Bevezetés

Az élőlények számára a jégkorszak után új életkörülmények alakultak ki. Az éghajlat felmelegedésével a növényzet és az állatvilág átalakult, mely az emberiség életmódjában is gyökeres változást okozott. A neolitikumban a kiegyenlített meleg éghajat, a hőmérséklet és a légnedvesség kedvező aránya igen előnyös feltételeket teremtett a növényzet számára és elterjedtek a meleg klímát kedvelő, gyors mozgású vadállatok is.

Az emberiség életében a korai neolitikumban a vadász-halász-gyűjtögető életformát a mezőgazdálkodás váltotta fel, mely valószínű a Földközi-tengertől délkeletre eső területen jött létre.

Először talán a földművelő közösségek szilárdultak meg és az általuk folytatott földművelés közvetett hatása szolgált az állatok háziasításának, majd pedig az állattenyésztés kifejlődésének alapjául.

A mezőgazdaság két nagy ágazata, a földművelés és az állattenyésztés az egész emberi gazdálkodás kezdetétől egybekapcsolódva, szoros kölcsönhatásban, a környezethez való hasznos és sikeres alkalmazkodásban folyamatosan együtt fejlődött.

A halász-vadász-gyűjtögető ember voltaképpen a növények és az állatok háziasításával tért át a termelő gazdálkodásra és mint termelő, természeti környezetének tudatos formálója, a megélhetéshez szükséges javak (élelem, ruházat) előállítója lett.

A halász-vadász-gyűjtögető életforma és a a termelő életmód még sokáig párhuzamosan létezett egymás mellett, a változás hosszú idő alatt ment végbe, mely egy fokozatos fejlődés eredménye.

A növénytermesztés és az állattenyésztés közel együtt fejlődött, a mezőgazdaság fejlődése szakaszokra osztható, de ez a felosztás túl merev és sablonos lenne, a szakaszok ugyanis összefolynak, egymásba mosódnak. Kezdetben még jellemző a vad kalászosok és hüvelyesek magjának, a különféle húsos bogyóknak és gyümölcsöknek a gyűjtögetése, az őstulok, a vaddisznó vadászata, de már megjelenik környezetükben a házijuh, a házikecske, valamint a búza és a kétsoros árpa kisméretű termesztése. Később a búzának és az árpának már a négysoros variánsát is termesztik, tehát a gabonafélék termesztésének komoly jelentősége lett, amit még fokozott a közönséges búza, a hatsoros árpa, borsó, lencse stb. megjelenése.

Az állattenyésztés a gazdasági hasznosításra alkalmas vadállatok háziasításával kezdődött. Egy-egy állatfaj háziasítása különböző helyen és különböző időben történt. Az első háziállatoknak még nem voltak meg azok a hasznos gazdasági tulajdonságaik (hús, tej, gyapjú, igaerő stb.), amelyek később tartásuk és tenyésztésük közepette alakultak ki, ahhoz még hosszú idő kellett.

A mai ismeretein szerint az ember legkorábbi háziállata a juh és a kecske volt, ezek háziasítása megközelítőleg 10 000 évvel ezelőtt kezdődhetett, amit hamar követett a sertés, 2-3000 évvel később a szarvasmarha, ló, szamár, valamint a baromfiak (tyúkfélék, lúd, galamb, kacsa stb.). A háziasítás során az ember hű társa, szinte kezdetektől fogva mindvégig a kutya volt.

Az ókori népek már mind ismerték, eredményesen termesztették és tenyésztették ajelenleg is legfontosabb kultúrnövényeket — főképp a gabonaféléket — és háziállat fajokat. Az ember és az állat az emberiség története óta szinte elválaszthatatlan egymástól. A mezőgazdálkodásra — termelőgazdálkodásra — való áttérés az emberiség történetében a legjelentősebb és legsikeresebb események egyike, mely az életmód teljes átalakulását vonta maga után és ezzel tette meg a döntő lépéseket a mai életforma felé.

A vidék gazdasági alapja a mezőgazdaság, melynek két fő ága, a földművelés és az állattenyésztés biztosítja évszázadok óta a falusi ember megélhetését.

A művelési ágak egymást befolyásolva, kölcsönösen hatnak egymásra és ezzel a mezőgazdasági termelést egyensúlyban tartják.

Somogy megye — „Somogyország" elsősorban agrárjellegű vidék, ahol mindenféle ipar csak másodrendű és rangú. Ezt a szerepét egész történelme során megtartotta. Mégis, Kötcséről a XIX. század­ ban mindez nem mondható el egyértelműen, nem nevezhető teljes mezőgazdasági jellegű településnek, mert lakóinak kb. 1/5-e iparral és kereskedelemmel is foglalkozott. Ezek az iparosok (molnár, kötélgyártó, kovács, bognár, kádár stb.) és kereskedők a falu szükségleteit látták el, így végső soron a mezőgazdasággal volt szoros kapcsolatuk.

„A mezőgazdaság története, de az egész emberiség története is úgy alakult, hogy az egyik nemzedék felváltotta a másikat. A kiöregedő nemzedék a mezőgazdaság termelőerőinek meghatározott fokát hagyta örökségül az új nemzedéknek. Az ifjú nemzedék úgy tudta továbbvinni az öregek hagyatékát, ahogy méltányolta és követte az örökség előremutató módszereit és tanulságait."'

Tudatosan, néha tudat alatt, ezek a gondolatok és megállapítások hatottak a kötcsei parasztságra, melyek az idők során formálták és a jelenlegi szintre fejlesztették mezőgazdaságukat.

Kötcse mezőgazdaságtörténetéről átfogó értékelést akkor kapunk, ha figyelembe vesszük földrajzi adottságait, népességét, kultúráját, a művelésre alkalmas területek nagyságát, a tulajdonszerkezetét, művelési ágak szerinti megosztását, vetésterületek alakulását, a terméseredményeket és a termelés színvonalát.

Egy önálló kis település mezőgazdaságának történetét egy térség egészéről kiemelve tárgyalni és feldolgozni nagyon nehéz feladata. Kevés konkrét írásos adattal rendelkezünk és az adatok nagy része is inkább nagyobb régiókra vonatkozik. Esetenként ezek elemzése időben és térben elengedhetetlen, mert a helyi sajátosságok csak így értelmezhetőek és magyarázhatóak.

A külső-somogyi táblát egy a Balatonszárszó-Balatonőszöd között kezdődő és a Nagykoppány-völgyéig terjedő észak-déli irányú völgyvonulat, völgytalp vágja át, melynek keleti beszögellésében, a Balatontól 9 km-re helyezkedik el Kötcse. Eredete nem a szél és a víz munkájával magyarázható, hanem kéregtörés eredménye, de a kiemelkedő felületeket már a víz és az uralkodó észak-nyugati, dél-keleti szél eróziója koptatta le. a megmaradt dombhátak hullámosak, enyhén lejtősek, amit lösztakaró borít. A löszréteg alatt agyagréteg helyezkedik el, így a dombhátakon aránylag nem nagy mélységben is található bőhozamú rétegvíz.

A kötcsei völgyben, Karád alatt kb. 150 m tengerszint feletti magasságban találjuk a Büdösgáti-víz mocsarát, melytől északra a Balatonba folyik egy vízér (Tekeres-patak), délre pedig a Kőrises-víz folyik a Nagykoppányba. A termőtalaj egy része a pontuszi tengerből megmaradt mocsárfenék, másik része erdőirtásból keletkezett, barnaszínű, televényes homokos agyag, a Bükki-dűlő vöröses-barna kö­tötten homokos agyag, míg a Csillagó Meggyes-pusztai rész vörösbarna, kötött agyag.

1828-as összeírás alapján készített földosztály besorolásból kitűnik, hogy a kötcsei földek fele harmadosztályú, csupán 1/4 az első és 1/4 a másodosztályú föld.

A földterület legnagyobb része szántó vagy művelés alatt álló szőlő, a falu keleti határában legelő, a nyugati határában rét található nagy kiterjedésben. Erdő ma már csak a meredek domboldalakon található, főként akác.

A településtörténet során Kötcse telepítő ereje minden valószínűség szerint forrásaiban, gazdag vízkészletében, ivóvizében volt. valamint, hogy művelésre alkalmas területek vették körül.

A dunántúli falvak kialakulására egyébként jellemző, hogy általában kisebb-nagyobb folyók vagy patakok mentén jöttek létre. A betelepülőknek csupán az erdőket kellett kiirtani és így az erdők, völgyek közé települve máris menedéket találtak az esetleges ellenség támadásaival szemben.

Földművelés, növénytermesztés

A magyarok bejövetele előtt ezt a vidéket különböző szláv népek lakták, a honfoglalás után pedig a pogány Koppány kapta és vette birtokába. Az ő magyarjai pásztorok voltak és nomád állattenyésztést folytattak. Bár ismerték már a kapás földművelést, hajlamuk sem volt, hogy a szlávok akkor már virágzó mesterségét, a földművelést elsajátítsák, sőt valószínű, velük műveltették a földet. A szlávok fokozatosan elmagyarosodtak, beolvadtak a magyarok közé, hisz ezt a szolgai viszony meg is követelte. Koppány leverése után birtokait a pannonhalmi és a tihanyi apátság, a székesfehérvári és veszprémi dómkáptalan között osztották fel.

A népesség szaporodásával a pásztornépek is arra kényszerültek, hogy az erdőket kiirtsák, az irtvány területeken a földet megműveljék, új eszközöket és módszereket ismerjenek meg.

A szlávok segítségével tértek át az ekés földművelésre. A főtáplálékként szereplő hajdina és köles mellett fokozatosan növekedett a gabonafélék (búza, rozs, árpa és zab) termesztése. A beérett gabonát levágás után a helyszínen csépelték ki és az elpergett szemek a következő évre biztosították a vetést. A földet addig használták, amíg bőven termett, aztán elhagyták, mely elvadult, beerdősödött és helyette új területeket törtek fel. Ezt hamar felváltotta a nyomásos gazdálkodás, a kétnyomásos rendszer, amikor külön legelőrész mellett az állandóan művelt területeken évenként váltogatták a gabonatermő részt az ugaron hagyott résszel.

Az emberi erőt mind nagyobb mértékben váltotta fel az állatok igaereje, ami ugrásszerű fejlődést eredményezett. Terjedni kezdett a szőlőművelés és a gyümölcstermesztés, Átalakult a nép, a pásztornépből földműves lett, a a vadonból pedig művelt terület. Az átalakulás eredményeként kis települések, falvak jötte létre.

Az első írásos adat a falut Keccha superior és Keccha inferior néven említi egy 1229-es birtokvita tárgyában, melyből kiderült, hogy Kötcse a székesfehérvári dómkáptalan tulajdona.

Kötcse a XIV. században szűnt meg kizárólagos egyházi tulajdon lenni, ezt követően a földbirtokos nevei, mint világi tulajdonosok jelennek meg a korabeli iratokban.

1385-ben Alsó-Kekche Ugai Pál földbirtokos tulajdona, őt követte Kővágóörsi Kiss György, majd özvegyének új férje, Csapi András kapja 1411-ben ajándékba. 1435-ben Kötcse birtokosa Rozgonyi István felesége, Szentgyörgyi Cecília, majd a földbirtokosok közt megjelennek a Batthyányiak, Fajszi Ányos és örökösei, a Vityai, az Osztopáni és a Fáncsi családok. 1536-ból származó adólajstrom (dica- lis) szerint Kóródy Antal 1, a székesfehérvári őrkanonokság 1, Izsó István utódai 1, Therek László utódai 1, Orly János 1, Perneszy Imre 1, Perneszy István utódai 1 portával voltak megadóztatva, ekkor ők voltak Kötcse földbirtokosai.

Az 1536. évi adólajstromban a két Kekche (Alsó és Felső) a székesfehérvári őrkanonok birtoka, de 24 év múlva 1560-ban ismét I. Ferdinánd király rendelkezik területével és Perneszy Farkasnak adományozza. 1583-ban Kötcse területe ismét a Batthyány család tulajdonába kerül vissza.

Külső-Somogy, így Kötcse területe is 1555 körül került török uralom alá, közigazgatásilag a karádi kerülethez (Karádi Nahie) és azzal együtt a törökkoppányi szandzsákhoz tartozott.

1563-ból származó adólistán már csak két porta van Alsó-Kekchén és egy Felső-Kekchén.

A török martalócok a lakosságot állandóan zaklatták, háborgatták, a falvakban fosztogattak raboltak, gyilkoltak. Az ellenség hatalmas pusztítást vitt véghez, a lakosság ezért elmenekült, egy részét el­hurcolták vagy megölték.

A túlélők — akiket különböző járványok is tizedeltek — valószínű a környező mocsarakban, nádasokban és főleg az erdőkben találtak biztonságot, táplálékot. A török pusztítást leginkább a földművelés sínylette meg, de az állattenyésztés is siralmas állapotba jutott. A török hódoltság idején egyesek szerint a természeti és épített környezet pusztulása súlyosabb volt, mint a népesség pusztulása.

Az elhagyott falvak mezőgazdaságilag művelt határa hosszú időre műveletlenül állt, utat engedve a természet spontán folyamatainak. A már művelt, kulturált területek ismét elvadultak és erdő vette hatalmába a régi szántóföldeket.

A török uralom végére az 1671-es adólista szerint Somogyban 106 3/4 portát számoltak össze. Kötcsén az 1563-ban összeszámolt három porta is eltűnt erről az adólajstromról, mintha teljesen megszűnt volna a lakosság. A népesség jelentős része eltűnt egykori falujából, Kötcse ekkortájt nem létezett, mint település.

A török kiűzése után a lakosság által elhagyott földeket sok esetben a császári katonaság vetette be és művelte meg, hogy biztosítsa saját, következő évi élelmiszer utánpótlását.

1687-ben az Udvari Kamara összeírása szerint a környező falvakban a hadsereg osztott vetőmagot, hogy biztosítsa a felvonulási területeknek számító térség termésével a hadak ellátását. A szomszédos települések, Szárszó, Őszöd, Szólád, Nagycsepely, Karád, Kapoly szerepelnek az összeírásban, de Kötcse nincs megemlítve, ez is arra utal, hogy ezidőben egy elnéptelenedett, földművelésre alkalmatlan pusztaság volt.

A török kiűzése után a felszabadított somogyi területeket Bél Mátyás utazta körbe és leírása szerint Somogy egy szigethez hasonló, amelynek sekély folyói — amit gyékény és nádas borít — elmocsarasodott vízfelületeket alkotnak. A Balatontól a Dráváig elterülő „sziget" középkori kultúrterületének elvadulása folytán elmocsarasodott, mert a vizek lefolyása a területekről lelassult, a régi szántóföldeket pedig erdő vette hatalmába. Így vált pusztasággá a XVI. és XVII. században Kötcse és környéke.

Kötcse újkori története a török kiűzésével vette kezdetét. A török uralom elől főleg Zalába és a biztonságosabb alföldi területekre menekülő nemesség csak akkor kapta vissza volt tulajdonát, ha az Újszerzési Bizottság (Neoaquistica Comissio) előtt tulajdonjogát okiratokkal bizonyítani tudta és a kiszabott váltságdíjat meg tudta fizetni. Kötcse volt földesurai nem kerültek vissza birtokaikra. A török kiűzése után az Antal család kapta tulajdonba Kötcse egy részét, majd 1723-ban Kötcse további részével, Pócával és Csicsallal jutalmazta meg őket a király.

1703 tájánkelt összeírás alapján Kötcse még mindig, mint puszta Antal János (tihanyi várparancsnok) és György tulajdona. Az idősebbik testvér, György később Szigetvárra költözött és 1726-1733 között már Antal János az egyedüli kötcsei földesúr. Ezt követően az ő utódai, illetve leányágon a Bóka, Bódis. Bezerédi, Kazay, Káldy, Kacskovits, Kenessey, Soós, Magyari-Kossa, fajszi Ányos, Mocsy, Paizs, Vázsonyi családok Kötcse földesurai. A földesurak legnagyobb gondja már a középkorban is a munkaerő megszerzése és megtartása volt.

A kötcsei birtokon az Antal család legsürgetőbb feladata a gazdasági élet beindítása, a falu újratelepítése, a munkaerő megnyerése volt.

Az elmenekültek nem jöttek vissza, a már jelzett alacsony népsűrűség miatt a gazdasági élet nehezen indult el, amit még sok kedvezőtlen helyi adottság (dimbes-dombos terület, erdőség, mocsár, közlekedés hiánya) is hátráltatott.

A birtok kultúrtájjá történő visszaállítása csak egy tervszerű újjátelepítéssel valósulhatott meg. Ezt a nagy munkát Antal János kezdte el, részéről erőteljesen és tudatos telepítési akció indult el.

A török hódoltság megszűnése után az új élet beindításában a kontinens őslakosságának és a visszatérőknek volt döntő szerepe. A puszták telkesítésével a teleknélküliek megpróbáltak földhöz jutni és ezzel szinte egy permanens migráció indult el a legkülönbözőbb térségekből a pusztává vált falvakba. 1

A visszaszivárgó őslakosság mellé kezdetben magyarok települtek, majd néhány évvel később megkezdődött a németek letelepítése. A németek letelepedésekor tehát élt már magyar lakosság Kötcse pusztán. A telepítéseket gazdasági és politikai okok motiválták.

Az óhazában (Birodalomban) nehézségek közt élő német jobbágyok kivándorlását, illetve magyarországi letelepedését a pusztává vált elhagyott területekre II. Károly király támogatta.

A német telepesek 1725-től folyamatosan érkeztek Kötcsére közvetlen az óhazából primer telepesekként, de részben szekunder telepesekként Tolna és Baranya megye különböző községeiből.

A földesúri függőség megszilárdulása és a földtulajdon tényleges birtokba vétel elhúzódott, ez lehetővé tette, hogy a jobbágyok és a zsellérség csak a számukra kedvező földesúri terheket vállalták, ellenkező esetben továbbvándoroltak, ami egy valóságos migrációt (népesség körforgást) indított el. A migrációt még befolyásolta és erősen meghatározta az egyes népcsoportok vallási hovatartozása, családi köteléke és a származási hely, ahonnan elvándoroltak.

Kötcse településtörténete is sokirányú társadalmi mozgásról tanúskodik. A magyar és német nemzetiségű, a különböző vallási összetételű lakosság között esetlegesen fellépő ellentétek mögött mindig gazdasági és hatalmi kérdések húzódtak meg, azonban gazdaságilag és kulturálisan kölcsönösen hatottak egymásra, az így letelepülő magyar és német családok együtt rakták le a falu alapjait és ezzel megindult az élet Kötcsén.

A letelepülőknek a földművelésre legalkalmasabb területeket kellett mielőbb kitisztítani, művelésre alkalmassá tenni és művelés alá vonni, hogy legelőször a megélhetést biztosító kenyérgabonát termelhessék meg.

Erdőt irtottak lakóterületük kialakítására és lakóépületeket építettek, hogy védelmet biztosítsanak maguknak az időjárás viszontagságaival szemben. A telepesek első háza valószínű még fából volt. A faházak előfordulását igazolja, hogy Kötcse első evangélikus imaháza is még fából készült. A betelepülők számának növekedésével és a természetes szaporodás következtében a bővülő szükségletek kielégítésére további erdőket irtottak ki, hogy az így nyert irtásföldeket (,,terra extirpatities") művelés alá vonják. Az akkori művelési színvonalon nem valószínű, hogy 100-200 hold földnél többet tudtak volna művelni. Az első évek, évtizedek nem lehettek könnyűek, saját szükségletükön túl nemigen tudtak a földművelésből és az állattenyésztésből felesleget termelni.

A telepesek úrbéri jogait és kötelességeit szerződésben szabályozták, amit földesuraik többször próbáltak szorosabbá tenni. Nagy Pál a népesedéstörténettel foglalkozó dolgozatában egy 1757. június 14-én kelt szerződést közöl teljes terjedelmében, mely az Antal család és a kötcsei jobbágyok egyezsége.

A jobbágyok sok adót fizettek, helyzetük nehéz, nyomasztó és sokszor már elviselhetetlen volt. H iába fordultak földbirtokaikhoz könnyítésért, sorozatos elutasításban részesültek, a Bécsbe küldött sok panaszos levél, kérvény és könyörgés eredménye az lett, hogy Mária Terézia parancsára az egész országban urbáriumot kellett készíteni. Az urbárium a földesúri birtokhoz tartozó jobbágyot (úrbérest) terhelő földesúri szolgáltatást (úrbért), kötelezettséget meghatározó okirat.

A Kötcsei Urbárium 1767. szeptember 30-i keltezés. Az urbárium alapján ez az úrbérrendezés megszabta a belső és külső telkek nagyságát. A házparcellának az udvarral, a szérűvel és a konyhakerttel együtt 1 holdnak kellett lennie, amennyiben kisebb volt, azt a külső területekből kellett kiegészíteni.

Egy egész jobbágytelekhez Kötcsén 22 hold szántó és 1 hold rét tartozott, melyről évente legalább 12 kocsi szénát lehetett lekaszálni. Az urbárium engedélyezte a jobbágyok szőlőművelését és hogy az év Szent Mihály napjától Szent György napjáig bort árusíthassanak.

A népességre és a művelt területek nagyságára vonatkozó első használható és ránk maradt adat 1758-ból származik.

Az 1758-ban készült összeírásból kiderül, hogy Kötcsén ekkor 77 telepes élt, közülük 30 telkes jobbágy, 47 pedig zsellér volt. Az összeírásból a belső telkek nagysága nem derül ki, de konkrét adatokat kapunk arra vonatkozólag, hogy Kötcse, Csicsal és Póca-puszta határában a letelepült és összeírt 77 telepes mekkora földterületet művelt kétnyomásos gazdálkodással.

Ezeket az adatokat az I . táblázat tartalmazza.

1. táblázat A művelt földterületetek nagysága Csicsal és Póca határában

Az összeírásnál a földterületekre vonatkozóan egy honfoglalás előtti mértékegység a köbök (kübel) volt használatos.

Ez koronként és helyenként változó nagyságú űrmérték, amelyet szemestermény, darabos anyag, folyadék mérésére használtak. Köböl volt a neve a dongából vagy kivájt fadarabból készített mérőedénynek is. Gabonamértékből a vetőmagszükséglet figyelembe vételével alakult ki és lett a szántó országosan használt mértéke. Szántó esetében 1 köböl megfelelője 0,3-21,0 hold, 1 pozsonyi mérő, rét vonatkozásában 3,0-8,0 kapa (kapás) volt. Jelen esetben tehát a termőföld kapacitását fejezi ki a köböl.

Sajnos az összeírásból nem derül ki, hogy mennyi lehetett ebből a betelepülés kezdetétől fogva művelhető terület. (,,terra arabiles") és mennyi az irtással kialakított szántó. Az újonnan művelés alá vett területek vagy irtásföldek nagysága az első nyomásban (Kötcse és Csicsal határában) közelítik a szántó nagyságát, a második nyomásban (Csicsal, Póca-puszta) pedig ez közel a duplájára emelkedett, illetve a falutól távol eső részek vadultak inkább el, váltak művelésre alkalmatlanná a török hódoltság alatt.

A rekultiváció során az 1758-as adatok alapján a telepesek összesen 1202 köböl földet műveltek meg 551 darabban, melyből egy telepes átlagosan 19,5 köböl földet művelt, 7,13 darabban, ahol egy darab földterület 2,73 köböl nagyságú volt.

Ezen összeírás szerint a rétek nagysága 206 kasza volt, 321 darabban és egy telepesre 2,67 kasza jutott, 4,61 darabban (egy darab rét átlagos nagysága 0,64 kasza).

A kasza (kaszás, kaszaalja, falcastrum) honfoglalás előtt rétmérték, mely az 1 kaszával egy nap alatt lekaszált területet fejezte ki. Az összevetések során 1 kasza megfelelője 0,3-0,8 boglya, 0,5-1,0 hold, 0,5-4,5 pozsonyi mérő, 0,5-1,0 szekér, 300-1760 négyszögöl stb.)

Sajnos a termesztett növényekről és a terméseredményekről az 1770-es évekig nincs konkrét adatunk.

A szántó növekedésével és a termesztési színvonal emelkedésével a főhangsúly egyre inkább a a kenyérgabonára (rozs, búza) irányult, azonban a XVIII. században Somogy megyében a fő táplálék még mindig a hajdina és a kukorica maradt, a köles nem volt jelentős.

A paraszti használatban lévő földekről legközelebb egy 1767-ben úrbérrendezést megelőző úgynevezett előzetes felmérésről és a végső rendezés eredményéről van adatunk, mely összehasonlítható az 1758-as felméréssel:

Az 1758-as összeíráshoz képest a szántó területe 155,24 holddal, a rét területe 103 holddal nőtt, az irtásföld pedig a földbirtokosok által történt megváltással 342,64 holddal csökkent.

Az első 1772-es szőlőösszeírása (Consriptio vinearum) szerint az úrbéresek birtokában Kötcsén 182 kapa szőlőterület volt.

Kapa, kapás, kapaalja (fossor, fossores) egy honfoglalás előtti szőlőmérték, 1 kapával egy nap alatt megkapáiható szőlőterület nagysága akar lenni. 1 kapa megfelelője pl.: 0,25-5,3 akó, 0,25 fertály, 9 sor, 300-2000 szőlőtőke, 7-420 négyszögöl stb. Bogdán István metrológiai kutatásai szerint Somogyban 1 kapa ellentétben a szakirodalomban használt 94 négyszögöl helyett 110 négyszögöl, ebben az időben ez a jellemző.

A 182 kapa kötcsei szőlő ezek szerint megfelel 20 000 négyszögölnek, azaz 16,68 magyar holdnak, ahol 1 hold 1200 négyszögöl.

Az úrbéresek használatában lévő határ teljes nagysága tehát a belsőtelek nélkül, de a szőlővel nö­ velve 1021,8 hold ( 1 005,12 + 16,68).

Közvetlen a századforduló után egy 1814-ben készült összeírás szerint Kötcse és Csicsal határa együttesen 8212 hold nagyságú. Az összevetésből kitűnik, hogy az 1021,8 holdnyi paraszti használatban lévő földterület csupán az egész kötcsei határ 12,44%-át teszi ki. Az irtásföldek fokozatos földesúri megváltása után ez az arányszám még kisebb lett, kb. 10-11%. a maradék 7190,2 hold nagyságú földterület a földbirtokosok és a község tulajdonában volt.

Az erdőségek akkori állapotáról és kiterjedéséről nincs pontos adatunk, de valószínű, hogy Kötcse nagyrészét a mai falu lakott területét, sőt környékét is nagykiterjedésű és egybefüggő erdőség borította. Ezt igazolja néhány még ma is használatos dűlőnév: Bükk, Magyal, Cseri-völgy stb. Kötcse erdőségeit nagyobbrészt még a XVI. század előtt a földművelés térhódítása érdekében irtották ki, amit a török kiűzése után az irtásföldek termelésbe vonásával csak fokoztak.

A XIX. századtól az erdőirtás a területnövelésen alapuló extenzív mezőgazdaság fejlesztésének egyik eszköze volt. Fokozott ütemben indult meg az óriási területeket elfoglaló erdőségek kiirtása, mert a mezőgazdaság egyre inkább a közvetlenül piacra termelő és a konjunkturális időszakokhoz alkalmazkodni tudó művelési ágak (szántó, rét, szőlő) felé fordult. Kezdetben hasznos, sőt szükséges is volt, mert más művelési ágban jobban hasznosítható földterületek váltak megművelhetővé. Később a megnövekedett faeladás a leggyorsabb pénzszerzési lehetőséget biztosította, mely az erdőbirtokost szinte erdeik letárolására ösztönözte.

Az erdőt járó kondák és juhfalkák is sok kárt tettek az aljnövényzetben, az erdők újrasarjadását lehetetlenné tették.

Az erdő a legkisebb gondozást kapta, újrafásításra, erdőtelepítésre a XVIII. században nem is gondoltak.

Bár 1772. március 12-i közgyűlési jegyzőkönyv szerint egy rendelet született, hogy a házak elé mindenkinek fát kell ültetni. 1767-ben a jobbágyok rendszeresen kaptak tűzifát, épületfát az erdőből, de ezt a jogot az első birtokrendezés során elveszítették.

Az úrbéri birtokrendezés után a földesúri és úrbéres erdőterületek elkülönültek, ettől kezdve erdeiket szabadon használták. A kötcsei új kontraktus kimondja, hogy a jobbágyok maguk számára csak a száraz és esett fát használhatják, vagy annak elfogyása után olyan nyersfát, amely nem terem gyümölcsöt. Az épületfa vágását előzetes engedélyhez kötötték, új irtást létesíteni pedig csak az irtásbér lefizetése ellenében lehetett.

Szántás négy ökörrel

A törvényhozás nem fordított sok gondot az erdők védelmére, sokáig semmi gátat nem szabott az erdőpusztításoknak. 1790-ben hoztak először Magyarországon erdővédelmi törvényt, ez azonban még csak általános intézkedéseket tartalmazott. Az 1809. évi törvénycikk az előbbi kiegészítése kívánt lenni, de sok kibúvót tett lehetővé az erdőbirtokosok számára. Ezek voltak az állami beavatkozás első jelei, s mint ilyenek inkább elvi, mint gyakorlati jelentőséggel bírtak.

1872-ben megalkotott első magyarországi erdőtörvény egységesen rendezni kívánta az erdőfenntartást és az állami erdőfelügyeletet. Rá kívánt mutatni, hogy az erdő gazdaságos használatán nem egyszerű erdőirtást kell érteni, hanem egy terveszerű erdőgazdálkodást, erdőművelést.

A tervezett erdőgazdálkodásnak csak a szervezeti kereteit teremtették meg, gyakorlati megvalósulása még hosszú évekig váratott magára.

Kötcse erdőgazdálkodása soha nem volt meghatározó, nagysága csupán a hely igényeket tudta kielégíteni és nincs értékes fafaj állománya sem.

A XVIII. századi megyei közgyűlési jegyzőkönyvekben több „Conscriptio locorum palustrium" (mocsaras helyek összeírása) című összeírás van. Az 1763. évi alapján Kötcsén és Csicsalon 1-1 mocsár rekonstruálható, melynek léte és területnagysága sem előtte, sem utána lényegesen nem változhatott.

Eszerint Kötcsén a mocsár hossza 1 órajárás, szélessége 1/4 óra járás, a csicsali mocsár hossza 1/2 óra, szélessége 1 /4 óra. Ha egy ember 1 óra alatt 5 km-t gyalogol, akkor Kötcsén 5000 m x 1250 m-es, azaz 3,125 km2 területű, a csicsalon lévő, pedig 2500 m x 1250 m-es azaz 3,125 km2 területű. Ez összesen 9,37 km2, tehát majdnem 10 km2, azaz 1000 ha, ami Kötcse határának jelentős nagyságú területe.

Magyarország gazdasági viszonyai a XVIII. és a XIX. század első felében szinte minden térségben, valamennyi népcsoport számára egyenlő gazdasági lehetőséget biztosították.

Természetesen az emberek már akkor a települések földrajzi adottságaihoz igazodtak, amit még előnyösen, vagy hátrányosan befolyásolt a piac igénye, közelsége, megközelíthetősége stb.

Az 1750-es évek között a megélhetést biztosító, művelt területek nagysága a népesség számának növekedésével paralel növekedett. Az 1770-es évekre azonban az eddigi erdőirtásokon alapuló határnövelés lehetősége egyre inkább behatárolódott, beszűkült. További erdőirtásokra már alig került sor. A maradék erdők művelésre alkalmatlan területen, nehezen megközelíthető vízmosásos, szakadékos terepen, meredek domboldalon helyezkedtek el.

A vetésterületek jelentős növelésére tehát ezt követően szinte már nem volt lehetőség.

Kötcsén népességnövekedő tendenciát elsősorban a német lakosság mutatott. A népesség növekedésével egyidőben módosult a birtokszerkezet is, a telkek nagysága csökkent, a telkek még inkább felaprózódtak.

Egy stagnáló határnagyságon, a birtokszerkezet és a korszak adott termesztési színvonalát figyelembe véve többet termelni nem lehetett. Mivel Kötcse kedvezőtlen gabonatermesztési adottságokkal rendelkezett, terméseredményei a saját szükségleteit is csak éppen fedezték, felesleget termelni nem tudott.

1775-1790-ig a Kötcsén termesztett gabonafélék vetésterülete és terméseredménye a 2. táblázat alapján értékelhető.

2. táblázat Termesztett gabonafélék vetésterülete és terméseredménye 1775-1790-ig

A terméseredményeket pozsonyi mérőben számolták. A mérő (metzen) német eredetű mértékegység, mely koronként változó űrtartalmat jelentett. Legelterjedtebben használt a pozsonyi mérő volt, mely 1697-180-ig és 1813-1 874-ig 62,08 liter, 46,56 kg, 180-1813-ig 53,72 liter, 40,29 kg értékek megfelelője.

1790-ben Kovács József somogyi szolgabíró íratta össze a megye terméseredményeit. Kötcsén az elrendelt összeírást ő maga végezte 1790. november 3-án és a termés pozsonyi mérőben számolva a következő volt.

Kitűnik, hogy háromszor annyi rozsot termeltek, mint búzát, a kukorica már meghatározó növény, viszont krumpli még nem szerepel termelvényükben. Ekkor Kötcsén már 1003 lakos élt, 197 ház állt, és kb. 6100 hold volt művelés alatt.

A gabona vetésterületéből és a terméseredményekből kikövetkeztethető, hogy ez a XVIII. század második felében nem lehetett Kötcsén a meggazdagodás forrása.

A népességnövekedés mégis folyamatos tudott lenni, mert a kötcsei német lakosság magasabb mezőgazdasági kultúrával rendelkezett, mint az itt és a környező térségben élő magyarság.

Kötcse gazdagodását ezenkívül szorgalmas németlakóinak köszönhette. „Kiválóan gazdálkodtak" — ilyen szűkszavú megjegyzést tett Kötcséről Vályi András 1796-99-ben írt Magyarországnak leírása című munkájában. A későbbiek során e munkájában még a következőket jegyezte fel Kötcséről:

„Határában még két nyomásban művelték a földet (felét ugaron hagyták, a felét bevetették). Többnyire rozsot termeltek, a búza csak középszerűen termett ott. Földje hegyes-völgyes és agyagos volt. Erdeje elég, szőlője bőven volt, de az akkori felmérés szerint kevés volt a rét és a malom is hiányzott. Veszprém volt a piaca."

A családi takarékosságnak volt még óriási jelentősége a német parasztságnál. A jövedelem jelentős részét területek vásárlására fordították; telket, földet, szőlőt vásároltak, és ez eredményezte a németség előretörését gazdasági téren.

A község folyamatos fejődését és gazdagodását egy intenzív termelési ágazat, a dohánytermesztés, később a szőlőtermesztés elterjedésének köszönhette. Az előzőekben már említett pozitívumok összessége eredményezte, hogy Kötcse lakosság megtalálta azt a kitörési pontot, ami a térség népességeltartó erejét, illetve megtartó erejét a növekvő munkaerő igénnyel fedezni tudta.

A vármegye dohánytermesztésében a főszerep a német nemzetiségű községeknek jutott. A közeli községek közül Bonnya, Miklósi, Ecseny és Mocsolád mellett a kötcsei németek jártak a dohánytermesztés élén. A dohánytermesztés somogyi központja Szulok volt.

„A dohány tehát speciális termesztési ágazatnak számított, amelyben az általunk felsorolt német falvaknak jutott extra jövedelem. A német falvak intenzív termelési módszereiben nagy szerepet játszott munkaértékrendjük. A családi felhalmozás egyedülállóan szigorú szisztémája, amely nem kímélte a kondíciót, sőt az egészséget sem." 2

A dohány őshazája Közép- és Dél-Amerika, ahol a dohányzás már Amerika felfedezése előtt álta­lánosan elterjedt volt. Európába a XVI. század közepén került be az „amerikai mérges palánta". A cigarettázás csak mintegy 100-150 éves szokás, Angliából indult el és gyorsan elterjedt. Magyarországon a dohánytermesztés a török hódoltság idején kezdődött el. Gazdasági jelentősége az élvezeti célra alkalmas illatos, finom sárga levélanyagot szolgáltató közönséges dohánynak és a nikotin gyártására alkalmas magas nikotintartalmú kapadohánynak van. 1 kh dohányültetvény átlagtermése kb. 6-7 q dohánylevél. Az érett, 80-85%-os vizet tartalmazó zöld leveleket a tőről letörik, fonnyasztják és szárítják. A szárítást a termelők általában egy fallal körbezárt, mennyezet nélküli, szellőzővel ellátott, egyenletes légáramlást biztosító dohánypajtában végezték.

Tetőfedésre a nád és a zsúp volt a legalkalmasabb jó hőszigetelő képessége miatt. A szárítás során a dohányfüzéreket több sorban, egymástól kb. 70 cm távolságra, gerendára erősítették, lógatták. Ezt követi az ipari feldolgozás. A szárított dohányleveleket először fermentálják, szükség szerint pácolják, esetleg mesterségesen illatosítják, nikotintartalmát csökkentik és kész a szívásra alkalmas cigaretta-, szivar-, vagy pipadohány.

A dohánytermelés technológiája komoly szakértelmet, szervezettséget kívánt. A meglehetősen munkaigényes növény, aprólékos, szorgalmas és rendszeres kézimunkát igényelt, de a lelkiismeretes munkát minőségével meghálálta. A dohány általában nem illeszkedett bele a hagyományos nyomásos gazdálkodásba, ezért főleg bérelt földeken vagy irtásföldeken termelték.

A dohányt eleve eladásra termelték, termelését nagyban serkentette a fokozott belföldi és külföldi kereslet.

Sok száz embernek adott megélhetést, mely által nőtt a parasztok vásárlóereje. Ha kissé félvállról vették termesztését és nem fordítottak elég figyelmet a növény művelésére, elmaradt a várt haszon. Ezt tetézte még a kor maradi gazdálkodása, hiányoztak a tároláshoz, szárításhoz szükséges raktárak, épületek és munkaeszközök.

A kezdeti fellángolás után sokan abbahagyták termesztését, inkább kukoricát vagy burgonyát kezdtek termelni.

Gátolta elterjedését a magas vám is, amit a Helytartótanács 1810-ben az egyéb szigorításokkal megszüntetett és szabaddá tette a dohánykereskedést.

A somogyi termesztők 1822-ben elégedetlenek, hogy a dohánykereskedést egyedül néhány zsidónak engedték meg, akik az árat túl magasan határozták meg, így a termelő kiszolgáltatott lett. Környékünkön Ulmann Károly pécsi kereskedő vásárolta fel a szárított dohányt, és azt Horvátországba szállította.

A dohány mázsánkénti ára a napóleoni háború előtt 8-10 Ft volt, 1805-1809 között 30 forintra emelkedett, de 1828-ban már csak 5 forintot fizettek érte.

A panaszok ellenére termesztése változatlanul terjedt. A kötcsei termelők 1817-ben 311 q dohány termeltek, 1828-ban 224 q-t.

Kötcse dohánytermesztésére vonatkozó későbbi adatok Szili Ferenc közöl a „Somogy megye kereskedelme a korai feudalizmus korában 1700-1848-ig" című munkájában. Ebből megtudhatjuk, hogy 1839-től 1884-ig mennyi dohányt termeltek és milyen áron tudták azt értékesíteni. Az általa közölt terméseredmények és értékesítési árak a következők:

Későbbi számadat a kötcsei dohánytermesztésről nem áll rendelkezésünkre, de az tudott, hogy a XIX. század végéig a növénytermesztés virágzó ágazata volt. A két világháború között termesztése fokozatosan elmaradt.

A XVIII. és a XIX. század fordulóján körvonalazódott Kötcse határa, a művelési ágak nagysága lassan állandósult és a lakosság száma is az eltartóképesség szintjén mozgott.

Kötcse egész területe továbbra is földesúri kézen volt, határa több földbirtokos között oszlott meg. A község nem tartozott egyik uradalomhoz sem, hanem a községhez tartoztak a több helyen és sokszor emlegetett kötcsei földbirtokosok uradalmai. 1848-ig Kötcse úrbéres község volt. 1825-ben viszonylag korán megkezdték az urasági és a jobbágy birtokok szétválasztásával az úrbéri birtokrendezést.

A kötcsei határban a jobbágyoknak a földesuraktól külön volt a legelőjük, nagy részben erdős rész, amit a földesurak erdei vágás címén állandóan csonkították.

1825-ben a jobbágyok kénytelenek voltak a megyéhez fordulni, hogy a földesurak enyhítsék terheiket. A jobbágyok pontokba foglalták panaszaikat és azt kérik, hogy a közös legelőjük „minden akadálytól mentes, szabad közületben legyen abból az uraságok, urasági tisztek, cselédek és egyes urasági haszonbérlők marhái soha részt ne vegyenek".

A jobbágyság másik panasza, hogy a rétek és a belsőségek nagysága több esetben kisebb, mint amit papíron kaptak, a szántók pedig azért, mert a földesúr elszántotta főleg a Kotyori, Cseri-völgy és a Lok területén. A Csicsal-pusztai jobbágyok azért panaszkodtak, hogy „némely földesurak még gyalognap­ számot is vesznek jobbágyaiktól 1-1 marhájuk legeltetéséért".

Az egyezség még 1825-ben létrejött, a földesurak ígéretet tettek a jogos panaszok orvoslására, mely szerint 20hold legelőt ajánlottak telkenként. A felosztandó 800 holdból azonban 1857-ig csak 323 hold legelőterületet kaptak a jobbágyok.

A birtokrendezés és tagosítás végérvényesen 1868. március 3-ra fejeződött be, mely során az elvett legelők helyett 26 1/4 úrbéri telek és 80 úrbéri zsellér járandóságaként telkenként 20 hold legelőt osztottak ki a közös legelő rosszabbik részén.

A telkes gazdák mezei birtokai eddig két nyomásra voltak felosztva. Ez az állapot azonban már tarthatatlan volt, a tagosítás létszükséglet lett, különben teljesen elszegényednek.

A tagosításnak szerencsére támogatója volt a földbirtokosság is, mert nekik és érdekük volt, hogy a földjeik egy helyen legyenek. A tagosításhoz szükséges térképeket Buday István mérnök készítette és az ő irányításával hajtotta végre azt egy bizottság, amely a földeket a falutól való távolsága és minősége alapján kategorizálta.

A tagosítás során a szántó arányában lett felosztva az erdő (Páskum) is. A tulajdonjogot a tulajdonos nevére telekkönyvezték, örökölhető, adható-vehető lett. A kisházasok és kispolgárok legelőjüket kérésükre a Páskum keleti oldalán kapták meg.

A földkérdés megoldódott, minden földtulajdonos elkülönített helyen kapott földet. A század végére kevés kivétellel csak az uradalmi cselédek maradtak föld nélkül.

Az 1868-ban végrehajtott tagosítás lényegesen megváltoztatta a falu társadalmi tagozódásának képét. A tagosítás után kezdetét vette a parasztság differenciálódása.

A parasztság egy része a nehéz életkörülmények következtében elszegényedett, sokan nincstelen zsellérek lettek. A közbirtokosok közül is sokan elszegényedte és kisbirtokosok lette, a kisbirtokosok egy része pedig nagyobb vagyonra tudott szert tenni. Ezek a kis házasok kisebb-nagyobb földterületet vásároltak, megerősödtek és kinőttek a parasztság közül. Közülük az a réteg, akik nem maradtak meg az átlagszinten és vagyonuk elérte a 40-60 holdat, ők a falu irányítói lettek. Ezt elősegített a földesúri birtokok elaprózódása, a közben elköltözött földbirtokosok földeladása és a közbirtokosok eladósodása is.

A XIX. század elején a kötcsei parasztság sorsa, helyzete sem volt jobb, mint az ország bármely vidékén élőknek. Továbbra is földművelésből és szőlőművelésből éltek. A kötcsei parasztember konzer­vatív volt, elvétve volt kezdeményező gazda, aki egy addig ismeretlen növényt mert vetni, az új vélemény mindig bizonytalan volt, nehezen vállalták a rizikót, de ha bevált, a többi gazda gyorsan elsajátította termelését, így honosodott meg a dohány, a kukorica, burgonya, majd később néhány ipari növény (cukorrépa, napraforgó).

Gabonát és dohányt nagy területen termesztettek, de már a kukorica is látványos gyorsasággal terjedt, mint fontos ember eledel, később pedig mint állati takarmánynövény. A köles szerepe jelentéktelen volt, a hajdina mér előfordult.

A köles a régi idők egyik legfontosabb gabonája volt, termesztése az időszámítás előtti időkre nyúlik vissza. Könnyen emészthető emberi táplálék, amit főleg kása formájában fogyasztottak, de lisztté őrölve a kenyértésztához is kevertek. Kötcsén nem volt népszerű, inkább a baromfiak takarmányozására használták.

A hajdina, pohánka vagy tatárka hazája Közép-Ázsia, a középkorban került Európába. Sovány, ho­mokos talajon, mérsékelten száraz területen is viszonylag jól terem. Kásaként fogyasztották.

A legfőbb táplálékforrás a kenyérgabona (búza, rozs) volt, amit a kukorica, köles, hajdina egészített ki. Kötcsén főleg a kukorica volt jelentős emberi eledel, kukoricakása formában.

1815/16. közismerten kedvezőtlen termésű évben 776 pozsonyi mérő (pm) őszi és 1376 pm tavaszi, összesen 2152 pm gabona termett, amely a falu szükségletét alig fedezte. A hiány kukoricával, majd az elkövetkezendő években burgonyával (krumpli, földi alma, sváb tök) pótolták.

1845-ben a következő terméseredmények voltak Kötcsén:

Legnagyobb mennyiségben még mindig rozsot termeltek, de a burgonyából már az 1815-ös évben háromszorosát termeli, tehát kezd az élelmezésben szerepet játszani.

Az 1815/1 6-os év rossz gabonatermése miatt a gabonát nem volt szabad eladni, a fölösleget az ínséges községekben osztották fel. A burgonya termesztése ekkor került előtérbe, előbb főleg a kertekben, később már a határban is.

Termesztését rendeletekkel is kényszerítették, népszerűsítés ellenére a burgonya meghonosodása nem volt látványos, nem tudott olyan gyorsan elterjedni, mint a kukorica, pedig egy egységnyi területen kétszeres termésre képes a gabonával szemben.

Az emberek a hagyományos növényekhez, termésekhez ragaszkodtak, nem ismerték a krumpli termesztési kultúráját és háttérbe szorította termesztését az is, hogy az itt élő embereknek más volt a táplálkozási szokása.

1845-ben a burgonya terméseredménye megközelíti a rozsét és három évtized alatt a népélelmezésben elsődleges helyre került.

Későbbi nagyarányú termesztését még fokozta, hogy állati takarmányként is etették, illetve kihasználva magas keményítő tartalmát, pálinkát is főztek belőle.

Egyre inkább érezhető, hogy a növénytermesztés alkalmazkodik a piac igényeihez és a termelő a gazdaságosság érdekében kénytelen a földrajzi adottságokat is figyelembe venni, ahhoz igazodni.

Rájöttek, hogy a búza búza után nem jól terem, az árpa homokos területen gyengén terem, a rozs és a kukorica homokon is terem, a hajdina pedig szinte kedveli a homokot.

Az 1810-es évekig az európai keresleteknek megfelelően, szinte kizárólag a gabonatermesztés jelen­tette a gazdálkodást. A takarmánynövények termesztése, elterjedése a következő évtizedekre maradt.

1830-as évek adtak alkalmat a falunak, hogy a határ nyomáskényszeréből kibontakozva végre kísérletet tehessenek egy korszerűbb, intenzívebb termelési lehetőséget nyújtó váltógazdálkodás megvalósítására.

A nyomásos határhasználatra eddig a két nyomás volt a jellemző. A nyomásos földművelés hátránya volt, hogy a határ kijelölt részén mindenki ugyanazt vethetett. Ha aszály vagy jégverés volt az egész terület kárt szenvedett, az örökösök „nadrágszíj parcellákat örökölhettek, némelyek 10-15 helyen rendelkeztek kisebb-nagyobb földdel. Ez tett égetően szükségessé a tagosítást, a földrendezést illetve az intenzívebb háromnyomásos, majd váltógazdálkodást.

A háromnyomásos gazdálkodással csupán néhány gazda próbálkozott az 1805 utáni időben, de általánosan 1848-tól tértek át a háromnyomásos rendszerre. A háromnyomásos gazdálkodás esetében az ugar szó nem azonos a parlag szó értelmével. Az ugar egy előkészítés alatt álló terület, mely a következő évi vetés termését alapozza meg. Az ugarvetéssel — általában kapássokkal — a területet részlegesen hasznosították.

Az árutermelés kiszélesedése és az állattenyésztés előtérbe kerülése kellett ahhoz, hogy a korábbi nyomásos határhasználatot fokozatosan megkíséreljék a váltógazdálkodás igényeinek megfelelően átalakítani.

Kötcsén Halász Pál szerint id. Schumann Ádám volt az, aki a leghamarabb tért át a korszerűbb gazdálkodási formára. Az 1890-es évek elején már rendszeresen trágyázott, bükkönyöszabot vetett és a négyes vetésforgóban művelte földjét. Tapasztalatait szívesen adta át másoknak, akik megfelelő ered­ménnyel alkalmazták ezt a későbbiek során.

1865-től végzett hivatalos felmérések szerint Kötcse határa már szinte a maival azonos nagyságú, de művelési ág szerinti megoszlása még mutat bizonyos eltérést, mely kitűnik a 3. számú táblázat adatainak az összehasonlításából.

3. táblázat Földterület megoszlása művelési ágak szerint Kötcsén 1805-1935-ig

Az eltérésekre és az okokra részben már utaltam, de az elkövetkezőkben is kitérek rá.

Ezidőtájt (1865) már három puszta, Csicsal-, Meggyes- és Póca-puszta tartozott Kötcséhez, ahol 15 nagybirtokos és 230 kisbirtokos család 1574 lakosa élt.

A Kötcsén lakó földbirtokosok száma a század második felében csökkent, mivel eladogatták itteni tulajdonukat (kúria, gazdaság, földek stb.), a falut sokan a környező városokra cserélték, főleg Kaposvárra költözködtek, ahol vármegyei szolgálatot vállaltak.

A XIX. század második felétől Kiss Vilmos a legnagyobb kötcsei földbirtokos, rajta kívül Broczky Lajos, Kiss Ödön, özv. Steinbach Mórné, özv. Rumbach Gézáné, Polácsik Sámuel örökösei rendelkeznek jelentős földterületekkel. Nagy területük volt még az egyházaknak és nagyszámú kisebb területekkel bírtak a kisbirtokosok.

1895-ben a nagybirtokosok száma 13 volt. Községi tulajdonban 274 kh föld volt, melyből 162 kh művelés alól kivett, művelésre alkalmatlan, nem termő terület volt, 102 kh legelő és mindössze 10 kh a rét és a szántó.

1897-ben 61 14 kh földterületen 251 gazdaság létezett, melyből 11 földbirtokos kezén 4051 kh volt és 240 gazda a maradék 2063 kh területen osztozott.

A korábbi termelési szerkezet, amely a gabonatermesztés mellet szinte kizárólagosan csak a rideg állattartást ismerte, fölöttébb kedvező volt a két alapvető mezőgazdasági üzemág — állattenyésztés és növénytermesztés — önálló, szabad mozgásának.

A XIX. század elejétől a gabonakereskedésben mutatkozó hullámzás miatt és részben az állattartásban végrehajtott fajtaváltások (nemesítés), a tartási körülményekben bekövetkezett változások (istállózás, takarmányozás) következtében a két üzemág között egyre bonyolultabb kölcsönösség, egymásrautaltság előjelei kezdtek kibontakozni.

Ennek első jele a trágyahasználat kiterjesztése és a takarmánynövények szántóföldi termesztése lett.

A trágyázás szükségét már igen korán felismerték. Főleg a szántók igyekeztek trágyázni, de a külterjes állattartás okozta trágyahiány miatt általában csak a kertekre jutott. Kötcse rossz vízelvezetésű terület volt, a víz a trágyát a földekről elhordta, ezért késve a komolyabb vízrendezési munkák beindulása után kezdték el a rendszeres trágyázást.

Az 1828-as felmérésből kitűnik hogy Kötcsén a szőlő és a rét még nincs trágyázva, de a szántó már igen.

A műtrágya használatra vonatkozó első adatunk 1940-ből való, ez évben a község 120 q-t rendelt. A rendszeres trágyázás kiterjesztése és elterjesztése a XX. századra jutott. Egy 1935-ös felmérés szerint műtrágyát még nem használta, csak istállótrágyát.

A trágyázott terület nagysága 999 khold volt, mely művelési áganként a következőképpen oszlott meg:

A trágyázás a gazdálkodás egyik legfontosabb kérdésévé vált. Egyéb téli munkákkal szemben a trágyahordás és terítés elsőbbséget kapott.

Ez főleg téli és kora tavaszi munka volt, mert azt tapasztalták, hogy egy-egy szánfordulóval nagyobb mennyiséget tudtak kiszállítani a földekre, mint szekérrel, s ez a munkát szinte télivé tette.

1000-1200 négyszögöles területre kb. 100 q istállótrágyát szállítottak, ami közepes trágyahasználatnak felelt meg.

A legfontosabb növényi kultúrák, melyek a XIX. századot jellemezték, a gabonafélék és a tavaszi kapások voltak.

A gabonafélék közül legnagyobb vetésterülete a búzának volt, a rozs a búzánál jobban díszlett, kedvelt kenyérgabona volt. A kenyeret minden család otthon sütötte több napra, a rozsliszt a kenyér száradását késleltette. A rozs másik fontos terméke a zsúpszalma volt, amivel fedték a lakóházak többségét a XIX. században. Ezen kívül a szakajtókat, méhkasokat, lisztes vékákat, tojástartó kosarakat, szé­kek ülőkéjét és még sok egyéb használati tárgyat készítettek a rozs szalmájából.

A tavaszi árpa biztonságosabb termést adott, mint az őszi árpa, ez utóbbit alig ismerték, csak a II. világháború után kezdték termeszteni. A tavaszi gabonafélék közül legjelentősebb a zab, mely a lovak nélkülözhetetlen abraktakarmánya lett. A kukorica és a burgonya a század második felére méltó helyet foglalt el a termelvények között. Mint kapásnövények munkaigényesek, ezért főleg a részes termelése terjedt el a harmadtól a kilenced részig A főzeléknövényeket, hüvelyeseket (bab, borsó, lencse) szükséglet szerint termelték emberi fogyasztásra.

A babot a tökkel általában a kukorica között termelték meg. A takarmánytököt állatokkal etették fel, magjából olajat ütöttek.

Ipari növényt még kevesen termeltek, lassan honosodott meg a napraforgó, a cukorrépa és egyéb ipari növény. Napraforgót és kendert esetleg a földek szélén termeltek, a napraforgóból a tökhöz hasonlóan olajat sajtoltak. Konyhakerti növényeket, zöldségféléket Schumann Ádám termelt és szállított a szárszói piacra stráfkocsiján.

Trimmel Henrik tarlóba vetett burgonyát, azt ősszel felszedte, téli tárolás után korán tavasszal a héját lemosta és mint új burgonyát értékesített.

Kis területen, de a legtöbb család foglalkozott kendertermesztéssel is, mely fontos, szinte nélkülözhetetlen háziipari alapanyagul szolgált. Termesztése nem igényel különleges ápolási munkát, de a betakarítása, a kendertövek kihúzása, a nyűvés, fosztás nehéz munka volt. A kiszedett kendert kis csomókba, gicákba kötötték és kúpokba állították fel száradni, amit az áztatás követett. A fáncsi és az úrréti réti földeken még ma is megtalálható kenderáztató tavakban végezték az áztatást.

A kenderre tuskókat rakta, hogy a víz alá kerüljenek, a megázott kendert kiszedték, a tó partján felállították és ismét megszárították. Száradás után a hazaszállított kendert az asszonyok és lányok megtilolták, majd gerebennel kifésülték és szükség szerint került feldolgozásra. Egy részét köteleshez vitték, aki pénzért vagy részért különféle kötelet készített belőle, másik részéből a helyi takácsok szőttek finomabb vagy durvább vásznakat, melyből ponyvát, zsákot, lepedőt, abroszt, törölközőt, inget, gatyát készítettek.

Az intenzív állattenyésztés előtérbe kerülése szükségessé tett a pillangós takarmányok (lucerna, bükköny, bíborhere) fokozottabb termesztését.

A szántóföldi kultúrák termelésszerkezeti átalakulását nem követte közvetlenül a termeléstechnikai eljárások lényeges változása.

Márpedig a kielégítő hozamok eléréséhez kellő eszközökről (vaseke, borona, rosta, kéziszerszámok: ásó, kapa, sarló, kasza) kellett gondoskodni és a gazdasági munkákat naptárszerűen, pontosan, optimális időpontban, kampányszerűen, kellő alapossággal és rendszerességgel kellett végezni.

Az őszi gabonák vetését háromszori szántás (parlag-, keverő- és mély-, vagy vetőszántás) után végezték el.

A tavaszi gabonának az ősziek tarlóját beforgatták, ugyanis a tavaszi vetés alá kerülő földeket minden ősszel még a tél beállta előtt igyekeztek felszántani.

Koratavasszal a munkák a zab alá történő szántással kezdődtek és ezzel a mélyszántással a tavaszi kalászosok vetését eggyel kevesebb szántás előzte meg.

Nagy hangsúlyt helyeztek a magágykészítésre, és a vetésre, amit azonnal követett a boronálás.

A tavaszi kalászosok vetése után legsürgősebben a búza gyomlálását (rozs kigyomlálása) és gyomtalanítását kellett elvégezni, ami főleg gyerekmunka volt.

Április 2. és 3. hetében a krumpli ültetését és a kukorica vetését a hajdina vetése követte. A kapások elterjedése a szántóföldi munkák ugrásszerű növekedését eredményezték.

A tavaszi munkálatok záróakkordjaként májusban megkezdték a parlag (ugar) szántását, melybe legkésőbb szeptember végéig, október elejéig az őszieket elvetették.

A növénytermesztés igazi nagy erőpróbája a betakarítás volt. A munka június végi fűkaszálással kezdődött, amit az őszi árpa, búza, rozs aratása követett és július második fele a zabaratás, főzelékfélék (borsó, bab, lencse) betakarításának az ideje volt.

A betakarítási munkák közül az aratás jelentette a legnagyobb feladatot. Az őszi gabonát az 1830- as évekig sarlóval, tavasziakat kaszával vágták.

A gabonafélék szemtermését nyomtatással, illetve csépléssel nyerték ki. Ez utóbbi esetben a szalma jobb minőségű lett és egyre inkább a cséplés vált általánossá.

A szalma minősége nagyon fontos volt, amit egy érdekes adattal kívánok alátámasztani. 1843-ban az épületekről készült összeírás szerint Kötcsén 145 falusi ház 1 kivételével (ez cseréptetős) mind szalma, vagy zsúptetejű volt.

Az 1800-as évek végén Kötcsén már annyi gabonát termeltek, hogy piacra is került. A közbirtokosok nagyobb tárolási kapacitással rendelkeztek, ezért ők leginkább tavaszra halasztották az értékesítést.

A tavaszi kapások (burgonya, kukorica) betakarítása nagyon munkaigényes feladat volt, ezzel egyidőben ráadásul sok egyéb tennivaló (szüret, őszi vetés) akadt, amit néha még az előbb beköszöntő kedvezőtlen őszi időjárás is akadályozott, ezért gyakran előfordultak nehézségek a munkák torlódásából.

A hozamok tekintetében a vetőmag minősége és mennyisége rendkívül lényeges és meghatározó volt. A vetőmag kiválasztását elsősorban növényvédelmi célból kezdték el, így akarták többek között elkerülni a gabonáknál az egész táblára kiterjedő üszkösödést. A kiválogatott kévéket ezért külön csépelték el, majd a pelyva, törek és gyommagvak (főleg konkoly) eltávolítása érdekében szelelő- és kézirostán tisztították meg a vetőmagot, sőt esetenként még kézzel is átválogatták.

Vetéskor vigyáztak az optimális tenyészsűrűségre. A vetőmagszükséglet elég változó volt, holdanként 1 -2- pozsonyi mérő mennyiségben határozták meg.

A szántóföldi kultúrák mellett a rét és erdei legelők használatáról nem sok adatunk van. A rétgazdálkodással a XIX. század első felében nem túl sokat törődtek. A jó fekvésű, száraz réteket általában feltörték, a kaszálók egyre inkább olyan területre szorultak, amelyeket szántóföldi művelésre nem lehetett fogni. Az ilyen mély fekvésű vizes kaszálón több a sásos, savanyúfüves rész, mely lényegesen gyengébb minőségű szénát adott. Az 1828-as rétosztály besorolás szerint a kötcsei rét 1/3-a első osztályú és 2/3-a másodosztályú.

Az állattenyésztés fokozatos átalakulása kellett ahhoz, hogy a rétek ügye előtérbe kerüljön.

Az állattenyésztés minőségi előretörése egyre több, jó minőségű ,,parlagszéná"-t kívánt, ezért egyre nagyobb gondot kellett fordítani a belvizek lecsapolására, a lefolyástalan területek vízmentesítésére. Hamarosan a rétek trágyázása, rendszeres tisztítása felszínének elegyengetése (vakondtúrások) éppen úgy része lett a késő őszi és a kora tavaszi munkáknak, mint a szántók körüli tennivalók.

Közvetlenül a századforduló utáni évek mezőgazdasági történetével 1910-ig T. Mérey Klára e kötetben olvasható gazdaságtörténeti tanulmánya részletesen foglalkozik.

A mezőgazdaság fejlődése, korszerűsödése, ha nem is volt látványos, de már minden téren jól érzékelhetően jelezte az intenzív termelési módszerek kibontakozását.

1897-ben a kötcsei földbirtokosok földjén már egyre több mezőgazdasági gép dolgozott.

Egy akkori statisztikai felmérés szerint 6 lokomobil, 1 járgány, 5 cséplőszekrény, 18 vetőgép, 10 rosta és 140 db eke volt használatban, amelyeket akkor még fagöröndővel készítettek. A gabonavetőmag tisztítására 7 trieurt(triőr) használtak, mely főleg a gyommagvaktól (konkoly) tisztította azt meg.

A talajmunkáksorán az egyenletes felszín, az alapos melegágy készítés és takarás érdekében 47 boronát, a kellő tömörítésre pedig 33 hengert használtak.

A takarmányok, s főleg a kukoricaszár aprítására 7 db szecskavágójuk volt. A silózást még nem ismerték, nem alkalmazták a tömegtakarmányok téli tartósítására.

Az igásszekerek száma 71 db volt. A szántást főleg ökrökkel és lovakkal végezték, még a traktor megjelenése után is, mivel a falu határa eléggé dimbes-dombos, lejtős volt. A kisbirtokosok főleg tehénfogatokkal dolgoztak, a jobb módú parasztcsalád ökörfogattal művelte földjét, míg lovasfogatot a nagyobb gazdák, a 15-20 khold fölötti birtokkal rendelkezők tartottak. A kötcsei gazdák már 1828-ban főleg a lovat használták igavonásra.

Körmös traktor

Kötcsén a tehenek és ökrök igába fogása, jármozása leginkább a terepviszonyok miatt volt, ugyanis a tehén és az ökör nyugodtsága, szívóssága alkalmasabb volt a dombok és a lejtők megmászására. Az 1935. évi felmérés szerint 169 lófogat közül 14 egyes, 155 kettes, a 13 ökörfogatból 2 kettes, 11 négyesfogat volt és 73 tehénfogat dolgozott. Az állati erővel vontatott jármüvek közül 24 személykocsi és 287 db igásszekér volt forgalomban.

1920 körül hozták be az első Ford traktort Kötcsére. Ezt szántásra nemigen használták, a Hoffer traktor megjelenéséig ezzel csépeltek. Az 1930-as évektől már aratógépet és alkalmaztak a Hertelendy birtokon.

Az 1940-es évek elején megjelenik az első Hoffer gyártmányú traktor és cséplőfelszerelés, amit György Henrik középbirtokos vásárolt. Ez jóval nagyobb teljesítményű volt, mint a Ford, azonkívül a szemet jobban kitisztította és az elevátor része is magasabbra tudta felhordani a szalmát. A nehéz cséplési munkát ez a gép nagyban megkönnyítette.

A vetőgép fontos kelléke lett minden kötcsei gazdának, mint később a daráló, vagy a kukoricamorzsoló.

A kisgazdaságokban a gépesítés foka azonban még korántsem érte el a kívánt mértéket, mert energiájuk legfeljebb az említett vetőgépre, triőrre, fagerendás ekére, faboronára, fatöltögetőre futotta. A termelőszövetkezet megalakulása után, a nagyüzemi gazdálkodás beindulásával fejlődik rohamosan.

A mezőgazdaság észrevehető fejlődése ellenére az agrárnépesség életkörülménye a századforduló után sem javult, sőt inkább egy elszegényedési folyamat figyelhető meg.

A falu 1900 körül ennek ellenére virágkorát élte.

A megélhetési nehézség, a szegénység időszakonként Kötcsén is nagy kiterjedésű elégedetlenséget szült. Így volt ez már 1869-ben is, amikor a községhez tartozó Csicsal-pusztán a zsellérek elégedetlensége oda vezetett, hogy felégették az uradalmat. A lázadást kemény kézzel leverték.

1901-ben egy kivándorlási hullám indult el Somogyból Amerikába.

A kivándorlási térkép szerint Kötcséről 1904-ben 2 fő kivándorlásáról van tudomásunk. Később a visszavándorlók, főleg a szerencsésen meggazdagodottak jól felszerelt birtokokat tudtak vásárolni.

Az éledő munkásmozgalmak itt is éreztették hatásukat. 1905. június 8-18. között Kötcsén két gazdaságban aratósztrájk lépett fel, a részesaratók megtagadták a munkát és velük sztrájkoltak a cselédek is, mely csak a hatóság beavatkozásával és igénybevételével simult el. Az uradalmi cselédek és munkások helyzete nehéz, életkörülményeik szegényes, a hajnaltól estig tartó munka ellenére a keresmény nem elégséges a megélhetésre. A részesaratás feltételekhez kötött volt, a részesaratónak már télen is kellett szerződni a kilencedikért vagy a tizedikért, sőt a nyár folyamán több napot kellet ingyen dolgoznia a birtokon, hogy arathasson. Bérfelemelést, nagyobb aratórészt és a robot megszüntetését követelték. A Somogy vármegye című lap június 7-én már arról tudósít, hogy a tabi járásban mindenfelé — Kötcsén is — munkába álltak és aratnak. Egyesek új szerződésre léptek a munkaadóval, de volt aki idegen munkásokat hozott. 1906-ban a kötcsei uradalmakon nagyrészt idegen vidékbeli munkások lettek szerződve.

1914-ben az I. világháborúba 400 katona vonul be, közülük a harcmezőkön 46 kötcsei férfi esett el, lett hősi halott. A hiányzó férfilakosságot az asszonyok helyettesítik, ők szántanak, vetnek, aratnak, kaszálnak, mivel nagy a a munkaerőhiány. Az iskoláskorú gyerekek is be lettek fogva a mezei munkára.

1919-ben a községünket is terrorizálni próbálták a kommunisták. Somogyi vezetőjük Latinca Sándor volt, ó szervezte a termelőszövetkezeteket és a földreformot. Kötcse nagy része, a földbirtokosok területe a termelőszövetkezethez tartozott, ahol a tagoknak legalább 120 napot kellett dolgozni.

Burgonyaszedés

Polácsik Béla Póca-pusztai birtokából 166,5 kh földet kiosztottak. Kiosztásra került 22 házhely a Fáncsi részen, amit Proletárnak neveztek el. A súlyos gazdasági válság idején megalakult munkásszervezetek hatására 1940-ben Kötcsén ismét aratósztrájk tört ki. Az aratók nagyobb aratórészhez próbáltak jutni. Az általános aratórész a learatott és keresztbe rakott gabonakeresztek tizedike, ami nagyon kevés volt. A Hertelendy birtokra hadifoglyokat hoztak és az aratást fehéroroszokkal végeztették el.

Községünket sem kerülhették el a különböző természeti csapások, katasztrófák sorozata, mely többször sújtotta az elmúlt évszázadokban mezőgazdaságunkat. Tűzeseteket már több dolgozat említett. 1866-ban májusi fagyok, 1868-ban pusztító jégverés volt, melynek következtében a szőlőhegy és a mező majdnem teljes egészében tönkrement, ezután pedig a lehullott, nagy mennyiségű csapadék semmisítette meg, ami maradt. A rét el iszapolódott, a lekaszált, rendben lévő szénát és az összerakott petrencéket elvitte a víz. 1916. május 13-án szintén jégverés és esőzés okozott nagy kárt, 1917-ben az aszály miatt nem lett jó termés, 1928 és 1935-ben ismét a késői fagyok tették tönkre a vetést és főleg a szőlőt.

A községhez tartozó terület nagy része még a múlt század végén is a nemesek és kisnemesek tulajdonában volt, kivéve a belsőségeket, ami a lakóházakhoz tartozott.

A századforduló után a felaprózódott és tönkrement nagybirtokok eladásra kerültek, amit általában a volt zsellérek, cselédek, kisbirtokosok vásároltak meg, ezáltal az uradalmak lassan széthullottak.

1904-ben a Kiss Vilmos-féle birtok az örökös, Kiss Irma illetve férje Hertelendy Miklós kezelésében van. A Broczky-birtokot gróf Götzen Gusztáv vette meg. Nagyobb összefüggő terület volt még a Kiss Ödön-féle birtok, a Kraiisz-birtok és a Polácsek-féle pócai birtok. A közbirtokosok legnagyobbika is már csak 45 kh-al rendelkezett. 1940-re a megmaradt nagybirtokok is elhanyagolt állapotba kerültek, csupán Götzen 100 kh-ja volt mintaszerűen művelve és a faluban dr. Sárközy János 24 kh-as gyümölcsöskertje volt jelentős.

A parasztság nagyfokú differenciálódása következtében a XX. század elejére megnőtt a kisbirtokosok száma és aránya elérte a 60%-ot a közép- és nagybirtokokkal szemben. A kisbirtokosok egy része nagyobb vagyonra tett szert, ugyanakkor ezzel egyre több lett a szolgalegények száma is.

1930-ban Kötcsének 1877 lakosa volt, még a községhez tartozott mint külterület Felső és Középső Csiszta-puszta, Meggyes-, Csicsal-, Polácsik-puszta, Újhegy-, Póca- és Sárkány-puszta. A külterületen 71 földbirtokos és bérlő, 267 eltartottja élt, a cselédek száma 278, a munkásoké 158 volt.

1935-ben a növekvő kisbirtokokokkal 434-re nőtt a gazdaságok száma, de ez nem jelentette különösen a nagybirtokok károsodását, mivel csak a gyenge minőségű, szétszórt, sallang területeket tagosították, ráadásul az állam még kártalanította is a nagybirtokosokat, tehát egy jó üzletet csináltak.

1935-ben a gazdaságok nagyságcsoportok szerinti száma és területnagysága a statisztikai felmérések alapján a következő volt:

A tönkrement, eladogatott, felaprózódó, nagybirtokokból jól gazdálkodó kisgazdaságok jöttek létre és ez a kép a századforduló utáni évekre alakult ki, mely 1945-ig fennállt.

Érdekes végigkísérni 1935-től néhány éven keresztül a szántóföldi főbb növények vetésterületének alakulását és összehasonlítani azt a közvetlen háború utáni, illetve a termelőszövetkezet megalakulását követő 1962. év változásaival.

Az 1930-as évek világgazdasági válsága és a közelgő háború előkészületei országszerte nehéz gazdasági feltételeket teremtettek.

A II. világháború mint hadszíntér szerencsére elkerüli községünket, a háborús pusztítás és anyagi kár jelentéktelen volt, csupán egyetlen bombatalálat érte a falut.

A kiürítés időtartama is csupán 3 hét volt 1944. decemberében. Katonai parancsnokság utasítása szerint Csicsal- és Meggyes-puszta lett kijelölve, ide menekültek a családok. Minden tíz család után egy bizalmi család maradhatott a faluban. A családokat szívesen fogadták, egy részüket a Götzen-féle kastélyban szállásolták el. Január végén egy 90 főből álló rendfenntartó csapat érkezett, mely az orvos­ lakásban állította fel parancsnokságát és a polgári lakosság hazatelepítésében segítettek.

Még folytak a harcok, de a Debrecenben ülésező Ideiglenes Kormány a 600/1945. sz. M.E. rendelete március 18-i hatállyal megszüntette a nagybirtokrendszert hazánkban. A lakosság kitörő örömmel fogadta a földosztásról szóló híreket.

1945. április 2-án megalakult Kaposvárott a Megyei Földbirtokrendező Tanács és szétküldte utasításait a megye községeibe. Április 6-án Kötcsén is megalakult a Földigénylő Bizottság, mely hivatott volt a földosztó munkák elvégzésére. A falu lakossága megválasztotta a Földigénylő bizottság tagjait, mely elnökből, titkárból jegyzőből és 10 bizottsági tagból állt. A bizottság az igényjogosultak összeírásával kezdte meg munkáját és két nap alatt mintegy 109 házhely és 252 földigénylés történt.

Április 12-én újra megválasztják a Földigénylő Bizottságot, bővítik számukat Csicsal- és Meggyespuszta részéről 3-3 taggal. Bővítik az összeírást és felvették a névsorba a pótjelentkezőket is. Az igénylési íveket szemlére tették ki, majd megkezdődtek a leltározási munkálatok. Először felmérték a földbirtokok élő és holt felszerelési tárgyait.

birtoka, ez az összes rendelkezésre álló terület.

A bizottság meghatározta a kiosztási munkamenetet is, először Nagy Póca, Kis Póca, Sárkány, majd g Götzen-birtok, Csicsal, végül Hertelendy birtoka kerül kiosztásra. Ekkor válik külön a meggyesi-csicsali bizottság és teljesen önállóan végezték munkájukat a kötcsei bizottságtól.

Megtörtént a leltározás is a birtokokon, számbavették az állatállományt, az épületeket és felszerelési tárgyakat, valamint a gépeket.
A Hertelendy birtok leltára például a következő volt:

állatállomány: 1 tenyészbika, 6 üsző, 13 törzskönyvezett fejőstehén, 11 ló, 6 csikó;
mezőgazdasági gépek: 1 Diesel-motor, 1 traktor, 1 cséplőgép, 1 aratógép, 12 eke 9 fogas, 5 morzsoló, 5 vetőgép, 7 kocsi, 8 egyéb mezőgazdasági gép,
épületek: 3 egylakásos, 2 négylakásos, 1 háromlakásos, 1 ötlakásos cselédház, ezen belül 7 istálló, 1 emeletes magtár, 1 kastély, 11 szobával és 2 zárt pajta, valamint egy teljes kovácsműhely felszereléssel.

Cséplés

Cséplés

Termény leadása Balatonszemesen

Schumann Ádám

Trimmel Vilmos áramfejlesztője

1945. április 19-től elvégezték földigénylők összeírási íveinek szemléjét, amit a földek kimérése és ideiglenes birtokba helyezése követett. A pontos és végleges kimérést a telekkönyvezési Szendeffy József földrendező mérnök végezte el 1947-ben. Ezzel megindulhatott a munka a földeken.

Az új gazdák helyzete korántsem volt könnyű. Bár szétosztották a gazdasági felszereléseket, gépeket, valamint a vetőmagot, mégis problémát jelentett a földek megmunkálása.

Míg a gazdasági ügyeket a Földigénylő Bizottság végezte, a közigazgatás szerveinek helyreállításáig a közigazgatási feladatoka a Nemzeti Bizottság látta el.

Kötcsén 1945. május 13-án alakult meg a Nemzeti Bizottság a Nemzeti Parasztpártból és a Magyar Kommunista Párttagjaiból. Mindkét párt 8-8 tagot nevezett ki bizottsági tagnak. A legfontosabb problé­ mát a még műveletlen földterületek megmunkálása jelentette. A községben még volt fel nem szántott terület. A Nemzeti Bizottság elrendelte, hogy a „községben lévő fogatokat ekével és fogassal együtt május 15-én ki kell rendelni a megmunkálatlan földterületekre" olvashatjuk a május 13-i jegyzőkönyvből.

1946. március22-én alakult meg a Termelési Bizottság, alakuló ülésén határozatot hozott atavaszi mezőgazdasági munkákról.
Közben megalakult a Földművesszövetkezet is, mely többek között birtokba vette a Hertelendy- és a Götzen-félenagyobb mezőgazdasági gépeket, és a tavaszi nagyobb munkákat már ezekkel a gépekkel végezték.
A munkadíjbizonyos %-át a szövetkezetnek kellett befizetni, de 1946-ban a mezőgazdasági munkák végzésére már nem pénzben, hanem terményben kötöttek egyezséget.
1 kh szántási díja 60 kg szemeskukorica lett és ebből 1 kg-ot a szövetkezetnek kellett befizetni.

1946-ban megkezdődött a kiosztott földek megváltási árának fizetése. A 185/1946. FM. számú rendelet 56.§-a I kat. hold tiszta jövedelem ellenértékét 60 kg búzában állapította meg és ezen felül kellett fizetni még a földbérlő díját.

1946. február 1-én a földreform telekkönyvi vizsgálatát határozzák el. Minden juttatás és kiegészítés 6 kh-nál kezdődik, a leányokat 188, a fiúkat 14 éves korig vesznek figyelembe 1-1 holddal, 24 éven felülieket 3 kh illet meg, de ha nősek, teljes juttatás, iparosok 3, kereskedők 2, tisztviselők és tanítók 2- 2 hold földet kaphatnak.
Esetleges pótigénylők is a fentiek figyelembe vételével kaphatnak a tartalékolt területeken földet.
Döntő súllyá vált az 5-10 holdas középbirtok.

Az 1946. évi rossz termés miatt ismét problémát jelentett az új vetőmagigény biztosítása, ezért elrendelték a földalaphoz szükséges vetőmagmennyiség összeírását. A szükséges vetőmagot be kellett szedni és igény szerint kiosztani. Átvételkor q-ként 10,- Ft-ot, majd a következő év októberéig még 30- Ft-ot + 20%-ot kellett fizetni.

Az 1947-es gazdasági évben is rossz termés volt, ezért felmerült bennük a szövetkezés gondolata. 1948. őszén az egyben maradt Krausz-birtokon előbb egy termelési csoportot létesítette, majd 1949- ben megalakult az első termelőszövetkezet.

1948-ban területi változás is történt, leválasztották Meggyes- és Csicsal-pusztát. A község területe ezzel 3471 kh lett, lakóinak száma pedig 1305 fő.
Keserves küzdelmes évek voltak ezek, de a sok nehézség ellenére is művelték a földeket.

Szőlőtermesztés, borászat

A szőlő az emberiség legrégibb kultúrnövénye. A szőlő és a bor egyidős az emberi társadalommal, része az emberi kultúrának, az emberiség történetének.
A szőlőművelés hozzávetőleg több mint 6000 éves múltra tekint vissza. Az európai szőlőkultúra alapjait a görögök rakták le, borral kereskedve terjesztették a szőlőművelést.

A rómaiak uralma alatt már virágzó szőlők voltak a Balaton környékén. A honfoglaló magyarok több helyen kész szőlőket találtak, azok művelését átvették és folytatták. Nem volt ismeretlen előttük a szőlőművelés, hiszen a Kaukázus vidékén alkalmuk volt fejlett kert- és szőlőgazdaságról tájékozódni, s a bonyolult szőlőművelési ismereteket talán magukkal is hozták. Nyelvészek szerint a szőlő, bor, szüret, seprő, csinger még a honfoglalás előtti időkből való török eredetű kölcsönszavak, amelyek még a Kaukázus vidékén keveredhettek nyelvünkbe.
A szőlő a mérsékelt égöv növénye, termesztése a földgömbünkön 34-50 szélességi körök között terjedt el, ahol az évi középhőmérséklet 9-21 °C közé esik. Tenyészideje 180-190 nap.
A szőlőtermesztésben a növényegyedet szőlőtőkének nevezzük, melynek termése, gyümölcse a szőlőfürt 92-98 bogyóból és 2-8 kocsányból áll. A bogyó 8-12/-a héj, 3-5%-a mag. 81-86%-a pedig gyümölcshús. A héj szín, illat, zamat és cseranyagokat tartalmaz. A hús lédús vagy ropogós állományú, 15-20% szőlőcukrot, borkősavat, almasavat, citromsavat és ásványi anyagokat, vitaminokat tartalmaz. Gyümölcse nyers fogyasztásra és különféle italok (must, gyümölcslé, bor, pezsgő, pálinka) készítésére alkalmas. A szőlőművelés sikere, kivált pedig a bor minősége több tényezőtől függ, melyek közül a legfontosabb a fekvés, éghajlat, talaj és a fajta. Égtáj szerint legkedvezőbb a déli, dél-nyugati, nyugat, esetleg a dél-keleti fekvésű szőlő, Éghajlat szempontjából a napsütéses órák számának és a nyári hónapok hőmérsékletének van jelentősége. Kedvező a nagyobb vizek közelsége is, mely kiegyenlítő hatással van az éghajlatra. A szőlő a meleg talajt szereti, talajszerkezet szempontjából a löszös, homokos, kavicsos vagy köves kedvezőbb, mint a kötött, agyagos talaj.

Fajta szempontjából az amerikai szőlők csak, mint alanyfajták jönnek számításba, ezek betegségekkel (filoxéra, peronoszpóra) szemben ellenállóak. Mint alanyfajták mésztűrőképesnek és jól gyökeresedőnek kell lenniük. A Berabdieri mésztűrő, a Riparia jól gyökeresedik, mindkettő filoxéra ellenálló, ezért a nálunk használatos alanyfajtákat ezek keresztezéséből hozták létre.

A direkt termő fajtáknak addig voltjelentőségük, amíg nem volt megfelelő alanyfajta az oltvány készítéshez. Gyökérzetük a filoxérának, levélzetük és termésük pedig a különböző gombabetegségeknek ellenálló, de boruk értéktelen. A Noah kellemes zamatú, gyenge minőségű bort ad, a Delaware bora elég tüzes, de mellékízű, ezért kiveszőben vannak. Az Isabella-t sajátos illatú és zamatú bora miatt még megtalálható kisüzemi! ültetvényeinken. Szőlőtermesztés szempontjából az európai szőlőfajtáknak van a legnagyobb jelentőségük, ezeknél a termés az érték, melyek mennyiséget és minőséget képesek adni.

Gyümölcsfogyasztásra csemegeszőlő fajtákat, italgyártásra pedig a fehér és a kék borszőlőfajtákat nemesítették ki.

Az első Kötcsét említő okirat, mely a Szent-Márton-hegyi (Pannonhalmi) Apátság és a Székesfehérvári Dómkáptalan 1229-es birtokvitájával kapcsolatos, a vitatott határok vonatkozásában szőlőterü­ leteket is említ, tehát megállapítható, hogy a XIII. században már volt Kötcsén szőlőművelés. A Zsigmond-kori oklevéltár III. kötetének kutatása során 1975-ben Májusz Elemér professzor egy érdekes és különleges számunkra értékes oklevelet talált. Az oklevél alapján készült Borsa Iván „Csepelyi falukép 1412-ből" című forrásközlése, mely betekintést ad egy szomszédos középkori falu belső szerkezetébe, megismerhetjük a falu tulajdonosait, miáltal elénk tárulnak a birtokviszonyaik is. A forrásközlésből megtudjuk, hogy minden birtokos telkéhez egy-egy szőlő tartozott. Volt ott Kekche-i, Kereshegi Vyz-i és Pocza-n lakó szőlőtulajdonos is, amelyből arra következtethetünk, hogy a chepel-i dombvonulat az említett időszakban híres szőlővidék volt. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a kötcsei birtokosoknak nem volt a saját községükben szőlőjük. Ellenkezőleg, ezzel azt feltételezem, hogy a kötcsei birtokosok a XV. században szőlőműveléssel foglalkoztak.

Bár az 1695. évi összeírásban a kötcsei jobbágyok nem szerepelnek, és a szőlőművelők számáról, valamint a megművelt szőlőterület nagyságáról sincsenek információink, azt tudjuk, hogy a környékünkön 1720-ban a kapánkénti átlagtermés 3-4 akó volt és 1-2 forint volt a bor ára akónként. A szőlőművelés a török hódoltság alat folyamatos maradt, mert a jobbágyság nagy kedvvel fogott hozzá a parlagon fekvő szőlőföldek felújításához. Az új telepesek éltek a helyi adottságokból adódó lehetőségekkel. A betelepülő kötcsei németség egykori őshazája hasonló fekvésű, dimbes-dombos adottságokkal rendelkező vidék volt. A XVII. században azon a vidéken élénk bortermelés folyt, így az itt letelepülők a szőlőtermelés és a borkészítés szakértelmét magukkal hozták. Mivel csak kellő tapasztalat birtokában járhat a szőlőművelő ember munkája eredménnyel, feltételezhető, hogy a letelepítő részéről az emberek kiválasztása nem lehetett véletlen.

Méginkább igaz ez a telepesek részéről, akik tudatosan választották maguknak szőlőművelésre is alkalmas helyként Kötcsét. Tefner Zoltánszerint sem véletlen, hogy Kötcsére nagyszámú dél-hesszeni (Groß-Biberau és környéke) német családok telepedtek le, akik a szőlő, a bor értői voltak és megélhetést láttak benne.

A szőlőtelepítést, szőlőfelújítást a földbirtokosok is támogatták, dézsmafizetési mentességet adtak több évre az új szőlőbirtokosoknak.

A kötcsei Urbárium 1767-ben legalizálta, hogy a kötcsei jobbágyok szőlőművesek is lehettek és engedélyt kaptak minden év Szent-Mihály napjától (szeptember 19.) Szent-György napjáig (április 24.) boruk árusítására.

Az első szőlőösszeírás ideje Kötcsén 1722, mely szerint az itt élő úrbéresek közül 87-en 182 kapa (16,68 hold) szőlőt műveltek. Az összeírás során csak az úrbéresek birtokában lévő szőlőt jegyezték fel, arra nézve jelenleg nincs adatunk, hogy a földbirtokosoknak voltak-e saját szőlőik és mekkora területen. Ebben az időben a kötcsei jobbágyoknak nem volt máshol szőlőjük, csak a község szőlőhegyén, de Kötcsére sem járt át más községből ún. extraneus szőlőt művelni.

Az l/A. és B. számú mellékletként közölt 1772-es szőlőösszeírás (connotario vinearum) dokumentumából képet kaphatunk a kötcsei szőlőmüvesek akkori névsoráról, amiből kitűnik, hogy szőlőt főleg a jobbágytelkeken termeltek.

A II. József korabeli (1782-1785) katonai felvétel térképe Somogyban már több szőlőhegyet jelez, a leírás pedig a következőket tartalmazza: „ A Kötcse feletti két magaslat, amely a szőlőhegyen talál­ ható, uralja a tájat."

1796-ban Vályi András „Magyarországnak leírása" című többször emlegetett munkájában is már megállapítja Kötcséről, hogy „szőlője bőven terem." A szőlőművelés a XIX: század elején kezd nagyobb mértékben elterjedni, helyzete kedvező és a dohánytermesztés mellett ez biztosított Kötcsének jó megélhetési lehetőséget.

Egy 1800-ban készült borbírói számadás szerint 26 adózó bortermelő van Kötcsén. 1805-ben, Eszenyi Sámuel által rajzolt térkép adataiból kiolvasható, hogy a szőlőterület akkori nagysága 705 hold. Ez a sok szőlő főleg a Nagyvári-dűlőben és a Loki-szőlőhegyen volt.

Egy 1828-ban végzett országos adóösszeírás szerint már 154 jobbágy művelt szőlőt Kötcsén, a szőlőterület nagysága pedig 47 pozsonyi mérő volt.

Fényes Elek megjegyzi Kötcséről, hogy „szőlőhegye van", majd később 1851-ben ezt megerősíti, 1865-ben pedig 352 hold szőlőterületről tesz említést. Péchy Imre mérnök, az igali járás földmérője 1858-ban készített egy domborzati térképet Kötcséről, mely a dűlőnevek megjelölésével, a domborzati viszonyok arányos ábrázolásával egyértelműen szemlélteti a művelési ágakat. A domborzati térképről a jelzések alapján megállapíthatjuk a szőlőhegyek akkori helyét. A dombok szőlőültetvényekkel és gyümölcsfákkal vannak teli, s nem véletlenül, talán egy kis büszkeséggel is jegyzik meg a község akkori vezetői (jegyzője és bírája), hogy falujuk „szőlőfajokra és gyümölcsökre nézvést híres".

A szőlőjét, aki csak tehette a hagyományos bortermő helyekre, dűlőkra telepítette. A tagosítás elhúzódása azonban néha akadályozta a szőlőültetvények megfelelő helyen történő kialakítását. A földtulajdon adott helyen volt, hiába szeretett volna szőlővel foglalkozni az a gazda, akinek a földje szőlőművelésre alkalmatlan területen volt. Egy másik gazda domboldalakat művelt szántóként, mert nem bírt más területtel. Ezeknek egy lehetőségük volt, megalkudni a helyzettel és abba dűlőbe telepíteni, ahol a birtokuk volt.

A szaporodó népesség szántóföld- és rétigénye megnőtt, a beinduló közép-európai borkereskede­ lem következtében az eladhatóság miatt egyre jobb minőségű bort kellett termelni. Ilyen minőséget csak jó fekvésű domboldalakon, lejtőkön lehetett produkálni, így a szőlőművelés az idők során felhúzódott a domboldalakra.

A szőlőművelés, szőlőtermelés, szőlőfeldolgozás és a borkészítés, bortárolás színtere tehát a szőlőhegy lett. A szőlőtermesztés szinte a XX. század közepéig csaknem kizárólag szőlőhegyen történt. Kötcsén szinte minden domb és hegyoldal összefüggően szőlővel volt betelepítve. Belterületét szinte körkörösen szőlő övezte. A szőlőbirtokosok szőlőültetvényét szőlőskertnek nevezték.

A szőlőtermesztés szempontjából a Csillogó-hegy, Bóka-völgy, Fáncsi-hegy, Öreg-hegy, Új-hegy, Nagyvárai- és Bükki-dűlő, Loki-hegy, Csicsal és Magyal voltak a legfontosabb szőlőtermő helyek.

A szőlőtulajdonosok a szőlőhegyi munkák koordinálására, közös gazdasági érdekeik képviseletére hegyközségi szervezetbe tömörültek, melynek írott törvényei, articulusai voltak.

A szomszédos települések közül Telekinek volt legelőször szőlőhegyre vonatkozó szabályzata. Ezt először 1735-ben, majd 1799-ben újra kiadtak és a legtöbb, 34 articulust tartalmazott. Kötcse hegyközség megalakulásának idejére vonatkozó írott anyag nincs a birtokunkban, a szervezet azonban működött.

1894-ben a hegyközségek megalakítását még nem rendelik el, csupán megengedik. 1929-ben 150 kh-nál nagyobb összefüggő szőlőterület esetén kötelezővé teszik, 1938-tól pedig már 50 kh felett rendelkező községekben is meg kell alakítani. 1949-ben feloszlatták a hegyközségeket.

A hegyközségek különleges önállósága még a földesúri jogokat is korlátozta. Élére hegybírót választottak, akinek engedélyezési és ellenőrzési joga volt minden szőlőhegyen történő munkával kapcso­ latosan, de feladata volt a szőlő őrzésének, az utak, kutak karbantartásának a megszervezése is. Illetéktelenek szőlőbe jutását négy hegykapu akadályozta meg. A Nagysarok és a Kissarok északi végében volt a két északi hegykapu, a nyugati hegykapu a Fáncsi részen, míg a déli a Loki és Bükki-út elágazásánál volt felállítva.

A lopások elkerülésére csőszt alkalmaztak, akinek még fontos feladata volt a szüret előtti időben a szőlőt dézsmáló madarak riasztása, távoltartása is.

A szőlőművelés természetesen még nagyon kezdetleges volt, a szőlőt majdnem vadon termelték. A korabeli szőlőhegy sűrűn, rendezetlenül, gyakran össze-vissza ültetett szőlőktől díszlett. Nem karózták, nem permetezték, de nem is igen kapálták a szőlőt. A szájhagyomány szerint „csak szüretelt a kötcsei paraszt".

Telepítésre sima és gyökeres dugványokat használtak, amit csak felásott vagy felszántott talajba telepítettek, a mélyforgatást még nem alkalmazták. Az ültetvények jelentős része karó nélküli, gyalogművelésű szőlő volt, kopasz metszéssel. A metszést metszőkéssel, vagy kacorral végezték.

A fajtaösszetétel is a műveléshez igazodott, ugyanis a Kárpát-medence őshonos fajtái bőtermőek voltak. így tűrték a kopaszmetszést, a rövid csonkázást, mert hajtásaik támasz nélkül is megtartották a termést. Direkttermő fajtákat még nem termesztettek, bár néhány már ismert volt, mint például az Izabella. Sok fajtát termeltek, melyek közül a pontuszi (pontica változatok) fajáti voltak elterjedve, mint például dinka, szlankamenka, mézes, de már ismert volt néhány nyugati fajta is (olaszrizling, szürkeba­ rát, burgundi stb.).

Szőlőhegyi látkép

Növényvédelemre nem volt szükség, mert a lisztharmat, peronoszpóra és a filoxéra még ismeretlen volt.

A szőlőket, szőlőskerteket, gyepük, keskeny közlekedő utak választották el és a szőlők szélében álltak a pincék, présházak, esetleg vincellérlakások.

A szőlőbirtokosok (jobbágyok és nemesek) szabadon rendelkezhettek szőlőikkel, a szőlőhegyben építkezhettek is. A szőlőbeni épületek, a pincék és présházak közös jellemzője a bizonyos fokú azonosság és a termelés elsődlegessége, a célszerűség, az egyszerűség, de ma is tanulságos a tájjal, a környezettel való kapcsolatuk tájképi megjelenésük.

A szőlőhegyen kevés a földbevájt boltíves, úgynevezett lyukpince, de szinte minden Nagysarki, Kis-sarki és Sósdombi háznál megtalálható, ahol ezek az udvarok magas, 10-20 m-es löszfal alatt vannak.

Bor tárolására ezeket a pincéket ritkán és kevesen használták, főleg répát, burgonyát, egyéb zöldségeket és gyümölcsöt tartottak benne.

Az épített pincék legegyszerűbb típusa az egyszintű, egyosztásos épület, amelyet általában a kisebb szőlővel rendelkezők, a szegényebbek építettek, az egyszintes, kétbeosztású épületek pincéből és présházból állnak. A harmadik típus, a háromosztású, egyszintes épület, amely pince, présház mellet még egy pihenőszobával is rendelkezik. Kétszintes présházak vidékünkön csak az utóbbi időkben épültek, ezek a termelés mellet már nyaraló szerepkör betöltésére is alkalmasak.

A pincék közös vonása, hogy hossztengelyük a terület lejtésével megegyezik, tégla boltozásúak és földdel fedettek. A présház vertfalas, vagy téglából rakott, síkfödémes, fagerendás és többnyire nyeregtetős.

A pince körül általában gyep, kaszáló volt egy-egy elmaradhatatlan diófával vagy egyéb gyümölcs­ fával.

A fehér szőlőt szüretkor egy zsákban azonnal megtaposták és a mustot hordókba eregették. A vörösbort adó szőlőket ellenben szőlőcsömöszölővel összetörték, a cefrét kádban érlelték, illetve erjesztették 8 napig és csak utána következett a préselés.

A borkészítés még igen alacsony színvonalú volt, a bort a seprűről nem fejtették le és a kénezést sem ismerték.

Az edények kifogásolható tisztasága, a tárolóhely alkalmatlansága (hőingadozás) következtében a bor gyakran megromlott, rendszerint hibás, beteg lett, másodszor is forrásba jött. Az ilyen borból és a préselés után visszamaradt kierjesztett törkölyből pálinka készült.

A környező községek italfogyasztása a jó bor számára állandó piacot biztosított, a termelőnek pedig jó bevételt.

1832-ből van egy főszolgabírói rendelet, mely szerint a községben a kocsmáros 30 krajcárnál nagyobb hitelt nem adhat, mert nagyon sok a részegeskedés és a panasz.

A XIX. század első felében a szőlőtermesztés helyzete egész Európában viszonylag kedvező volt. Az 1860-as években azonban Lalimann francia szőlőbirtokos területén megjelent a szőlő legveszedelmesebb kártevőjét, a filoxérát, mely gyorsan elszaporodva egész Európa virágzó szőlőkultúrájában mérhetetlen és pótolhatatlan kárt okozott.

A filoxéra (szőlőgyökértetű) a levéltetvek csoportjába tartozó, rendkívül szapora, évente 6-7 nem­zedéket produkáló rovar. Eredeti hazája Észak-Amerika, ahol a levélgubacslakó alakja az amerikai fajták levelein élősködik. Nálunk a gyökérlakó alakja okoz kárt. A megtámadott növény gyökérzetének szúrása és szívása helyén dudorzatos, daganatos elváltozások képződnek és ezek a gyökerek 3-4 hónap alatt elhalnak, a tőke fejlődésben visszaesik, majd elpusztul.

Magyarországon 1875-ben, a Balaton környékén, Balatonfőkajáron 1878-ban észlelték először a kártételét és másfél évtized alatt szőlőültetvényein kétharmadát elpusztította. A környező községek közül először, 1885-ben Ádándon és Kilitiben, majd sorra 1887-ben Andocs, Őszöd, Tab, Bábony, 1888- ban Endréd, Kőröshegy, Zamárdi, Kereki községekben jelentkezett a kártétel.

A vészesen közeledő filoxéra fertőzés nem kerülhette el községünket sem, s ez 1889-ben be is következett. 1889. május 18-i alispáni jelentés szerint Dezső Miklós pécsi lakos, Belső-Somogy szőlészeti és borászati vándortanára állapította meg. Feladata lett Baranyában és Somogyban a filoxéra megállapítása, majd az ellen való védekezési módok, az ellenálló szőlőfajták ismertetése és terjesztése. A megyében szőlőoltási tanfolyamokat szervezett, ahol a szőlőoltványok előállítását oktatták. Immúnis homoktalajon a filoxéra nem tudott szaporodni, védekezni sem kellett, az ilyen helyen nem pusztult ki, illetve ültethető volt az európai fajta saját gyökerén. Egyéb talajon ellenálló direkttermőket és amerikai alanyra oltott fajtákat volt ajánlott ültetni. Vegyszeres védekezésként a szénkéneg vált be és terjedt el.

Összefüggő nagy szőlőskertek, szőlőültetvények pusztultak ki, a szőlőhegyekben lévő nagy borospincék legtöbbjét lebontották. Kötcse szőlőültetvénye néhány év alatt szinte kipusztult. Az egészhatárban Halász Pál szerint csak két szőlő maradt meg, id. Schumann Ádámé és id. Lux Imre tulajdonai, melyek valószínű direkttermőek és 1885-beli rakások voltak. A károsult tulajdonosok, mivel nem csupán szőlőtermeléssel foglalkoztak könnyebben átvészelték a kárt, de a szőlőmunkások közül többen elszegényedtek.

A filoxéra vész után a község gazdálkodása átalakult, a művelhető területeken a szőlőből szántó lett. A kipusztult, szántónak alkalmatlan területek nagy részét 5 évig pihentették, ezeket a földeket nem művelték, nem használták semmire.

A szőlő újratelepítését csak az 1900-as évek elején kezdték meg, általában az elpusztult ültetvények helyett más területeket kerestek és próbáltak sikeresen betelepíteni. Ez az újratelepítési hullám azonban nem volt nagymérvű, akik ismét megpróbálkoztak a szőlőtermesztéssel óvatosabbak lette, először csak a saját szükségletre termelték meg a bort, de még kb. 40 év után sem érték el az eredeti szintet.

A kötcsei hegyen a szőlőterület nagysága 1865-ben 305 kh, közvetlen a filoxéra kártétel előtt, 1873-ban 455 hold volt,, 1895-re a filoxéra pusztítása révén 85 kholdra esett vissza, ami 1913-ra 1 10, 1 935-re 167 kholdra tudott emelkedni.

A 167 khold szőlő megoszlása fajta, fekvés és talaj szerint a következő volt:
Hegyoldalon:

• direkttermő 5
• európai 146
• kiirtott 1

Sík talajon:

• immunis homokon direkttermő 1
• európai 11
• kiirtott
• egyéb talajon direkttermő 3
• európai -
• kiirtott

Nagyobb, 5-8 hold területtel bíró szőlőbirtokos 1932-ben csupán Hertelendy Miklós volt Csicsal- pusztán lévő szőlőjével. A községben ebben az évben 8000 hektoliter vegyes fehér és 1000 hektoliter vegyes vörösbor termett. A filoxéravészt követő időszakra esett a direkttermő szőlőfajták nagymérvű elterjedése.

Kezdetben a kipusztult ültetvények helyére, illetve helyett ellenálló direkttermő fajtákat ültettek, majd később az egyre jobban elterjedő immunis amerikai alanyfajtákra oltott európai szőlőfajták lettek telepítve.

A direkttermők közül főleg az otelló és a delaware fajták voltak kedveltek, néhány izabellát az illata miatt telepítettek az ültetvényekre, de a noah soha nem tudott elterjedni.

Az 1896-os szőlőfelújítási törvény kölcsönökkel, oltványellátással, betelepíthető fajták meghatározásával, korszerűbb művelési módok, előírásával támogatta a borvidékek újratelepítését. Ettől kezdve terjed a telepítés előtti forgatás, trágyázás, szabályos sor és tőtávolság betartása, karós támasz alkalmazása, csapos fejművelés és a porbujtással egybekötött szálvesszők fejművelés, valamint az oltványok alkalmazása.

A Fáncsi-dűlő déli, délnyugati enyhén lejtős fekvésű területe többnyire európai, kevés direkttermő tőkékkel lett beültetve. Ezek a telepítések már karós művelésűek, minden szőlőskertbe különféle gyümölcsfák is kerültek.

A Csillogó-hegy déli, délnyugati és délkeleti határa meredekebb,csak tíz embernek van fehér bora, a többi direkttermőotelló. Az 1920-as, 30-as évekre ez átcserélődik, a direkttermő tőkék szinte eltűnnek, és a legfinomabb fehérbor termő területünk lett. Bora sokkal testesebb, zamatosabb, ízesebb és nagyobb szesztartalmú, mint a többi szőlőhegyen lévőké.

A telepítésre szánt alma és gyökeres dugványokat mindenki saját maga állította elő. A direkttermőről a simavesszőt előbb megtisztították, méretre vágták és azután gyökereztették meg. A vesszők gyökér és hajtás képződését legtöbbször ,,gombázás"-sal segítették elő. A vessző méretének a fele mélységű gödröt ástak, melybe a kötegelt vesszőket fejjel lefelé állították és trágyával körülrakták. A gyökéirészt mohával takarták, amit rendszeresen öntöztek, nedvesen tartottak, mialatt a trágya melege, a pára és a nedvesség megindította a gyökér és hajtás képződést. Megfelelő gyökérképződés után az előkészített és kijelölt, kitűzött talajba ültetőfúróval eltelepítették a gyökeres sima vesszőket.

A sima vesszők egyszerűbb gyökereztetési módja a vízben való hajtatás, amikor a vesszőköteget talprészével vízbe állítják a meggyökeresedésig, illetve a hajtások beindulásáig.

A századforduló utáni években egyre több gazda direkttermő szőlőjét fokozatosan nemesebb csemege- és borszőlő fajtákra cseréli át. A község szőlőtermesztése ezzel ismét egy felfelé ívelő periódusba kerül, de most már minőségi fajtákkal. A fehér fajták közül dominál az olaszrizling, mely a mai napig is meghatározó fajtánk, mellette elterjedt még a szlanka, mézes, bánáti rizling, kadarka, az utóbbi időkben pedig a zöldveltelini, rizlingszilváni, ezerfürtű, zenit, chardonae, királyleányka fajták. A vörös borszőlők sorában a burgundi, kékfrankos, újabban a zweigelt és oportó fajtáknak van jelentősége.

Ezek a fajták már főleg oltványként kerültek eltelepítésre, amit kezdetben Abasárról és Verpelétről hoztak, majd később a kötcseiek is elkezdték az oltványtermelést.

A szőlőtermesztés évszázadok során csak ott tudott elterjedni és fennmaradni, ahol a feltételek alkalmasak voltak ajó minőségi bortermelésére.

A Dunántúl főbb bortermő vidékei már a középkorban kialakultak, leghíresebb a Szerémség volt, de szorosan követte Somogy, Baranya és a többi.

A somogyi borvidéknek már a XIII.-XIV: században jó híre volt, az ország legkülönbözőbb helyein ismert volt. 1403-ban a sajószentpéteriek végzése szerint idegen bort tilos a városba bevinni; ellenkező esetben: „A hordót mindiarost kyvonatiuk és a város közepéth a fenekéth kivágatiuk és a bort a földvei megemésztetiük". Kivétel a szerémi és a somogyi bor. mert „Ezek mindenütt kedvesek, mi sem akarjuk megalázytani".

A XV. században is kiváltságos helyzete van a szerémségi bornak, mert eljut a somogyi borral egyetemben oda is, ahová más bort nem engednek be.

Szüretelők a századfordulón

A XVII. század végéről Csányi Ferenc (Lapok Somogy megyetörténetéből) a következőket írja: „Tágas szőlőhegyei nevezetes borokat teremnek melyeket külső országokban is jó áron adnak el."

A felsorolásból Kötcse sem maradhat ki, 1857-ben Csorba József megállapítja, hogy „főképp a kötcsei hegyek igen jó bort teremnek.'"

A borok minőségét legegyértelműbben a mindenkori eladási ár fejezi ki. Az 1828-as összeírás adatai szerint a borok minőség szerinti értékesítési ára Kötcsén, Csepelyen és Szóládon azonos (48 krajcár), a telekié 60, a szemesié pedig 72 krajcár volt.

Az 1930 as évek egyik gazdasági jelentésében a Balaton-melléki borvidékről a következőket olvashatjuk: „A tabi járáshoz tartozó községek dombos területe szőlő és bortermelésre igen alkalmasak. Szőlötelepítvényeinek legnagyobb rész európai szőlőfajta, borai közép és jó minőségű asztali borok. Csemegeszőlőt is termelnek. A járás legjobb bort termelő községei: Kőröshegy, Balatonendréd, Sérsekszőlős, Nagyberény. Szólád, Kötcse, Tab és Karád."

A borok minőségét több tényező: termőhely, éghajlat, fajta, termeléstechnológia és a feldolgozás határozza meg. A felsorolt tényezők közül a termőhelynek van a legfontosabb szerepe, mivel azt befolyásolni, megváltoztatni nem tudjuk. A jó bornak nem kellett cégér — híre terjedt.

A jelentős szőlőtermő helyekre, a jó bort előállító vidékekre már korán felfigyeltek országszerte, sőt határainkon kívül is számon tartották azokat, majd később feltérképezték és a jó minőségű borok védelmére borvidéki besorolást kaptak.

Borvidékhez azok a területek vannak sorolva, amelynek éghajlata és talaj adottsága a szőlőtermesztéshez kiválóan alkalmasak, fejlett szőlőkultúrájuk van és ahol jellegzetes ízű és zamatú bor terem.

Az első borvidék besorolás a XVIII. század közepén készült. 1855-ben Galgóczi Károly már említést tesz a somogyi borokról, de nem sorolja községünket egyetlen borvidékbe sem.

Keleti Károly, 1875-ben készített szőlészeti statisztikai felmérések alapján, 1880 körül határozta meg újból a borvidékeket. Somogy vármegyét már a Balaton-melléki borvidékbe sorolja. Ez a besorolás még közigazgatási területek határai szerint jelölte ki a borvidékeket, nem különítve el a minőségi bortermő területeket.

Szüret Till (Tamás) Illés tanító szőlőjében

1893-ban már törvény rögzíti, hogy a borvidékek beosztását a kereskedelemügyi miniszter a földművelésügyi miniszterrel egyetértve rendeletileg állapíthatja meg. Ez a soron következő borvidék beosztás már figyelembe vette a minőségi termőhelyeket és az 1897. évi 53 850. számú rendelet 7 §-a alapján Magyarországon 18 borvidéket jelölt meg. 17. besorolási szám alatt van a Balaton-melléki borvidék, mely kiterjed Zala és Veszprém vármegyék egy részére, Somogy vármegyének lengyeltóti, marcali és tabi járására. Somogy vármegyének tabi járásával, tehát Kötcse is borvidék 1897-ben. A filoxéravész előtt a leghíresebb fehérboros vidék volt ez a járás. A borvidéki beosztás ezt követően is többször változott. 1902-ben a Balaton környékét nyolc borvidékre osztották. Kötcse dombvidék jellegénél fogva a Szárszótól Kilitiig terjedő 7. területben volt.

Az 1930-as évek elején a Somogy-Zalai borvidékhez, majd hamarosan a Balaton-melléki borvidékhez tartoztunk. 1938-ban a déli parti szőlőket a dunántúli borvidékbe sorolták. 1959-ben területünket nem sorolták egyetlen borvidékbe sem, csupán néhány jó bortermő helyet jelöltek meg térségünkből.

Kötcse jelenleg a Dél-Dunántúli szőlőtermő táj részeként az 1982-ben létrehozott Dél-Balatoni borvidék bortermő hely (borhely).

