|
|
Több évtizedes vajúdás után végre megújul a makói zsinagóga az Eötvös utcában. Sokszor szóvá tették különböző fórumokon, újságok hasábjain a helybeli lakosok, lokálpatrióták, vallásuktól függetlenül, az erősen romosodó patinás épület elhanyagoltságát, pusztulását. Nos az 1870-es évek elején épült romantikus homlokzatú létesítmény az elmúlt 2-3 esztendőben fokozatosan visszanyerte eredeti alakját.
Felújításának utolsó szakasza tavaly decemberben kezdődött, és reményeink szerint idén május végéig befejeződik. Helyreállítását Wirth Péter tervei alapján az Anzsu-K. Bt. végzi. Beruházója a budapesti Magyar Zsidó Hitközségek Szövetsége. A kormány szakminisztériuma 26 millió forinttal támogatja az ortodox zsinagóga helyreállítási munkálatait. Koricsánszky Tamás építésvezető elmondta, hogy az alföldi régióban ez a hatodik zsinagóga, amelyen a közelmúltban dolgoztak. Közülük talán a makói volt a legelhanyagoltabb. Speciális kellékek jelentettek többletmunkát a falak talajvíz elleni szigetelésekor, kezelésekor. Az új oldalépület alapjainál például már egy ásónyomnyi mélységből folyamatosan szivattyúzni kellett a vizet. Felhasználták a jelenleg korszerűnek számító technológiákat is, a különféle gombaölő szereket, és a rezgéskeltő elektromos berendezéseket, amelyek megakadályozzák a falak későbbi felnedvesedését. Kívül-belül jól halad a vakolás és a többi kőműves munka. Vályi Károly restaurátor-csoportvezető négy társával a mennyezeti nagyméretű Dávid-csillagokat és az égszínkék boltív apró aranycsillagait festette fel nagy szakértelemmel. Juhász Gábor restaurátornak és munkatársainak a kézügyességét dicséri az épület nyugati előcsarnoka fölött található, a nők részére kialakított két szintes karzat helyreállítása. Itt is megtörtént a falhézagok injektálása, tömítése, glettelése. E páholyok érdekessége, hogy finom mívű deszkarácsozat takarja el a gyengébb nemet a földszinten imádkozó férfiközösség szeme elől. Mint az építésvezetőtől megtudtuk, az udvari rituális fürdő felújítása egyenlőre várat még magára. Csak a pályázati pénzek megérkezését követően kerülhet rá, noha Magyarországon csak ez a fürdő maradt meg eredeti formájában.
Strausz Árpád, a makói zsidó hitközség rangidős vezetője is megtekintette a felújítási munkálatokat. Véleménye szerint szépen megfiatalodott ez az építészeti remekmű. Többen tudni vélik: a kivándorolt gazdag makói zsidó családok Izraelben egy hasonmás imaházat építettek mementóul utódaiknak, a hagymás városra emlékezve mindhalálig. Rövidesen esztétikus környezet fogadja a többnyire messze földről érkező fekete köpenyes zarándokokat, akik Maros-menti gyökereiket kutatva megadják a tiszteletet a több mint kétszáz éve itt megnyugvást talált őseiknek.
Ma már csak az idősebbek emlékezetében él a városunk kereskedelmét, gazdaságát befolyásoló zsidó emberek tevékenysége, életmódja. Visszatekintve a török uralom végére, Makó város teljesen elpusztult, ezért a Kamara már igyekezett 1699-ben újra éleszteni a helységet. Letelepülőknek és visszatelepülőknek négy évi adómentesség, valamint szabad földfoglalás járt. A magyar lakosság mellé 1743 körül rutének és zsidók is betelepültek. Az utóbbiak kizárólag kereskedelemmel foglalkoztak. Először különféle bőröket, szőrméket, állatokat, később bort, gabonát, más mezőgazdasági termékeket és nagy mennyiségű hagymát forgalmaztak, exportáltak. Levéltári adatokból, régi okmányokból tudjuk: 1773-ban 158, 1802-ben 161, 1851-ben pedig 1120 izraelita hitközségi tag volt a városban. Első rabbijuk 1860-1902-ig Kornfeld Ábrahám, 1913-től Vorhand Mózes volt. Temetkezési Egyletük, Nőegyletük, Ifjúsági Egyletük működött.. Fenntartottak több iskolát is, köztük a Talmud Tóra szemináriumot. Lakóházaik még ma is megtalálhatók Makón az úgynevezett a Nagy és a Kis Zsidó utca közti területen, vagyis a mai Eötvös és a Deák Ferenc utcákban.
