|
|
|
A feltárt és véletlenül előkerült leletek tanúsága szerint, a Homokhátság peremvidéke ősidők óta lakott. A régmúlt korok emlékeit hiába keressük Ladánybenén, mivel területén az elmúlt ötven évben alapos régészeti ásatás nem, inkább csak egykét leletmentő feltárás történt. A szisztematikus ásatás a 20. század elején Kada Eleknek és Szabó Kálmánnak köszönhető. Kocsis Pál (1884-1967) kecskeméti szőlőnemesítő ladánybenei tanyáján véletlenül előbukkant leletekkel kezdődött az a barátság, melynek folytatása régészeti feltárásokhoz vezetett. A történetet Kocsis Pálné örökítette meg: „A meleg barátság Szabó Kálmán múzeumigazgatóval úgy kezdődött, hogy Kocsis Pál ladánybenei földjén szántás közben ókori temető maradványaira bukkantak. Pali rögtön beszaladt a múzeumba jelenteni. Ott találkozott Szabó Kálmánnal, aki nagyon megörült a leletnek. Rögtön kiszállt, megnézte és átvette. Ettől kezdve együtt dolgoztak, együtt végezték az ásatásokat."1 1974-ben H. Tóth Elvira egy késő avar sír leleteit mentette meg, majd néhány évvel később, V. Székely György (a községtől délnyugati irányban kb. 2 kilométerre), a Templom-dűlőben a pusztatemplom környékén végzett leletmentő ásatást.2
A Lajosmizsén talált leletek bizonysága szerint, már a bronzkori kultúrák (pl. Vatyai kultúra) is jelen voltak Ladánybene területén.3 Erre utal az a korai urnatemető, amelyet Kada Elek, Kecskemét polgármestere tárt fel 1903-ban, melyről többet nem tudunk.4 A bronzkort felváltó vaskort, a kelta és szkíta néptörzsek kultúrájának maradványaiból tudjuk rekonstruálni. Az utóbbiak jelenlétét, a közeli lajosmizsei Benéről ismert állatalakos díszítésű kis lelet tanúsítja.5
A szkíták után az iráni eredetű szarmata-jazigok jelennek meg a Kárpát-medencében, akiket Tacitus is említ. A Duna-Tisza közére Kr.u. az 1. században érkező szarmata lakosság Benére történő tömeges megtelepedése - a régészeti feltárás hiányában - még nem nyert kellő bizonyítást, ami azért is érdekes, mert Lajosmizse térségében sok szarmata-kori edénytöredék került a felszínre.6 Ennek magyarázata a középkori, sőt már a római korban használt provinciális útvonal. Aquincumot (Budát) és a provincia déli tartományait (Sirmium, Singidunum, a mai Belgrád), még a középkorban ismert és használt kereskedelmi út kötötte össze. A 13. században írásos dokumentumokban is említett kereskedelmi „via magna" (Buda—Ócsa-Inárcs-Örkény-Földeák-Kecskemét-Szeged) hagyományos útvonal volt, melynek irányvonala keveset változott,"7 így ennek hatása a régészeti leletekben is nyilvánvaló. Az 1909-es benei feltárás során néhány szarmata sírban, kékszínű zománcfibulák kerültek elő. Az egyik sírban például 26 darab gyöngy a nyaknál, 234 darab pedig a lábrésznél volt elhelyezve.
A szarmaták kultúráját, több hullámban érkező népesség befolyásolta a 2-4. században: dákok, gepidák, vandálok, kvádok. Az 5. század elején megjelentek a hunok, akik a Duna-Tisza közének anyagi kultúrájában kevés, ámde jelentős nemzetközi hírnévnek is örvendő (pl. a törteli bronzüst), nyomot hagytak. A 6. században újabb népelem, a germán longobárdok jelentek meg, majd a század közepétől az ázsiai eredetű avarok. A több hullámban beköltöző avarok jelenlétének értelmezését koraavar, középavar és későavar korra osztották fel a kutatók. A koraavar kor kultúrája gyéren jelentkezik a Duna-Tisza közén, legfőképp a Felső-Kiskunság régészeti leletei között. A szabadszállási és ladánybenei későavar edények és fémből készült használati tárgyak ékes bizonyítékok arra nézve, hogy a 7-8. században a későavarok szállták meg a jó legelőkkel tarkított területet.
Közvetlen környékünkön az avar népességre
utaló régészeti leletek Kecskemét, Méntelek, Szabadszállás, Hetényegyháza és Baracs területén kerültek elő, és bár a ladánybenei leletek alapján kisszámú avar népességet tételezhetünk fel, annyira
mindenképpen elegendőek ezek, hogy Benét is bekapcsoljuk a Duna-Tisza közének avar történelmébe.8 Ezt bizonyítja még a Csallány Dezső által
ismertetett avar páncélrészlet, amelyet Józsa Pál tanyáján találtak meg 1909. április 4-én.9 Ez a fontos és meghatározó lelet csak ebből a leírásból ismert, mivel megsemmisült. Az elszórt, részben véletlenszerűen felbukkant népvándorlás-kori leletek
tanúbizonysága szerint, Bene területe avar népességgel bírt a 7. századtól kezdve. 1974-ben a Fő utcai volt MSZMP pártház udvarán lévő szennyvízszikkasztó építésekor került a felszínre egy későavar lelet. A sír egy - ma már szépen restaurált három hullámvonalas díszítésű agyagedényt (magassága 12,5 cm, szájátmérője 11,0 cm, fenékátmérője 8,0 cm), és egy öntött bronzból készült
csüngős, indás veretekkel ellátott övgarnitúrát tartalmazott. A halottal eltemetett, valószínűleg az
övről lecsüngő vaskés, mára már szinte használhatatlanná vált a régészek számára.10 A téglalap alakú szíjvég veret hossza 3,0 cm, szélessége 2,4 cm. Az
öv virágmintás díszítése szépen illeszkedik a későavarkor (8-9. század) régészeti hagyományába.
Ladánybene régészeti múltjának páratlan jelentőségét, az egyes korokra jellemző rovásírásos feliratok adták. Kada Elek ásatásából, a benei iskola
környékén egy a halott lábánál elhelyezett korongolt, írásos, sötétszürke színű agyagedényt került
elő, melynek magassága 12,2 cm, tetejének átmérője 8,2 cm volt. Valószínű, hogy szarmaták által
használt ivóedényről van szó, amely körülbelül az
5. században készült és rovásírást tartalmaz.11 Ez
az edény is eltűnt Kecskemét második világháborús bombázásakor, de szerencsére idejében lerajzolták, így megmaradt a tudomány számára.
Mivel az edény és a rajta lévő írás korán a tudósok látószögébe került, így sokan próbálkoztak
megfejtésével.12 A sok próbálkozás megnyugtató
eredményt nem hozott. Az elemzések és korai értelmezések az avar, a hun, a jazig illetve a szarmata korba kalauzoltak bennünket. A vizsgálat szerint
az edényen többfajta írás volt. A rovásjel, vagy
ógörög írás egy részét az égetés előtt, míg másik részét már az égetést követően karcolták az edény oldalára. Mészáros Gyula ógörög betűket vélt felfedezni az Alföldre települt szarmata-jazig lakosság
által készített edényen, amelynek feliratát hun-görög eredetűnek tartotta. Két elkülönült szóösszetételt ismert fel: az egyik megfejtésének „az enyészetnek átadódsz," a másiknak a felszólító módú,
„tiszteld (őt)" kifejezést javasolta.13 Elképzelése
szerint, az edény a halottkultusz szép maradványa,
és az ógörög, de a harcos szarmata törzsek által
használt nyelvemlékek közé sorolta.
 |
| Agyagedény rovásírással (Rusvay rajza nyomán) |
Másként olvasta és ezért eltérő megoldást javasolt Nagyfalusy Lajos, aki szerint az edény nem lehetett az eltemetett halott iránti kegyeletre intő figyelmeztetés. Véleménye szerint, a ladánybenei mindenképpen rokon a Szeged határában Nagyszéksóson talált hun-kori arany ivócsésze ógörög karcolt szövegével.14 A megfejtése szerinte: „Zárkózz a sír mélyére, vagy Húnyd le szemedet (örökre). Az enyészetnek adódol át."15 Rusvay Kálmán egy másik megközelítést alkalmazott. Etimológiai próbálkozásában osszét nyelvűként értelmezte az edénykén talált feliratot, így a két szó magyar megfejtése „elmúlsz" és „ragyogsz."16
Eltérő olvasatot javasolt Csallány Dezső, aki az agyagedény feliratában magyar nyelvtöredéket vélt felismerni.17 Ennek bizonyításául hozta fel, hogy az írást balról jobbra lehet olvasni - és nem jobbról balra, mint az ún. székely rovásírásokat -, és ezért szorosan kapcsolódik az ismert, szintén magyarnyelvű margitszigeti és esztergomi rovásírásokhoz. A 14 betűből álló felirat megfejtését három szóban határozta meg: „eltemet," „csebresz," és „tesszék" (tessék). Érvelése szerint, az edényke (cseber) egy halotti áldozati-temetési szertartás kelléke lehetett.18 Viszont nem adott magyarázatot arra, hogy szarmata sírból hogyan került volna elő magyar nyelvű rovásírásos edény.
Hasonlóan páratlan értékű az a rovásírásos gyűrű, melyet Szabó Kálmán talált Ladánybenén és amelynek rajzát közölte is könyvében, ám annak értelmezésével nem próbálkozott. A gyűrűn lévő írás megfejtése, hasonlóan Kerekegyházán előkerült rovásírásos gyűrűhöz, nem egyértelmű.19 Mészáros Gyula értelmezése szerint, mindkettőt egy 13. századi török nyelvű nép, tehát kun hagyatéknak tekinthető.20 Mészáros egyszerű megfejtést javasolt: „gyűrűje szép" szöveggel. Csallány Dezső másként értelmezte a rovásírásos leleteket. Ő korábbra keltezte, és bár szintén töröknyelvnek gondolta, de besenyő hagyatéknak tartotta mindkét gyűrűt: „A ladánybenei és kunkerekegyházi gyűrűt olyan kereszténnyé lett XI. századi besenyők hagyatékának tarthatjuk, akiknek telepeit a tatárjárás korában pusztították e/."21 Nem tudni miért, de az 1950-ben kifejtett tételeit a hetvenes évek elején módosította, és a besenyő eredetet elvetette. A gyűrűről összefoglalva ezt írja: „A felirat magyar írásrendszerű, de korábbi török hatásként megőrizte a jobbról balra való olvasási módot. Idejét a XII. századra tehetjük."22 Szerinte a rovásírás megfejtése egyszerűen: „idis Maszparis sámánás, azaz Maszpar úré sámáné."23 Az idis (latin úr) kifejezés több gyűrűn és feliraton szerepel a koraközépkorban. Csallány szerint, ez a lelet a többi környékbeli Duna-Tisza közi leletekhez hasonlóan azt bizonyítja, hogy elmagyarosodó de török eredetű néppel van dolgunk, akik még sokáig őrizték kétnyelvűségük hagyományát.
 |
| Rovásírásos gyűrű (Szabó Kálmán után) |
Csallány eredeti elméletének két gyenge pontja van: az egyik, hogy az eddig ismert kun és jász 1315. századi gyűrűk kevés rovásírást tartalmaznak, inkább család-nemzetség jeleket vagy fél-keresztény szimbólumokat ábrázolnak.24 A másik kérdéses feltételezés, a „sámán" kifejezés megfejtése körül adódik, mivel kizárt, hogy ezt nevet a honfoglalók (még akkor is, ha a vezető réteg török nyelvű volt) ezzel a kifejezéssel ismerték vagy használták volna.25 Nehéz a gyűrűk honfoglalás korba való visszahelyezése már csak azért is, mert a 9-10. századi temetők és magányos sírok igen kevés rovásírásos emléket tartalmaztak.26 Ezért, akármennyire is meggyőzően hat a kun-besenyő eredet, további párhuzamok még árnyalhatják a benei és kerekegyházi gyűrűkkel kapcsolatos koraközépkori rovásírásról kialakított képet. Így be kell érnünk annyival, hogy a gyűrű inkább egy fontos hagyaték, de megfejtése mint a legtöbb magyarországi rovásírástöredéké, még várat magára.
A ladánybenei rovásírásos leletek sorába illeszkedik a Bene-vitéz díszes szíjvégen feltételezett türk és magyarnak vélt rovásírás.27 A lelet színes fényképének digitalizált nagyításakor igen sok karcolást lehetett felfedezni, melyek egyaránt kerülhettek a leletre a szíjvég használatakor, illetve annak egy évezreddel később történt különböző kezelésekor, restaurálásakor. Ezért, a rovásírás feltételezése igen sok kérdést vet fel. Harmatta János szerint, a szíjvég hátlapján - tehát nem a griffes oldalán - ótörök szöveg van magyarra fordítva: „Ers úrnak az öve," míg a magyar rovásírásos felirat olvasata: „Örs ölbő (azaz törzsfő)."28 Így a kétnyelvű (török és magyar) felirat az öv tulajdonosát nevezné meg.29 Ez a megfejtés megerősítené azt a nézetet, hogy a honfoglaló magyarság bizonyos vezető rétegeinek eredetét és nyelvét az ótörök-türk kapcsolatokban kell keresnünk. A szíjvégen talált karcolások azonban nem tudhatók be rovásírásos emléknek, és semmiképpen sem elegendő a honfoglaló magyarság írásos kultúrájának bizonyítgatására.30 A három rovásírásos ladánybenei emlék közül a gyűrű és az edény nem maradt fenn, ezért tüzetes és pontos tanulmányozásuk, és beillesztésük az újabban előkerült leletek értelmezéseinek sorába nem lehetséges, inkább csak elméletek gyarapítására használható. A rovásírásos emlékek azonban sejtetik, hogy Ladánybene területén sajátos népcsoportokat kell feltételeznünk a népvándorlás korától kezdve. Ezek az írástudó törzsek jelentős leletekkel gazdagították a Kárpát-medencébe költözött késői avar, magyar és középkori kun törzsekről alkotott képünket.
Az avar leletek mellett, a benei honfoglaló lovas vitéz sírja fontos bizonyítéka a nomád népek egykori jelenlétének. Honfoglalás-kori és Árpád-kori telepek környékünkön nagy számban lehettek. Cegléd, Kecskemét és Nagykőrös történeti és régészeti térképeit vizsgálva kitűnik, hogy az Árpád-korban egy 20 kilométeres körben a falvak száma igen nagy volt, elérte a tízet-húszat is.31 Természetesen aprócska falvakról lehet csak szó, hiszen a házak száma sokszor még a tízet is alig érte el. A falvak sűrűsége itt azt jelenti, hogy ha egy falut találunk valahol, akkor bizonyos, hogy 4-5 kilométeres körzetben egy másik jelenlétével is számolhatunk. Ezért területünk nagyságát nézve - Örkény, Kecskemét, Nagykőrös határtól egészen Baracs és Kerekegyház határáig aprófalvak egész sorát képzelhetjük el. Nem szabad azonban azt a fontos tényt megkerülnünk, hogy az Árpád-kori települések hálózata nem csak más falu létezését jelentheti, hanem azt is, hogy a falvak 3050 évenként változtathatták helyüket.
 |
| Falvak és puszták a 16. században (térképrészlet Káldy-Nagy Gyula után) |
A Bene környékén ismert szomszédos középkori falu Kerekegyháza, Lajos és Mizse, de Kerekegyháza mellett egy Tormás (Tormos?) nevű falu, Lajos mellett Kecskemét felé pedig egy már régen pusztává lett, Baksiháza nevű település tűnik elő a törökkori összeírásokból.32 Egy 15. századi oklevélben, még egy jóval korábban elpusztult Földeák nevű település is felbukkan, amelyet valahol a mai Lajosmizse központjában helyezhetünk el.
Gyér utalások vannak arra nézve is, hogy Ladánybene területén két középkori falu létezett, hiszen a török adózásból kitűnik, hogy volt egy Bene falu és még egy korábbi, hasonló névvel, amely aztán pusztává lett. Szabó Kálmán 1920-as és 1930-as ásatása a két Benén, jelentős leletekkel gazdagította a környék településtörténetét.33 Elképzelhető, hogy a Hornyák-dombon és környékén azonosított Árpádkori falu 15. századi folytatását láthatjuk a pusztatemplomtól délkeletre húzódó, a mai Templom-dűlőben megtalált falunak.
A középkori települések feltérképezése és bemutatása előtt a honfoglaláskori falvak kérdése vár megoldásra. A leghíresebb honfoglaláskori régészeti lelet, a község névadójának is tekintett Benevitéz leletegyüttes, amelyet a 19. század elején találtak meg. Sajnos, szisztematikus régészeti feltárás hiányában a honfoglaláskor létezett falu vagy település lelőhelyét nem ismerjük. A benepusztai híres lelettel kapcsolatban találó Horváth M. Attila megjegyzése:
„Bács-Kiskun megye honfoglalás korának kutatása egyidős ugyan a magyarországival, de a feltárások szinte sohasem tudatos kutatás eredményei voltak...Egyes helyeken, például Benepusztán és Kecelen a szél lefújta a fedőréteget a sírokról. Másutt, például Nyárlőrincen viszont 90-110 cm vastag lepelhomokot fújt az eredeti felszínre."34
Bene-vitéz koponyacsontja, fegyverzete és ékességei, egy ilyen véletlenszerűen megtalált páratlan értékű honfoglalás kori kincs. A felfedezést és a lelet begyűjtésének történetét, Jankowich Miklós (1773-1846) leírásából ismeri a tudomány.35 A napvilágra került leletegyüttest, pásztorok találták meg 1834 nyarán. A homokos területről a lepelhomokot a szél elhordta, és egy sír maradványa bukkant elő csontokkal, fémtárgyakkal együtt. A pásztorok egyes darabokat (de nem mindet) átadtak Szentkirályi Móricnak, Pest megye akkori főjegyzőjének. A tárgyakról és a felfedezés körülményeiről Szentkirályi hamar tájékoztatta Jankowich Miklóst, a magyar régiségek kutatóját, aki az egyedi leletről beszámolt a Magyar Tudós Társaság Év
„E folyó esztendőnek Június és Július hónapiban uralkodó szárazság Pest vármegye kebelében az Jászföldön helyhezett Bene pusztának sivány homokát inkább és inkább folyóvá tévén okozá egyszersmind, hogy az szeleknek száraztó ereje mélyebben behatván; valamely lovával együtt összerogyott hős csontvázát feltakará, mely az pásztoroknak szemében tűnvén mennél ritkább vala előttök emberi és állati csontokat egy halomban látni, annál inkább gerjeszti őket bővebb vizsgálatra; És észrevévén, hogy az embernek feje, lova mellett, körülötte pedig több rendbeli csillogó ékességek hevernének, úgy itélék, hogy mind az emberi, mind a saját terhétől több ily lenyomatott és netalántán aranyból készült cifrázatokra is akadnának. Csak ugyan reá is akadtak az lovagnak, szinte mint lovának többnyire minden csontjaira és ennek egészséges fogaira között vas zabiájára is, azon formában melyben most is magyar csikós pásztoroktól használtatik és gyakoroltatik." 36
A leírásból értesülünk, hogy:
„Találtatott pedig: emberi koponya rajta kardvágások nyomaival, kettő kengyelvas, zabla, nyílhegyek, kb öt arasz hosszú egyenes kard, aranyozott, részben arany markolattal, ezüstből készített lószerszámok és köntösékességek. 30 darabnál több ezüst boglár, valamint pénzek kettő-kettő lyukkal átfúrva, amelyek segítségével a köntösre voltak rávarrva. Felírás a pénzeken: „Berengarius Rex", vagy „Berengarius Imperator."37
Ami még igen jellemző Jankowich alapos megfigyelésére, az a megtalált kard:
„Hősünknek egyenes kardja mind addig, míg rozsdától meg nem emésztetett, alkalmasint öt arasznál hosszabb lehetett, most bár ha négy arasznyi, szélessége pedig már csak, egy hüvelyknyi volt: rajta irást, vagy jegyeket romlottsága miatt észre venni nem lehetett; hüvelyéről, markolatjáról semmi jelenség, holott a' megaranyozott, 's ezüsttel ékesített lószerszámhoz, és köntöshez, bizonyosan nem különb, mint hasonló kard használhatott."38
A kor tudományos szemlélete szerint alapos, ám romantikus leírásban Jankowich egy 30-40 éves harcost ábrázolt, aki fejsebétől halt meg, és akit teljes díszben, lovával együtt temetett el a homok. Leírásából kitűnik, milyen gazdag volt a magányos harcos: mellette volt lova csontváza, egy zabla, egy pár kengyel, több nyílhegy és az általa egyenesnek vélt kard (ezt a pásztorok széttörték és elosztották maguk közt késeknek), egy ezüst berakásos szíjvég és több tucat itáliai pénzérem. Az érmeket, amelyeket két helyen átfúrtak, és így feltételezhetjük, hogy öltözéken vagy lószerszám díszítéseként használtak, I. Berengár király és császár (888-924) verette ezüstből. Az eredeti 30-40 darab Berengárérmének mára már csak egyharmada lelhető fel a Nemzeti Múzeumban. A nyílcsúcsok nem az akkor már ismert nyugati formájú, köpűs nyílhegyek voltak, hanem a korábbról ismert honfoglaláskoriak. A kengyel, zabla és nyílcsúcsok az idő során elkallódtak. A koponyán látható nyomokat Jankowich kardcsapások által szerzett sebesülés nyomainak vélte. A maga nemében páratlan, szárnyas griffet ábrázoló szíjvég - amelyet perzsa iráni kapcsolatok alapján archaikus „éjszak-ázsiai" eredetűnek tartott - megmaradt, és bekerült a magyarság honfoglalás-kori örökségének könyvébe. Jól látta a híres lelet első leírója, hogy a görög, római és etruszk régészeti hagyományban, párját nem érdemes keresni.