A borvidékünkön termelt fehér borok savakban gazdag, kellemes, illatos, minőségi és asztali borok, illetve színanyagban gazdag, jó minőségű bársonyos harmonikus vörösborok, melyek jellemző minőségi sajátossága, hogy tájjellegük dominál.

Minden borvidéknek természetesen megvan a maga kipróbált, jellegének legjobban megfelelő néhány borszőlő fajtája, ezért telepítésre főleg ezek engedélyezettek, Kötcsén a fehér borszőlő fajták közül elsősorban az olaszrizling és annak klónszelektált változata a nemes olaszrizling ajánlott, a chardonnay, akirályleányka, a rajnai rizling, a rizlingszilváni, zöldveltelíni és még több kiegészítő fajta, a vörös borszőlő fajták közül pedig a kékfrankos, a zweigelt és a cabernet.

A filoxéravész utánkorszerű elvek szerint új fajtákkal és oltványok alkalmazásával megindult az újratelepítés a kötcsei szőlőkben is. Az új fajták a közben elterjedő különböző gomba- és rovarkártevőkkel szemben már kevésbé álltak ellen, így elkerülhetetlenné vált a szőlő és gyümölcstermesztésben a vegyszeres védekezés beindítása.

Kezdetben csak a rézgálicot, a vasgálicot és a kénport alkalmazták, s mellette továbbra is kihasználták a természetes (biológiai) védekezést, a katicabogár fajták, a fülbemászók és egyéb rovarok irtották a levéltetveket, a fürkészek, az énekesmadarak, a harkályok pedig a hernyókat és egyéb rovarokat.

Az 1929-33. évi gazdasági válság hatására a bor értéke igen alacsony volt, ami nem serkentette a termelőket minőségi fajták termesztésére, sőt kedvezett a permetezés nélküli, kevés munkával is viszonylag sokat termő direkttermő fajták elterjedésének.

Szőlőmunkások a téeszben

1929., majd 1938. évben törvény tiltja a direkttermők telepítését, sőt a meglévő ültetvények kivágását vágy átoltását rendeli el. A rendelkezések végrehajtását, foganatosítását az újra bekövetkező háború megakadályozta. A borértékesítési válság előnye csupán annyi lett, hogy hatására az akkor jobban eladható étkezési csemegeszőlő fajták elterjedtek, termesztésük fejlődésnek indult, új fajtákat ismertek meg (szőlőskertek királynője, Csabagyöngye, chasselas stb.).

A szőlőtermesztés technikájában és technológiájában a két világháború között lényeges változás tulajdonképpen nem történt.

Szőlőtermesztésünk rekonstrukciója a nagyüzemi ültetvények kialakítása, az új termesztési, művelési módok elterjedése és a nagyüzemi feldolgozás az 50-es évek után már a termelőszövetkezeti szférában ment végbe, érintve a háztáji, a magán és a szakcsoporti tagok szőlőterületeit is.

A szőlő és bortermelés sikerét az eddig tárgyalt objektív tényezőkön kívül, legalább annyi vagy talán még több szubjektív dolog befolyásolja. Ismerni kell a szőlő természetét, tulajdonságait és igényét, akkor az a megfelelően és szakszerűen végzett gondos ápolást meghálálja. A jó termés feltétele a rendszeres munka és az állandó odafigyelés.

A szőlőművelés a legmunkaigényesebb növénytermesztési ágazat, már a munkaműveletek puszta felsorolása: talajelőkészítés, trágyázás, forgatás, telepítés, felújítás, pótlás, nyitás, harmatgyökerezés, metszés, karózás, karóigazítás, támberendezés kiépítés és javítás, kapálások, zöldmunka (válogatás, zöldmetszés, hónaljazás, csonkázás) szőlőkötözés, növényvédelem, permetezések, szüret stb. is riasztó és fárasztó. Mégis Kötcsén a szőlőművelést mindig kedvelt foglalkozásnak tekintették és tekintik ma is az emberek.

Az utolsó munkafolyamat a szüret, mely a szőlőművelés legfontosabb, de egyben a leghangulatosabb munkája is, ebben testesedik meg az egész évi munka. Az érett, egészséges szőlő csodálatos, az összes gyümölcsfajták koronája. A szüret idejének jó meghatározásával, a termés szakszerű feldolgozásával a bor mennyiségét és minőségét nagymértékben tudjuk befolyásolni.

A bor a szőlő levéből, a mustból alkoholos erjedés útján nyert ital. A fiatal bor fejlődését különböző pinceműveletekkel érjük el. Legfontosabb a fejtés, amikor a kiforrt és letisztult bort a seprűtől (üledék) elválasztjuk, ezt követi szükség esetén a házasítás, szűrés, derítés, kénezés és az állandó töltögetés, hogy a bor a hordókban légmentesen legyen lezárva. A bor tárolására és fejlődésére legalkalmasabbak a fahordók, amiket pincében célszerű tárolni, amelynek levegője mérsékelten párás, hőingadozása nem nagy, hőmérséklete télen-nyáron 10-14 °C.

Pinceszer

A bor próbája a kóstolás! — de az igazi fokmérője a helyi Önkormányzat által évente immár hagyományosan megrendezésre kerülő „Kötcsei borverseny", ahol a gazdák összemérhetik tudásukat, boruk minőségét és kicserélhetik gyakorlati tapasztalataikat.

Az összevetést a Balatonbogiári Borászati Rt. elismert borászokból álló szakavatott bíráló bizottsága végzi. Évente 40-60 bormintával neveznek a kötcsei bortermelők erre a helyi versenyre és kiváló boraikkal sorozatosan kiérdemlik a bizottság elismerését.

Az érmesek közül minden évben többen neveznek a Dél-Balatoni Borvidék balatonbogiári versenyére is, ahol boraikkal elért arany, ezüst és bronz fokozatokkal hűen reprezentálják a kötcsei borok jó hírét és a kötcsei borászok szakértelmét.

A helyi és a borvidéki borversenyeken éveken át kiemelkedő eredményeket elért termelők: Lohr Lajosné,Richter Sándorné, György László, Fenyvesi Henrik, Tefner Béla, Ubrik Henrik, Kovács Sándor, Veszprémi Sándor, Gutmann Ádám, Opperheim József, Potyi Gyula, Czinkán Sándor, Máj Hajnalka, Lux András, dr. Feledy Gyula és mások.

Csendélet hordókkal

A bor és a borfogyasztás az emberiség történetével egyidős. Már az ókorban az italok közt első helyen állt, az új bort frissítőül, a óbort orvosság gyanánt itták. A nép borral erősítette és borral gyógyította magát hosszú évszázadokon keresztül.
A jó bor különlegesen kedvező tulajdonsága, hogy erősíti a fáradt szervezetet, fokozza a vérkeringést, tágítja az ereket, javítja a szív és az agy működését, segíti az emésztést.
Mindezen áldásos hatásai a jó bornak természetesen csak a mérsékelt és kulturált borfogyasztás keretén belül érvényesülnek.
A szőlőhegyen a történeti tájkultúrát, a borvidékekre jellemző sajátos arculatot, a régi építészeti alkotásokat, életformánk gyökeres átalakulása pusztulással fenyegeti.
Megőrzésük csak az eredeti rendeltetés megújítása révén lehetséges, mert a szőlő egy tájnak, vidéknek legszebb része, mely évszakonként más-más képet varázsol elénk.

Gyümölcstermesztés

Kötcse gyümölcstermesztése a mindenkori összlakosságra vonatkoztatva soha nem volt meghatározó. A gyümölcs általában a házikertek és a szőlőskertek kiegészítő terméke volt, a főleg saját szükségletet elégített ki.

E témakör vonatkozásában legrégebbi és még ma is élő emlék az a 8 darabból álló, a szakemberek becslése szerint 350-400 éves óriás szelídgesztenye facsoport, mely a Sárközy-kert déli részén található. A facsoport 1986. óta helyi természetvédelmi oltalom alatt áll.

Gyümölcstermesztésünk első dokumentálója Péchy Imre volt, 1858-ban az általa készített Kötcsei domborzati térképen a gyümölcsfákat is bejelölte. Ezen egyértelműen látható, hogy a szőlőhegyen sok gyümölcsfa volt. A község vezetői is ezidőtájt említik falujukat „gyümölcsökre nézvést híres"-nek, amivel azt óhajtom kifejezni, hogy gyümölcstermelésük a szükségletet biztosan kielégített.

A kötcsei nemesek közül néhánya a XIX. század elejétől foglalkoztak gyümölcstermesztéssel és figyelemre méltó eredményeket is értek el.

Intenzív gyümölcstermesztést a Vásártéri út jobb oldalán elterülő, ma Sárközy-kertnek ismert déli, délnyugati fekvésű területen folytattak a mindenkori tulajdonosok.

Az 1898-as statisztikai felméréskor összeírták a gyümölcsfák fajonkénti számát is, mely szerint:

A szilvafák nagy száma valószínűsíti, hogy a pálinkafőzés fontos alapanyaga volt. Ha az akkori háztartások számát vesszük alapul, közel 50-60 db gyümölcsfa esett egy háztartásra. Gyümölcsfajtákról, termésmennyiségekről és azok felhasználásáról nincs adatunk. Feltételezhetően nem főtermékként termelték a gyümölcsöt, csupán igyekeztek minden földdarabot hasznosítani. A házikertekben a gyümölcsfa alatt jól megfért a vetemény, a szőlőskertekben pedig a kezdetleges szőlőművelési módnak (gyalogművelés) nem okozott akadályt a közben ültetett néhány gyümölcsfa.

Az egészséges gyümölcs, illetve feldolgozott formája az aszalt gyümölcs és a lekvár kiegészítő táp­ láléka volt a lakosságnak, a lehullott gyümölcsöt valószínűleg az állatokkal is etették, a fölösleg pedig a pálinkafőzés alapanyaga lett.

A gyümölcstermesztést Kacskovits Károly kezdte el az előbb említett kötcsei kertjében és magyarországi viszonylatban először létesített gyümölcsfa oltványiskolát, ahol 2-3-4 éves nemesebbnél nemesebb gyümölcsfajtákat lehetett vásárolni. 1867-ben árjegyzékkel hirdetett különféle alma, körte, cseresznye, meggy őszi- és kajszibarack fajtákat az 1862-ben alapított Kacskovits Károly Terménytárlati Vállalkozás címen.

Híres volt a kertjében termesztett gyümölcseiről is, amit a bécsi piacra szállított. Gyümölcstermesztői munkásságát azzal ismerték el, hogy viselhette a „királyi gyümölcsszállító" címet.

A gyümölcstermesztést a családba beházasodott Rumbach Géza vette át apósától. 1926-ig a Rumbach és a Gabsovics család tulajdona a kert, ekkor Sárközy János budapesti lakos vásárolja meg a rajta lévő kastéllyal együtt. Ettől kezdve a mai napig ez a terület Sárközy-kert néven van a köztudatban. Sárközy Jánosnak egy mintagazdasága volt Tápiószelén, Kötcsén pedig egy mintagyümölcsöst létesített. Miután a kert a tulajdonába került, azonnal hozzáfogott annak felújításához, a meglévő idős fákat nem vágatta ki, elvégezte a fák ifjítását és ezáltal értékes gyümölcsfajtákat mentett meg. A hiányokat ő is a saját gyümölcsfa oltványiskolájából pótolta.

A gyümölcsöst szakszerűen kezelték, télen elvégezték a fák metszését, a törzsek és az ágak tisztogatását, a fák alját felásták, a talajerő visszapótlását szerves trágyával és műtrágyával biztosították. Mivel a kert füves volt, s hogy az is hasznosuljon állandóan kaszálták, a szénát betakarították és a kertben lévő istállóban tartott szarvasmarhákkal etették meg, így ezek trágyája visszakerült a gyümölcsösbe.

Kitavaszodás után megelőzésszerűen gondoskodtak a vegyszeres növényvédelemről, évközben pedig rendszeresen elvégezték a szükséges permetezéseket. Sárközy János kertészt is alkalmazott Mohai Gellért személyében, aki távollétében irányította a gyümölcsösben a munkálatokat. Rajta kívül állandó alkalmazottak is voltak, de főleg gyümölcsszüret idején időszaki munkásokat (nőket és gyerekeket) is foglalkoztattak, akiket a végzett munkaarányában, tisztességesen megfizettek.

A kert gyümölcsfa-állományát főleg alma és körte fajták tették ki, de ezeken kívül szinte mindenféle gyümölcsfaj, a szilva, cseresznye, meggy, barackfélék, málna, szamóca, egres, ribizli, mogyoró, dió, sőt még a füge is megtalálható volt. Valószínű a kert nyirkos talaja kedvezett a sokféle gyümölcsfajta termesztésének.

Sárközy János neves kertészeti szakembereket hívott az ország minden részéből Kötcsére, hogy szaktanácsaikkal lássák el, ugyanakkor ők is tanulmányozták a kertben elért eredményeket, ezáltal kölcsönösen tapasztalatokat gyűjtöttek.

Fontosnak és szükségesnek tartotta a kertben dolgozó szakmai képzését is, de a község lakói közül is sokkal megismertette és megszerettette a gyümölcstermesztést.

Az 1929/30-as év folyamán az Alsódunántúli Mezőgazdasági Kamara szervezésében és rendezésében egy 5 napos téli, 2 napos tavaszi és 2 napos nyári gyümölcstermesztési kihelyezett tanfolyamot hozott létre Kötcsén. A tanfolyamon részt vevők elsajátíthatták a gyümölcstermelés és termesztés alapfogalmait, a gyümölcsápolás és védekezés szabályait, megtanulhatták a gyümölcsfák oltását és szemzését. Ezen ismeretek birtokában kertjükbe és szőlőjükbe mind többen a saját maguk szemzett vagy oltott nemesebb és értékesebb gyümölcsfákat telepítették el.

A megtermelt és értékesebb gyümölcs egyre kelendőbb lett, melynek jó felvevő piaca lett a Balaton-part, annak üdülő népessége.

1931-ben birtokát a Csepinszky-féle kúria és a kert megvásárlásával gazdagította, ahol egy gyümölcstárolót (hűtőház) létesített.

A gyümölcsöskert külön épületében — a gyümölcsaszalóban — a szállításra és tárolásra alkalmatlan gyümölcsöt megaszalták, a fölöslegből pedig lekvárt főztek. A nyers és az aszalt gyümölcsöt, lekvárt budapesti piacokon értékesítette.

A Sárközy-kert keleti szomszédságában az elhunyt Antal Farkas birtokán volt a Péchy Imre által müveit gyümölcsöskert. A térképészet mellett a gyümölcstermesztést is magas szinten művelte, gyümölcskertészeti szaktudását különféle díjakkal jutalmazták egy pesti kiállításon, ahol közel 100 fajtányi gyűjteménnyel szerepelt.

Péchy Imre kertjének közvetlen kelet felőli szomszédságában volt még a nemeskéri Kiss família (Kiss Lajos, Kiss Vilmos, később Hertelendy-birtok) kertje, ahol szintén volt sok értékes és ritka gyümölcsfa, melynek inkább dekoratív, illetve fajtagyűjtemény jellege volt, kifejezetten gyümölcstermelést nem folytattak.

Egy 1924-ben Kecskés Ernő és Tarján Antal iskolaigazgatók által szerkesztett, Kaposváron kiadott „Somogy vármegye földrajza" című tankönyvben Kötcséről azt olvashatjuk hogy „kitűnő gyümölcstermő hely". Gyümölcstermelésünk híre — legalábbis megyei szinten — tehát ebben a korszakban is elismert, hisz iskolai tankönyvek hirdetik.

Az 1935-ös statisztikai felmérés szerint Kötcse gyümölcsfa állománya a következő volt:

A vizsgált évben értékesítésre kerülő gyümölcs mennyisége 10 q cseresznye, 10 q meggy, 200 q szilva, 100 q őszibarack, 500 q téli alma, 200 q téli körte, 100 q dió volt, ezen kívül 8000 hl fehérbort és 1000 hl vörösbort termeltek Kötcsén.

A fentiekben említett gyümölcsöskertek fekvése, rendezettsége, a fafajok sokszínűsége, tájesztétikailag mindenkor csodálatos látványt nyújtottak, községünknek jelenleg is legszebb, leglátványosabb része.

A kert déli végében két forrás ered, mely egy kis tavat táplál. A tó keleti részén találhatók az említett szelídgesztenye fák.

A tó körül hatalmas platánok voltak és a Gabsovits kastélyhoz egy évszázados vadgesztenye fasor vezetett.

A kert 1945 után kiosztásra került, 400-1200 négyszögöles parcellákra darabolták, a kerti épületeket lebontották, az értékes faállományt (vadgesztenye, platán) kiirtották, kipusztították.

A gyümölcsfákat nem gondozták, a pótlásokat nem végezték el, majd a termelőszövetkezet megalakulása után ezek a területek is közös tulajdonba kerültek. Egy későbbi földrendezést követően ismét visszakapták az 1945 utáni tulajdonosok a kertrészüket, amit azonban fokozatosan eladogattak lakó- és üdülőtelkeknek, így gyümölcsöskert jellegét örökre elveszítette.

Néhány telken még találunk régi ismeretlen alma-, körte-, szilvafajta ritkaságokat, amelyek már szinte feledésbe mentek. Ezek a fajták dacolva a nemtörődömséggel és az idővel, élnek és teremnek, ezért kell felhívni a figyelmet ezen genetikai értékek megmentésére, mely megérdemelne egy alapos pomológiai felmérést és feltérképezést.

Állattenyésztés

Az ember és az állat valószínű már az emberiség első napján találkozott egymással, társak lettek és azóta is elválaszthatatlanok egymástól. A vadállatok befogásával, szelidítésével, majd háziasításával az ember mint irányító fél célszerűen cselekedett, vállalta az állatok védelmét és gondozását, kölcsönös függőség alakult ki közöttük, miáltal gazdasági eredményeket realizált.

A háziasítás tehát az emberiség fejlődésének bizonyos fokán egy gazdasági szükségszerűség volt.

A háziállattá válás bonyolult és időt igénylő folyamat volt. Jelentősége ellenére a háziállattartás az emberiség történetét nézve mindössze 10 000 éves múltra tekint vissza.

Egy-egy háziállatfaj háziasítása különböző helyen és különböző időben, egymástól függetlenül történt.

A háziasított állatok a háziasítás színhelyéről, más földrajzi tájakra is eljutottak, elterjedésüket a népek vándorlása elősegített és felgyorsította.

A honfoglalás idején az ősmagyarok főfoglalkozása már az állattenyésztés volt, lova, szarvasmarhát, juhot és sertést tenyésztettek.

Magyarok lévén pásztornépként különösen szerették és elválaszthatatlan társként kezelték a lovat. Az ember korán felismerte a ló erejét, gyorsaságát, tanulékonyságát, ezt felhasználta a vadászatokon, a harcokban és teherszállítás alkalmával, de élelmiszerforrásként (hús, tej) is nagyjelentőséggel bírt.

Lovaink már a középkorba kiválóan helytálltak, ami őseink nagy hozzáértését és tenyésztői munkáját dicséri. A középkorban nagyobb volt katonai jelentőségük (hátas-, málnás-,vontatóló), mint egyéb gazdasági szerepük, ugyanis a mezőgazdasági termelésben még kevésbé használták. A jobbágyok a lovakat nyomtatásra, vályogtiprásra, fuvarozásra, esetenként az úttalan utakon hátaslónak, a földesurak pedig személyszállításra használták, Még 150-200 éve is a hajón kívül a ló jelentette szinte a közlekedés egyetlen eszközét (posta, lóvasút).

Az emberiség történetét a ló históriája végigkíséri, szinte a ló mozgatta a történelmet

A mai lovaink őse az eurázsiai vádló volt. A honfoglalás előtt hazánkban avar lovak éltek, ezek marmagassága kb. 136 cm volt, rövid törzsű, zömök testalkatú, szívós és kitartó lovak lehettek.

A bevándorló ősmagyarok ázsiai lovakat hoztak magukkal, melyek valószínű mongol típusú lovak voltak, egyesek szerint perzsa vérrel nemesített keleti lovak. A honfoglaló magyar lovak marmagassága a 140-144 cm-t nem haladta meg, gyorsak, kitartóak, szilárd szervezetűek, ellenállóak, edzettek és igénytelenek voltak.

A törökök jelenléte a lovak eltulajdonításával nemcsak mennyiségileg apasztotta a lóállományunkat, hanem minőségi romlást is eredményezett, mivel mindig a szebb és tenyésztésre alkalmasabb lovakat vették el.

Ami pozitívum volt, hogy a török hódoltság ideje alatt a pasák válogatott kelet — arab, szíriai — csődörei útján nemesítő vér jutott az ősi magyar lóállományba.

A népvándorlás alkalmával a hunok, avarok és végül a magyarok a Volga mentéről a lovaikkal az őstulok közvetlen leszármazottját, az úgynevezett podóliai marhát is magukkal hozták és tenyésztették.

Ez itt a Kárpát-medencében különleges jelleget öltött és a podóliai fajták közül a szilaj magyar szürke marha lett a legnemesebb. A tehén ezüstszürke, a bika daru színű, ritkán sötétebb (kormos) vagy sötét barnás-fekete, a borjuk pedig az első vedlésig pirók színűek.

Ez a fajta Magyarországon a földművelés elterjedésével, kiváló igázhatóságával széles körben elterjedt. Egyoldalú erőtermelő, mely kitartóan húzta az igát, tinóit már 4 éves kortól 12-16 éves korig igázták.

A magyar igásökröt a világ legjobb, legmunkabíróbb marhájának tekintették, s mint igásmarha felülmúlhatatlan.

A szilaj marha igénytelen, szervezete szilárd, szívós, ellenállóképessége nagy, a legelőn teljesen elvadulva a guiyabeli tartást télen-nyáron jól viseli. Tejtermelése gyenge, legfeljebb a borjú táplálására, felnevelésére elegendő. Későn érő fajta, növekedése és fejlődési ereje lassú.

A XV. századtól a magyar szürke marha a legkeresettebb vágóállata volt Nyugat-Európának. A nürnbergi és az augsburgi vásáron 1602-ben 7 dénár volt az ottani marhahús fontja, míg a magyar húsé 12.

Magyarország Európa nagy hússzállítója volt a török időkig. Akkor még rengeteg volt a legelő és a rét, óriási terjedelmű a mocsár, takarmányban sohasem volt hiány. Evenként a marhakereskedők 70- 100 ezer marhát értékesítettek. A marhakereskedést tőzsérkedésnek nevezték, mely neves családok foglalkozása volt.

A tömeges export hatalmas jövedelmet ígért, néhol a marhatartást a legelők kiterjesztésével a földművelés rovására növelték.

E szarvasmarha kiváló tulajdonsága volt, hogy nagy távolságra lehetett lábon hajtani, közben kondíciója nem csökkent, minősége nem romlott. A marha rendkívül szilaj lévén, terelése nehéz és veszélyes volt. A hajtólegények (gulyások) hírhedt, erős marcona legények voltak, ami kellett is a szilajmarha megfékezéséhez, ezen kívül még a gulya védelmét is biztosítaniuk kellett.

A vad magyar marhától mindenütt féltek, a vágóhidakon a legerősebb köteleket is elszaggatták, ezért szokás volt, hogy a mészárszékben előbb átvágták az inát, úgy döntötték földre a nagy ökröket.

S hogy milyen lehetett a jövedelmezősége? Elképzelhető, ha arra gondolunk, hogy Mátyás király egyedül a marhavámból fedezni tudta az ország szükségletét. Nem véletlen, hogy régi magyar nyelven a „marha" kincset jelentett, a barom volt a pénz. A barom, juh, ló és a fegyver alkotta a vagyont, a tulajdont, ezekből meg lehetett élni, ezekkel csereberélni lehetett.

Ez a virágzó üzlet a török megszállásig tartott, majd az osztrák uralom alatt a magyar marha dicsősége lezárult.

Magyarország eredeti szarvasmarha-állományát a középkor végéig ez a podóliai fajta alkotta.

Ezen kívül a XVI.-XVII. században elterjedt volt még egy primitív borzderes jellegű fajta, amit az itt élő bolgárok, szlávok tenyésztettek és régen busa, riska, mokány, csíramarha név alatt ismertek és emlegettek.

Ezek jelentősége a bivallyal együtt elenyésző volt. Bivalytartással és tenyésztéssel Somogyban, de Kötcsén is a sok nedves, tőzeges, mocsaras legelők ellenére is csak kisszámban foglalkoztak.

A honfoglaló őseink által itt talált juhállomány zöme keleti eredetű volt, de nem lehetett egészen egységes, ami a hosszú időn át tartó népvándorlásból, a keletről nyugatra irányuló népmozgásokból kikövetkeztethető. Őse, a vadjuh, melynek több, mint 30 alfaja ismeretes. Valamennyi vadjuh szőrzete (bundája) rövid és sima, a gyapjas juh a háziasítás során mutációként jött létre, valószínűleg Mezopotámiában.

A juh az értéktelen, másra nem használható, „esetleges" legelőket, különféle mezőgazdasági melléktermékeket állati termékké (hús, tej, gyapjú, prém) alakítja. Az ember először a húsáért tenyésztette és csak később a gyapjáért, illetve tejéért.

A honfoglalás után a juhállomány számának erőteljes gyarapodása a mind nagyobb számban betelepülő oláh pásztoroknak (vlach) volt köszönhető. Az ország kivitelének élőállat és állati termék értéke az 1457/58. évben 61%-a körül volt, s azon belül a juh a vágómarhával azonos értéket, kb. 40%-ot képviselt.

A középkorban országunk területén az egyik elterjedt juhfajta az európai parlagi juh (ún. egységes európai juh) volt, amely egy kistestű állat, az anyák kecskeszerű, lapított szarvat, a kosok pedig vaskos, háromszög keresztmetszetű csavarodó szarvakat viseltek.

A másik elterjedt juhfajta a racka volt, melyet valószínűleg a honfoglaló őseink hoztak a Kárpát­ medencébe és a megfelelő gyapjas bőr, a jó minőségű hús, a fejhetőség tette közkedveltté a magyar pásztorok között. A racka tömeges testű, rendkívül nemes, szárazfejű, élénk, kissé dülledt szemű juh. Mindkét nem jellegzetes oldalt és felfelé irányuló pödrött szarvat visel. Két színváltozat fordul elő, a fehér, mely barna fejű és lábú, fehér bundájú állat és a fekete. A bundája kevertgyapjas fürtökből áll.

A fehér és fekete színben előforduló racka juh a XVIII. századig nagy szerepet játszott az ország állattenyésztésében. A középkor végén bizonyos területen komoly vetélytársa lett a cigája, amit valószínű a törökök hoztak be és a román pásztorokkal idekerül curkán (curkana, purzsa) juh. A török hódoltság alatt a földművelés visszafejlődött, az állattenyésztés nomadizáló jellege vált ismét uralkodóvá és ez a juhtartásnak kedvezett leginkább, amit a török támogatott is, hiszen a juhhúst igen kedvelték, a piláf (rizses juhhús) nemzeti eledelük volt.

Sertéstenyésztéssel már a honfoglalás előtti időkben is foglalkoztak az itt élő népcsoportok, de feltehetően a honfoglaló őseink is hoztak magukkal sertéseket, annak ellenére, hogy a sertés akkor nem tartozott a könnyen terelhető állatok közé. Hazánk természeti adottsága igen kedvezett az akkori primitív sertésfajták elterjedésének. A nagy kiterjedésű erdőségek és árterületek, mocsarak jó legelési lehetőséget nyújtottak a sertéseknek, ahol változatos és értékes takarmányhoz jutottak.

A hazai ősrégi fajták közül a bakonyi és a szalontai sertésnek volt jelentősége.

A Dunántúlon a bakonyi sertés terjedt el, mely hosszú fejű, felálló fülű, pontyhátú (ívelt hátú), rövid törzsű, keskeny farú,durva csontozatú, közepes testmagasságú, rostos húst, de vastag szalonnát adó, hullámos göndör, rőtes, szürkés-barna, szürkés-fekete szőrzetű, lassú növekedésű és kis szaporaságú állat volt.

A szalontai sertést főleg az ország keleti részén tartották, mely nagyobb testű, domború hátú, felhúzott hasú, hosszú törzsű, hosszú lábú, lógó fülű, vörös, vöröses-barna szőrzetű, durva, goromba csontozatú, lassú fejlődésű, inkább húst adó, de kemény szalonnát termelő és kis szaporaságú, 6-8 malacot nevelő disznó volt.

A sertés nagy szaporasága és szervezeti plaszticitása következtében a két legjelentősebb fajtán kívül a középkorban még számos parlagi sertésfajta volt ismert. Ősi alföldi fajta az úgynevezett magyar­ disznó, a felső-Tisza vidékén a réti disznó, a Balatontól délre és a Duna-Tisza közének déli részén a siska (riskés) disznó, a Dunántúl déli részén pedig a túrmezei fajta terjedt el.

Ezek a parlagi fajták igénytelenek, betegségekkel szemben ellenállóak voltak.

A középkorban Magyarországon a mindenevő parlagi házisertéseknek a táplálékukat meg kellett keresni. Az állatok tartása mindenkor a rendelkezésre álló takarmányoknak megfelelően változott. Nyáron általános formája a kondákban való legeltetés, télen a makkoltatás volt. A makkoltatás az erdei haszonvételek egyik formája volt, a makkos erdő különösen nagy értéket képviselt. Erdőirtás után mindig hagytak az útszéleken vagy mezsgyéken egy-egy makktermő fát, melynek termését nem helyben etették fel, hanem összeszedték. A hizlalótartást a téli takarmányozással biztosították.

A középkorban az állattenyésztés területén tulajdonképpen nem történt lényeges fejlődés, tenyésztésről, illetve tenyésztői előrehaladásról nem beszélhetünk, de kialakultak és elterjedtek háziállataink jellegzetes, röghözkötött primitív parlagi fajtái.

E korszak állattenyésztéséről nincs konkrét kötcsei információnk. Az előzőekben ismertetett állatfajtákat tenyészthették, de azok megoszlásáról és számarányukról nem maradt ránk felhasználható és hasznosítható dokumentáció.

A török uralom másfél századát kevés somogyi község vészelte át nyomtalanul, ez a kötcsei parasztság legválságosabb korszaka volt. Továbbéltek a középkor terhei a többszörös adózással, hisz a jobbágy fizette a portál is adót az államnak, az egyház kapta a tizedet, a földesúr pedig kapta a szokásos járandóságát.

A török hódoltság után a felszabadított területeket a bécsi udvar katonai uralom alá helyezte és valójában kegyetlenebb sors jutott a Somogyság népének, mint annak előtte volt. A zsoldosok és adószedők elől a falvak népe ismét elbujkált rejtekhelyükre, az erdőkbe, mocsarakba, otthont és biztonságot keresve. Építkezésük is ideiglenes volt, alkalmas arra, hogy bármikor továbbköltözhetők legyenek.

A régió arculatát még a XVIII. század közepéig a török uralom másfél százada határozta meg, mely a népesedés területén súlyos károkat okozott, és ezzel a termelést bizonytalanná tette. Az elmaradást teljesen felszámolni még a XIX. századra sem volt képes Somogy népe.

Az élet újrakezdésének első évtizedeiben a mezőgazdaságnak szinte kizárólagos szerepe volt. Az elvadult tájak visszahódítása irtással és égetéssel történt, a földek birtokbavétele és megművelése még sokáig szabadfoglalkozású volt, mellyel a jobbágyok szinte szabadon is rendelkeztek. A művelt területek szétszórtsága miatt a határhasználat közösségi rendje csak lassan fejlődött ki.

Az állattartásnak ezidőben hangsúlyozott jelentősége volt, az itt élő népek egyedüli mozgatható vagyontárgya az állatállomány lett. A századforduló lakossága csak nomadizáló állattenyésztés folytatása révén tudta helyét könnyen változtatni, szükség esetén vadonba, erdőbe húzódni.

A benépesedés, az újjáépítés és a megművelhető földek kiterjesztése a földesúri viszonyok szorításában ment végbe.

A törökök utáni első évtizedekben a Kötcsére visszatelepülő őslakosság mellett minden bizonnyal megjelentek a belső migráció hatására vándorló és letelepedő nomád jellegű életmódot folytató magyarok is, akik fejlett mezőgazdasági kultúrával azonban nem rendelkeztek.

Az 1730-ban kezdődő és Kötcsét is érintő német telepítés az előzőekben említett spontán népmozgásokkal szemben már szervezett, megalapozott és anyagilag jobban támogatott volt. A német telepesek részéről a terület kiválasztásában a gazdaságossági szempontok minden bizonnyal elsődlegességet élveztek. A terület hasznosítási lehetőségeit feltételezhetően előzetesen megvizsgálták, feltérképezték, mely távlati elképzeléseiknek alkalmasnak bizonyult. A német paraszt földesurával mindenkor előzékeny, könnyen kezelhető, kötelességtudó, munkáját illetően felelősségteljes, szorgalmas, dolgos és takarékos ember volt.

A gazdaságilag nem kiaknázott területeken, mint Kötcsén, a földesurak elképzeléseiket támogatták is, mert általuk a mezőgazdálkodásban ígért új gazdálkodási formák, új művelési ágak meghonosítása számunkra is anyagi előnyök lehetőségét villantották meg.

Az idegenbe került, de biztos egzisztenciával rendelkező (pátens levél, kb. 10 évig tartó adómentesség) Kötcsén eltelepedő németek rövid időn belül egymást támogató közösséggé alakultak, ezzel községünk akkori jelenét, majd jövőjét, tehát létét alapozták meg.

A németség magasabb mezőgazdasági kultúrával bírt, mint az itt élő magyarság, így könnyedén és gyorsan be tudtak illeszkedni a paraszti munkát végzők sorába.

Összességében a XVIII. század a Kötcsén letelepedő lakosság történetében a megkapaszkodás, a megmaradás százada volt.

A gazdálkodás beindulása, fokozatos megerősödése egyre jobb körülményeket teremtett, ami ugrásszerű népességnövekedést eredményezett Kötcsén. Az emelkedő lélekszám legfőbb táplálékforrása a kenyérgabona volt. A termés növekedésének kezdeti, járható útja a szántó területének a növekedése volt, az erdők és legelők rovására, később pedig a talajerő trágyázással történő visszapótlása eredményezte a hozamok emelkedését. Ez utóbbi feltétel úgy valósulhatott meg, hogy a szántóföldi gazdálkodás fejlődésével, a parlagterületek felszámolásával, a takarmánytermelés beindulásával a kaszálót csökkentették, az állattenyésztés az istállózásra kényszerült, és fő hozama a képződött trágya lett.

A gabona mellett az állati termékek nyújtották a legtöbb élelmet. A növekvő igények kényszerítően hatottak az élelmiszer-termelés ütemére, azok növekedésére.

Ebben a korszakban egy-egy település nagy kiugrásra nem volt képes, de a nemzetiségi falvak szinte mindegyike kitűnt vagy ismertté vált a környező vásárokon sajátos produktumaikkal, Kötcse pl. a dohánnyal, minőségi borával és gondozott, egészséges állataival.

Az ország állattenyésztésével és annak fejlesztésével az állam a XVIII. század végéig nemigen foglalkozott, csupán az állatkivitel volt szabályozva.

Az állattenyésztést a XVIII. század ipari forradalma az európai piac kereslete és a vele együtt járó gazdasági, társadalmi átalakulás változtatta meg.

A XIX. század végére már a magyar állattenyésztés fellendülésének az időszaka volt, szinte minden háziállat-faj vonatkozásában tudott újat nyújtani. Az állattenyésztésben új tenyésztési módszereket és eljárásokat (rokontenyésztés, keresztezés, ivadékvizsgálat stb.) vezettek be, ezek új fajták kialakulását és elterjedését eredményezték. Az új fajták behozatala új alapanyagot teremtett mely a termelés jövedelmezőségét, a gazdálkodó parasztember anyagi boldogulását teremtették meg.

A gazdaságilag értékes állatok általában vásárokon cseréltek gazdát és így terjedtek el először kisebb, majd nagyobb régiókban. A vásárok igen látogattak voltak, mellette a mészárosok és a marhakereskedők is szorgalmasan látogatták a falvakat, de a kupecek ,,faluzás"-a is felkapott volt.

A századforduló utáni felmérések szerint a vármegyében 62 község állatfelhajtással (ló, szarvasmarha) engedélyezett országos vásárt tarthatott és a sertés 17 község heti piacán cserélhetett gazdát.

A környező községek közül a tabi és a karádi vásárok a leglátogatottabbak, de a kötcsei vásárokat is előkelő helyen jegyezték. Kötcse község 1869-ben kapott először heti vásártartásra engedélyt, melynek helye a ma is Vásártérnek nevezett területen volt.

Kiragadva két kötcsei vásárt, ezek állatforgalma a következő volt:

A mezőgazdasági termények (vetőmag, gabona, takarmány) értékesítésével terménykereskedők foglalkoztak, közülük is a legismertebbek Urbán István, Reichert Ádám és özv. Reichert Fülöpné voltak. Állatkereskedőként az 1930-as években Vadász László volt a leghíresebb, aki sertésfelvásárlással, baromfi és tojáskereskedéssel foglalkozott.

Az okszerű állattenyésztés szempontjából az egész ország tenyészterületekre volt osztva. Az állat­ tenyésztés fejlődését az 1834-ben alakult Országos Magyar Gazdasági Egyesület felügyelte és irányította, mely a Földművelésügyi Minisztérium segítségével és a Vármegye támogatásával működött. A községek kedvezmények mellett csak a legjobb tenyészetekből kaphattak köztenyésztésre apaállatokat, amit a Gazdasági Felügyelőség ellenőrzött. Tenyészállatok vásárlását a bika beszerzési alapból támogatta a Vármegyei Szarvasmarhatenyésztő Egyesület, így a tenyésztés céltudatos irányításával éveken át telivér szimentáli bikákat tudtak a községek beszerezni. A megfelelő apaállatok beszerzése a község feladata volt ugyan, de ezt a főszolgabíró ellenőrizte. Évente apaállatvizsgálatot tartott, s mint szakközeg azon a járási állatorvos rendelkezésre állt. A köztenyésztésre vonatkozóan minden községnek helyi szabályrendelete volt.

Az állattenyésztés hírverését és reklámozását szolgálták a különböző állatkiállítások is. az első tenyészállatkiállítást és vásárt 1881-ben kormányrendeletre szervezték Budapesten. Bár ezeken a kiállításokon főleg az uradalmak (közép- és nagybirtokosok) szerepeltek, szakmailag mégis jó hatással voltak környezetükre. Községünkből Hertelendy Miklós szerepelt 1932-33-34-es években a budapesti Orszá­ gos Mezőgazdasági Kiállításon, ahol díjazott volt kiváló törzskönyvezett szarvasmarháival és juhaival. Hertelendy Miklós gazdasági főtanácsos országgyűlési képviselő rendes tagja volt az Alsódunántúli Mezőgazdasági Kamarának, tagja a Számvizsgálóbizottságnak, Szőlő- és Borgazdasági Szakbizottságnak és a Talajművelési és Növénytermesztési Szakbizottságnak. Kivette részét a járási és a helyi szervezetekben is„ hiszen a járási (tabi) mezőgazdasági bizottság elnöke volt, melynek intézőbizottsági tagja még ifj. Trimmel Henrik is, rendes tagja pedig Mohai Gellért volt.

A kötcsei mezőgazdasági bizottság tagja: ifj. Trimmel Henrik, Garas Ádám, Barabás Ádám, Hertelendy Miklós; póttagok: Fias János, (Meggyespuszta) Heizer Simon, Reichert Pál, Bíró Andor, Krausz Miksa (Csicsalpuszta).

Magyarországon az állattenyésztő szervezetek mellett 1885-ben az Országos Törzskönyvező Bizottság megalakulása, majd a törzskönyvező szervezetek felállása, a megbízható származási nyilvántar­tásával és igazolásával később a mesterséges megtermékenyítés bevezetésével, s nem utolsó sorban az állategészségügyi szolgálat (betegellátás és igazgatás) kiépítésével és kiszélesítésével a leghatásosabb eszköze lett az előrelépésnek. Az ország állattenyésztésének fellendülése főleg a XIX. századtól kezdve mindenhol és minden tenyésztett háziállatfaj vonatkozásában éreztette hatásáét.

Kötcsén ezen a területen is vezető szerep jutott a betelepült németeknek. A németség a marhatenyésztésben élenjárt, a lóállomány létszáma is magasabb volt, mint hasonló nagyságú magyar településé és ők az elsők, akik először használták szántásnál a lovat, mely pozitívan hatott vissza gazdálkodásuk eredményére, ugyanakkor önellátásukban (hús, tej, tojás, gyapjú) a sertés a juh és a baromfi létkérdés volt.

Juhtenyésztés

A minőségi juhtartásnak a kisgazdaságban még nyomaival sem találkozunk, csupán az 1871-es gazdasági összeírásban, mely szerint Kötcse, Bonnya, Pusztaszemes parasztgazdaságaiban már mind gyakrabban feltűnnek a merinói juhok. A törökök kiűzése után a betelepülő német lakossággal érkező bajor ciktajuh („zaupelschaf" vagy svábjuh) terjedt el, mely sokáig a jobbágyok juha maradt, de jelentősebb gazdasági szerepet soha nem játszott. Gyapja merinó jellegű volt, de csak házifeldolgozás révén hasznosították.

A gyapjú egyébként már korán a fejlődő európai szövőipar értékes és keresett nyersanyaga lett. Anglia nagyságát a juhtenyésztés, a gyapjútermelés alapozta meg. A gazdasági gyapjúfeldolgozó ipar beindulásával a régi parlagi fajták elveszítették jelentőségüket, a nyersanyagkereslettel a figyelem a finom gyapjúra terelődött és az a merinójuh tenyésztését lendítette fel.

A legjelentősebb merinó állományok Spanyolországban voltak. A magyarországi juhtenyésztés hármas hasznosítását (hús, tej, gyapjú) a XVIII. század végén kezdte kiszorítani az egyoldalú gyapjúhasznosítás, mely egyértelműen a merinó fajta tenyésztéséhez kötődött. 1756-ban Mária Terézia állattenyésztést támogató politikája a durva (kevert) gyapjas kosok kiirtását javasolja, 1769-től pedig állami költségen finomgyapjas (selyemgyapjas) juhokat hozott be, majd 1786-tól a juhok importját vámmentessé teszi.

Évente kosárveréseket tartottak, ahol 1-1 jó merinó kos ára 10-15 ezer forint volt.

A jobbágyfelszabadításig kizárólag a földbirtokosok tartottak merinójuhot, de később gyorsan elterjedt a paraszti gazdaságokban is. Az ugarokat jól hasznosító gazdaságos juhtartás ezzel nagyban hátráltatta a két és háromnyomásos gazdálkodás bevezetését.

1825-ben Magyarországon még 16-17 millió juh legelészett, mely az I. világháborúig 5, 5 millióra csökkent, 1920-ban pedig már csak 1, 3 millió darabot számláltak. 1940-ben fajtacsoportonként 1 954 958 merinó, 86 549 cigája, 32 349 racka, 173 357 keresztezett juh szerepelt az ország összeírt állatállományában.

Az évszázad első felében az uradalmak jövedelmének 60-70%-a a gyapjúértékesítésből származott. Az exportált gyapjú értéke 1844-ben meghaladta a gabonából, a vágómarhából, és a vágósertésből származó kivitel összes értékét. A merinó gyapjú mázsánkénti ára 1818-ban 400 pengő forint volt.

A XIX. század második felében az európai piacokon nagy tömegben megjelenő tengerentúli (Ausztrália, Új-Zéland, Dél-Afrika) alacsony költséggel előállított gyapjú következtében a gyapjú ára 1860-1895 között közel 30%-ot esett és az I. világháborúig a juhállomány 2/5-re csökkent.

Magyarországon ekkor még mindig jelentős a durva, kevertgyapjas vagy posztógyapjas állomány, amit igyekeznek finomgyapjas fésűs merinóvá alakítani, de a reménytelen gyapjú irányzat helyett új hasznosítási iránnyal is próbálkoznak, mint például a juhok fejése (tejtermelés) és húsfajta változatok kialakítása (hústermelés).

A meglévő racka, cigája és cikta fajták aránya tovább csökkent, ezeket a parlagi fajtákat merinóval keresztezték, és ún. lokális fajtákat hoztak létre, de a XX. század elejére már inkább a fésűs merinó vált általánossá.

A kötcsei juhállomány alakulását a rendelkezésünkre álló állatösszeírások alapján a 4. számú táblázat tartalmazza.

4. táblázat A kötcsei juhállomány korcsoportos létszáma a jelzett évek állatösszeírása alapján

Az 1935-ös állatösszeírás alapján Kötcsén a 716 db juhból 170 db posztógyapjas, 528 fésűsmerinó és 18 db az egyéb fajta, húsmerinó még nem volt. 1942-ben már valamennyi juh merinó,vagy merinó keresztezett.

Szarvasmarhatenyésztés

A juh a nagybirtok állatállományában volt uralkodó állatfaj, de a marhaállomány fejlesztésében a parasztság járt az élen.

A szürke marhával szemben a kistestű, úgynevezett riska marhának csak a külkereskedelemben volt kisebb jelentősége, a paraszti gazdaságok ellátásában a XVII. és XIX. században létszámuk és gazdasági jelentőségük alig maradt el.

1848-ig a marha adóalapot jelentett, tehát nem volt érdeke a parasztoknak a marhaállomány fejlesztése. A paraszti szarvasmarha tenyésztés a jobbágyfelszabadítás előtt a háztartás szükségeit volt hivatva ellátni, majd azt követően helyébe az árutermelő szarvasmarhatenyésztés lépett. Ennek következtében nagyfokú fellendülés tapasztalható a szarvasmarhatenyésztésben, amit a marhatartásból származó állandó és folyamatos bevétel is inspirált, mely az egész parasztság fejlődésére nagy hatással volt. A marhát, mint igaerőt a ló fokozatosan kiszorította, a tejtermelés iránti igényt pedig az új nyugati fajtájú jól tejelő tarka marhák váltották fel.

A tej hagyományos feldolgozását a helyi tejgyűjtők, tejszövetkezetek, tejgazdaságok vették át, az ipari feldolgozás során keletkező melléktermékeket pedig visszajuttatták takarmány formájában az állattenyésztésbe.

A szarvasmarha takarmányozása eddig nagyon gazdaságos és olcsó volt, mert szinte csak művelésre alkalmatlan területeket legelt és a legtöbb mezőgazdasági hulladékot (szalma, ocsú, pelyva, kukoricaszár) is jól értékesítette. Takarmányozása nyáron az ugaron, sovány legelőkön megoldott volt, télen a szalmán, kukoricaszáron is megélt, védelmet pedig az erdő nyújtott a rideg marhának.

Az istállózott állatokat már csak intenzív takarmánytermesztés mellett lehetett tartani, mivel természetes kaszáló, rét kevés volt.

A takarmánynövények közül a talaj nitrogéntartalmát gazdagító pillangósok, vöröshere (lóhere, fenyer), lucerna, bükköny, borsó terjedtek el. Kedvelt volt még a nagy tömeget adó kukoricacsalamádé, takarmányrépa és tökfélék.

Az 1890-es évek gabonakereslete a szántóföldek növelésére ösztönözte a gazdákat. A jobbágyfelszabadítás után a gazdáknak az erdőkerületekhez is közük volt, de erőirtásokkal már nem gyarapíthatták szántóterületüket, csupán a közös legelők felosztása és felszántása útján.

A paraszti földek (szántók) tehát a legelők és rétek fogyásából gyarapodhattak, ami arra késztette a parasztságot, hogy a rideg marhatartásról áttérjen az istállós tartásra. Ez természetesen egy időszakban vál­tozást okozott a paraszti marhatartásban is, amit még fokozott az a tény, hogy az addig tenyésztett szürke marha az istállózás körülményeit rosszul viselte és főleg igázásra volt alkalmas, nem tejtermelésre.

A külföldi nyugati fajták a takarmányozásra igényesebbek, de nagyobb termelőképességgel, növe­ kedési eréllyel rendelkeztek, gyorsabb fejlődésűek, könnyebben és magasabb áron értékesíthetők voltak, ugyanakkor kedvezőbb volt az istállós tartásuk is.

Már 1680-ban elkezdődött a svájci szimentáli marha importja, ami fokozatosan kiszélesedet és elterjedt. A megyénkben nem volt jellemző a nyugati fajták tiszta vérben való tenyésztése, hanem keresztezték a szürke marhával és így jött létre a sorozatos keresztezéssel kialakított magyar tarka marha, melynek tenyésztése általánossá vált. Hústermelése és tejtermelése előnyösebb lett, így a szürkemarha a második világháborúig szinte teljesen eltűnt.

Kötcse szarvasmarha létszáma a rendelkezésünkre álló állatösszeírások alapján 1895 és 1966 között korcsoportonkénti bontásban az 5. számú táblázat alapján tanulmányozható.

5. táblázat
Kötcse korcsoportonkénti szarvasmarha létszáma 1895 és 1966. évek közötti állatösszeírások alapján

A Kötcsén tenyésztett szarvasmarha fajták megoszlása 1895-tőI 1942-ig az alábbi volt:

Kiragadva az 1935-ös esztendőt, a Kötcsén tenyésztett szarvasmarha fajták megoszlása a következő volt:

Sertéstenyésztés

A XVII. század a sertéstenyésztésben is gyökeres változást hozott, a piac világviszonylatban az intenzív zsírképződésre képes fajtákat igényelte, a jól zsírosodó fajták iránt nőtt meg a kereslet.

Főleg az angolok lepték meg a világot új sertésfajtákkal. A hajózás fellendülésével ázsiai sertéseket vittek be keresztezés céljára és divatba jött a sertésnemesítés.

A gondos szelekció és a megfelelő takarmányozás egyöntetű állományt produkált, melynek eredményeként állították elő a nálunk is elterjedt és jól ismert Yorkshire és Berkshire sertésfajtákat.

A hazai és a külföldi piac igénye Magyarországon is szükségessé tett már a XIX. század elején a primitív parlagi fajtáknál jobb terméket produkáló sertések tenyésztését. A nyugati piacokra abban az időben Szerbiából lábon hajtották országunkon keresztül a szerb sumadia sertést és közülük a lakosság a legszebb egyedeket igyekezett megszerezni. Országunk területén már korábban meglévő hazai mangalicaszerű parlagi sertéseket a sumadia sertéssel keresztezték, ezzel azt feljavították és az utódok gondos kiválogatásával, egyöntetűvé tételével alakultak ki a magyar mangalica sertésfajta jellemvonásai.

A magyar mangalica a szélsőséges klímát a rideg tartást jól tűrő, igénytelen, az értéktelen takarmányozást is jól hasznosító, mozgékony, szívós, élelmes és fáradhatatlan legelőkészségű állat. Lassú fejlődésű, mérsékelt szaporaságú, de hizodalmas, a feje kicsi, a füle előrehajló, nyaka tokás, a mellkas mély, a dongás hát felfelé ívelt, a láb rövid, szőre világos, szőke vagy sötét árnyalatú, esetleg ordasfekete, selymesfényű és göndör, a szalonnája vastag, húsa ízletes.

A mangalica térhódításával a bakonyi sertés 1850 körül, a szalontai pedig 1878-ban kipusztult. A második világháborúig az ország legelterjedtebb sertésfajtája a mangalica volt, a kereslet pedig egyre inkább a sovány sertéshús felé fordult. Az új igények a külföldi húsfajták elterjedésének kedveztek és különféle angol, német, holland sertésfajtákat hoztak be. A zsír és hústípusú sertések aránya Kötcsén a két háború közötti időben a következő volt:

A magyar húsipar igényeinek megfelelő hazai hússertésfajtát, a nagy fehér hússertést a külföldi fajták eredményes keresztezésével alakították ki.

Kötcse község sertéslétszámára vonatkozó legrégebbi adatunk 1895-ből való, az akkori állatösszeíráskor 1945 db sertés volt. A későbbi évek sertéslétszámát korcsoportonkénti bontásban a 6. számú táblázat tartalmazza.

6. táblázat Kötcse korcsoportonkénti sertéslétszáma az állatösszeírások idején

Lótenyésztés

A XVIII. század elején az úgynevezett parlagi magyar ló vált ismertté és általánossá, mely ugyan még nem nevezhető egy elfogadott fajtának, mert nem elég egységes. Ez egy kistermetű, nem megnyerő küllemű, rendszerint pejszínű, de kitartó, szilaj, igénytelen állat volt.

Akkor a jobbágyoknak az volt az előnyös, mert az erős lovakat szinte ellenszolgáltatás nélkül a földesurak, de a vármegye is gyakran igénybe vette hosszú fuvarokra.

A mezőgazdasági eszközök vontatására főleg ökröket használtak, a ló igaereje még nem volt kellően kihasználva.

Mária Terézia nagy súly helyezett ütőképes hadserege fenntartására, a hadsereg számára nélkülözhetetlen, kiváló lovak tenyésztésére. A lóállomány leromlását, illetve a gyenge lóállomány okát a rosszul kiválasztott ménekben látta.

1774-ben és 1777-ben rendeletet adott ki a magyar lóállomány fejlesztésére, a nagyobb testű mének beszerzésére és alkalmazására. Ezt fia, II. József, újabb intézkedésekkel támogatta. 1785-től 1790- ig a jobbágyok kancáikat ingyen fedeztethették a megye által tartott ménekkel, majd az 1832-ben megalakult lótenyésztési társulat alapszabálya értelmében ismét ingyenes lett a fedeztetés. A jobbágyok fedeztetési utalványokat igényelhettek a község elöljáróinál és az utalványok birtokában vehették igénybe, illetve fedeztethették kancáikat a legközelebbi fedeztető istállóban. Egy ménhez csak meghatározott számú kancát osztottak be, mely napjában csak kétszer fedezhetett. A környező községek közül 1845-ben Szemesen, Bálványoson, Ádándon és Lengyeltótiban volt fedeztető istálló.

A somogyi nemeseknek és földbirtokosoknak nagy szerepük volt a lótenyésztés fellendítésében, a méneket ugyanis tőlük vették bérbe, innen kerültek fedeztető istállókba. A fedeztetés március elején kezdődött és június végéig tartott, melyről jegyzőkönyvet vezettek, később a született csikókat is figyelemmel kísérték.

A mének és kancák még nem voltak tiszta fajtájúak, hanem félvérek és keverékek, de ennek ellenére már ez jelentős minőségi javulást eredményezett a lóállományban. Főleg a ló alakjára, testi felépítésére figyeltek, nőtt a testméret, a magasság és ezzel javult a piaci forgalom, nagyobb lett a tenyésztői kedv.

A lóállomány javulásában igazi előrelépést, minőségi változást a nagy állami ménesbirtokok (Bábolna, Mezőhegyes, Kisbér) létrehozása, valamint az arab és angol telivérek tenyésztésbe vonása eredményezett.