Budai Gyuláné, nyugdíjas borkereskedő Ibolya leányával, együtt örül a felújításnak, hálával gondol a jótevőkre, adakozókra és ekképpen mond áldást minden közreműködőre: Mea vöeszrim Sáná!
A romos zsinagóga
A makói Szent István Egyházi Általános Iskola és Gimnázium Kerékpáros Baráti Körét 1994-ben alakítottuk meg Horváth János és Kiss Pál kollégámmal. Célunk a szülőföld természeti, történelmi, kulturális, vallási értékeinek a felfedezése volt. A fiatalok számára tartalmas, viszonylag olcsó, egészséges életmód kialakítására törekedtünk. Egy-két év alatt bekarikáztuk Csongrád és Békés megyét. 1996-ban a honfoglalás 1100. évfordulóját zempléni (Füzér) kerékpártúrával ünnepeltük. 1997-ben a Balatont bicajoztuk körbe, majd az 1848/49-es forradalom és szabadságharc emlékhelyeit jártuk végig. Ezt csak fegyelmezett, összeszokott fiúkkal és lányokkal lehetett megvalósítani. Egyik kislány így fogalmazott: Béla bácsi! Olyan ez, mintha mi eggyel mindig többen lennénk. Tudjuk, kire gondolt. Ez lett csapatunk jelmondata, amit túráinkon sokszor megéltünk, átéreztünk.
Így volt ez 2001. július 22. és augusztus 14-e között is, amikor eddigi legnagyobb, egész életünkre felejthetetlen élményt nyújtó túrát valósítottunk meg. 1700 km-es bicajozás után megérkeztünk az Örök Városba, Rómába. Miért választottuk Rómát? Az egész világ ünnepre készül. Kétezer éve született Jézus Krisztus, kétezer éve létezik a kereszténység. Különleges kegyelem, hogy Magyarország ezer éve önálló állam, ezer éve keresztény, s hazánk szimbóluma a Rómából kapott korona. Minden összecsengett. Döntöttünk, a millenniumot római kerékpáros zarándoklattal ünnepeljük. Adott volt a cél, meghatároztuk az útvonalat, s meghirdettük a túrát 1993 őszén. Jöttek a jelentkezők, sikeresen pályáztunk. A külföldi szálláshelyek megszerzésében hazánk zágrábi, Szlovénia budapesti nagykövetsége, trieszti, velencei, bolognai, firenzei konzulátusaink, vatikáni és római követségünk segített. Június 1-4-e között három társammal bejártuk az útvonalat. Ekkor még négy szálláshely hiányzott. Hármat Gyulay püspök úr ajánlólevelével megoldottunk, a negyediket a trieszti konzulátus szervezte meg. A tanév végén hat napos edzőtúrán vettek részt a Rómába készülők. Megkötöttük a biztosítást, 24 napra elegendő élelmiszert vásároltunk, dobozokba rendeztük. Komoly költségvetést készítettünk, majd 2-3 hét pihenő után július 22-én 6 órakor az iskola előtti téren találkozott 12 kerékpáros, 2 kísérő autóval 5 felnőtt (tolmács-videós, orvos, kisegítők). A csoportból négyen cserkészek, hárman cserkész tisztek. Elköszöntünk a szülőktől, Héjja Margit Alíz igazgatónőnktől — aki nagyon sokat segített — majd közös ima és Katona Pál esperes plébános áldása után elindultunk. Tápénál keltünk át a Tiszán. Ásotthalomnál Kiss Ferencre, a szegedi erdők atyjára emlékeztünk. Délután érkeztünk Bajára, ahol Virág Tibor, a Szent László iskola tanára fogadott. Megtekintettük a városközpontot, majd misén vettünk részt. A bőséges vacsora után hamar elaludtunk. Ébresztő 5.15-kor. Kimentünk a Duna partra, a Türr emlékműhöz. Mohácsnál keltünk át a Dunán. A Történelmi Emlékparkban Bagosi Attila 11.G-s tanuló tartott ügyes megemlékezést. Megtekintettük a szársomlyói szoborparkot, majd a Siklósi várban pihentünk. Itt jegyezte meg Fejes Árpád:
— Tetszik tudni, mi a legszebb a bicajoknál?
— Mi?
— Ahogy a magyar zászlót fújja a szél. (Mi elfeledkeztünk a zászlóról, Árpád nem.) Vajszlóra (120 km) 17 órára érkeztünk. Egri József plébános úr biztosított számunkra szállást. Másnap a barcsi ősborókás mellett vezetett el az utunk. (Hazafelé szomorúan vettük észre, hogy egy része leégett.) Utolsó bevásárlás a városban, majd irány Horvátország. Szembeszél, emelkedők, dombok, szemerkélő eső, egyre magasabb hegyek nehezítették utunkat. A szállásunk a Kamenitovac-i erdészházban volt (111 km), festői környezetben. Mögöttünk hatalmas erdőség, előttünk a Belovari-medence, megvilágítva a lemenő nap sugaraitól. A szabadban vacsoráztunk, énekeltünk. Reggel sajnáltuk a szállást elhagyni, de várt minket Zágráb. Egyre nagyobb forgalom, füst, a városban többsávos út. Egy kicsit izgultunk. A gyerekek fegyelmezetten mentek, baj nélkül érkeztünk a szállásra (94 km). Villamossal mentünk a belvárosba, megtekintettük a Jellasics-szobrot, mely nekünk Pákozdot juttatta eszünkbe. A belváros gyönyörű. A Mária-szobor, és a Szent István Székesegyház után a régi városházát is felkerestük.
Reggel megbeszélést tartottunk. Talán a kezdődő fáradtság, a szülői háztól való távolodás, az előttünk álló távolság volt az oka, hogy néhány esetben nem úgy szóltunk egymáshoz, ahogy ez elvárható lett volna. Vélemények, bocsánatkérés, közös ima után megnyugodva folytattuk utunkat. Szlovéniában jó ideig a Krka folyó mentén mentünk. Végtelenül tiszta. Felkerestük a karthauzi barátok kolostorát. Meglett az első defekt. Lekerült a követő kocsiról a tartalék kerékpár, s mentünk tovább. A fáradó gyerekeket a kocsiban ülő felnőttek váltották fel. 17 órára érkeztünk Sticnába (131 km), ahol a ciszterci rend vendégei voltunk. Bőséges vacsora után hangszeres és énekes próbát tartottunk a másnapi misére. Mikor Slavka nővér észrevette a hangszer és énektudást — erre csoportunk tudatosan készült — egy kis koncertet kért tőlünk. A gyerekek bemutatták tudásukat, reprezentálták a makói zeneoktatást. Nagy taps, közvetlen beszélgetés követte a produkciókat. Megtekintettük a kolostort, múzeumát, s meghívást kaptunk egy lelkigyakorlatra. Majdnem dél volt, mikor elindultunk Szlovénia fővárosa, az 55 km-re lévő Ljubjana felé. Gyönyörű hegyek, nagy meleg, hatalmas emelkedők. Mikor ezt Ruszkai Nóra meglátta, így szólt: Jaj, jaj most kezdődik a baj! Elfoglaltuk a szállást, vacsora után busszal mentünk a városba, felmentünk a várba, felejthetetlen panoráma tárult elénk.
Nem gondoltuk, hogy ezen a reggelen vár ránk az egyetlen komolyabb sérülés. Fölfelé mentünk lakott területen, lassan. Kerékpárút kezdődött. Valószínű, hogy későn érkezett a jelzés az elsőktől, nem volt megfelelő a követési távolság. Lengyel. Csilla nekiment az útpadkának, eldőlt. A triesti kórházban tudtuk meg, hogy keze megrepedt. Könnyű gipsz került rá, 3 nap pihenő után már áthajtott az Appennineken. Ha nem is beszéltünk sokat róla, a túravezetők, szülők, gyerekek is tudták, hogy ez az út óriási veszély. Éreztük, sokan imádkoznak értünk. Gyönyörű hegyek, rétek között mentünk. Közelítettünk az olasz határhoz. Az ég beborult, 2-3 órán át esett az eső. Trieszt fölött már ömlött, nagy, hideg zápor verte a csoportot. A tengerből, városból semmit se láttunk, pedig hogy készültünk rá. Hosszú, meredek szerpentinen óvatosan ereszkedtünk le. Horváth János kolléga fékbovdenje elszakadt, cipőjével is fékezett. A szállásunk közvetlenül a tengerparton volt, 500 m-re a Miramare-kastélytól (119 km). Az eső közben elállt, a nap kisütött, a város fényben úszott. Trieszti konzulnőnk Anna Illy és munkatársa, Berecz Gabriella érkezett hozzánk. Beszélgetés, finom vacsora, ajándékozás követte egymást. Berecz Gabriella egész utunk során figyelemmel kísérte, segítette csoportunkat. Reggel megtekintettük a Miramare-kastély csodálatos parkját. Erzsébet királynő is szívesen tartózkodott itt. Maradtunk volna mi is, de várt San Dona di Piave (115 km). Csodálatos kilátás volt a tengerre, miközben a fiúk egy defektet javítottak. Jobbra esett tőlünk Doberdo, majd feltűntek az Alpok lenyűgöző vonulatai. Az Isonzó folyónál megálltunk, emlékeztünk egy értelmetlen háborúra, az elesett hősökre. Talán a kései olasz unokák fogadtak bennünket olyan szeretettel Piavéban, amelyet viszonozni alkalomadtán megtisztelő kötelesség. Reggel közös misén vettünk részt az olasz hívekkel. Horváth kolléga orgonán, Lengyel Orsolya fuvolán adta elő Schubert: Ave Mariáját, az áldozás alatt pedig mi énekeltünk Hudák Szabolcs gitárkíséretével. Mikor Enrico atya bejelentette, hogy a magyarországi kerékpárosok Rómába mennek, a hívek fergeteges tapssal köszöntöttek. Következett eddigi túránk fénypontja, Velence. A Doge-palotát, majd a Szent Márk-dómot tekintettük meg. A csoport egy része az óratornyot, többiek az Accademia képtárat keresték fel. Páran vaporettóval érkeztünk a parkolóhoz. Reggel elköszöntünk Hudák Szabolcs kollégától és menyasszonyától, sok levelet vittek haza. A második követő kocsival ezután Marika jött. Megindultunk Rovigo felé. Velence előtt Mestrénél óriási volt a forgalom, de baj nélkül kiértünk a délre tartó autóútra. Néha láttuk csak a tengert a végtelenül sok kamiontól. Egész utunkról elmondhatjuk, hogy a kisebb, nagyobb autók egyaránt ügyeltek csoportunkra. Délután hatkor érkeztünk meg Rovigoba (115 km), ahol Ugo atya fogadott minket. Süteménnyel, gyümölccsel kínálta fáradt csoportunkat. Hétkor misén vettünk részt. Jó volt, hogy Ruszkai Nóra hol németül, hol angolul beszélt vendéglátóinkkal, ezáltal élőbb, közvetlenebb kapcsolat alakult ki közöttünk. A kommunikálással természetesen tanítványaink is éltek. Az út könnyű, a meleg nagy