Jankowich nem is tagadja, hogy a halott vitézben Benepuszta valamikori névadó hősét, a település alapítóját látta. Erről így írt:
„Bátran tehát és józan ésszel következtethetem, hogy Bene pusztának nevezete is hihetőleg, és nagyon hihetőleg annak első adományi birtokosától kölcsönözvén nevezetét, hősünket Benének annál inkább nevezhetjük, mivel ezen határ és birtok, a' hajdani Solt székben, melly a' Dunától Tiszáig terjedvén, és mindenkor a' fejedelmek' és királyok tulajdoni birtoka lévén, nem is másképen szállott a' Jászokra, hősünknek, mint a' ki Solt fejedelemmel Olaszország' diadalmas hódolásban valósággal jelen volt, vitéz érdemeiért ugyan csak ő tőle adományul adatott.'"39
Wadassi Jankowich Miklós értelmezése sok részletében kiállta az idő próbáját. Leírása óta a lelet fontosságát sokan hangoztatták.40 A korai kutatók közül Pulszky Ferenc, Bartucz Lajos, Hampel József, Fettich Nándor, majd László Gyula és Dienes István foglalkoztak értelmezésével. Legutóbb, a Duna-Tisza köze honfoglalás-kori történetét elemző Somogyvári Ágnes ismertette e leletet.41 A benei kincs megtalálását egy romantikus regényes elbeszélésben is olvashatjuk, ahogyan Görbe József számadójuhász és Laci nevű unokája rábukkan a páratlan leletre.42
A ma meglévő lelet leírását csak a koponya, szíjvég, és a valószínűleg ruhához és lószerszámhoz erősített aranyozott ezüst veretek és díszítmények alapján készíthetjük el. Az öntött ezüstből készült, mindössze 4,5 x 2,5 centiméter nagyságú aranyozott szíjvég mindkét oldalán nielló-berakásos. Kopottsága arra utal, hogy tulajdonosa sokáig használhatta. A szíjvég előlapján gyöngyözött berakásos keretben, növényi mintákkal díszített szárnyas griff található. A griff szájában virág látható, melyet az ötvös megismételt a griff farkánál és lábánál is. A szíjvég másik oldalán, két nagy körben hajlított virágos, valószínűleg egy tőből eredő indák láthatók.43 A szíjvéget az övre, négy szegeccsel erősítették fel, erre utal az a négyes lyukú csík, amely szintén díszített. A benei lelet páratlan, hisz honfoglalás-kori szíjvégeken ilyen szép, az előlapján gyöngyözött keretbe foglalt növényi mintás, szárnyas griffes ábrázolás nem található.44 Ennek a mitikus állatnak képét a veretről, László Gyula rajzolta meg.45 A régész Dienes István szerint, a honfoglaláskori harcos öltözéke egy korábbi (talán Donvidéki?) kultúra emlékét őrizte meg.46 Mindenesetre bizonyos, hogy a mitikus griffábrázolás egyedi, és csak a törteli, szintén honfoglalás-kori szíjvégen ábrázolt szarvasmotívummal hasonlítható össze. Más jellegű használati tárgy, de mintájában rokon a bezdédi tarsolylemez, amelyen szintén stilizált szárnyas griff található.47
A veretek és a díszek több változatot képviselnek, szinte mindegyikük lehetett ruhán illetve lószerszámon (szügyelő, kantár). Hasonló tárgyak nagy számban kerültek elő 9-10. századi sírokból (Budapest-Farkasrét, Zemplén, Szakony, Karos). Ezeket a hátoldalon lévő kis nitt-szegekkel erősítették a bőrszerszámra.
 |
| A benei szíjvég két oldala (Jankowich rajza után) |
Az igazán egyedinek tartott 15 darabból álló ovális kantár- vagy szügyelővereteken hármas virágminta található, melynek töve szintén egyfelé tart. A két hosszúkás és egy rövidebb, szív alakú középső minta nem párhuzamok nélküli: Tokaj és Szolnok-Strázsahalom temetőiben kerültek elő hármas-virágzatú veretek, de a virágminta (liliom?) ilyen hármas elrendezése fellelhető még a karosi övvereteken is.48
 |
| A benei lelet rajza Jankowich eredeti cikkében |
Hasonlóan páratlan értékű és díszítésű, az a szintén 15 darabból álló levél vagy indát illusztráló ezüst de aranyozott veret, amely pontos funkcióját párhuzamok nélkül meghatározni nem lehet. A veretek két típust képviselnek: az egyik típusba sorolhatjuk azokat, amelyekre a felerősítésre szolgáló kis füleket utólag erősítették fel, a másikba pedig azokat, melyeken a fülek az öntéssel egy időben készültek. Ruhadíszítésnek vélhetjük azt a 42 darabból álló kis kerek, gombszerű ezüstveretek csoportját, amelyek közepét kimélyítették és bearanyozták. Ennek párhuzamait Zemplén és Bezdéd honfoglalás-kori sírjaiban találták meg. Bene-vitéz leletei között egyedi még, az a három típusba sorolható, összesen 38 darabból álló karéjos veretegyüttes, melynek párhuzama a Kárpát-medencében még nem bukkant fel. Kép típust képvisel a 8 darabból álló széles, és 16 darabból álló keskenyebb veret, melyek díszítésén négy koncentrikus körből álló minta látható:
„Formailag hasonló hozzájuk a 14 db szintén keskeny veret is, ezek azonban kevéssé kidolgozottak: karéjos mintájuk sima körökből áll, s a jobb oldalukon a két kör között kicsúcsosodó dísz helyezkedik e/."49
Dienes István hajlott arra, hogy amíg a harcos dísze valószínűleg honfoglalás előtti szállásterületre kalauzol el bennünket, a Berengár-érmék ékszerként való használata mindenképpen arra utal, hogy a harcost 924 után temették el.
 |
| A Berengár-érmék Jankowich rajza szerint |
Amint azt antropológusok megállapították, a koponya nem egy 30-40 éves harcosé, hanem egy körülbelül 55-65 éves férfi koponyája. A hős - és ezt a megtalált tárgyak is bizonyítják -, egy a honfoglaláskorban jól ismert lovastemetkezéssel került sírjába, és nem a harctéren szerzett sebesüléseibe halt bele. A koponyán látható nyomokat Dienes nem sebeknek, hanem a népvándorlás népeinél jól ismert koponyalékelés (trepanáció) maradványának értelmezte. A két sebhely közül az egyik a fejtetőn látható, ez egy 5,2 x 3,5 cm nagyságú mélyedés, a másik egy kisebb, kör alakú begyógyult seb, ami azt jelentette, hogy a harcos túlélte a sebészeti beavatkozást. Az is megállapítást nyert, hogy Jankowich eredeti feltételezésével ellentétben több, a koponyán található nyom nem kardsérülés jele, hanem természetes érbarázda. Az utóbbi vizsgálatok azonban azt bizonyították, hogy „a koponyatetőn a jobb falcsonton „szilvamag" alakú jelképes trepanáció látható."50
Kustár Ágnes és Skultéty Gyula, a Magyar Természettudományi Múzeum Embertani Tárának antropológusai tettek kísérletet Bene-vitéz arcának rekonstruálására.51 Az eredmény nem a szokványos romantikus ábrázolásnak felel meg, hanem egy sokkal reálisabb, idősebb emberfejnek, amely taxonómiai szempontból a turanid típusba sorolható. Ezt a rekonstruált arcot sokban formálhatja egy-két, a személyiségre, etnikumra és a kordivatra jellemző sajátosság, valamint a bőr vastagsága, szemhéj formája, ráncok és a szőrzet is. Bene-vitéz arcszőrzetét, az antropológusok annak megfelelően rekonstruálták, hogy „A források szerint a honfoglaló pogány magyar férfiak fejük tetejét borotválták, és a nyakszirten meghagyott hajtincseket egy, vagy több varkocsban fogták össze. Feltehető, hogy bajuszt is viseltek"52
 |
| Bene-vitéz koponyája (Jankowich rajza alapján) |
 |
Bene-vitéz arcának rekonstrukciója (Kustár Ágnes és Skultéty Gyula munkája) |
A leletek alapján feltételezhető, hogy Bene-vitéz - most már nevezzük mi is annak - résztvevője lehetett az itáliai hadjárat(ok)nak, amelyet először valószínűleg Bogát és Tarhos vezetett 921-ben. Ekkor Berengár, amint azt pénze is bizonyítja, már római császár, hisz titulusa Berengarius Imp., ami a császárságot és nem a királyságot jelölte már 915től. Jankowich nyomán Dienes István feltételezte azt, hogy a megtalált magányos harcos nem lehetett egyszerű közlegény, hanem csatában edzett előkelő családfő vagy rangos katonai vezér. Feltételezése szerint elképzelhető, hogy birtokát - a középkori Bene területét - magától Tarhos fejedelemfitől kapta ajándékba. Utódai itt temették el halála után lovával együtt magányos sírban és nem temetőben, mintahogyan azt Györffy György feltételezte.53 Igaz ugyanakkor, hogy Szabó Kálmán több temetőt tárt fel a két Benén, de ezek a temetők már 12-13. századiak vagy valamivel későbbiek, s ez nem lehetett Bene vagy harcostársainak nyugvóhelye, csak azok leszármazottaié.
A benei leletről a kiváló régész, a kettős honfoglalás elméletének megalkotója, László Gyula is elismerően nyilatkozott 1985-ben, Jankowich Miklós halálának 150 éves évfordulóján.54 Ő is felismerte Jankowich gondolatában a tudományos megállapítást az Árpád-kori nominatívuszos névadásról. Óvatosan kell megközelítenünk ezt; bár lehet, hogy Bene volt, de lehetett eredetileg Benedek is, amiből a kicsinyítőképzős Bene név származik. Dieneshez és Jankowichoz hasonlóan László Gyula is annak a véleménynek adott hangot, hogy Bene-vitéz sírjának keltezése a 10. század második felére vagy végére tehető. A harcos mellett megtalált és díszként használt Berengár-érmék sugallják, hogy míg a harcos résztvevője lehetett a korai itáliai kalandozásoknak (921-22-ben), talán még a kései 933-as és 951-es hadjáratokban is harcolt. Ez utóbbi dátum a magyarok kalandozásának vége is egyben, amikor is a II. Berengár király segítségére siető magyar csapatokat leverik, és megkezdődik a kalandozásokat lezáró vereségsorozat. A Berengárérmék léte egyértelműen arra hívja fel a figyelmet, hogy a harcos kapott (szerzett?) belőle, és nem pénzként, hanem díszként használta. Ez azért is valószínű, mivel 924-ben I. Berengárt lázadó alattvalói Veronában meggyilkolták, és így pénze ezután (amikor utódja már saját pénzét verette) válhatott teljesen értéktelenné. Így nyilvánvaló, hogy a zsákmányolt pénz csak ezután kerülhetett kifúrva a harcos díszei közé.
Elképzelhető, hogy harcosunk már az öregkor felé, unokáinak mesélhetett csak ifjúkori zsákmányszerző harcairól Itáliában. Ezért temették el utódai a honfoglaláskornak megfelelően magányos harcosként, kardjával, nyilakkal és az áldozati ló tetemével együtt, melléhelyezve övét és zsákmányolt pénzeiből készült díszes vereteit. Ez nem szűkíti annak lehetőségét, hogy az itáliai kalandozásból szerzett érdemeiért ne kapott volna birtokot amely később valóban az ő nevét vette fel - talán éppen Tarhostól, Bogáttói vagy éppen Szalárdtól, akik a kalandozásokat vezették. Érdemes megemlíteni a párhuzamot a benei valamint a karosi és a kiskunfélegyházi honfoglaláskori sírleletekben talált, szintén Berengár-érmekkel kapcsolatban.55 Úgy a benei, mint a kiskunfélegyházi lelet férfi harcos sírja volt, de a karosi sírba egy 15-16 év körüli leánykát temettek el, kinek lószerszám-szíjára Berengár-érmék voltak erősítve. Valószínű, hogy a kiskunfélegyházi és a karosi leletek mintájára a benei Berengár-érmék is a valamikori Bene- vitéz lószerszámának díszei vagy a ruhadíszei voltak. Még az is feltételezhető, hogy egyazon kalandozó hadjáratban résztvevő harcosokról van szó. Sokkal árnyaltabb képet rajzol a régész Révész László, aki a Felső-Tisza-vidéken végzett honfoglalás-kori ásatásaival is összehasonlította a páratlan leletet.56 Szerinte a leletegyüttes mindenképpen vezéri vagy törzsfőnöki eredetre, származásra enged következtetni, és nem feltétlenül katonai szerepvállalásból szerzett érdemekre. Ez azonban még nem elegendő bizonyíték arra nézve, hogy a település egykori névadóját s első tulajdonosát kell keresnünk a benei lelet gazdájában, bár ez a következtetés logikusnak tűnne. Ennek kiderítésére azonban tudnunk kellene a lelőhely pontos helyét, hogy a közvetlen közelségében feltételezhető települést, vagy temetőt is további vizsgálatokkal fel lehessen tárni. A szerző szerint, a lelet datálását és egyediségét nagyban meghatározza a szíjvég megmunkálásából levonható következtetés; amint azt már többen felfedezték, az állatalakos aranyozott ezüstcsatot, niellóberakás díszíti. Ez a technika azt jelentette, hogy a vésett mintát egy ezüst-, kén-, réz-, ón- és ólomöntvénnyel töltötték ki, majd a felületet lecsiszolták. Ez a technika a bizánci és a viking fémművességre egyaránt utal, és bár az utóbbi kapcsolatokról is tudunk, az előbbivel való rokonság már a Berengár-érmék miatt is a mediterrán terület, pontosabban a bizánci kapcsolatot erősítik meg.57 László Gyula - főleg a palmettás virágornamentika egyedisége és sajátos használata miatt - mohamedán hagyományt is feltételezett.58 Sem a viking, sem pedig a mediterrán kapcsolat lehetőségét nem zárhatjuk ki, de a lelet sajátos mintázata miatt pontos választ nem adhatunk. Nem von le azonban a lelet páratlan történeti státuszából Horváth Attila azon megállapítása, miszerint a DunaTisza közén feltárt honfoglalás-kori sírok leletei, néhány tárgyat kivéve - szervesen kapcsolódnak a hazai emlékanyagba.59
A Jankowich által hangoztatott egyenes kétélű kard ma már más értelmezést nyert annak ellenére, hogy a fegyver nem maradt fenn. A leírásból világosan kitűnik, hogy a kardot csak darabjaiban láthatta Szentkirályi Móricz, ezért az általa hangoztatott jellegzetességeket semmiképpen sem lehet tényként elfogadni.60 A korábban feltételezett „normann kétélű kard," a megadott hosszúsága és pengeszélesség adatai alapján - a későbbi leletekkel párhuzamban inkább enyhén ívelt szablya lehetett.61
A fenti értelmezéseket összevetve elfogadhatjuk, hogy Benén a honfoglalás-kori és Árpád-kori falu jelenléte bizonyos annak ellenére, hogy létezésére írásos utalás vagy dokumentum még több évszázadig nem található. Igaz, hogy a 12. század elejéig nem is igen van utalás a magyar királyság aprófalvaira a Duna-Tisza közén. Az is feltételezhető, hogy a honfoglaló harcos és leszármazottai által alapított település kinőtte magát, és bizonyosan több Árpád-kori településhálózat alapjait rakta le a valamikori Bene területén. Erre a ladánybenei dénárokként elhíresült 13. századi lelet a legjobb bizonyíték, amelyet a régész V. Székely György elemzett.62 A ladánybenei dénárok 1973 április27-én kerültek napvilágra, amikor Jobbágy György ezernél több pénzérmét, egy ezüst karperecet, egy sarlódarabot és számos kerámiatöredéket adott át a kecskeméti Katona József Múzeumnak.
 |
| Friesachi-dénárok |
A pénzleletet, szántás közben a mai község belterületén kívül, a Kunbaracsra vezető betonúttói keletre mintegy 500 méterre lévő, kissé kiemelkedő földháton találták. Az együttes 13. századi 1149 darab friesachi dénárt, 3 magyar, 3 bécsi és 3 kölni pénzérmét tartalmazott. A pénz és az ezüst karperec egy család kincseit tartalmazhatta, és a tatárjárás pusztítását megelőzően került a földbe. Nyilvánvaló, hogy a család nem élte túl a tatárjárást, mivel a kincs a földben maradt. A lelőhelyen végzett vizsgálatok szerint, a falu a Hornyák-domb (korábbi Rákóczi-domb) területén feküdt, ahol nagy mennyiségű cseréptöredék és teljesen elszántott valamikori kemencék nyomai mutatták meg az elpusztult település 13. századi kiterjedését.63 Az Árpád-kori település létezését erősíti meg a Ladánybenéről 1942-ben előkerült aranyozott rézkereszt, amely a Nemzeti Múzeum gyűjteményét gyarapította.64 A 16,8 - 9,8 cm-es korpuszon magas korona látható, s bár oromdíszei letörtek, a magasított korona alatt a hosszú haj a vállakra omlik. Az ágyékkötő igen hosszú, és asszimetrikusan hátul hosszabb, a láb pedig tartón, ún. suppeddaneumon nyugszik. Ez utóbbin lyukat fúrtak, nyilván a kereszt botra való erősítésének céljából. Krisztus kinyújtott bal karja lefelé hajlik, és valószínű, hogy a pusztításkor vagy a földbekerüléskor csorbult el. A 13. századi körmeneti és templomi keresztek jó részét, a dél-franciaországi Limoges városának műhelyében készítették és a század folyamán került Magyarországra. Mivel azonban sorozatban gyártott darabról van szó, a vörösréz alapú aranyozott kereszt, öntött minta egy példánya - így pontos datálásra nem igen alkalmas.
A limoges-i import keresztek divatja a 13. század második felétől datálódik, nem kizárt, hogy a tatárjáráskor elpusztított, vagy elrabolt műkincsek pótlására vásárolták Bene lakói.65 Lehetséges azonban, hogy már a tatárjárást megelőzően használták, hasonlóan azokhoz a keresztekhez és kézmosó tálakhoz, amelyek szép számmal kerültek elő a környék középkori lelőhelyeiről (Bugac, Kecel, Kiskőrös, Soltvadkert, Tass).
A területen talált falunyomok és leletek példásan mutatják, hogy Benén tovább folytatódott az élet a tatárjárás után. Az új falu, a korábbi Árpád-kori teleptől dél-keletre „a Hornyák-dombtól kb. 1,5 kmre, a Templom-dűlőben húzódó dombháton telepedett meg újra."66 Ennek központja a jelenlegi pusztatemplom és közvetlen környéke volt, amely a 15. századi írott forrásokban Beneszállás néven ismeretes.
A falu magját adó és vallásos életét egyaránt meghatározó hely, a templom. Az Árpád-kori és közvetlen utána épített templomok stílusának kérdésében, a régészek feltárásainak köszönhetően ma már pontos kép áll rendelkezésünkre; ezek alapján elkülöníthetők a gyakori félköríves, és a gyéren előfordult centrális (köríves kerek vagy négykaréjos) alaprajzú templomok. Az utóbbit, területünkön csak Nagykőrös környékén (Nyárkútrét, Ludaspuszta és Szőrhalom) és Kerekegyházán találjuk.67 A másik, sokkal inkább reprezentáns típus a félköríves templom, amint az Tari Edit kutatásaiból kiderül, a „Pest megyei templomok zöme ehhez a típushoz tartozik."68 A Kiskunságban ismert korai templomok is mind félköríves alaprajzúak (Borbásszállás, Baracs, Felsőmonostor), de ebbe a típusba tartozik úgy a benei, mint a mizsei templom is.69 Kétségtelen, hogy a 11-12. században szép számmal épültek kis falusi templomok a Duna-Tisza közén. A Nagykőrös, Cegléd és Kecskemét környékén feltárt templomok egyszerű alaprajzúak: legtöbbjük félköríves szentélyű, egyhajós templom volt (Borbásszállás, Bene, Felsőmonostor, Mizse, Baracs). A benei templomot a kornak megfelelően döngölt, kb. 1 méter széles agyagalapozásra építették. Feltételezhető, hogy az alapot és az erre rakott követ, a szokványos és a területen megtalálható homoki mészkő (darázskő) is adta. A benei templom régészeti kutatásával először Szabó Kálmán, a kecskeméti Katona József Múzeum igazgatója foglalkozott. Több évtizedes munkássága alatt kötelességének tartotta a Kecskemét környéki falvak és templomok feltárását, azok topográfiai meghatározását, és az onnan származó leletek beillesztését az ország területén feltárt hasonló korú leletek sorába.70 Az 1930-as évek közepének megfelelő tudományossággal, Szabó így jellemezte a félköríves vagy patkós szentélyzáródású benei templomot, amelynek hossza 7,50 szélessége négy méter volt:
„A benei puszta templom kiásott falmaradványai arról tanúskodnak, hogy a román korban ez kisebb, korábbi, egyhajós félkörös apszisú templom létezett, amely minden valószínűség szerint az első tatárjárás idején, 1241-ben pusztult el. Ezt nemcsak a templom alapjának románkori formája, hanem a templom körül lévő temetőben talált XI.-XII. sz.-beli nagyszámú sír igazolja, de ezt bizonyítja még azon egyszerű saroklevél, amely a templom omladékai közül került elő'."71
 |
| A templom alaprajza (Szabó Kálmán rekonstrukciója) |
 |
| Templom alaprajza az 1980-as ásatás alapján (Vida Ágnes rajza) |
Szabó Kálmán elmélete szerint, az eredeti Árpádkori templomot a tatárjárás után átépítették, illetve megnagyobbították. Az új templom követte e régi egyhajós, félköríves apszisú Árpád-kori templom alapját, de a nagyobb méret már nagyobb számú lakosságot jelez: hossza 13,20 méter, szélessége pedig 8 méter lett. Az új lábazati alapkövek egy részét megtalálták, és ebből ismertté vált, hogy a falak építéséhez budai és homoki mészkövet használtak fel. A templom eredeti mennyezetének kialakítására csak következtethetett a kutató: vízszintes lehetett, az apszis pedig boltozott. Művészettörténetileg kuriózumnak számít a romok között megtalált nagyobb négyszögletes faragott kő, amely színes festett vakolatot őrzött meg. A falfestmény:
„széttárt karú térdeplő alakot ábrázol. A rajz vonalai vörösesbarna színűek és vastagok, az arc eléggé kidolgozott. Valószínűleg papot vagy szentet akart ábrázolni. A térdeplő kékszemű, fekete hajú alak háta megett bizonyára a szentély farácsát festették meg. "72
A térdeplő alak valóban lehetett pap, szent, angyal, de vitéz is.73 A falfestmény-töredék szerencsére nem esett a II. világháború áldozatául, amely a kecskeméti múzeumot érte, de az eltelt időszak a felismerhetetlenségig eltüntette a falfestményt.
