|
|
Ahová pünkösdkor gyalog jönnek el a gyimesi csángók hitet tenni, oda való volt Gergely Antal. Abban a házban nőtt fel, amelyiknél a somlyói út elhajlik s odatérdel a hegy lábához inni a Somlyó vizéből. Nem is emelkedik fel többet, csak egy földútra futja tovább az erejéből, mintha a borvíztől, amiből ivott, megtántorodnék és révülten kiterülne a hegy elé. Utolsó lendületéből egy köves, rázós, keskeny peremre telik, ez is feladja rövidesen s feloldódik a hegyoldalban. Ebből a borvízből táplálkozott Gergely Antal is születésétől fogva, s felnövekvő lelke ugyanúgy terítkezett erre a földre, mint a somlyói táj Isten tenyerébe. Maga sem tudta néha: anya szülte vagy egyenest a hegy fia, a hegyé, ahol minden fa egy stáció s minden kavics Isten titokzatos vegykonyhájának egyedi remeke. Mert Gergely Antal Istenes ember volt, kevésbbé darabos, csiszoltabb helyein a világnak költőnek nevezték volna.
Itt Somlyón csak tanítóságra futotta. És Gergely Antal tanított egész csiszolatlan életében úgy, ahogy a patak medret talál. S ahogy olvadáskor megnő a víz sodra, úgy nőtt a tanító lelkében az áradás, olykor tekintetében barna tajtékot vetett a düh s fajtájának minden elszántsága.
Olyan időben, mikor a szóért is halál jár, egyenesen nézni vétség. A börtönből vakon került haza.
— Most taníts Gerely Antal!
— Gergely Antal taníts madarat szállni, hegyet magasodni, patakot elfutni, követ megmaradni!
— Szegény Gergely Antal szép szeme világa!
Addig megyek, míg a szememmel látok ameddig egy sűrű erdőt találok sűrű erdő közepébe kaszárnya oda leszek édes rózsám bezárva.
— Mondd fiam, megvan-e a görbe fenyő az oldalban, áll-e a kápolna odafenn?
Mikor elmentem, hullámzott a lelketek s egymás nézésében megfürödtetek. így van-e még? Szavakból raktunk templomot, odajárultunk megerősödni, mert nekünk szentély a szó és sorsunk emel oltárt benne.
Fia, kiben a költészet nem vétett, kiben a szó csak akarat s nem szentély volt, tűrte, míg lehetett ezt a cifra és hiábavaló megítélését a dolgoknak. De mivel a világot annak tárgyiasult formájában vette tudomásul, a borvízben vizet, az útban kátyút, a tájban hideget, a messzi másban pénzt és értelmet látván, szólnia kellett:
— Apám, Isten s az emberek elvették a szeme világát, minek nekik az imádság? Minek fájja annyit a hegyet, hisz magának a Somlyó és az alföld egyremegy.
Ekkor tudta meg Gergely Antal, mi végett volt világtalan a világban. Felismerése titkát mindvégig megőrizte. De ha valaki szeme tompa tükrébe nézett, a csíki tájban olykor látni vélte az alföldet.
Én nem kései siratót írok.
Azokéit sírok akik még élnek
Kik nem a haláltól, az élettől félnek
Kiknek fejük alatt kopott a párna,
Konyhájukban repedt a tányér,
És szégyenkezve mennek a boltba
Egy félkilónyi csirkehátért.
Kikhez nem jön a család
Vagy talán már nem is élnek,
Az unokák is mind megnőttek,
Mesét sem kérnek.
Szívesen bújnának a földbe
De elevenen azt sem lehet,
Hát kopott albumot lapozgatva
Melengetik az emlékeket.
És azokért is sokat sírok,
Kik várótermekben, vagy az utcán élnek,
Sorban állnak az ingyenkonyhán
Ha ugyan még odaférnek.
Nincs hajlék a fejük felett
Kartondoboz az ágyuk,
Egymáshoz is alig szólnak,
És nyugtalan az éjszakájuk.
A vékonyka segély ha megjön
Olcsó dohányra, italra költik,
Füstös kocsmában üldögélve,
Leisszák maguk a sárgaföldig.
Szidják az Istent, a kormányt,
Hogy milyen keveset kapnak
De arra soha nem gondolnak
Vajon ők eddig mennyit adtak?
Álmatlan éjszakákon sírok,
Az árvákért, az éhezőkért,
Utcán kóborló gyermekekért,
Kukába dobott csecsemőkért.
Legtöbbet mégis azokért sírok
Kik fényes palotákban élnek
Piszkos pénzzel teli a zsebük
De az örök haláltól félnek.
Ártó szél kerekedett délnyugat felől, és a felkapott porszemcsék milliárdjaival hintette be a lovas arcát, aki fázósan húzta be kurta nyakát széles vállai közé. Fekete kalapját erősebben a fejébe nyomta, és megpróbálta az öreg igavonót hátashoz méltó vágtára bírni, ami nem ígérkezett könnyű feladatnak. A kölcsönbe kapott ló nem volt szokva a háton cipelt rakományhoz, főleg, ha a nem túl édes teher állandóan a hasát rugdalja, és hangos nyögések közepette ráncigálja a sörényét, miközben egy politikailag semleges falusi nótáriushoz méltatlanul, hol az egyik, hol pediglen a másik oldalán próbál a földre zuhanni. Ezt aztán, lévén koros jószág, igen türelmetlenül viselte el, és hangos horkantásokkal, valamint ficánkolással adta jelét nemtetszésének.
Szabados József lelei jegyző és tanító állomáshelyére, a püspök úr kertészeinek falujába igyekezett, ahol immáron harmadik esztendeje koptatta a bíró pennáját és a saját nádpálcáját. Vasárnaponként, miután meghallgatta az esperes úr szívhez szóló beszédét a templomban, Makón maradt. A városban töltötte a délutánt, nem sietett azonnal vissza a faluba, mint a többi lelei. A főtéri serházban elköltött egy finom ebédet — kedvére való volt a jó makai hagymával készített rostélyos —, és aztán leöblítette néhány korsó habos serrel. A délután legjelesebb eseménye volt az a jóízű beszélgetés, amelyet ezután folytatott több régi kedves cimborájával, akikkel valaha együtt koptatták a kollégium padjait. Általában estére járt már az idő, mikor nekivágott a Leiére vivő poros szekérútnak, ahol gyalogosan vagy lóháton sokkal jobban lehetett haladni, mint bármiféle kerekes alkotmánnyal. Ezért is fogadta el kedves szomszédja, Virág Márton ajánlatát, hogy néhány garasért kölcsönadja neki a lovát vasárnaponként. Tehát ezen okokból kifolyólag kocogott hazafelé Szabados uram a vastagodó szürkületben, miközben az egyre erősödő szélrohamok hosszú, deákos tógájába kapaszkodva próbálták maradásra bírni.
— Már megint vihar készülődik — motyogta maga elé. A befogadott söröktől még mindig egy kissé bizonytalanul ült a lován.
— Úgy tűnik öreg paripám, Bimbó, hogy ha a garabonciások fergetege ránk tör, ismét a csárdánál lévő kunyhóban kell éjszakáznunk.
Nem nagy lelkesültséggel töltötte el a gondolat, hogy a Tömpösi csárda mellett fekvő rozoga fatákolmányban hajtsa álomra a fejét. Nem mintha a jeles ivó közelségének gondolata rémítette volna a nótárius urat, inkább a más alkalommal már megtapasztalt fogvacogtatóan hűvös hajnalok emléke hatott rá lankasztóan.
Miközben imígyen elmélkedett, a szél hirtelen kövér, lusta esőcseppeket hozott valahonnan, és kihívó szemtelenséggel a képébe vágta. Az út felén járhatott, de már semmi esélye nem volt annak, hogy Leiére érjen a viharosnak ígérkező éj beállta előtt.
