|
|
Mikor a gimnázium bástyaszerűen fölmagasodó József Attila utcai sarkához értünk, apám lelassította lépteit és megszólalt: Látod, itt mondta nekem Attila, hogy róla még utcát fognak elnevezni.
Ez a kis epizód jó ötven éve történt. Ekkor már kezdetét vette a költő posztumusz karrierje (ami épp úgy méltatlan volt hozzá, mint a mostani mellőzés). Nemsokára a gimnázium fölvette a proletárköltő nevét, ahogyan akkoriban kezdték emlegetni, amikor a köztársaságot is fölcicomázták a nép és a harcot a béke jelzővel. Az iskola példáját több intézmény is követte a városban: a könyvtár, a múzeum, a művelődési ház, egy termelőszövetkezet, és a főtéren felállították a költő még szocialista realista mércével mérve is unalmas és semmitmondó szobrát.
"Kedves Jocó! "
Akkor, 1949 tavaszán még kisiskolás voltam, de tudtam, hogy kicsoda az az Attila. Versei benne voltak olvasókönyvünkben, a Kedves Jocót és a Mamát kívülről fújtam, apám gyakran emlegette a költőt, és túl voltunk József Jolán látogatásán is. A korszak toprongyosságához mérten hivalkodóan elegáns hölgy egy havas decemberi napon állított be hozzánk. Nagy, fekete állami autó hozta, és egyenruhás sofőr ült a volánnál. Konyhánkban, ahová a házinéni kalauzolta, tökéletes couleur locale várta: nagymosás volt, anyám görnyedten, lúgtól kimart kézzel állt a teknő mögött, a sparhelten bableves rotyogott, és a hideg falakon vékony erekben csordogált a lecsapódó pára. A hölgy apámat kereste. Először kissé leereszkedően bánt anyámmal, ám amikor megtudta, hogy nem mosónő, hanem feleség, hangot váltott. A mama is mindig mosott, otthon érzem magamat a konyhádban, kedvesem — mondta, és hiába törölte meg szemét illatos zsebkendőjével, szavai hiteltelenül csengtek.
József Jolán a költő makói nyomait kutatva jutott el hozzánk, de apámat csak másnap érte el a hivatalában. Másfél hónappal később a vallás- és közoktatásügyi minisztériumban a vele együtt kutató Szántó Judit ezt jelentette: 'A legérdekesebb élmény birtokában dr. Balog József tiszti főorvos van. Amit az elmondottakból József Jolán megírt, csak egy része annak, amit hallottunk. Mint iskolatárs és barát, aki maga is szegény szülők gyermeke, sokszor közelebb került Attilához, mint kenyéradói (a mecénásokra gondolok)". Szántó Judit fölismerte a lényeget: a pártfogóknak kuriózum volt a verselő diákgyerek, apámnak viszont, ha bosszantotta is néha Attila különcsége, valaki a maga fajtájából. Ezt az azonosságot fejezi ki az a dedikáció is, amelyet az 1922 decemberében megjelent Szépség koldusa első kézbevett példányába írt az akkor tizenhétéves költő: "Balog Jóskának, kenyeres- kujon pajtásomnak, /Aki úgy pendül egy húron velem /Miként H mellett az A. /Micsoda disszonancia! /Alvó Titánt legyecske így gyötör: /Tagadja, hogy versem mily gyönyör. /Fülébe zengem büszke rímeit, /De ő dicséri rossz galambjait /S hogy zseni vagyok el nem ösmeri, /Pedig naponta bömbölöm neki!"
Apámnak sajnos, csak az emlékei maradtak meg. Attila nála hagyott, és egy ötvenkilós cukrosládába elcsomagolt irományait a háborús évek alatt megrágták az egerek, a maradékot nagyanyám tüzelte be; a dedikált verseskönyvek, egy-két fénykép, és a későbbi levelek pedig Máramarosban maradtak, minden ingóságunkkal egyetemben a háború martalékává válva. Egyetlen letépett sarkú irkalap vészelte csak át a zűrzavaros századot. Ezen apám írásával ez áll: "1923. József Áron apja. Pőcze Borbála. József Attila szül. B. Pest. 1905. ápr. 11. esti 1/2 9. Gát u. 5 sz. IX. ker. Kisgyermek korában Öcsödi gyermek menhelyre került. Óvodát ott végzett. Gombos vagy Gombai Ferenc családhoz volt kiadva ellátásra. Még most is visszaemlékezik a nagy eperfára, mely alá vasárnaponként mikor egyedül maradtak, piszkos lópokrócot teregettek, melyre fekete epret ráztak. Nővérével együtt tartózkodtak ott. Mikor Pestre került vissza, fölvették az Ipar-úti elemi II. osztályába, majd azt megúnva, innen önkényűleg kilépve a Tóth Kálmán utca és a Vásártér sarkán lévő iskolába lépett, mert az messzebb volt, és így többet lóghatott. Itt végezte a harmadikat. Bizonyítványa rossz volt. Csupa 4-es. IV.-be ismét az Ipar utcai iskolába íratták egy pár pofon kíséretibe. — Szellemi képességének már itt jelét adta. Erdős Ede tanító (piszkos színű, zsíros szakálú ember) fölírja a táblára, hogy 5/6, 7/6. Megkérdezte, ki tudja, hogy mi a különbség a két tört között. József öcsém megmondta,...tudta, hogy egyik kissebb, másik nagyobb egynél. A tanító bácsi rettenetesen pofonvágta, és összeszidta, hogy miért nem tanul, hisz van esze."
"...én, József Attila, itt vagyok!"
Apám emlékei nem különlegesek. Diákcsínyekről hallunk tőle, kamasz-szerelemről, Attila örökös éhségéről, felemás eleganciájáról, stréberségéről, amely mögött valódi tudásszomj ágaskodik, költői becsvágyáról, kiszolgáltatottságáról, együttlakásuk körülményeiről.
Íme egy pillanatkép Attila bevonulásáról 1920. szeptemberében a makói Csanád Vezér Főgimnáziumba. Az ötödikesek osztályfőnökükre, Eperjessy Kálmánra várnak. Ki-ki a helyét keresi. Jönnek az új fiúk: "Petrásovics, a kitűnő latinista, Bedő, aki órák alatt szorgalmasan manikűrözött, Nagy Zoltán, a Főnök, aki szenvedélyes dohányos volt. Alig várta a szünetet, hogy cigarettát gyűrhessen. Schopf Lojzi, aki skandináv cipőben járt. És még sokan, akik elvesztek a feledés homályában. Brommer mellett egy új internista foglalt helyet. Középtermetű, kicsit szeplős, magas homlokú, keményszálú, bronzbarna hullámos hajú, nőiesen párnás kezű fiú. Az új fiún erősen kopott, egyébként jó anyagból készült öltöny volt bricsesz nadrággal." Az internisták "reggel hosszú kettős sorban jöttek osztályonkénti tagozódásban, felügyelő tanár kíséretében az Eötvös utcán. Az Inter."
Abban az ötödik osztályban — mint bárhol a világon — a fiúk nem a rendes nevükön szólították egymást. "Miért hívták Dégit Jamesnak (úgy, ahogy írva van), Molnárt Nődnek, Hervayt Kolmannak, Leipniket Tucsának, engem (vagyis apámat) Pikinek vagy Bleiert Dosza Lajbinak", a legtöbb esetben kideríthetetlen, ám az Attilán rajta maradó Miszter-nek tudjuk az eredetét. A jövevény József Attila, ha valakit meg akart szólítani, a Nick Carter füzetek révén közismert Mistert használta. Természetesen magázva, mert "az új fiúk, ha nem voltak igazi úri fiúk, legalábbis eleinte magázódtak. Csak az utóbbiak engedték meg maguknak az azonnali letegezést."
Az osztály nem kedvelte az új fiút. "Diák szemmel nézve nem volt szimpatikus egyéniség. Fél füllel hallottuk, hogy latin különbözetit kell tennie. Az órákon, még az unalmasokon is figyelt. Egy szóval dolgozott. Egy-kettőre kialakult a közvélemény, hogy stréber." Az osztály íratlan törvényei közé tartozott, hogy ha valaki elakadt a felelésben és a tanár megkérdezte, ki tudja, nem illett jelentkezni. Attila viszont jelentkezett és megadta a helyes választ, amikor azonban szünetben a többiek sarokba szorították, és valaki nekilökte a kályhának, nem árulta be a vétkest, azt mondta, megcsúszott, és úgy égette meg az arcát. A szünetekben gyakorta játszott újhúsnak is ő volt a kárvallottja. Ha a beilleszkedés vágyától sarkallva beállt a játékba, "a nagy ütők jöttek elő. Attila jajszó nélkül tűrte, a nézők pedig a szokásosnál is harsányabban ordítottak."
Eleinte apám sem kedvelte, kivált, hogy egyszer kapott miatta egy pofont. Ásványtan órán "Gerzanits bekészítette a kísérletekhez szükséges holmit a szertárból, közben tájékoztatta az osztályt, hogy a kísérlet nem fog sikerülni. Miközben Oravetz tanár úr magyarázni kezdett, kialudt a Bunsen-láng. A tanár úr segítségkérőén fordult az osztályhoz. Néma csend. A fiúk fele dohányos lévén, el volt látva tűzszerszámmal, de senki se mozdult, azaz, az utolsó pad felöl mocorgás indult. Attila igyekezett szolgálatkészen a katedra felé. Meggyújtotta a lángot. Nem tudom, hogy tudatosan toltam-e ki a lábomat, de tény az, hogy a helyére igyekvő Attila belém botlott és spanyol futballista módjára még rá is játszott. Látszat szerint majdnem orra bukott. Oravetz tanár úr, mint a bosszúállás angyala közeledett hozzám. Állj fel! — rikoltotta, és pecsétgyűrűjét befelé fordította jobb keze gyűrűs ujján. A következő pillanatban — mikor Attila leült a helyére — hatalmas pofon csattant a képemen. Az osztály döbbent csendbe dermedt."
Miszter és Piki később összebarátkoztak, a közös sors — a szegénység, a származás, és az irodalom szeretete — összehozta őket. "Attila gyengéje az irodalom volt. De kit érdekelt az irodalom — Nick Carteren és May Károlyon kívül — az akkori gimnázium V. osztályában? Elég bajunk volt a kötelező házi olvasmányokkal és a könyv nélkül betanulandó versekkel. Attila élt-halt a versekért. Ady!! Az osztály nagyobb része mit sem tudott Adyról. Attila könyv nélkül fújta. " Ezzel azonban nem imponált a többieknek, még az önképzőköri szereplésekkel sem, ahol a bírálók rendre leszólták költeményeit. A közhangulat akkor kezdett megváltozni, amikor "valamelyik fiú bejelentette, hogy Kálmán nap van, föl kellene az Oszit köszönteni. De ki legyen az, és mit mondjon? Vagy írjuk a táblára, hogy éljenek a Kálmánok? Még tartott a vita, amikor Attila kiment a táblához, és az alábbi időmértékes sort írta föl: Éljen hőn szeretett osztályfőnk, doktor Eperjessy Kálmán!"
Lassanként befogadta az osztály az új fiút, apám pedig egészen közeli kapcsolatba került vele, és nem csak viszonzatlan szerelméről tudott a "szívszorítóan szép" Gebe Márta iránt, hanem családi körülményeiről is. 1921 tavaszán Attila megbetegedett, és apám meglátogatta az internátus betegszobájában. "Egy elegáns hölgy látogatója volt. Attila bemutatott ifjabb nővérének, József Etának. Közösen vigasztaltuk és bíztattuk Attilát, hogy csak napok kérdése, és egészséges lesz. Egyszerre távoztunk, és az utcán zavartan búcsúztam a József-nővértől. Nem értettem, hogy Attila miért hozzám hasonlóan kopott, míg a nővére olyan elegáns."
Attila és Etus
"Csókol Attila, a hírneves költő..."
Nyomdász nagyapám már az előtt megismerte Attilát, hogy apám meghívta magukhoz. Attila diáklapot akart indítani, ezért szólította meg reggel iskolába menet a nyomda előtt. Havonta szerette volna megjelentetni 150 példányban, de mikor megtudta, hogy előbb előfizetőket kellene gyűjteni, letett szándékáról. "Nagyon sok itt a vaskalapos diák, bácsi. A többségnek csak a játék kell. A sajtó útján való művelődésre, szárnybontogatásra fütyülnek." Nagyapám nagyon tisztelte az irodalmat, maga is literátus ember volt, népies elbeszéléseket irogatott a Dél-Alföld lapjaiba. 1917-ig Békéscsabán dolgozott a Tevan-nyomdában, és kiváló szedőként a Tevan-sorozat mettőrje lett. Ennek emlékére keskeny könyvespolcán ott sorakozott kissé harsány, narancs, vörös, zöld és fekete köntösben Ady novelláskötete, a Muskétás tanár úr, Karinthy Együgyű lexikona, Krúdy Gyula, Kaffka Margit, Csáth Géza elbeszélései, Anatole France, Strindberg, Wedekind művei, és finom, merített papíron Kosztolányi, Juhász Gyula, Somlyó Zoltán versei, amelyekre az irodalomra éhes kamaszköltő már az első látogatásakor lecsapott, és bizalmába fogadta nagyapámat is, akinek sokszor megmutatta versrögtönzéseit. "Bácsi, mint nyomdászember, aki Tevannál beérkezett költők verseit szedte, mit szól az én zöngeményeimhez?"
Nagyapám családostól apósa házában lakott, a Kálvin utca 14-ben. Ide költözött be 1921 őszén Attila, mikor egyik öngyilkossági kísérlete után kitették az internátusból. "Makóról, a Kálvin utcából indultak el az első József Attila-versek a magyar irodalmi fellegvárak, a fővárosi irodalmi folyóiratok ostromára is" — állapítja meg Saitos Gyula a makói évekről írott könyvében.
"Hosszú ház nyitott folyosójára nyíltak az ajtók — meséli apám — Az első a nagybátyáméké volt. Utána nagyapám és legifjabb nagynéném, majd a padlásföljáró és a pinceajtó. Aztán a mi lakásunk. Apartmanunk egy konyhából és egy szobából állt. Padlózatuk azonos: föld. A konyhának egyáltalán nem volt ablaka, csak üvegezett ajtaja. Szüleim a konyhát rendezték be hálónak, és mi Attilával a szobát birtokoltuk. A világítást 12-es petróleumlámpa szolgáltatta."
Mikor Attila beköltözött apámékhoz, a nagy család szeretettel fogadta. A nők etették, a férfiak felnőttként tárgyaltak vele. Dédapám a már akkor bomlani kezdő hagyományos paraszti életformáról mesélt. Bölcsessége, élettapasztalata és eredeti gondolkozása nagy hatást gyakorolt a kamaszfiúra. Más ismeretekre is szert tett a Kálvin utcában. Nagyanyám legfiatalabb öccse és apám szenvedélyes galambász volt. "Még ma is híres-neves a makói keringő (purcli) galamb. A fekete, vörös és kékhátú keringőkért, amelyek kiállításokon díjakat nyertek, a hozzáértők olyan összegeket fizettek, hogy egynek - egynek az áráért tehenet vagy hízódisznót is vehetett annak idején az ember." A galambdúc az udvar végében volt. Attila a vén eperfa alatt egy fatuskón üldögélve gyakran bámulta a levegőben hencsergő —bukfencező — tollas artistákat, és az őket megszállottan röptető galambászokat.
