-demográfiai csőd az 1880-as évek végétől, melynek következtében a régi kötcsei zsidó családok folytonossága megszakad. A tabi egyházkerület anyakönyveinek vizsgálata feloldja a másik három feltevés kérdőjeleit. A 80-as évektől a családokban egyrészt nincs olyan nagy gyerekszám, mint a 19. század közepén, másrészt a születendő gyerekek szinte kivétel nélkül — lányok. A nyolcvanas évek házzaságkötései többnyire olyanok, hogy a vidékről érkező vőlegények a lányokat a faluból elviszik. Nem azért, mert a falu nem nyújt meg élhetést, hanem azon ősi, a keresztény családoknál is szokásos gyakorlat miatt, miszerint a feleség köteles a férjet lakóhelyére követni. A Neumann család lányát Fánit Weisz Márkus Lengyeltótiba viszi 1867. november 13-án, Lederer Fáni 1872-ben Steiner Fülöp tabi kereskedő felesége lesz, Alkovits szabó Verona nevű lányát 1874-ben Straczer Vilmos Balatonújlakra viszi. 1870. február 23-án Schwarz Lipót paksi kereskedő Ungár Ignátz és Finály Lina lányát Ungár Katit ugyancsak messzire költözteti. A Glazer család egyetlen lányát Glazer Julit 1886. május 23-án Rosemberg Jakab ecsenyi szabó viszi el, ezzel Kötcsén csak az idős Glazer Jakab és fia marad az egykor oly kiterjedt családból. 1888-ban a fiatal Glazernek lánya születik, ő pár hónappal később meghal. 1890-ben Weisz Lipót szentkirályszabadjai terménykereskedő a Müller család lányát veszi feleségül. 239 A házasodás az idősebb generáció tagjait is ritkítja a faluban: 1872-ben Schwarcz József csákberényi kereskedő elveszi az 50 éves Kardos Hánit.
Mandel Gottlieb lánya Regina 1884. augusztus 26-án Győrbe megy férjhez Bauer Henrikhez, s Steinbock Mór — pedig az ő kötcsei üzlete igazán csábító lett volna — 1883. október 27-én adja férjhez egyetlen lányát Irmát dr. Krammer Józsefhez Kaposvárra. Egyetlen kivétel Benedek Albert, Benedek Bernáth fia, aki Ecsenyből nősül, s egy ideig még Kötcsén marad. Házasságából lányok születnek. A tabi anyakönyvek feltárása nem volt teljeskörű, de a 90-es mintából hosszas próbálkozás után sem sikerült 3-4 fiú születésénél többet regisztrálni. Az egyik Trepper Elemér volt, aki 1891. július 18-án szüle én Weinberger Mór nyitni kereskedő és Müller Lina gyermekeként születik meg Weinberger Sebestyén Zoltán. 240
A 19. században ismert családokat alapító családfők ezekben az években egymás után haltak meg. A 18. század végén már Kötcsén élő Holtzer család utolsó tagjaként 1867. augusztus 11-én 75 éves korában elhunyt Holtzer Hermann üveges. Mandl Gottlieb sapkakészítő mester meghalt 1892. május 18- án, Deutsch Hermann néhány héttel korábban. Benedek Bernáth halálával a 18. századtól honos család tűnik el 1893. január 21-én, amikor 92 éves korában végelgyengülésben elhalálozik. 241 A Lederer család óbudai születésű megalapítója, Léderer Jakab 1883. augusztus 23-án, Paszternák Farkas 1886. február 5-én végelgyengülésben hal meg. 1886. február elején az Oblath név is végleg eltűnik Kötcséről: Kohn Éliásné, Oblath Cecília 80 évesen, tüdőgyulladásban hal meg.
A természetes népességvándorlás keretében érkeznek még átmenetileg itt tartózkodó személyek és családok, a hitközség alkalmazottai, bérlők, kereskedők, Weser Lajos személyében az 1900-as évek elején egy orvos is, 242 vallási és sorsközösségi alapon szerveződő helyi társadalom azonban már nem tudott kialakulni. 1920-tól mindössze három család maradt Kötcsén. Két csonkacsalád: özv. Steinbock Mórné egymagában, Müller Móricz és felesége, valamint Singer Manó és családja. 1930-tól kezdve 243 — az előbbi két család kihalásával — már csak Singerék emlékeztetnek az egykor virágzó kötcsei zsidótársadalomra.
Holocaust
,, Singerék"
A korábbi fejezetekben nem derült ki, de fontos jellemzőként mindenképpen megemlítendő, hogy házassági, rokonsági kapcsolatokban a zsidóság is — hasonlóan Kötcse sváb eredetű családjaihoz — lényegében beltenyészetnek tekinthető. A zsidóság kapcsolatai kissé tágabbak voltak, messze megyékbe is kinyúltak néha, de a legtöbb házasság a falun belül, illetve a tabi és az igali kerületek viszonylatában köttetett. 244 A német törzslakosság az evangélikus vallás és a vagyon kényszere alatt házasodott a falun belül, nem ritkán első unokatestvéri fokon. Az Osztrák-Magyar Monarchia zsidósága körében is oly elterjedt Benedek név például Kötcse környékén is nagyon gyakori volt, az azonosság nem névazonosság, hanem közeli és távoli vér szerinti együvé tartozás. A 18. század végétől a Balaton déli övezete rokon zsidó családok kapcsolatainak szövevénye.