— Szeged felől kéken beborult az ég... — dúdolta szép zengésű tenor hangján, egy kissé még mindig az elfogyasztott seritalok hatása alatt, és Bimbót erős, szögletes mozdulatokkal a Maros felé irányította. Ügetésre fogta az öreg paripát, amely mintha megérezte volna, hogy hamarosan megpihenhet, vidámabban kocogott célja felé. A szebb napokat megélt állat javuló kedélyének oka lehetett az is, hogy gazdájával, Virág urammal jó néhány alkalommal megtették már ezt az utat, és a makai vásárokból hazafelé igyekezve itt igen gyakran tartottak pihenőt. A ló emlékezett a csárdára, ahol hajtója poros torkát leöblítendő, időzni szokott.
A forró délutánból borzongató estét varázsoltak a sötétlila fellegek, melyeket a szisszenve feltámadó nyugati szelek hajszoltak maguk előtt. Jobbról, a távoli falu felől az irdatlan nádas zúgni, sustorogni kezdett, mint a felkorbácsolt tenger, és sejtelmesen ringatózott. A Maros parti erdők fái engedelmesen hajladoztak a távolban, megadva magukat a közelgő fergeteges éjnek, és a parázs nyárban elszáradt gallyfegyvereiket hangos ropogással a földre dobálták. A fekete felhőfoszlányokba burkolózott alkonyat hátán már a viharral érkező este kegyetlen korbácsa csattogott messzi morajjal.
— Az én rózsám most írja... — nem lanyhuló kedvvel duruzsolt a jegyző, miközben megpillantotta a korcsma fényeit. Gyorsabb iramra fogta lovát, akit nem is nagyon kellett nógatni. Sűrű esőcseppek koppantak Szabados uram süvegén, amelyet a meleg makai délutánban még a nap gyötrő sugarai ellen illesztett kopaszodó fejére, de most más okból vette hasznát.
A csárdához érve leugrott Bimbó hátáról, és nem tudta nem észrevenni az öreg igavonó megkönnyebbülését. Az ivó előtt három lovat látott kikötve. Úgy gondolta, hogy mielőtt tovább kocogna a mintegy félmérföldnyire lévő kunyhóig — amelyet már nem egyszer használt ideiglenes szállás gyanánt, ha nem tudott idejében Leiére kiérni —, lehörpint még egy meszely olcsó bort, hogy az éjszakai nyugodalmat megkönnyítse a spártai módon berendezett lakban.
Az ütött-kopott korcsmaépület jól dacolt a múló idővel, hiszen már közel egy évszázada töltötte be nemes hivatását itt, a nádtenger partján. Felüdülést és léha szórakozást nyújtott az erre járó fáradt utasoknak, valamint igazi törzsközönségének a nádasba menekülő betyároknak, lótolvajoknak, de az őket üldöző megyei pandúroknak vagy pusztahadnagyoknak is. Reperálásra szoruló ablakszemein halvány pilács fénye szűrődött át, alaktalan fura árnyakat vetítve ki az immáron szakadó esőbe.
Szabados uram alaposan megszemlélte a ház elé kikötött lovakat, mielőtt belépett volna az ivóba. Jó oka volt ennek, bár nem igen volt félnivalója a csárda törzsközönségének egyik csoportjától sem, de alapelve volt, hogy első az óvatosság. A város vagy a vármegye perzekutorai ismerték a lelei nótáriust. A betyárok, a cifra lovas kóborlók, pedig nem vehettek volna el tőle semmit, hiszen úgy osztotta be pénzét, hogy a makai sörözés után már mindig üres zsebbel kocogott haza. Meg aztán a bűnös emberek, a törvény elől a lelei mocsarakba menekülő üldözöttek is jól tudták, hogy a falubeliek előtt nagy becsben álló tanítóval nem érdemes összetűzni, hiszen erősen rá voltak szorulva a leleiek segítségére rosszabb időkben. Már pedig az elmúlt esztendő igen válságos volt, hiszen a megye több nagy hajtóvadászatot is szervezett a mocsarakban bujkáló betyárok kézrekerítése céljából. Lappangó volt bőven a nádasban, de a betyárvadászat itt valahogy mindig elakadt. Az üldözők nem szívesen merészkedtek az általuk alig ismert sűrűbe. A vízi világban élő pákászok, halászok, nádi emberek, saját érdekükben is szövetségesei, gyámolítói voltak a bujdosóknak. Az ő életüket csak egy hajszál választotta el a betyárokétól, és ez a hajszál bizony elég gyakran elszakadt.