Apám kijárt a Marosra horgászni. Attila gyakran vele tartott, és amíg barátja türelmesen üldögélt a vízparton a zsineget áztatva, ő a füzesben kóborolt, a nyárfák közt — hol "ezüst habokkal az édes szellő folydogál" — és rímekre vadászott. Tudatosan gyűjtötte az élményeket, a költői alapanyagot, amit átlényegítve beépített költeményeibe. Apám sokszor volt tanúja latolgatásának, amikor szavak és rímek között válogatott, és azzal bosszantotta a verseit nagy műgonddal csiszolgató Attilát, hogy az izzadva költők családjába tartozik.
József Attila kamaszkorának legfogékonyabb éveit töltötte Makón, és költészete sokat köszönhet a Maros-parti városnak. Aki hallotta csak egyszer is a makói református ótemplom nagyharangját, az tudja, hogy a "kék vas éjszakát" hömpölyögve hozó "lassúdad harangkondulás" metaforája csak a Kálvin utca házait naponta többször is megrengető harangszó emlékében gyökerezhet, és a "zömök, tömött (...) hős paraszti dajka" éppúgy lehet az öcsödi nevelőszülők édes gyümölcsöt adó eperfája, mint a dédapám udvarában álló, amelynek száraz ágára Attila fölkötötte a Tóni bátyám galambjait dézsmáló cirmos kandúrmacskát. "Láttam a boldogságot én, lágy volt, szőke és másfél mázsa", verselt később a felnőtt, de a pocsolyában hentergő hízót a siheder költő sóvár szeme képezte le dédapám udvarában, és mikor kipattant agyából az öles kondérban babot főző halál képe, szájában nagyanyám kolbászos bableveseinek ízére futott össze a nyál.
Már itt Makón tudta, biztosan tudta, hogy nagy költő lesz, és ezt a tudását nem rejtette véka alá. "Csókol Attila, a hírneves költő, melyet nem szül kettő, sőt három emberöltő", írta nővérének 1920 karácsonya körül. Apámnak is akkoriban jósolta meg a jövőt: Rólam még utcát fognak elnevezni, mondta a gimnázium sarkán tizenöt évesen, és úgy is lett. Csak éppen túl nagy árat kellett fizetnie érte.
Siket János háza a Kálvin utcán
Az idei Városnap programjában két helyen is szerepel a Dévényi név. Apáról és fiúról van szó; az egykori tűzoltóparancsnokról és fotóművész fiáról.
Öten pályáztak 1930-ban a makói tűzoltótiszti állásra, elsöprő többséggel dr. Dévényi Endrét választották meg erre a tisztségre, amely tűzoltó-parancsnoki beosztást jelentett. A huszonegy éves (1909. július 2-án született), tehetséges fiatal parancsnok megszerette a Maros-parti várost, de ő is a legnagyobb bizalmát érezte a polgármesternek, városi főmérnöknek, sőt a polgármesteri hivatal egész tisztikarának. Akkoriban Nagy Sándor vezetésével működött városunkban a nagy hagyományú Makói Önkéntes Tűzoltó Egyesület, de a megyei székvárosban fontosnak tartották a Hivatásos Tűzoltó Testület megszervezését is. Dévényi Endre az utóbbinak lett a parancsnoka. A paradox helyzet abból adódott, hogy a hivatásos tűzoltóságot már korábban az önkéntesek parancsnoksága alá helyezték. Ez bizony az állandó súrlódás forrása lett, de az új hivatásos tűzoltótiszt emberséges magatartásával a feszültséget sohasem gerjesztette.
Dr. Dévényi Endre rendkívüli ambícióval és rátermettséggel látott munkájához. Mindenek előtt a hivatásos tűzoltók számát hétről tíz főre emeltette, akik az új vezetőtől magas színtű kiképzésben részesültek. A tűzoltóság fölszerelését állandóan bővítette; nagy eseménynek számított az új locsolóautó, a Hektor beszerzése. Makó a nyári hónapokban por-város volt, ezért Dévényi Endre minden év tavaszán felolajoztatta a Hektorral a Szegedi utca makadám burkolatát, a többi főbb útvonalat reggelente fellocsoltatta. Az artézi kutak elfolyó vizét több helyen (a Hősök szobra mögött, a Kossuth utcai Fehérlő kútnál, a Juhász kocsmánál) földalatti ciszternákban gyűjtötték össze, itt töltötték fel a locsolóautót. Gyakorló terephelyük a MAK pályához vezető Báló-ligetben volt, ide vezet ma az autós csárda lejárója.
Édesapám baráti köréhez tartozó Dévényi Endre — engem, a kisdiákot — varázslatos megjelenésével és lebilincselő modorával bűvkörébe vont. Lestem minden szavát, figyeltem mozdulatait. Nemcsak névnapok alkalmából járt össze a két család, de szugolyi szőlőnkben is szívesen látott vendég volt. Ilyenkor a marosi fürdőzéssel telt el a délután. Néha rögtönzött verseit hallgattuk, hiszen ő poéta is volt a javából. Ide helyezése évében írta Tűzlopás című költeményét.
Volt egy férfi... merész, hős, büszke ember!
— Prometheusnak nevezte a nép,—
Aki szívében lázadó keservvel,
Harcba szállt a dőre istenekkel,
Megmászva a ködös Olymposz hegyét.