volt. Egy szakaszon a Pó folyó gátján bicajoztunk. Ilyen aszfaltborítás kellene a magyarországi gátakra is. Öt órára érkeztünk Bolognába (105 km), a Pallaviccini-kastélyba. Kétágyas, fürdőszobás szálláshely, bőséges vacsora tisztességes árért. Tudtuk, hogy másnap az Appennineken kelünk át. Két jó hír is várt ránk. Alíz nővér örömmel újságolta, hogy első érettségiző osztályunkból már 17 tanulót felvettek egyetemre és főiskolára. Csoportunk számára pedig megérkezett az engedély a pápai audienciára. Általános volt az öröm. Másnap reggel korán keltünk, hamar feltűntek az elénk tornyosuló csodálatos hegyek. Hajtottunk, hajtottunk, amikor Ábrahám Gizike megjegyezte: — Nincs ennek a hegynek teteje? Volt, felértünk. Most kezdődött a neheze, az ereszkedés. Többször meg kellett állni, mert már nem bírtuk a fékezést. 119 km-t tettünk meg Firenzéig. Szállásunk a Via di Santa Martha Conventóban volt. Másnap reggel először az Accademiát kerestük fel. Többször visszatértünk Michelangelo Dávid-jához, gyönyörködtünk az oltárképekben, festményekben, a márványból félig kibontott szobrokban. A dóm kívülről lenyűgöző, belülről egyszerűbb. Többen a toronyba is felmentek. Kár, hogy ennyire beépítették a környezetét. A Battistero bronzkapujához, Ghiberti alkotásához is többször visszatértünk. Az Uffizi-képtár volt a nap fénypontja? Kétségtelenül. Ide Gyulay püspök úr ajánlólevelével soron kívül juthattunk be. Botticelli Vénusz születése, Tiziano, Tintoretto, Raffaello festményei a művészet templomából nyújtottak ízelítőt. Megnéztük Donatello lovas szobrát, átmentünk a Ponte Vecchion az Arnó fölött, bejutottunk a Pitti-palota udvarára. Fotót, videofilmet készítettünk itt is. A városban magyarokkal is találkoztunk. Mikor megtudták, hogy Rómáig kerékpárral megyünk, gratuláltak, ahogy kiderült, hogy vissza autóval, egy kicsit csalódottnak tűntek. Másnap reggel irány Pisa (100 km). Hirtelen az autópályán találtuk magunkat, majd kis utakon haladtunk. Egy újságírónak feltűnt csoportunk, riportot készített velünk. Langyos eső esett, utunkat nehezítette, de kedvünket nem tudta elrontani. Feltűntek a Pisát körülvevő magasba szökellő hegyek. A lengyel származású Marco atya fogadta csoportunkat. Irány a város. Várfallal körülvett tér közepén elénk tárult a ferde torony, Catedrale, Battistero. A templom belseje lenyűgöző. Mélységes áhítat vette körül csoportunkat. Elgondolkodtunk, imádkoztunk, hálát adtunk. A reggeli mise után elhagytuk a középkori hangulatot árasztó Pisát, irány Venturina (100 km). Szép fenyősoron vezetett az utunk. Nagy eső kergetett a fák alá épp egy katonai támaszpont előtt. Az őrök megnézték a videokamerát, majd célunkat megismerve gratuláltak utunkhoz. Végre megláttuk a tengert. Irány a víz. A meder alja sziklás, veszélyes, de ez most nem számított. A hullámok a nagyobb fiúkat is úgy vitték, mint a falevelet a szél. Szép várak, villák mellett haladtunk, újabb fürdés következett jó strandon. A távolban hatalmas hajók, vitorlások, majd Elba szigete, Napóleon száműzetésének helyszíne tűnt fel. Cirillo atya vezetésével lelkes hívek fogadták csoportunkat. Az este kerékpárjavítással, főzéssel telt, majd alvás következett.