A válogatott, de származás szerint vegyes (moldvai, erdélyi, török, spanyol, holsteini) kancákból kiváló lóállományt teremtettek. Az első állami ménesbirtok 1884-ben Mezőhegyesen lett alapítva, ahol a nóniusz és gidrán fajtát tenyésztették, valamint a később kitenyésztett úgynevezett mezőhegyesi félvért. A bábolnai ménes 1806-ban lett alapítva, 1814-től arab csődöröket hoztak be, 1914-től pedig a fogarasi ménes lipicai állománya lett ide helyezve. Kisbéren 1873-ban indult el az angol telivértenyésztés és lett kialakítva a magyar félvér.

A jobbágyfelszabadítás után az igásrobot megszűnt, a telek a jobbágy tulajdona lett. A saját gazdaság már jobban érdekelte a parasztokat, abból igyekeztek minél többet kihozni, így az igaerő vonatkozásában is minőségi változás következett be. A lóállomány lendületes fejlődésével az ökörállomány jelentős része feleslegessé vált. Az igásállományban az ökrök több mint kétszeres fogyását a lovak gyorsabb, ügyesebb mozgásukkal kiegyenlítették. A század végére a somogyi parasztság már alig nevelt és tartott ökröt. A paraszti igaerő fokozatosan kicserélődött és a lóállomány nagyobbik fele a parasztság kezébe került.

Jellemző volt, és inkább a könnyebb, gyorsabb lovak terjedtek el vidékünkön. A nehéztestű lovak közül a móri vérrel keresztezett lovakból a muraközi és a pinkafői tájfajták alakultak ki, de ezek nagyon kiegyenlítetlen képet mutattak.

Az állomány javítására pfinzgaui és percheron fajtákkal próbálkoztak, de legjobban a belga származású fajta tenyésztése, illetve keresztezése terjedt el, kialakítva az egysége, a magyar ló szilárdságát is megőrző, ún. hidegvérű fajtát, mely talajművelő és fuvarozó munkára egyaránt kiválóan alkalmas lett.

A kötcsei lóállomány létszámát és kocsoportonkénti alakulását a 7. számú táblázat tartalmazza, melyből megállapítható, hogy az 1935. és 1942. évekre vonatkozóan a melegvérű és hidegvérű lovak száma a következő volt:

A tabi járásban 1935-ben Kötcsén 138 db volt a vérbeli melegvérű kancák száma, szemben Karáddal és Kőrösheggyel, ahol 134 illetve 126 db volt.

1853-ban kettő, 1854-ben három mén van a faluban, 1857-től pedig két pásztorlakás, mén és bika­istálló gondozóval áll a kötcsei tenyésztők rendelkezésére.

A lovak típusán túl 1935-ben a 384 db ló fajtánkénti megoszlása következő volt:

Angol telivér és arab telivér lovak nem voltak Kötcsén a vizsgált évben.

A kötcsei nagybirtokosok közül Rumbach Géza kapitány apósa birtokán foglalkozott komolyabban lótenyésztéssel, a homoki dűlőben egy földbesüllyesztett csikófuttatójának nyomai még a mai napig is fellelhetők.
Később Hertelendy Miklós a helyi lótenyésztés élenjárója és patronálója, több lova kiállítási díjat nyert és eljutott az ügetőre is.

1927-ben a vármegye kezdeményezésére a helyi területet fedeztető állomás felállítását határozta el és a két kihelyezett mént Hertelendy Miklósnál helyezte el, aki a mének ellátását és gondozását biztosította.
Egyéb háziállat fajok tenyésztése
A lovon, szarvasmarhán, sertésen és juhon kívül alárendelt szerepe volt és alig bírt jelentőséggel a bivaly, a szamár és a kecske.

A kecske a „szegényember tehene" volt, mely nyomorúságos körülmények között is jól megélt, megfelelő mennyiségű ízletes tejet, húst adott és nem utolsósorban értékes bőrt termelt.

A bivaly az ökör vetélytársa volt, a szamár pedig a lóval próbált versenyezni, de eredménytelenül. Ezeknek az állatfajoknak a létszáma a kötcsei állatösszeírások során a következő volt:

Az eddigi táblázatokban szereplő számadatok esetleges hiánya nem azt jelenti hogy ezek az állatok Kötcsén nem fordultak elő, csupán a jelzett összeírás nem terjedt ki arra az állatfajra vagy korcsoportra.

A legszegényebbek élelmiszer forrása Kötcsén is a baromfi (tyúkféle, kacsa, liba, pulyka, galamb) volt, mely minden gazdaságban megtalálta méltó helyét. A baromfiak háziasítása a galambbal kezdődött; a menetet a lúd, a házityúk és a kacsa követte.

A baromfifajok között legelterjedtebbek a tyúkfélék. A házityúkfélék őse a dzsungeltyúk volt, melynek eredeti hazája India, Burma, Szumátra és a Jáva szigetcsoport. Érdemes megemlíteni, hogy a tyúkféléknél a domesztikáció indítékai kezdetben a kakasviadalok voltak, csak jóval később lett a tojás­termelés és a hústermelés. Általános elterjedésük is csak a római uralom idejére esik.

A baromfiak parlagi fajtái (paraszttyúk, szürkeréce, parasztlúd) takarmányozás szempontjából igénytelenek voltak, viszonylag jól tojtak, jól kotlottak, csibéik gyorsan tollasodtak, és ellenállóak voltak.

A tyúkfélék igényesebb, de nagyobb termelékenységgel bíró ismert és nálunk is sikeres fajtája, a fehér és a sárga orpington, a kendermagos plymouth és a fekete langshan. Ezek a baromfiak nagyobb testűek, finom húsúak és több tojást termelő fajták voltak, ezért a XX. században már elterjedtek. Később két tenyészirányt képviselő különféle tojó és pecsenyehibrid fajtákat állítottak elő, melyek már csak az intenzív tartást viselik el. Tartásuk és tenyésztésük ennek ellenére mára minden szektorban általánosan elterjedt.

A tyúkfajtákkal egyidejűleg a parlagi kacsa és lúdállomány is lecserélődött a pekingi kacsa és az emdami lúd megjelenésével. A pulyka és a gyöngytyúk soha nem szaporodott el, ugyancsak nincs hagyomány Kötcsén a házinyúlnak, mert húsa nem kifejezetten kedvelt.

Kötcse baromfiállományára vonatkozó adat szintén az állatösszeírásokból tanulmányozható, de sajnos az állatösszeírások nem minden esetben tértek ki a baromfikra.

1895-ben 51-50 db baromfi volt Kötcsén, 1935-ben pedig 9598 db.

Ez utóbbi állatfajonkénti megoszlása a következő:

1966-ban a létszám a tyúkfélék javára még inkább eltolódott és a következő volt:

Említést kell tenni még két különleges állatfaj tenyésztéséről is, mert jelentőséggel bírt és volt kötcsei tradíciója, ezek a házi méh és a selyemhernyó. Ugyanakkor túlzás lenne háziállatoknak nevezni őket, mert tulajdonképpen nem szelídültek meg, közönséges rovarok, de már annyira háziasultak, hogy az ember gondozása nélkül nem vagy csak nehezen élnének meg.

A mézelő méh vagy házi méh (Apis meliifera, Apis mellifica) földünk minden táján megtalálható ahol elegendő táplálékot szolgáltató növénykultúra van. Nektárral és virágporral táplálkoznak, miközben a virágok megporzását is elvégzik, így viasz és méztermelésük mellett rendkívül jelentős ez a tevékenységük is.

Schuhmann Ádám és Trimmel Vilmos méhesháza

Már Babilóniában fontos kereskedelmi cikkek közé tartozott a viasz és a méz. A rómaiak mindent mézzel gyógyítottak (a népies gyógyászatban a mai napig csodahatást tulajdonítanak a méznek és a propolisznak).

A Duna mentén élő thrákok már a honfoglalás előtt méhészkedtek. A szláv néptörzsek mézsört ittak, amit már a görögök is készítettek, de általánosan a germán nép fogyasztotta. A mézsört vagy mézbort mézből, vízből, komlóból főzték és élesztővel erjesztették.

A méhészkedés útján jutott a nép az akkor egyedüli édesítő anyag, a méz birtokába és a világításhoz szükséges viaszt is a méhészetekből teremtették elő, de az okiratok pecsétjeire is jelentős mennyiségű viasz kellett. Nem véletlen, hogy a katolikus papság karolta fel a méhészeteket és nem is a mézért, hanem a viaszért, mely a templomi szertartások elengedhetetlen kelléke volt. Szinte minden kolostorhoz, apátsághoz, plébániához hozzátartozott a méheskert.

A középkorban még hadifegyver és volt a harcias méh, a harmincéves háborúban állítólag méhrajokat szórtak az ellenséges csapatokra, akik lovaikkal megfutamodtak.

A méz értékét jelzi, hogy a törökök a megszállt területeken mézadót vetettek ki.

Mária Terézia nagy támogatója volt a méhészeteknek, 1766-ban rendeletet adott ki, mely szerint se a kezdő méhészek, se a 10 kasnál többel méhészkedők ne adózzanak.

A házi méh a legmagasabban fejlett társas méh. Családban élnek, melyben egy nőstény (anya, királynő), igen sok dolgozó (munkás méh) és kevés hím (here) van. Az anya és a munkás eltérően specializálódott nőnemű méh. Az anya női ivarszervei tökéletesen, a munkásé pedig tökéletlenül fejlettek, így ez utóbbi csak rendkívüli esetben (anyátlanság) petézik, de petéik nincsenek megtermékenyítve, belőlük csak herék fejlődnek.

A méhcsaládokon belül fantasztikus munkamegosztás érvényesül, ami nemi alapon történik. A hím egyszeri szerepe a termékenyítéssel véget ér, az anya folyamatosan petéket termel, a dolgozók pedig az ivadéknevelés feltételeit teremtik meg (sejtépítés, takarítás, tájolórepülés, gyűjtés, hőszabályozás, védekezés stb.).

Gyűjtés során a méh téli élelemraktárát tölti fel, amelynek egy részét az ember elveszi, s ez a méhészkedés alapja, illetve haszna.

A begyűjtött virágporttáplálékul, főképpen a fiasítás eleségének készítésére használják, a nektárból mézet készítenek, s rossz időben a mézkészletet vízzel hígítva fogyasztják. A vizet nem raktározzák, szükség szerint használják, melynek a hőszabályozásban is van szerepe (párolgása révén hőt von el).

Méhészgyűlés Kötcsén

Különféle fák rügyeinek (főleg nyár) ragacsos, gyantás váladékát a mézszurkot (propolisz) a nyár meleg napokon gyűjtik és a kaptárak repedéseinek betömésére használják, mely kifejezetten gyógyhatásáról ismert.

A gyűjtés és méztermelés eredménye függ a virág fajtájától, a virágok mennyiségétől, a méhlegelő leterheltségétől, a kaptártól való távolságától, a virágpor mennyiségétől és minőségétől, valamint a nektár mennyiségétől és sűrűségétől.

Kezdetben feltehetőleg nem a ház körül tartották a méheket, nem gondozták, hanem az erdőben a fák odvábán tanyázó méheket fosztották ki. Később kivésett fatörzsből készítettek erdei odú utánzatot, amit tönknek, vájt üregnek (alveus) neveztek és mézzel együtt vitték haza. A XI. században már bizonyos, hogy a ház körül tartották őket, mert már kasonként számolják a méheket. A kas vesszőből, szalmából vagy gyékényből font méhlakás. A deszkából készült keret nélküli méhlakás volt a köpű, amit a mozgatható keretekkel felszerelt kaptárak váltottak fel.

A méhészet fejlődését igazán három nagy találmány, a különféle keretes kaptárak, a műlép és a mézpörgető lendítette fel.

Kötcse fekvése, domborzata és mikroklímája mindig kiváló lehetőséget nyújtott a méhészkedésre. A méhek csodálatos világa sok kötcsei ember érdeklődését keltette fel ezek megismerésére, s többeket kifejezetten a megélhetés javításának vágya indított a velük való foglalkozásra.

Az állatösszeírások alig tesznek említést a méhészetekről. A legrégebbi adat 1895-ből való, akkor Kötcsén 133 méhkas volt. Az 1911-es összeírása nem vette számba a méheket, míg 1935-ben 448 méhcsaládot írtak össze. 1966-ban csak 89 családot számláltak, ami közel egyezik a jelenlegi létszámmal.

Kitartó, szorgalmas munkájukkal a kezdő kötcsei méhészek már korán szép eredményeket értek el, munkájuk országosan is ismert lett. 1928-ban Schumann Ádám a Somogy Vármegyei Gazdasági Egye sület által Tabon rendezett mezőgazdasági kiállításon méhészeti termékeivel vett részt, ahol elismerő oklevéllel tüntették ki.

A „Méhtenyésztés" 1936. október 15-i száma arról számol be, hogy a kötcsei méhész csoport megrendelésre különböző méretben keretléceket szállít. A rendeléseket a keretléc gyártó csoport megalapítója és vezetője Lőrincz János vette fel, aki nagyon aktív, sokoldalú ember volt, műlépet is préselt saját és méhész társai részére.

A méhészek elméletileg is igyekeztek megalapozni munkájukat, ezért 1937-ben meghívták Gaál Imre méhészeti szakfelügyelőt Gödöllőről, aki több továbbképző szakmai előadást tartott.

Az említett előadás-sorozat meggyőzte a méhészeket arról, hogy több termelést, eredményesebb munkát csak a kaptáras méhészkedéstől remélhetnek. Az iparos-méhészek kaptárakat kezdtek el készíteni. A kaptárkészítés terén Farkasinszky Vilmos és Gyöngyösi (Heiser) András járt az élen, akik zsúp­ból és nádból préselték a kaptárakat, melynek vasvázát Anders János kovács készítette.

Legkorábban Schumann Ádám (1844-1948) kezdett méhészkedni, a méhészkedést mindig magas szinten művelte. Földműves ember volt, de minden új technológia és újítás érdekelte, amit igyekezett is kis gazdaságában megvalósítani és hasznosítani.

24 éves amikor az első rajokat Nagycsepelyről megveszi. Kitartó, szívós munkával 1928-ban már 113 db Meiser családdal telel be. A rendkívül hideg télben ugyan majd 50%-os kárt szenved, de ez kedvét nem veszi és tovább dolgozik. Apjával, id. Schumann Ádámmal maguk készítik kaptáraikat és szin­ tén ők készítik a szükséges műlépet is. A kaptárak megóvása érdekében méhesházat építenek.

Munkáját vője Trimmel Vilmos folytatta, amit az ő vője Szakái József jelen pillanatban is 25 családjával eredményesen végez. 1986/87-ben elvégezte az egy éves zalaapáti méhészeti tanfolyamot, méhész szakmunkás bizonyítványt szerez és a körzet méhegészségügyi felelőse.

Az említetteken kívül kiemelkedő méhész volt Csupor László (akinek méhészetét apósa, Zab Ferenc kasos méhészete alapozta meg, halála után pedig leánya, Csupor Rózsa kezelte), Landek András és fia Lajos, Dénes József, Cservenka Pál, Ódor István és Tegzes Elemér.

Hosszabb-rövidebb ideig, több-kevesebb méhcsaláddal foglalkoztak: Krukk István, Menegáti István, Veszprémi Sándor, Garas Henrik, Anders Károly, Polcz István, Gébel János, Ősz József, Gébel Henrik, Tapolcai József, Jakab András, Heider János, Haász János, Papszt Attila, Presser Nándor, Schumann Vilmos, Dombori Imre, Papp Jenő, Reichert Ádám.

A nagyüzemek létrejöttével a méhészkedésben is problémák jelentkeztek. Sok gyümölcsfát és akácot vágtak ki, a korszerű növénytermesztéssel (korai tarlóhántás) a tisztesfű szinte kipusztult, eltűnt, el­ maradt az erről való nektárgyűjtés, pedig régen ez egy jó pörgetést tett lehetővé. Kezdetben sok kárt okoztak a gondatlan permetezések és a kemikáliák szakszerűtlen, elővigyázat nélküli használata.

A gondokat az utóbbi évek értékesítési nehézségei még fokozták, és mára csupán néhányan (Szakái József, Reichert Dezső, Szekér László) éreznek kedvet és kitartást e szép hobby, illetve foglalkozás folytatására, a fiatalabb generáció egyáltalán nem képviseli magát a jelenlegi méhészek között.

Szinte csodálatos, miképpen jött rá az ember, hogyan lehet a javára dolgoztatni a selyemlepke (Bombyx mori) petéjéből kikelt selyemhernyót, mely értékes textil nyersanyagot, a selymet termeli.

Kínában már 5000 évvel ezelőtt ismerték a selymet, tudták az értékét is, ezért sokáig titokban tar­ tották iparukat. Nagy titok volt a selyemtermelés, de jó üzlet is, mert sok kínai selyemkereskedő óriási vagyont tudott belőle szerezni. A selyem viselet, „bombyx" ruha már az ókorban ismert volt. Nagy selyemfonodák és szövödék a Római Birodalomban is voltak, de a nyersanyag gubó formájában keletről származott adó fejében. A történelmi fordulat 552-ben következett be, két szerzetes kivájt botokban elrejtve pár selyemgubót csempészett be, amit bemutattak a bizánci császárnak és elárultak, szerderfa-levelekkel lehet etetni ezek az értékesé rovarokat.

Ezt követően gyorsan elterjedt, a VIII. században már Spanyolországban, a XII. században Szicí­liában, Itáliában és Franciaországban is készítenek „hazai" selymet. A világ selyemiparának központja Lyon lett.

A selyemhernyó kényes állat, gondozása aprólékos, babramunkát kíván, mely sok fáradsággal jár. Igényli a folytonos etetést, tisztogatást, a tisztaság területén szinte bakteriológiai tisztaságot kíván. A tenyésztés sikerét a különféle járványos betegségek („álomkór", foltbetegség, penészgomba) által okozott károk nagyban befolyásolták.

A selyemhernyó csak ott tud megélni, ahol dúsan tenyészik a szeder- vagy eperfa (Morus alba és nigra).

A négyszer vedlő, harminchárom napig folyton evickélő selyemhernyó bebábozódása során begubózza magát és a gubó falát selymes fonalakkal veszi körül. A fonál fehérjeszerű anyagból (fibrin), selyemenyvből és kevés viaszból álló megszilárdult folyadék. Ez adja az igen erős selyemnek a fényét, tartósságát és nyújthatóságát (15-20%-kal meg lehet nyújtani).

Egy gubó 3000 méter hosszú selyemfonálból áll, de ennek csak kb. egyharmada, egynegyede használható, illetve gombolyítható le.

Mária Terézia idején nagy reményekkel terjedt a selyemhernyó tenyésztés, mint házi foglalkozás. Tolna, Baranya és Somogy megye az 1830-as adatok szerint élen járt a selyemhernyó tenyésztésben, melynek központja Szekszárd volt. Nemzetgazdaságilag komoly jelentősége mégsem tudott lenni. A XIX. század végére az egész világon lehanyatlott a selyemtermelés, mert vetélytársa a műselyem végérvényesen háttérbe szorította.

A peteellátás szervezett volt, a baja tenyésztési felügyelőség petedobozokat adott ki, melyből dobozonként 17 000 hernyó lehetett felnevelni és 30-35 kg gubót nyerni (500 gubó = 1kg). A gubóbeváltás állami monopólium volt. 5 kg. gubó (nemzetközi nevén kokon) adott 1 kg selyemfonalat.

Kötcsén tudomásunk szerint elsőként 1934-ben Anders Ilona hozatott petéket, amit kikeltetett és az igénylők között szétosztott. A keléshez szükséges megfelelő hőmérsékelt biztosítása végett a keltetéshez fűteni kellett. A hernyók nevelésével 4-5 család foglalkozott, többek között Lovász Józsefék és Tegzes Elemérék. A hernyók bekötése után a gubókat Tabon adták le.

Ez idő tájt a faluban, valamint Karád, Meggyes és Szárszó felé vezető út mellet végig szederfák álltak és ezekről biztosították a hernyók egyetlen táplálékát a szeder illetve eperfa levelet.

1943-ban a kötcsei leventecsapat Lándoki Vilmos leventeparancsok irányításával kapott megbízást két doboz selyemhernyó felnevelésére. A kikelt hernyókat a volt Fülöp-féle kocsma padlásterében helyezték el. A leventék szorgalmasan gondozták és szedték a szederfa leveleket a szépen fejlődő hernyóknak. Ám egy alkalommal amikor a csapat a Sagarban gyakorlatozott, a jobb levegő biztosítása érdekében a nyitott szellőzőnyílásokat az őrség rövid időre felügyelet nélkül hagyta és ezalatt egy verébcsapat iszonyú pusztítást végzett a már bebábozódásra készülő hernyókban.

A tabi átvevőhelyre így csak kevés gubót tudtak szállítani. Mivel a számításuk nem jött be, a lelkesedésük is alábbhagyott, a tenyésztést befejezték.

A háború után az iskola tanulói Farkas Gábor tanító irányítása mellett még utolsó próbálkozásként közösen neveltek hernyókat és a kapott pénzt kirándulásra fordították. A munka a Sárközy kastélyhoz tartozó melléképületben folyt, amit azóta már lebontottak.

A kötcsei selyemhernyó tenyésztés rövid kálváriája ezzel ért véget, s ami szomorú, hogy időközben az útszéli eperfák is a kivágás sorsára jutottak.

Állategészségügy

Az állattenyésztés színvonalát a haszonállatok vonatkozásában azok termelési és jövedelmezőségi mutatóival jellemezhetjük a legszembetűnőbben. A gazdaságosságot befolyásoló tényezők közül az eredményes termelés nélkülözhetetlen feltétele az állati szervezet és a környezet dinamikus egyensúlyi állapota, az egészséges környezet, az egészség. Az átmenetileg vagy tartósan kóros irányba módosuló egyensúlyi zavar eredménye a betegség, mely jelentős termeléscsökkenéssel és gazdasági veszteséggel jár.

Az állatállomány szűkebb környezetét a háziasítás óta az ember alakítja, melytől a termelése és egészségi állapota függ.

Az állatbetegségek az állatvilág és az emberiség kialakulásával létezésével feltehetően egyidősek. Már különböző régészeti leletek is utalnak, de a legrégebbi írásos emlékek még gyakrabban tesznek említést állatbetegségekről, azok kártételéről, sőt az azokkal kapcsolatos hiedelmekről.

Kezdetben a betegségek és járványok fellépését, megszűnését emberfeletti lényeknek, istenek haragjának, démonok rosszakaratának tulajdonították, később a bolygók együttállásával és csillagjóslásokkal magyarázták.

Az ókor nagy természettudósai Hippokratész (i.e. 460-377) és Arisztotelész (i.e. 384-322) is keresték a betegségek eredetét és arra a felismerésre jutottak, hogy a természet és a betegség megismerése nem a spekuláció, hanem a megfigyelés, a tapasztalás és a következtetés révén lehetséges. Az állatjárványokat figyelve már ők is foglalkoztak a megelőzés gondolatával, hangsúlyozták a vesztegzár és a karantén szükségességét a beteg állatok elkülönítésére. E tekintetben szigorú rendszabályokat is életbe léptettek, amit az ember fertőző betegségei elleni védekezésben — főleg a pestis ellen — csak a középkorban kezdtek alkalmazni.

A gyógyítás tudományának megalapítója Hippokratész a „primum non nocere" — elsősorban ne ártsunk — híres és elismert aforizmájával az állatgyógyítás alaptézisét is megadta.

Az állatgyógyászat (állatorvostudomány) megalapítójának mégis inkább Arisztotelész tekinthető, aki az állatok rendszertanáról írt ismert munkáján kívül leírta a lovak, szamarak, sertések, kutyák, halak, méhek akkor ismert betegségeit és gyógyításukat. Már az ókorban felmerült a fertőző anyag (contagium) fogalma. Marcus Terentius Varró (i. e. 116-27) utalt először Rerum rusticarum libri tres munkájában a fertőző betegségek ragályos voltára illetve, hogy azt láthatatlan élőlények, apró „férgek" idézik elő.

Később Lucius Iunius Moderatus Columella (I. század) már szülészeti segélynyújtásokról és különféle sebészeti gyógymódokról (vérzéscsillapítás, sebellátás, égetéses gyógymód, kasztráció, véres és vértelen módja) tesz említést és ő nevezte el a sertés, a juh, a szarvasmarha gyógyítóját „veterinarius"-nak.

Az ókori állatgyógyászati ismereteket az arabok mentették át a középkorba, mely különösen a lógyógyászat területén rendelkezett nagy hagyományokkal.

A középkorban az állatgyógyászat főleg katonai célokat szolgált, megtestesítői a patkoló kovácsok és a felcserek voltak.

A haszonállatok kezelését falusi gyógyító-orvosló kuruzslók (kovácsok, pásztorok, kanászok, dögnyúzók) és boszorkányok végezték, többnyire babonán, ráolvasáson, füstölésen alapuló régi gyógyító módszerekkel, míg a vérvétel, vérbocsájtás, köpölyözés a sebész-borbélyok feladata volt. A füstöléses gyógymód tulajdonképpen a fertőtlenítés legkorábbi és legegyszerűbb eljárásának is tekinthető, mellyel kezdetét veszi a járványos betegségek elleni védekezés legkezdetlegesebb eljárása. A füvekkel gyógyítás is a legnépszerűbb foglalatosságok egyike volt, de valószínű, hogy a húslátók, a húsvizsgálók is megelőzték a „baromorvosokat" a „lódoktorokat".

A középkor végéig az orvosok embert és állatot egyaránt gyógyítottak, hisz régóta ismert volt, hogy egyes betegségek nemcsak az állatok közt terjedhetnek, hanem megbetegíthetik az embert, illetve emberről átterjedhetnek az állatokra is (zoonosisok).

Ez a felismerés, valamint a különböző nagy állatjárványok okozta éhínségek az emberek figyelmét újból az állatjárványok okozóira, a betegségek megelőzésére és a védekezésre fordította. Óriási lépés volt a fertőzéságensek: baktériumok, gombák, vírusok, paraziták felfedezése — az első élő fertőző anyagot valószínű Leeuwenhoek (1632-1720) látta meg saját készítésű mikroszkópjával — az általuk okozott fertőző betegségek felismerése, majd a fertőző betegségek elleni specifikus védekezése, a védőoltások (vakcinák és szérumok) kidolgozása és alkalmazása.

Ezzel egyidőben a gyógyhatású szerek egyre nagyobb skálája vált ismertté, mely megkövetelte, hogy alkalmazását szakember végezze, aminek elengedhetetlen feltéttele az állatorvosképzés mielőbbi beindítása volt.

Az állatorvosképzéshez tehát a reneszánsz korban elindult természettudományi forradalom vezetett el, amikor felismerték, „hogy az ember valamely nyavalyára ráismerhessen az állati testnek minden részeit (minden tsinyát) és azok közül mindegyinek rendeltetését ismerni, hogy pedig a nyavalyát meggyógyíthassa, arra az orvosi szereknek nem csak nevét, hanem mindegyiknek erejét és tulajdonságát is tudni szükséges" 3

A XVIII. század második felétől fokozatosan meg is alakultak az európai állatorvosképző iskolák („baromorvososkola") és Magyarországon is előtérbe került az állatorvosképzés szükségessége.

1787-ben II. József utasítására a m. kir. helytartótanács rendeletére a pesti egyetem orvosi karán az állatgyógyászat számára rendkívüli tanszéket szerveztek. Az állatorvosok száma azonban továbbra is elégtelen volt, ezért 1851-től beindult az önálló állatorvosképzés az orvoskari tanszék önálló pesti állatgyógyintézetté (Állatorvosi Akadémia) alakulásával, mely 1899-ben főiskolai, 1962-ben pedig egyetemi rangot nyert és Állatorvostudományi Egyetem lett.

Az állatorvosképzés beindulásával fokozatosan kiépült a magyar állategészségügy szervezete.

Meglehetősen nehéz helyzetben vagyok, ha Kötcse állategészségügyéről, az állatgyógyítás rég­múltjáról próbálok írni, mivel nem rendelkezünk olyan régészeti tárgyakkal és írásos hagyatékokkal, melyeket a helyi gyógyító gyakorlatnak tarthatnánk.

Nincs tudomásunk, illetve nem minősíthetjük kötcsei sajátosságoknak mindazokat a sorscsapásokat, állatjárványokat amelyek esetenként az egész országon keresztül vonultak, s közben természetesen elérték településünket is. Éppen ezért egy ilyen kis község állategészségügyének történetét nehéz, szinte lehetetlen kiragadni egy ország egészének, főleg a régiónak a helyzetéből, hisz Kötcse állategészségügye az ország állategészségügyének csupán parányi része.

A történeti visszatekintés során azt tudom bemutatni, hogyan, milyen módon illeszkedett be és milyen szerepet játszott Kötcse az ország állategészségügyének kiépült szervezetében.

A állategészségügyet a közegészségügytől 1867-ben választotta el a független magyar minisztérium és utalta a földművelés- ipar-, és kereskedelmi minisztérium hatáskörébe.

Eleinte az állategészségügyi rendészet csak a konkrét veszéllyel fenyegető állatbetegségek ellen küzdött. Az alábbiakban néhány ilyen jellegű intézkedésekről teszek említést.

Egy 1882-es miniszteri körrendelet alapján a vármegyebeli összes marhalétszámot a téli állásokból a legelőkre való hajtás előtt állatorvosilag megvizsgálták.

1884-ben az alispán azt jelenthette, hogy „hasznos háziállataink közegészségügyi állapota folyton igen kielégítő". 1885. február 7-én az alispáni jelentésben már ez áll:,, Ragadós száj- és körömfájás mint ragadós kór jellegét fenntartva szűnni nem akar, a földművelés,- ipar- és kereskedelmi miniszter a vármegye összes marha, juh, sertés állományainak 30 nap alatti megvizsgálását rendeli el"

1886/41653. számú miniszteri rendelet szerint „a m. kir. állami állatorvos úr kötelmei közé tartozván, hogy marhaállásokat, legelőket, marhaistállókat időközönként állategészség rendészeti szempontból megvizsgálja."

1887.: „Nyilvános és közhelyek, vágóhidak, piaczi czikkek áruba bocsájtott étel-ital neműek felett az orvos rendőri ellenőrzés s vizsgálatok rendszeresen végeztetnek."

1888-ban arról számol be az alispán, hogy sok helyen a szatócsoknál titkos engedély nélküli gyógyszerárusítás folyik, azokat elkobozták és törvényes eljárást kezdeményeztek ellenük.

Ha a közelgő községeket megvizsgáljuk járványos betegségek szempontjából, a helyzet nem volt megnyugtató. 1889-ben ragadós száj- és körömfájás lép fel a szomszédos Szemes, Őszöd, Szólád és Karád községekben; 1 891-92-ben a száj- és körömfájás átterjed Kötcsére (a megyében 54 község és 17 puszta fertőzött), 1893-ban Meggyespusztán járványszerűvé vált; lépfene Kötcsén és Fehéregyházán szórványosan előfordult; orbánc több helyen, például Bálványoson, Nagycsepelyen, Őszödön járványszerű; Faluszemes, Őszöd, Kőröshegy községekben az ebek között veszettség van; Lengyeltóti járásban a szárnyasok kolerája roppant sok állatot pusztított el: takonykór Karádon és Bálványoson; 1895-ben a tabi járás kivételével már szinte minden járásban jelentkezett sertésvész (sertéspestis), mely gyorsan terjed és a sertésállomány pusztulásával jár. Megyeszerte sertéskiviteli és vásártartási tilalmat rendeltek el, de a fertőtlenítések, a szoros közegészségügyi zárlatok és a legszigorúbb óvintézkedések ellenére a járvány tovább terjedt. 1895-ben Kötcsén őröket állítottak fel, akiket fizetni kellett, hogy az idegen állatokat távol tartsák a falutól.

Az alispán az állategészségrendőri szolgálatot kielégítőnek találta és 1896. első negyedévi jelentésében elismeréssel említi ,,a körállatorvosok rendkívül fokozódott teendőit, önfeláldozó buzgalmát, odaadását".

A XVIII. században már volt marhalevél kötelezettség és a vágólajstrom vezetés is kötelező, melynek fő oka a kelet marhavésztől való félelem, valamint a hiányos köz- és vagyonbiztonság volt.

Az első állategészségügyi törvény (1874. 20. te.) is a keleti marhavész elleni intézkedésekről szólt, mely alapján a vesztegintézetekben a szolgálatot állami közegekre bízza és az önkormányzati hatóságok állatorvosainak ellenőrzésére is állami állatorvosokat helyez ki a törvényhatóságokba.

A m. kir. földművelésügyi miniszternek 38719/1890-es szabályrendelete értelmében Somogy vármegyében is elkezdődött a körállatorvosi állások létesítése. A körállatorvos a törvényhatósági állatorvosi teendőket is teljesítette, mellette köteles volt a körhöz tartozó községekben negyedévente megjelenni, figyelemmel lenni az állattartás állategészségügyi körülményeire, a vágóhidakra, hússzemlére, állatvásárokra, közös istállók fertőtlenítésére, dögterekre és a közlegelőre kerülő állatokat kihajtás előtt megvizsgálni. 1 886-tól a körállatorvos tagja a község elöljáróságának. Mivel magánállatorvosi gyakorlatot is folytathattak, a felszámítható látogatási díj esetleges megállapítása körállatorvos és a község kölcsönös megegyezésére volt hagyatva.

Az állatorvosi közszolgálatot az 1900. 17. te. államosította, nem érintvén a törvényhatósági városoknak és a községeknek azt a jogát, illetve kötelességét, hogy továbbra is külön állatorvosokat alkalmazzanak, az állami állatorvosok hatáskörébe nem utalt állategészségügyi teendők ellátására. Kiépítették a m. kir. járási-, városi-, törvényhatósági állatorvosok szervezetét, akik felett az egységes szakfelügyeletet a m. kir. állategészségügyi szakfelügyelők — élükön a főfelügyelővel — teljesítik.

A m. kir. állatorvosoknak a közszolgálat államosítása után elsősorban a szorosan vett hatósági szolgálat volt a feladatuk, a helyi állategészségügyi teendőkre a községeknek kellett állatorvos tartásáról gondoskodni.

1 899-ig 98, 1900-ban 104 állami állatorvos látta elaz állategészségügyi adminisztrációt.

1901-től 641 m. kir. állatorvosi állás szerveződött, melyből 331 állami állatorvosnak adott a földművelésügyi miniszter felhatalmazás alapján a helyi teendők ellátására részben állandó, részben ideiglenes engedélyt, hogy az állatorvosi szolgálat országszerte minél teljesebb és sikeresebb legyen. Az állami állatorvosokon kívül pl. 1896-ban 782 letelepedett állatorvos közül 194 vármegyei-, 92 törvényhatósági- városi- 91 rendezett városi-, 77 községi-, 152 kör- és 176 magánállatorvos volt.

Az állatorvosoknak átlagosan 254 községet kellett ellátni. Az államosítás előtt 26 000 nagyállat (ló, szarvasmarha), az államosítás után 15 000 nagyállat jut egy állatorvosra.

Állategészségügyi igazgatás vonatkozásában az alispán hatáskörébe főleg csak a súlyosabb járványos állatbetegségek (keleti marhavész, baromfipestis, kolera, ragadós száj- és körömfájás) esetén a zárlatok elrendelése és azok alól való felmentések engedélyezése tartozott, a főszolgabíró hatásköre ennél kiterjedtebb volt.

A főszolgabíró állategészségügyi szakközege a járási állatorvos volt, aki az észlelet hiányosságokról a főszolgabírónak tett jelentést, aki e jelentés alapján intézkedett. Ragadós állatbetegség esetén természetesen az állatorvos is intézkedhetett.

Az állatszállításokat — a vármegyében pl. 1911-ben 67 vasúti rakodó állomás volt, ahol állatorvosi vizsgálat mellett szállítottak — a főszolgabíró ellenőrizte és gondoskodott arról is, hogy az állatvásárokon a vásárt rendező község állatorvost is alkalmazzon, különben az állatorvost ő maga rendelte ki természetesen az illető község költségére.

A vágóhidak létesítésére a főszolgabíró adott engedélyt, de gondoskodott arról is, hogy a fogyasztásra árusított hús egészségügyi szempontból kifogástalan legyen. Ha a községben nem volt állatorvos, képesített húsvizsgálót kellett tartani, de ezt a teendőt a községi orvos is elláthatta. Viszonyítási alapként említem csupán, hogy az 1911. évi felmérés szerint a vármegyében 61 közvágóhíd, 154 ma- gánvágóhíd volt és csupán 21 állatorvos, 11 orvos és 135 képesített húsvizsgáló végezte a húsvizsgálatot. Ha egy községi, vagy körállatorvosi állás megüresedett a főszolgabíró hirdetett pályázatot, ő jelölte ki a választható személyeket és gondoskodott a pályázat lefolytatásáról is.

A pályázaton nyert állatorvost a főszolgabíró életfogytiglan nevezte ki, ha kezébe esküt tett, melynek ez volt a szövege:

„Én, esküszöm, hogy körállatorvosi állásommal járó kötelezettségeimet lelkiismeretes pontossággal teljesítem. Isten engem úgy segéljen."

Fizetését és útiátalányát az ebadóból fedezte a község. Az állategészségügyi kihágásokban is elsősorban a főszolgabíró járt el.

Beteg állatok húsának a felhasználása, a beteg állatok levágása, vagy munkára való felhasználása és ezek esetleges anyagi kihatásai ügyében való döntés szintén az ő hatáskörébe tartozott.

A községek és a felsőbb hatóságok között a főszolgabíró volt az összekötő kapocs. A rendeletek a főszolgabírón keresztül kerültek le a községekhez és a községek válaszai is csak rajta keresztül jutottak el a felsőbb hatóságokhoz. A főszolgabíró havonként összefoglaló jelentéseket terjesztett az alispánhoz, aki ebből a forrásból szerezte információját és állította össze a közgyűlés számára negyedéves jelentését.

A közeli községek közül legelőször Karád kezdeményezett egy közös körállatorvosi állás létrehozását a szomszédos községek támogatását várva és kérve, de akkor a kötcsei képviselőtestület a már egyébként is sok pótadóra hivatkozva anyagi hozzájárulását elvetette.

A karádi körállatorvosi állás szervezését végül a belügyminiszter 1904-ben hagyta jóvá, így a Karád, Köttse, Csepely, Túr, Visz, Andocs, Fiad községekből szervezett kör Herczfelder Izidor volt gamási községi állatorvos megválasztásával csak folyó év augusztusában lett betöltve.

1907. második félévétől Faluszemes székhellyel szintén állatorvosi körzetet alakítottak a szomszédos községek: Szárszó, Szólád, Teleki, Szemes, Őszöd, Lelle, Boglár, Látrány Kőröshegy, kereki, Zamárdi, Endréd és Csepely, Túr, Visz részvételével (a három utóbbi község átkerült ebbe a körbe) és állatorvosuk Kukuljevic József m. kir. állatorvos az Állatvédelem című lap szerkesztője lett.

Somogy vármegye 1912-ben az állategészségügy rendezéséről szóló törvény értelmében az összes községeire vonatkozóan szabályrendeletet alkotott az állategészségügyi körök kialakításáról és a körál­latorvosi állások újjászervezéséről.

Kötcse a XXVII. számú körbe lett besorolva Felsőmocsolád, Fiad, Kisbárapáti, Nagycsepely, Somogytúr, Visz és Karád községekkel. A körzet székhelye Karád lett, a körállatorvos pedig akkor Hajdú Izsó volt, aki feltételezésünk szerint magyarosította nevét Herczfelder Izidorról.

Hajdú Izsó távozása után helyére 1913-ban Bíró Géza került, aki 1886. június 2-án Kötcsén született, kilenc testvére volt, apja Kopácsi Bíró Géza, kötcsei kisbirtokos.

Iskoláit Kanizsán és Budapesten végezte, az Állatorvosi Főiskolán 1911-ben kapott oklevelet. Működését Keszthely mellett Balatonszentgyörgyön kezdte mint magánállatorvos, majd rövid ideig az erdőcsokonyai, Hajdú Izsó távozása után pedig a karádi körzetbe választották meg körállatorvosnak. A nagy körzetet az akkori útviszonyok mellet lóháton és lófogaton tudta csak ellátni, sokszor két napig nem kerül ágyba, útközben a fuvarossal együtt a kocsin aludtak. 1915-ben katonai szolgálatra a krakkói katonai kórházba vonult be és az I. világháborúban mint állatorvos főhadnagy vesz részt. A háborúból visszatérve körzetét betegségéig, illetve fiatalon (45 éves) 1931. november 11-én bekövetkező haláláig tisztességgel ellátta.

Az 1912-es körrendezés a szomszédos balatonszemesi (XXIV. számú kör) körzete is módosította, a körzethez a következő községek tartoztak: Balatonszemes, Balatonboglár, Balatonlelle, Balatonőszöd, Látrány,Szárszó, Szólád, Teleki, Kőröshegy, Zamárdi, Endréd. 1925-től Balatonszemes állatorvosa De Chatel Vilmos.

1925. október 20-án a Kötcséhez tartozó Póca-pusztán egy Márkus Jenő nevű magánál latorvos írásos jelentése alapján lépfenét állapítottak meg, de nevével később nem találkozunk, és nincs további információnk, hogy hol teljesített szolgálatot.

A Somogy vármegyei törvényhatósági állatorvos ebben az időszakban Dr. Varga Sándor volt, a tabi járási állatorvos pedig dr. Schmotzer Bertalan. A járási állatorvos 1925. IV. 24-én Kötcsén tett ellenőrzést és a tavaszi haszonállatvizsgálat lefolyásáról, az észlelt hiányosságokról az alábbiakat jelentette a főszolgabírónak: „az ellenőrzés programszerűen lefolyt. Az előfogatok megjelentek. Kötcse községben az állatösszeírás pontos. A marhalevél kezelés jó. A vágóhely megfelelő. A dögtér kerítése és kapuja javításra szorul."

1928-ban ismét újjászervezték az állategészségügyi igazgatás szervezetét, az államosított állatorvosi szolgálat azonban a törvényhatóságokkal és a közigazgatási bizottságokkal szemben továbbra is bizonyos fokú alárendeltségi viszonyban maradt.

A II. világháború előtt 1937-ben még egy alkalommal rendezték, átszervezték, bővítették a körök számát és 39 kör lett kialakítva.

A XXXVII-es számú körhöz Karád székhellyel Bonnya, Fiad, Kötcse, Nagycsepely, Somogytúr, Visz, Kisbárapáti tartoztak. A karádi körzet — Kötcse község—akkori állatorvosa dr. Szűcs Mihály volt.

A századfordulótól az 50-es évekig Kötcsén és a környező községekben felváltva találkozunk takonykórral, lépfenével, száj-és körömfájással, sertésorbánccal, sertéspestissel, rühösséggel, ivarszervi hólyagos kiütéssel, kolerával, baromfipestissel és veszettséggel kisebb, vagy nagyobb járványok formájában. A lépfene, majd a sertésorbánc, később a sertéspestis és a baromfipestis ellen elkezdődtek a védőoltások (szérumok, vakcinák), s mind gyakoribbá válásukkal a járványhelyzet javult, a károk csökkentek. Az 1910-11. évi száj- és körömfájás járvány helyhez kötésére a leghatékonyabb intézkedésnek a beistállózást követő mesterséges befertőzés bizonyult. Az elrendelt befertőzést karhatalom igénybevételével végezték és természetesen nagymérvű forgalmi korlátozást vezettek be a vészkerületekben, az állatvásárokat betiltották és 5 hétig vészbiztos minőségbe egy m. kir. állatorvost rendeltek ki a területre. Ennek ellenére a száj- és körömfájás az egész megyében (212 község fertőződött) elterjedt, bár enyhe lefolyású járványként mely gyorsan gyógyult, de súlyos komplikációk, szövődmények kíséretében. Fő­leg a bőrbetegségek száma nőtt, ezért nagy mennyiségű fertőyött tejet kellett megsemmisíteni.

A járvánnyal kapcsolatosan az alispán 1911-ben a következőképpen tesz jelentést a közgyűlésnek: „Felemlítem még, hogy a ragályos száj- és körömfájás fellépése és elfojtása körüli küzdelmemben a vármegye hivatalos állatorvosi kara (m. kir állatorvosok, községi-, és körállatorvosok) elégtelennek bizonyult, miért is a körállatorvosok létszámszaporításának és működésüknek az állami állatorvosokéval való összhangba vonását szükségnek tartom."

A vármegye 283 községében ez a járványhullás kb. 3 millió korona kárt okozott. A megbetegedések és elhullások (főleg szopóskorú állatok) száma a záró eredmény szerint a következő volt:

A vármegye állategészségügyi gondjairól viszonylag reális képet kapunk, ha megvizsgáljuk, hány községet érintett pl. az 1914-es és az 1915-ös években jelentendő fertőző állatbetegség, mely az alábbi összesítésből kitűnik:

Az I. világháború után a a házi állatállomány nagyon lecsökkent, egy 1916-os adat alapján a lóállomány 26%, a szarvasmarha 20%, a sertés 21%, a juh 12% apadást mutatott.

A II. világháborút követően 1947. augusztus 1-én a kötcsei állattartók örömére községünkben telepedett le dr. Hegedűs Géza, mint magánállatorvos. Személyében ő volt az első kötcsei székhellyel szolgálatot teljesítő állatorvos, aki két szomszédos kolléga körét kisebbítve ellátta Kötcsét, Nagycsepelyt, (előzőleg dr. Szűcs Mihály karádi körzetéhez tartoztak), Szóládot és Telekit (a kőröshegyi állatorvosi körhöz tartoztak, ahol dr. Molnár Imre volt az állatorvos).

A szomszédos kollégáknak nem esett jól a fiatal állatorvos megjelenése, de mindvégig nagyon korrekten viselkedtek és befogadták.

A fogadtatása Kötcsén is szívélyes volt, jó támogatókra talált Deák Béla, Csapiáros Imre, Bíró András és Trimmel Henrik személyében.

1947. telén egy ezüstkalászos tanfolyam volt Kötcsén, ahol előadóként szerepet vállalt, de a gazdakör sikeres műkedvelő előadásaival is járta a környező községeket.

Kezdetben a malom melletti sarokházban lakott, majd nősülése után költözött a Reichert Ádám (Miklós-kúria) féle házba. 1948. augusztus 1-én dr. Szűcs Mihály Kaposvárra költözött és helyére dr. Hegedűs Gézát nevezték ki körállatorvosnak Karádra. Karádról még 3 évig ő látta el Kötcsét és Nagycsepelyt.

A tanácsrendszer kialakulását követően a körzeti állatorvosok a megyei tanácsok fennhatósága alatt, a járási körállatorvosok irányítása mellett a járási mezőgazdasági osztályok alkalmazottai.

1968-től megyénként megalakultak az önálló Állategészségügyi Állomások és a mai napig, mint az állategészségügy megyei hatósági szakközegei működnek. Az igazgató-főállatorvos irányítása alá tartoznak a városi, a járási — ma kerületi — főállatorvosok, akik a beosztott körzeti állatorvosokkal a közvetlen munkakapcsolatot tartják.

Ezzel párhuzamosan épült ki az állomás igazgató-főorvosának az egyetértésével, hozzájárulásával és szakmai felügyelete mellett a nagyüzemek alkalmazásában álló üzemi állatorvosi hálózat.

1990-től az önkormányzati választások után a termelőszövetkezetek gyengülésével az üzemi állatorvosok száma csökkent, és ma két új típusú ellátási forma lett ismertté, az önkormányzati és a magánállatorvosi státusz, a megmaradt hatósági állatorvosok mellett.

1951-ben újra lett helyi állatorvosa Kötcsének, miután községünk székhelyével Kötcse, Nagycsepely, Teleki községek ellátására önálló állatorvosi kört szerveztek, melynek első körállatorvosa dr. Kiss József lett. Nős, akinek a felesége a műkedvelő csoport aktív segítője és szereplője volt. A Lux Henrik (dolláros) féle — ma Spekker — házban laktak. Sertéseket tartott, de a tömegoltások során a fogóemberek elmondása szerint az állatokat az ajtóhoz kellett vinni, csak ott oltotta be azokat, az ólba nem szívesen ment be. Kötcséről tudomásunk szerint 1955-ben Kisbérre távozott.

Követője dr. Héher István volt, aki a kötcseiek emlékébe, mint lókedvelő maradt meg. Saját lova volt, lóháton és csézán közlekedett, így látta el munkáját. Szintén a Spekker féle házban lakott. Rövid kötcsei szolgálat után 1957. tavaszán a marcali járásba került.

Távozását követően 1957. április 1-től dr. Hollósy Vince lett kötcsei körállatorvos, aki 1976-ig közel két évtizeden keresztül látta el nehéz feladatát. Kötcsei szolgálati idejére esett a termelőszövetkezetek újjá alakulása, a szövetkezeti és közigazgatási egyesülések, valamint az ún. „háztáji" gazdaságok kialakulása. A tsz-ek egyesülése után 1975-től hatósági jogkörrel megbízott üzemi állatorvosként dolgozik, majd 1976. június 1-jével munkahelyet változtat, családjával Siófokra költözik és városi állatorvos lesz. Később nyugdíjba vonulásáig ő a kerületi főállatorvos.

1976. június 1-jétől Kötcsén letelepedve, Kötcse székhellyel a balatonszárszói Egyesült Vörös Csillag Mgtsz tagjaként e sorok írója, dr. Feledy Gyula lett a területet ellátó állatorvos üzemi állatorvosi státusszal.

Kezdetben Kötcse, Nagycsepely és Teleki községek háztáji állományának állatorvosi- ellátását, mint hatósági jogkörrel megbízott üzemi állatorvos végezte, később ez kibővül Szólád községgel. Körzetében az állatorvosi feladatok mellet kezdettől fogva végzi a szarvasmarhák szaporodásbiológiai ellá ahol koncentrálódó, intenzíven tartott fogékony állományok vannak. Ennek reális veszélye folyamatosan fennáll, megelőzése állandó, magasszintű járványmegelőző szolgálatot követel.

Századunk második felétől az állatorvostudomány fejlődésének megfelelően a gyógyítások, gyógykezelések fegyvertárába már a legújabb gyógyszerek (antibiotikumok, szulfonamidok, hormonok stb.) oltóanyagok (szérumok és vakcinák) és diagnosztikumok is rendelkezésre állnak.

Ha a fertőző betegségek elleni specifikus védekezések (védőoltás, szérumterápia) történetét áttekintjük, megállapítható, hogy a járványos betegségek terjedésének lassítására, illetve megszüntetésére az egyik legmegfelelőbb eszköz a járvány kezdetén alkalmazott szérumterápia volt.

A szérumterápia azon a régi tapasztalaton alapult, hogy a megbetegedett állatok egy része átvészeli a járványt és az ilyen betegségen átesett szervezet ellenanyagot termel, mely a vérsavóban megjelenik. Ezt a vérsavót egy fertőzött állatba juttatva enyhíti a megbetegedéseket és növeli a túlélők arányát. Ennek ismeretében, ezt kihasználva, egy adott kórokozóval szemben mesterséges hiperimmunizálással magas titerértékű szérumokat állítottak elő és meghatározott idejű alkalmazásukkal hatásos passzív védelmet lehetett a kezelt egyedeknél elérni.

A mai járványvédelmi felfogás a preventív védekezést helyezi előtérbe, amikor a veszélyeztetett populációkat, vagy egyedeket a kórokozó élő, de csökkentett virulenciájú (attentált) törzséből készült, vagy elölt (inaktviált kórokozót tartalmazó, ellenanyagtermelés kiváltására (aktív) immunizálás) szolgáló oltóanyagával (vakcina) oltunk (vakcinázás).

Egyes fertőző betegségek esetében a betegség megszüntetésére, felszámolására a megbetegedett egyedek kiirtását kell preventív védekezésként alkalmazni, mert csak ez jelenti a betegségnek az országból való teljes kiirtását (eradikációs program).

Az idők folyamán a fertőző betegségek elleni védekezés módszere a tudományos ismeretek színvonalának megfelelően változott, mert például a két veszélyes fertőző betegség, a sertéspestis, és a száj- és körömfájás esetében a század első felében a mesterséges befertőzés, az átvészeltetés bizonyult a leghatékonyabb intézkedésnek, az 50-es években a védekezés fegyvertárából a hiperimmun szérum került bevetésre, a 60-as, 70-es években a vakcinázás, napjainkban pedig jól megindokolható okok miatt a fertőzött és a megbetegedett egyedek kiirtása az egyetlen út a járvány megszüntetésére.

Az állategészségügyi munka hatékonyságának és színvonalának a fokozására a szükséges felmérő és diagnosztikai vizsgálatokat az Állategészségügyi Intézetek végzik. A munkaszüneti és ünnepnapokra is kiterjedő állategészségügyi ellátásokat az állatkórházak és a szervezett állatorvosi ügyeletek biztosítják.

Összességében az állatorvosi munka végső célja tehát főleg az állattenyésztésen keresztül segíteni az élelmiszergazdaságot, hogy minél több, jobb minőségű, olcsó állati terméket, minél rövidebb idő alatt állítson elő. Az állatorvos állatorvosi képesítése és ismerete alapján egyre inkább az élelmiszerhigiénia művelője is, hisz felel az élelmiszerek helyes kitermeléséért, tartósításáért és forgalomba hozataláért.

Az iparszerű állattartás és az élelmiszeripar ugyanakkor jelentős környezetszennyező tényezővé vált, mert hulladékai, melléktermékei károsan hatnak az emberi szervezetre.

A különféle tömegesen jelentkező állatbetegségek megelőzése az emberi környezet védelmében nélkülözhetetlenek. Az állatorvos környezethigiéniai munkája nélkül az emberi járványok megelőzése, a fertőző állatbetegségek kivédése szinte lehetetlen lenne. A mai állatorvoslás, állategészségügyi szolgálat ezzel a környezetvédelmi tevékenységével szolgálja a közegészségügyet.

Több, mint két évtizede kiterjedt, a községeinket is érintő állatjárvány nem volt, de körzetünk jelenlegi aggasztóan alacsony állatlétszáma sajnos torz képet ad és nem tükrözi, hogy az itt végzett állatorvosi munka mennyire volt sikeres.

FORRÁSOK

BENDA Gy.: Statisztikai adatok a magyar mezőgazdaság történetéhez 1767-1867. Bp. 1973.

BENDA Gy.: A Somogy megyei adózók termése 1816-ban. Somogy megye múltjából. Levéltári Évkönyv

8.1977. BENKE J.: Demokratikus és szocialista agrárátalakulás 1945-1970. Különös tekintettel Somogyra. Pécs,

1974. BORSA L: Csepelyi falukép 1412-ből (Forrásközlés). Somogy megye múltjából. Levéltári Évkönyv 8.

1977. BÖKÖNYI S.: Az állattenyésztés történeti fejlődése Közép- és Kelet-Európában. Agrártörténeti Szemle X. 1968.

CSÁNKI D.: Somogy vármegye. Bp. 1914.

CSEPREGI P.: Magyarország szőlőtermelése, borászata és borvidékei. Szőlő-bor Inform. Bp. 1987.

CSERVENKA G.: Kötcse gazdasági és társadalmi fejlődése (szakdolgozat) Tanárképző Főiskola Pécs, 1965.

Csorba I.: Somogy vármegye ismertetése. Pest, 1857.

DERVALITS István közlése Bíró Miklósról.

BŐRÖS L.: Képe azon szarvasmarha veszélynek, mely országunkat több nemes megyéjiben uralkodott. Pétsett, 1836.

FEYÉR P.: Szőlő- és borgazdaságunk történetének alapjai. Bp. 1970.

FÉNYES E.: Magyarország ismertetése statisztikai, földirati és történeti szempontból. Pest, 1865.

FÉNYES E.: Magyarország geographiai szótára. Pest, 1851.

FÉNYES E.: Magyarországnak és a hozzákapcsolt tartományoknak mostani állapotja statisztikai és geo­ graphiai tekintetben. Pest, 1841.

FÉNYES E.: Magyarország leírása I-II. Pest, 1847.

FORNÁDY E.: A borkezelés mestersége. Bp. 1948.

Francz V.: Kötcse község története (különös tekintettel az utolsó másfél századra). (Szakdolgozat.) Állami Pedagógiai Főiskola, Történelmi Tanszék, Szeged. 1956.

GAÁL L.: A magyar állattenyésztés múltja. Bp. 1966.

HALÁSZ P.: Kötcse község monográfiája, (kézirat), Kötcse, 1934.

HANKÓ B.: A magyar háziállatok története ősidőktől máig. Bp. 1954.

Dr. Hegedús Géza levélben közölt visszaemlékezése.

Dr. Hollósy Vince szóbeli közlése.

KAISER G.: A korszerű szőlőtermesztés alapjai. Bp. 1975.

KANYAR J.: Somogyi parasztság, somogyi nagybirtok 1901-1910-ig)Somogyi Almanach 2. Kaposvár, 1957.

Kanyar J.: Somogy agrárgazdasága az 1895. évi mezőgazdasági összeírások tükrében. Somogy megye múltjából. Levéltári Évkönyv 5. Kaposvár, 1974.

Kanyar J.: Somogy megye agrártársadalma az első földreformtól a szocialista mezőgazdaságig (1920- 1949) Bp. 1980.

KECSKÉS S.: A magyarországi állattenyésztő szervezetek története (1828-1948).

KELEMEN E.: Somogy vármegye állattenyésztése az újjáéledés utján. Kaposvár, 1948.

Király I.: Fejezetek a Somogy megyei szarvasmarha tenyésztés történetéből (1848-1945-ig). Somogyi Almanach 7. Kaposvár, 1962.

KIRÁLY I.: Somogy megye lótenyésztése. Somogy megye múltjából. Levéltári Évkönyv 13. Kaposvár, 1982.

KIRÁLY I.: A mezőgazdaság gépesítésének kezdetei I-II. Somogy megy múltjából. Levéltári Évkönyv 12-13. Kaposvár, 1981., 1982.

KISS E.: Alsó-Dunántúl mezőgazdasága. Kaposvár, 1925.

KOTLÁN S.: A magyar állatorvosképzés története 1787-1937. Bp. 1941.

KOZMA P.: A szőlő és termesztése I-II.Bp. 1991 és 1993.

László Zoltán szóbeli közlése

MAGYAR E.: Településszerkezet és agrárteremlés Somogy megyében a XVIII. században és a XIX. század első felében. Somogy megye múltjáról. Levéltári Évkönyv 12. Kaposvár, 1981.

Magyar Statisztikai közlemények KSH Bp. 1938.

Magyarország földművelés ügye 1897-1903-ig

MATOLCSI J.: Háziállatok eredete. Bp. 1975.

Megyei Híradó 1882-1900-ig.

Mezőgazdasági statisztikai adatgyűjtemény (1870-1970 Községsoros adatok KSH Bp. 1970.

MIHÁLY GYULA írásos dolgozatai (növénytermesztés, gyümölcstermesztés, szőlészet).

Nagy P.: Népesedéstörténeti tendenciák a rendi társadalom korának kezdeti szakaszában Kötcsén (1771-1855). Kézirat.

PÁKÁI Z.-SÁGI K.: A szőlőművelés hatása a Balaton-környék népének életére és településére. Veszprém megyei Múzeumok Közleményei. 1971/10.

PÓR J.: Kötcse község helytörténete, (kézirat)

PROHÁSZKA F.: Szőlő és bor. Bp. 1982.

REÖTHY F.: Fejezetek a Dél-Balatoni borvidék XVIII-XX. századi történetéből 1-2. rész Somogy megye múltjából. Levéltári Évkönyv 19., 21. Kaposvár, 1988. és 1990.

ROHLWES J. M.: Baromorvoskönyv. Bétsben 1814.

SIMONFFY E.: Földművelési rendszer Somogy megye északi részén 1728-ban. Somogy megye múltjából. Levéltári Évkönyv 3. Kaposvár, 1972.

SML. Conscriptio vinearum 1772.

SML. A tabi járás főszolgabírójának iratai.

SML. Somogy megyei országos és heti vásárokról kimutatás.

SML. Kötcse nagyközség iratai.

SML. Törvényhatósági állatorvosának iratai.

SML. Törvényhatósági bizottság iratai.

Statisztikai évkönyv KSH, Bp.

Somogy vármegye Hivatalos Lapja 190l-l 945-ig.

SZAKÁL JÓZSEF szóbeli közlése a kötcsei méhészetről és a selyemhernyó tenyésztéséről.

SZÉP I.: Állategészségtan. Bp. 1984.

SZILI F.: Vásárok Somogyban (1700-1848). Somogy megye múltjából. Levéltári Évkönyv 18. Kaposvár, 1987.

SZILI F.: Somogy megye kereskedelme a kései feudalizmus korában 1700-1848. Kaposvár, 1988.

SZITA L.: A somogy megyei nemzetiségek településtörténete a XVIII.XIX. században. Somogyi Almanach 52. Kaposvár, 1993.

TAKÁCS L.: Sertésmakkoltatás Dél-Dunántúlon a XVIII. században. Somogy megye múltjából. Levéltári Évkönyv 17. Kaposvár, 1986.

TEFNER Z.: Kötcse község településtörténete. Kézirat.

TEGZES E.: írásos visszaemlékezés. Kötcse, 1993.

T. MÉREY K.: Somogy megye mezőgazdaság 1690-1848-ig Kaposvár, 1962.

T. MÉREY K.: A somogyi parasztság útja a feudalizmusból a kapitalizmusba. Bp. 1965.

T. MÉREY K.: Kötcse gazdaság- és társadalomtörténete a török időktől az I. világháborúig. Kézirat.

TÓTH T.: Szarvasmarha fajtaváltás Somogyban a századfordulón. Somogy megye múltjából. Levéltári Évkönyv 3. Kaposvár, 1972.

Történeti statisztikai kötetek. 1936-1962. KSHBp. 1976.

TRIMMEL H.: Kötcse község helytörténete.

VÁLYI A.: Magyarországnak leírása 1796.

VlNCZE I.: Magyar borpincék. Néprajzi Értesítő. 1958.

VlNCZE I.: A szőlőhegy birtoklása és rendje. Néprajzi Közlemények. 1961.

Lábjegyzetek:

1. Király /.: Fejezetek a Somogy megyei szarvasmarha tenyésztés történetéből (1848-1945-ig). Somogyi Almanach 7. Kaposvár, 1962.
2. Szita László: Somogy megyei nemzetiségek településtörténete a XVIII-XIX. században
3. Rohlwes János Miklós: Baromorvoskönyv 1814

A község iparos élete

Hegyessy József

A község ipari tevékenységének kezdetét, első nyomait megtalálni nem egyszerű feladat, hiszen ipari — elsősorban háziipari —jellegű munka már a honfoglaláskor is folyt az országban. Ipari jellegű termékek mindennapi élet szerves részeit képezték, amikor a munkamegosztás kialakulása még meg sem kezdődött. Addig ezek a termékek házaknál, a mezőgazdasági termelő munka kiegészítéseképpen készültek, részben annak kiszolgálása, részben egyéb igények kielégítése céljából. Kis túlzással azt is mondhatjuk, hogy mindenkinek kellett értenie mindenhez.

A fejlődés során a jellemzőnek mondható földművelés és az azt kiegészítő iparűzés aránya egyénenként különböző mértékben kezdett eltolódni, így különböző okokból, mint pl. földhiány, vagy egyszerűen rátermettség, megindult azok megjelenése a gazdaságban, akik elsősorban vagy teljesen az iparból éltek. Ez a folyamat döntően a napóleoni háborúk utáni konjunktúrát követően, a XIX. század második felében erősödött fel, de néhány ősrégi ágazatban, mint pl. a kovács vagy molnár, azok jellegénél fogva már évszázadokkal korábban megkezdődött.

A szakmák kialakulása is egy fejlődési folyamat eredménye, azok keretei nem mindig estek pontosan egybe a mai értelmezéssel.

Somogy vármegye 1713. május 10-i gyűlésén hozott határozatával például a molnárokat kötelezte arra, hogy gonosztevők számára akasztófákat, kerekeket és karókat készítsenek. 1

Kötcsén sok hasonló helyzetű somogyi faluval együtt az ipari és gazdasági élet fejlődését rendkívüli mértékben hátráltatta az 1557-ben kezdődött török hódoltság. Hiába volt a falu 87 község között a koppányi szandzsák (kerület) 8. adófizetője még 1631-ben, 2 a kötcsei porták az állandó fosztogatás következtében a század végére elnéptelenedtek, 1720-ban mint pusztát írják össze. 3

A hódoltság és az azt megelőző időből csak néhány tárgyi lelet utal az akkor folytatott iparos tevékenységre, legalábbis ennyiről van pillanatnyilag tudomásunk. 4

Régészeti ásatás a községben nem történt, de más célokból történő ásások, valamint a mezőgazdaság gépesítése eredményeképpen bevezetett nagyobb szántási mélység alkalmazása során kerültek napvilágra olyan tárgyak, melyek közvetve vagy közvetlenül a korai ipari tevékenységre utalnak. 5 A községhez tartozó Pócza pusztán az egykori, török időkben elpusztult középkori Pálcza falu helyén az 1950-es évek elején került elő a földből 2 db lyukasztó kovácsszerszám, néhány kovácshegesztéssel egyesített vasdarab, valamint a környező szántásokból egy sarló, 6 melyek készítésének ideje a XVII-XVIII. századra tehető.

Mint kuriózumot érdemes megemlíteni, hogy 1950 körül Tefner János Magyar utcai házának kertjében mintegy 300 db bronzból készült gyűszűt talált, amely egy ritka foglalatosság művelőjének tevékenységére utal. A lelet elkallódott, korát sem tudjuk. A ház úgy él a lakosság emlékezetében, hogy ott nemzedékeken keresztül kovácsok dolgoztak. 7

A véletlenszerűen előkerült régészeti tárgyi emlékek mennyisége természetesen nagyon kicsi ah­ hoz, hogy azokból bármiféle specifikus következtetést vonjunk le a község ipari vagy kereskedelmi életének korai szakaszáról.

Még rosszabb a helyzet a jelen pillanatban rendelkezésre álló, ide vonatkozó írásos emlékekkel. Nem sikerült ilyet találni a török megszállás idejéből és az azt megelőző korszakból. Ez nem túl meglepő, hiszen az első országos népesség összeírásokat az adózó létszám megállapítása végett rendelték el. A társadalmi munkamegosztás ekkor még meglehetősen alacsony szinten állt. 1715-ben 8049, 1720-ban 7785 iparosra lehetett adót kivetni az ország egész területén 8 ezek is zömmel a török által nem zaklatott vidékeken éltek és dolgoztak. Nem szerepel még a község az 1724-29-es vegyes összeírás falvai között. Ebben az időszakban a lakosság — újonnan betelepült lévén — adómentességet élvezhetett.

Az elhanyagolt és elpusztult mezőgazdasági kultúrák helyreállítása, erdőirtások, szőlőtelepítések stb. ezt indokolttá tették. A kezdetleges körülmények és a lakosság számához képest nagy földterület nem igen tehették még lehetővé professzionális iparos egzisztenciák kialakulását. 1761. évből 2 fő iparosról van tudomásunk. 9 Sajnos név és szakma az összeírásban nincs rögzítve, igy csak azt állapíthatjuk meg, hogy ez az iparos réteg kialakulásának első dokumentuma a községben. Egy molnárt említenek az 1769. évben. 10 Más községek adataival összevetve inkább a szegényebbek közé tartozott, házában 4 fő élt. Időrendben a következő adat 1771-ből 11 való: a községben 1 mészáros (Jacobus Lébb) és 1 ács (Volfgang Hetre) dolgozik. Az 1784-87. évi népszámlálás adatai szerint Kötcse lakosság már elég jelentősnek mondható, 1277 lélek. Sok egyéb adat mellett kiviláglik, hogy a községben élő férfiak közül 20 fő volt polgár (nem földműves foglalkozású), 28-at pedig mint zsidót írtak össze. Mai szemmel nézve kicsit különös kategorizálás, de ne feledjük ű, hogy a zsidóság jelenléte még meglehetősen újkeletű, a helyzetüket szabályozó törvény is csak egy-két évvel korábban, 1783-ban jelent meg. Számunkra ennek annyiból van jelentősége, mert az összeírás adataiból az iparosokat és kereskedőket a polgárok és zsidók között kell keresnünk . 12

1818-ból való adat, hogy a községben 2 malom működik, mindkettő a közbirtokosság tulajdonában. 13 Négy évvel újabb összeírásból az is kiderül, hogy nevük „Felső" és „Alsó", besorolásuk másodosztályú és 1/10 vámot szednek. 14

Tovább tallózva a korábbi források között már kicsit „bőbeszédűbb", az előzőeknél több információt tartalmazó írások is kerülnek elő. Látni kell azonban, hogy teljesen pontos képet kapni csaknem lehetetlen. A különböző lajstromok, kimutatások, bár többnyire egy célból, az adó kivetése, regisztrálása céljából készültek, nem egységes szempontok szerint kerültek összeállításra. (Az adófizetés szabályai, az adózásra kötelezettek köre is változott az idők folyamán.)

Másrészt ugyanazon dokumentumokon (pl. a község bírájának számadásán, az adózók listáján található nevek után) egyik évben feltüntetik a mesterségeket, a másikon nem, vagy csak néhányat. Nem túl valószínű, hogy az illető egyik évben űzte mesterségét, a másikban nem, majd újra kezdte, ismét abbahagyta, stb. Inkább arról lehet szó, hogy ezeknek a számadásoknak amúgy sem a foglalkozások kimutatása volt a célja, inkább csak egy járulékos, pontosító adat volt ezek megjelölése.

Álljon most itt az első, melyen már iparos foglalkozásokat is találunk, 1825-ből 15 pontosabban az abból kiemelt mesterek nevei:

1828-ban két másik név mellett tűnik fel mesterség 16

Az 1828-29-es számadásban 17 szereplő adófizetők csaknem ugyanazok, mint az előző évben, mesterség azonban egy kivétellel, megint mások neve mellett van feltüntetve:

Fentiekkel egyidben, de még latin nyelven, 188-ban készült egy országos összeírás, amely a mesterséget csak azoknál tünteti fel, ahol az illető főfoglalkozásban gyakorolja vagy akiknél az ipar jelentős bevételi forrást jelent. 18 Itt találhatók: 19

A kicsit szokatlannak tűnő „borkő gyűjtő" foglalkozás azért került ide, mert a borkő akkoriban hasznos ipar alapanyag volt. Alkalmazták gyapot festéséhez, pácok készítésére, ónozáshoz, borkősav gyártáshoz, borok savszintjének javítására, sőt hűsítő, vízhajtó, hashajtó is készült belőle. Kötcse már akkor is szőlőtermelő vidék lévén, bornak sem lehetett híján, valakinek a borkő gyűjtésével is érdemes volt foglalkoznia.

A későbbi években készült községbírói számadásokon szinte minden eddig említett mesterember újra feltűnik, mármint mestersége feltüntetésével.

De egyre több új személyről is szerzünk tudomást, mint akik iparos mesterséget űznek. Néhányan ezek közül új adózók, beköltözők (1844-ben „új csizmadia"), többségük régi lakos, de iparos foglalkozásuk korábban nem volt feltüntetve.

Időrendi sorrendben, 1830-31. évben 20

847/48-as számadás az utolsó. amely még feltünteti a foglalkozásokat. 23 Az ezen található iparosok

A községben gyakorolt szakmák szerkezeti megoszlására néhány következtetést levonhatunk annak ellenére, hogy listáinkat nem tekinthetjük száz százalékosnak. Az 1830-40-es években a legtöbben takácsmesterséggel foglalkoztak (arányuk igen jelentős, mintegy 40%). Számottevő a faipar is, melynek számaránya ugyan a kezdeti 30 %-ról mintegy 22 %-ra csökken, de ez nem a faiparral foglalkozók számának csökkenésével, hanem a többi ágazat fejlődésével magyarázható.

Szabó, cipész, csizmadia csak néhány van, létszámuk nagyjából állandó, növekedett viszont az ugyancsak kis létszámú fémipar, építőanyag és építőipar jelentősége.

Az élelmiszeripar képviselői, a molnárok egy másik forrásból ismertek. 24 1841-ben Kötcsén 2 vízimalom működött, mindkettő a közbirtokosság tulajdonában:

• a Nagymalom, 2 lapátkerék hajtotta,
  molnára: Pillik János
• a Kismalom, 1 lapátkerék hajtotta,
  molnára: Nagy István

Megbízhatónak tűnő forrásunk van az 1851. évből, mely kifejezetten a községi iparosok kimutatására készült 25. (Eredeti felsorolás német nyelven)

A helyi iparos élet jelentős eseménye volt 1845-ben egy céh megalakulása. Ez Európa nyugati feléhez, de még Magyarország más részeihez képest, sőt, a megye különböző vidékeihez képest is meglehetősen későn zajlott le. Az országban az iparilag fejlettebb tájakon már az 1600-as évek elején működtek céhek, Somogy megyében pedig megalakulásuk gyakorlatilag az 1840-es évekre befejeződött 26. Ugyanakkor a vármegyei közgyűlés már 1826-ban követelte a céhek megszüntetését és a kézműipar teljes szabadságát 27 nem ismervén fel azt a körülményt, hogy ennek a feltételei még nem állnak fenn. Céh ellenes állásfoglalás született az 1832. október 10-i és az 1834. április 14-i megyegyűlésen is 28, mivel a többségükben nagybirtokos, a nagyüzemi gazdálkodás előnyeit már felismerő képviselők a céhrendszerben a gyáripar kialakulásának akadályát látták. Jellemzi a helyi körülményeket, hogy 1836- ban még egyetlen gyár sem volt Somogy vármegyében, csak 2 üveghuta 29. Foglalkozott az iparszabadság kérdésével az 1840-es országgyűlés, melynek VI.-VII. törvénycikke kimondja, hogy nem kizárólag céhek dolgozói lehetnek mesterek vagy legények. 30 Ilyen előzmények után alakult meg az „Újonnan felállított Egyesült Nemes Czéh" 31 1845. augusztus 24-én.

Mivel magyarázható ez a viszonylagos késés?

A tisztán látás érdekében mindenek előtt nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt, hogy az „újonnan" szó abban az időben bírhatott az újra, újólag, ismét jelentéssel is, igy nem zárható ki teljesen az a lehetőség, hogy korábban is működött ilyen vagy hasonló céh Kötcsén, erre utaló vagy ezt bizonyító információ azonban mindeddig nem áll rendelkezésre. De ez sem változtat azon, hogy egy céh alapítása 1845-ben már eléggé anakronisztikus. Mégis, a helyi ipar a fejlettség azon fokán állt, amely az iparviszonyok ily módon történő belső szabályozását igényelte. Nyilván szükség volt a helyi érdekek védelme, a kontárok távoltartása és az iparoktatás kézbentartása céljából egy olyan intézményre, amely különböző ügyes-bajos dolgait intézte az akkorra kialakult, már jelentős iparos rétegnek.

Számtalan körülmény hátráltatta akkoriban az ipari fejlődést a községben, helyiek, megyeiek és országosak egyaránt.

Tudjuk, hogy Kötcse 1720-ban lakatlan puszta volt, fejlődését másfélszáz évre megakasztó kegyet­ len török megszállás után. Az 1720-21. évi népességszámlálás kereskedőkről, iparosokról — az egész megyéből! — csak „néhányról" tesz említést Szigetvárott, továbbá 1 fő kovácsot (Mesztegnyőn) és a szántódi hajósokat sorolja ide. 32 A helyzet ennél valamivel jobb volt, hiszen 1700-ban már három céhről tudunk Somogy megyében, igaz ezek a század legvégén alakultak. 1720-ban nyolc céh működött a vármegyében, de ez a szám még a XVIII. század végén is csak 37 33.

Kötcse fekvésénél fogva távol esett forgalmas utaktól, városoktól, ez utóbbiak amúgy is csak XIX. században indultak fejlődésnek Somogy megyében. Nincs a közelében ipari nyersanyagbázis, újjátelepült falu lévén, főleg a kezdetekben bővében volt szántóföldnek, ezek az irtások révén még terjeszkedtek is.

A mezőgazdaság viszonylag sok embernek tudott megélhetést nyújtani, az intenzív termelési módszerek, melyek a munkaerő felesleget az ipar számára adhatták volna, még nem vertek gyökeret.

Nem alakult ki az a tőkeerős polgári réteg, amely a gyáripar alapjait megvethette volna. Igazi nagy­birtok sem működött a községben, amely legalább a nagyüzemi szemlélet terjesztésében játszott volna szerepet. Hátráltatta az ipar fejlődését a sokszor szinte járhatatlan úthálózat is, ez nem kedvezett a kereskedelemnek sem (amely nélkül nagyipari tevékenység sem létezhet), végül a felvevő piac is eléggé szűkös volt, annak ajtaján is egyre inkább a Monarchia más területén már rohamosan erősödő ipar versenyképes termékei kopogtattak.

Sajnos az alapítása óta eltelt, nem éppen nyugalmas másfél évszázad során elkallódott a kötcsei anyacéh alapító levele, működési szabályzata (legalábbis eddig nem került elő), pedig ez sokat elmondhatna a szervezet tevékenységéről. Néhány dolog igy is árulkodik, ha megnézzük a rendelkezésre álló éves számadásokat. Ezeket rendesen Pünkösd napján zárták és a megelőző egy évet ölelik fel. Többé-kevésbé épségben maradtak ránk az 1845/46, 1846/47, 1852/53, 1853/54, 1854/55. és 1860/61. évi elszámolások 34, melyekben a tárgyi pénzügyi év valamennyi pénzbevételét és kiadását rögzítették, majd évzáráskor jóváhagyták.

Az 1845/46. évi dokumentumból elsőként emeljük ki az alapító tagok névsorát:

Kiderül a számadásból, hogy a céh articulusait (működési szabályzatát) Kapósból (értsd: Kaposvárról) hozatták és 6 Ft-ot fizettek érte. Valami azonban nem lehetett teljesen rendben az alapítás körül, mert az év legnagyobb kiadott tétele, 35 Ft „egy névtelen helyre a czéh felállításáért füzetődött" minden további magyarázat nélkül.

Évről-évre történtek kifizetések a céhbiztosok részére is, 1845-ben 12 Ft 30 kr. Tekintetes Bíró András úrnak, 1846-ban 5 Ft T. Tevely céhbiztos úrnak, 1854-ben 7 Ft 30 kr. a czéh comissariusának. Mindamellett ezt a hivatalt a céhbiztos ingyen kellett, hogy viselje. 35

Fedezni kellett a céhszervezet megalapításának (céhláda, pecsétnyomó, szőnyeg, stb.) és a működtetésének (papír, pecsétviasz, a „céh dolgában" tett hivatalos utak stb.) költségeit. Habár a céhek működését szabályozó rendelkezéseknek se szeri, se száma Magyarországon, azok már a 17. század végén tiltották a mulatozást, tivornyázást. Ezt tartalmazza — természetesen sok egyéb mellett — a céh iratai között őrzött helytartótanácsi utasítás is, 1851-ből, a kereskedelmi és iparviszonyok szabályozása iránt. Az elszámolt kiadások sorában mindazonáltal rendszeresen szerepelnek olyan tételek, mint bor, borjúhús, kenyér, saláta, zenészek, tűzifa. Ezek a különböző rendezvények alkalmával merültek fel, melyek közül a vízkereszti és pünkösdi ünnepélyes céhgyülések emelkednek ki volumenükkel (kiadásaikkal) és rendszerességükkel. A Pünkösd szolgáltatta az alkalmat évről-évre a pénzügyi zárás elvégzésére.

Mindezekből mégsem szabad azt a következtetést levonnunk, hogy ezek az összejövetelek a dáridózás kedvéért rendeztettek meg. Elődeink nyilván nem vetették meg a jó ételeket-italokat, ne felejtsük el azonban, hogy az üzleti ebédek, vacsorák a mai napig a gazdasági élet normális velejárói. Gyakran fontos döntések, komoly elhatározások, tervek születnek ezeken a kötetlen keretű, de elsősorban a közös problémák megbeszélésére szervezett találkozókon. Rendszeresen támogatták a község három keresztény egyházát pénzadományokkal, adtak vízkárosultaknak, (1854-55) néhányszor koldusnak, szegényeknek alamizsnát.

Valószínűleg kevesen gondolnák, hogy egy bécsi templom építésének támogatására is jutott 2 Ft 30 krajcár a kötcsei céhmesterek pénztárából. Sajnos nem derül ki, melyik ez a (valószínűleg ma is álló) templom, de az tény, hogy az 1852-53. évi számadás kiadásainak 10. tétele „Őfelsége Kegyes Atyánk"- nak címezi az erre szánt összeget.

Honnan származott a céh jövedelme? Ugyanonnan, ahonnan a többi céhé is. A mesteremberek fel­vételükkor ún. taxát fizettek, majd ezután tagdíjként évente rendszeres összeget, akkori szóhasználat szerint „kántori bejárópénzt" vagy egyszerűen „kántort". Ezek évi 1 Ft-ot jelentettek mesterenként, 1869-től azonban, nem tudni mi okból, már csak 40 krajcárt. 36

Céheknél szokásos bevétel még a tanítvány szegődtetéséért, szabadításáért, mesterlevél kiadásáért járó összeg, összejöveteleken meg nem jelenésért vagy más szabálytalanságért fizetendő büntetéspénz.

Fennmaradt a céh iratai között 2 korabeli tervrajz: egy ház alaprajza és homlokzati kialakítása, valamint egy tetőzet ácsolata. 37 Ez utóbbin Zisko János neve is olvasható. Nem tudjuk, megvalósultak-e ezek, annyi biztos, hogy a faluban ilyen épület, illetve tetőzet ma nem látható. Valószínű, hogy mindkettő egy mester remeke, hiszen az ács és kőműves szakmában a mesterremek — praktikus okokból — az ipar (ízeséhez szükséges rajz, vázlat, számítások elkészítését jelentette. Ezt támasztja alá, hogy Zsiko János ácsmester tagja volt a céhnek és a céh tagjainak befizetését könyv 88. oldalán rögzítve van, hogy a „bemutatott remek rajz után 10 Ft taxa fizetés mellett fölvétetett 1868-ban."

A céh működésének legnagyobb része arra az időszakra esik, amely Magyarországon a gyáripar kezdete és a középkori eredetű céhrendszer felbomlásával járt együtt. Az 1857. február 9-i keltezésű császári rendelet megfosztja a céheket az ipargyakorlás jogától, de ez mit sem változtat a cég korábbi működésein. Valójában az osztrák uralkodónak nem igazán állott érdekében a magyar ipari fejlődés előmozdítása és ez, hacsak rövid időszakra is, de egybeesett a lokális kisiparos érdekekkel, jelen esetben a kötcsei anyacéh tagjaiéval. Ez a körülmény segíthette céh továbbélését még aránylag hosszú ideig.

A kiegyezés utáni 1872. VIII. tc. eltörli a céheket és teljes gazdasági szabadságot deklarál. Ez a rendelkezés a céhrendszer végét jelentette, de a kötcsei mesteremberek ezúttal is kellően találékonynak bizonyultak. Lássuk, mit tartalmaz a céh elöljárók és tagok által kibocsátott Nyilatkozat. 38

Nyilatkozat 1873. jan. 1 8. Mennél fogva alulírottak, mint a Köttse község volt vegyes céh elöljárói és tagjai kiadjuk nyilatkozatunkat arról, hogy: 1-ször. Hogy céhünk, vegyes céh címe alatt működött, ezideig céhünkhöz tartozó mesteremberek csoportosulva, saját körében kíván egy ipartársulatot alakítani. 2- szor. Ez érdemben már gyűlést tartottunk, és az első pontban érintettet határoztuk. 3-szor. Volt céhünk semmi vagyonnal sem bír, hanem pénzkövetelése 67 Ft 65 fill. van. Miről is kiadjuk ezen kezünk aláírásával megerősített nyilatkozatunkat.

Köttse, Január 18, 1873.

Aláírás: Reinhardt Ferdinánd, Mászlói Vendéi, Kruts Fülöp, Frantz István, Kerber János

És minden ment tovább a maga útján.

A céh — illetve most már ipartársulat — továbbra is szegődtetett és felszabadított, egészen 1888- ig, amely nyomon követhető a céh tanoncszerződéseket rögzítő könyvéből. 39

Egy 1886. június 15-i keltezésű végzés, 40 amely a cégtagok befizetési kötelezettségét erősíti meg, még 13 évvel az ipartestület megalakulása után is kántorfizetésekről, céh mesterekről és céhtagokról beszél, a régi terminológiát alkalmazva. Látható, hogy a cégtáblát ugyan átfestették, de „odabent" nem sok változás történt. A céh könyvét, melyben a tagok befizetéseit nyugtázzák, egészen 1914-ig, az I. világháború kitöréséig vezették. Ebből a könyvből megtudható, kik voltak a céh tagjai az alapítókon kívül, a megalakulástól a megszűnésig. 41

Néhány szakma képviselői hiányoznak a céh tagjai közül. Nincs közöttük például molnár, aminek az a magyarázata, hogy a molnároknak Somogy megyében egyetlen céhük volt, mely még 1716-ban alakult: 42 valószínűleg ide tartoztak a kötcsei molnárok is.

Nem tagjai az egyesült anyacéhnek a takácsok sem. A korábbi listákon láthattuk, hogy a XIX. század első felében jelentős számban tevékenykedtek a községben, de még a mai idősebb emberek emlékezetében is élnek, mint akik „többen is voltak és jelentős tevékenységet fejtettek ki a faluban". 43 Jelentős létszámuk és néhány írásos nyom alapján okkal feltételezhetjük, hogy Kötcsén önálló céhük működött. A „Köttsei hely. hitű leány egyházi gondnok Molnár Imre úrnak számadása az 1863-ik évről" 44 13. oldalán „Kegyes adományok bejövetele" alatt a következő olvasható:

május 29-i dátummal. De van egy tétel az egyesült céh 1846-47. évi számadás bevételei között, 5. sorszámmal, hogy: „Egy vándorkönyv eladatott a Takátsoknak". Több adatunk erre vonatkozólag nincs. Van viszont egy időrendben ide illeszkedő utalás arra, hogy a községben 1853-ban téglaépítő kemence épület, amelyet 1858-ban átadtak az evangélikus egyháznak. Ugyanitt említés esik arról is, hogy a földbirtokosoknak saját téglaépítő kemencéjük volt. 45 Tény, hogy a faluban többé-kevésbé épségben fennmaradt kúriák némelyike (pl. az ún. Kazay-kúria) megjelölt téglákból épült, melyeken szerepelt a tulajdonos monogramja.

Ugyancsak az anyacéh működése alatt, 1869. március 3-án készült egy kimutatás a községben lakó, kamarai tagsággal és választójoggal rendelkező iparosokról és kereskedőkről. 46

A listán a következő iparosok neve és foglalkozása áll:

Ne feledjük, a lista nem teljes, túl azon, hogy csak a kamarai tagokat sorolja, ugyanis az összeírás feltétele volt a választójog is, amely akkor nemcsak meghatározott életkortól, de az illető anyagi helyzetétől is függött. Az eddigieket egybevetve úgy tűnik, levonhatjuk azt a következtetést, hogy a község iparos rétege valamikor a XVIII. század vége körül kezdett kialakulni, majd a XIX. században számbelileg megnövekedett és a század vége felé állapodott meg azon a szinten, amelyet az akkori gazdasági viszonyok tettek lehetővé.

Nem változott az évszázad során a malmok száma : 1890. körül továbbra is két vízimalom üzemelt Kötcsén, egyik a közbirtokosságé, a másik az ún. „Nagy" malom, (tulajdonosa után elnevezve) amely már hengerszékkel működött. 47

Az 1914-ben kitört I. világháború véget vetett kötcsei Ipartestület működésének. Ettől az évtől nincs újabb bejegyzés az iratokban, az iparfelügyeleti jogosítványokat a továbbiakban a járás központjában, Tabon székelő Tab és Vidéke Ipartestület gyakorolja. 48 Megváltoznak a középkori megnevezések is, a „legény" most hivatalosan „segéd", az „inas" pedig „tanonc" titulust kap. Nem változik viszont lényegesen az ipar szerkezete a faluban, továbbra is domináns az elsősorban lakossági és mezőgazdasági termelési igényeket kiszolgáló kisipar. Gyári, nagyüzemi ipari termelés nem tud gyökeret verni, a község őrzi jellemzően mezőgazda karakterét, dacára az ország más részen megindult gyors ipari fejlődésnek. Nézzük most a világháborút követő időszak rendelkezésre álló adatait, melyek közül jó néhány csak az általános ismertetés szintjén áll, reklámcélú, nem teljeskörű és pontatlanságok is felfedezhetők bennük.

1924-ben 2 üzemelő malomról van leírásunk Kötcsén. Mindkettő tulajdonosa a község. Az első üzemeltetője (bérlője) Gréczi István volt, a meghajtást víz és nyersolaj motor biztosította. A második malom Szukics Ferenc bérleménye és vízi energia hajtotta. 49

1925-ös adatok szerint a községben tevékenykedő iparosok száma — szakmák szerinti bontásban a következő: 50

Összesen tehát 17. Amennyiben a lista teljes, ez az állapot visszaesést jelent a korábbiakhoz képest. A kisiparosok számának csökkenése mindazonáltal egy természetes folyamat akkor, amikor a fejlődő gyáripar nagy mennyiségben gyártott termékeivel kezd megjelenni a fogyasztói piacon. A gyári technológia olcsóbb és ezáltal versenyképesebb áruival nagyszámú kisiparos termelő tevékenységét tette feleslegessé, jó részük egzisztenciáját tönkretéve, másokat speciális, egyedi megrendelések teljesítésére vagy mások által gyártott, meghibásodott cikkek javítására kényszerítve. 1926-ban az alábbi iparosok neve és foglalkozása került feljegyzésre: 51

Tizinger Nándor (vélhetőleg elirás, ez a név más helyeken Piringernek, Tiningernek, Pilingernek, Tirngernek olvasható) özv. Reichert Fülöpné.

1931-ben is készült egy tájékoztató kiadvány, amely leírja a falu iparosait: 52

Érdekes módon az eddigi feljegyzések közül éppen az mutatja ki a legtöbb iparral foglalkozó személyt, amely a gazdasági világválság második évében készült. Ennek oka természetesen lehet az, hogy adataink nem teljesek, mindamellett az sem zárható ki, hogy a meglehetősen zárt községi iparéletet a világválság nem tudta jelentősen befolyásolni.

Fehér Vilmos fodrászüzlete

Még egy adatsorunk van a két világháború közötti időkből, 1937-ből, sajnos ez sem teljes:53

Van egy írott megjegyzés is ezen adatsor mellett, mely szerint Landek András 1924-től tulajdonosa a malomnak. A malom meghajtását 35 HP (lóerős) motor végzi, az őrlés teljesítménye: 35 q/nap. A motor nemcsak a malom meghajtását végezte, de egy kisdinamóét is, amely a falu első villamos energia szolgáltatója volt, ellátta a gazdakör helyiségét és néhány módosabb gazda házát, jócskán megelőzve ezzel a község 1949-ben történő bekötését a közüzemi villamos hálózatba.

Malmok Kötcsén 54

Az ország iparosodásának történetében a malomipar, a molnár mesterség, a legősibb iparágak, legősibb szakmák közé tartozott. Községünk malomiparának története azért is méltó a figyelemre, mert 1952-ben még három üzemelő malom működött itt.

Már jóval az emberiség írásos történetét megelőzően kőedényekben törték a gabonát, majd megjelent az emberi kézierővel hajtott taposómalom, igavonó állattal a járgányos malom, a természeti erőforrások felismerésével a hajómalom, a szélmalom, később az alul- vagy felülcsapó vizierővel hajtott malom. Ez utóbbiak a XX. század 50 közepéig élték virágkorukat, napjainkban egyre kevesebb üzemelő vízimalom található az országban, ezek is mint élő technikatörténeti emlékek, mint például a Balaton északi partján található örvényesi vízimalom.

A Landek-malom

A török hódoltság alatt községünkben, az akkori Alsó-Kékcsén 1570-ben László Ferencnek egy egykerék illetékű malma volt, 1580-ban az ő malmán kívül Vég (Víg) Lászlónak is volt egy egykerekű malma, melynek illetéke 25-25 akcse volt évente.

Felső-Kékesén már 1552-ben László Kálmánnak egy kétkerekű malma működött. Ez a malom 1565-ben már csak egykerékkel működött. 1580-ban pedig Ferencs Lászlónak egy egykerekes malmáról van tudomásunk. (Ugyanekkor Telekiben 1546-ban, 1552-ben, 1565-ben, 1570-ben négy működő malma, 1580-ban pedig három malma dolgozott.)

Jó néhány évszázaddal később a malmok továbbfejlődtek különböző energiával hajtott malmokká. Az 1951. év nagy változást hozott az egész országban a malmok történetében. Ekkor még Somogyban kb. 150 malom működött, ezeknek a száma napjainkra tíz alá esett. Ennek ellenére a malmok kapacitása, teljesítőképessége lényegesen nem esett, mert a meglévő malmok berendezéseit az őrlő, szitáló, tisztító gépeinek korszerűsítésével mindenkor arányosan növekedett a teljesítmény. így a magyar malomipar a régi világhírnevéhez méltóan napjainkban is képes volna - ha a piac lehetővé tenné külföldre is - malomipari termékeket nagyobb mennyiségben szállítani. Ehhez csak megfelelő alapanyag, jó búza és jó gazdaságpolitika kell.

A három kötcsei malom történetéről, a 20-as évektől, az elbeszélések alapján alkothatunk képet, ami természetesen évszámokban és névhasználatban a tévedés lehetőségét nem zárja ki.

A motormalom

A falu központjában a századforduló kezdetén épült földszintes, vertfalú épület. Ismertebb nevén Landek-malom. Meg kell említeni, hogy a malmok elnevezése az idők folyamán mindig változott aszerint, ki volt az üzemeltetője. Ennek a malomnak első ismert üzemeltetője a 20-as években Gréczi István volt. A malom közben leégett, valószínű az újjáépítés után a malom tulajdona több gazda kezébe került. Az új malom nem hozta meg a várt fellendülést, így a részvénytulajdonosok igyekeztek a résztulajdonjogát átadni, illetve eladni. (Stark Henrik elbeszélése szerint.)

így került a malom kb. a 30-as évek elején Landek András tulajdonába, valószínű tehát, hogy Gréczi István tönkrement. A csőd bizonyára a kezdődő gazdasági világválsággal és nem a szakértelem hiányával magyarázható, hiszen Gréczi István kitűnő szakember volt, aki Varga József malomszerelő terveivel igazán jó, későbbiek folyamán híressé vált malmot hozott létre.

Landek András és fia, Landek Lajos nagy lendülettel fogott a malom irányításához, annak ellenére, hogy ö maga nem volt iparengedéllyel rendelkező molnár. Kezdetben a malmot id. Kincses Vince iparengedélyével üzemeltette. A fellendülés után az új tulajdonos több alkalmazottat tartott, Tóth Lajos gépészt és Stark I. molnárt, Kincses Gy., Fehér A. molnárinasokat, Csató S. kocsist. Hamarosan hírnévre tett szert a falu központjában ütemesen pufogo, a helybeliek által Landek-malomnak nevezett üzem.

A világgazdasági válság 1933-ban megint sötét felhőket hozott a malomra. A jó nevű tulajdonos eladósodott, mindent megpróbált a malom fennmaradásának érdekében megtenni. Volt, amikor négy pár lófogattal "csuvárzás"-t folytatott, a környékbeli falvakból hordta az őrölnivalót, majd hazaszállítatta az őrleményt. Mégis a teljes csőd elkerülése érdekében kénytelen volt a malmot 1940 körül bérbeadni. A malom elárverezését Stark Henrik községi bíró közbejárására sikerült elkerülni. A malom bérlője Dénes József és Györe János lettek. A jó képességű, kiváló szakember Dénes József irányításával, sok gonddal küszködve kezdte meg újra működését a malom. De Dénes József és a kedvezően alakuló gazdasági helyzet már 1944- 45-ben talpraállította a társbérlőket. Az 1946-1950 közötti években érte el a malom a fénykorát. 1946-ban Dénes József és társa két segéddel és egy kocsissal dolgozott. Kincses Vince és Vodnyánszki B. segédek, Csató S. a malom örökösének alkalmazottja kocsisként dolgozott. Az ezután következő események, valamint a mindjobban érezhető államosítási veszélyt érző Dénes József feladta a malom bérletét. Ezzel egyidőben 50%-os részesedéssel visszajött a tulajdonos, aki azonban a zaklatások miatt rövidesen kilépett. A fele bérleti jogot átvették az alkalmazottak: Kincses Vince, Vodnyánszki B. és Csató S.. Egyéves szerződéssel viszonylag jó eredménnyel működött a kis társaság, bár eközben Györe János is kilépett a fél bérleti joggal rendelkező közösségből, mert kitudódott, hogy a hármas az egy év lejárta után már nem kapja meg a bérlet meghosszabbítását, és a tulajdonos a hírek szerint visszajön a fél malomba, így az együttes teljesen feloszlott. Ezután ismét Landek Lajos mint tulajdonos üzemeltette Dénes József segítségével. 1951-ben a tulajdonos ismét bérbeadta id. Szabó Ferencnek, aki nagyon rövid ideig tudta azt üzemeltetni, mert a malmot államosították, így az új bérlő szinte földönfutóvá lett, még öngyilkossági kísérletet is tett, fölvágta kezén az ereket, de sikerült megmenteni az életét.

Malombelsőjobbra Landek Lajos molnár

Az államosításkor egy Váci nevű üzemvezető került a malom élére, majd egy Hegyi nevű vezette a malmot. Közben rövid ideig cseretelep lett, nemsokára azonban ismét üzemeltette a Somogy megyei Malomipari Egyesület Schmidt gépészvezetésével, míg kb. 1953-ban végleg leállították. Örökre megszűnt a falu közepén a sok vihart, jót és rosszat megért malom zúgása és a szívógáz motor egyenletes pufogása. Ez a malom a még idősebb emlékezöknek Dénes malom néven ismeretes, ugyanis az ő idejében lendült fel igazán a környék jónevű, híres malma.

A malom berendezése:

A malom üzemeltetéséhez szükséges energiát egy fekvőhengeres 35HP Kurucz-féle szívógázmotor adta. Nagy előnye volt a malomnak, hogy a hajtóerő összhangban állt a malomberendezések erőszükségletével. A malomnak saját villamosáramot szolgáltató dinamója volt, amiről a faluban több helyre adott világítást. Többek között Trimmel Henriknek, a falu tiszteletbeli polgárának és a Gazdakörnek is. (Azért terjedt el az a mondás a faluban, hogy a molnárok előbb esznek a lakodalmi estebédből, mint a menyasszony, mert a lakodalmat a Gazdakörben rendezték, a molnársegédek pedig a tálalás előtt le-lekapcsolták a villanyt és addig sötét volt a Gazdakörben, amíg a vacsora a malomhoz el nem jutott.)

A vízimalmok

A régi vízimalmokban általában egy pár kő volt és csak darálták a búzát, a rozsot, az árpát és a kukoricát, ún. parasztőrlést végeztek. A hajtóerőt a víz szolgáltatta, alul- vagy felülcsapott vizikerékkel. A felülcsapott vizikerék nagyságát mindig a vízesés sodrása adta meg. Általában 50-100-200 cm széles és 2,5-3,5 m átmérőjű vizikerekeket építettek.

A vizikerék részei: "göröndő" vagy tengely, keresztfa vagy küllő,a kerékkoszorú, amely be volt "lapickázva". A lapickában felfogott víz súlya forgatta a kereket. A tengely belső végén volt a nagy fogaskerék, ami általában 150-200 cm átmérőjű lehetett. A fogaskerék öntött vaskoszorú volt és fából készült fogakkal volt ellátva. Ez forgatta a transzmisszión levő kis fogaskerekeket, így tudták a fordulatszámot is növelni. A fogkülönbség aránya általában 1:10-hez.

Kezdetben még nem használtak szitát. Az ipar fejlődése során bevezették a csőszitát. Az 1-1,5 m hosszú csövet három deszkából állították össze, aminek az alját ritka szövésű vászonnal vonták be, amit a takácsok készítettek. Ezt az eszközt kis lejtéssel forgattyú segítségével mozgatták, melyen keresztül nyerték a lisztet. Ez a megoldás igen kis teljesítményt biztosított, ezért a csőszitát a hasábszita (cilinder), a radiálszita, majd a síkszita váltotta fel. A dara és a gabonatisztító, koptató berendezések és a többi segédgépek mellett megjelent a selyemhernyó gubójából készült híres svájci szitaselyem.

Volt egy vagy többjáratú malom. A járatot a szitáló berendezések száma adta meg. A visszaöntéses félautomata rendszert felváltotta az összekötött malom. Ugyanebben az időben világhírű lett a Ganz Ábrahám-féle kéregöntésű hengervas.

A megye területén 150 évvel ezelőtt négyszáznál is több malom üzemelt. Az 1959-ben megjelent Somogy megye múltjából című kötetből megtudhatjuk, hogy száz évvel ezelőtt még 300 malom működött, aminek a helyét sem tudjuk pontosan azonosítani.

A Balatonba ömlő Büdösgáti-árok (vagy befolyó) vízgyűjtő területe 94 km2, hossza 25 km, legkisebb vízhozama 5 mVperc,legnagyobb vízhozama 21.000 mVperc. Rendkívüli esetben, nagy záporeső esetén eléri a 34.000 m3-t is. Az ilyen heves záporok nagyon sok kárt okoztak a vízimalmoküzemeltetőinek. A Büdösgáti-árkon működött Nagycsepely község közbirtokossági vízimalmaés a vízgyűjtő Büdösgáti-árokban folyó Fűzőhegy patakon levő vízimalom. A Fűzőhegyi patakon levő malmot 1890- ben 107,22 m tengerszint feletti magasságon építették. A csekély vízhozam miatt csak a szintkülönbség tette lehetővé, hogy a kb 4,5-5 m átmérőjű, 50 cm széles vizikerék működni tudjon. így 3-3,5 Hp-t tudott kifejteni. (Érdemes megemlíteni, hogy e malom működését az alispán csak az árapasztó csatorna egyidejű megépítésével engedélyezte 1890-ben.)

A NAGYMALOM néven ismert kötcsei vízimalom, a Büdösgáti befolyón vagy Malom-árkon, Kötcse, Nagycsepely, Szólád, Teleki határainak besarkalási pontján helyezkedett el. Már évszázadokkal ezelőtt épült. A kedvező vízesés tette lehetővé az akkori időkben a vízimalmok között a legnagyobb teljesítményűmalom megépítését. A "Somogy vármegye általános ismertetője és címtára" c. gyűjteményben (1932.) található írásban Pelentei János nevű tulajdonost tüntetik fel. Az elbeszélések szerint őrá csak mint bérlőre emlékeznek. Az 1900 és 1920-as évek között Székeli és Szukics malomnak is nevezték. A 30-as évek elején Pilinger Nándoré volt, aki Kötcsén hentes és mészáros mesterséget űzött, valamint egy beszálló vendéglőt üzemeltetett. Pilinger Nándor a malmot a 30-as évek közepén „százalékos" molnárral, id. Kincses Vincével üzemeltette. A tulajdonos Antal nevű fiát akarta a malomszakmában kiképeztetni. A már nős, hentes és mészáros, valamint a vendéglátó szakmában kiképzett fiatalembernek a molnár szakma nem tetszett és így nem is folytatta apja mesterségét.

A malmot eladták Bende Lajos teleki malomtulajdonosnak. Az új tulajdonos a 40-es években bérbeadta Mór Józsefnek, aki 1946-ig bérelte. Utána a tulajdonos üzemeltette 1952-ig, amikor a malmot az akkori politikai hatalom végképp leállította.

Ezen a Büdösgáti-vizesárokkal párhuzamosan futó kanyargós malomárkon létesített 6 db vízimalom közül ez volt az a vízimalom, amelyik az eredeti elnevezés szerint a "Nagymalom" jelzőt megkap­ ta és megtartotta, mert itt volt a legalkalmasabb a vizierő szempontjából a hely.

Itt folyt össze a nagycsepelyi Fűzőhegyi és a kötcsei Somfolyó forrás és a réteken levő több tucat kenderáztató vize. Mivel a településektől elég távol esett, ezért nem tudta felvenni a versenyt a többi malmokkal. Ezért ebben a malomban csak azok a molnárok tudtak megmaradni és érvényesülni, akik a molnárszakmamellett gazdálkodtak is.

A malom berendezése az elmondottak szerint:

A MEGGYESI-féle vízimalom

Ez a malom a Kötcse és Nagycsepely határát elválasztó Malomárkon, a karádi vármegyei út elágazásánál épült. Múltja évszázados. Igazi formáját csak az 1800-as években érte el, amit külsőleg e század közepéig meg is tartott. Jogilag a századfordulón még a közbirtokosság kezén volt. A malmot változó bérleti viszonyok közt üzemeltették. Idős gazdák (Lux /., Nagy /.) vagy idős molnárok (Pap V., Bende L.) elmondása szerint a 20-as évektől kezdve, amikor egy Meggyesi nevű bérlő kezébe került, már ismertek a bérlői.

Meggyesi bérlő a jó hírnevű molnárok közé tartozott. A többgyermekes családapa a malmot nagy szeretettel és szakértelemmel üzemeltette. Állandóan tartott szakképzett molnársegédeket és emellett még gazdálkodott is. Lovat, szarvasmarhát, sertéseket, szárnyasokat, sőt még házinyulat is tartott. Amikor gyermekei felnőttek a 30-as évek közepén, elköltözött a faluból.

A 30-as évek közepétől a malmot a közbirtokosságtól Rábai molnár bérelte ki, főbérlői joggal. A fiatal, tele ambícióval és szakmai tudással rendelkező bérlő, aki már komolyabb, nagyobb teljesítményű malmokban is dolgozott. Ténykedését a malom átszerelésével kezdte meg. Az átszerelés a szomszédos vízimalmok színvonala fölé emelte ezt a malmot, azonban a szerelési költségek megtérülését a vártnál lassabban hozta az üzem. Ennek az volt az oka, hogy a korszerűbb berendezéshez a vizierő kevés volt. Továbbra is csak egy rendszer meghajtására volt elegendő, ezért további ráfordítást kellett alkalmazni. Szükség volt 1 db erőgép beállítására, 1 db 10-12 HP szívógáz motor beszerelésére. Ezzel a malom elég jó hírnévre tett szert, de ez már nem tartotta vissza az ambiciózus molnárt attól, hogy vissza ne menjen a korábbi, megszokott korszerűbb malomba, Enyingre.

A malmot a 40-es évek elején kiadta Polgár Lajosnak, aki a hozzáértés mellett a háborús viszonyok következtében fellépő viszonylagos gazdasági fellendülést kihasználva jó hírnevet szerzett a malomnak, úgy, hogy már Polgár-féle malomnak kezdték emlegetni. 1948-ban Polgár Lajos felmondta a végleg megpecsételte a sorsát. Az épületet azóta már lebontották, a helyét is nehéz megtalálni.

Veszprémiek kovácsműhelye

Lábjegyzetek:

1. Somogy Megyei Levéltár (a továbbiakban SML.) Levéltári kistükör, é.n. 57. old. (Acta congregatio, 1713. máj. 10)
2. VelicsA. - Kammerer /.: Magyarországi török kincstári defterek, Bp. 1890. 717.m old. A koppányi szandzsák hűbér deftere az 1631-ik évről.
3. Magyar Statisztikai Közlemények (a továbbiakban MSK) Magyarország népessége a Pragmatica Sanctio korában 1720-1. Bp. 1986. "Kecse: pusztaság, nem tartozik sehova" (1720-ban)
4. Mihály Gyuln (Kötcse) közlése.
5. Adatközlő magángyűjteményében.
6. Ősz József ((Balatonszárszó) közlése. A tárgyak az ő gyűjteményében vannak.
7. Ősz József (Balatonszárszó) közlése.
8. Halász-Mandello: Közgazd. Lexicon 1. 46. é.n.
9. SML. ExtracUissummariusl761.
10. SML. Conscriptio molitomm 1769.
11. SML. Conscriptio lanionum fabrorum et fabrorum lignariorum
12. Az első magyarországi népszámlálás (1784-87) Dányi D. - DávidZ. (szerk.) Bp. 1960. 142-143. old.
13. SML. Malmok conscriptiója az igali járásban 1818. 4. 1. A. Közgyűlési iratok, 1818. jan. 8-ijk. 214. szám
14. SML. Malmok 1822-1863' Malmoknak, megyebéleknek összeírása és klasszifikációja 182.
15. SML. Községbirói számadások, Köttse. 1824-25.
16. Mint (15), 1827-28.
17. Mint (15), 1828-29.
18. SML. Conscripto Regnicolaris Possessionis Költse 1828.
19. Nevek az eredeti iraton latin Írásmódban, lefordítva szerepelnek
20. SML. Községbirói számadások, Köttse 1830-31.
21. Mint (20) 1831-32.
22. Mint (20) 1843-44.
23. Mint (20) 1847-48.
24. SML. Közgyűlési iratok 2685. szám. Lásd még kgy. jkv. május 1. naggyűlés 1514.szám, Malnok összeírása
25. SML. Iparosok községsoros kimutatása. Megyefőnöki 1853. 2730. sz.
26. Művelődéstörténeti értekezések 36. szám. Valentényi Gáspár: A Somogy megyei céhek. Szekszárd, 1909. 46. old.
27. SML Acta congreg. 1826. ápr. 4. 792. 1.
28. SML. Acta congreg. 1832. okt. 10. 2487-1034 és 1834. ápr. 14. 2007-505.
29. Fényes Elek: Magyarországnak és a hozzá kapcsolt tartományoknak mostani állapota statisztikai és geographiai tekintetben I. 208. old.
30. Valentényi: A Somogy megyei céhek, 46.
31. Megnevezés a céh 1845-46. évi számadásáról.
32. MSK. Magyarország népessége a Progmatica Sanctio korában 170-21. Bp. 1896.
33. Valentényi: A Somogy megyei céhek, 1 8.
34. Kötcse község önkormányzata tulajdonában.
35. Ideiglenes utasítás a Magyarkoronaorszagbani kereskedelmi és iparviszonyok szabályozása iránt. Buda. 1851. 173. 33.
36. Kötcsei nemes anyacéh tagjainak befizetéseit rögzitő könyv alapján: önkormányzati tulajdonban.
37. Önkormányzati tulajdonban.
38. Önkormányzati tulajdonban
39. Ösz József (Balatonszárszó) tulajdonában.
40. Önkormányzat tulajdonában
41. Megiegyzendö. hogy sehol nincs utalás a tagok illetőségére, igy lehetséges, hogy más környező falvak mesterei is nyertek felvételt az egyesült anyacéhbe
42. Vatenlényi: A Somogy megyei céhek, 25. old.
43. Adatközlők: Mihály Gyula (Kötése) birtokában van néhány, múlt században készült ruhadarab, állítása szerint helyben szőtt anyagból készültek. Rali László (Balatonszárszó) dédapja takács volt Kötcsén, családjában az idősebbek elmondása szerint többen is foglalkoztak a mesterséggel. Az ötvenes években látta kötcsei házuk félretett holmijai között a szövőszéket, mely azóta sajnos elkallódott.
44. Mihály Gyula tulajdonában.
45. Francz Vilmos: Kötcse község története. Állami Pedagógiai Főiskola. Szeged Történelmi Tanszék 1956/57-es pályatételére, 1956. 23-24. old.
46. SML. Kimutatása Köttse községben lakó azon kereskedők és iparosoknak kik az par, és kereskedelmi kamara tagjai és választók.
47. Levéltári évkönyv, szerk. Kanyar József, Kaposvár, 1989 Dóka Klára: A Somogy megyei vízimalmok történetéből. 1869. március 23.
48. Somogy vármegye kislexikonja öá: dr. Sípos György Kaposvár, 1937.
49. Somogy vármegye helységnévtára. Kaposvár 1924.
50. Deak Béla.akkori kötcsei jegyző adatai 1925.
51. Vármegyei mindenttudó Szerk. Szilágyi János Kaposvár, 1926. 35.
52. Somogy vármegye és Kaposvár megyei város általános ismertetője és cimtára az 1933. évre. Főszerk. F. S:abó Géza Bp. 1932
53. Somogy megyei adattár. Szerk. Kozma Endre Budapest, 1937.
54. Ez a fejezet Kincses Vince munkája

Kereskedelem, közlekedés, hírközlés

Hegyessy József

Egykorú források szerint már a XV. században az egész vármegyét keletnyugati irányban átszelő út vezetett Kötcse és Nagycsepely között a Büdösgáti mocsáron keresztül és haladt tovább Visz érintésével Szőlősgyörök felé. 1 Tudomásunk van egy másik, Kötcsét ugyancsak érintő, a török által rendszeresen hasnált útvonalról, amely Karádot kötötte össze Kőrösheggyel. 2 Ez utóbbiról tartja magát a legenda, hogy a falu lakosai az utat figyelvén a török közeledtével elrejtőztek, de ha csak néhány személyt észleltek, időnként rajtuk is ütöttek. 3

Amennyire kedvező szerepet tölthetett be egy forgalmas út közelsége a falu korai fejlődésének történetében, annyira kedvezőtlen lehetett hatása a későbbiekben, a megszállás évtizedei alatt. A viszonylag könnyű megközelíthetőség kedvelt prédájává tette az időnként gátlástalanul rabló, fosztogató török megszállóknak és nagy valószínűséggel döntő szerepe volt a falu teljes elnéptelenedésében.

Az 1720. utáni újratelepülést követően forgalmas megyei vagy országos érdekeltségű utak nem alakultak ki a község közelében. Mint azt majd a későbbiekben látni fogjuk, közlekedés szempontjából Kötcse sajátosan elszigetelt helyzetbe került, gyakorlatilag a mai napig.

1782 és 1785 között (1. József császársága idején) a község útjait is felmérték, 4 e szerint:

Puszta Cziczal:

"az utak ... rossz időben csaknem járhatatlanok"

Kecze:

"...utak tulajdonságai hasonlatosak a fentiekhez"

Lehangoló megállapítások ezek, a környező településekhez viszonyítva talán a legrosszabb a helyzet éppen Kötcsén. A felméréskor készülttérképen mindazonáltal az összes környező településre ezetnek földutak, látható a Karád-Kötcse-Teleki-Szólád-Szárszó útvonal is. Az úthálózat jellegéből bizonyos következtetések az akkori kereskedelmi élet milyenségére is levonhatók, így az utak akkori állapota minden bizonnyal erősen megnehezítette a falu bekapcsolódását az országos kereskedelmi életbe.

A közlekedés nehézkessége és más, az élénk kereskedelmi tevékenység feltételeinek hiánya mindazonáltal nem egyedül Kötcse község problémája volt.

A vármegye már 1790. január 20-i közgyűlésén 18 pontos követi utasításban kérte a szabadkereskedelem biztosítását. Tarthatatlannak ítélték meg a megyei postajárat színvonalát is, mivel csupán egyetlen postajárat működött, az is csak a megye déli részét érintette. 5

Kötcse község ebből nyilvánvalóan mit sem profitált. 10 évvel később készült térképen a vármegye úthálózata részeként szerepel a Balatonszárszó- Szólád-Kötcse-Karád útvonal, természetesen egyszerű földútként.6 Ez az állapot még csaknem másfél évszázadon keresztül konzerválódott. 7

Milyenek lehettek az akkori kereskedelmi viszonyok?

A megtermelt javak többnyire a piacokon és a rendszeresen megtartott vásárokon jutottak el a felhasználókhoz, fogyasztókhoz. A jobbágyok terményei általában az uradalmakban gyűltek össze, az uradalmakban felhalmozott áru pedig leginkább a felvásárló kereskedők közvetítésével jutott el a vásárokba. Az uradalmak tevékenységében a kereskedelem nem játszott tipikus szerepet. A kocsmák, vendég­ lők, mészárszékek inkább bérleményként, árendába kiadva működtek. A bérlők nagy része a Kötcsén mind nagyobb számban megjelenő zsidók közül kerültek ki, akik a falu, főleg kereskedelmi, de ipari tevékenységében is hosszú ideig, több mint egy évszázadon keresztül jelentős szerepet vállaltak. Előfordult természetesen az is, hogy az uradalom terményeit közvetlenül a vásárokban értékesítette. Feljegyzés van arról, hogy a kötcsei Antal József és Ignác a kötcsei, a pótzai, a csicsali és a dörgicsei birtokairól a terményeit az 1830-as években a veszprémi piacon értékesítette. 8 A kereskedelmi élet részeként kezelve vendéglőket , fogadókat, csárdákat, melyek a távolsági, utazó kereskedő, katonai transzportok, fuvarozók, vásározók ellátását végezték, értékes adatot találunk az 1808-10-es években készített, megyei csárdák összeírásában. 9 Eszerint a község területén 2 csárda üzemelt.

• Csicsal : Csicsali csárda (tulajdonos nincs megnevezve)
• Kötcse és Csepely között: Kettős csárda (közbirtokos tulajdonában)

Más forrásokból kiderül XIX. század első felében tevékenykedő néhány kereskedő, csárdaüzemeltető, árendás neve.

Ez utóbbiakról nem tudjuk pontosan, melyik mivel foglalkozott, mivel nevük mellett csak az „árendás" megjelölés áll, az azonban bizonyos, hogy a kocsma és mészárszék üzemeltetése jellegzetesen ebben a formában történt. A községbírói számadásokból tudjuk meg, hogy 1824-25 évben Vörös András, 1829-30-ban Frantz István, Reichert Ádám, Reichert Imre és Könye Joseff, 1830-31-ben Reichert Ádám, Reichert Krisztián és Reichert Imre, 1831-32-ben Francz István, Reichert Ádám, Reichert Krisztián, Reichert Imre és Könye Joseff, 1843-44-ben Frank Mihál voltak árendások. Az 1843-44-es illetve az 1847-48-as számadáson jelenik meg Kardos Mózes és Kardos Mátyás kalmár, Khon Éliás kalmár, Weisz Jakab boltos, Jamber Ádám kalmár, Almási Pál csárdás neve. 10 A forrás nem tekinthető teljesnek.

1828-as összeírásból 11 is szerezhetünk néhány információt a kereskedelemmel foglalkozók kilétére vonatkozólag. E szerint Kötcsén az alábbiak foglalkoztak a kereskedés valamely formájával: 12

Schren Salamon, Holczer Wolfgang, Prajer András az összeírás kategóriái szerint nagykereskedőként vannak besorolva.

Singer János, Benedek Gáspár, Braun Ábrahám, Singer Mátyás mint kalmárok, mindannyiuk neve mellett ott van a „házaló" jelző.

Schreng Jakab neve mellett a „negotiator" szó áll, de ez jelenthetett kereskedőt, boltost, eladót.

Mitzky Márton volt a közbirtokosság kocsmájának bérlője, Benedek Ábrahám pedig a zsidó közösség kocsmárosa.

A község lélekszámának növekedése és vele párhuzamosan gazdasági fejlődése a XIX. század közepén felvetette a heti vásárok tartásának szükségességét. Kötcse vezetői 1848. február 1-én kérelmezik a vásártartási jogot az illetékes hatóságnál. 13 Feltehetőleg az időközben kitört forradalom, majd szabadságharc és az azt követő megtorlás háttérbe szorították ezt a kérdést, így erről további adataink nincsenek. Van ellenben egy adatunk a postai szolgáltatásra vonatkozóan, mely szerint a község utolsó postája ekkor még Szemesen van. 14

Az 1857. évből már a közlekedés és postaszolgálat némi fejlődésének jeleit tapasztalhatjuk.

Ez időtájt már postaútként üzemel a Fehérvár-Siófok-Szemes-Marcali útvonal, sőt azon túl is, megteremtve a postai összeköttetést Horvátországgal. Kötcse utolsó postája továbbra is Szemesen van. Pos taút indul a megyeszékhelyről is, Somogyaszalón keresztül jut el Mernyéig, innen kettéágazik. Egyik ága Somogytúr-Látrány-Rád érintésével Szemesre, a másik ugyanonnan közvetlenül Karádra érkezik, mely Csicsal utolsó postája is egyben. 15

1861-ben megindul a Buda-Nagykanizsa vasútvonal, melynek balatonparti állomásai a megnyitáskor Siófok, Szántód, Boglár és Balatonszentgyörgy voltak, miáltal a vonatközlekedés többé-kevésbé elérhető közelségbe került Kötcséhez is. 16

Visszakanyarodva a kereskedelemhez, 1868-ból néhány nevet tudunk megemlíteni, akik akkoriban kereskedelemmel foglalkoztak és Kötcsén éltek. 17 Ezek: Braun Leopold, Ungár Károly, Kardos Móritz. Az összeírás jellegéből következően rajtuk kívül lehettek még mások is, de őróluk nem maradt feljegyzés.

A falu történetének érdekessége, hogy ezidőben a tabi járás főszolgabírája, Kacskovics Károly kötcsei lakos volt és hivatalát is többnyire innen látta el. 18 Levelei innen indultak el és ide is érkeztek, „per Karád". Ezek szerint az utolsó posta szerepét Kötcse számára is már Karád játszotta. A főszolgabíró a saját bőrén is jól érzékelhette a helyi úthálózat állapotának tarthatatlanságát és igyekezett is tenni ellene, legalábbis a rendelkezésre álló szűkös anyagi keretek korlátai között.

1873-ban kiadott körrendelete 19 legyen példa erre. Kötelezi a járás községeit, lélekszámuk arányában, 8 „négyzet keresztmetszetű, 5 1/2 láb hosszúságú faoszlopok (kb. 10x10 cm négyzet, 1,67 m hosszúság) legyártására,1/8 mérföldoszlop céljára, 2 láb (60 cm) hosszú cövekek készítésére, út széleit kitűzendő. Kötcsére háruló feladat 6 db mérföldoszlop és 18 cövek elkészítése. A járás bíró minőségi munkát kér, mivel a munka ,,jó árban lesz fizetve". A rendelet mozgósít továbbá földmunka végzésére, homok, kavics szállítására és előírja, hogy a földutak javítását tavasszal kell végrehajtani.

Utasítja az útigazgatókat (útkaparók), hogy hivatali jelvényüket viseljék és kéri a „gyakran úton levőket", hogy figyeljék az útkaparók állandó jelenlétét és aktivitását működési területükön.

Kötcse utolsó postája 1877-ben már Szóládon van. 20 1880-ban újabb, a község életét is befolyásoló vasút építésének gondolata merült fel. 21 A Kaposvárról induló pálya végpontjaként szóba került Bicske (Fehérváron át), Enying, Szántód. Siófok végállomás ötlete eleinte el sem hangzott, a tervezett nyomvonal azonban kezdettől fogva valahol a községen, pontosabban annak birtokán haladt volna keresztül. 1886. március 5-i dátumú, Köttse feliratú postabélyegző, mely Mérey Gyulának szóló feladó vevényen látható (aláírója Stráner) tanúsítja, hogy időközben postahivatal nyílt Kötcsén. 22

1890. évtől rendelkezésre állnak mintegy 8 év képviselőtestületi munkájának jegyzőkönyvei, melyekből néhány témánkkal kapcsolatos tényre is fény derül. 1890. október 19-én a hetivásár helypénzszedési jogát adja bérbe a község, melyből rögtön kiderül, hogy ebben az időben Kötcse már hetivásárokat tartott. A jogot Weisz Lipót nyeri el 8 Ft-ért, de miután a megyei törvényhatóság a döntést megsemmisítette — sajnos nem tudni, miért? — újabb árverés után, 1891. április 4-én ugyanő már 19 Ft-ért szerzi meg a bérleményt.

1891. január 7-én a községi „nagyhíd" javíttatása a téma. A magas költségek miatt elvetik a mérnök által történő vizsgálat gondolatát és a kijavítást helyi mesterekre bízzák, 110 Ft-ot kitevő összegért.

Ugyanez év november 1-én a Köttse Vidéki Fogyasztási Egylet — tehát ez is van már a községben — lemond a regáléról (értsd: kocsma és mészárszék bérlete). November 8-án a testület azirányú kérvényének elutasítását tárgyalja, melyben kérte a Szólád-Szántód út törvényhatósági utak közé való felvételét. A kérés mozgatórugója nyilvánvaló: meglehetősen kiterjedt és nehezen karbantartható vicinális (községi v. hegyi érdekű) úthálózat igen komoly terhet rótt a lakosságra, így a testület igyekezett a nem kifejezetten helyi, de Kötcseiek által is használt utak teherviselésétől szabadulni hatósági úttá történő átsoroltatásukkal.

1893. július 26-án Kötcse község 40,- Ft. hozzájárulást ad a tervbe vett balatonszárszói vasútállomás megépítéséhez, a község vasúttal történő könnyebb megközelítését elősegítendő.

1893. szeptember 10-én a testület hozzájárul Novotny Károly kocsmabérlő és Singer Manó kereskedő megállapodásához, mely szerint utóbbi a kocsmaépület megosztásával üzlethelyiséghez jut és abban boltot nyithat.

Halász Sándor kereskedése

Hütter József fűszerkereskedése

Cservenka Pál üzlete

Legények Ódor István „Beszálló korcsmá"-ja előtt

Szeptember 24-én Braun Lipót, Müller Mór és Weinberger Mór helyi kereskedők a döntést megtámadják és magasabb összeget ígérnek az új üzlethelyiségért. A testület, bölcs döntéssel, ezt visszautasítja, a faluközösség érdekeinek védelmében az egészséges konkurencia vásárló közönségre gyakorolt kedvező hatására hivatkozva, mondván, hogy ,,a magasabb összeget a falu közössége és nem ők (t.i. a kereskedők) fizetnék meg a megemelt árakon keresztül", melyet fentiek monopolhelyzetüknél fogva érvényesíthetnének.

1893. november 18-án hivatalosan is bejelentik a meggyes-csicsal pusztai vasútállomás létesítésének tervét.

A következő évben, október 30-án a testület deklarálja a kaposvári vasút részvényeiből 2.000,- Ft- ért részvényvásárlási szándékát, amennyiben hosszúlejáratú hitelt kap és a vasútállomás valóban meg is épül.

1895-ben a Lelle-boglári út fenntartására szavaznak meg 20,- Ft hozzájárulást, lévén Boglár piacával, vásáraival, vasútállomásával a kötcseiek gyakori úticélja.

• május 6-án újabb hídjavításokra 180,- Ft kerül elkülönítésre.
• március 18-án bemutatásra kerül az útkaparói (fenntartói) állás szervezéséről szóló szabályrendelet. 23

Fentiekből is látható, hogy nem volt könnyű helyzetben a község, amikor a közlekedési helyzet javítását, de akár csak a meglévő fenntartását próbálta elérni. Az utak állapota - kövezés híján - nem változott lényegesen, a vasúti közlekedés viszont fokozatosan vált egyre elérhetőbbé az eltelt évek során. Határozott a fejlődés a postai szolgáltatások tekintetében: 1900-ban egy távirat feladásához már „csak" Karádig kell eljutni. 24 Hat évvel később megindul a vonatközlekedés a Kaposvár-Siófok szárnyvonalon 25 és látszólag teljes a komfort: Kötcsének vasútállomása, távirdája, postája van !

A dolog egyetlen szépséghibája, hogy a vasútállomás inkább került a csicsali és meggyesi birtokos érdekeknek kedvező helyre, mint oda, ahol a falu többségének megfelelő lett volna. Megközelítése mind a mai napig csak földúton lehetséges, távolsága a falu központjától több, mint 6 kilométer, így ezzel a vasútépítéssel a község valójában elveszítette utolsó esélyét is arra, hogy (ténylegesen) vasútja legyen.

Földművesszövetkezeti üzlet az 1950-es évek elején

A jelenlegi posta a Fő utcában

Az I. világháború és az azt követő néhány év semmiféle látható fejlődést nem hoz magával, ami érthető is. Egy 1924-es megyei kiadvány csupán a fentieket erősíti meg, kereskedelmi vonatkozású viszont az az információja, hogy a faluban négy korlátlan italmérési jog, azaz kocsma van. 26 Ugyanebben az évben megépül a községben a járdahálózat. 27

Híradástechnikai érdekesség, hogy 1924-ben az akkori Evangélikus Kötcsei Ifjúsági Egyesület (később Olvasókör, még később Kötcsei Gazdakör) 1924-ben négycsöves, tehát akkor még igen modern rádió vevőkészüléket vásárolt, amikor Budapesten a hivatalos rádió műsorszórás még meg sem indult. 28 Két évvel később Kötcsét bekötötték a távbeszélő hálózatba, ami ugyancsak jelentős változást jelentett a korábbi hálózathoz képest. 29 A kereskedelmi élettel kapcsolatos az az 1925-ös adat, mely szerint a faluban 4 kereskedő él, ebből 1 a Hangya Szövetkezeté. Említés esik még a Takarékszövetkezetről, melynek 150 tagja van és 6.000,- pengő alaptőkével rendelkezik (alakult 1920-ban) és az ugyancsak 1920- ban alapított Fogyasztási és Értékesítési Szövetkezet 320 taggal és 1.500,- pengős alaptőkével. 30 1929. október 28-án napirendre került a községi képviselőtestületi gyűlésen a Kötcse-Őszöd műút terve. A község a költségek 1/3 részét magára vállalja azzal a kikötéssel, hogy az építés 1930. tavaszán megkezdődik. A község akkor még nem számolt, nem is számolhatott az alig 3 nappal korábban kitört wallstreet-i tőzsdepánik évekre kiható következményeivel, a világgazdaság megrendülésével. Az útépítés nem kezdődött meg, sőt 1931. június 19-én a képviselők újabb határozatot hoznak: az építés nem idő­ szerű, a terheket a község nem bírná el. 1933. március 29-i határozatukban a meggyesi gazdák kérésére új híd építését szavazzák meg, a telep északi részén futó vizesárok fölött ívelő fahíd helyett. 31

Az egykori posta a századforduló táján

1935. szeptember 27-én ismertetésre kerül a vármegyei alispán rendelete a B. őszöd-Szólád-Kötcse út lekövezéséről. A község vállalja a ráeső rész kavics ingyen kiszállítását. Úgy tűnik, az építés feltételeit ismét nem sikerült megteremteni, mert több mint két évvel később újabb alispáni rendelet születik, melyet 1937. október 23-án tárgyal a testület: e szerint a kövesút nyomvonala B. szárszó-Szólád- Kötcse. 32 Kötcse és Szólád feladata az építőanyag kihordása a két falu közötti szakaszra, melyet el is vállalnak. A kötcsei testület mindamellett nagyon gyakorlatiasan javasolja az építésbe Teleki és Nagycsepely bevonását. Az építés terheinek szétosztása 1938. augusztus 10-i gyűlésükön kerül jegyzőkönyvbe.33

1937. néhány adata a helyi kereskedelemről rendelkezésünkre áll; ezek szerint a falu kereskedői a Hangya Szövetkezet, Teleki Imre, Urbán István és Singer Manó, aki 1893. óta fűszer-, vas- és vegyes­ kereskedő és fiával, Pállal együtt vezeti az üzletet. 34 A község évente két vásárt tart. Kötcse-Csicsal puszta vasúti marharakodó állomás. A községben III. o. postahivatal és távbeszélő működik, postamester özv. Schneider Károlyné, aki 1921. óta tölti be hivatását a községben. 35

1939-ben megindul a bekötő út építése. Július 25-én döntést hoznak a leágazó út lekövezéséről is, melyhez a község ingyen fuvart szervez Balatonszemesről vagy Szárszóról. Az 1940-ben végre megépült Balatonszárszó-Szólád-Kötcse kövesút után 1943. december 13-án már a Kötcse-Csicsal puszta út lekövezését fontolgatja a képviselőtestület. A fuvart és földmunkát a község vállalja, de feltételül szabja, hogy a meggyesiek egyidőben építsék meg a kb. 1 km hosszú meggyes-csicsali vasútállomás bekötőutat. 36 Sajnos ezt az elképzelést a közelgő háborús események elsöpörték, így a mai napig megmaradt a község zsákutca végére szorult pozíciója, amely azt jelenti, hogy pl. a megyeszékhelyre történő eljutás egy kb. 6 km hosszú útszakasz szilárd burkolatának hiánya miatt mintegy 25 km-es kerülőt „eredményez".

Mindezek mellett a Kötcse-Balatonszárszó kövesút megépülése minőségi ugrást jelent a község közlekedésének történetében. Az 1947-ben „jó és közepes makadámút"-ként kategorizált útvonal 37 lehetővé tette rendszeres autóbuszjáratok beindítását, ugyanebben az évben és Kötcse lakosai közvetlen autóbuszjáraton juthattak el Balatonszárszó vasútállomásra, Tab járási székhelyre, vagy a megye székhelyére, Kaposvárra. 38

Lábjegyzetek:

1. Gláser Lajos: A Dunántúl középkori úthálózata. Századok. LX1II. (1929) 270.
2. Somogy megye földrajzi nevei Szerk. Végh József,Bp. 1974 187.
3. Mihály Gyula (Kötcse) közlése
4. Dobai András: Somogy megye az első katonai felvétel (1782-1785) idején Somogy megye múltjából, Levéltári Évkönyv 14. R. Szerk. Kanyar József, Kaposvár 1983.
5. Melhard Gyula: Somogy vármegye a rendi országgyűléseken I. 1661-1812. Veszprém, 1906.
6. Somogy vármegye: Görög és Kerekes mérnökök térképei 1793. Somogy Megyei Könyvtár, Kaposvár.
7. Ugyanezeket az utakat találjuk a 39 évvel később készült térképeken is. (STRASSEN = Karte der Königreiches Ungarn 1832. Közlekedési Múzeum archívuma 1260/966. sz.) landweg. azaz földútként.
8. SML. Rationes arph nob. Antal. 1831.
9. SML. Aeta congreg. 1813. Naggyülés 240 sz. 6.sz. táblázat. A megyében levő csárdák összeírása 1808, 1810.
10. SML Községbírói számadások Köttse 1824-25; 1829-30; 1830-31; 1843-44; 1847-48.
11. SML Conscriptio Regnicolaris Possesionis Köttse 1823.
12. Nevek latin írásmódban az eredeti összeíráson
13. Szili Ferenc: Somogy megye kereskedelme a kései feudalizmus korában 1700-1848. Kaposvár, 1988. 88.
14. Fényes Flek: Magyarország geographiai szótára Pest, 1851. II. köt. 269.
15. Csorba József: Somogy vármegye ismertetése Pest, 1857.
16. Erdősi Ferenc: Somogy megye közlekedési hálózatának kialakulása a X1X-XX. században. Somogy megye múltjából. Levéltári Évkönyv.szerk. Kanyar .1. Kaposvár. 1982.
17. SML Kimutatása Kötlse községben lakó azon kereskedők és iparosoknak, kik az iparés kereskedelmi kamara tagjai és választók. 1869.
18. SML. IV. 422. Tabi járás főszolgabirájának iratai
19. Mint (18) 431/1873". levél
20. A magyar korona országainak helységnévtára Szerk. Kollerfy Mihály, Bp. 1877. 478.
21. Minta 16. jegyzet
22. SML községbírói számadások Köttse, 1885. Községi pótadókivetési lajstrom 54. oldalára beragasztva
23. SML Képviselőtestületi jegyzőkönyvek, Köttse 1890-1898. között
24. Magyarország helységnévtára 1900. Szerk. Szende Gy. Bp. én. 893. p
25. Minta 16.jegyzet
26. Somogy megyei helységnévtára Kaposvár 1924.
27. Somogy vármegye Trianon után, szerk. Oömjén Miklós Bp. é.n.
28. Trimmel Henrik: Kötcse helytörténete, c.n. Kézirat, Somogy Megyei Levéltár
29. Minta 27, jegyzet
30. Deák Béla Kötcse akkori jegyzője adatai
31. SML Képviselőtestületi jegyzőkönyvek, Köttse 1890-1898. között
32. A vármegye alighanem telismerte a helyzet további tarthatatlanságát. Az akkor csaknem 2000 lakosú Kötcse olyan bekötőutakkal rendelkezett" amelyeket az 1937-es kiadású Magyarország közlekedési térképe (Közlekedési Múzeum archívumában) nem is ábrázolt.
33. Mint a 3 1 . jegyzet
34. Somogy megyei Adattár, szerk. Kozma Béla Bp. 1937.
35. Somogy vármegye kislexikonja szerk. Sipos György, Kaposvár, 1937.
36. Mint a 31. jegyzet
37. Turner-féle autóstérkép 1947.
38. Mávaut. menetrend 1947.

Szövetkezetek

Feledy Gyula

Az emberi közösségek összetartozásának kezdetleges formái a vérségi, azaz törzsi és nemzetségi csoportosulások voltak. A helyi összetartozás szerint szerveződő közösségek közös célok megvalósítása érdekében, közös érdekeltségi alapon gazdasági érdekközösségekké szerveződtek. E folyamat egyik állomásaként alakultak ki bizonyos szövetkezésszerű, de szövetkezeteknek mégsem mondható csoportosulások, illetve társulások.

A legrégebbi talán a hegyközség szervezete, mely már a középkorban ismert volt. Egy vagy több község határához tartozó összefüggő terület gyümölcstermelő- és szőlősgazdáiból alakult, és a gazdák érdekvédelmét szolgáló, önkormányzati jogokkal felruházott testület vagy szervezet volt. A tagok megegyezés alapján közös szabályokat hoztak létre tevékenységük körülményeinek javítása érdekében (pl.: közösen állítottak csőszt, a területet bekerítették, kapukat állítottak, kutakat ástak, meghatározták a nyitás, a metszés napját, a szüret idejét és a költségeket is együtt viselték). Mai értelemben feladata volt a termelés fejlesztése, a tagok közös gazdasági érdekeinek képviselete, de tevékenysége kiterjedt még a termelési feladatok közös megszervezésére, a termés feldolgozására, tárolására, kezelésére, a szükséges anyagok és eszközök közös beszerzésére, esetleg az eszközök közös használatára is.

Tudomásunk szerint Kötcsén is működött hegyközség, de sajnos írásos feljegyzést működésükről nem találtunk.

Létét régi térképeken feltüntetett hegykapuk jelzik, így a köztudatban még ma is ismert a két Északi a Déli, Keleti és Nyugati hegykapu.

A II. világháború után a hegyközség még egyszer újjáalakult, de szerepét már nem tudta, illetve nem tudhatta betölteni a megváltozott miliőben.

Szövetkezésszerűen működtek a legelő- és erdő közbirtokosságok is, melyet az úrbériség 1848-ban kimondott eltörlése után alakítottak meg azon legelőn és erdő területen, amelyek azelőtt földesúri tulajdonban voltak ugyan, de amelyeken a jobbágyoknak is volt legeltetési- és erdőhasznosítási joguk. A közbirtokosságot az egy földbirtok használatában részes felek összessége adta.

A közbirtokosság (= úrbéres birtokosság) Kötcsén a régi szóhasználat szerint maradt fenn és nagyon gyakran úrbériség vagy úrbéresség néven emlegetik.

A közbirtokosság élén az úrbéres gazda állt, mellette néhány választott bizottsági tag, akik az úrbéres gazda munkáját segítették. A közbirtokosság feladata volt az állattartó gazdák állatai számára a legelők, illetve a legeltetés biztosítása és a községet ellátni megfelelő minőségű és számú apaállatokkal (mén, bika, kan, kos).

A bizottság gazdálkodást folytatott a helyi közbirtokosság tulajdonában lévő szántóval, erdővel, réttel és legelővel. Összesen 16 kataszteri hold szántón gazdálkodtak, a földek feles művelésre voltak kiadva. A termés egy részének jövedelméből biztosították az apaállat gondozók (bikás család, kanász, juhász) családjainak a megélhetését, a maradéknak fedeznie kellett az apaállatok szemestakarmány szükségletét.

A rét megtermelte az apaállatok részére a szénaszükséglet egy részét, a másik felét pedig szántón termelt pillangós takarmányokkal tudták biztosítani.

Tavasszal mielőtt a legeltetés megkezdődött, közösen elvégezték a legelők tisztántartását (tüske- és bozótirtást), rendbetették a kutakat és az itatóvályúkat.

A bizottság gondoskodott arról is, hogy a falu állatait szakértő, állatszerető pásztorok legeltessék tavasztól késő őszig. Megválasztásukra mindig január 6-án Vízkereszt napjának délutánján került sor.

Ezen a napon csaknem minden állattartó gazda megjelent, hiszen senkinek sem volt közömbös, hogy a választás eredményeképpen kire fogják bízni állataikat az év nagy részében.

A választás előtt általában a bizottság egy-két tagja a jelentkező előző munkahelyén már kellő in­formációt szerzett a leendő pásztorról. Egy évre lettek megválasztva a pásztorok és ha nem felelt meg az elvárásoknak, a következő évben kereshetett magának új helyet. A jó pásztor hosszú évekig őrizhette a falu állatait.

A községnek állandó jelleggel volt egy juhásza és egy kanásza, de csordás nem mindig volt. A teheneket és a növendékeket gyerekek vagy idősebb férfiak, családonként váltogatva legeltették, míg a nagyobb gazdák külön marhaőrző gyerekeket fogadtak.

A pásztorok a legeltetett állatok után darabbért kaptak a gazdáktól, ezenkívül az úrbérességtől só-, hús- és szappanpénz járt. Megillette a pásztorcsaládokat az évi tüzelő, egy kataszteri hold illetmény föld, a pásztorháznál konyhakert és burgonyaföld.

A közbirtokosság tulajdonában két lakóház volt. A volt bikaistállónál (Petőfi Sándor u. 3.) két család lakott, a bikás család és a kanász, míg a juhásznak egy különálló kis háza volt a Sósdombi úton. A pásztorlakás egy nagyobb szobából és egy közös konyhából állt, ezenkívül mindkét családnak külön kamrája, sertés- és baromfiólja volt.

A tehén fedeztetésekor a gazda az apaállat gondozónak vitt egy liter vagy egy pint bort. Ez megjárt a kanásznak is, ha a búgó kocát befedeztette, vagy a juhásznak, ha a birka megellett a legelőn és a bárányt hazavitte. Régen a malacok ivartalanítását is a kanász végezte, amiért a gazda legtöbb esetben borral fizetett.

A termelőszövetkezetek szervezése után a háztáji állatállomány csökkenése következtében a pásztorok szinte feleslegesség váltak. A családonként járó 1 hold háztáji földből és a kiosztott gabonából nem lehetett a saját szükséglet felett sertéseket hizlalni, így a legelőre járó sertések számának csökkenése miatt először a kanász munkája, majd a juhászé vált feleslegessé, mert a meglévő és kijáró kevés állatlétszám már nem tudott egy pásztorcsaládot ellátni.

A tagok háztáji teheneit és növendék üszőit még szükséges volt legeltetni, mert egy-egy család csak olyan kevés szálas takarmányhoz juthatott, ami a téli szükségletet is csak nehezen fedezte.

Pásztort erre a munkára már nehezen lehetett találni, bár akadtak vállalkozók, de ritka volt az olyan év, amikor egy pásztor a legeltetési idény végéig kitartott. Általában három, idős, nyugdíjkorhatár felet­ti ember legeltette a tagok állatait, ezzel próbálták a nyugdíjjogosultsághoz szükséges 10 éves munkaviszonyt megszerezni.

A közbirtokosság tulajdonában lévő erdőt, erdőjogot fertályokban mérték. A községnek 106 fertálya volt, melyből 105 a gazdáké, a fennmaradó egy fertály pedig a közbirtokosság tulajdonában volt, és ebből az egy fertályból biztosították az évi tüzelőt, az apaállat gondozó pásztorcsaládok számára. Az erdőbirtokosság feladata volt az erdő ápolása, gondozása, téli időkben a fakitermelés megszervezése és az elosztás. A kitermelt fát méterfának dolgozták fel, a visszamaradó ágakat rakatokká rakták össze. Ezt a famennyiséget 106 részre osztották fel, hogy megtudják, hány űrméter tűzifa és ágrakat jut egy fertályra. Voltak olyan családok, akiknek nem volt egész fertályuk, ezeknek össze kellett állni úgy, hogy az egy fertályra eső részt saját maguk között kellett elosztani.

A fakitermelés mindig ásással történt, a tuskó nem maradhatott bent, a kiásott gödröt mindenkinek be kellett temetni, hogy az erdő területe sima, egyenletes maradjon és az akác sarjadása jobban biztosítva legyen. Minden tulajdonos köteles volt az ágakat is összerakni és az elosztás után, még tavasz előtt elszállítani. Tavasszal, amikor a madarak fészekrakása megkezdődött, fogattal bemenni vagy az erdőben fakitermelést, ritkítást végezni tilos volt. Az erdőjoggal bíró gazdáknak a fiatalabb ültetvények telepítését, ápolását, ritkítását és tisztítását ugyancsak el kellett végezni. A pótlásra szükséges facsemetéket saját maguk termelték az Aszóréten bekerített faiskolában.

Az eddig tárgyalt közösségek, csoportosulások (hegyközség, közbirtokosság) még nem törekedtek gazdasági eredmény létrehozására, közösen nem gazdálkodtak, nem volt önálló közös tulajdonuk, melynek hozadékát felosztották volna, tehát még nem nevezhetők szövetkezeteknek, legfeljebb azok előszervezeteinek.

Az igazi szövetkezetek az árutermelők és fogyasztók önkéntes társulása abból a célból, hogy a tagok kölcsönös segítség alapján gazdasági tevékenységüket előmozdítsák és anyagi helyzetüket javítsák.

A szövetkezeteknek nevezhető közössége már egy eredmény képzésére törekszik és kialakul a tagok kétféle érdekeltsége. Az egyik a szolgáltatás, amelynek már az előszervezetekben kialakultak a hagyományai, a másik a nyereség, amelyből már részesednek.

A szövetkezetek elődei már az 1700-as évek közepén megjelentek Angliában. Az első életképes és tartós szövetkezeti csoportot 28 rochdalei takács hozta létre 1844-ben. Alapszabályuk sokáig a későbbi szövetkezetek számára is mintául szolgált:

1. Nyílt tagság elve, vagyis a szövetkezethez új tagok csatlakozhatnak üzletrész jegyzés ellenében és meghatározott feltételek mellett kiléphetnek üzletrészük visszavonásával.
2. A tagok egyenlő joga a szövetkezeti ügyek intézésében, függetlenül a jegyzett üzletrésztől.
3. A tagok tevékenység arányában részesednek a szövetkezet javadalmából és hasznából.

A szövetkezeti mozgalom főleg Angliában, a skandináv államokban és Izraelben terjedt el. Az új gazdálkodási forma, a szövetkezetek a szövetkezés eszméjével azóta nagy utat tett meg és a világ gazdasági életének jelentős tényezőjévé vált.

Magyarországon az első szövetkezetek 1845-ben alakultak meg és a mozgalom terebélyesedése a múlt század végére gyorsult fel. A szövetkezetek működésének jogi szabályozását 1875-ben a kereskedelmi törvény részeként rendezték. A szövetkezeti mozgalom igazi kezdeményezője, következetes kép­ viselője és szervezője Károlyi Sándor gróf volt.

Közreműködésével alakították meg 1886-ban a Pest megyei Hitelszövetkezetet, Az 1895. évi gazdakongresszuson gazdaságpolitikai programot dolgozott ki és 1896-ban megalakította a Magyar Gazdaszövetséget, 1898-ban a „Hangya" szövetkezetet és az Országos Központi Hitelszövetkezetet.

Magyarországon a háború előtt a 4314 szövetkezet kb. 1,5 millió tagot számlált, 1948 tavaszán már 7753 szövetkezetben kb. 2,3 millió tagot regisztráltak.

A szövetkezetek sajátos területeken — pl.: pénz, termelés (ipar és mezőgazdaság) beszerzés, értékesítés, fogyasztás — a gazdasági fejlődésre különösen kedvező szervezeti és működési megoldást kínáltak, így jöttek létre a szövetkezetek főbb formái és típusai:

• pénzügy területén a takarékpénztárak hitelszövetkezetek és takarékszövetkezetek,
• a beszerzés, az értékesítés és a fogyasztás terén a „Hangya" szövetkezetek, Földművesszövetkezetek (FMSZ) és Általános Fogyasztási és Értékesítési Szövetkezetek (ÁFÉSZ),
• a termelés vonatkozásában pedig az ipari (háziipar, kisipar) és mezőgazdasági termelőszövetkezetek, illetve szakszövetkezetek.

Sajnos 1949-től a szovjet modell alapján létrejött, centrális utasításokra alapozott, könnyen ellenőrizhető hierarchikus rendszer a szövetkezetekben is a szocialista átszervezést, a szovjet típusú szövetkezetek létrehozását irányozta elő. Ezt 1949 és 1962 között kényszerrel is erőltették és az így szervezett szövetkezeteket előnyben részesítették a szórványosan megmaradt magángazdaságokkal szemben, de hátrányos megkülönböztetésben részesültek az önkéntes alapon létrejött, történelmileg már nagy hagyományokkal rendelkező szövetkezetek is.

Az önkéntes társadalmi szervezetek, szerveződése (hegyközség, közbirtokosság, tej szövetkezetek) eltűntek, megszűntek.

A szövetkezetek eszmeiségét elferdítő időszak mély nyomokat hagyott a tagság emlékezetében, kiábrándította őket a szövetkezetekből, elfedve annak előnyét, észszerííségét és hasznosságát.

A szövetkezeti mozgalom tehát nem újkeletű, nem a szocializmus terméke, csupán annak egyik kárvallottja. Valószínű, hogy eddigi történelmét figyelemmel kísérve, jelentősen átszerveződve, megújulva túléli ezt a nehéz időszakot és betölti a ráháruló világgazdasági szerepet.

Takarékpénztár, Hitelszövetkezet, Takarékszövetkezetek

Hazánkban a takarékossági mozgalom a múlt század közepétől kezd kibontakozni. Fáy András Pest megyei nemes kezdeményezésére, Széchenyi szellemében, 1840-ben alakult meg a Pesti Haza Első Takarékpénztár, a hitelszövetkezetek és a mai takarékszövetkezetek elődje.

A takarékpénztárak jelentősége a vidék takarék- és hitelszolgáltatásainak megoldásában jelentkezett. Feladata volt pénzt szolgáltatni azon ügyfeleik részére, akik csak hitel segítségével tudják célkitűzéseiket megvalósítani.

Kötcsén az első takarékpénztár beindítását Bernhardt Henrik evangélikus kántortanító indítványozta. Amint elfoglalta tanítói állását 1861-ben, rögvest hozzáfogott gyülekezetén belül a takarékpénztár megszervezéséhez. A cél az volt, hogy a gyülekezet saját keretén belül oldja meg a hívek pénzügyi problémáit, azaz betéteke lehessen elhelyezni és kölcsönnel tudják a rászoruló családokat segíteni.

Az alapítók 5000 forint alaptőkét adtak össze, majd elkészítették az alapszabályt. A pénzt a lelkészi hivatalban őrizték, a pénzszekrényt, a kasszát csak a lelkész és két egyházi elöljáró (presbiter) jelenlétében lehetett kinyitni.

A Takarékpénztár eredményesen működött egészen az első világháború kitöréséig.

A háború befejezése utáni nehéz időszakban a szegény, hátrányos helyzetű réteg megsegítésére, az uzsorásokkal szemben válaszlépésként alakultak meg és terjedtek el Magyarországon a takarékpénztárhoz hasonló szellemben működő, de mégis új pénzintézetek, a hitelszövetkezetek.

A Hitelszövetkezet fő feladata, hogy tagjai (elsősorban kisiparosok és parasztok) részére hitelt nyújtson. A befizetett üzletrészek és betétek mellett általában jelentős állami támogatásokat is igénybe vett és gyakran összefonódott a nagy bankokkal. Magyarországon az 1920. évi rendelet alapján csak az Országos Központi Hitelszövetkezet keretében alakulhattak meg.

A gazdasági válság éveiben a kötcsei lakosok egy csoportja arra az elhatározásra jutott, hogy egy hitelszövetkezetet hoz létre. Az agitáló és koordináló munkát Németh Sándor evangélikus lelkész végezte. Az ő érdeme, hogy a kötcsei Hitelszövetkezet 1920-ban 150 taggal és 6000 korona alaptőkével megalakulhatott.

Az alapítók elnököt, könyvelőt, pénztárost, illetve négy tagú felügyelőbizottságot, valamint hét tagú igazgatóságot választottak. A Hitelszövetkezet elnöke és könyvelője Németh Sándor lett.

Ebben az időben még tartott a nagybirtok felaprózódása. A nagybirtokon dolgozó családok közül, a nagycsaládosok általában csak úgy tudtak birtokot vásárolni, ha olyan hitelekhez jutottak, amit a későbbiekben is ki tudtak gazdálkodni. A hitelszövetkezetek segítsége nélkül nem lettek volna földtulajdonosok azok a családok, akik a korábbi években a nagybirtokon keresték meg kenyerüket.

A lassú átrendezéssel, az agrárréteg életképességének fokozatos javulásával a hitelszövetkezetek ugyancsak megerősödtek.

Megszűnésüket a második világháború és annak következtében a pénz elértéktelenedése okozta.

A kötcsei Hitelszövetkezet 1949. december 31-én 53 387 forint vagyont (készpénz, hitellevél, váltók) adott át a jogutód Balatonszárszói Hitelszövetkezetnek. Az államosítás során a Hitelszövetkezetek is megszűntek és helyébe a vidéki takarékszövetkezetek léptek.

A takarékszövetkezetek hazánkban a falusi lakosság, elsősorban a parasztság szövetkezése, abból a célból, hogy pénzbeli megtakarításait saját, önálló pénzintézete útján is összegyűjthesse és átmenetileg jelentkező indokolt hitelszükségletét a kölcsönös segítség elve alapján közvetlenül kielégíthesse.

A háború után egy pár esztendőnek újra el kellett telnie, hogy a község vezetői és lakói egy takarékszövetkezet létrehozásáról álmodozhassanak. Az 1960-as évek elején a helyi termelőszövetkezet már jelentős fejlődésnek indult, a tagság háztáji gazdasága is fellendülőben volt, a vállalatokhoz eljáró dolgozók jövedelme is emelkedett. A szorgalmas munka eredményeként nagyobb jövedelemhez jutott kötcseiek a megtakarított pénzüket takarékba kívánták helyezni. Az a család viszont, amely nagyobb beruházást (házépítés, áruvásárlás) kívánt megvalósítani, mint amit pillanatnyi pénzügy helyzete megengedett, kölcsönnel próbálta anyagi nehézségeit áthidalni. Ekkor már 1958-ban működött a Balatonszárszói Takarékszövetkezet, mely megalakulását követően hamarosan egyesült a Balatonszemesi Takarékszövetkezettel és fokozatosan kiterjesztette működését a környező kistelepülésekre, folyamatosan megalakítva kirendeltség hálózatát.

Ilyen előzmények után alakult meg 1963-ban a Balatonszárszó és Vidéke Takarékszövetkezet néven működő pénzintézet 2. Kirendeltsége, Kötcse székhellyel. Ezt további kirendeltségek létrehozása követte: 1965-ben a balatonlellei, 1966-ban a balatonboglári és később a látrányi.

Az egyesülés után a Balatonszárszó és Vidéke Takarékszövetkezet első társadalmi elnöke Papp Gyula balatonszárszói takarékszövetkezeti tag volt, őt Vízvári József, majd Ábrahám István követte, 1976-ban megtörtént nyugdíjazásáig. 1976. április 1-én a Takarékszövetkezet igazgatósága Németh István balatonlellei lakost választotta ügyvezető igazgatónak, majd 1980. április 1-től a tagság elnökké választotta és ezt a pozíciót a tagság bizalma alapján azóta is ő látja el. A Takarékszövetkezet központja hosszú ideje Balatonszárszó volt, 1992. áprilisától azonban a központ Balatonboglárra lett áthelyezve.

A jelenleg is működő kötcsei takarékszövetkezeti kirendeltség a helyi földművesszövetkezet udvarán, a volt felvásárló helyén, egy bérelt helyiségben kezdte meg működését. Működési területe Kötcsére és Nagycsepelyre terjedt ki. Nagycsepelyen a kötcsei kirendeltséghez tartozó betétgyűjtő pénztár működik. Ilyen betétgyűjtő pénztár valamennyi kirendeltséghez tartozik, hogy a takarékszövetkezet tagjai a lakóhelyükön helyezhessék el a pénzüket, ne kelljen a kirendeltségekhez utazni. A kötcsei kirendeltség élére olyan személyt kereste, aki a vezetői feladatokat — mivel kezdetben az elhelyezett tőke még nem volt jelentős — viszonylag alacsony fizetésért, másodállásban is ellátná. Szende Sándor evangélikus lelkész került a takarék élére, pénztárosnak pedig néhány órás munkaidőben Reichert Józsefet alkalmazták.

A kirendeltségvezető lelkiismeretes, szervező munkája következtében a betétállomány örvendete­ sen megemelkedett, ezért hamarosan szükségessé vált a pénztárost is teljes munkaidőben foglalkoztatni. A későbbi pénztáros Kulifay Albert nagycsepelyi református lelkész úr lett.

Az alakulástól számított öt év elteltével a Kirendeltség kinőtte a szűk bérelt helyiséget, a forgalom megkövetelte, hogy egy nagyobb, korszerűbb helyiségben fogadhassák ügyfeleiket. A Takarékszövetke­ zet vezetősége egy kis lakóházat vásárolt a Fő utcában, melynek lebontása után az ÁFÉSZ-szal együtt kö­ zös építkezésbe fogott 1968-ban és felépült a két üzletrészből álló közös épület, melynek egyik részében a vendéglátó részleg, a másikban ped ig a Takarékszövetkezet Kötcsei Kirendeltsége kapott helyet. Az épü­ let átalakítása után már egy kulturáltabb helyiségben fogadhatja ügyfeleit a Takarékszövetkezet.

1992-ig a Takarékszövetkezet Kirendeltségén helyi intézőbizottságot választottak egy elnök és két fő intézőbizottsági tag személyében, akik segítették, felügyelték, ellenőrizték és képviselték a Kirendeltség munkáját.

1992-ben az intézőbizottsági forma megszűnt, jelenleg 9 tagú igazgatóság irányítja a Takarékszövetkezet munkáját, melynek a szövetkezet elnöke és főkönyvelője is tagja. Az igazgatóság mellett mű­ ködik egy 5 tagú felügyelőbizottság is, élén a bizottság elnökével, akik ellenőrzik a számviteli munkák törvényes betartásának menetét, illetve az igazgatóság határozatainak a megvalósítását.

A Takarékszövetkezet Kirendeltségéhez tartozó tagok küldötteket választottak és ezek a küldöttek a küldöttgyűlésen kapnak tájékoztatást a szövetkezet munkájáról.

A Kirendeltség jelenlegi vezetője Tálas Imréné, a pénztáros pedig Elek Jánosné, ők ketten végzik a Kirendeltség munkáját.

Az 1993. évi takarékszövetkezeti küldöttgyűlés határozata lapján döntött, hogy csatlakozik a Vidék Bankja takarékszövetkezeti integrációhoz és együttesen egy takarékszövetkezeti bankcsoportot alakít. A 255 takarékszövetkezet közül 244-en léptek az integrációba. A döntést többek között az indokolta, hogy a megnövekedett kintlévőségek és a behajtási folyamatok elhúzódása miatt a takarékszövetkezet gazdálkodási és tőkemegfelelési gondokkal küzdött.

A magyar bankrendszer szerint ugyanis a kintlévőségek erejéig céltartalékképzési kötelezettség terheli a bankokat, ami a takarékszövetkezetünk esetében 55,5 millió forint tőkehiány okozott. A magyar állam a bankkonszolidáció keretében az ilyen helyzetbe került bankokat hitelkonszolidációs államkötvények formájában megsegíti, ugyanakkor lehetőséget ad arra, hogy 25 év alatt az értékpapírokat folyamatosan visszavásárolják, illetve kigazdálkodjak ezt a tőkehiányt.

Takarékszövetkezetünk tehát csatlakozott a stabilitást szolgáló integrációhoz, 1993. október 13-án megkötötte a konszolidációs szerződést, mert elsődleges célként továbbra is a betétesek védelmét kívánja szolgálni. A Takarékszövetkezet a tagok pénzét biztonságosan kezeli, az elhelyezett pénz után kamatot fizet, ugyanakkor kölcsönökkel, különféle hitelekkel segíti azon tagjait, akik így próbálják célkitűzéseiket megvalósítani. A kötcsei Kirendeltségre mindig a betétaktivitás volt jellemző. A kötcseieket már az elődök is, később Szende Sándor és Kulifay Albert lelkész urak kitartóan és eredményesen nevelték a takarékosságra.

Ennek köszönhető, hogy a kötcsei Kirendeltségnek kb. 600 fő a taglétszáma, melyből kb. 400 fő kötcsei Takarékszövetkezeti tag. A Kirendeltségen közel 50 millió forint betétállományt kezelnek évente, és ebből kb. 25 millió forint hitelt nyújtanak tagjaiknak.

A takarékszövetkezet passzív üzletága a betétforgalom, a részjegyállománnyal együttesen emelkedő tendenciát mutatott az elmúlt évben is. A kamatok változásait figyelmesen követik és saját kondíciójukat folyamatosan hozzáigazítják a kereskedelmi bankokéhoz, hogy mindig legyen versenyképes betéti konstrukciójuk. A hitelezés mint aktív üzletág differenciált kamatpolitikát alkalmaz. Az utóbbi években a gazdasági struktúraváltás következtében, jellemzően főleg személyi és vállalkozási hiteleket helyeztek ki.

A takarékszövetkezet gazdálkodásáról a betétállomány és a kölcsönállomány kirendeltségenkénti és fajtánkénti megoszlásáról számszerűen az 1. és 2. számú táblázatok adnak összegző tájékoztatást.

A Takarékszövetkezet folyamatosan bővített tevékenységi körét, ma már széles körű egyéb szolgáltatásokkal látja el ügyfeleit és ezzel arányosan megnőtt eredményessége is. A pénz begyűjtése, kezelése, kölcsönök folyósítása mellett számlavezetést vállalnak, sorsjegyeket, totót, lottó árusítani, közüzemi díjat szednek, valutát váltanak stb.

Folyamatosan bekapcsolódtak az értékpapír forgalmazásba is, de kiegészítő tevékenységük döntő részét a helyi sajátosságokból következően a valutaforgalom adja.

Mindezt a kötcsei lakosokért teszi ez a kis pénzintézet és célja az, hogy a kötcseiek minden pénzügyi igényének helyben, tisztességgel megtudjon felelni.

1. sz. táblázat
A betétállomány kirendeltségenkénti és fajtánkénti megoszlása 1993. XII 31-én (ezer forintban)

2. sz. táblázat
A kölcsönállomány kirendeltségenkénti és fajtánkénti megoszlása 1993. XII. 31-én (ezer forintban)

Hangya, FMSZ, ÁFÉSZ

Hazánkban 1868-ban szinte az első szövetkezeti kezdeményezések sorát nyitotta meg a Pest-Budai Fogyasztási Egylet, amely a kispolgárság és a munkásság soraiból szervezte tagjait.

1868-ban a Borsod megyei Borongyó községben alakult meg az első „Hangya" szövetkezet. A Hangya Termelő Értékesítő és Fogyasztási Szövetkezet a takarékpénztárak és hitelszövetkezetek jóvoltából rövid idő alatt kiépítette hálózatát és az első igazi, erőteljes szövetkezeti vállalkozás lett. Magyarországon a „Hangya" szövetkezethez 1912-ben 1276, 1923-ban már 1973 egység tartozott 800 ezer taggal, és már 820 millió korona alaptőkével rendelkezett. Bolthálózata az egész országban eléggé elterjedt. Somogy megyében 56 Hangya szövetkezet működött egy-egy bolttal, 15 községben egy-egy kocsmával.

A „Hangya" már a módosabb gazdáké lehetett, mely átgondolt árpolitikájával válaszlépés volt a kereskedők féktelen és sokszor már kíméletlen haszonszerzésére.

Döntően fogyasztási cikkek értékesítésével foglalkoztak, alapelvük volt az olcsó és jó minőségű áru, melynek beszerzését és termeltetését központilag végezték. Kiterjedt bolthálózatuk volt és jelentős nagykereskedelmi tevékenységet folytattak. A „Hangya" szövetkezet tagjaitól évi előleg-betéteket is elfogadott 8 %-os kamat mellett. A félévnél hosszabb időre lekötött összegek után magasabb kamatot fizetett.