Az istenek lágy pamlagon hevertek...
Nektárosak voltak mind a serlegek;
Vadító volt ezt látni földi szemnek,
Ahogy kábultan össze részegedtek
Úgy, amint a földi korcsmás emberek.
A Tűz-parázs egy cserép tálba téve
Szendergő fénnyel csendben pattogott,
Amint az ember tétovázva, félve,
Átkokkal, áldással, jajjal kisérve
Szent közelségébe így eljuthatott.
Az istenek tivornyás palotája
Mámor emlőjén alszik! Vak és süket...
S a Tűz-szolgák bús, vadarcú csordája
Földön feküdve, borszagot zihálva
Őrzetlen hagyá a rábízott Tüzet.
Prometheus a pillanat csodáját
Kapzsi örömmel törte le magának,
S a hamvadó Tűz elnémuló parázsát,
Hozta a csendes, részeg palotán át,
Az emberségnek, a nagy világnak.
Hozta remegve... S a hogy földre ért le,
Ujjongón, nem is tudva, hogy mit cselekszik,
Jócsomó száraz füvet összetépett,
Parázsra tette és nézte, hogy éget,
Perzsel a Tűz s a — lelke, hogy melegszik!
Kábult agyán ezredév álma ébred!
Lát, hall és érez nem tudott dolgokat:
Kohó-dohogást, tűzhelyi lágy meséket,
Lámpabélről lefolyó bús beszédet,
Hideget riasztó piros lángokat...
S boldog álmából öntudatra rebben
És érzi, hogy tette nagy volt és merész.
Neve nem vész el a nagy végtelenben,
S örökké titkos dacos sejtelemben
Viszi nevét szárnyán egykor majd az Ész.
Amíg merészen szálldos így a lelke,
Időt és teret átrepülő vággyal,
Vad ember csoport csodákat lesve
S új élhetésnek titkait keresve
Veszi körül csendes kíváncsisággal.
S megérzik mind, hogy más lesz majd az Élet!
S a szent égi kincset szerte-szét viszik...!
- Útjukat jelzik fénylő messzeségek, -
Vidám munkától daloló vidékek -
S magukat istenné nőiteknek hiszik!
Csak Prometheus marad magában...
S ujjongó kedve megfogyott nagyon,
Mert meglátta a nagyszerű csodában
Bár sok Erő és pompásabb világ van
- De sok lesz véle majd a Fájdalom!!!
Úgy hírlett, hogy ő az ország egyetlen tűzoltó költője. Versei átélt élményekből fakadtak, amit a Tűz után című költemény egyik strófája is érzékeltet:
Üszkös gerendák, meztelen falak,
Bútorok, rongyok, egy kenyér, kalap.
Parázs, víztócsa, megolvadt üveg,
tömlő, tűzoltó, színüket
vesztett ajtók, ablakok,
rajtuk korom, víz, festék-hólyagok.
Tetőről hullott, széjjeltört cserép
fekszik a földön szerteszét...
Amikor 1940-ben, a második bécsi döntés értelmében Észak-Erdélyt visszacsatolták, dr. Dévényi Endrét Kolozsvár tűzoltóparancsnokává nevezték ki. Egy évtizedes makói működése után fájó szívvel vett búcsút szeretett városától, itt pedig nagy űr támadt utána. Kolozsvárról Pestre került, a tűzoltó tisztiiskola tanáraként ment nyugdíjba. Pesten halt meg 1973. július 15-én. A Maros-parti városban már alig akad valaki, aki emlékszik a gáláns megjelenésű tűzoltó tisztre, magam még őrzöm emlékét: nyílt tekintetét és lenyűgöző személyiségét, okosságát és bölcsességét, emberségét és szakmai tudását.
Egyetlen fiához, Dévényi Déneshez — Döncihez —, aki négy évvel volt fiatalabb nálam, kevesebb emlék fűz. Névnapok alkalmával találkoztunk. Lonovics sugárúti lakásuk kis udvara focizásra nem volt alkalmas, ezért fejeléssel ütöttük agyon az időt. Két elemi osztályt végzett Makón, nyolc éves volt, amikor Kolozsvárra költöztek.
A múlt év nyarától felújítottuk a régi barátságot. Fényes karriert futott be. Érettségi után ugyan nem vették fel az egyetemre, ezért két évig textilüzemben dolgozott, 1952-ben iratkozott be a műegyetemre. A forradalom után Kanadában kötött ki, itt szerezte gépészmérnöki diplomáját. Felesége — a csongrádi születésű Margit — még Pesten lett biokémikus.
Dénes mérnökként is szép pályát futott be, a Brit-Kolumbiai Egyetem oktatója volt, de mindenekelőtt fotóművész. Öt országban huszonöt kiállítása volt. Descartes utáni jelmondata: Fényképezek, tehát vagyok. Magány a tömegben című kiállítása bejárta Kanadát és Európát, több mint százezer ember látta. Ez a tárlata az egyedüllét bonctana volt, a művészi szociológia eszközeivel megdöbbentő módon tárta fel az emberi lélek legrejtettebb mélységeit. Éles társadalomkritika, döbbenetes jajkiáltás az elvesző emberért. A fiatal és az öreg, a gazdag és a nincstelen egyaránt lehet magányos. Franciaországi bemutatójáról a Le Monde írta: „hosszú idők óta Párizs legszínvonalasabb fotókiállítása"
A Városnap alkalmából a tűzoltólaktanya homlokzatán dr. Dévényi Endre emlékére márványtáblát helyeznek el, a múzeumban pedig kiállítás nyílik Dévényi Dénes fotóiból.
Dr. Dévényi Démusz Endre
A XIX. századot csaknem végigélő amerikai költő versét egy kézírásos lapról olvasgatom. Édesanyám jegyezte le, aki romantikus rajongással szerette a tüzet nyelő, füstöt eregető gőzmozdonyt. A modern élet eme követei Makón is megjelentek. A vasútvonal átadását megörökítő márványtáblán nagyapám születésének éve, 1883 áll. Az Arad-Csanádi vasút történetét Kószó János nagyszerűen megírta. Hozzátenni csak személyes gondolatokat, érzelmeket lehet.
Gyermekkoromban nagyapám, édesapám vasutastársait családtagnak éreztem. Nem csupán a családi beszélgetések szereplőiként jelentek meg, hanem egy-egy számomra kedves tárgy formájában is képviseltették magukat. Mai megítélésem szerint a vasúti műhelyek ezermester alkotótelepek lehettek. Mívesen bántak ott a fával, fémmel. Gondolkodószékhez hasonlatos szánkóm és biztonságos, kényelmes hintám bizonyította. A legbecsesebb a mesébe, azaz manapság inkább múzeumba illő tűzhelyem volt. Minden része a nagyok pontos mása. Vízmelegítője horganyzott lemezből, fedőjén rézgomb. Lehajtható polcán — elkészült ételek tárolására — áttört monogramom.
Önző emlékezetem ezen darabjai ugyan Békéscsabán készültek, de a makói műhely magasztos és maradandó alkotásáról minden helybelinek illik tudni. A belvárosi katolikus templom megújításáról szólva írja dr. Csepregi Imre: "A tabernákulum ajtaját alumíniumból a Szeged-Csanádi vasúti műhelyben készítették Haich Károly vezérigazgató engedélyével és Ostermann Imre műhelyfőnök vezetésével."
Az 1930-as évek derék makói mestereinek kezemunkáját őrzi tehát ez a szakrális emlék. A korabeli, illetve néhány évvel későbbi itteni vasutasok nevét a Magyar mozdonyvezetők zsebnaptára 1942. évi kiadásából olvasom. Szeged Csanádi Vasút Mezőhegyesi Fűtőház: Reicher László igazgató, Ostermann Imre, Besesek Károly főművezetők, Kiss Miklós műszaki főtiszt, Korin Gusztáv fűtőházvezető, Antal István művezető. A következők egy része később édesapám kollégája is volt: Mozdonyvezetők : Barsy Károly, Perneki István, Peski Ferenc, Szolcsányi József, Bálint András, Kozák Gábor, Liebháber János, Pech János, Szmeda József, Mészáros Mihály, Zomborácz József. Motorvezetők: Besesek László, Szilvási Nándor, Honfi János, Mecskó György, Harsányi Dániel, Bánkuti Nándor, Matajsz Márton, Murányi Elemér, Böröcz Pál, Medvegy Miklós, Bálló Mihály, Szolcsányi Frigyes.
Emlékeim vétkesen egyoldalúak, hiszen csak — szaknyelven szólva — a vontatásról beszélnek, arról a vasúti ágról, amely generációkon át biztosította családunk kenyerét.
a kéményedből kipöfékelő sűrű-sötét füstfellegeidet,
remekbe kovácsolt testedet, rugóid és szelepeid,
kerekeid remegő ragyogását,
engedelmesen utánad kocogó vidám kocsijaidat,
melyek csendbe-viharba lassan vagy gyorsan
mindig követnek.
Walt Whitman rajongásának tárgyát nagyapám szívbéli hevülettel szolgálta. Nekem szóló meséiben a világirodalom és a magyar népmesék világa helyett a vasút valósága elevenedett meg. Télidőben a vaskályha fényei a kazán hangulatát varázsolták a szobába, s peregtek a történetek. A borzsavölgyi vasút építéséről megtudtam, hogy a mái-elkészült pályaszakaszon haladó szerelvény vitte a szükséges anyagot, és szorgos kezek terítették a gőzös elé a technika varázsszőnyegét. A Kárpátok csendjét megzavaró emberekre dühös medve követ dobott. Ám a derék őslakos tiltakozása ellenére a vaspálya elkészült. A kis települések lakói használatba vették. Némelyikük megszokott, ismert utasa volt a vonatnak. A kaftános, szakállas ortodox zsidó férfi is. Egyszer úgy tűnt, lekési az indulást. Nagyapám ekkor sürgős igazítani valót talált a mozdonyon, s hűséges utasa felkapaszkodott a kocsiba.
birkózna ölelő szélrohamokkal és hófúvással,
amint nappal füttyentve rohansz tovább,
éjjel pedig néma lámpáid lengeted
Tűz torkú szépség
A tűztorkú szépséget szolgálni áldozatos és emberpróbáló cselekedet. Nyáron a kazán pokla hevít, télen a jeges szél, a kavargó huzat ostorozza a masinisztát. A feltalálókat nem az emberkímélő szándék, inkább a technika eredményeinek hasznosítása és a gazdaságossági számítások ösztönözték másféle vontatóerő alkalmazására.