Szabados nótárius uram megkötötte Bimbót egy erős fiatal fűz törzséhez, majd miután elégedett volt a lószemle eredményével, belökte a repedezett ajtót, és beljebb lépett. A halványan pislogó mécses kormos lángjának fényében felismerte a csárda tulajdonosát, a németesen csupasz képű Viktort, akinek mohó ábrázata, amely csak a csengő pénzdarabok hangjára szokott némiképp felderülni, most éberen figyelt valamire. A sarokban egy asztalnál három férfiember ült, és hangosan diskurált. Pontosabban csak az egyik beszélt, a másik kettő feszülten hallgatta.
— Adjon Isten békés jó estét mindnyájónknak! — köszöntötte a szokottnál is nyájasabb hangon a bennlévőket a lelei nótárius.
A csárda vendégei összerezzentek. A beszélőt szájtátva hallgatók közül a fiatalabbik annyira meglepődött, hogy az oldalán lógó hosszú csövű pisztolyhoz kapott. Csak Gerlicze János csendbiztos uram bíztatására, aki a másik hallgató volt, hagyta abba a rettentő mordály szorongatását az ifjú perzekútor.
— Ejnye no! Hát le ne durrantsa kend a mi jó tanító urunkat! Ugyan kicsoda fogja imádságra okítani a kertészek gyerekeit, ha holttá teszi kend Szabados uramat?
— A szívemből beszélt, csendbiztos uram! — eresztette ki magából a levegőt a nótárius, aki igen megszeppent a zsenge éltű rendcsináló harcias mozdulataitól.
— A béke szándékával és a szomjúságtól vezérelve tértem be ide, hogy egy kissé felfrissüljek.
— Üljön le közénk, és igyék velünk egy jó pohár bort! — invitálta szívélyesen Gerlicze csendbiztos a nótáriust.
Régi barátság fűzte őket egymáshoz. A betyárok üldözőjét mindenki ismerte Makón és környékén. Bár fekete szakállába már ősz szálak vegyültek, minden mozdulata erőt sugárzott. Lassan három évtizede próbálta néhány társával fenntartani a rendet. Az utóbbi időben egyre gyérülő sikerrel. A betyárok száma folyton nőtt. Bár ennek okáról megvolt a saját véleménye, azt bölcsen megtartotta magának. A jegyző az asztalnál ülő harmadik férfira pillantott. A sovány, alacsony termetű ember orra alatt vékony bajusz ékeskedett. Barna arcából erős járomcsont emelkedett ki. Busa szemöldöke alól valami földöntúli lázban égő, varázslatos fénnyel csillogó, mélytüzű szempár villant elő. Horpadt kalapja, szakadt ruhája, hosszúszárú csizmája arra utalt, hogy pákászatból élhet. Alig hagyta abba mondandóját. Szinte türelmetlenül figyelte a lelei nótáriust, amíg az, kissé kényelmetlenül érezve magát, szuszogva letelepedett és bort rendelt. Az asztalnál ülők figyelme azonnal az öreg pákász felé fordult.
— No, mondja már tovább kend! Mi leszen még ezután?
Szabados uram néhány perc múltán úgy érezte, hogy a szerencse vezérelte erre. Rajongásig szerette a meséket, régi történeteket, a múltat. Mások előtt rejtve írogatott is, de a számára becses papirosokat nemigen mutatta meg senkinek. Szégyellte az otromba világ előtt feltárni érzékeny lelke mélységeit. Itt azonban most csodálatos dolgok történtek. Igaz, nem az elmúlt idők tárták fel titkaikat, de amit hallott, bőven elegendő volt arra, hogy amúgy is gyúlékony képzeletét lángra lobbantsa. Azonnal megértette, miért volt olyan jelentéktelen esemény az ő érkezése még a régi barátja, Gerlicze uram számára is.