A bicajosok már reggel hétkor úton voltak. Tudtuk, hogy a Mancianóig tartó 132 km-es szakasz nagyon nehéz lesz. Az első rész még sík, de aztán kezdődtek a véget nem érő emelkedők. A hegycsúcsra vezető emelkedő mindig meredekebbnek tűnt, mint amilyen valójában volt. Az egyik előtt így szólt Bagosi Attila:
— Béla bácsi! Nagyon meredek ez a hegy, a lányok miatt pihenőt kellene tartani. Én láttam, hogy az út a hegy lábánál balra elkanyarodik. Mikor ezt Attila megtudta, így szólt:
— Talán nem is szükséges a pihenő, mehetünk tovább. A kocsik hol előttünk, hol mögöttünk. Ekkor már csak az egyik mobiltelefonunk működött. A hangulat egyre feszültebb lett. Ezt egy bőséges ebéd tudta csak feloldani. Most már mindenki észrevette a táj páratlan szépségét, amit a hegycsúcsra, a felhők közé épült Manciano még fokozni tudott. Szűk utcák, lépcsők, szökőkút, vár, templom. Időutazás a középkorba, majd találkozás az egyházközség hat tagjával. Lucullusi vacsorában volt részünk, amit magyar ajándékkal, énekkel viszonoztunk. Másnap Vetralláig csak 83 km várt ránk. Pihenőnap lett. Félúton megálltunk és három órát lubickoltunk a Bolsenai hegyi tóban. Kis sziget, rajta vár, vitorlások. Fürdőzök szinte csak mi voltunk. Ide is jó volna visszatérni. Vetrallai szállásunk egyszerű és kemény volt, mint a beton. Az is volt. Reggel egyenes, kicsit sajgó derékkal ébredtünk, de mit számít ez, mikor ma megérkezünk Rómába. Fogytak az utolsó kilométerek. Azt mondják, Róma hét dombra épült. Jutott belőle még utunk utolsó szakaszára is. A déli pihenőnél egy kedves házaspár beengedett a kertjébe, hogy friss vízhez jussunk. Utolsó tartalékainkat felhasználva fél háromra megérkeztünk Rómába a Tiber Campingbe. Egymás nyakába borultunk, talán sírtunk is, a torkunkat nagyon furcsa érzés szorongatta. Megcsináltuk, Istennek hála teljesítettük millenniumi vállalásunkat. 1700 km-t bicajozva megérkeztünk az Örök Városba. Elénekeltük a Himnuszt, s tizenheten megittunk egy üveg Tokaji aszút. Ujjongó telefonálások haza, majd elfoglaltuk kényelmes szállásunkat. A bolt húsz méterre volt, a kis strand száz méterre. A camping autóbusza viszi, hozza a nyaralókat a vasútállomásra. Végre úgy pakolhattunk ki, hogy a következő négy nap nem kell hozzányúlni. Bérletet váltottunk, majd időben lefeküdtünk, készültünk a másnapi pápai audienciára. A római szállást és a belépőt az audienciára Tarr Pál vatikáni és Győri Enikő római nagykövetünknek köszönhetjük, amit Török Tamás úr adott át a Szent Péter téren. Ö az utunk során többször is érdeklődött csoportunk iránt. Nem tudtuk, hova szól a belépő. Nem győztünk csodálkozni, mikor kiemelt helyre értünk, húsz méterre II. János Pál pápa székétől. A Szent Péter tér méreteit tekintve ez több, mint közeli. Mindenütt zarándokok ezrei. Feszült, boldog, reményteljes várakozás, majd ujjongás tör fel ezrek ajkáról, ahogyan feltűnik a helikopter. A pápai autó a hívek között halad, kinyújtott karok, elcsukló hang, ima, Isten földi helytartójától fogadjuk az áldást. A tanítást átéreztük teljes szívvel. A pápa köszöntötte a híveket: "Szeretettel köszöntöm a magyar zarándokokat Budapestről és a Szent István Katolikus Gimnázium tanulóit Makóról, akik kerékpárral érkeztek. Isten hozott benneteket, szeretettel adom rátok apostoli áldásomat. Dicsértessék a Jézus Krisztus." Tolókocsis betegek, ifjú házasok, miniszterek léphettek őszentsége elé. A teret valamennyien más emberként hagytuk el. Az utunkról készített albumot Török Tamás úrék juttatták el II. János