Mezei István Mozdonyok című könyvében írja: „Világviszonylatban is először gyártott belsőégésű motorral hajtott motorkocsit 1887-ben a német Daimler gyár a Württembergi Államvasutak részére." A szerző a tökéletesített változatról szólva közli: „E típusból 1903-ban a hazai motoros vontatás úttörőjeként elismert Arad-Csanádi Egyesült Vasutak (ACSEV) is vásárolt." A könyvben olvashatunk arról is, hogy az 1900-as évek elején ezen a vasútvonalon 36 ilyen motorkocsi közlekedett.
A mezőkovácsházi állomáson emléktábla őrzi egy jeles férfiú nevét. Mezei róla is ír: "Sármezey Endrének, a vasút igazgatójának volt elsősorban az érdeme az akkoriban világviszonylatban is jelentősnek mondható motorkocsi üzem létesítése."
Édesapám, aki 1933-ban kapott „fővasúti gőzmozdonyvezető" oklevelet, 1941-ben motorkocsivezető képesítést is szerzett. Az 1950-es évek elején Békéscsabán megszűnt a motorfűtőház, Makón viszont továbbra is működött a század elején meghonosodott motorkocsi-közlekedés. Édesapám egészségi állapota miatt nem kívánt visszamenni a gőzösre. Így kerültünk a Maros-parti városba. A makói vasutasélet a csabainál is családiasabb volt. Tetszett, hogy személyesen ismerem édesapám kollégáit, némelyiknek a feleségét is. Megszólítottuk egymást, beszélgettünk.
Egyetemi éveim idején a vonaton a Szegedre bejáró vasutasok megszokott, kedves csoportját kerestem, ha tehettem a közelükben ültem. Presits Erzsikével pompás virágai mellett napjainkban is szívesen idézzük a múltat. Kószó mérnök úr a vasútvonal történetével a kései utódokhoz is szól. Szigorlat előtt a tekintélyes sportolói múlttal rendelkező Papp Feri bácsi könnyedén emelte le a polcról az egyetemes történettudomány súlyával terhelt csomagom. Később, ha Veszprémből váratlanul érkeztem, nagy, nehéz táskáim Honfiékhoz, vagy Post Ádámékhoz adtam be. Édesapám kerékpárral ment érte. A rámzúduló esőben Besesek László köpenyében folytattam utam.
Személyes ismerősöm ma már nincs a vasúton. Ám maga a VASÚT mindenütt rokonként szólít meg. A veszprémi állomásra Szombathely felől befutó hatalmas mozdony robaját kilométerekről érzem. A Baltikumban sudár vörösfenyők állnak őrt a vaspálya mellett. Nagyapám meséit idézik. Emlékeimben Borogyino történelmi nevéhez a kocsi folyosóján pöfékelő fatüzeléses szamovár illata társul.
A villanymozdony vontatta vonaton is a menetiránynak háttal ülök. Nagyapám még a gőzmozdonyos időben szoktatott így, a kipattanó szikráktól óvta a szemem. Most azért jó ez a hely, mert a száguldás szinte magához szívja a testem, gondolataim eluralkodnak rajtam és a múltba röpítenek.
A makói vasútállomás dolgozói 1927 körül
A csanádpalotai régi temetőben Kelemen László sírja mellett emelkedik egy másik híres ember, Pajtás Gyula sírja. Nevét a faluban homály lengi körül. Az emberek nem sokat tudnak róla. Aki emlékszik rá, titokzatos embernek emlegeti, ugyanis ritkán járt haza Csanádpalotára. Itthon volt néhány napig, utána ki tudja merre járt hónapokig.
Ki volt Pajtás Gyula? Ezt a kérdést tettük fel mi, a Honismereti Szakkör tagjai, és igyekeztünk minél többet megtudni róla. Először a falubeliektől kérdezősködtünk. Sajnos, néhány embert kivéve nem sokan emlékeznek rá. A kutatás megindításában végül is Vernyik István, a felnőtt Honismereti Kör tagja volt segítségünkre, aki érdekes dokumentumokat adott át nekünk. A legértékesebb a Pajtás Gyula temetéséről szóló két újságcikk volt. A Kis Tükör és a Komáromi Lapok című újságok beszámoltak a vezérkari ezredes haláláról, utolsó komáromi útjáról a vasútállomásra, ahonnan vonaton hozták haza koporsóját Csanádpalotára. Megrendítően írják le, hogy meghalt a város első katonája. Mivel lexikonokban, könyvekben nem találtam adatokat Pajtás Gyuláról, három újságcikkből, dr. Nagy Árpádné, Lasztóczi Etelka nénitől és Lasztóczi Gyulától tájékozódtam. Dr. Nagy Árpádné anyja, Pajtás Etelka Gyula testvére volt. Elmondása szerint sokat beszélgettek. Megosztották egymással gondjaikat. Etelka néni tudott legtöbbet az ezredes belső vívódásáról, terveiről. Lasztóczi Gyula Pajtás Etelka unokája, édesapám osztálytársa volt.
Pajtás Gyula 1894-ben született. Apja Pajtás Gyula, anyja Tetlák Etelka, akik szegény emberek voltak. A családban hat lány született, és Gyula volt az egyetlen fiú. Mindig csendes, visszahúzódó természetű volt. Sokat tanult, már az elemiben is kitűnő tanuló volt. A család evangélikus vallású, így őt evangélikus gimnáziumba adták. Kitűnő érettségi után ajánlatot kapott, hogy menjen a Ludovika Katonai Akadémiára, de anyagi lehetőségei nem voltak meg ehhez. Végül tanárai segítségével ingyen tanulhatott. Elfogadta, mert így könnyíteni tudott testvérei sorsán. Ludovika-első lett, és megkedvelte a katonai életet.
Húsz éves korában kitört az első világháború. Mint ifjú katona ütegparancsnokként került a frontra. Négy évig ott szolgált, közben kétszer könnyebben, egyszer súlyosan megsebesült, de mindig felgyógyult. Vigyázott a rábízott katonákra, felesleges veszélybe senkit sem sodort. Embereit minimális veszteséggel hozta haza. A románok bevonulásakor ő és ütege védték a szolnoki hidat. A csatát megnyerték. Miután a románok bevonultak, mint halálos ellenségüket halálra keresték, nagyapja bújtatta Gyulát, így nem találtak rá.
A háború után a vezérkari akadémián tanult, ahol nemsokára tanár is lett. Harcászatot és hadtörténelmet oktatott. Kinevezték katonai attasénak először Olaszországba, majd rövid időre Franciaországba. Tudott németül, olaszul, franciául, angolul, a pápai kihallgatáson latinul beszélt. Megértette a román és szlovák beszédet is.
1937-38-ban a háború kitörése előtt a Honvédelmi Minisztériumban dolgozott. 1940-ben a komáromi hadtest parancsnoka lett, mivel a tábornoki kinevezés előtt egy évi csapatszolgálat volt kötelező minden vezérkari tisztnek. Le is töltötte a szolgálati idejét, Horthy alá is írta a tábornoki kinevezést, de ezt már nem kapta kézhez soha.
A Komáromban eltöltött idő alatt igyekezett a katonaság és a polgárság között jó viszonyt kiépíteni. Eljárt a rendezvényekre, részt vett a városi ünnepségeken. A seregben nem talált barátokra. A tisztek többsége úri család gyermeke volt, ő pedig csak egy szabómester fia. Amit elért, azt tudásával, szorgalmával érte el, nem pedig a család befolyásával, vagyonával. Mivel a tisztek között magányos volt, inkább az egyszerű katonákkal barátkozott. Vigyázott rájuk nemcsak testileg, de a lelkükkel is törődött, szívesen beszélgetett velük. A honvédfiúk tisztelték, szerették, szinte apjuknak tekintették. Pajtás Gyula rá is szolgált erre a bizalomra. Vallását buzgón gyakorolta. Akit tudott, hívott a templomba, tiszt és honvéd együtt ültek a padban. Az évek során számos kitüntetést kapott. Szigorú, de becsületes katonának tartották, tetteit a szeretet irányította.
Etelka néni jól emlékszik a következő mondására: "Szörnyű, hogy a hadseregnek semmije sincsen! Több katonát nem szabad a fontra adni." Ezek a mondatok 1941-ben hangzottak el.
Pajtás Gyula korán felismerte, hogy a magyar hadseregnek sem ruházata, sem fegyverei, sem élelmiszerellátása nem alkalmas a háborúra. Szerinte értelmetlen a katonákat silány felszereléssel a halálba küldeni. Ezt a véleményét hangoztatta is. Persze ez nem mindenkinek tetszett a hadsereg vezetésében. Emiatt kellett meghalnia 1942. január 27-én, 47 éves korában? A család szerint meggyilkolták. Mikor Nagy Árpád, Etelka néni férje meghallotta a hírt, azonnal odasietett, de nem engedték be hozzá. Csak a katonák jöttek-mentek. Lövést senki sem hallott. Az sem biztos, hogy Komáromban történt a gyilkosság. A koporsóra még ott rátették a tetejét. Azt már utána senki sem nyithatta fel, még a csanádpalotai rokonok sem. Etelka néni férje Komáromban volt orvos, ő sem nézhette meg a halottat. Vadász Ferenc újságíró, Pajtás ezredes titokzatos halála címmel írt cikket az eseményekről.
Utolsó napjainak sorsdöntő eseménye Wilhelm Keitel német főparancsnok látogatása volt. A magyar vezérkar épp Pajtás Gyulát rendelte mellé kísérőnek. A falubeliek szerint azért épp őt, mert Horthy tudta, hogy nem fog adatokat kiszolgáltatni a németeknek. Keitel nem kapott konkrét ígéretet, tehát Gyula érdeméből hiábavaló volt az ittléte. Hazatérése után másnap reggel holtan találták Pajtás Gyulát. Talán a németek ölették meg? Vagy a vezérkar németbarát tagjai?
A kérdés ma sem tisztázott, s valószínű, hogy nem is tudjuk meg az igazságot. Pajtás Gyuláról eddig kevés írás jelent meg, pedig a háborúban megmutatta, hogyan lehet embernek lenni, mindig, minden körülményben.
|
|