A Singer család is ilyen mindenütt előforduló név. Ez a név az egész világon megvolt és megvan a zsidók körében; Kötcsén és környékén mindenütt rokonok voltak. Volt egy tabi, bálványosi, kőröshegyi, szóládi, csepelyi és kötcsei és még ki tudja hányféle águk. Singer Manó 1867. március 17-én született Karádon, anyai ágon a híres Fischer család leszármazottaként. 245 1892. június 29-én kötött házasságot Grausz Jozefával (anyakönyvi bejegyzéseiben mindenütt Grausz Pepi), aki Tótgyugyon született, s anyai ágon a csepelyi és kötcsei Benedek családhoz kapcsolható. A házasságkötés időpontjában Singer Manó Szóládon lakott, a feleségét is oda költöztette át. 1893-ban Kötcsén mint „karádi kereskedő" jelenik meg, s Novotny Károlytól átveszi a községi kocsma bérletét. 246 Novotny az ügy kapcsán az alábbi szövegű kérvényt intézte a községhez: „...engedtessék meg neki a kocsma épületben a nagyterem és a mellette levő szoba bérbeadása 1895 végéig... olyképp, hogy a nagyterem ketté osztassák egy bolti helyiség és lakószobának, aminek költsége 180 forint 80 krajczárt tesz ki." 247 Singernek pénze nincs, Novotny az összeget előlegben biztosítja, s a szerződés szerint felét a község Novotnynak visszatéríti.
A lakrészt Singerék albérletben kapják meg, lakás céljára még hozzá ,,a tűzoltó őrtanya egyik szo báját, amely úgy is üresen áll." 248 Az elöljáróság nem gördít akadályt a bérlet átvétele elé, azzal a kikötéssel: Singer egyezzen meg Novotnyval. 249 Ilyen körülmények között kezdődött a Singer család kötcsei „karrierje".
A folytatás némileg jobb volt. Jól sikerült-e Singeréknek az üzlet a kocsmával, vagy sem, erről nincsenek adatok, az viszont tény, hogy 1901. április 29-én 2000 koronáért meg tudják venni a mai Fő utca 20. szám alatti házat a Deutsch és a Mitzky családoktól: ők Deutsch Hermann halálával azt megörökölték, majd áruba bocsátották. 250 Singerék egészen elhurcolásukig ebben a házban laktak. Itt született hat gyerekük. Lenke, Jolán, Pál, Ferenc, valamint Manó és egy névtelen — az utóbbi kettő születése után rövidesen meghalt. A ház a múlt században ugyanolyan egybeépített ,,somogyi hosszúház" volt, mint a falu bármelyik zsellérháza, később Singerék építtették hozzá az utcával párhuzamos „hajtást", amelyben az üzletüket rendezték be. Az utcáról ajtó vezetett a boltba, a bolthelyiségből egy másik ajtó a lakórészbe, az ajtóra csengő volt szerelve, ha valaki belépett az utcáról ez a csengő jelezte azt. 251 Az üzletből származó jövedelmet földvásárlásba fektették, Kardos Mátyás pócai birtokainak egy részét vették meg, Singer Manó istállót épített oda, kutat ásatott, ezen a birtokon gazdálkodtak. Az üzlet teendőit főleg az öregek látták el, a gazdálkodást a később Somogyira magyarosító Singer Pál végezte. 252 Somogyit — névmagyarosítása ellenére később is mindenki „Singer Pali"-nak hívta — nem érdekelte a bolt, ellenben szerette a földet és a lovakat, vidám természetű, mulatozó, nevetgélő ember volt. A vallási szokásokat csak részben, vagy egyáltalán nem tartotta be, disznókat hizlalt, s azokat saját fogyasztásra le is vágta. 253 A harmincas években megnősült, felesége Budapestről költözött le Kötcsére, házasságukból egy kislány született. A kislány, Somogyi Mária, személyi tulajdonságainál fogva a szomszédok, s az egész falu kedvence lett. 254 Somogyi Pál személyében az asszimiláns falusi agrárius zsidó éledt fel, Kohn Éliás, Veisz Mózes és Hoffman Ábrahám mint múlt századi elődök nyomán. Az utóbbiak az üzletelési jog mellé zsellérházat, és/vagy földet kaptak a Berzsenyi, Kerkapoly, Kazay, stb. családoktól, amit ugyanúgy, mint bárki más, megműveltek. Száraz György említi Dux Adolf pozsonyi zsidó újságírót, aki a múlt században a magyarellenes elfogultságokkal hadakozva idillikus képet fest a falusi zsidók állapotáról: „...az alföldi falvakban cseperedett zsidó legény éppoly délcegen üli meg a lovat, éppoly édesen furulyázik, mint bármelyik paraszt surbanko, vagy akár maga Kukoricza Jancsi." Ugyancsak Száraz György hozza példaként Kis József költőt, a mezőcsáti boltosgyereket, aki Arany balladák nyomán építgette fel a maga falusi paraszt-zsidó álomvilágát. 255
A fenti példák irodalmiak, de nyomaik — éppen Veisz, Kohn Éliás és Hoffmann nevei által fémjelzett életformát ismerve — a történeti valóságban is meglelhetek. Az idők múlásával sok forma megváltozott, de azért a 20. században is voltak esetek, ilyen Somogyi Pálé is, amikor bizonyos emberek érdeklődést mutattak a föld iránt. Elszigetelt esetek voltak ezek, de voltak. A lóháton feszítő, szántó-vető zsidó sem a történelmi Magyarországon, sem a trianoni Magyarországon, sem Kötcsén nem vált tipikussá. S hogy még ezek az ideáltípusok is eltűnjenek, arról a 20. század fasizmusa gondoskodott, amikor produkálta a zsidóüldözést, s a magyarországi vidéki zsidók tömeges megsemmisítését. Az egyetlen kötcsei zsidó család paraszttá válását részben a holocaust, részben a mezőgazdaság szocialista átszervezése akadályozta meg.
A deportálás
A zsidók halálmenetét, a holocaustot, Magyarországon az ún. zsidótörvények vezették be. Az „első zsidótörvény", az 1938./XV.sz. törvénycikk „a társadalmi és a gazdasági élet egyensúlyának hatásosabb biztosításáról" a Singer családot közvetlenül még nem érintette. Az 1938-as törvény csak az értelmiségi pályákon állapított meg egy 20 %-os numerus clausust. Ez a törvény még felekezeti kérdésnek tekintette a zsidókérdést, míg a következő évi 1939./IV. sz. törvény már a nürnbergi pontok szellemében faji alapra helyezkedett. A törvény 1. §-a szerint: „...zsidónak kell tekinteni azt, aki őmaga vagy akinek legalább egyik szülője, vagy akinek nagyszülői közül legalább kettő a jelen törvény hatályba lépése előtt az izraelita hitfelekezet tagja volt, úgyszintén a felsoroltaknak a jelen törvény hatályba lépése után született ivadékait." 256 A „második zsidótörvény" szerint Singerék egyértelműen zsidóknak számítottak, a terjedelmes, 29 §-ból álló törvényből a 15., 16., 17. és a 18. §-ok erősen korlátozták, vagy korlátozhatták őket tevékenységükben. Mezőgazdasági ingatlant például csak árverés útján vagy hatósági engedéllyel szerezhettek, iparengedélyt csak a 6 %-os kizáró módosítással szerezhettek volna, közszállításban, segédek, illetve gazdasági cselédek felvételében szintén gátolva voltak. Ingatlanaik „átengedését" bármikor elrendelhették velük szemben. A „harmadik zsidótörvény", az 1941./XV. sz. a zsidók és a nem-zsidók házasságáról szóló közvetlenül nem érintette őket, de az 1942./XV. sz. már kimondta rájuk az ingatlanszerzési tilalmat, sőt a 3. § 1. pontja úgy rendelkezett, hogy összes mező vagy erdőgazdasági ingatlanukat alkotó részeikkel és tartozékaikkal együtt „tulajdonul" át kellett hogy engedjék. A 2. pont egyedül a lakóingatlannal, és a „hozzátartozó és szükséges vagy szokásos mértéket meg nem haladó udvarral és kerttel" tett kivételt. 257 Nincs használható adat azzal kapcsolatban, hogy az állam zárolta-e a pócai birtokot, mindenesetre a törvény szerint Singerék 1943-ban már lényegileg teljesjószágvesztésre voltak ítélve.
1944. március 19-e Magyarország német megszállása az a nap, amely megpecsételte a Singer család sorsát is. A megszállás napjától kezdődően a német katonai hatóságok a magyar hatóságoktól függetlenül, teljhatalommal működtek, ellenőrzésük alá vonták a politikai és a gazdasági életet, a zsidókérdés intézését pedig az Eichmann-csoport kezébe adták. Adolf Eichmann, SS Obersturmbann-führer eb ben az ügyben kizárólagos intézkedési joggal rendelkezett, s munkáját a belügyminisztérium XXI. osztálya támogatta vitéz Endre László államtitkár vezetése alatt. 258
A németek zsidótanácsot (tanácsokat) állítottak fel, ezeket arra kényszerítették, hogy minden, a zsidókat érintő ügyben kövessék Eichmann utasításait, s részt vegyenek a deportálási akciók kivitelezésében. 259