Kötcse községben 1920-ban jött létre a „Hangya" szövetkezet. Sajnos az alapító okirata és a működésével kapcsolatos egyéb okmányok nem állnak rendelkezésünkre, így csak két volt alkalmazott Anders Ilona és Odor István visszaemlékezéseire szorítkozhatunk.

Annyit tudunk, hogy 1500 korona alaptőkével és 320 taggal alakult meg. Ügyvezetőnek Németh Sándor evangélikus lelkészt választották, vezetőségi tagok pedig emlékezetük szerint Garas Ádám, Sokorai Henrik, id. Bakonyi Ádám, Schumann Ádám, Póczik Henrik voltak.

A falvakban, így Kötcsén is megbecsülték a „Hangya" szövetkezetet, annak üzletét, mert nagy volt az erkölcsi jelentősége az olcsóbb és jobb kiskereskedelmi áruival, mely minőségjavító és ármérséklő szerepet töltött be.

A kötcsei „Hangya" szövetkezetnek egy üzlete volt a mai ABC helyén. Külön irodájuk nem volt, az ügyvezető iratait a boltban lévő zárható ládában tartotta. A bolt első alkalmazottja Tóth Ferenc kaposvári kereskedő, aki mellett a pénztáros kezdetben Anders Ilona, majd Komjáthy Ida voltak. Később boltosok még: Gemmel Ferenc és felesége, Urbán István, Ódor István és felesége, valamint Tóth János.

A „Hangya" boltban boltos könyvet kellett vezetni, a bevételt naponta feladták a „Hangya" központnak. Az igazgatóság havonta megbeszélést tartott, ahol a pénztáros (pénzügyi ellenőr) elszámoltatta, illetve leellenőrizte a kereskedőt. Leltár évente egyszer volt. Vásárláskor blokkot írtak, fizetni a pénztárban lehetett, ezért kellett külön pénztárost is alkalmazni. A vásárolt árut a tagsági könyvekbe bejegyezték és erre évente visszatérítést kaptak a szövetkezet tagjai. Az árubeszerzés a kereskedő dolga volt. A rendelést a „Hangya" központnak kellett megküldeni. A kisterjedelmű áru postai küldeményként postakocsival érkezett Kötcsére, az úgynevezett nehéz áru (só, cukor, petróleum) Kötcse-Csicsal vasútállomásra érkezett vasúti szállítmányként.

Hús, hentesáru megrendelés szerint hetente egyszer érkezett gyorspostával, míg az italáru és a trafik beszerzése a tabi elosztóból történt.

Értékesebb mezőgazdasági gépeket is lehetett vásárolni, de ezt igény esetén csak névreszólóan rendelték meg.

A háború után a kereskedelmi tevékenység szinte lehetetlenné vált, a háborús károk következtében az üzletek és raktárak üresen tátongtak. A trauma utáni élet megindulásának fontos feltétele volt a mezőgazdasági termelés mielőbbi megkezdése, hisz pótolhatatlan veszteségek keletkeztek a termény-készletekben és elpusztult az állatállomány jelentős része. Szükségessé vált egy olyan szervezet létrehozása, mely a parasztság érdekeit képviselve elősegíti a termelés beindulásához szükséges anyagok (vetőmagok, növényvédőszerek, mezőgazdasági gépek, építőanyagok stb.) beszerzését. A nehézségeket új szövetkezeti összefogással gondolták leküzdeni és megoldani.

A régi szövetkezetek újraélesztése mellett sorra alakultak és önállóan működtek az új típusú szövetkezetek, a mai fogyasztási szövetkezetek elődei, a földművesszövetkezetek (FMSZ).

Ezzel egy időben a „Hangya" szövetkezetet fokozatosan felszámolták vagy egységeiket átadták az újonnan létrejött földműves szövetkezeteknek.

A földműves szövetkezetek elsődleges feladata a mezőgazdasági termelés elindítása, a termékek felvásárlása és értékesítése volt. 1956-ig a felvásárolt áruk nagy része a kötelező beadásból, de később már a háztáji gazdaságokban megtermelt termékek felvásárlásából került ki.

Az első földműves szövetkezet már 1945. március 25-én megalakult a Szabolcs megyei Vaján. Kötcsén a szövetkezés gondolata a földosztás után merült fel, miután tartalékterületek maradtak. Ilyen tartalékterület volt a község belterületén dr. Sárközy János 24 kh mintaszerűen kezelt és rendben tartott gyümölcsöse is. Néhányan javasolták, hogy hagyja egyben a gyümölcsöst, létesítsen egy szövetkezeti alapot belőle, megalakítva a Gyümölcstermelő és Értékesítő Szövetkezetet. A javaslatot azonnal elvetették és a lakosság kérésére 19 holdat szétosztottak, 5 holdat pedig az előző tulajdonosnak esetleges fellebbezése esetére csereként tartalékoltak.

A környező községekhez képest Kötcsén viszonylag későn 1948-ban, valószínűleg még az év tavaszán alakult meg a helyi földművesszövetkezet. Annyit tudunk, hogy az első elnöke Reichert Sándor volt, az igazgatóságba Rall Henrik, Rozs István, Stark Ádám, Schimdt Gyula és Bedegi Ferencné alapító tagok kerültek.

Az eredeti okmányok tanúsága szerint a kötcsei „Hangya" Szövetkezet 1949. február hó 13. napján tartott közgyűlésén a kötcsei földműves szövetkezetbe való beolvadását határozta el.

A jegyzőkönyv szerint ezen a napon a Gazdakör helyiségében 11 órakor kezdődő rendkívüli közgyűlésen a földműves szövetkezet közgyűlése egyhangúlag elhatározta, hogy a kötcsei „Hangya" fogyasztási és Értékesítő Szövetkezetet magába olvasztja, egyben utasítja az igazgatóságot az egyesüléssel kapcsolatban a cégbírósághoz szükséges összes bejelentések megtételére és a beolvasztott szövetkezet hitelezőinek haladéktalan felhívására.

A rendkívüli közgyűlés levezető elnöke Rali Henrik bejelenti, hogy a Szövetkezeti törvény és az azt kiegészítő, valamint módosító rendeletek értelmében a szövetkezet alapszabályát módosítani kell. Ezután Rali Henrik ismertette a földmüvesszövetkezetekre kötelezően előírt alapszabály teljes szövegét, amit a közgyűlés egyhangúlag elfogadott, majd megállapították a szövetkezet alapszabályát. Az elnök bejelentette tovább, hogy új igazgatóságot és felügyelőbizottságot is kell választani, ezért a volt igazgatósági és felügyelőbizottsági tagok tisztségükről lemondtak. A közgyűlés a lemondásukat, illetve tisztségük megszűnését tudomásul vette, részükre a felmentést megadta.

Ezt követően a közgyűlés 10 főből álló, új igazgatóságot választott. Az igazgatóságba a következő tagok kerültek:

Őket a közgyűlés egyhangúlag háromévi időtartamra választotta meg. A 9 tagú felügyelőbizottságba egy évi időtartamra: Farkasinszki Vilmos földműves, ifj. Bakonyi Vilmos földműves, Reichert Zoltán földműves, kétévi időtartamra Várhegyi Lajos földműves, Vodnyánszki Béla napszámos, Várhegyi János földműves, háromévi időtartamra pedig Jakab Lajos kádármester, Reinhardt Péter földműves, Várhegyi Vilmos földmüves szövetkezeti tagok lettek beválasztva.

A közgyűlés ezenkívül a körzeti választmányokba egy évre küldötteket is választott Kibédi Béla és Kurázs Lajosné személyében.

Befejezésül az elnök bejelenti, hogy az új alapszabály értelmében Tapolczai József és özv. Kiss Ödönné nem lehetnek a szövetkezet tagjai.

A rendkívüli közgyűlés jegyzőkönyvvezetője Sándor Balázs MOSZK (Magyar Országos Szövetke­ zeti Központ) ellenőr, hitelesítők Francz Sándor és Várhegyi Lajos voltak.

A cégbejegyzéshez szükséges címpéldányt az igazgatósági tagok a községi bíró (Reichert Imre) és a községi jegyző (Deák Béla) igazolásai alapján még ezen a napon, előttük saját kezűleg írták alá.

A szövetkezet cégneve Kötcsei Földműves szövetkezet lett, melyet kereskedelmi társas cégek jegy­ zékébe a kaposvári törvényszék, mint cégbíróság 1949. szeptember 7-én jegyzett be.

A „Hangya" szövetkezet beolvadása ellenére a helyi földműves szövetkezetnek szinte a nulláról kellett elindulnia. A megalakult Földműves szövetkezet birtokba vette a Hertelendy- és a Götzen-féle nagyobb mezőgazdasági gépeket és a tavaszi mezőgazdasági munkákat már ezzel végezték. A szövetkezet tulajdonába került még a Hertelendy darálója, hídmérlege és a kovácsműhely. A gépeket bérbeadták. Egy holdat 600 pengőért szántottak, melyből 100 pengő illette meg a szövetkezetet, a többi a gép bérlője maradt.

Később a mezőgazdasági munkák végzésére már nem pénzben, hanem terményben kötöttek egyezséget. 1 kh. szántási díja 60 kg szemeskukorica lett és ebből 10 kg-ot a szövetkezetnek kellett juttatni.

A termelés megindulásával és fokozódásával lassanként javult az áruellátás, több áru jutott már a falvaknak is, amit a helyi szövetkezeti kiskereskedelem egyre növekvő forgalommal bonyol ított le. Az átvett, többségében szatócs jellegű üzletek azonban a nagyobb forgalom lebonyolítására nem voltak alkalmasak, ezért első és legfontosabb feladat ezeknek az üzleteknek a felújítása, bővítése és korszerűsítése volt.

Kötcsén a vegyeskereskedés bővítése és felújítása mellett első ütemben a felvásárlási részleg és a földművesszövetkezet irodája lett kialakítva. A volt kiskereskedők egy része a földművesszövetkezeti boltokban helyezkedett, el. Kezdetben egy vegyeskereskedése volt a kötcsei földművesszövetkezetnek, amit a „Hangya"-tói átvett üzlethelyiségben évekig Cservenka Pál kereskedő vezetett.

A szövetkezeti italbolt a volt Lovász kocsmában működött, Lovász Józsefné vezetésével, de már a szövetkezet alkalmazásában, azonban az épület továbbra is a család tulajdonában maradt.

Kötéséhez hasonlóan — időben még ezt meg is előzve — 1948-ig a szomszédos településeken is megalakult a helyi földművesszövetkezet.

A nagycsepelyi földműves szövetkezet jogelődje a tekerespusztai FMSZ 1946őszén alakult meg. A szövetkezet 1947-tőlNagycsepely-Tekerespusztai FMSZ, majd 1948. július 17-től Nagycsepelyi Földművesszövetkezet néven működött. Az 1948-ban alakult Teleki FMSZ 1951. évi veszteséges gazdálkodá­ sát követően 1952. február 17-én anyereséges Nagycsepelyi FMSZ-szel egyesült. Ez az egyesülés rövid életű volt, 1952. május 11-én a Balatonszárszói FMSZ-szel történt egyesülésük kapcsán Balatonszárszó székhellyel megalakult az első körzeti földművesszövetkezet. Az egyesülések tovább folytatódtak. 1953. január 1-jével az 1947-ben alakult, de veszteségesen gazdálkodó szóládi és az 1951-ben egyesült balatonszemesi és balatonőszödi földművesszövetkezetek is csatlakoztak a Balatonszárszói Körzeti Földművesszövetkezethez, létrehozva a Balatonszárszó és Vidéke Körzeti Földművesszövetkezetet.

A földmüvesszövetkezetek szervezése tulajdonképpen 1948 végéig tartott. A tértségünkből is lát­ ható, hogy a gazdasági tevékenység kiszélesedése, a gazdálkodás nehézsége szinte szükségessé tett az egy-egy községben működő kis szövetkezetek kénytelen egyesülését. Az egyesülések első szakasza 1950-től 1953-ig tartottak, amikorra kialakultak a 3-4 községre kiterjedő körzeti földművesszövetkezetek. Gyakorlatilag a gazdaságilag gyenge szövetkezetek egyesítették anyagi erőiket. Ebben a szakaszban természetesen történtek megalapozatlan egyesülések is, amit például a balatonszemesi és balatonőszödi FMSZ-ek 1953-as csatlakozása, majd 1956 december 31-el történő kiválás az egyesülésből.

A földművesszövetkezeteknek főleg a falvakban volt nagy jelentősége, hisz a parasztság érdekeit képviselve, elősegített a termelés beindulását. Az új típusú szövetkezeti mozgalommal az akkori hatalom politikai célját is elérte, sikerül a kisárutermelőket a nagyüzemi gazdálkodás felé terelni, elősegítve ezzel a parasztság későbbi termelőszövetkezetekbe való kényszerítését.

A falvak népe, így a kötcsei parasztság is szövetkezetekbe tömörülve kezdhetett el gazdálkodni és ezt a szélesebb körű összefogást követte a szövetkezeti, kereskedelmi, vendéglátóipari és felvásárlási tevékenység megszervezése.

A háború utáni koalíciós években a jogszabályok pozitív megkülönböztetések egész sorát írja elő az újonnan alakuló földművesszövetkezetekre. A koalíciós kormány gazdaságpolitikájával kiemelkedő szerepet szánt a szövetkezeteknek, különösen a beszerző, értékesítő, feldolgozó és ipari tevékenységgel foglalkozóknak.

A „fordulat" éve után működésükkel szemben rövidesen diszkriminatív intézkedések sorozatát foganatosították meg.

A kialakult pártállam a gazdálkodás minden területén társadalmi tulajdonba vételre törekedett. A folyamat első lépcsőfokaként a szövetkezeti forma általánossá tételét irányozta elő. Ezt a tulajdonformát azonban csak átmenetinek szánta és nem is titkolta szándékát, hogy a csoporttulajdont idővel átmenti a legmagasabb rendű állami tulajdoni formába.

A városokból kitiltották a földművesszövetkezeteket, boltjaikat államosították, állami vállalatok kezébe kerültek a mezőgazdasági termékek értékesítése és helyi feldolgozása, korlátozták a helyi ipari szövetkezetek kibontakozását, gátolta az új szövetkezeti formák létrehozására irányuló törekvéseket.

Ezzel szemben a falun végbemenő viszonylag gyors gazdasági fejlődés újabb és nagyobb követelményeket támasztott a szövetkezetekkel szemben. A kereskedelmi és vendéglátóipari tevékenység kiegészült a termény, zöldség, gyümölcs, állat, tej, baromfi és tojás felvásárlásával, de a kötelező beszolgáltatás lebonyolítása is a feladata volt. A város és a falu közötti kölcsönös áruforgalomnak fontos eszköze volt minden földművesszövetkezet, mert működésük nagyban elősegített az infláció sújtotta városok lakosságának élelmiszerellátását és a falusi lakosság iparcikk szükségleteinek kielégítését.

A gazdasági tevékenység szélesedése, a meglévő bolti és vendéglátóipari hálózat most már égetően fontossá vált fejlesztése — tehát a beruházási feladatok — szükségessé tették a további egyesüléseket. A szövetkezetek egyesülésének második szakasza 1960-62. évekre esik.

A kötcsei FMSZ 1960. júniusáig önállóan működött és az év második felében csatlakozott a Bala­ tonszárszó és Vidéke Körzeti Földművesszövetkezethez, melynek tevékenysége immár mind a négy belső községre kiterjedt.

A második egyesülési hullámban 1962-ben ismét csatlakozott a szövetkezethez a Balatonszemes és Vidé­ ke Földművesszövetkezet (Balatonszemes és Balatonőszödi községek), továbbá a Kőröshegy és Vidéke Föld­művesszövetkezet képviseletében Kőröshegy, Balatonföldvár, Bálványos, Pusztaszemes és Kereki községek, így jött létre most már a 12 községre kiterjedő hatáskörrel működő Balatonszárszó és Vidéke Általános Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezet — KONZUMSZÖV — Balatonszárszó székhellyel.

Az egyesülést követően az ÁFÉSZ elnöke Elek Sándor lett, aki több mint két évtizeden keresztül látta el ezt a tisztséget, Nyugdíjba vonulása után őt a jelenlegi elnök Nagy Lajos váltja föl, aki 1985. márciusában lett megválasztva.

Ez az egyesülés gyökeresen különbözött a korábbiaktól gazdasági és szervezeti vonatkozásban egyaránt. Míg az első szakaszban a gazdaságilag gyenge, egy-egy községben nagyobbrészt veszteséggel működő földművesszövetkezetek egyesülésére került sor, addig a második szakaszban már jól működő, gazdaságilag megalapozott körzeti szövetkezetek koncentrálták anyagi eszközeiket.

Az egyesülések befejezése után 1963. január 1-től az ÁFÉSZ 22 kiskereskedelmi üzlettel rendelkezett. Kötcsén egy élelmiszer, egy iparcikk és ruházati üzlet volt, valamint a bérelt italbolt.

Az ÁFÉSZ fokozatosan megerősödött és egyre több lényeges beruházás megvalósítására került sor. A beruházási programoknak megfelelően megkezdődhetett a kiskereskedelmi üzlethálózat korszerűsítése, a háló­zat bővítése, felszereltségük javítása, kulturáltságuk fokozása. A korszerűsítéssel párhuzamosan szakosították az egységeket, a vásárlást pedig önkiszolgáló és önkiválasztó boltok indításával könnyítették meg.

Az értékesítés és felvásárlás terén elsősorban a termelés elősegítésére helyeztek súlyt. A tagközségekben kisállattenyésztő (baromfi, nyúl, galamb, méh) és zöldség-, gyümölcstermesztő, termelési társulásokat alakítottak ki, akikkel termelési és értékesítési szerződést kötöttek. Évről-évre gondoskodtak naposbaromfiról (csibe, kacsa, liba), gyümölcsfacsemetéről, szamóca, málna szaporítóanyagról, vető­ magokról, vetőburgonyáról és zöldségvédőszerekről, de sokáig szinte egyedüli forgalmazói voltak a különféle takarmány koncentrátumoknak, tápoknak, takarmánykiegészítőknek és gyógypremixeknek.

A fejlesztésnél bizonyos mértékig figyelembe kellett venni a Balaton-part nyári forgalmi többletét, emiatt az mindig prioritást élvezett a belső községekkel szemben, természetesen az utóbbiak kárára.

A szövetkezet megerősödésével egyre több kötcsei beruházás megvalósítására is sor kerülhetett.

1964-ben 124 000,- Ft értékben felújításra került az iparcikk és ruházati részleg, 1967-ben és 68-ban 380 000,- Ft beruházási költséggel megépült a Csillogó bisztró, majd a 80-as évek elején az iparcikk és az élelmiszer részleg összevonásával alakították ki az ABC kisáruház mai formáját.

Kötcse szövetkezeti üzleteiben hosszú időn át dolgozott Cservenka Pál, Mezőfi Gyula, Gáti Kálmán, Illés Ernő, Papp Éva.

A jelenlegi ABC kisáruház, illetve vegyeskereskedés évek óta színvonalas kulturált áruellátást és áruválasztékot biztosít a kötcseieknek, ami Fábián Jánosné (Bakonyi Irén) és Fábián János kb. két évtizedes kitartó munkájának köszönhető. A vendéglátó egységet— italboltot—évekig Reichert Endre és Oláh István működtette, majd többen próbálkoztak a szerződéses üzemeltetéssel. Jelenlegi bérlője a KÖZMUGÁZ Kft., mely komoly átalakítás után, főzőkonyha kiépítésével étkezési lehetőséget teremtett.

A falvak ellátásában súlyos felelősséggel terhelt „monopol" helyzetben voltak a fogyasztási szövetkezetek.

Kétségtelen, hogy nem volt vetélytársuk, és tagadhatatlan az is, hogy a kistelepülések veszteséges kereskedelme támogatásban részesült. Az állami pénzek tanácsi „leosztásából" különösen egy-egy bolt építésénél vagy hálózatfejlesztésnél részesültek a juttatásból. Ám mindezeknek nagy ára is volt.

Annak ellenére, hogy törvény soha nem rögzítette az ÁFÉSZ-ek ellátási felelősségét, egyedül ellátói voltak a falvaknak, ezt az utóbbi évtizedekben hatalmi presszióval rendre rátestálták és keményen számon is kérték, pedig az a mindenkori kormány felelőssége volt. Sok esetben gazdaságtalan létesítmények megépítését és üzemeltetését kényszerítették ki, melynek veszteségeit rendre a szövetkezeteknek kellett lenyelni.

3. sz. táblázat
Balatonszárszó és vidéke AFESZ taglétszáma

4. sz. táblázat
Balatonszárszó és vidéke AFESZ gazdálkodásának főbb mutatószámai (ezer Ft-ban)

Fokozta a nehézséget, hogy az ellátási területek nem a természetes igények szerint keletkeztek. Gyakran az átgondolatlan település-körzetesítési politikát egy ÁFÉSZ egyesítési hullám is követett, így az előbbi az elvándorlással elsorvasztotta, lecsökkentette a vásárlóerőt. Az összevonások általában nem a tagság szabad elhatározásából jöttek létre, hanem utasításra. A legtöbb helyen nem vették figyelembe a gazdaság földrajzi, a természetes ökonómiai és ökológiai szempontokat. Az egyesülésekben a gazdasági szükség és a hatalmi fenyegetettség egyaránt érzékelhető mozgatórugó volt.

Az elmúlt közel fél évszázad viharait, a szövetkezet mégis sikerrel élte túl és dinamikusan fejlődött gazdasága.

1985-től a felgyorsult reformtörekvések és a megváltozott gazdasági környezet hatására a fogyasztói szövetkezeteknél is szinte egy belső indíttatású átalakulási vágy kapott erőteljesebb hangot és ezt követően fokozatosan a vállalkozások egyre nagyobb szerepe került előtérbe.

1989-ben megtörtént a szövetkezeti vagyon %-ának a nevesítése, de a rendszerváltás után a szövetkezet tagsága sehol nem élt a kilépés, illetve a szétválás lehetőségével. A tapasztalatok világviszonylatban is azt mutatják, hogy a piacgazdaságban a verseny könyörtelen törvényei közepette hosszú távon csak a koncentrált nagy szövetkezetek képesek fennmaradni, prosperálni.

A szövetkezetek számára a kereskedelmi konkurencia letörésének egyetlen módja egy saját fejlett technikájú kereskedelmi lánc minél előbbi kiépítése, amihez elengedhetetlen a nagy területre kiterjedő gazdasági érdekeltségű integráció.

Mindezek ellenére a helyi szövetkezet az elmúlt évek, évtizedek során gazdasági és társadalmi tevékenysége eredményeként működési körzetének jelentős tényezőjévé vált. A szövetkezet és a tagság kapcsolata gazdaságilag megalapozott szervezeti vonatkozásban szilárd. Az egyesüléseket követően a szövetkezet taglétszáma — ezen belül a kötcsei tagok száma — a 3. számú táblázat szerint alakult.

A nagyarányú taglétszám csökkenés 1989-ben következett be a vagyonnevesítés után, ugyanis aki a 100,- Ft-os részjegyét felhívás ellenére határidőre nem egészített ki 500,- Ft-ra, vagy tagsági viszonyának fenntartását nem erősítette meg, az a személy kizárta magát a szövetkezet tagjai sorából.

Az ÁFÉSZ gazdálkodásáról, az árbevétel, a nyereség, a beruházás és a vagyon alakulása vonatkozásában a 4. számú táblázat ad áttekintő képet.

A számokból követhető az átalakulás, illetve a gazdálkodás átszervezésének az ideje és mértéke. Az ipari tevékenység után először a felvásárlás szűnt meg, de mára szinte már megszűnt a kiskereskedelmi és vendéglátó egységek szövetkezeti üzemeltetése is, az üzleteket vállalkozók bérlik.

Jelenleg a szövetkezet élén hét tagú igazgatóság és öt főből álló felügyelőbizottság áll. Az igazgatóság elnöke Nagy Lajos, tagjai pedig Brunner Györgyné, Mihályi Kálmán, Zóka László, Gazdag Károlyné, Entler Ferenc és Székely Gyula szövetkezeti tagok.

A felügyelőbizottság elnöke Petrus Péter, tagjai Fait János, Király János, Szabó István és Kiss Pál. A helyi érdekeket a három tagú intézőbizottság képviseli, melynek elnöke Ferencz Miklósné, tagjai Veszprémi Sándor és Csizmadia Gyuláné.

Az intézőbizottsági tagok Batai Józsefné, Müller Tiborné és Reinhardt Sándor szövetkezeti tagokkal kiegészülve, mint küldöttek képviselik községünket a küldöttgyűléseken.

Az FMSZ és ÁFÉSZ megalakulásától napjainkig részt vállal a község társadalmi és kulturális életéből. Megteremtette településünkön a színvonalas kereskedelem feltételeit, ezáltal biztosítja a falu létfontosságú árucikkekkel való ellátását, támogatja a helyi rendezvényeket, a falusi ismeretterjesztést, az ifjúsági sportolást és komolyan támogatja a falu infrastrukturális fejlesztéseit.

FORRÁSOK


CIRIST László: Szövetkezetünk negyedszázada (1946-1971). Balatonszárszó, 1971.
FMSZ Alapszabályok (1948, 1950, 1962.)
HORVÁTHNÉ BALOGH JOLÁN: A szövetkezetek kapcsolata a helyi önkormányzatokkal. Bp. 1991.
Konzumszöv a szövetkezeti tagok szolgálatában (1946-1986). Balatonszárszó, 1986.
Balatonszárszó és Vidéke Takarékszövetkezet küldöttgyűlési tájékoztatói 1993, 1994).
Mihály Gyula írásos közlése
NAGY LAJOS szóbeli közlése és írásos adatszolgáltatása
NÉMETH István írásos közlése
REÖTHY FERENC feljegyzései
SML Kötcsei Hitelszövetkezet iratai

A termelőszövetkezetek története

Mihály Gyula — Feledy Gyula

A szövetkezeti mozgalom megindulásával egyidőben Kötcsén is elhatározta néhány vállalkozó, hogy a közös gazdálkodás útjára lép. 1948 elején Póca-pusztán, a volt Krausz-féle birtokon 18 család alakította meg az első szövetkezetet, 180 kat. holdon. A szövetkezet átvette a volt birtok meglehetősen hiányos gazdasági felszerelését, valamint a gazdasági épületeket. Az alakuló közgyűlés Feldmann Károlyt választotta meg elnökül. Mivel az alakulás részleteiről részletes jegyzőkönyv nem maradt fenn, a visszaemlékezők elmondása alapján csak valószínűsíthető, hogy az év elején alakultak meg.

Ez a kezdeti vállalkozás nem bizonyult tartósnak, mert bár a felsőbb szervek támogatását élvezték a tagok, már az alapítás évében a feloszlás mellett döntöttek. Az alapító tagok többsége 1945 után került a faluba, (főleg Budapestről) másik része pedig vagy alkalmi munkavállaló, vagy volt uradalmi cseléd volt. A gazdálkodás alapjaihoz sem a tagság, sem a megválasztott elnök nem értett, és a munkához való hozzáállásuk is olyan volt, amivel közös gazdálkodást folytatni alig lehetett.

Az Előre Termelőszövetkezeti Csoport

E meglehetősen rövid életű első próbálkozás után a következő évben, 1949. október 13-án a helyi DÉFOSZ helyiségében (mely azelőtt a gazdaköré volt) ismét összejöttek az alapítók, egy életképesebb termelőszövetkezet megalakításának szándékával.

Az alapító tagokon kívül jelen volt az ülésen a Tabi Járási Rendőrkapitányság részéről egy megbízott, valamint Járási Pártbizottság titkára és egy megyei bizottsági tag is.

A megalakulás bejelentése után a szövetkezet az Előre III. típusú termelőszövetkezeti csoport nevet kapta, csoportvezető elnöknek ifj. Porga Sándort választották meg. Az alapító tagok száma mindössze tíz fő volt, és ugyanennyi a munkába bevonható családtagok száma is.

A szövetkezeti csoport 158 kat. hold szántóföldön kezdte meg a közös gazdálkodást, ugyancsak a pócai volt Krausz-féle birtokon, mint egy évvel korábban rövid életű elődje. A gazdaság a község központjától mintegy öt kilométer távolságra volt.

A tsz tagjainak legtöbbje mezőgazdasági cseléd vagy munkás volt korábban, akik a közösbe bevinni jóformán semmit sem tudtak, ezért nekik nem volt könnyű a kezdés. A helyzetet nehezítette, hogy a gazdálkodási gyakorlat hiányzott, és nem volt olyan iskolázott szakember, aki az indulásnál szakértelmét át tudta volna adni. Hiányzott az állatállomány, a vetőmag, éppen ezért az alakulás után nem sokkal a mezőgazdasági igazgatósághoz fordultak, hogy a vetőmag és műtrágya kiutalása érdekében intézkedjen, ez volt ugyanis a feltétele annak, hogy a vetés időben elkezdődhessen. Ugyancsak kérelemmel fordultak az igazgatósághoz, hogy a részleges tagosítást az idevonatkozó rendelet értelmében a szövetkezetre is terjesszék ki, hogy a nagyüzemi gazdálkodás feltételei megteremtődjenek. A beinduláshoz szükséges pénzt csak hitelfelvétellel tudták biztosítani. Fogatok beszerzéséről is gondoskodniuk kellett, mert a talajelőkészítési munkák egy része, valamint a növényápolási munkák nagy részéhez is ezek elengedhetetlenek voltak: sajnos a későbbiekben is állandó hiány volt fogatokból.

A nehézségeket fokozta, hogy a kisszámú állatállomány nem biztosította a szükséges trágyát, a műtrágya ellátottság pedig ebben az időben olyan kezdetleges volt, hogy ez a termésátlagokban is megmutatkozott. A növényápolási, növényvédelmi munkákkal rendszerint megkéstek, ami ugyancsak tetemes terméskiesést eredményezett. Mindezek a kedvezőtlen körülmények együttvéve nem tették vonzóvá az egyénileg gazdálkodók előtt a nagyüzemi gazdálkodást a túlméretezett propaganda ellenére sem. Az Előre tsz. ilyenformán mindössze egy évig működött, egészen 1950-ig, amikor megkezdődött az országos termelőszövetkezeti szervezés, melybe bevonták a rendőrséget és az ÁVH -t is.

Először az egyénileg gazdálkodókat hívták a tanácsháza elé, de az első agitáció nem járt sikerrel, senki nem írta alá a belépési nyilatkozatot. Később keményebb módszerekkel folytatták a meggyőzést: a lakásukon keresték fel a vonakodókat, és szép szóval, majd fenyegetéssel, elzárás kilátásba helyezésével próbálták megfélemlíteni a gazdákat. A hatóságok a kuláklista felállításával is azt akarták elérni, hogy a szövetkezeti tagság vonzóbb legyen. Nem egy családot zaklattak a tsz. szervezők heteken át esténként rendszeresen. Ilyenkor a család férfi tagjai — lesve az érkezőket— inkább a kertek alján elmenekültek otthonról, csakhogy ne találkozhassanak az agitátorokkal.

A sűrűn ismétlődő zaklatásoknak az lett az eredménye, hogy végül is, más lehetőséget nem látva, a legtöbben beléptek a termelőszövetkezetbe. A kuláknak megbélyegzetteket, akik „osztályellenségek" voltak, nem vehették be a tsz-be, így ezek kénytelenek voltak családtagjaikat beléptetni, pár holddal, állatállománnyal, gazdasági felszereléssel együtt, hogy a kulákság terhe alól megmeneküljenek.

Ezután a szövetkezet életében egy kis fellendülés következett be, a taglétszám emelkedése mellett a földterület és a felszereltség is gyarapodott.

1950-ben Porga Sándor elnök a Tabi Járási Pártbizottság munkatársa lett, utódául a Budapestről Kötcsére települt Varga János hentest választották meg. Ő gazdálkodási ismeretek és szakképzettség nélkül nem nagyon boldogult a tagsággal, és rövid idő múlva családjával együtt visszaköltözött Budapestre, mert itt a faluban nem találta meg a számítását. Varga János után rövid ideig id. Kerekes János lett az elnök, aki elődjéhez hasonlóan alig boldogult a tagsággal. Lemondása után néhány hónapig Balogh Sándor, majd utána Reichert Zoltán is elnök volt, de egyikük sem vállalta sokáig a nehézségek miatt.

A taglétszámmal, eszközállománnyal, földterülettel alaposan bővült szövetkezet lassan kinőtte a pócapusztai telephelyet: 1951-ben beköltözött a faluba. Az irodát a kulákká kikiáltott és lakásából kiüldözött Máj Vilmos Fő utcai házában rendezték be, a gazdasági épületekbe pedig állatokat telepítettek be.

A szövetkezet tulajdonába került a Hertelendy-kúria is a hozzátartozó cselédlakással és gazdasági épületekkel, valamint a kúriával szemben lévő újhegyi borospince, és Bíró Géza örököseinek magyali istállója, cselédlakása, a kitelepített Póczik János és Lux Henrik lakóházai, Lux Henrik Magyar utcai cselédlakása. Az említett lakásokban a szövetkezet dolgozói közül a volt gazdasági cselédek kaptak lakást.

Reichert Zoltánt Horváth Lajos követte az elnöklésben, aki igyekezett fegyelmet tartani, de az elnökségbe ő is belefáradt, ezért a felsőbb szervektől kért beadványa alapján felmentették, bár a járási vezetők továbbra is őt szerették volna elnöknek. Horváth Lajos után Hegedűs György lett az elnök, aki a szövetkezet fennállása alatt a leghosszabb ideig viselte ezt a tisztséget, annak ellenére, hogy a vezetésben tapasztalt visszaélések miatt a járási vezetők igyekeztek őt elmozdítani. A tagság által választott elnökök közül csupán egy, Simon Lajos követte Hegedűst rövid ideig. A következő elnököt már nem a tagság, hanem a járási pártbizottság nevezte ki a budapesti Vörös Csillag Traktorgyár egyik pártmunkása, Surányi Pál személyében, melyet a tagság tudomásul vett. Bár a szövetkezet gazdasági irányítását Kibédi Béla agronómus irányította, hasznos lett volna, ha az elnök is ismeri a gazdálkodás alapfogalmait. Erről azonban nem beszélhetünk: az új elnök elemi fokon nem értett a mezőgazdasághoz, ami a szövetkezet működésében is megmutatkozott.

A termelőszövetkezetben termelt növények általában az egyéni gazdaságokban termelt hagyományos gabona, a kapás és ipari növények voltak, melyeknek vetésterületét felsőbb hatóságok határozták meg. A községben hagyományos növényi kultúrák mellett kötelező volt olyan ipari növények termesztése, amelyek Magyarországon nem voltak őshonosak. A gyapot termesztése itt is ugyanúgy kudarcot vallott, mint a gumipitypanggal való országos próbálkozás.

Az Előre tsz. gazdálkodásában nagy hiba volt, hogy nem tudta biztosítani az állatállomány takarmányszükségletét. A gyenge takarmányozás miatt az elhullás is megnövekedett. Különösen az 1952-cs esztendő volt katasztrofális a szövetkezet életében, mert ebben az évben még szalmából sem jutott az állatoknak elegendő. A sertéseket csak úgy lehetett megmenteni, hogy az elhullott állatokat feldarabolták és egy nagy üstben megfőzték: így vészelte át a sertésállomány a nehéz esztendőt. A legyengült lovakat és a vemhes marhákat csak a gerendákra szerelt csigákkal tudták reggel lábra állítani. Kora tavasszal, alighogy kizöldült a rét, a marhákat, lovakat a legelőre hajtották. A legyengült állatok közül ha valamelyik lefeküdt, vagy a gyengeségtől elesett, csak emberi segítséggel tudott talpra állni.

1953-ban a taglétszámban erős visszaesés következett be, 97-en maradtak. Ha valamelyik tag katonai szolgálatra vonult be, tagságát automatikusan elvesztette, a leszerelés után újra alá kellett írnia a belépési nyilatkozatot. Egy munkaegység 29, 66 Ft volt, a tiszta vagyon értéke pedig 986.854 Ft. Állatállományuk 39 lóból 80 szarvasmarhából, 90 sertésből és 400 tyúkból állt. 1955-ben már 154-re nőtt a létszám, 94 család 895 kat. holdon gazdálkodott. A tsz. fennállása alatt nagyobb beruházásokat is meg tudott valósítani, a mai központi majorban egy ötven férőhelyes tehénistállót építettek, a Sárközy kertben egy tojóházat, Bíró Magyalon sertéshizlaldát, a Verseny utcában pedig az elnök részére egy szolgálati lakást.

Az 1956-os forradalom hatására az Előre termelőszövetkezet feloszlott, ingóságait a megállapított érték kifizetése után szétosztották a tagok között. Surányi Pál, a feloszlatás után visszaköltözött Budapestre.

A Béke Termelőszövetkezet

A tsz. szervezők azt szerették volna elérni, hogy az újonnan jelentkezők a már meglevő Előre szövetkezetbe lépjenek be. A közép- és kisparasztok többsége azonban külön szövetkezeti csoportot kívánt alakítani.

Mivel az egyéni gazdálkodáshoz az úgynevezett 1-es típusú szövetkezés állt a legközelebb, inkább ezt a társulási formát választották. Ennél a formánál a földeket közösen művelték meg, csak a terményeken osztoztak, az állatállomány saját tulajdonban maradt.

Ilyen körülmények között alakult meg 1950-ben az I. típusú Béke termelőszövetkezeti csoport, melynek első elnöke Reinhardt Péter lett. A tsz. ebben a formában csak egy évig működött, a következő évben felsőbb utasításra át kellett alakulnia III. típusúvá.

Az átalakulás utána  új elnököt választottak Kadácsi István személyében, aki ebben a beosztásában 18 hónapig vezette a gazdaságot. Őt Bakonyi Vilmos követte, aki 1955-ig volt a tsz. első embere. A gyakori elnökváltások mutatják, hogy a kezdeti időben a Béke tsz. is hasonló nehézségekkel küzdött, mint az Előre. Bakonyi Vilmos utóda Schmidt Gyula lett, aki 1956-ig, a szövetkezet megszűnéséig viselte ezt a tisztséget.

A Béke tsz. alakulásakor 95 család 151 taggal, 750 kat. holdon kezdte meg a nagyüzemi gazdálkodást. 1953-ban a taglétszám 180 főre emelkedett, de az év végére már sokan kérték a kilépésüket. Egy év múlva a kilépők közül többen visszajelentkeztek, így az 1956-os feloszláskor 109 tagja volt a szövetkezetnek.

Hasonlóan az Előre tsz-nél leírtakhoz, a Béke tsz. is kapott néhány kuláknak nyilvánított ingatlanából, így pl. az irodát Reichert Pál lakásán rendezték be, és a gazdasági épületeket is igénybe vették. A padlástérben tárolták a gabonát, aminek az lett a következménye, hogy a nagy teher miatt a födém megsérült és a falak repedezni kezdtek. A tsz. tulajdonába került még Reinhardt Henrik kilakoltatott gazdálkodó gazdasági épülete, ahol a fejősteheneket helyezték el.

A Béke tsz. az induláskor lényegesen jobb helyzetben volt mint az Előre, mert a kis- és középparasztok a bevitt föld mellé több gazdasági felszerelést, állatállományt és fogatokat is tudtak adni. A munkához való hozzáállásuk is jobb volt, a földjeiket a kívánalmaknak megfelelően művelték meg, ami megmutatkozott az oszthatóságban is. Ugyanakkor sok tekintetben hátrányosnak minősült, hogy nem volt központi major, az istállók a faluban elszórtan helyezkedtek el, a nagyobb gazdák istállóit is igénybe kellett venni, mert másképpen nem tudták megoldani az állatok elhelyezését.

Az első évben nagyobb beruházásokat nem tudtak megvalósítani, mert terménydarálót, szecskavágót, répadarálót és nagyobb teljesítményű kukoricadarálót kellett venni. Csak ezek után gondolhattak egy nagyobb sertés kocaszállásra és hizlaldára a mai géppark területén a Fáncséi részen, valamint egy tojóházra, mely a Loki dűlőben a magyar utca végén lett felépítve.

A növények termesztésében a Béke tsz. is a kényszer hatására sikertelen kísérletezést folytatott a gumipitypanggal és gyapottal.

A tagok által bevitt szőlőterületeket mindkét tsz. egyformán művelte. A Béke tsz. 1956 tavaszán a Granáriumi dűlőben 5 holdon telepített nagyrészt borszőlőfajtákat, kisebb részben csemegeszőlőt.

Ebben az évben azonban a Béke tsz. is feloszlott. Mivel az iratok megsemmisültek, sem a munkaegységekről, sem az állatállomány helyzetéről számszerű adatot nem tudunk közölni.

A Jóreménység Termelőszövetkezet 1956-1959 között

Mindkét termelőszövetkezet 1956-ban feloszlott. Az év végén azonban 10 alapító taggal új szövetkezet alakult, Jóreménység néven. A faluban csak „kis" Tsz-nek nevezték, mert mindössze 195 kat. hold földterületen gazdálkodott, melyből 157 hold szántó, 10 hold rét, 14 hold legelő 5 hold, a Béke tsz. által telepített új szőlő , 6 hold erdő és 3 hold művelés alatt nem álló terület volt.

A termelési tervből ismerjük a szántóterület felosztását, a növényi kultúrákat és a tervezett termésátlagokat:

szántóterület felosztása (kh)tervezett termésátlag (q)

Mivel a tsz. iratai megsemmisültek, a tényleges termésátlagokat nem ismerjük. A földterülethez viszonyítva az állatállomány is meglehetősen gyér volt, mindössze 5 fejőstehénnel, 5 borjúval, két pár lóval és 40 db. sertéssel rendelkezett a tsz. Az 5 fejőstehénre csak 5000 liter tejet terveztek, a tejhozam azonban kedvezőbben alakult, mert tehenenként átlag 1272 liter volt. A műtrágya felhasználás viszonylag szerény volt, holdanként mindössze 0,3-0,5 q mennyiséget használtak fel. A kis tsz. évi munkaegység felhasználása 4055 m.e. volt, egy munkaegységre tervezve 21,38 Ft természetbeni és 4,03 Ft készpénz juttatás, összesen tehát 25,41 Ft értékben.

A tervezett bevétel kalászosokból 59 180 Ft, szántóföldi növényekből 19 950 Ft, zöldségkertészetből 22 320 Ft, állattenyésztésből 74 200 Ft, egyéb pénzbevételből (üzemviteli hitel) 13 462 Ft, vagyis összesen 188 792 Ft.

A kiadásokra terveztek összesen 172 450 Ft-ot, melyből adóra, biztosításra 5 622 Ft-ot, a növénytermesztés kiadásaira, a gépállomás munkadíjára 58 527 Ft-ot, az állattartás költségeire 520 Ft-ot, gépkarbantartásra és egyéb termelési költségekre 781 Ft-ot, az adminisztratív gazdasági költségekre 1 500 Ft-ot szántak. A hitelvisszafizetési kötelezettségük 57 500 Ft volt, így az 1957-es esztendőre a megmaradt tiszta jövedelem 16 342 Ft maradt. (A gazdasági év egyébként novembertől a következő év októberéig tartott.)

1956-ban a két termelőszövetkezet feloszlásával azok pártszervezetei is feloszlottak. A kis tsz. iroda­helyiségében, mely a Hertelendy-kúriában kapott helyet, maga az elnök, Juhász József kérte a jelenlevőket, hogy alakítsák meg a helyi pártszervezetet, mely 1958. július 6-án meg is alakult. Az elnökön kívül Tóth István, Tóth József és ifj. Porga Sándor voltak az MSZMP helyi szervezetének alapító tagjai.

A Jóreménység Termelőszövetkezet taglétszáma 1958 végére 32 -re emelkedett, és a földterület a bevitt új földterületekkel 322 holdra nőtt.

Az 1958 március 8-án megtartott közgyűlésen a helyi pártszervezet titkára, Horváth Józsefné a 3004-es számú rendeletre hivatkozva kérte a tagságot, hogy a soron következő tsz. szervezéséből vegye ki a részét. Ezzel a község életében lezárult az egyénileg gazdálkodás ideje, és megkezdődött az erőszakos téeszesítés korszaka, amely nem az önkéntességen, hanem a rendeletek végrehajtásán alapult.

A Jóreménység Termelőszövetkezet 1959-től 1973-ig.

Az MSZMP határozata alapján a mezőgazdaság szocialista átszervezését nagyon rövid idő alatt kellett végrehajtani. Kötcsén három évi kemény szervezőmunkával érték el, hogy a falu termelőszövetkezeti községgé váljon. Az előzmények ismeretében érthető, hogy a gazdálkodó parasztokat nem vonzotta a szövetkezeti gazdálkodási forma. A szervező apparátus azonban a kényszerítő körülmények hatására megtörte a még vonakodó gazdákat, és így több mint háromnegyedük aláírta a belépési nyilatkozatot. A szervezők fő hadiszállása a tanácsházán volt, ide hívatták be a hivatalsegéddel a gazdálkodókat. Mivel a kezdeti próbálkozások sikertelenek voltak, az 1956-os forradalomban részt vállalókat félemlítették meg, hogy ha nem írják alá a nyilatkozatot, elviszik őket. így az első aláírók a forradalomban szerepet vállalók közül kerültek ki, akik közül néhányan a forradalom alatt tanúsított magatartásuk miatt börtönbüntetést is letöltöttek. Az éjjel-nappal éberen működő agitátorok a szokásos módszerekkel, a megfélemlítés eszközeivel próbáltak a gazdákra hatni. Egyes gazdák inkább Pestre utaztak, vagy az erdőbe mentek, nehogy találkozzanak az idézést hozó hivatalsegéddel. Akire nem hatott a nagyüzemi gazdálkodás előnyeinek felsorolása, azt azzal fenyegették, hogy tanuló gyermekét kizárják az iskolából. Igyekeztek — nem sok sikerrel — olyan hamis tanúkat is keresni, akik a téeszesítés ellen fellépő konkrét személyeket neveztek volna meg: ebben az esetben a megrágalmazott személyt akár bíróság elé is állíthatták a szervezés sikere elleni lázítás vádjával.

A szervezés utolsó napjaiban a Siófoki Rendőrkapitányság hangszórós autójával Kovács István, a rendőrkapitányság vezetője járta a falut és név szerint megnevezve a még mindig ellenállókat, próbált hatást elérni „Miben spekulálsz, ellenség vagy?" frázisával félemlítve meg mindenkit.

1959 március 1-én Kötcse termelőszövetkezeti falu lett, ezt táblával is megjelölték a község mindkét végén. Ebben az évben az egyénileg elvetett gabonát már közösen aratták le. Mivel a felsőbb hatóságok nem engedélyezték új termelőszövetkezet megalakítását, a belépők valamennyien a Jóreménység tsz. tagjai lettek. 1959 márciusában 307 család 326 tagját tartják nyilván. Többnyire a férfi családfő lett tagja a Tsz-nek, de előfordult olyan család is, ahol a feleség és nem a férj lett szövetkezeti tag.

A tisztségviselők megválasztására összehívott alakuló közgyűlés 1959 március 7-én volt a kultúrház nagytermében, melyre a teljes tagság eljött. Elnöknek Schmidt Gyulát, függetlenített elnökhelyettesnek Richter Gézát választották meg. Ezen kívül héttagú vezetőséget választottak, ellenőrző bizottsági tagokat és e bizottság elnökét. Főagronómusnak Ács Károly kapolyi lakost hívták meg, aki előzőleg a Földműves szövetkezetnél dolgozott, főkönyvelőnek Csizmadia Gyulát, a terményforgalmi vállalat dolgozóját kérték fel. Ő azonban csak rövid ideig dolgozhatott, mert vállalata nem járult hozzá az áthelyezéshez. A vezetőség ezután Schumann Vilmos tsz. tagot javasolta főkönyvelőnek, a pártalap­szervezet titkárának pedig Vodnyánszky Gyulát választották meg. Kijelöltek két személyt magtárosnak, nyolcat függetlenített brigádvezetőnek. Megalakultak a brigádok, négy növénytermesztési, egy kertészeti, egy szőlészeti, egy állattenyésztési és Póca pusztán az ott lakókból egy vegyes brigád. A növénytermesztési brigádokban három-három csapatvezető, a kertészetnél kettő, a többinél egy-egy csapatvezető segítette a brigádvezetők munkáját. A bérezés munkaegység elszámolás alapján történt, az elszámoláshoz a munkaegység-könyv szolgáltatta az alapot. Az elnök munkaegysége a földterület nagysága és az állatállomány létszáma alapján lett megállapítva, havi munkaegysége 68-78 között változott. A főagronómus, a főkönyvelő, az elnökhelyettes az elnök munkaegységének 80 százalékát kapta, a főagronómus és a főkönyvelő pedig ezen felül még havi 1000 Ft készpénzt. Dolgozott még a gazdasági vezetésben egy beosztott könyvelő, valamint egy pénztáros, félnapi elfoglaltsággal. A beosztott könyvelő az elnöki munkaegység háromnegyedét, a pénztáros havi 15 munkaegységet kapott, majd később, amikor már teljes munkaidőben lett foglalkoztatva, 50-et. A brigádvezetők havi munkaegysége 45 volt, kivéve a kertészetiét, akié nem mindig érte el a harmincat, bár ő teljesítményre is dolgozhatott. A magtárosok havi munkaegysége 30-35 között ingadozott. A munkakörök szétosztása után azok, akik lófogattal léptek be, többnyire saját fogatukkal lettek kocsisok, a fiatalabbak a növénytermesztési brigádba illetve a tehenészetbe, az idősebbek a szőlészeti és kertészeti brigádba, valamint a növendék és hízómarha-istállókba lettek beosztva, valamint a telepek éjjeli őrzését is ők látták el. A pócai vegyes brigádban az ott lakók valamennyien együtt maradtak.

A szövetkezet megalakulása után egy értékelő bizottságot is létre kellett hozni, amely a bevitt állatokat, gazdasági felszereléseket stb. felértékelte, majd a tagoknak részletekben fizette ki. A bevitt föld elvben a tulajdonosé maradt olyan formán, hogy a zárszámadás alkalmával a tsz. minden tulajdonosnak részarányos földjáradékot fizetett az aranykorona értéknek megfelelően.

A szövetkezet vagyonát ezeken felül a szőlészeti szakcsoport borkimérése, a volt legeltetési bizottság földjei és épületei, a raktárrá átalakított volt gőzmalom a hozzá tartozó lakással (itt kapott helyet az iroda), valamint az ugyanitt kialakított klubhelyiség növelte.

Már a tsz. megalakulása előtt megalakult a szőlészeti szakcsoport, hogy a megtermelt bort értékesíteni lehessen. Ugyanis a kocsmákat ebben az időben a Földműves szövetkezet üzemeltette, egyéni termelőktől nem volt szabad felvásárolni. A bort állami pincegazdaságoktól, a pálinkát a tanács által működtetett szeszfőzdéből szerezhették be. A szakcsoport csak azzal a feltétellel működhetett, hogy a tagoknak egy hold szőlőterületet kellett közösen telepíteni és művelni. Borkimérő nyílt Siófokon és Dombóváron. Ez a szakcsoport később teljesen beleolvadt a tsz-be, olyan feltétellel, hogy a szövetkezet a tagok háztájiban megtermelt borát köteles volt értékesíteni.

Az induláskor a közös gazdaság 2324 kat. holdon, 60 pár lófogattal és az első évben még 4 pár ökörfogattal kezdi meg a nagyüzemi gazdálkodást, melybe a gépállomás erőgépei is besegítenek. A tsz. állatállományát 121 ló, 18 csikó, 40 tehén, 1 bika és 47 növendékmarha képezte az induláskor. A tagok által beadott teheneket a volt Előre tsz. ötven férőhelyes, valamint a Hertelendy-féle istállóban helyezték el, a növendékmarhákat a pócai Krausz-féle istállóban. A lovakat szintén egy-egy utcában a nagyobb istállókba kötötték be. Általánosságban az állatállományt a szétszóródottság jellemezte, ami különösen a takarmányozásnál okozott gondot. A háztáji állomány 115 tehénből, 25 hízómarhából, 80 növendékmarhából, 19 anyakocából, 670 hízósertésből 85 juhból és 9500 baromfiból állt. A szántóföldi növénytermesztésben a hagyományos négyes vetésforgót alkalmazták. Fő helye volt a búzának és a rozsnak, a takarmánynövények közül pedig a tavaszi árpa és a zab volt a legjelentősebb. Később a tavaszi árpát az őszi fajta váltotta fel. A kapások közül a kukorica, a burgonya és a takarmányrépa kapott legnagyobb szerepet, de a silózás elterjedésével ez utóbbi kiszorult. Az ipai növények közül a napraforgó volt a legjövedelmezőbb, a cukorrépa kevésbé, ezért ezzel is felhagytak. Az első években még amikor a munkaegység értékét természetben fizették ki, minden tag a megszerzett munkaegységre cukorosztalékot kapott, valamint az állattartó gazdák cukorgyári répaszeletet is, ami akkor, a szűkös takarmány-ellátási időben nagy könnyebbséget jelentett. A kender és len termesztése hosszú távon nem bizonyult jövedelmezőnek. A munkaerő csökkenése miatt kellett felhagyni a dohánytermesztéssel is, bár kezdetben ez is jövedelmezőnek indult. Mivel az előirányzott szőlőtelepítés egyre több munkaerőt igényelt, ennek érdekében a zöldségkultúrákat is háttérbe kellett szorítani. A későbbi vezetőváltás miatt pedig a kertészeti ágazat megszűnt.

A község iparosai, mesteremberei, kovácsok, bognárok, asztalosok, szíjgyártók, kádárok mind a saját műhelyükben, saját szerszámaikkal, de a szövetkezetnek dolgoztak. A daráló is mindaddig magánkézben volt, amíg fel nem épült a korszerű szemestermény-daráló és keverő üzem.