A ladánybenei templom 1980-as feltárása alapján pontosabban rekonstruálhatjuk az eredeti állapotot és összevethetjük az egyes feltételezésekkel.74 A feltárás során láthatóvá vált a kővel és agyaggal készített mintegy 40-50 cm vastag alapozás, amelyre az 1,3-1,4 méter széles alapfalat rakták. Ez habarcsba ágyazott, összetört kőből készült. A templom falait, hasonlóan a mizsei és lajosi templomhoz, a későbbi évszázadokban különböző építkezésekhez és tanyaalapozásokhoz kiszedték és elhordták a környék lakói. Ez nehezítette az eredeti fal és szerkezet rekonstruálását, így a Szabó Kálmán által felállított elméletet nem sikerült megerősíteni, mivel a kisebb, valószínűleg kora Árpád-kori alapot nem lehetett azonosítani. A nagyobb alap viszont megfelelt a Szabó Kálmán által rajzolt templom alaprajzának, egy 13,3 méter hosszú és 8,6 méter széles nagyobb templomnak. A nagyobb templom északi részéhez csatlakozott még egy sekrestyének tartott, körülbelül 4,30-3,00 méter nagyságú építmény.
 |
| Falfestmény a templomból (Szabó Kálmán fényképe után) |
Az összevetett leleteknél az építési stílus és struktúra valószínűsítette, hogy a ladánybenei pusztatemplom alapja a 12. század végén vagy a 13. század elején készült. Ez mindenesetre magyar lakosságot tételez fel, és nem a tatárjárás után beköltöző nagyszámú kun telepest.
Milyen lehetett, hogyan nézhetett ki Bene falu? Mivel korábban régészeti feltárás a környéken már több is történt, de területünkön igazáncsak Benén és Mizsén volt, így csak ezekről tudunk valami biztosat. A történeti kutatásból ismerjük a magyar falvak leírását, miszerint a késő középkori falvak leggyakrabban hosszú és keskeny, egy vagy két utcasor mentén elhelyezkedő házakból álló települések voltak, ezeket szalagtelkes településként ismeri a történeti néprajzkutatás.75 Mizséről teljes bizonyossággal elmondhatjuk, hogy ha a pusztatemplomot vesszük a település középpontjának, akkor a tőle északra és délre elterülő dombháton képzelhetjük el Mizse házait, és esetleges egy szétszórt, nem feltétlenül rendszerezett utcákra osztott házait. Valószínű, hogy egy lapos dombháton (a Hornyákdomb környékére) helyezhetők el az Árpád-kori Bene falu elszórt, valószínűleg szalagtelkes házai.
 |
| A Templomdomb és mocsaras környéke (1880-as térkép) |
A későbbi, 15-16. századi falu a Templomdomb magasabb, mocsarakkal védett dombhátán helyezkedett el. A Csíkos lefolyása a Kalap-tó és a Telekér, még a 19. században is jól mutatta ezt a védettséget.
Nem kizárt azonban, hogy Bene kevés házszáma miatt (csak egy kis utca mentén vagy szórványosan, azaz ún. halmaztelepülésként) a házak szabálytalanul helyezkedtek el, és az utca mint olyan, nem is létezett. Ezek a felvetések azonban csak szisztematikus régészeti feltárással lennének bizonyíthatóak, mivel Szabó Kálmán korai ásatásainak „részletes" leírásai nem maradtak fenn.
Szabó Kálmán feltárása szerint, a terület falvainak háza egymástól távol 50-100, sőt néha 200 lépésnyire, és nem mindig utcák szerint, hanem rendszertelenül szétszórva helyezkedtek el. A kevés házból álló falu területe, ennek folytán gyakran néhány kilométer hosszúságra nyúlt. Az egymástól távol fekvő házhelyek sugallják, hogy a régi falvak egyben jószágteleltető szállások funkcióját is betöltötték, melyekhez kisebb karámok és jószágtartó területek tartoztak.76
Benén, de ugyanúgy Lakitelken, Mizsén, Baracson, Kerekegyházán és Jakabszálláson talált házalapok igazolták, hogy a 16. század végén elpusztult települések lakóházai az általánosan ismert kétosztatúak. Egyosztatú ház inkább a honfoglalás - és a korai Árpád-kor jellemzője volt, később már csak elvétve került elő. A történeti-néprajzi irodalomból ismert, hogy a 15. század folyamán a ház beosztása fejlődésnek indult; a kétosztatú vagy kétsejtű háztípuson kívül a három, sőt négyosztatú is megjelent, bár kétségtelen, hogy divatja csak a 16. századtól datálható. Az eredeti kétosztatúhoz, gyakran egy harmadik rész-csatlakozott, melynek falait nem agyagból építették. Ezt erősítette meg Pálóczi Horváth András a Kecskemét melletti Szentkirály faluban végzett ásatása: az eredeti kétosztatú házak három vagy négyosztatúra lettek kiegészítve.77 A 14-16. századi alföldi házak hossza 9-15 méter között változott, szélességük 4-6 méterig terjedt.78
A házakat körülbelül felénél választották el, és osztották két egyenlő méretű helyiségre. Ezek egyike volt a konyha és a másik a szoba. Ez a típus lényegében az egész Alföldön elterjedt, ám később egy kamrával háromosztatúvá fejlődött. A házak ajtajának tájolása délre, délkeletre mutatott. Anyaga az Alföldön általánosan használt agyagos föld, de ekkor az agyaghoz még nem kevertek pelyvát, töreket.79 Szabó Kálmán megjegyezte, hogy egyéb építőanyagot egyetlen ház omladékában sem talált, kivéve az ajtó küszöbéhez vagy a tűzhely padkájához használt köveket. A házak alapfalainak magassága 45 centiméterig terjedt, ami a ház magasságát is befolyásolta. A ház falának vázát nádból és veszszőből fonták, melyet kívül-belül tapasztással védtek. Az ajtót hagyományosan fából, deszkából készítették, ennek bizonyossága, hogy a bejárat mellett vasalásokat, sarokvasakat, továbbá zárakat, kulcsokat, de még lakatokat is talált. Feltételezhető, hogy a házak tetejét a hajazatot, az általánosan elterjedt nád vagy szalma biztosította. A házakon feltételezhetünk apró ablakokat, amelyet ekkor még nem üveg, hanem bendő, bőr, szövet, esetleg papír védett.
Szabó Kálmán leírása a házak rekonstruálásán
túl arra is használható, hogy a bennük zajló életre
is következtethessünk, ám ezt az elmúlt évtizedek
kutatási - főleg a tanya kialakulásának történetinéprajzi elemzései - már jóval tudományosabban
tisztázták. Az Alföldi tanya kialakulásának egyik
első fázisa, az említett egy majd kétosztatú ház
megjelenése volt. A feltárásokból megtudjuk, hogy
a konyhát a szobától elválasztó közfal általában hasonló vastagságú volt, mint a többi fal. A konyhából a szobába vezető bejárat helyét, a küszöbhöz
használt kövekből lehetett kikövetkeztetni. A házakat csak egy külső bejárattal látták el, s ez mindig a konyhába vezetett. A konyha földjén talált
kerek égési foltok arra engednek következtetni,
hogy a konyha területén változott a tüzelésre szolgáló hely. A fő tűzhely céljául rendesen a bejárattal
szembeni sarok szolgált, ahová a kemence illetve a
kemencék szájai torkollottak. A kornak megfelelően a tűzhely a föld színén helyezkedett el, csak
ritkán készítettek kőből vagy agyagból alacsony
padkát, így a kemencék szája előtt lévő szabadtűzhelyen végezhették a sütés-főzést. A fűtés különböző módozatait ismerhették: „A Duna-Tisza közén a
tűzhelyen és a kemencében, miként egykorú források reánk hagyták, náddal, szalmával, gizgazzal,
száraz trágyával és kevés messziről hozott fával
táplálták a tüzet."80
A tűzhely mellett a kemence szája előtt 30-40 cm mély hamuval telt gödör volt, melyet tüzelő gödörként ismer a tudomány. Valószínűleg ebbe álltak bele, s így fűtötték be a föld színén lévő kemencéket és ebbe kaparták bele a hamut. A konyhaedények töredékei biztos támpontot nyújtanak a tűzhely és konyha használatára nézve. A konyhában a kemencét vagy annak alapját nem találta meg Szabó Kálmán, viszont a kemencék szája mindig ide torkollott. A nagyobb sütéshez-főzéshez a ház külső falához rögzített, valamint az épülettől különállóan elhelyezett kemence szolgált. Ezek a nyári kemencék mentesítették a szobában lévőt a használattól. A háztartás lakói ésszerűsítették a sütést-főzést, így a lakóház nyáron hűvösebb, tisztább maradt.
A konyhából egy ajtó nyílt, amely a ház belső helyiségébe a szobába, régebbi kifejezéssel a „házba" vezetett. A szobában meglelhető volt a valamikori kemence alapja, melynek jellegzetes 15. és 16. századi tartozékai a kemenceszemek voltak. A kemenceszemek nagymennyiségű töredékét szintén itt találták meg a régészek. A kályhaszemekkel kapcsolatosan értékesek Papp László, Mizsén végzett ásatásai, melyeknek tapasztalatait Benére vonatkoztatva is ismertette.81 A kályhás kemence nyomát mindenütt megtalálta, sőt bizonyos négyszögletű kályhaszemekre is lelt:
„Házalapnak felmérhető nyoma már alig, sőt egyáltalában nem, és csupán számos, majd mindenkor kályhás kemencének feneke volt felismerhető, egy-egy omladék egyik szélén, megközelítőleg közép tájon, az újabb ásatások során, Felsőalpár, továbbá a kun Agasegyháza, Orgovány, Bene községek ásatásánál is. Az omladékok majd minden esetben a fentiekhez hasonló, Felsőalpáron pedig még néhány változatot mutató (köztük négyszögletes tálalakú, díszített fedőlappal bíró) kályhaszemeket rejtettek magukban. Kézenfekvő tehát, hogy - e házak beosztását és felszerelését illetőleg - ezeken a helyeken is a baracsiakhoz hasonló állapotok uralkodtak. "82
Kollégája, Szabó Kálmán figyelt fel arra az egyébként azóta általánosan elfogadott és bizonyított tényre, hogy a középkori házakban a szobában lévő kemence nemcsak sütésre, hanem a szoba fűtésre is szolgált, így azokat kályháknak is hívhatjuk. Az ásatások igazolták, hogy a szobában lévő kemence illetve kályha a szoba földjének szintjén állott, és nem padkára voltak építve, mint a későbbi parasztkemencék. Hogy a szobának nevezett helyiség csakugyan lakóhelyül szolgált, azt a kemenceszemekből alkotott, nagyrészt fűtésre szolgáló kemencén kívül, az ott talált egyéb tárgyak minden kétséget kizárólag bizonyították.
Az újabb tér kialakítását majdnem minden esetben gazdasági kényszer okozta. Letaposott földjük színe és keménysége a környező talajtól elvált, így azok nagysága pontosan megállapítható volt: a helyiségek legtöbbször istálló, fészer vagy esetleg kamra szerepét töltötték be, valamint feltételezhető az is, hogy nem a ház építésekor, hanem később lettek a házhoz építve. Istálló voltuk mellett érv az is, hogy ebben a helyiségekben több ízben találtak olyan fémtárgyakat és töredékeit (zablát, patkót, jászolkarikát, pányvakaró vasalást), amely az istállózó állattartásra utal. De lehetséges, hogy a ház körül tartott nyerges vagy igás lovak, esetleg néhány kezes jószág bekötésére szolgálhattak. Végeredményben nem a ház szerves alkotórésze és nem annak osztódása útján, hanem a házhoz ragasztott melléképületként keletkezett speciális gazdasági helyiségről beszélhetünk.
A középkori faluban a fészer és istálló mellett fellelhető volt még a pince és a verem. Ez utóbbi a háztól kisebb-nagyobb távolságra, mintegy 50-100 cm-ig volt a földbe mélyítve, és a tárolásra használt helyiségek szerepét töltötték be. A kertek meglétét sem lehet kizárni, hiszen a török adózásból tudjuk, hogy káposztatizedet is kellett fizetni, s ez feltételez bizonyos fokú kertkultúrát is. Elkülönített gyümölcsösöket is feltételezhetünk, hiszen a 16. században méheket is tartottak.
A valamikori falvak létezéséről, sokszor - még a mai napig is - a határban talált nagymennyiségű szög, kovácsolt vasalás és kapocs árulkodik. De ezek, a feltárt lakóházak és gazdasági épületek omladékai között is igen jelentős mennyiséget képviseltek. Ezek mérete használatuktól függően 10-30 cm között váltakozott, fejük leginkább hosszúkás, ritkábban szögletes, valamennyi nyilván falusi kovácsmester keze alól került ki. A 16. század végén elpusztult községek épületalapjainak felásásakor sokszor csak egynéhány, inkább a házhoz tartozó vagy annak alkatrészét képező tárgy került a felszínre, ami utalhat a lakosság szegénységére is, de inkább a rendszeres régészeti ásatás hiányára.
A házak ajtaját már akkor is négyszög, háromszög és henger formájú lakattal zárták, és ezekhez használták a változatos (lapos, hosszúkás, láncszerű) csuklópántokat is. Lakattal zárhatták a gazdasági helyiségek bejáratát is. Az ásatást végzők megfigyelték, hogy a ház ajtaját fából vagy vasból készült tolózárakkal látták el, melyeket belülről kulcs nélkül zárhattak, kívülről pedig egyszerű, meghajlított vasakkal nyitottak ki.
Szabó Kálmán korai ásatásaiból kitűnik, hogy a leletek sajnos nem mindig határozhatóak meg pontosan térben és időben. A szerző csak egyes leleteknél jegyezte meg, hogy „edények a berényi-benei temetőből" valók, legtöbbször azonban „benei" leletről, sírokról és telepről ír. Csak a házakról írva tételezhetjük fel azt, hogy a tatárjárás utáni, tehát a 14. és a 16. század közötti Bene falu házairól és temetőjéről ír. Viszont egyes daraboknál nyilvánvaló, hogy Árpád-kori halottkultuszról tudósít:
„Kivételes temetkezési szokás fordult elő a Berény-Benepusztán lévő XII.-XIII. sz.-beli temetőben. Itt a halottak mellé edényekbe ételt helyeztek. Az egyik sírban sárgás-fehér színű, körvonalas díszítésű, fenékbélyeges fazékban egy egész tyúk csontvázát találtam meg. Egy másik sírnál nagy, füstös, feketeszínű fazékban egy kakas csontváza volt."83
 |
| Bronzból készült késnyél díszítések (Szabó Kálmán ásatásából) |
Benén a középkori házak omladékai igen sok konyhai és háztartási eszközt rejtettek: edénytörmelékeket, fazekakat, tányérokat, gyertyatartókat. Sőt, szép számmal maradtak fenn rézből, vasból, ritkábban ezüstből készült evőeszközök is. A kések egyikének nyelét például bronzlemezből rakták össze és szépen díszítették.
De teljes épségben talált rá Szabó Kálmán: „Benén egy 31 cm magas, fehéres, sárgásszínű sűrű körvonalakkal díszített „füleskorsó''-ra.84 Kiemelkedő jelentőségű az a szürkés színű agyagedény, amelyen egy álló, hosszúnyakú madáralakot formázó fenékbélyeg volt található: „A benei XII-XIII. sz.-beli szürkeszínű körvonalas díszítésű fazék fenékbélyege állatalakos ábrázolásával egyedül áll és az egész edényfeneket kitölti."85
Az ásatások során egyéb használati tárgy (gyűszű, tű, olló, orsógomb, üvegedény darabjai, gazdasági eszközök és ládavasalások) is előkerült, amelyek az akkori házi munkára utalnak. Ezen gazdasági eszközök igen hasonlatosak az Alföldön talált középkori és törökkori szerszámokhoz. Szabó Kálmán, Benén a következő jellegzetes darabokat találta: kovácsolt 25 cm-es kétágú vasvillát, kapát, „billegzővasakat," vasból készült 16 cm-es marhaérvágót, és finom kidolgozású béklyókulcsokat.
 |
| Edényminta (Szabó Kálmán ásatásából) |
A láda, az akkor divatos ruhanemű és fontosabb, féltettebb dolgok megőrzésére szolgált, így a ház becsben tartott bútordarabja volt. Ruhadarabok nem, de ruha maradványokat találtak a temetőkben. Nőknél divatos volt a fémszálas párta, valamint mindkét nemnél használták a szintén fémszálas pártaövet. Szabó Kálmán az ásatás során ezüstfüles gombot, gömbös, nagy ezüst hajkarikát, pártát és pártaöveket, a 14-15. századra jellemző viselettörténeti emlékeket tárt fel. A benei és lajosi temető női sírjaiban is talált olyan pártákat, amelyeket préselt ezüstlemezek díszítettek. A benei pártaövek szép példái a késő gótikus művészi ruhadíszítéseknek; virágmintás (rozettás), hatágú csillagos és oroszlános ezüst-, illetve bronzlemezekből készült öveket mutat be. Bronzból készült emberfejű oroszlános díszítés egyes darabjai, még az 1980-as feltáráskor is előkerültek. Hasonló oroszlános övvereteket találtak Kelebia határában, egy 1962-ben előkerült kincsleletben. Az egyik öv még ennél is egyedibb: „Ladánybenén találtam," írja Szabó Kálmán, „először csontból faragott szíjvéget."86
 |
| Csontból készült szíjvég (Szabó Kálmán ásatásából) |
 |
| Pártaöv veretei (Szabó Kálmán ásatásából rajzolta Vida Ágnes) |
A csont és az ezüst pártaöv szíjvégek, a korábban bemutatott honfoglaláskori Bene-vitéz griffes szíjvégének a 14-15. századi kései változata.
A pártákon kívül még férfi pecsétgyűrűket is ismerünk, melyek a koraközépkortól váltak általánossá a középrétegben. Szintén sajátos az a lelet, amelyről így számolt be Szabó Kálmán: „Benén az egyik sírban tömör, zöldszínű üvegkarperecet találtam."87 A feltáró, a 15-16. századi temetőben igen pazar, nagy gömbdíszekkel ellátott hajkarikákat is talált, melyek a környéken elterjedtek voltak. Ezen kívül, a 14. századra jellemző ezüst pitykék, és Mátyás korabeli pénzek gazdagították a sírokat. A 16. században a török hatás nem múlt el nyomtalanul a magyarság kultúrájában, annak ellenére, hogy a békés együttélést meg-meg szakították a hadjáratok.88
A bemutatott régészeti, gazdasági és viselettörténeti adatok azt bizonyítják, hogy Benén a népvándorlás kortól kezdődően, a megtelepülések folyamatáról, az újonnan betelepült lakosságot jellemző kultúráról és településtípusokról beszélhetünk. Bene-vitéz páratlan kincsleletével, majd a friesachi-dénárokkal egy Árpád-kori település tárul elénk. Bene-vitéz nemcsak a magyar régészet egyik első, a honfoglalás korának jellegzetes - és azóta is iránymutató - lelete, egyben a magyar szellemiséget és nemzettudatot is meghatározta. Gárdonyi Géza egy novellájának részlete, amely Leo Tolsztoj címet viseli s amely a honfoglaló magyarokról szól:
,Az ő érzelem- és gondolatviláguk is más volt, mint a mienk. Ők nem azok voltak, amik mink vagyunk; és mi nem lehetünk azok, amik ők voltak. De azért a Bene vitéz csontvázát mégis másnemű meghatottsággal nézzük, mint a Buláki múzeum II. Ramszeszének maradványát. Bene vitéznél szép és tisztességes gondolat az nekünk, hogy a díszruhájában, a lova hátán ülve temettette el magát, ellenben a Ramszesz csontjainál csak a mulandóság szárnylebbenése érinti a lelkünket. Merthát Bene vitéz adta teremtette pogányhitű legénye, ha nem is szegtünk vele kenyeret egy század asztalánál, de az is szegény a mi földanyánknak a gyereke volt." Ha nem is értünk egyet ezzel a kissé romantikus megfogalmazással, annyi bizonyos, hogy a honfoglalás-kori falu és temető, valahol Ladánybene területén várja, hogy a régészek megtalálják. A Limoges-ből származó 13. századi kereszt elegendő bizonyíték arra nézve, hogy egy virágzó Árpádkori falu is volt a környéken.
A középkori Benén, az alföldi aprófalvakéhoz hasonló kultúrát tételezhetünk fel: kis temploma, melynek faragott kövei és festett falrészeit megtalálták, bizonyítja, hogy lelkésze és népe vallásos volt. A napvilágra került leletek szerint a falu lakossága a középréteghez tartozott. Gazdag sírlelet, ház, amely kiemelkedő egyénekre, nemességre utalhatna, nem került elő. A gazdasági szerszámok és háztartási eszközök tanúsága szerint, a gazdálkodás s földhasználat nem tért el semmiben a környék más falvaiból ismertektől. A ruházat és díszek sem adnak közelebbi útmutatást arra nézve, hogy a koraközépkori Bene lakossága etnikumában eltérő lett volna a környék falvaitól. A késő 13. századi kun népelem megjelenése ha gazdagította is a falu életét, jelentősen nem alakította át, és csak arra nézve vannak bizonyítékok, hogy az elkövetkezendő évszázadban letelepedtek, felvették a kereszténységet és asszimilálódtak. Sőt: "A kunsági templomok kutatásánál tett régészeti megfigyelések szerint a XIV. századi kun szállások egy része is Árpádkori templomok körül alakul ki, ahol az elhagyott templomokat újra használatba vették."89 Természetesen nem zárható ki, hogy egy szisztematikus régészeti feltárás nem módosíthat a felvázolt képen, de a korai ásatások, és az eddig előkerült régészeti anyag megfelelő támpontot ad Bene középkori múltjának felvázolására. Az is bizonyos, hogy más Duna-Tisza közi aprófalvakhoz hasonlóan, a 16. század közepétől egyfajta gazdasági fellendülés tapasztalható Benén.90 Erre utal az adózás mértékének és a népességének növekedése. A falu pusztulásáról nem tudunk pontosat, de valószínű, hogy a kilátástalanság és a biztonság hiánya kényszeríthette a lakosságot faluja elhagyására. A 17. századtól kezdve, a Benéről alkotott képet árnyaltabbá az írásos források segítségével tehetjük. A következő fejezetekben erre teszek kísérletet.