Az új Sztójay-kormány március 29-én tartott ülése után a zsidók elleni rendeletek sorozatát bocsátották ki, ezek a legaprólékosabban rendelkeztek arról, hogy a zsidóktól milyen tárgyakat kell elvenni, s hogy az életüket milyen szűk keretek közé kell szorítani. Az 1240./1944. M.E. sz. rendelet elrendelte a sárga csillag viselését. 260 Singerék április elejétől mindannyian — még a négy éves Máriát is beleértve — viselték azt. Az abszurditások korának kezdete volt ez: „Somogyi Pálné arasznyi sárga csillaggal a kabátján vezetgette végig az utcán a vemhes tehenet." — szól a visszaemlékezés. 261 A sárga csillag viselése alól még a tabi lengyel menekült tábor lakói sem voltak kivételek. Az alispáni rendelet értelmében 262 a tábort felügyelő községi jegyző a „zsidó lengyeleket kimutatni és sárga csillaggal ellátni" volt köteles. Április 7-én korlátozások léptek életbe a közszolgálati jármüvek használatára vonatkozóan, 263 ezen a téren Singeréket a vasúti utazás tilalma érintette közelebbről. A tabi járásban megindult a lőfegyverek, rádiók, látcsövek, telefonok beszedése, illetve leszerelése. A Balaton-part gazdagabb családjainak tulajdonából sok Telefunken, Philips, stb. rádió érkezett be, a belső községek szegényebb családjaitól pedig tucatjával szedték el a házilag fabrikált „egylámpás", „kétlámpás" vagy az ún. „detektoros" rádiókat. 264 Singeréktől semmit, mert takarékossági okokból nem volt nekik. 265 Az akkor még Kötcséhez tartozó Csicsalról Breier Sándor április 3-án lead 1 darab Telefunken gyártmányú 3 lámpás, 266 ugyanazon a napon Krausz Lajosné 1 darab házi gyártmányú 5 lámpás rádiót. 267
A látcsövekre pár héttel később került sor. Breiernek és Kázmér Dánielnének voltak ilyenjei, ezért ezeket „önként" leadták. 268 Még abban is különbségek voltak, hogy valaki a holmikat „saját bevallásra önként", vagy „felszólításra" netalántán „házkutatás nyomán" adta le. Az utóbbi két esetben a törvény retorziókat helyezett kilátásba, ezért mindenki igyekezett önként megszabadulni a rádióktól.
A fegyvereket vették a legkomolyabban. Singeréknek ilyen sem volt. A fegyverleadási ügyek — a nem-zsidók körében is — igen komolyan és akkurátusan folytak. Tihanyi Ferenc Nagycsepelyen még az igencsak kis „tűzerejű", „ismeretlen gyártmányú" flóbert puskáját is beszolgáltatja a hatóság felhívására. Tihanyi a fegyverekhez mellékelt még egy Agfa gyártmányú fényképezőgépet is. 269 A Balaton parti községekben magasabb helyről, egyenesen Baky államtitkártól jött kezdeményezésre a zsidó tulajdonú motorcsónakokat is begyűjtötték. Az akták alapján a „Vöcskök", „Sirályok", „Kópék" összeszedésével egy kisebb flottillát sikerült felállítani Bakynak. Azt akarta — néhány hónappal a Vörös Hadsereg megérkezése előtt (!) —, hogy a „vízi biztonsági szolgálat hathatósabb ellátása céljából újabb csendőr viziőrsök legyenek felállítva". 270
A házkutatások és a zaklatások mindenütt napirenden voltak. Kötcse esetében ezekről nem lehetett hallani. 271 Általában pénz és ékszerek után folytak a csendőrségi razziák, vagy az elkobzásoknál le nem adott tárgyak után. Singeréknél tett házkutatásokról nincsenek adatok, de van a tabi főszolgabírói akták mutatókönyvében egy figyelemreméltó tétel, egy beírás: „Singer Pál kötcsei lakos ékszerügye" szöveggel. Az iratokat átvizsgálva kiderült, hogy ezen iktatószámhoz tartozó akta (vagy akták) hiányzik (hiányoznak). 272 Két feltételezés adódik: az akta a háborús körülmények között véletlenül a többivel együtt semmisült meg, vagy pedig — s erre a koalíciós és népi demokratikus időkből számos példát lehet felsorolni — az iratok közé utólag nyúltak be, eltüntetve megsemmisítésükkel a háborús kompromitálló adatokat egy „folyamatos karrier" egyengetése érdekében.