— Elmondom én. Kelettől jön majd a sárga veszedelem. Olyan háború, olyan vérzivatar lesz, hogy a sárga ló a szügyével taszítja a vért. Az emberek, ha találkoznak, örömükben megcsókolják egymást, olyan ritkán lesznek. Szeged, Vásárhely, Makó: itt leszen a csatatér. Olyan kevés ember marad a nagy háború után, hogy az asszonyok, ha egy szem forgácsot lelnek, már örömükben sírnak is, hiszen azt férfiember faragta.
És mondta, mondta megállíthatatlanul. Mint ahogy az ős Maros robog elő a távoli bércek közül zabolátlanul, úgy ömlött a szó a pákászból.
— Lesznek lőcsetlen kocsik is, aztán azon utazik a nép. A házakon kőkémények lesznek. Makón egy utcában három templom is fog állani, annak a közepéhez köti majd az ellenség a lovát. Az emberek elfordulnak majd Istentől, a csecsemőt bársonyba, selyembe öltöztetik, de a lelkébe az ördögöt ültetik.
A hallgatóival nem is törődve beszélt. Nem érdekelte, hogy figyelik-e. Azokat mégis elbűvölte. Odakünn eközben rácsapott a zivatar a nádasra. A jegyző megborzongott.
— Micsoda égiháború! — gondolta. Mintha valami túlvilági szimfónia tombolna a tájon és benn a csárdában. Ez a furcsa kis ember! Ő a karmestere ennek az iszonyatos hangversenynek! — Minden összeolvadt benne. Egyetlen sötét látomás uralta Szabados jegyző lelkét. A pákász szörnyű, baljós jövendölései a csárdát megrázó dörgésekkel aláfestve elvarázsolták hallgatóit. Testükből kilépve különös, megrázó erejű utazást tettek. Megmártóztak a jövő fenyegető, mélykék vizében, amely úgy nyílt meg számukra, mint a bolyongó zsidók előtt a tenger. Mózesükké vált ez az ember. Prófétaként jósolt. Szinte már szónokolt lendületesen, feltartóztathatatlanul.
— Vége lesz a bujdosó betyárok világának. Aztán az úri betyárok jönnek, akiket nem lehet majd megállítani! Azok aztán felmennek az emeletre lakni, ők lesznek az úri betyárok.
A jegyző lopva szomszédaira lesett. Gerlicze uram dérverte szakállán az utolsó korty bornak egy eltévedt csöppje csurgott csillogva le. Szemei tágra nyílva követtik a jövendőt. Vaskos ujjai elfehéredve markolták az asztal lapját. Társa, a fiatal perzekútor, ki az előbb majdnem fegyvert ragadott Szabados uram láttán, tátott szájjal hallgatta a pákászt. A mese elbűvölte, szürke szemében olthatatlan tudásvágy tündökölt.
— Aztán majd eljön az a világ, hogy házról-házra járnak a nappali rablók. Akkor a gazda nem mer semmit sem szólni. De bízzatok, mert egyszer újra helyre fog billeni a világ!
Az emberek újra az Úr parancsai szerint fognak élni.
— Úgy legyen! Ámen! — Viktor, a csárdás szólalt meg a félhomályból, amely a füstölgő pipáknak, a rosszul égő mécsesnek, no meg az ablakszemeken beáramló fekete éjszakának volt köszönhető. A pákász elhallgatott. A hirtelen beállott csendet egy távolodó dörgés és a nádas susogása csak még élesebbé tette. A mesélő kitaszította maga alól a széket, és felállt.
— Megköszönöm a szíveslátást az uraknak. Most el kell mennem. Későre jár. Isten áldja kendteket!
A súlyos, tölgyfából faragott csárdaajtó keserves nyikorgással vett búcsút a pákásztól. A rend szigorú őrei és Szabados tanító úr döbbenten meredtek a kijáratra.
— Hát ez ki volt? — szegezte a kérdést a tanító Gerlicze csendbiztosnak, aki hümmögve bólogatott.