Lábjegyzet:
1 Özv. Kocsis Pálné, Ecsetvonások Kocsis Pál szőlőnemesítő portréjához. Budapest, 1986, 60. A könyvet a Kertészeti Egyetem Házinyomdája adta ki, de felelős kiadóként Katona István, Kiskunhalasi Állami Gazdaság van megjelölve.
2 Az ásatások beszámolóját lásd H. Tóth Elvira, „Négy évtized régészeti kutatásai Bács-Kiskun megyében (1949-1989)," Cumania 12, 1990, 81-236.
3 Horváth Attila „Az M-5 autópálya leletmentései Lajosmizse határában," Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében, Kecskemét, 1990, 16, Somogyvári Ágnes, „Bronzkori település Lajosmizse határában", uo. 22, Wicker Erika, „Bronzlelet a Lajosmizsei bronzkori településről," uo. 27, és Horváth Attila, H. Tóth Elvira, V. Székely György, Elődeink a Duna-Tisza közén. A Kiskunság és környéke története a régészeti leletek tükrében. Kecskemét, 1988, 25,
4 Horváth Attila, „Kecskemét régészei topográfiája a levéltári adatok tükrében, különös tekintettel az őskori leletekre." Múzeumi Kutatások Bács-Kiskun Megyében 1990. Kecskemét, 37-48. Kada Elek feltárásainak csak egy részét közölte, „Kecskemét vidékéről való leletek a honfoglalási korból." Archeológiai Értesítő XXXII, 1912, 323-352.
5 Horváth Attila, H. Tóth Elvira, V. Székely György, Elődeink a Duna-Tisza közén, 1988, 26.
6 Kulcsár Valéria - Vörös István, „Szarmata telep Lajosmizse határában. Leletmentés az M5 útnál." Cumania, 1989, 11, 67-93.
7 Blazovich László, „Az Alföld 14-16. századi úthálózatának vázlata." Tanulmányok Csongrád megye történetéből, 1988, XXIV, 51-61. A Dunát és Tiszát összekötő másik fontos útvonal már a 3-4. században használatban volt, lásd Mócsy András, „A római-barbár szomszédság utolsó évszázada hazánk területén." Cumania, I., 1972, 94-110.
8 Az avarkor területi összefüggéseire utal a kissé távolabbi, ám mindenképpen jelentős nagykőrösi lelet, lásd Simon László, Nagykőrös és környéke avar kori topográfiája. A nagykőrösi avar fejedelmi kard. Nagykőrös: Arany János Múzeum, 1983.
9 Csallány Dezső, „Avarkori páncélok a Kárpát-medencében." Nyíregyházi Józsa András Múzeum Évkönyve XII-XIV, 1969-1971,41.
10 H. Tóth Elvira, „Eredmények és problémák Bács-Kiskun megye avar kori kutatásában." Cumania,13, 1992, 41-59. A leletek tanulmányozását V Székely György tette számomra lehetővé a kecskeméti Katona József Múzeumban, amiért külön köszönet illeti.
11 Mészáros Gyula, „Jazyg nyelvemlékek Magyarországon." Népünk és Nyelvünk, IX, 2, 1937, 38.
12 Nagyfalusy Lajos, „Ógörögbetűs feliratok az alföldi sírleletekben," Különlenyomat a kalocsai Jézus-társasági Szent István gimnázium 1940-41. évi Évkönyvéből, Kalocsa, 3-15, Rusvay Kálmán, A jászok eredete és nyelve, Kecskemét,n1977, kézirat, Mészáros Gyula, „Jazyg nyelvemlékek," 1937, 33-51.
13 Mészáros, 44.
14 Az ógörög betűk megjelenése nem egyedi: a nagyszentmiklósi kincsen is találhatók görög betűs görög, valamint görög betűs török feliratok, lásd László Gyula, A nagyszentmiklósi kincs. Budapest: Corvina, 1977, 164-166.
15 Nagyfalusy, „Ógörög feliratok," 8.
16 Rusvay, A jászok eredete, 23.
17 Csallány Dezső, „A magyar és az avar rovásírás." Studia Comitatensia 2, 1973, Szentendre, 281-304.
18 Csallány, „A magyar és az avar rovásírás," 289.
19 Szabó Kálmán, Az alföldi magyar nép művelődéstörténeti emlékei (Kecskemét th. Város múzeumának ásatásai). Budapest: Országos Magyar Történelmi Múzeum, 1938. A megfejtés körüli kérdések sorozata mindjárt ott kezdődik, hogy a Szabó Kálmán által közölt, hétszögletű ezüstgyűrű, Mészáros tanulmányában már a kunkerekegyházi gyűrűként jelenik meg. Hasonlóan felcserélődik, Szabó kerekszárú kunkerekegyházi ezüstgyűrűje, mely Mészárosnál már ladánybenei lesz. A későbbi megfejtők közül, Csallány Dezső nem Szabó Kálmán, hanem Mészáros által ladánybeneinek tartott gyűrűt írta le.
20 Mészáros Gyula, „Rovásírásos kun nyelvemlékeink." Népünk és Nyelvünk, Szeged, 1937, 161-178.
21 Csallány Dezső, „Rovásírásos gyűrűk Magyarországon." Archeológiái Értesítő 82, 1955, 79-85.
22 Csallány, „A magyar és az avar rovásírás," 298.
23 Csallány, „A magyar és az avar rovásírás," 299.
24 A gyűrűk rajzát Selmeczi László közli, Régészeti-néprajzi tanulmányok a jászokról és a kunokról. Debrecen, 1992.A szintén kun hagyatékként kezelt rovásírásos lelet, a Karcag-orgondaszentmiklósi kun szállástemetőből került elő, melynek megfejtését (a székely rovásírásból!) Aydemir Hakan kísérelte meg, „Új kutatási irány a kun-magyar nyelvi kapcsolatok terén," In, Bánkiné Molnár Erzsébet, Hortiné Bathó Edit és Kiss Erika szerk., A jászkunság kutatása 2000, Jászberény-Kiskunfélegyháza: Jász Múzeumért Alapítvány, 2002, 160.
25 Lásd Róna-Tas András, A honfoglaló magyar nép, Budapest, Balassi Kiadó, 1996, 285-289.
26 Honfoglalás kori leletben, a megyében páratlan a Homokmégy-Halomi temető, amelyben egy rövidke, rovásírásos csonttegez darab került elő. Ennek megfejtését ótörök nyelvből - „tíznyilas tegezzel győzz" értelmezéssel - kísérelték meg. A lelet leírását lásd Horváth M. Attila, „A Homokmégy-Halomi temető és a Bács-Kiskun megyei honfoglalás kori lelőhelyek összefüggései," A magyar honfoglalás korának régészeti emlékei, Miskolc, 1996, 127. A Duna-Tisza közén felbukkant, páratlan értékű rovásírásos lelet, és a benei rovásírásos lelet mindenképpen több figyelmet érdemel. A lehetséges távolabbi párhuzamról Székely Zoltán, „Árpád-kori rovásjelek a Székelyföldről," in Székely Zsolt - Tárnoki Judit szerk., Székely Zoltán válogatott tanulmányai. Szolnok: Szolnok Megyei Múzeumi Adattár, 2003, 172-173.
27 Harmatta János, „A magyarság őstörténete." Magyar Tudomány 3, 1990, 243-261.
28 Harmatta, 260-261.
29 Ezt a nézetet találjuk megismételve, Györffy György - Harmatta János, „Rovásírásunk az eurázsiai írásfejlődés tükrében. A honfoglaló magyarság írásbelisége," Kovács László - Veszprémy László szerk., Honfoglalás és nyelvészet, Buda- pest: Balassi Kiadó, 1997, 152. Ugyanakkor érdemes megemlíteni, hogy a hátlapon látható karcolásokhoz hasonlót, a szíjvég griffes oldalán is láthatunk, ám kérdéses, hogy Harmatta ezeket miért nem vélte rovásírásnak, ha már a hátlapon levőket annak fedezte fel.
30 Hasonló véleményt fogalmazott meg Vékony Gábor is, amikor Harmatta által látott rovásírásokat elutasította, A székely írás emlékei, kapcsolatai, története. Budapest: Nap Kiadó, 2004, 189-191, 213.
31 Balanyi Béla, Szabó Kálmán, Papp László és Tari Edit feltárása ezt mindenképpen megerősíti, Balanyi Béla „Nagykőrös határában 1879-ben és 1894-ben folytatott ásatásokról." Studia Comitatensia 2, 1973, 13-36; „Nagykőrös középkori falvai és építményei," In Novák László - Selmeczi László szerk., Építészet az Alföldön, Nagykőrös: Arany János Múzeum, 1989, 50-77; Tari Edit, Árpád-kori falusi templomok Cegléd környékén, Cegléd: Kossuth Lajos Múzeum, 1995.
32 Kerekegyháza környékének régészeti kutatását, és Tormás helyének meghatározását Siklósi Gyula végezte el, Kerekegyháza középkori települései, templomai. Budapest, 1999, 7.
33 Településtörténeti szempontból meghatározó Szabó Kálmán ásatása, melyek alapján feltérképezte a falvak lehetséges hálózatát. Ezt jól kiegészítik a török adóösszeírások alapján ismert adatok, lásd Szabó, Az alföldi magyar nép művelő- déstörténeti emlékei, 1938, 10.
34 Horváth M. Attila, „A Homokmégy-Halomi temető," 1996, 128.
35 Wadassi Jankowich Miklós: „Egy magyar hősnek - hihetőleg Bene vitéznek, - ki még a ' tizedik század' elején, Solt fejedelemmel, I. Berengár császárnak diadalmas védelmében Olaszországban jelen volt, újonnan felfedezett tetemeiről, 's öltözetének ékességeiről." A Magyar Tudós Társaság évkönyvei. Második kötet 1832-1834. Budán 1835. 281-296.
36 Jankowich, Egy magyar hősnek.
37 Jankowich, Egy magyar hősnek.
38 Jankowich, 283.
39 Jankowich, 295.
40 A híres lelet egyik első, elemző bemutatását Milesz Bélának köszönhetjük, amikor 1880-ban közölte a benepusztai szíjvég rajzát, hangsúlyozva annak hasonlóságát egy Túrócz-megyében talált lelethez, „A n. múzeum érem- és régiség- osztályának gyarapodása a f. évi július-novemberi hónapokban." Archeológiai Értesítő XIV, 1880, 340-358.
41 Somogyvári Ágnes, „Honfoglalás, honfoglalók a IX-X. században a Duna-Tisza közén." In Bárth János szerk., Ezer év a Duna-Tisza közén, Kecskemét: Katona József Múzeum 2001, 9.