Április 16-án elrendelték azt, hogy a zsidó vagyonokat be kell jelenteni, zárolták a takarékpénztári számlákat, a zsidók személyenként csak 3000 pengő készpénzzel rendelkezhettek. 273 Egy öttagú családot alapul véve ez az összeg 15000 pengőt tett ki, esetünkben ennek a rendelkezésnek sem volt komoly jelentősége, a Singer-bolt árukészlete lefoglalásának annál inkább. Somogyi Pál ekkorra már munkaszolgálaton tartózkodott, kenyérkereső hiányában a bolt jövedelmének kiesése nagy súllyal esett a latba. Egyes visszaemlékezések szerint az üzlet csökkentett árukészlettel még egy darabig tovább működött, de újabb árubeszerzésekre már nem kerülhetett sor. 274 Nem kis szerepe volt ezen a téren az elöljáróságnak, amely jóindulatúan adott egy kis haladékot, „elnézett felette", a feljebbvalókkal szemben vállalt némi kockázatos illegalitást. Nem mindenütt voltak a körülmények kedvezőek. Léhner Mór köröshegyi szikvízüzem-tulajdonos is megpróbálkozott a lehetetlennel. Esengő hangvételű kérvényében leírta, hogy 73 éves, idős, beteg ember, fiával, menyével, s négy kiskorú unokájával él együtt, s elsősorban az ő érdekükben kéri az iparengedély visszaadását. A folyamodványt mind a bíró, mind a jegyző támogatta, többszörös üzenetváltás zajlott le közöttük és Kenderessy főszolgabíró között, de a főszolgabíró nyers volt és könyörtelen: az iparengedély visszaadása lehetetlen. Kenderessy még meg is dorgálta a helyi vezetőket, hogy legközelebb az ilyen kérvényeket el se fogadják. 275
A helyi vezetők magatartása mind Kötcsén, mind a Tabi járásban ellentmondásokkal tarkítottan semleges, kevés esetben a kemény politikai retorziók kilátásba helyezésével fékezett segíteniakarás volt. Más helyeken több volt ugyanakkor a rosszakarat, a meggyőződéses antiszemitizmus diktálta kárörvendés. A kötcsei jegyző, Deák Béla, szófukar, lelkiismeretesen intézkedő hivatalnok volt. Nem volt antiszemita. 276 A falu társadalmába beilleszkedett, azért áldozatokra is képes tisztviselő képe maradt fenn róla az utókorban. A magyar tisztviselői karnak azt a régivágású típusát személyesítette meg, aki még a monarchia és a századvég nemzeti liberalizmusán nevelkedett. A koalíciós időkben, 1946 táján, ő nevezett el utcát Deák Ferencről. 277 A harmincas években ő volt az, aki a Volksbundot lebeszélte arról, hogy a faluban szervező tevékenységbe kezdjen. A Volksbund tisztviselői a lakosság német családneveire hivatkozva erőszakosan léptek fel. Deák jegyző végigjárta velük a falut és bebizonyította nekik, hogy senki sem tud németül. A volksbundisták többet nem jöttek vissza. 278 Jelentéseiben a pontosság és a szófukarság jellemezte, ügyirataiban nincsenek fölösleges túl magyarázások, válaszai többnyire a „jelentése nemleges", vagy egyszerűen csak „nemleges" fordulatokban merülnek ki.
A zsidókkal, és főleg a kitelepítésükkel összekapcsolódó ügyek a pécsi IV. csendőrkerület hatáskörébe tartoztak. Az 1944/45-ös zűrzavaros helyzetben a csendőrkerület anyagai majdnem biztos, hogy megsemmisültek, 279 ezáltal Kötcse község érintkezése a IV. csendőrkerülettel nem írható le, a faluvezetés szerepéről nincs részletekbe menő, pontos ábrázolásunk. Deák Béla ügykezelése stílusáról és a faluban uralkodó állapotokról akkor nyerünk érzékletes képet, ha a környékből vett példákkal bemutatjuk az alkalmazottak együttműködését, szolgálatkészségét, amit sokan közülük túlzásba is vittek. Ügyiratok százai beszélnek minderről, találomra a tabi Herczog család internálásának aktájából választottunk ki egyet. Herczogék kérvényezték deportálásuk felfüggesztését. Maga az elutasítás ténye nem meglepő, hiszen ezzel csak a rendeletek értelmében jártak el, de a visszautasítás indoklása már több mint groteszk: Herczog Ignác a Magyar Nemzetet járatta, s nem volt rögzítve rádiójának állomáskeresője (Budapest I.), tehát kommunistagyanús személy, ráadásul zsidó. 280 Balatonszárszón Radó Pál lakhatási engedélyét az alábbi szöveggel utasították vissza: „... az előírásnak nem tett eleget. A kerítés sövényből van. Egyben jelentem, hogy nevezett zsidó származású". 281
A felülről ható nyomás mind a vezetésre, mind a lakosságra nagy volt. Bármilyen lágyszívűség, engedékenység, de még a puszta szimpátia is azonnali megtorlást vonhatott maga után. Háborús körülmények uralkodtak, az országot megszállták, az ország vezetői a náci Németország kezére játszottak. 1944 a világháború ötödik esztendeje volt, a doni katasztrófa s az időközben megindult angol-, amerikai légitámadások pusztításainak hatásaként az emberi élet értéke devalválódott. Közép-Európában országok és népek játszottak a túlélésre. A deportáltaknak nyújtott bármilyen segítségnyújtással mind a lakosság, mind a faluvezetés szabadságával és személyi biztonságával játszott. Deák Béla működésében is a túlélési taktika volt a fő hatóerő. Szűk szavú jelentései csak akkor váltak bőbeszédűekké, amikor május elején az alispáni rendelet értelmében a közszolgálati alkalmazottak származási igazolása került napirendre. A „második zsidótörvény" előírásai szerint igazolni kellett a családi leszármazást nagyszülőkig felmenően. Fent az adatok pontosságát nagyon komolyan vették, s látható, hogy a feladatot az apparátus is nagy gonddal kezelte. 282
