|
|
|
Ezelőtt a régi öregek nagyon hittek a szemverésben.
Szerencsére nem mindenkinek a szeme volt ártalmas. Általában a kicsikéket verték meg szemmel, legyen az kisbaba, kiscsirke, kiscsikó, kismalac. Mert valóban, a kicsik olyan szeretni valók, szépek, aranyosak tudnak lenni. Mivel az ember a szemével látja, érzékeli a kicsik szépségét, kedvességét, gyönyörködik bennük, és már meg is történt a szemverés.
Úgy tudták, hogy a szemmel vert kisbaba nem bírt elaludni — pláne éjjel — csak sírt, sírt. Ha felvették, letették, ha etették, itatták, bármit is csináltak vele, nem tudott megnyugodni. Ekkor, ha volt a családban nagymama, vagy nagynéni — mert általában ez az asszonyok feladata volt —, ráimádkoztak. Ez abból állt, hogy a ráimádkozó elmondott vagy két közönséges imát, közvetlen a gyerek közelében, ránézve. Az ima végén a szájába vett egy korty vizet, három ujjára engedett a szájából egy kicsit, és a vizes ujjával megsimogatta a kicsi gyereket a homlokától végig. Közben mondta a szöveget, hogy: „ Szív szerette, szem megverte, nagyobb az Isten ereje, mint az ember szeretete." Háromszor engedett az ujjaira vizet, mindannyiszor végigsimította a kisgyereket, és a szöveget is háromszor mondta el. Azután felhajtotta a szoknyáját és az inge, kombinéja vagy a pöndöle aljával a gyerek arcát megtörölte. Ha a kicsi szemverésben volt, akkor a ráimádkozó állandóan ásítozott, amíg imádkozott és a műveleteket végezte. Mire a mosdatás végére ért, a kisgyerek megnyugodott, és utána aludt, mint a bunda egész éjjel.
Volt úgy, hogy a kis jószágokat is megverték szemmel. Ennek az lett a következménye, hogy a kis jószágok betegek lettek, gubbasztottak, nem ettek rendesen, sőt a gyengébbek el is pusztultak. Ha ezt észrevette, a gazdasszony napkelte előtt a ciroksöprűről szakított vagy öt-hat cirokszálat, és pisibe mártva megcsapkodta a kis jószágot. Közben mondta a szöveget háromszor egymás után, ugyanazt, amit a kisgyerek ráimádkozásánál mondtak.
A szemverés megelőzése: ha vendég ment a házhoz, vagy ha családtag érkezett haza, nem engedték, hogy fáradt szemmel megnézze a kicsiket. De ha mégis megtörtént, akkor a gazda, vagy a gazdaasszony azt mondta: „köpködd meg őket, hogy meg ne verd szemmel." Úgy gondolta és hitte, hogy ezzel a mondással elhárítja a bajt.
Apátfalva Csongrád megye leghagyományosabban öltözködő községe volt. A környező községek viseletétől eltérő ruhadarabokban jártak. Az 1930-as évekig általános viseletként hordták, de elvétve még az 1960-as években is láttak nagy farban járó asszonyokat.
A cikk illusztrálásaként szeretném bemutatni a női viselet néhány érdekes darabját egy régi fotográfián. A kép a Homonnai-műteremben készült 1918-ban. Az anya Kerekes Balázsné, Balázs Rozália; a kislány Szentesi Istvánná, Kerekes Anna. A családfő ekkor az első világháborúban harcolt, neki készítették a felvételt, hogy az időközben megszületett, és lassan cseperedő kislányát és feleségét megláthassa.
A viselet jellemző darabjai: a fejkendő, testhönálló, nagyselyemkendő, bokros szoknya, selyemkötő, papucs — mind jól látható.
Az anya még alig harminc éves, ám ruházatának színe erősen sötét tónusú. Általánosan elmondható, hogy a fiatal asszonyok is sötét színű ruhákban jártak, csupán a virágos minta és a csipkeszegély tette ruháikat némileg egyedivé, fiatalossá. Fejükre virágmintás kendőt kötöttek. Hosszú hajukat morzsolt csutkára tekerték fel, erre kötötték a fityulát, amit a lakodalom után kötelező volt mindig viselniük.
A kendő színével és anyagával harmonizált a nagyselyömkendő, mely a női öltözet legékesebb darabja volt, felsőtestükre kötözve hordták. Atlaszalapú lágy anyagból készült, sarkai dúsan virágozottak. Nevében is benne van, nagy kendő volt. Valóban hatalmasnak kellett lennie, hisz a mai kabát funkcióját töltötte be. Felkötési módja is sajátos: félbe hajtva, közepét a nyakukhoz téve, hátukra hajtották. Elől keresztezve a mellüket eltakarták, hónuk alatt hátrafelé átvették és hátul a deréknál kötötték meg. A hosszú rojtok még jobban kiemelték szépségét.
A nagyselyömkendő alatt viselték a testhönállót, melyet ma kiskabátként határoznánk meg. Anyaga megegyezik a szoknyáéval. Szalagolással, csipkével díszítették a ruha alját és a szűk ujjak szélét. Egyéb helyeken dísztelenek voltak, mivel a nagyselyemkendő eltakarta. Viseléskor csak az ujjak és az alsó rész látszódott ki. Hétköznapra egyszerűbb, ünnepre díszesebb testhönállót használtak. Az egész ruhadarab bélelt volt, elől középen gombolással záródott. A testhönálló jellegzetessége, hogy a felső szoros, testhez simuló rész után, derékban elvágva bővített aljrészt varrtak, hogy az alatta viselt bő szoknyára szépen ráüljön, szétterüljön rajta.
Az 1900-as évek elején Apátfalván még a régi béleletlen, lágyan omló kötőformát hordták, mely a szoknyát csaknem teljesen betakarta. Csillogó taftselyemből készült, hímzést, fodrot, virágmintát nem alkalmaztak rajta. így a képen látható fiatalasszonyon is ilyen kötő látszik, mely eltakarta az alatta viselt szoknyát.
Az 1800-as évek derekán megjelenő bő, ráncos szoknyák viselése — csak itt Apátfalván — egészen 1930-ig fennmaradt. Egyenes szabásúak, derékban ráncoltak voltak, nagyrészt bolti áruk. Ezt a jellegzetes viseletet nagy far titulussal illették. Az asszonyokon több bő, ráncolt szoknya is volt egyszerre, így tényleg nagy farúak lettek. Fekete, vastag harisnyát hordtak, lábukon papucsot viseltek.
Apátfalvi népviseletet ma már csak a múzeumokban láthatunk. Elvétve néhány viseleti darab még található itt-ott, de már senki sem hordja.
|
|
|