1959. május 19-én a vezetőség az alapszabály kidolgozásával foglalkozott, melyet már másnap taggyűlésen ismertettek. Eszerint a tsz. köteles három havonta taggyűlést tartani, vezetőségi értekezletet pedig kéthetente. Tag lehet minden magyar állampolgár, aki a tizennyolcadik életévét betöltötte, minden tagnak tanácskozási és szavazati joga van, részt vehet a tisztségviselők megválasztásában és bármely tisztségre megválasztható, ha nincs kizáró ok, ami ezt akadályozná (közgyűléstől eltiltó bírói határozat). A tag a vele közös háztartásban élő családtagjaival együtt háztáji gazdaságot tarthat fenn, a földterület legnagyobb mértéke nem haladhatja meg az egy kat. holdat, a szőlő és gyümölcsös pedig a 400-600 négyszögölt, és 600 négyszögöle is csak annak a családnak lehetett, ahol a családtagok is a Tsz-ben dolgoznak. Annak a tagnak, akinek személyi tulajdona volt, eladhatta, de utána újabb háztáji területet nem kaphatott. Egy család maximum egy tehenet, annak növendékét, egy-két anyakocát, malacaival együtt, három, négy hízósertést, öt juhot vagy kecskét és korlátlan mennyiségű baromfit tarthatott. A háztájiban termelt trágyát a tag köteles volt térítés ellenében a szövetkezet rendelkezésére bocsátani. Az alapszabály értelmében minden férfinek egy gazdasági évben 120, nőnek 80 munkaegységet kell teljesíteni. A tanfolyamokon résztvevőknek naponta fél munkaegységet lehet jóváírni. A tagok által bevitt állatállomány és gazdasági felszerelés 20 százaléka a közös vagyont gyarapítja. Az évi osztalék (tiszta jövedelem) tíz százaléka a közös beruházásokra fordítandó, két százaléka a szociális alapot képezi, mely a harminc napnál hosszabb ideig betegállományban levők részére volt fenntartva. Az ilyen tagok részére naponta fél munkaegységet írtak jóvá. Betegség esetén legfeljebb 6 hónapig lehetett munkaegységet jóváírni, de a betegség kezdetétől számított egy hónap elteltéig nem. A szülő nő szülés előtt és után hat hétig munkára nem volt kötelezhető.

A közgyűlés a továbbiakban a vezetőséget tizenegy főben állapította meg, az ellenőrző bizottság pedig egy elnökből és négy tagból állt. Ha a tagok 10 százaléka kívánta, de legalább 5 fő, rendkívüli közgyűlést lehetett összehívni. A közgyűlés volt jogosult elfogadni illetve módosítani az alapszabályt, a tagfelvételei kérelmeket elbírálni, a tisztségviselőket visszahívni, a zárszámadást jóváhagyni, a föld­ járadékot megállapítani. A döntéshez kétharmados többség kellett. Minden közgyűlésről jegyzőkönyvet kellett vezetni. Ha a közgyűlési határozat a tag szerint sérelmes volt, döntőbizottsághoz fordulhatott. Az ellenőrző bizottság feladata volt a közös vagyon megőrzése, ennek érdekében évente kétszer, egyes területeken negyedévente általános vizsgálatot folytatott, melyről a közgyűlés előtt kellett beszámolnia. Az ellenőrző bizottság jóváhagyása nélkül a közgyűlés nem hozhatott határozatot, az elnöknek mindig jelen kellett lenni a közgyűlésen.

Az alapszabály foglalkozik a munkafegyelem kérdéseivel is, valamint a Tsz-ből való kilépés módozataival. Kilépni csak a belépéstől számított három év eltelte után lehetett, ezt a szándékát a kilépni óhajtó tagnak a gazdasági év vége előtt hat hónappal be kellett jelentenie, a felmondási időt végig le kellett dolgozni, mindaddig, amíg a kilépésről a vezetőség döntött.

Rendkívüli okokból kiléphetett a tag pl. akkor, ha házasságot kötött, vagy elköltözött a faluból, vagy állami és társadalmi megbízatást kapott. A közgyűlés kizárhatta a tagot a népgazdaság vagy a társadalmi tulajdon elleni vétség beigazolódása esetén, vagy ha a tag három évnél hosszabb börtönbüntetést kapott.

A padlássöpréses, beszolgáltatásos évek után kevés család maradt, amely olyan tartalékokkal rendelkezett volna, hogy ne lett volna kénytelen még idősebb korában is dolgozni. Mivel nyugdíj még nem volt, aki élni akart, addig dolgozott, amíg mozogni tudott.

A kezdeti év nehezen indult, a szükséges tavaszi vetőmagot a tagoktól szedték össze, mert a Tsz- nek nem volt pénze megvásárolni. Kezdetben csak hitelekből tudtak gazdálkodni, számottevő bevétel az első hónapokban nem volt, ezért a vezetőség a megyei tanács ajánlatára 2000 db. előnevelt csirkét állított be, hogy ennek értékesítésével az induló nehézségeket átvészelje.

A nehézségek láttán már többen az első hónapokban kérték kilépésüket, és próbálkoztak a biztosabb megélhetést nyújtó környékbeli vállalatoknál elhelyezkedni. Mivel — az alapszabályból láttuk — a belépési nyilatkozat aláírása után nehezen tudtak megszabadulni a tsz-től, egyesek más falvakba jelentkeztek be állandó lakosnak, mert csak így tudtak máshol munkát vállalni.

Az első gazdasági évben háromszáznál valamivel többen vettek részt a közös munkában. A bizonytalanság a levegőben volt, hiszen aggódtak, hogy egész évi munkájukért év végén kapnak e valamit. Ezért vélték jónak, ha egy családból csak egy valaki dolgozik a Tsz-ben. A végzett munkáért munkaegységet írtak, havonta előleg nem volt, rendkívüli esetben (haláleset, hosszú betegség) is csak pár száz forintot vehettek fel a gazdaság pénztárából. A munkaegységeket a brigádvezetők számították ki és az iroda falán közszemlére kifüggesztették. így mindenki megtudhatta, hogy mások milyen munkát teljesítettek. Ez feszültségekhez is vezetett, mert a brigádvezetők nem azonos számításokat végeztek, ezáltal a brigádokban megindult a fluktuáció. A vezetőség jobbnak látta egy függetlenített bérelszámoló alkalmazását, aki az irodában egységesen számította ki a munkaegységeket.

A szőlészeti brigád a tagok által bevitt szétszórt ültetvényeken gazdálkodott, egyedül a Granáriumban volt nagyobb összefüggő terület, amit még 1956-ban telepített a Béke tsz. A vezetőség felismerve a szőlőben rejlő lehetőségeket, 1965-ig telepítési tervet dolgozott ki, melyet 1961-ben kezdtek megvalósítani olymódon, hogy Landek Lajos 1948-ban kezdett alanyvessző telepítési kísérleteinek sikere nyomán, az ő kezdeményezésére szőlőoltványt állítottak elő, az első évben harmincezer darabot, mely pár év múlva meghaladta az egymilliót.

Az indulás évében anyarozs termesztéssel is foglalkoztak, melynek betakarítását iskolás gyerekek végezték el.

Már az első gazdasági év tavaszán saját erőből és kivitelezéssel Póca pusztán vertfalú, tömésfalas istállót építettek, amihez a faanyagot az erdő szolgáltatta, a tetőcserepet pedig a volt Krausz-féle istállóról és cseléd lakásról szedték le. A felépült istállót hízómarhák számára építették, hogy a pócai földeket gazdaságosabban tudják trágyázni, és az itt lakó idősebbeknek is helyben legyen munkalehetőségük. Az állatforgalmi vállalattól az istálló elkészülte után növendékborjakat vettek át, így megtörtént az istálló feltöltése.

Az első zárszámadó közgyűlés 1960 január 25-én lett megtartva, melyen megjelent a helyi tanács elnöke, a siófoki Járási Tanács Mezőgazdasági osztályának vezetője, a pártbizottság titkára, valamint a budapesti 13-as számú Autóközlekedési Vállalat, mint patronáló képviselője. Az elnök beszámolója után a föagronómus ismertette a jövő évi tervet. A gazdaság párttitkára az elhangzott beszámolók felett megnyitotta a vitát, melyben csak a meghívott vendégek vettek részt, a tagság nem kívánt hozzászólni.. Az elmúlt gazdasági év nem volt szerencsés, a munkaegység értéke mindössze 17, 17 Ft lett, egy család vagy családfő éppen meg tudta keresni a gabona fejadagot családja részére. A forintrészesedés olyan csekély volt, hogy két kereső esetében is alig érte el az évi 1000 Ft-ot. Nem csoda, hogy ismét többen szerettek volna vállalatoknál elhelyezkedni, mert a tsz-jövedelemből nem tudtak megélni. A hangulatot rontotta az az eljárás, melyet a községi tanács végrehajtó bizottsága hozott a családok összevonásával kapcsolatban. Ennek az ,, egy ház egy család" elvnek az értelmében a háztáji területre csak egy család jogosult házanként. Tehát ahol egy födél alatt két vagy több család lakott, ott sem lehetett növelni a háztáji területet. Az ilyen sértett családok közül sokan nem akartak tovább a közös munkában részt venni. A járási küldött kérte ekkor a helyi VB elnökét a határozat felülvizsgálatára, majd a járási tanács mezőgazdasági osztályvezetője próbálta felhívni a tagság figyelmét, hogy ne a háztájit, helyezzék előtérbe, hanem a közös gazdaságból vegyék ki a részüket.

A zárszámadási közgyűlésen hoztak egy olyan határozatot, hogy a közösben nem dolgozni kívánókat nevelőmunkával vagy más módszerekkel kell jobb belátásra bírni. A budapesti patronáló vállalat 10 db. jutalom könyvet osztott ki a jól dolgozó tagok között, hogy ennek a csekély ajándéknak is legyen valami vonzó hatása. Végezetül ismertették a Járási Tanács által kidolgozott premizáló rendszert, de ennek a megvalósítását nem tudták megoldani.

Az ellenőrző bizottságnak jelentős szerepe volt a kezdeti időkben, mert állandóan kisebb-nagyobb szabálytalanságokat észleltek.

A következő esztendő már valamivel könnyebb volt mint az előző, a baromfiállomány szépen gyarapodott, jelentős bevétel volt tojásból és a zöldségkertészet jövedelméből fedezni tudták a szükséges napi kiadások. Az állatállomány fejlesztése érdekében növendékmarhákat és sertéseket vásároltak.

Az első év még az útkeresés, a tapogatózás jegyében telt el, a következő években azonban már megkezdődtek a nagyobb fejlesztések, a szőlőtelepítés és egy-egy újabb épülettel is gyarapodott a tsz.

A második zárszámadó közgyűlésre 1961. január 21-én került sor. Ha nem is olyan nagy, de némi előrelépés mutatkozott az előző évihez képest. A munkaegység 23, 66 Ft-ra emelkedett, nyolcan részesültek a patronáló vállalat könyvjutalmában.

A februári tervtárgyaló közgyűlésen tárgyalták meg a következő év feladatait és itt született határozat a géppark jelentős fejlesztéséről. Elfogadták a földművelésügyi miniszter által kidolgozott javaslatot, miszerint az alapszabályban előírt 120 illetve 80 munkaegység helyett a kötelező teljesítendő munkaegység 250 illetve 120 lett, de a kisgyermekes anyák munkaegysége továbbra is maradt 80.

A géppark növekedésével a fogatállomány kezdett feleslegessé válni, a gépállomás is feloszlóban volt, innen is vásárolt a gazdaság elsősorban munkagépeket.

A szövetkezet fejlődése megkövetelte szakképzett könyvelő alkalmazását is, így ettől az évtől kezdve Simon László számviteli szakember vezette a könyvelést.

A tervezés évében a Hertelendy-pince mellett egy tyúkól és a Fáncséi részen a volt Béke tsz. sertéshizlaldája mellett egy fiaztató is megépült, valamint 10 holdon egy újabb szőlőtelepítés. Ezzel egyidőben a tagokat szőlőoltásra is betanították. Ahhoz, hogy az oltványtermesztést fejleszteni lehessen, egy olyan épületet kellett biztosítani, ahol az oltványkészítés minden munkafázisa egy helyben elvégezhető volt. Kezdetben a Hertelendy-kúriában készítették el az oltványokat, de mivel ez az épület tatarozás hiányában kezdett életveszélyessé válni, másrészt a központtól távol volt, jobbnak látták a volt Reichert Fülöp-féle bolt és kocsmaépületben az oltvány előállítást megoldani, annál is inkább, mert ezt a melléképületeivel és a tejcsarnokkal együtt megvételre felkínálták. Ezzel mintegy 150 személy téli foglalkoztatása is megoldódott. Az itt folyó munkák szinte iparszerűvé váltak, a gazdaságosabb termelés érdekében pedig a tsz. vadalany telepet is létesített 1962-ben. A raktározási gondok is enyhültek, mert nyáron nagyobb mennyiségű gabonát lehetett itt tárolni, ezáltal az épület télen-nyáron hasznosítva volt. 1962-ben a bor minősítése magasabb besorolásba került, ami az értékesítés szempontjából nagyobb jövedelmet biztosított.

1962 januárjában, a harmadik zárszámadó közgyűlés már jobb légkörben folyt le, amihez hozzájárult az is, hogy a munkaegység 40 Ft-rá emelkedett. Ezt a tagság a közgyűlés estélyén közös vacsorával, borral, zeneszó mellett jó hangulatban ünnepelte meg. A vacsorára a családtagok is hivatalosak voltak, melyre két sertést vágtak le és hatvan kiló marhahúst vásároltak. A bőséges vacsorához fejenként fél liter bor is járt, és mindezért 10 Ft hozzájárulást kellett fizetni. Az érdeklődés olyan nagy volt, hogy a zsúfolásig megtelt kultúrház mellett az idősebbeknek a megvásárolt Reichert-féle házban tálaltak fel. A reggelig tartó táncvigalom után már nem volt szükség a közös gazdálkodás előnyeit részletező agitációra, a tagság belátta, ha rendszeresen kiveszi részét a közös munkából és lelkiismeretesen dolgozik, év végén élvezheti annak gyümölcsét.

Az anyagilag megerősödött gazdaság számára lehetővé vált a rendszeres előlegfizetés is. Munka­ egységenként havonta 12 Ft-ot fizettek ki, aminek igen vonzó hatása volt. Míg az alakulás évében 323 fő vett részt a közös munkában, 1962-ben már 470 volt a munkában résztvevők száma. A tagok önként keresték a munkaalkalmat, a brigádvezetőknek nem kellett meggyőzni őket. A munkaegység abban az időben országos viszonylatban is kiemelkedőnek volt mondható.

Trimmel Henrik tsz. tag javaslatára Csisztapusztán egy kis, három helyiségből álló üdülőt építettek, ahol a nyári időben a termálfürdő mellett pihenhettek a tagok.

A javuló műtrágya és növényvédőszer ellátás következtében a harmadik ötéves terv első éveiben a mezőgazdaság gyors fellendülése volt megfigyelhető. A növénytermesztés előirányzott átlagos növekedési üteme mintegy 3 százalékos, a termésátlagok növekedése mellett javult az állattenyésztés szálas és abraktakarmánnyal való ellátása, növekedett az állati termékek termelése. A szövetkezeteknek kicsit nagyobb önállóságot adtak, minden gazdaság az adottságainak megfelelően termesztgetett növényeket. Mindezek következtében a kötcsei szövetkezet gazdálkodásában is fellendülés következett be. 1962- ben a Járási Tanács által meghirdetett munkaversenyben elért eredményért elismerő oklevelet vehettek át. Ugyancsak elismerésben részesült a tsz. 1963-ban a tavaszi munkák sikeres elvégzéséért. A legjobb eredményt elért gazdaságnak járó vándorzászlót a Járási Tanács és a pártszervezet képviselői adták át az elnöknek.

Az évenkénti, tervszerű szőlőtelepítéssel elérték, hogy hagyományos formában, tőkés bakműveléssel már 65 holdon tudtak gazdálkodni. A szőlőoltványok iránt is nőtt a kereslet, ezért a vezetőség úgy döntött, hogy a kapásnövények területét csökkenti, hogy a növekvő oltványigényt biztosítani tudja. Az oltványiskola újabb szakképzett munkaerőt igényelt, ezért megindították a szakmunkásképzést főleg a szőlészetben dolgozók részére, de emellett a növénytermesztésben dolgozók részére is indult szakmunkásképző-tanfolyam. A gépekhez vonzódó fiatalokat traktoros iskolákba küldték. Ebben az évben épült meg a tervezett ötven férőhelyes szarvasmarha istálló a volt Előre tsz. istállója mellett, és újonnan vásárolt erőgépekkel is növekedett a gazdaság gépparkja.

Az öntözéses gazdálkodás növelése érdekében víztározókat építettek az úrréti és fáncséi réten. A jövedelmező gazdálkodásnak köszönhető, hogy kulturális alapot is el tudtak különíteni, amiből minden évben kétnapos kirándulást szerveztek a tagoknak.

Mivel az alapszabályban rögzített negyedévenkénti közgyűlés megtartása különösen csúcsmunkák idején jelentős munkaidő-kiesést jelentett, felsőbb szervek javaslatára áttértek a küldöttgyűléses formában megtartott közgyűlésekre. A küldöttgyűlés egyszerűbb volt azért is, mert előfordult olyan eset, hogy a tagság nagy hányadának távolmaradása miatt határozatképtelenség állt elő.

Az 1963-as év zárszámadásán a járási szervek vezetői külön kiemelték, hogy a tsz. a járási szinten az elsők között van, és ahhoz, hogy a munkaegység öt év alatt meg tudott kétszereződni (41 Ft), a tagság munkafegyelme, és munkaszeretete járult hozzá. A premizálással kapcsolatos felvetések nagy vitát kezdeményeztek. Általánosságban nem is valósult meg, csak egyes csúcsmunkák esetében alkalmazták, valamint a tehenészetben a zsírszázalék emelése érdekében. A korábbi évek gondolkodástól eltérően a járási pártvezetők részéről első alkalommal kerül szóba a háztáji gazdaságok támogatásának fejlesztése és a háztáji állatállomány növelésének az elősegítése.

1964-ben a vezetőség az állattenyésztési profil fejlesztését tűzte ki célul. Ebben az évben emelkedett a tehénállomány létszáma 90 fölé. A létszámbeli és minőségi emelést lehetővé tette az elegendő takarmányalap. A férőhelyek korlátozottsága okozott csupán némi gondot, ezen csak úgy tudtak változtatni, hogy új férőhelyeket kellett építeniük a következő években. Az állattenyésztés színvonala egyébként nem érte el a kívánt szintet, ezért a vezetőség dr. Hollósy Vince körállatorvost bízta meg a fő állattenyésztői munkakör ellátásával, akinek munkaidejének legnagyobb részét még két község, Nagycsepely és Teleki közös és háztáji állatállományának gyógyítása is annyira lekötötte, hogy ezt a tisztséget nem tudta vállalni.

A megnövekedett gépállomány karbantartó munkáit és a szükséges javításokat a régi kovácsműhely már nem tudta ellátni, ezért szükségessé vált egy korszerűen felszerelt szerelőműhely felépítése a korábban megvásárolt volt Reichert Fülöp-féle ház udvarában, a község központi helyén. A tervezett szerelőműhely felépülte után, külön kovácsműhely, anyagraktár, üzemanyag és kenőolaj-tároló is helyet kapott az udvaron. Ezután az erőgépeket is helyben tudták javítani, korábban ugyanis ezeket a Balatonkiliti gépállomásra kellett vinni. A kovácsműhely a volt tulajdonos, György László műhelyében működött, melyet a tsz. ugyancsak megvásárolt, annál is inkább, mert közvetlen szomszédságban van a Reichert-féle házzal. E vétellel sikerült egy olyan központi parkolót kialakítani, ami alkalmas volt a tsz. erőgépeinek és teherautóinak egy helyben történő tárolására. Mivel az alakulás utáni évektől nézve a gépállomány jelentősen megnőtt, az alkalmazott öt kovács már nem tudta a megnövekedett igényeket teljesíteni, ezért szükségesnek látszott az erre alkalmas tagokat szerelőtanfolyamra beíratni.

1964-ben a vezetőség azt a javaslatot tette, hogy a munkaegység bérezés helyett térjenek át a pénzfizetési bérezésre. A többség azonban nem látván jónak ezt az indítványt, ragaszkodott a már megszokott munkaegységhez azzal a feltétellel, hogy hajtsanak végre normarendezést.

A kiöregedés jelensége is ekkor kezdett mutatkozni: az idősek helyére nem jöttek a fiatalok, a szövetkezet munkaerőgondokkal küzdött. A vezetőség május 15-i ülésén emiatt lemondtak a jövő évre tervezett nagyarányú szőlőtelepítésről, mindössze 9 holdat telepítettek be.

A létszám csökkenése miatt az egy tagra jutó kapásnövények területe meghaladta az 5 hektárt, amivel csak igen nagy erőfeszítések árán tudtak megbirkózni. A helyzetet nehezítette, hogy ebben az időben a szálastakarmányok forgatása, gyűjtése, a széna betakarítása, valamint a fel- és lerakodás kézi erővel történt, ami ugyancsak sok munkanapot vett igénybe. A gépi aratás elterjedését mutatja, hogy 450 holdat aratógéppel, 100 holdat kombájnnal takarítanak be, de mindezek ellenére még ebben az évben is részben kézzel aratnak 100 kat. hold területen. A kézi aratásban 138-an vettek részt, ezen kívül 6 sarkaló az aratógépek mellett, míg 32 fő a gépek által learatott kévéket rakta keresztekbe. A cséplés 3 cséplőgéppel történt, ami csaknem egy hónapig eltartott.

Az 1965-ös beruházásokat tárgyalva a vezetőség úgy döntött, hogy egy 300 férőhelyes hizlaldát, egy 50 férőhelyes növendékmarha istállót, egy permetlé keverő tornyot, egy csővázas színt, és egy hidegleve gős szénaszárítót épít, valamint egy személygépkocsit is vásárol, melyet a tagok is igénybe vehetnek némi térítés ellenében. A permetlékeverő-torony kivételével ezek a beruházások meg is valósultak.

A munkaegység növekedésével a közös vagyon is gyarapodott. Terven felül épül meg a Kossuth Lajos utcában a korszerű irodaház, a megvásárolt kovácsműhely helyén, mely június közepére vált beköltözhetővé. Az új iroda szomszédságában vásárolja meg a tsz. a főkönyvelő szolgálati lakását.

1965-ben megszűnt a csapatvezető rendszer, a növénytermesztési brigádokat kettőbe vonták össze, alakult viszont egy erőgépes brigád. A függetlenített elnökhelyettesi beosztást megszűntették, és a járási vezetők javaslatára mivel az állattenyésztésben visszaesés mutatkozott, egy szakképzett főállattenyésztőt vettek fel.

Az eddigiekből is érezhető, hogy a kezdeti nehézségek után a fejlődés töretlen volt, a gazdaság sikeresen működött egészen 1965. közepéig, amikor egy kis megtorpanás volt észlelhető. Sajnos a rossz időjárás miatt visszaesés mutatkozott még a munkaegységben is, ami 10 Ft-tal csökkent, és többféle növénykultúrában a termésátlagok a tervezettnél alacsonyabbak voltak. A rossz gazdasági évet a tsz. csak 650 000Ft középlejáratú hitel felvételével tudta áthidalni. A munkaerő csökkenése pedig az egyszerűbb vetésforgó kialakítását tette szükségessé. Többen javasolták az oltványiskola megszüntetését vagy legalábbis az oltványtermesztés csökkentését.

A siófoki járásban eközben megalakult a termelőszövetkezetek közös építőipari vállalkozása, a TÖVÁL, melynek a kötcsei tsz. is tagja kívánt lenni, hogy a következő beruházásokat ez a vállalat tudja kivitelezni.

Jól működött a zöldségkertészet, minden évben a tervezettnél magasabb bevételt termelt, a kerté­szeti brigádnak köszönhetően a házi pénztár pénzszükséglete fedezve volt, nem kellett a hitelből kapott pénzzel pótolni. A brigád tagjai hetente kétszer a veszprémi piacon tudták jó áron értékesíteni az árut. Egy évvel később Weisz József, a tsz. kertésze egészségi állapota miatt bejelentette felmondását. A hirdetésre jelentkező utódjának vezetése alatt pár évi kínlódás után a kertészeti üzemág ráfizetéses lett, így a vezetőség az egész kertészetet felszámolta. Kedvezőtlenül hatott a szövetkezet további működésére a szakemberek gyakori váltakozása.

Az első kombájnt a szövetkezet 1966-ban vásárolta meg, de még ebben az évben a gabona aratása nagyrészt az aratógépekkel történik, és 31 kat. holdat kézi erővel aratnak le. Az árpa termésátlaga 10 q volt, búzából 14-15, sőt még 18 q-t is sikerült egyes jobb fekvésű területeken betakarítani.

A siófoki régi borkimérő időközben elavult, a járási KÖJÁL szakemberei javasolták a bezárását. A tsz. vezetői a szentesi Tsz-szel tárgyaltak, akikkel közösen szándékoztak építeni egy olyan helyiséget, ahol a két szövetkezet borait lehetne értékesíteni. Ez a terv azonban meghiúsult, mert akadt olyan magánvállalkozó, aki a saját telkén építette fel a kimérő helyiséget azzal a feltétellel, hogy a kocsmáros a családtagja lehessen.

1966-tól a szociális juttatások elosztásában is változások következtek be. A korábbi gyakorlattól el­térően a betegségi segélyt a ledolgozott munkaórához kötötték, és aki az évi 2500 munkaórát teljesítette, az az előző évi keresetének 60 százalékát, ha csak a kötelező munkaórát (férfiak esetében 1500, nők esetében 1000 munkaóra), akkor csak ez előző évi keresetének felét kapta meg. Ettől kezdve a tsz. dolgozó tagsági kötelezettségét nem munkaegységhez, hanem munkaórához kötötték. Ennek az évnek a zárszámadásán már jobb eredményekről számolhattak be, a munkaegység értéke elérte a 42 Ft-ot, és 20 tag kapott pénzjutalmat.

1967-ben már meg lehetett állapítani, hogy a melléküzemági tevékenység (szőlőoltvány termesztés) jól működött. Túl a kezdeti nehézségeken szakmailag és az értékesítés terén is előrelépés mutatkozott. 16 holdon tervszerűen folyt az oltványtermesztés, mintegy 715 000 darabot adtak el, legnagyobb részben első osztályút. Az alapanyag költsége nem volt számottevő, mert a csapvesszőt a gazdaság saját területéből válogatta ki. A szőlőtermesztés mint főprofil eredményezte azt is, hogy az állami kötelezettségteljesítése után fennmaradó bormennyiséget a saját üzleteikben el tudták adni. Végül is a siker láttán úgy döntött a vezetőség és a tagság, hogy a korábbi években elhangzott javaslattól eltérően nem szabad könnyelműen felszámolni az oltványtelepet csak azért, mert egy kedvezőtlen esztendő kiesést eredményezett.

A vezetőség ahhoz is hozzájárult, hogy a háztájiban a tagok jövedelem-kiegészítéshez jussanak oltványtermesztésből. Egy család 3000 vad alanyvesszőt vásárolhatott a tsz-től, amit otthon beolthatott, de a tsz. oltóhelyiségében is elvégezhette ezt. Az első osztályú oltványokat a Tsz-en keresztül, a másodosztályúakat szabadon lehetett értékesíteni.

Tervezték a tejbegyűjtő bővítését, azzal a szándékkal, hogy a lefölözött mellékterméket e sertések takarmányozására lehessen felhasználni. Rövid ideig folyt is a lefölözés, de a tejüzem nagyobb arányú bővítése elmaradt, majd később a lefölözéssel is felhagytak.

A trágyalé hasznosítása érdekében trágyaszippantót vásárolt a tsz, hogy az értékes trágyalé a szántóföldekre kerülhessen. Az erőgépek szállítás alóli mentesítése érdekében egy IFA teherautót is vásároltak ebben az évben.

A tagoktól felvásárolt szarvasmarhák, sertések értékesítése a Tsz-en keresztül történt, így a tagok a nagyüzemi felár felében részesülhettek.

A fejlődés érdekében vezetőségváltás is történt, egyedül Schmidt Gyula elnöki megbízatása maradt meg.

Az új vezetés megszüntette a nem gazdaságos termékek előállítását, így felszámolták az évek óta ráfizetéses juhászatot. A juhhodályt borjúnevelőnek szerették volna átalakítani, de végül is ez nem valósult meg, mert a mozdítható elemeket ellopták, a megmaradt részt pedig le kellett bontani. A Hertelendy-kúria is erre a sorsra jutott, amely eddig a gabonatárolást volt hívatva megoldani. Az épület olyan romossá vált, födéme olyan életveszélyes lett a nagymennyiségű tehertől, hogy helyreállításra gondolni sem lehetett.

Az új gazdasági mechanizmus életbelépésével a Tsz-ek is nagyobb önállóságot kaptak. Nem volt ezentúl kötelező az ipari növények termesztése. A vetésforgó szerkezete a gazdaság adottságával volt összhangban. Létrejött a szövetkezetek területi szövetsége, amihez a kötcsei tsz. is csatlakozott. A szövetség feladata a tsz-ek áruértékesítési, anyagbeszerzési gondjainak enyhítése, a gépellátás biztosítása, műtrágya vásárlás, hiteligények rendezése.

Az év végére felépült a fáncséi részen a sertéshizlalda és a borospince közelében egy vasvázas szín gabonaraktár és szőlőfeldolgozás céljaira.

Eredményesnek mondható az 1967-es esztendő, a munkaegység elérte a 45 Ft-ot, annak ellenére, hogy a tagság létszáma fokozatosan csökkent. Míg az indulást követő első években a felhasznált munkaegység évi összege nem haladta meg a 100 000-et, 1967-re már elérte a 107 000-et. A 45 Ft-os munkaegységnél a tagok évi részesedése az alkalmazottak bérével együtt mintegy 4 900 000 Ft volt.

Az 1968-as év a kedvezőtlen időjárás miatt rosszabb volt, a munkaegység visszaesett 33 Ft-ra. Ezt is csak úgy tudták elérni, hogy hitelt voltak kénytelenek felvenni. Ráadásul a szőlőoltvány is gyengébbnek mutatkozott az Ültetvénytervező Vállalat szakemberei nem is javasolták a felszedését. A bentmaradt oltvány komoly ráfizetést eredményezett.

A földjáradékot is csak a következő év terhére lehetett kifizetni. A szociális alap képzésére nem kerülhetett sor, mintegy kétmillió Ft-ot kellett kigazdálkodni az áthúzódó adósság csökkentésére. Ennek a hiánynak a fedezésére szolgált a bentmaradó szőlőoltvány. Mindezek a tagság elbizonytalanodásához vezettek. A MNB-től fel kellett venni 230 000 Ft középlejáratú hitelt, ezenkívül 498 000 Ft-értékű bort is beszámítottak.

A gyenge esztendő ellenére megépült a borospince egymillió Ft értékben azzal a céllal, hogy a gazdaság a megtermelt szőlőt saját maga tudja feldolgozni, ezáltal az értékesítési jövedelme magasabb legyen.

A növénytermesztésben elért eredmény, amely a nagyobb arányú műtrágya felhasználásnak, a vegyszeres gyomirtásnak és a fokozottabb gépesítésnek volt köszönhető, némileg ellensúlyozta az oltványtermesztésnél bekövetkezett kiesést.

A központi major területén megépült terménydaráló, valamint a takarmánykeverő üzem lehetővé tette a bérmunkák vállalását is.

Ez idő tájt az országban mindenütt a háztáji gazdaságok rohamos csökkenése, visszaesése volt megfigyelhető. A szintentartás érdekében, felsőbb utasításra háztáji bizottság alakult, amely a háztáji állatok takarmányozásának és értékesítésének gondjait igyekezett csökkenteni.

Az 1969-es évtől kezdve a gépekkel nehezen megművelhető területeket kezdik kivonni a termelésből. A fogatok létszáma évről-évre csökkent, a meredek lejtők megművelése gépekkel nem gazdaságos vagy nagyon körülményes, így egyre nagyobb területek maradtak ugaron. A gépesítés ellenére még mindig nagy szerepe maradt a kézi munkaerőnek, ami ugyancsak csökkent, így érthető, hogy a nehezen gépesíthető területeket művelésével lassan felhagytak. Ez az esztendő az előzőhöz képest biztatóbb eredményeket ígért. A növénytermesztési és szőlészeti ágazat kielégítő eredményekkel zárta az évet, pedig az előző évben bentmaradt oltványok ápolása valamint kiszedése csak nagy erőfeszítések árán sikerült. Nem mondható el ugyanez a kertészetről, amely nem tudta teljesíteni az éves tervet sem, a korai tél beköszönte miatt a téli káposzta betakarítását sem tudták befejezni. A nem várt időjárás miatt a vevők nem tudták elszállítani a megrendelt árut, a tárolás újabb gondokat idézett elő. Összesítésben elmondható, hogy az előző évivel együttvéve az oltványokból így is 1 000 000 Ft kiesés következett be. Az állatállományban is gondokat okozott az országos száj-és körömfájás. Hónapokig szünetelt a mesterséges megtermékenyítés, a búgatás, aminek az eredménye a szaporulat csökkenésében volt lemérhető. Viszont a tejtermelésben örvendetes javulás következett be. A 86 darab tehénre tervezett 2300 liter helyett 2630 liter átlagos tejhozam lett az eredmény, igaz, hogy az önköltség nagyon magas volt.

A lófogatok közös istállóban való elhelyezése régóta érlelődött, mely jobb híján a Hertelendy-kertben épült meg, 785 000 Ft költségen.

A tsz. megvásárolta a falu központjában a Tapolcai-féle lakóházat. Ez az épület a századforduló idején még községi tulajdonban volt, mészárszék, hentesüzlet, vendégfogadó, szatócsbolt működött benne. Az épület másik felének tulajdonosával, Lovász Józseffel a tsz. elcserélte a főkönyvelői lakást. A tsz. tulajdonába került kocsma és bolt épületét lebontják, hogy helyébe két lakásból álló szolgálati lakás épüljön a főagronómus és a főkönyvelő számára. Ez a tervezett beruházás az év végére készült el, összkomfortos kivitelben.

A tervezett szőlőfeldolgozót azonban, mely a borospince mellé volt elképzelve, nem tudták megvalósítani. Már a borospince megépítése is erőn elüli munkát kívánt, mert az idei termést már itt dolgozhatták fel, a régi borospince szűknek bizonyult.

Mivel a géppark jelentősen fejlődött az elmúlt években, az 1969-es évre már csak a munkagépekre korlátozódott a fejlesztési terv. Ebben az évben ismét főagronómus váltás történt, Kaffka György helyét Nagy Lajos vette át, aki 1973 után is, (az egyesülés éve) a Tsz-ben munkálkodik.

A tagság az ingadozó teljesítmények láttán kezdett közömbös lenni, a nyári közgyűlést határozatképtelenség miatt nem tudták megtartani. A vezetőség csak úgy tudott úrrá lenni a fokozódó közönyön, mely természetesen a munkavégzésben is éreztette hatását, hogy kénytelen volt a távolmaradókat a premizálásból és a nyereségrészesedésből kihagyni. A tagság bizalmának visszaszerzése érdekében be kellett vezetni a garantált munkabért, aminek 80 százalékát minden hónapban ki kell fizetni, a bentmaradó maradékot pedig az év végén nyereségrészesedés címén, amennyiben ez az összeg zárszámadáskor rendelkezésre áll.

1969-ben a termelőszövetkezeti mozgalom felfejlesztésének tizedik évfordulóján a kötcsei vezetőség március 8-án ünnepi zárszámadó közgyűlést tartott, mely után reggelig tartó táncmulatsággal ünnepelte meg a tagság az elmúlt évtizedben megtett utat.

Hosszantartó viták után márciusban megszületett az a határozat, mely kimondta, hogy a munkaegységes rendszerről át kell térni a készpénzfizetési bérezésre. A pénzfizetésre való áttérés alapját a 40 Ft-os munkaegység képezte.

1969-ben alakult meg a termelőszövetkezetek áruértékesítési szervezete, a TÁSZI, amibe március 15-én lépett be a helyi tsz.

Az állattenyésztés színvonalának javítása érdekében felsőfokú végzettségű szakember, Schiberna Iván kezdi meg a munkát a volt főállattenyésztő helyett, aki gyenge szakembernek bizonyult, és működése alatt inkább vissza, mint előre fejlődött a tsz. állatállománya. Felsőbb szervek utasítására ekkor alkalmaz először szakképzett erdészt a szövetkezet Győrfy Rezső személyében, aki részfoglalkozásúként dolgozott a szövetkezetben. A nagyarányú kemizálás elterjedésével növényvédő szakemberre is szükség volt. Szende László félállásban végezte itt a munkát, másik részben Nagycsepelyen.

A központi major bekötőútja is elkészült, amire azért volt nagy szükség, mert esős időben olyan sártenger alakult ki, hogy gépekkel csak nagyon körülményesen lehetett itt közlekedni.

A szövetkezet 1970-ben kezdte meg működésének második évtizedét. A levegőben ott lebegett már az egyesülések hangulata, amire a tagság gondolni sem akart, mégis rövidesen bekövetkezett. Ez volt az az időszak, amikor országosan a nagy körzetesítések, összevonások sok kis települést hoztak hátrányos helyzetbe, nemcsak a gazdálkodást tekintve, hanem a kulturális, közigazgatási létesítmények tekintetében is.

Az egyesülésig bekövetkező rövid idő legnagyobb tervezett beruházása a terményszárító volt, ugyanis a kukorica betakarítását csak úgy lehetett megoldani kombájnokkal, ha a terményszárítást a mesterséges szárítóüzemben el lehetett végezni. A szárítóberendezés építése azonban már csak az egyesülés után fejeződött be a központi major területén.

Az 1959-es év 17,17 Ft-os munkaegységével szemben 1972-ben már egy tízórás munkanap értéke 118 Ft volt, annak ellenére, hogy a gazdaság alig másfél évtized alatt igen jelentős beruházásokat tudott megvalósítani, a szükségleteknek megfelelően fejlesztette gépparkját, valamint jó néhány ingatlant vásárolt meg a további beruházásokhoz. 1

A bor minőségének elismerését mutatja, hogy megyei és országos versenyeken számos arany, ezüst és bronzérmet nyertek a gazdaság borai, sőt a VI. Budapesti Nemzetközi Borversenyen az Ottonel és Olaszrizling fajták két ezüstéremmel öregbítették a kötcsei bor hírét.

A minőségi fejlődésben nagy szerepe volt Lovász József szőlészeti vezetőnek és pincemesternek, aki sokat tett azért, hogy a tsz. borai magasabb elismerésben részesüljenek. A budapesti mezőgazdasági kiállításokon a gazdaság borkimérőt üzemeltetett. Ebben a munkában Landek Lajos érdemei elévülhetetlenek.

A másfél évtized alatt a szántóföldi növénytermesztéses kultúrákban a termésátlag több mint kétszeresére nőtt, egyes gabonaféléknél pedig a termésátlag elérte a kezdetinek a háromszorosát.

Ingadozóbb volt az állattenyésztés színvonala, annak ellenére, hogy a vezetőség szeretett volna felsőfokú végzettségű szakemberek bevonásával jobb eredményt elérni. Végül is az állattenyésztési ágazatot Fenyvesi Henrik agrármérnök mozdította ki a holtpontról, akinek rövid működése alatt a színvonal látványosan emelkedett. Működése alatt a tagoktól kölcsönbe kapott pénzeken vásároltak fiatal növendékmarhákat, ezáltal a tehenek szaporulatát is beszámítva a marhahízlalás árbevételét meg tudták sokszorozni

Visszatérve 1972-re: már az év elején olyan hírek keringtek, hogy a jövő egyedül lehetséges útja, ha két-három tsz. egyesül, mert csak így lehet nagyobb eredményeket elérni. A tagság — más községekben is hasonló volt a helyzet — nem nagyon lelkesedett az ötletért, nemcsak ők, hanem a vezetőség sem tudott megbarátkozni azzal, hogy a szomszédos községek határait is nekik kell majd megművelni. A szervezők természetesen felkészültek a várható aggályokra, és minden felvetésre megfelelő érvekkel tudtak válaszolni. Az MSZMP megyei és járási szerveinek természetesen igen nagy gyakorlata volt abban, hogy az ilyen helyzetekben azt a látszatot keltsék, mintha az egyesülés a tagság akaratából történt volna és nem felsőbb utasításra adták volna be a derekukat. Garantálták a bérezés emelkedését, valamint azt, hogy mindenki eddigi munkakörében folytathatja a munkát. Igaz, hogy papíron egy-kétszáz forinttal több lett számfejtve, de végül is alig került több a zsebbe, mert időközben felemelték a szolgáltatások árát. Például a kukorica vegyszerezése az egyesülés után a korábbinak csaknem ötszörösére növekedett, de ugyanilyen mértékben nőttek a fuvarozási költségek is.

A pártszervezetek emberei már előre tudták, hogy az egyesült termelőszövetkezet tagsága kiket fog vezetőknek, párttitkárnak megválasztani, éppen ezért az egyesülés sikerének érdekében ebbe nem avatkoztak be. Az MSZMP agitációjának köszönhető, hogy az egyesülés annak ellenére végbement, hogy az alakuló közgyűlésen a tagság nagy része részt sem vett.

Az első egyesüléstől napjainkig

Az előzőekben már említett agitációk után 1973. január 1-én a kötcsei Jóreménység Tsz, a nagy-csepelyi Kossuth Tsz és a teleki Béke Tsz egyesülésére ténylegesen is sor került, a közgyűlésen megszavazták és kimondták az egyesülést. E naptó kezdve már kötcsei Egyesült Béke Tsz néven egy gazdasági egységként gazdálkodtak tovább.

Az egyesült termelőszövetkezet Szabó Lajost választotta elnökének, Schmidt Gyula lett az elnökhelyettes, a főkönyvelő Bayer Zoltán, a főagronómus Nagy Lajos, a főállattenyésztő Reichert Zoltán, a főkertész pedig Fenyvesi Henrik.

A közös gazdálkodás iránti lelkesedés hiánya ellenére az egyesülés végül is elég jól sikerült, mert mindhárom szövetkezet állatállománya, erő- és munkagép ellátottsága kielégítő volt. A három község jelentős munkaerővel rendelkezett, a községek egymástól való közelsége miatt a munkaerő mozgatása sem okozott különösebb gondot.

A szövetkezet központja Kötcse lett. A községek között üzemegység-rendszert alakítottak ki, Kötcse az 1. számú, Nagycsepely és Teleki a II. számú üzemegységet képezte.

Az Egyesült Béke Tsz termőterületére vonatkozóan a következő főbb adatok ismertek:

A kedvezőtlen termőhelyi adottsága miatt állami támogatásban részesített gazdaság egyébként jól működött. A növénytermesztésen és az állattenyésztésen kívül a szőlő és a szölőoltvány-termelés, valamint a borászat adta a fő jövedelmet. Melléküzemági tevékenységet a nagycsepelyi cérnázó üzemben (FOKI kihelyezett részlege) és a nagycsepelyi téglagyárban — ahol kisméretű téglát gyártottak — foly­ tattak, ez jelentett némi többletbevételt.

A fiatal és lelkes szakembergárda a tagsággal rövid időn belül jó munkakapcsolatot alakított ki, a termelésben átlag feletti eredményt tudott felmutatni, melyre azóta is nosztalgiával emlékeznek vissza az akkori tagok.

Mindössze két évig dolgoztak ebben az összetételben, máris újabb egyesülési tárgyalások egész sora kezdődött el a térségben.

Az egyesülések előzményei évekre nyúlnak vissza.

A szomszédos termelőszövetkezetek közül a balatonőszödi Vörös Csillag Tsz már 1961-ben egyesült a balatonszemesi Dózsa Tsz-szel, mely a megye első termelőszövetkezeti egyesülése volt. Később 1969-ben a gyengén gazdálkodó balatonszárszói József Attila Tsz kezdeményezte Balatonőszöd felé, hogy egyesüljön a két gazdaság. 1970. január 1-én a két szövetkezet tagsága az egyesülés mellett döntött és az így létrejött három Balaton-parti községből álló szövetkezet a Balatonőszödi Vörös Csillag Tsz nevet vette fel, melynek első elnöke Bognár József lett.

A szóládi Kossuth Tsz — 1969-ből Mohai András az elnök — csak 1975-ig tudott ellenállni a pártmunkások agitációjának, az egyesülési hullám Szóládra is begyűrűzött. Szólád a balatonőszödi tsz-szel állt tárgyalásban az egyesülést illetően, de nem jutottak megegyezésre.

Az egyesülést akkor nem csak gazdasági okok, hanem főleg politikai érdekek motiválták és így történhetett meg, hogy a járási vezetés az alkudozás közepette, mindenki meglepetésére a térség hét községére kiterjedően a korábban már három községből egyesült balatonőszödi Vörös Csillag Tsz, a kölesei Egyesült Béke Tsz és a még önálló szóládi Kossuth Tsz egyesülését rendelte el.

Az összehívott egyesülési részközgyűléseken külön-külön kimondták az egyesülést és 1975. január 1-én létrejött a balatonszárszói Egyesült Vörös Csillag Mgtsz, melynek központja először Kötcse lett. Egy évvel később a gazdaság Balatonszárszón irodaházat vásárolt és rövid időn belül a nevét is megváltoztatta, mely egyszerűen Balatonszárszói Vörös Csillag Mgtsz lett, de természetesen már Balatonszárszói központtal.

Az egyesülés kimondásával egyidőben a közgyűlés a 15 fős vezetőséget, a különböző bizottságokat (ellenőrző-, dönt- és nőbizottság) és az új tisztségviselőket is megválasztotta.

A kialakult nagy gazdaság azonban nehezen áttekinthető, sok a dimbes-dombos, nehezen művelhető, állami erdőkkel és belterületekkel erősen szabdalt területe, de aranykorona értéke is alig haladja meg a gyenge kategória határát.

Megnövekedett a művelési terület, így a távolság miatt megkellett szervezni a dolgozók munkahelyre történő menetrend szerinti szállítását. Nehezítette a helyzetet az a tény is, hogy a volt tsz-ek mindegyikében más irányítási, munkaszervezési szokások és módszerek voltak. Eltértek a különböző munkák normái és a bérezés is.

Az újonnan választott vezetésnek nem volt könnyű dolga, a különböző adottságú és szokású községek tagságát közös nevezőre kellett hozni.

Az minden esetre elmondható, hogy aránylag rövid idő alatt összerázódott a tsz új vezetése és tagsága, hisz a külön-külön működő gazdaságokból egy egységesen jól működő nagygazdaságot tudtak létrehozni.

A nagygazdaság ágazataira kezdetben természetesen a szétszórtság volt a jellemző, ezért legfontosabb feladatként megkezdődött a folyamatos összevonás és a szakosítás. A lehetőségekhez képest törekedni kellett a nagyobb táblák kialakítására, a szántóterületek tömbösítésére (felesleges dűlőutak megszüntetése), az állattartás koncentrálására, a terményszárítás, a terménytárolás kapacitásának növelésére és egy nagy gépparkkal bíró központi gépjavítóműhely létrehozására.

Az oltványtermesztés érdekében 6 ha-on anyatelepet hoztak létre és 1976-ban megkezdődött a nagy sortávolságú nagyüzemi szőlőültetvények folyamatos telepítése.

A korszerűtlen és leromlott szőlőültetvényeket, valamint a kiöregedett gyümölcsösöket folyamatosan kivágták, megszüntették.

A fiatal vezető szakgárda (növénytermesztők, szőlészek és borászok, növényvédők, erdőmérnökök, állattenyésztők, állatorvosok, agrármérnökök, közgazdászok) képes volt úgy dolgozni és dolgoztatni, hogy gyakorlatilag minden évet nyereséggel zárt a termelőszövetkezet, pedig az általános költségek minden ágazatot kíméletlenül sújtottak.

1983. július 1-jén Bognár József— 30 évig volt tsz-elnök — nyugdíjba vonult, helyét Farkas Lászlónak adta át, aki a rá jellemző akarattal és ambícióval kezdte el elnöki munkáját.

az egyesülésből neki is kijutott, 1985-ben a megyei szervek olyan kéréssel keresték meg a tsz vezetőségét, hogy az időközben elnök nélkül maradt, meglehetősen rossz anyagi helyzetben levő kőröshegyi Jobblét Tsz beolvadásához járuljon hozzá.

Sok vita és most már alapos közgazdasági számítások után végül is a részközgyűlések a kőröshegyi termelőszövetkezet jogutódlás nélküli megszűnésével a „beolvadás" mellett döntöttek. Visszamenőleges hatállyal 1985. január 1-jétől Kőrösheggyel megnövekedve, immár 8 község területén, közel 10 ezer ha-on gazdálkodik a Balatonszárszói Vörös Csillag Mgtsz.

A termelőszövetkezet taglétszámának alakulását és a dolgozók jövedelmének változását az 1. számú táblázat foglalja össze.

Ha visszatekintünk a „nagy" egyesülés óta eltelt közel két évtizedre, megállapítható, hogy az aktív tagok száma szinte negyedére csökkent, de az összes taglétszám sem éri el már az induló létszám felét. A kereseti lehetőség sem kiemelkedő, inkább átlag alatti, úgy is mondhatnánk, hogy alacsony — de volt.

A termelőszövetkezet a néhány évig üzemelő melléküzemág (cérnázó üzem, téglagyár és kártya üzem) kivételével kizárólag mezőgazdasági termelést illetve alaptevékenységet folytat, s ezen belül a növénytermesztés, a szőlészet és az állattenyésztés a meghatározó ágazata. Az 1975-ös egyesülést követő időszak fontosabb ágazatainak termelési, illetve nagyságrendi mutatóit elemzés nélkül a 2., 3. és 4. számú táblázatok reprezentálják. (A közölt számadatokat a tsz zárszámadásaiból és statisztikai jelentéseiből Varga Éva gyűjtötte ki, a táblázatokat segítségével állítottam össze.)

Az egyesülést követően Kötcsére vonatkozó elkülönített adatunk már nincs, a szövetkezet gazdálkodása csak együttesen, az egész gazdaságra vonatkoztathatóan vizsgálható.

A termelés színvonala nem volt soha kiemelkedő, de a szövetkezet adottságaihoz és a mindenkori lehetőségekhez képest megfelelőnek mondható.

A sorozatos és néha átgondolatlan egyesülések után az 1990-es rendszerváltozás újabb szervezeti változásra adott lehetőséget a szövetkezeteknek, nevezetesen az új szövetkezeti törvény (1992. 1 . és 1 1 . sz. törvény) lehetővé tette az egyéni és a csoportos kiválást a szövetkezetekből. 84 tag élt ezzel a lehetőséggel, s közülük 67 fő csoportosan, 17 fő pedig egyénileg lépett ki 1992. december 31-ével a szövetkezetből. A csoportos kilépők között volt Farkas László elnök is, akit a közgyűlés idő előtt 1992. július 15-én tisztségéből felmentett és tagjai sorába visszahívott. Ezt megelőzően már a szövetkezeti törvény értelmében, annak hatályba lépésekor mint működő szövetkezetnek 1991. december 31-i mérleg szerinti (részjegytőkével és a termőfölddel csökkentett) vagyonát a közgyűlés határozata szerint felosztották. A vagyonnevesítést szövetkezeti üzletrészben 1992. április 30-ig kellett befejezni. Vagyonnevesítésben a tagok, az alkalmazottak, a volt tagok, illetve örököseik részesülhettek a vagyon létrehozásában és gyarapításábanvaló közreműködés mértékében, melynek meghatározására a közgyűlés a bevitt vagyont, a munkabért és a tagsági viszony időtartamát vette figyelembe.

1. táblázat
A termelőszövetkezet taglétszámának és a dolgozók jövedelmének alakulása 1975-től 1993-ig

2. táblázat
Fontosabb növények termőterülete és terméseredménye 1977-1993. évek között (I.)

** nincs adat

3. táblázat
Fontosabb növények termőterülete és terméseredménye 1977-1993. évek között (II.)

** nincs adat

4. táblázat A termelőszövetkezet állatállományának létszáma 1978-1993. évek között

A vagyonnevesítés után a szövetkezet összvagyonának a megoszlását az 5. számú táblázat tartalmazza.

5. táblázat
A termelőszövetkezeti összvagyon megoszlása a vagyonnevesítés után (MFt)

A termőföldre vonatkozóan először is vételi jog illette meg a szövetkezeti szakcsoport tagjait, valamint minden haszonbérlőt a legalább 5 évig használatában álló földre és a volt szövetkezeti tagot a megváltott földjére. A szövetkezet a közös használatában álló, vagy bármilyen címen tulajdonába került földből a Helyi Érdekegyeztető Fórum egyetértésével a kárpótlási igénybejelentőknek, a résztulajdonosoknak (bevitt terület AK értéke) és a tagsági viszonyban vagy alkalmazásban állóknak (20-30 AK) földalapot különített el.

A privatizáció első lépéseként megalakult a kötcsei Földrendező Bizottság, melynek felügyelete mellett lezajlottak a kárpótlási területek árverései, licitjei, majd a résztulajdonosok és a tagi földre jogosultak érdekeit képviselő Földkiadó Bizottság irányításával és aktív közreműködésével megkezdődött a földterület behelyezése, kimérése, illetve tulajdonba adása.

A kiváló tagokra jutó arányos földrészt, az üzletrészt és a fel nem osztható vagyonból a rájuk eső részt a vagyonnevesítést követően a szövetkezet kiadta. Az egyéni kiválók egyéni gazdálkodóként gazdálkodtak, küszködve a nehézségekkel, míg a csoportosan kiváló balatonszemesi és balatonőszödi tagok egy új szövetkezetet alakítva, Farkas László vezetésével továbbra is csoportosan gazdálkodtak.

Az együttmaradást és a közös gazdálkodást választók, mivel nem éltek az átalakulás lehetőségével sem változatlanul szövetkezeti formában gazdálkodnak tovább. Az új szövetkezeti törvény értelmében 1992. december 15-én a közgyűlés megválasztotta az új tisztségviselőket, a 9 főből álló igazgatóságot, melynek elnöke Fenyvesi Henrik lett. Névváltoztatásra is sor került, s azóta „Balaton Szőlőskert" Szövetkezet néven működnek tovább.

Lábjegyzetek:

1. A beruházások a következők voltak: növendékmarha istálló Póca-pusztán. magyali dűlőben juhhodály, Fáncséi szerfás sertcsfiaztató és egy téglából épült hizlalda, a Hertelendy-pincénél egy baromfinevelő és tojóház, a központi major területén egy 50 férőhelyes növendék-marha istálló, hizlalda a központi majorban, szerelőműhely anyagraktárral, iroda- és klubhelyiség, lóistálló a Hertelendy-kertben, fáncséi borospince, daráló és keverő üzem. szolgálati lakások a főkönyvelő és a főagronómus részére, hídmérleg, kukoricagórék, hideglevegös szénaszáritó Vásárlás útján jutott a szövetkezet a fáncséi részen a borospincéhez, valamint megvette Mihálkó S részére a lakóházát, a Reichert-féle házat a melléképületeivel, György L. kovácsműhelyét, Papszt Zoltán lakóházát, Tapolcai Józsefilázát Lovász J. lakrészével együtt. A gépállomány: I db Dutra traktor, 4 db. MTZ, 2 db. SuperZetor, 3 db. Utos traktor, 4 db. UE 28-as, 2 db. T 28-as, 1 db. RS (W-es eszközhordó, 3 db. cséplőgép, 1 db. Csepel teherautó, 2 db. IFA, 1 db. ZUK teherautó, 1 db. személygépkocsi