A kép mindenfajta finomítása ellenére a tény az, hogy Kötcsén végrehajtották az egyetlen zsidó család deportálását. Az elöljáróság az országos rendeletek végrehajtását nem tudta húzni-halasztani. A hatalom csúcsán a deportálás terve már április 4-én készen állt. Ez volt az a nap, amikor Baky államtitkár elnökletével titkos értekezletet tartottak a belügyminisztériumban Eichmann és magas beosztású tisztjeinek bevonásával. Az elfogadott program általában rendelkezett az ország zsidótalanításáról, konkrétan a gettóba zárás menetéről. 283
Somogy megyében a gettó felállítását május elején kezdték. A Magyar Királyi Belügyminisztérium előzetes tervei szerint az egész somogyi zsidóságot Kaposváron akarta koncentrálni, s csak a város polgármesterének tiltakozására osztották a megyét deportálási körzetekre. Tabra végül is a helyieken kívül a Marcali és a Lengyeltóti járásokból kellett beköltözni a zsidóságnak. 284 A tabi gettó a mai Petőfi Sándor utca — az egykori Tót utca — két oldalán kapott helyett. A régi, szlovákok lakta „tótnegyed" ez a terület, mely a fő úttól északi irányban egészen a Jaj-dombig terjed, nyugaton a réti patak, keleten az egyházi tulajdonban lévő telkek határolják. Egy 60-70 holdnyi ovális terület volt. 285 Lényegében egy utcasor azon a domboldalon, mely a Hadik-kastély irányában lejtett. A fő úti bejáratnál szigorúan őrzött kapun lehetett bemenni, az egészet deszkapalánk és szögesdrót vette körül. 286 A terület középpontjában állott a zsinagóga, a széles lépcsőfeljárat mellett jobbról és balról a két lelkészlakással. Itt székelt a tabi zsidótanács, a gettó „közigazgatásával" megbízott testület. 287 Az utca lakói és a községi zsidók között szabályos lakáscserét hajtottak végre, a helyieket átköltöztették a kiürített zsidóházakba, a zsidókat pedig bezsúfolták a gettóba.
A telep feltöltése május 20-án kezdődött (egyes források szerint már napokkal korábban). Előtte a megye zsidóságát módszeresen készítették a küszöbön álló elhurcolásukra. A források szerint a Singer család rendszeres ellenőrzése már hetekkel elszállításuk előtt megkezdődött: egyes visszaemlékezések szerint az egész családnak, mások szerint Singer Manónak mint családfőnek rendszeresen kellett jelentkezni a községházán a csendőrök előtt. 288 A kilátások rosszak voltak, de optimistán gondolkodtak, visszatérésre titkon az egész család számított. Ezekben a napokban kezdődtek el a vagyonmentési akciók, ha kis tételekben is, de sokak bevonásával. Edényeket, szerszámot, ágyneműt, a boltból rőfös árut hozott át Singer Manó és Somogyiné a környező házakhoz, titokban, sötétedés után. Ezeket a szomszédok elrejtették a kamrába, pincébe: az ágyneműt a padláson a szalufára kötötték fel. Az átmentés több héten át folyt, a feltűnés elkerülése végett csak apródonként folyhatott ez az átszállítás Reichert Imre (Kishartmán), Völgyesi Vilmos, Schmidt Ádám, Trimmel Henrik, 289 Reichert Gyula, Reichert János (Pislogó) és családjaik közreműködésével. A holmikat valószínűleg még sokan befogadták volna, de a fentiekkel volt nagyobb a bizalom, s ők laktak közel. 290
A deportálás május 28-án, pünkösdvasárnap történt. 291 A reggeli órákban két csendőr, egy kirendelt levente, Stark János öregbíró és Lux János (Dolláros) helyettes-bíró mint bizalmi személyek jelenlétében 292 a megengedett személyes poggyászt — személyenként 14 napi élelmet, legfeljebb 50 kilós csomagot, két váltás fehérneműt 293 a községi előfogatra rakták.
A kitelepítéseknél általánosak voltak a kirendelt fegyveres személyek brutalitásai; eljárásaik sokszor még az SS-katonákat is megbotránkoztatták. 294 Ennél az esetnél ilyesmi nem fordult elő, a végrehajtók, a részt vevők és az áldozatok komolysággal és méltósággal cselekedtek. A csendőrök nem voltak durvák, szépen beszéltek velük. 295 Csupán az abszurditások sorozata folytatódott. A négy éves Somogyi Máriát az egyik csendőr kézenfogta, a kocsihoz vezette és óvatosan feltette rá. Stark János öregbíró megkockáztatta azt javasolni, hogy legalább a gyereket ne vigyék el. Ezt a javaslatot mind Somogyiné, mind a csendőrök elutasították. 296 A csendőrök ezután a lakást lepecsételve egy cédulát helyeztek az ajtóra. Tartalmára az adatközlő nem emlékezik, de feltételezhető, hogy a csendőrök az eligazítás szerint jártak el: „ezen lakás hatósági zár alá vétetett, ebbe bemenni halálbüntetés terhe mellett tilos!" — ez volt IV. csendőrkerület parancsnoksága által „rendszeresített" szöveg. 297 A csendőrök ezután meghagyták a szolgálatos leventének, hogy visszatérésükig — ami még aznap bekövetkezett — semmit sem engedjen az udvarból kivinni. 298 A községi előfogat kocsisa Reichert Imre (Kishartmán) 299 volt, vélhetően Singerék kérésére, mivel a családok között baráti viszony állt fenn. 300 A kocsi a családot közvetlenül a gettó kapujáig vitte. Ez volt a május 28-i pünkösdvasárnap utolsó abszurditása.