42 A tudományos alapot nélkülöző, gyermekek számára olvasmányos leírást, amelyet egy kis rajzzal is elláttak a szerzők, lásd Halász Zoltán, „Bene vitéz előnyargal," Históriák a magyar régészet történetéből, Budapest: Móra, 1964, 160-166.
43 A leletet tüzetesen megvizsgálhattam (köszönet érte Révész Lászlónak, a Magyar Nemzeti Múzeum főosztályvezetőjének), és ezért megfigyeléseimet a már meglévő leírások alapján tudom végezni. Részletes bemutatása megtalálható Ré- vész László, „Ladánybene-Benepuszta," In Fodor István szerk., „Őseinket felhozád... A honfoglaló magyarság. Kiállítási katalógus. Budapest: Magyar Nemzeti Múzeum, 1996, 338-340.
44 Dienes István szerint, a dísz legközelebbi párhuzama egy svéd-normann lelet, „A magyar honfoglalás kora," In Szombathy Viktor szerk., A magyar régészet regénye, Budapest: Panoráma, 1970, 144.
45 László Gyula, Hunor és Magyar nyomában. Budapest: Gondolat, 1967, 133. A benei lelet fényképét közli Dienes Ist- ván, A honfoglaló magyarok. Budapest: Corvina, 1972, 10. A szárnyas griff ábrázolása a bezdédi honfoglalás-kori tarsolylemezen Györffy és Harmatta szerint szintén rovásírásos felirattal van ellátva, lásd Györffy György - Harmattá János, „Rovásírásunk az eurázsiai írásfejlődés tükrében," 1997, 153.
46 Dienes, „A magyar honfoglalás kora," 144.
47 A párhuzamok természetesen teljesebb és alaposabb kutatást, és régészeti-művészettörténeti elemzést igényelnek, mint ami a jelen tanulmány keretein belül lehetséges. Annyit érdemes megjegyezni, hogy a benei szíjvég szárnyas griffjének párhuzamai jelennek meg, a Tiszaeszlár-Basahalom, Anarcs, Aldebrő, Eger és Gálospetri állatábrázolásaiban. Az ábrázolások színes reprodukcióit közli Révész László, „Emlékezzetek utatok kezdetére"... Régészeti kalandozások a magyar honfoglalás és államalapítás korában. Budapest: Timp Kiadó, 1999, 62-65.
48 A talált leletek fényképei megtalálhatók Fodor István, „Őseinket felhozád", 1996.
49 Révész László, „Ladánybene-Benepuszta," In Fodor „Őseinket felhozád," 1996, 339.
50 Nemeskéri, J. - Éri, K. - Kralovánszky, A., „A magyarországi jelképes trepanáció." Antropológiai Közlemények 4, 1960, 3-32.
51 Kustár Ágnes - Skultéty Gyula, „A benepusztai honfoglalás-kori férfi koponyarekonstrukciója." Savaria. A Vas Megyei Múzeumok Értesítője 22/3 (1992-1995), 1996, 179-190. Bene-vitéz koponyája, a Magyar Természettudományi Múzeum Embertani tárában található 1432. leltári szám alatt.
52 Kustár-Skultéty, 182. Kustár Ágnesnek ezúton is köszönöm a rekonstruált fej fényképeit, valamint azt, hogy tanulmányukra felhívta figyelmemet.
53 Györffy György kis családi temetőt említ Benepusztával kapcsolatban, bár erre nézve semmi nyom nincs, István király és műve, Bp. Gondolat, 1977, 37. Logikusnak tűnik azonban egy honfoglaláskori település és/vagy temető feltételezése Ladánybenén. A szisztematikus ásatás hiányában azonban ezt csak feltevésként említem meg.
54 László Gyula, „150 éves Bene vitéz sírja," in Múltunkról utódainkról. II, Budapest: Püski, 1999.
55 A leletekben talált Berengár érmékkel kapcsolatban, lásd Révész László, Emlékezzetek utalok kezdetére, 1999, 181-185. ú
56 Révész, 1999, 130-133.
57 A hazai leletek között Karos, Tarcal és Kunpeszér anyagaiban ismert a technika távolabbi párhuzama - valószínűleg Bi- zánc fémműveseinek munkái, vagy azok hatására -, amely Bulgáriából került elő, lásd, Horváth, „A Homokmégy- Halomi temető," 1996. 126. Vékony Gábor, a szíjvéget karoling munkának tudta be, A székely írás emlékei, kapcsolatai, története, 2004. 111.
58 László Gyula, Hunor és Magyar nyomában, 1967, 133. Nem zárhatjuk ki azt a lehetőséget sem, főleg 7-11. századi éremleletek függvényében, hogy a vikingek és Bizánc kapcsolata szoros és meghatározó volt. Ezért lehetséges, hogy mindkét terület hasonló korú leleteiben hasonlóságokat fedeztek fel a kutatók, lásd Birgit Arrhenius, „Connections between Scandinavia and the East Roman Empire in the Migration Period," in David Austen and Leslie Alcock eds., From the Baltic to the Black Sea: Studies in medieval archeology, London: Unwin Hyman, 1990, 118-137.
59 Horváth Attila, „A Homokmégy-Halomi temető és a Bács-Kiskun megyei honfoglalás kori lelőhelyek összefüggései," 1996, 128.
60 Az egyenes karddal kapcsolatos kétségeit Kovács László fogalmazta meg, lásd „Der Sábel von Benepuszta (Ladánybene, Komitat Bács-Kiskun, Kreis Kecskemét)." Acta Arch Hung 32 (1980), 309-316. A tanulmány magyar eredetije, a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárában található. Én, a fogalmak értelmezésének nyilvánvalósága miatt ezt használtam, nem pedig a német tanulmányt, lásd Kovács László, „A benepusztai szablya," kézirat, 1980, 1-27.
61 Ennek alapos kritikáját adja Kovács László, a benepusztai lelet és más korabeli kardok elemzésével, Kovács, ibid.
62 V. Székely György, „13. századi kincslelet Ladánybene-Hornyák dombról," Cumania, 8, 1984, 209-272.
63 V Székely, 268. Igen jelentős vesztesége a honfoglaláskor és az Árpád-kori régészetnek, hogy a falu területén nem folyt feltárás a további kérdések tisztázására, és a község valószínűleg ráépült a honfoglaláskori falura és temetőre.
64 A lelet legutóbbi bemutatását Lovag Zsuzsának köszönhetjük, Mittelalterliche Bronzegegenstánde des Ungarischen Nationalmuseums. Budapest: Magyar Nemzeti Múzeum, 1999, a 94-es kereszt leírása, valamint képe a 171. oldalon található. Köszönettel tartozom Révész Lászlónak, aki felhívta figyelmemet erre a munkára.
65 Horváth, H. Tóth, V Székely, Elődeink a Duna-Tisza közén, 1988, 65. Lásd még Kovács Éva, Árpád-kori ötvösség, Bu- dapest: Corvina Kiadó, 1974, 24.
66 V. Székely, „13. századi kincslelet," 1984, 268. Ezúton is köszönöm V Székely Attila pontosításait a terület behatárolá- sával kapcsolatban.
67 Tari Edit, Árpád-kori falusi templomok Cegléd környékén, 1995, 154. Balanyi Béla korábbi publikációi is utalnak a Nagykőrös környékén ismert középkori templomok alaprajzaira. Siklósi templomrekonstrukciója is hasonló alaprajzot mutat, Siklósi, Kerekegyháza, 1999, 10-13.
68 Tari, ibid, 156.
69 Szabó, Az alföldi magyar nép művelődéstörténeti emlékei, 1938.
70 Szabó, Az alföldi magyar nép művelődéstörténeti emlékei, 1938.
71 Szabó, 1938, 132.
73 A falfestmény töredékét a művészettörténet számon tartja, és joggal, mivel a Duna-Tisza közéről falusi templomokból középkori anyag alig maradt fenn. Lásd, Marosi Ernő szerk., Magyarországi művészet 1300-1470 körül. Magyarországi művészet története sorozat I—II. Budapest, 605.
74 A feltárást és a leletekkel kapcsolatos pontosítást V. Székely Györgynek köszönhetjük, „Árpád-kori templom feltárása Ladánybene határában." Műemlékvédelem XXV, 1981, 109-111.
75 Ezt erősíti meg egy sor jászkun régészeti feltárás, lásd Selmeczi László, Régészeti-néprajzi tanulmányok a Jászokról és a Kunokról, 1992, Debrecen, 50, 91. A falvak morfológiai osztályozása megtalálható Bárth János, „Település," Paládi- Kovács Attila szerk., Magyar Néprajz. Anyagi kultúra 3. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1997, 38-40.
76 Lásd Pálóczi Horváth András, „A késő középkori Szentkirály határhasználata és gazdálkodása," In Novak László Fe- renc szerk., Gazdálkodás az Alföldön. Földművelés. Nagykőrös: Arany János Múzeum, 2002, 64.
77 Pálóczi Horváth András, „A késő középkori népi építészet régészeti kutatásának újabb eredményei," 2001, 233. A háro- mosztatú ház megjelenése már a 14. századtól datálható, lásd Mesterházy Károly, „Többosztatú felszíni házak az Árpád- kor építészetében," In Cseri Miklós - Tárnoki Judit szerk., Népi építészet a Kárpát-medencében a honfoglalástól a 18. századig, Szentendre-Szolnok: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2001, 59. A Duna-Tisza közén, inkább a 15. században terjedt el, és akkor is csak a tehetősebb lakosok lakóházaként találjuk.
78 Szabó István, A középkori magyar falu, 1969, 41.
79 Erre nézve mérvadó, Pálóczi Horváth András ásatása a Kecskemét szomszédságában lévő Szentkirályon, ahol szintén nem volt semmi nyoma a töreknek, lásd, „A késő középkori népi építészet régészeti kutatásának újabb eredményei," In Cseri Miklós - Tárnoki Judit szerk., Népi építészet a Kárpát-medencében a honfoglalástól a 18. századig, Szentendre- Szolnok: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2001, 233.
80 Szabó István, A középkori magyar falu, 1969. 43.
81 „Ásatások a XVI. században elpusztult Kecskemét-vidéki falvak helyén." A Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Tárának Értesítője, XXIII, 4, 1931, 137-152.
82 Papp, Ásatások, 1931, 150.
83 Szabó, Az alföldi magyar nép, 1938
84 Szabó, Az alföldi magyar nép, 1938, 105.
85 Szabó, Az alföldi magyar nép, 1938, 26.
86 Szabó, Az alföldi magyar nép, 1938, 66.
87 Szabó, Az alföldi magyar nép, 1938, 35.
88 A hódoltság lehetséges nyomait a magyarság kultúrájában többen elemezték, lásd pl. Hofer Tamás, „A török hódoltság hatása a magyar paraszti műveltségre." Népi Kultúra - Népi Társadalom, 1993, XVII: 15-36.
89 Horváth - H. Tóth - V Székely, Elődeink a Duna-Tisza közén, 1988, 75.
90 Lásd Pálóczi Horváth András hasonló észrevételét, a16. századi Szentkirály történetével kapcsolatban, „A késő közép- kori Szentkirály határhasználata és gazdálkodása," 2002, 53-68.
|
|
|