Pál pápához. Következő állomásunk a Vatikáni Rádió volt, ahol Vértesaljai László fogadta csoportunkat, beszélt munkájukról, bemutatta az épületet, együtt imádkoztunk a kápolnában. Riportot készített csoportunkról. Finom pizzázás után előbb az Angyalvárat, majd a Szent Péter-bazilikát tekintettük meg. Elidőztünk Michelangelo Pietája előtt, gyönyörködtünk a festményekben, szobrokban, hálát adva azért, hogy itt lehetünk. A következő nap majdnem zsúfoltra sikerült. Előbb a Santa Maria Maggiore-templomot tekintettük meg. Az egyik oldalkápolnájában lévő Mária képről készült másolat a makói Szent István templom ékessége. A San Pietro in Vincoliban megnéztük az összeforrt láncot. Michelangelo Mózese megfogta tekintetünket. Ebéd a hátizsákból, majd a Forum Romanummal ismerkedtünk. Évezredes épületek, diadalívek között lépkedtünk. Constantinus diadalíve után mentünk a Colosseumba. Emlékeztünk az elpusztított keresztényekre, a hitüket életük árán is megvallókra. Mennyivel könnyebb a mi életünk! Buszból láttuk a Circus Maximust, majd megtekintettük az olasz egységet szimbolizáló Viktor Emanuel-emlékművet. A kívülről egyszerű Pantheon belülről ragyogó, amit csak fokoz a kupola nyílásán beömlő napfény. Itt található Raffaello és Viktor Emánuel sírja. Jól jött a lazítás a Trevi kútnál, amit egy finom fagyizás követett. A Lateráni-bazilika megtekintése után felbaktattunk a Spanyol lépcsőn. Élményekkel tele, egy kicsit elfáradva értünk szállásunkra. Másnap a Borghese parkot és palotát kerestük fel. Egyik szebb, mint a másik. Az istenáldotta tehetségek által készített csodás alkotások koncentrált gyűjteménye tárult elénk. A lányok Tiziano: Égi és földi szerelem című festményét keresték, de gyönyörködtünk még Caravaggio, Canova, Bernini, Veronese műveiben. Ezt a Szent Pál-bazilika megtekintése követte, majd az ókori Rómát bemutató makett-múzeum. A nap zárása az ostiai tengerparton történt, jó hangulatban. Utolsó napunkat kezdtük meg Rómában. Mára egyetlen célunk van, a Vatikáni Múzeum megtekintése. Első benyomásunk: a bejárat előtt kígyózó óriási, fegyelmezett tömeg. Tanítványaink figyelmét felhívtuk a Laokoon-szoborcsoportra, gyönyörködtünk a csodálatos folyosókban, a fiúk érdeklődve szemlélték a régi térképeket, lányaink a hatalmas faliszőnyegeket, festményeket. Ezt csak fokozták Raffaello festményei, majd a mindent túlszárnyaló Sixtusi-káplona Michelangelo csodálatos alkotásával. A campingben bepakoltunk, ezután misén vettünk részt, lehetőség volt még egy kis strandolásra, kiosztottuk az úticsomagot, majd 22.30-kor három autóval elindultunk Magyarország felé, ahova hétfő hajnalban szerencsésen megérkeztünk.
Hogyan zárhatom élménybeszámolómat? Első a hála. Istennek hála, hogy jubileumi vállalását ez a kis csoport teljesíthette. Jelmondatunk most is élt: Mi eggyel mindig többen vagyunk. Köszönet mindazoknak, akik utunkat erkölcsileg, anyagilag is támogatták. Gyulay Endre püspök úr, Héjja Margit Alíz igazgató nővér, Katona Pál esperes plébános, Trefort Ágoston Alapítvány, Magyar Millennium Kormánybiztos Hivatala, GYIA — Mobilitas, Magyar Kerékpáros Túrázók Szövetsége, Közoktatási és Modernizációs Közalapítvány, Makó Város Önkormányzata és sok üzeme. Köszönet a szülőknek a bizalomért, s hogy ilyen gyermekeik vannak. Köszönet a fiúknak, lányoknak. Olyan dolgot tettek, amit elfelejteni sohasem fogunk! Köszönet a kerékpáros zarándoklat valamennyi felnőtt résztvevőjének.
Kelt a Vatikánban, 2000. szeptember 19-én
Tisztelendő Igazgató Nővér!