A vagyontárgyakat, a lakásberendezést a későbbiekben leltározták. 301 A zsidó vagyonok kezelésének módja precízen és módszeresen ki volt dolgozva a rendeletekben. Az elvett vagyont állami vagyonnak tekintették, nem közprédának. Előfordult gyakran, hogy — sokszor állami alkalmazottak — egyes használati tárgyakból igényeltek maguknak, alaposan indokolva azok közszolgálati célú felhasználását. Az alispán időnként engedélyezte is bizonyos rádiók, gépkocsik, stb. kiutalását. Sok volt a magánkérvény. Hangjuk, és a bennük foglalt indoklások gátlástalanságról és alattomosságról tanúskodnak. A tabi járásban a használati tárgyakat, valamint az üzlethelyiség ingatlanokat igénylő kérvények száma mintegy 60-70 darab lehet. 302 Vannak esetek, amikor az elkobzott zsidóházakat középületté akarták nyilvánítani. Nagycsepelyen Tihanyi Ferenc üres lakását jegyzői hivatal céljából kéri az elöljáróság Rencz főszolgabírótól. Rencz magával az alispánnal beszéli meg az ügyet, s leiratában hosszasan magyarázza:,,a szóban forgó helyiségeket csakis ellenszolgáltatás ellenében lehet igénybe venni. ...Az összeget én állapítom meg, s az összeget a tulajdonos zárolt számlájára kell annak idején beküldeni." 303
Kötcsén Singerék házát senki sem igényelte. Az emberek prédáló természete néhány vagyontárgyukat és jószágukat mégsem kímélte. A szemtanúk — visszafogottan ugyan — de beszámoltak a pré-dálásokról. Elsősorban 10-15 méter, a Páskomból származó fa elszállításáról beszélnek, s bizonyos háziállatok elvezetéséről. Ezekben a lopásokban csak néhány személy vett részt. 304 Az ügyek utólagos felderítése azért sem célravezető, mert a rendeletek értelmében a háziállatokat és a vagyontárgyakat egyenesen kötelező volt gondnokság alá helyezni, s a gondnokságot vállalók kötelesek voltak azokat ,,a jó gazda gondosságával törődni". 305 Utólag már nehéz eldönteni, hogy mi volt a gondnokságba vétel, s mi volt a bűncselekmény.
Singerék elszállítását a falu tudomásul vette. Napirendre tért felette, de voltak esetek — számukat már nem lehet megállapítani — amikor Tabon járva egyesek megpróbáltak érintkezésbe lépni Singerékkel. Próbálkozásaik minden esetben az őrszemélyzet durva és elutasító magatartásába ütköztek. Pénzt, sütemény, ruhaneműt próbáltak nekik becsempészni, de a csendőrök reakciója mindig ugyanaz volt: ,,...ha sokáig okvetetlenkedik, maga is közéjük kerül." 306
Sokan próbáltak a bezáródó harapófogókból kibújni. A Polatsek lány, Krausz Lajosné, aki az ország német megszállásakor a csicsali birtokon tartózkodott (végeredményben a község foglya lett), a Zsidó Tanácson keresztül a gettóból írja meg kérvényét a főszolgabírónak, mely levél szerint szeretne visszatérni budapesti lakásába, mert március 19-e után, az időközben beállt változás folytán a rendőrségtől nem kapott utazási engedélyt Budapestre. 307
A kérvény június 6-án, nem sokkal a Kaposvárra szállítás előtt íródott, utolsó segélykiáltás volt, ami nem talált meghallgatásra. A dátumok között ellentmondás van. Krauszné a VII. kerület rendőrkapitányságtól már május 16-án megszerezte az állandó lakását igazoló szelvényt, ezt június 6-án továbbította a tabi körjegyzőségre, a kérvényt és mellékleteit a körjegyző iktatta, bevárta Rencz főszolgabíró utasító válaszát, majd pár nappal a kaposvári (vele együtt a tabi gettó, és Krauszné) Auschwitzba szállítása után jelentette a főszolgabírónak, hogy Krauszné a rendőrségi engedélyt nem tudta beszerezni. A cinikus hatalom gátlástalanul működtette az ördögi körjátékot.