— Hát ez az! Ki is ez az ember valójában? Tulajdonképpen ismerem. Járja a vidéket. Hol pákászkodásból, hol halászatból, hol meg teknőkaparásból él. Úgy is emlegetik, a Teknőkaparó! De hogy valójában kicsoda, azt nem tudnám megmondani, mert hogy nem az, akinek látszik, az biztos!
— Elég sűrűn megfordul itt. Mondja a magáét. Nem mindenki hallgatja ilyen csodálattal, mint az urak. Azt mondják rá a nádi betyárok, hogy táltos ez! Foggal született! Igazából valami Pistának hívják. Egyszer azt mondták róla, hogy hat lábujja van — tette hozzá a kocsmáros.
A Teknőkaparó beleveszett az éjszakába. A sötét rosszhangulat, amit maga után hagyott, sűrűbb volt, mint a vágott dohány, a bor, és az avas zsírral kent csizmák erős szaga.
— A viharral ment el! Az vitte magával! — szólt halkan a jegyző.
— Ejnye tanító uram! Csak nem hiszi el ezt a sok badarságot, amit ez a csavargó összehordott? Buta embereknek, futóbetyároknak való dolgok ezek. Igaz, hogy én is meghallgattam, de engem csak az érdekelt, hátha elkottyant néhány olyan dolgot is, amit fel tudok használni a munkámban.
Szabados József a csendbiztosra nézett. Mivel régi barátja volt, azonnal látta rajta, hogy csak tekintélyét akarja menteni.
— Aztán mondja csak, Szabados uram! Megint későn indult el Makóról? Hosszúra nyúlt a baráti csevegés? — kérdezte a csendbiztos. A nótárius vonakodva felelt.
— Elmaradtam egy kicsit. Most már a kunyhóban leszek kénytelen tölteni az éjt, bár se testem, se lelkem nem kívánja. — Azzal szedelőzködni kezdett. Kifizette a borát.
— Gerlicze uramék is itt maradnak hajnalig, vagy továbbmennek?
— Zöldlakomáról érkezett hír. Leiétől északra, a Sásérben marhákat vágtak a betyárok. Azt mondják, a fél falu ott tömte magába az ingyen húst. Oda igyekszünk. Most nekivágunk az útnak, hogy pirkadatra ott legyünk. Ki akarom vizsgálni az esetet.
Csöndesen készülődött a társaság. Miután kifizették a csárdásnak az esti borok árát, kiléptek a hűvös éjszakába. A csendbiztosok lovaik nyergéből intettek búcsút, és hamarosan már csak a távolodó patakopogás jelezte, hogy merre tartanak.
Szabados Józsefnek már nem volt dalos kedve. Nem ült föl lovára, kötőféken vezette. Elindult a kunyhó felé. A Teknőkaparó jóslatain járt az esze. Kavargó gondolatai időnként képekké álltak össze. Látta maga előtt a furcsa, megfejthetetlen jövőt. Sajnálta, hogy nincs nála plajbász. A hallottak megtermékenyítették képzeletét. Írni akart. Elmondani másoknak, hogy mit hallott ezen az estén. Tudta, hogy csodát ért meg. Egy történet, egy elbeszélés vázlata rajzolódott ki előtte.
— Lehet-e látni a jövőt? — tépelődött magában. — Létezhet az, hogy valakik már megélték egyszer az életet?
Érdekes, bizsergető érzés kerítette hatalmába. Mintha ez az egész már egyszer megtörtént volna vele. Átélte már ezt az estét? A halkan dudorászó nádasból ismeretlen, ízes illatokat szállított a lecsendesedett éji szellő.
— Óh, míly éjszaka! Míly fennkölt regényesség! — kiáltott fel a jegyző, és már tudta is, hogy amint holnap kvártélyára érkezik, azonnal írni kezd. Lejegyzi ennek a viharos éjszakának a történetét. Mert le kell, hogy írja! S aztán soha sem fogja senkinek megmutatni. Ennek így kell lennie!
Azt is tudta, hogyan fogja kezdeni novelláját: „Ártó szél kerekedett délnyugat felől, és a felkapott porszemcsék milliárdjaival hintette be a lovas arcát, aki..."
Fekete Miklós festménye
|
|