Örömmel értesítem, hogy a Szent István Egyházi Gimnázium Kerékpáros Baráti Körének szépen kiállított útialbuma megérkezett a Szentatyához. Szabadjon tudomására hoznom: Őszentsége II. János Pál pápa megbízott azzal, hogy tolmácsoljam hálás köszönetét a Péter utódával való egység e jeléért. A Szentatya kívánja, hogy a Gimnázium tanárai és tanulói, kiváltképpen pedig a római kerékpáros túra résztvevői a hit kegyelméből erőt és örömet meríthessenek a Megváltás 2000. évfordulójának, a Nagy jubileumnak, egyben pedig a Magyar Millenniumnak további méltó ünneplésére. Egyben szívből esdi a Jó Isten oltalmát és segítségét Önnek és Kedves Mindannyiuknak. Egyben szívesen küldi apostoli áldását. Szívélyes köszöntéssel és jókívánságokkal:
2000 decemberében a Máltai Szeretetszolgálat szervezésében játszóházak sorát tartottam (Makó, Rákos, Bogárzó) a karácsonyi előkészület jegyében.
A résztvevőkkel ablakdíszeket, karácsonyfa- és lakásdíszeket készítettünk. Most is — mint más foglalkozásaimon is — tudatosan törekedtem a népszokások felelevenítésére, a hagyományok újjáélesztésére és a természetes alapanyagok felhasználására. Minden alkalommal adventi koszorút is készítettünk, talán jövőre már a saját otthonukba maguk is készítenek a gyerekek. Mindig volt fenyőfa is, mely szép lassan megtelt díszekkel. A foglalkozások végén pedig a szervezők bőségesen megajándékozták a gyerekeket, kaptak süteményt, üdítőt, szaloncukrot.
Számomra a legemlékezetesebb a Bogárzóban rendezett foglalkozás maradt. Már az utunk is szokatlan volt, a keskeny bekötőúton a tanyák között kanyarogva hangos dudaszóval hívtuk a családokat. Igen, a családokat, ugyanis itt nemcsak a gyerekek, hanem az egész család együtt jött el. Mikor megérkeztünk a templom melletti plébánia épületébe, még csak néhányan voltak, de húsz perc múltán a nagyterem is kicsinek bizonyult. Együtt ünnepelt velünk a plébános is, aki mosolyogva elmondta, reggel még csóka fészkelt a kéményben. A Máltai Szeretetszolgálat vezetője, Nagyfalusi Mária a karácsonyfát cipelte befelé, én pedig a több doboznyi kelléket, melyek két óra múlva csengővé, ablakdísszé, angyalkává átalakulva hagyják el az ódon épületet. A kecskelábú asztaloknál ülve a megsárgult falak, a régi piktorolás a múlt hangulatát idézte fel bennem. Talán ilyenek lehettek a téli tanyasi esték, amikről az idősek mesélnek?
Az egyik asztalnál ültek a férfiak, most nem kártyáztak, a mobiltelefont bütykölték. Az asztal végén állt a karácsonyfa, mely az ügyes kezek nyomán egyre díszesebb lett. Mindenki a maga által készített csuhéangyalkát, kisbatyut akasztotta fel. A másik asztalon a közösen készített adventi koszorú gyertyái világítottak, körülötte pedig a gyerekek, anyukák, nagymamák. Mindenki keze gyorsan járt. Ki a sablonokat rajzolta, ki drótozott, ki ajtódíszt eszkábált, minél többet, hiszen hazavihették, a saját tanyájukat díszítették fel vele. A szeretetszolgálatnak köszönhetően volt alapanyag bőven. Pihenésképpen kóstolgattuk az anyukák által készített süteményt. Egyik finomabb volt, mint a másik. A játszóház végén a plébános úr mondott rövid kis karácsonyi beszédet, majd közös éneklés következett. Előkerültek a „Máltais" ajándékok is: torták, szaloncukrok, mindenkinek marékkal. Az elkészült apró díszek bizonyára még sokáig díszítették a bogárzói kis tanyákat, s remélem mindenki olyan jól érezte magát azon a délutánon, mint én.
Amikor hazafelé döcögtem az úton, fényesen sütött a decemberi nap, tényleg úgy éreztem, a kis Jézus is otthonra talált volna köztünk.
|
|