A gettóban a viszonyok embertelenek voltak. Mivel a nyomozók állandóan aranyat kerestek, a nőket megalázó nőgyógyászati vizsgálatoknak vetették alá. 308 A gettó területén 1400 embert zsúfoltak össze, a minimális egészségügyi feltételeket sem lehetett biztosítani, sokaknak a szabad ég alatt kellett eltölteni több napot. 309 Napirenden voltak a verések, s egyéb dresszúrák, az élelmezésre a körjegyzőség nem sokat adott. Sokaknak azért is okozott mértéken felüli szenvedés a gettó-élet, mert naivitásból, vagy inkább alultájékozottságból jobbra számítottak, vagy valamilyen „kiszépített" fantáziaképet alakítottak ki magukban a gettóról. Egy nagyberényi özvegyasszony egy két akós hordó vörösbort is be akart vinni a gettóba, elmondása szerint azért, hogy azt ,,ő maga és a rokonai elfogyaszthassák." A csendőrök a hordót elkobozták és a Herczog család pincéjébe zárták. 310
A táborok megszüntetése és a csoportok elszállítása egyes megyékben — elsősorban a keletiekben — már májusban elkezdődött. A VIII., XI. és X. csendőrkerület körzetében a szovjet csapatok közelsége miatt gyorsan el kellett kezdeni a szállításokat. Május 15-én Máramarossziget, Nagyszőlős és Munkács zsidóságát már el is vitték. 311 A IV. pécsi csendőrkerület gettói a legvégén kerültek sorra. A dátumok között néhány napos eltérésből adódó ellentmondás van. Andrássy Antal a Tabról történő elszállítást július 3-án jelöli meg, László Ernő a kaposvári bevagonírozást június 30-ában. Ha a szemtanú hitelességével tudósító Martont fogadjuk el alapnak, akkor a tabi gettót már legalább június 29-én ki kellett hogy ürítsék.
Singeréket még végzetes útjuk előtti pillanatokban is egy vékony szál a szülőföldhöz kötötte. A szemtanúk véletlenül épp a tabi állomáson voltak, amikor még egy utolsó villanásra látták őket a vagonbarakás közepette. A kislány sírt, miután a falubelieket meglátta, de a csendőrök ez úttal is hajthatatlanok voltak. A család Somogyi Pál és Singer Ferenc kivételével együtt volt, a két Karádra házasodott lányt, Jolánt és Lenkét is beleértve. 312
Kaposvárra érve az éjszakát a szabadban töltötték. A kaposvári gettó a tüzérlaktanya istállóiban volt berendezve, a körülmények a tabinál rosszabbak voltak. Singerék ebből már semmit sem tapasztal tak, mert az éjszaka az udvaron telt el. 313 László Ernő dátuma szerint 30-án vagonírozták be őket az ún. ,,G.kocsiba", amely a legkisebb vasúti kocsik egyike volt. 75 embert egy légtérbe a csomagokkal együtt. Három vasúti szerelvény állt így össze, amelyhez Dombóváron még kocsikat akasztottak. Ennél a vagonírozásnál már nemcsak a csendőrök, hanem a Kaposváron hírhedtté vált Koltay-Kundricz különítmény, 314 és az SS is közreműködtek. 315 A szerelvény Kassa menetiránnyal indult útnak. 316 Kassa akkoriban a németek átvevő állomásaként funkcionált, a magyar fegyveresek csak eddig kísérték a szerelvényt, itt a németek vették át az irányítást, s kísérték a vonatot Auschwitz-Birkenau végállomásig, ahova az július 2-án érkezett meg. 317
 |
Singerék Auschwitzban bekövetkezett halálának körülményeiről nincsenek értesülések. 318 Singer Manó és Singer Manóné holttá nyilvánításának okmányaiban augusztus 15-e szerepel, de ez egy fiktív dátum, semmilyen a holocaustra vonatkozó adat nem támasztja alá. 319 Az, hogy Auschwitzban haltak meg biztos, hiszen a június 30-i szerelvényt nem bontották meg, a szerelvény teljes indulási létszámmal, több mint 6000 fővel, érkezett meg Birkenauba. A létszámból csak azok hiányoztak, akik útközben haltak meg.
 |
Epilógus
A kötcsei zsidóság történetének epilógusa mégsem Auschwitz lett, hanem az, ami Somogyi Pál 1945. tavaszi hazatérése után történt. Somogyi munkaszolgálatot teljesített, szerencséje volt, a körülményekhez képest jó helyeken szolgált, több jel szerint a Balaton körzetében. Szemtanúk Marcaliban találkoztak vele, ahol századának ellátása a körülményekhez képest kielégítőnek volt mondható. 320 Megérkezése után tudomásul kellett vennie, hogy a családját elpusztították. A megrázkódtatásokat — különösen kislánya halálát — soha nem tudta kiheverni. 321 A szomszédok visszaadták az elrejtett holmikat, az igásállatok egy része is előkerült, a pócai földeket munkálni kezdte, s egy rövid ideig még a boltot is működtetni tudta. 322 Később felkerült a kuláklistára, az üzletet államosították, s hogy mente süljön az újabb zaklatások alól, belépett a termelőszövetkezetbe. A téeszcsé vezetősége humánusan kezelte a sorsát, 1950 és 1953 között mezőőrként dolgozott, mivel a háború alatt szerzett szívbaja elhatalmasodott rajta, s a fizikai munkára alkalmatlanná vált. 323
Időközben újra megnősült, s feleségével együtt elköltöztek Kötcséről. A halál 1953 decemberében Várpalotán érte. A Kötcse Községi Tanács munkatársa 1954. február 7-én jegyezte be a születési anyakönyvbe a halálozási záradékot. Ha az egyes napoknak a történelemben korszakzáró szerepet szabad tulajdonítanunk, akkor ezzel a nappal kell lezárni egy olyan, több mint 250 éves korszakot, melyben egykor egy virágzó, erőtől duzzadó közösség létezett.
Lábjegyzetek:
