Előző fejezet Következő fejezet

MESTERSÉGEK

 

Mátó Erzsébet

Egy kis csipketörténet

 

A szakirodalom szerint a csipke olyan áttört, lyukacsos anyag, amelynek textúrája adja egyúttal a díszítményét is. Anyaga a fonal, melyet különféle eszközök: varró-, kötő-, horgoló- és recetű, verőfa vagy csonthajócska segítségével sűrűbben vagy ritkábban egymásba hurkolnak vagy fonnak.

Az előállítás eszköze és módja szerint megkülönböztetünk varrott, vent (köznyelven: köpli), csomózott (makramé), horgolt, kötött és gépi csipkéket. A felsoroltak közül a valódi, azaz művészi csipke csak a varrott és a vert csipke. Ezt a kiemelést egyrészt művészi szépségük, fáradságos technikájuk indokolja, másrészt az a lényeges szerep, amit az öltözetek díszítésében a XVI. század második felétől a francia forradalomig betöltöttek. A valódi csipkék eleinte lenfonalból készültek. A késői barokk korban gyakran használtak selyem-, arany- és ezüstfonalakat is, de a művészi értékű csipkék mindig lenfonalból készültek.

A textilművesség két legifjabb ága, a varrott és a vertcsipke a XVI. század közepén, majdnem azonos időpontban jelenik meg Európában. Megjelenésük előtt már a VII. században ismertek néhány csipkés hatású fonalas technikai eljárást. Ilyenek voltak a keletről származott receháló-készítés, az arany és ezüst fonalakból bogozott öltéssel varrott csipkés szegélydíszek, valamint az egyiptomi koptok áttört hatású fejre való hálóinak összefonási technikája. Ezek a technikák a különböző népek paraszti technikájaként még mai is élnek. Nálunk is ismertesek, főként Borsod megyében és a Dunántúlon. A két nemes csipke ősét azok az anyagszél-eldolgozási módok képezték, amelyekkel a szövött anyagok végein szabadon álló fonalakat megerősítették, hogy ezzel megakadályozzák a kelmék felbomlását. A megerősítés a nyitott szövetszél beszegésével vagy a lógó fonalvégek összecsomózásával történt. A varrott csipke a kelmék beszegésénél alkalmazott fonalszorító öltések és a vagdalásos áttört hímzések leszármazottja. A vert csipke pedig a lógó fonalak összecsomózásából és összefonásából, a rojtból fejlődött ki. E művészi csipkék megjelenésének időpontja nem a véletlen műve. A női ruha ujja a XV. sz. végén már nem fedi a kézfejet és a nyakkivágása sem olyan zárt, mint a középkorban. A felsőruha alól kilátszó fehérneműre színes selyemfonallal varrott hímzések, majd később áttört díszítések, szegélydíszek kerültek. Az áttört hímzések készítésénél az anyagból hossz- és keresztirányban fonalakat húztak ki, s az így keletkezett négyszögű üres részeket pókokkal és egyéb varrott mintákkal töltötték ki. Később a vászonalapot elhagyták, fonalból pergamenre négyszögeket varrtak fel, és ezeket töltötték ki varrott mintákkal. Az áttöréses hímzés csipkévé alakult.

A díszítő szegély, majd később a csipke a XIX. sz. elejéig nélkülözhetetlen tartozéka volt a női és a férfiviseletnek. Nemcsak a fehérneműt díszítette, hanem rákerült a ruhára is, gallérok, kézelők, nyakkendők és fodrok alakjában. A XVIII. sz. végén, a XIX. sz. elején eltűnnek a csipkék a ruháktól és így a csipkeipar hanyatlásnak indult.

A varrott és a vert csipke Olaszországban keletkezett, de kifejlődésében nagy szerepet játszott Németalföld és Franciaország is. A csipkeművészet ebben a három országban érte el csúcspontját és innen terjedt tovább. A valódi csipkék karakterét a technikai eljárás, a textúra és az ornamentika határozza meg. Értékelésüknél először azt állapítják meg, hogy varrott vagy vert technikával készültek-e, milyen a mintában a sűrűbb és ritka részek aránya, a kidolgozási mód illik-e a mintához, végül pedig, hogy ornamentikájuk miként viszonyul a kor általános ornamentikájához.

A varrott csipke anyaga a fehérített vagy fehérítetlen lenfonal, eszköze a tű. A kisebb darabok: kézelők, zsabók rajza többnyire ráfért egy pergamenlapra, ezek egyszerre készültek. A nagyméretűek (pl. miseingek széles alsó szegélyei) megosztott munkával úgy, hogy a csipkevarró nők egy-egy részlet kivitelezésére voltak betanítva. Ezt a munkát művészi tökélyre emelték. Egy személy nem vállalkozhatott egyedül egy nagy csipke előállítására, főként a munka hosszú időtartama miatt. A komplikált, terjedelmes, sok kezet foglalkoztató művek elkészültükig tizenkét munkafázison mentek keresztül. Nem csoda, hogy csillagászati árakat fizettek értük. A tűcsipkékhez a gyakorlaton kívül sok ötletességre is szükség volt, mert a mintarajzok a kis részleteket nem tüntették fel, itt a varrónő a saját elképzeléseit valósíthatta meg.

A vertcsipke technikája az előzőnél sokkal bonyolultabb. Míg a csipkevarró mindig csak egy fonallal dolgozik, addig a vert csipke készítéséhez legkevesebb négyre van szükség. Művészi fokú elsajátítása hosszú tanulást és gyakorlást igényelt: A vert csipke készítéséhez szükséges egy négyszögű vagy henger alakú párna, a verőkék — orsók — a rájuk tekert fonallal, a pontosan előkészített mintarajz és a veréseket rögzítő gombostűk. A kiindulást jelentő négy verőké bonyolult rajzú mintáknál 1200-ra is felszaporodott. A csipkeverésnek három alapművelete van: a fonás, a csavarás és a szövés.

A varrott és vert csipkék többnyire annak a helységnek a nevét viselik, amelynek a lakossága a csipkét eredetileg készítette vagy forgalomba hozta. A minták azonban vándoroltak, a kölcsönhatás is nagy volt. Idők múltával tehát a név a csipke típusát jelöli és nem a helységet, ahol készült.

 

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet