|
|
Az 1526 augusztusában bekövetkező mohácsi tragédiával az ország helyzete gyökeresen megváltozott. Hiányzott az erős központi hatalom, mely az országban eluralkodó kaotikus állapotokon segíteni tudott volna. Az állandóan fenyegető török veszély csak egy volt a sok probléma közül, amellyel az ország lakosainak szembe kellett nézniük. II. Lajos király halálával a trónviszályok újabb időszaka köszöntött be. Ferdinánd és Szapolyai János harca a magyar hatalomért és az állandó török igény az ország területére egyenes úton vezetett az ország három részre szakadásához. 1541 után az alig fél százada még vidám budai napoknak már csak az emléke maradhatott meg a vidéki udvarházaikba visszavonuló főurakban.
Az élet azonban a három részre hullott országban sem állt meg. A hódoltság területén a mezővárosok lakosai igyekeztek úgy élni, mint addig. Kulturális tevékenységeik sem szakadtak félbe. Magyarország északi területein, a végvárak vonalán túl, a török által kevésbé érintett részeken többé-kevésbé zavartalanul folytatódott az élet. A végvárak népességének életformája eltért ettől.
Viszonylag békés állapotok uralkodtak Erdélyben, ahol a mindenkori fejedelem kormányzása alatt sok nemes gyűlt össze. A fejedelemség székhelyét Gyulafehérváron találjuk. Ide érkeztek Erdély minden részéből a főurak és az őket követő, vagy a fejedelem szolgálatába álló köznemesek is, tanácskozni. Az így kialakult udvari társadalomra jellemző volt a külföldiek viszonylag magas száma. Az erdélyi fejedelmi udvar azonban az olasz, francia, német, török hatás mellett megőrizte a magyar szokásokat.
A fejedelmi udvar mellett az egyes főurak a birtokaik környékén élő köznemeseket maguk köré gyűjtötték, s így saját udvartartást hoztak létre.
A főúri társasági élet egy-egy család várában zajlott, s ez maga után vont egy bizonyos fajta vándorlást, melynek során a főurak egy-egy lakodalom, vadászat alkalmából akár heteket is utaztak. Az utazások során az éppen útba eső falu birtokosánál szálltak meg. Thurzó György 1599-ben nejéhez írt levelében olvassuk: „Hallottam, miszerint Nádasdyné Biccse felé fog menni Ecsedre, bátyjához Bátori Istvánhoz, azért ha arra megyen — küldj édes szívem eléje — és kérd, hogy térjen be. A szomszéd nemes uraimból is hívass be, és ha lehet gazdálkodjatok jól nekik és ha azelőtt nem ismerted, esmerkedjél meg vele."
E szokás szolgálta a kapcsolatok építését is, és az utazó híreket hozott az ország más tájairól. Kapcsolati láncok alakultak, így a vendégjárás társadalomszervező szereppel is bírt. Egy-egy rokoni látogatás többnyire jeles napokhoz, vagy családi eseményhez, esküvőhöz, keresztelőhöz kötődött. Ezeket mindig nagy lakomákkal és táncmulatságokkal kötötték egybe, a karácsonyt és az újévet azonban családi körben ülték meg. Az újév első napját a szóbeli vagy írásbeli köszöntésnek szánták, ha valaki elfelejtette, az nagy mulasztást követett el.
A mulatság legfontosabb részét mindig a lakoma adta. A XVI-XVII. századi emberek — nemes, paraszt egyaránt — naponta kétszer étkezett. A reggeli rendszerint elmaradt, mert az ebéd igen korán került az asztalra, sokszor már tíz órakor nekiláttak a hat-nyolc fogásból álló étkeknek. A vacsora ideje a maihoz képest szintén korainak számító hat óra volt. Ez jelentette a főétkezést, mely során nyolc-tíz-tizenkét fogást is elfogyaszthattak. A XVII-XVIII. század fordulóján változások következtek be, kialakult a modern reggeli-ebéd-vacsora hármas beosztás. Nemcsak az étkezési időben, hanem az asztalra kerülő ételekben is jelentős eltérések mutatkoztak.
A XVI-XVII. században még hiányoztak az amerikai eredetű növények (burgonya, paradicsom, paprika). Nem fogyasztottak túl gyakran levest sem. Jellegzetes ételnek számítottak a káposztával, kaporral, petrezselyemmel, fokhagymával, borsóval készített húsfélék. Az ételek elkészítéséhez ecetet, és zsiradék helyett szalonnát használtak. A kalács, lepény, béles sütéséhez a vaj elmaradhatatlan volt. Cukor hiányában nádmézzel édesítettek. Rendszeresen fogyasztottak gyümölcsöket. Gyakran kerültek az asztalra velencei vagy török déligyümölcsök: narancs, füge. Nagy népszerűségnek örvendtek a belőlük készült kocsonyák és a tejjel készített édes rizs is. A metélt tészták a XVI. században Itáliából terjedtek át Erdélybe. A török hatás a töltött káposzta és a tarhonya átvételében nyilvánult meg.
Ahhoz, hogy a lakoma elkezdődhessen, nem volt elég az ételek elkészítése, mindezeket fel is kellett tálalni. A négyszögletű asztalokat a falak mellett állították fel körben. Mellettük a fal felől padokat helyeztek el, kívül pedig karosszékeket tettek. Az asztallapokra fehér és hímzéssel díszített abroszokat terítettek. Ezekre lapos tányérokat tettek; evőeszközt nem tálaltak fel, mert a kését mindenki magánál hordta. A villa ritkaság számba ment, ezt mindig egy kis erszényben tartották, és ha kellett, elővették. Kanál csak két-három fordult elő, fenntartották azokat a főhelyen, és ha valaki használni kívánta, elkérte a házigazdától.
Az étkezéseken mindig pontosan jelentek meg, ám nem ültek azonnal asztalhoz, mert mindenkinek kezet és arcot kellett mosnia. Az inasok díszes tálat tartottak először a házigazda és -asszony elé, majd rangjuk szerint követték őket a többiek. A tisztálkodást követően a nők a padokra, a férfiak a karosszékekbe telepedtek. Az asztal végén, a főhelyen mindig a vendéglátók ültek. Az asztali áldás elmondása után az asztalnok irányításával az inasok a — már korábban odahelyezett — nagy tálakról levették a fedőket. A tálaláshoz nagyméretű, kétágú ezüstvillákat használtak.
Az étkezések közben és után is nagy mennyiségben bort ittak. Ekkor vizet a kutak szennyezettsége miatt nem igazán fogyasztottak. Kivételekben azonban itt sincs hiány. Cserei Mihály krónikájából értesülünk Teleki Mihály szokásáról. Teleki nem ivott bort, hanem kis „fakártyácskában" felforralt és lehűtött vizet fogyasztott. E szokása miatt társai sokat ugratták.
Az evés befejeztével a boroskupák még nagyobb szerephez jutottak. Az urak hatalmas ivászatba és anekdotázásba kezdtek. Az idő előrehaladtával a zeneszerszámok is előkerültek. Az asztal mellett megszólaló muzsikára hamarosan elkezdtek táncolni. Mindegyik tánctípusnak megvolt a maga dallama. A táncot mindig lassan kezdték, „nem ugrándoztak bakkecske módjára".
A táncrend első eleme a lassú magyar volt, amelyet mindig magyar zenére jártak. Ennél a lábat alig kellett emelni, cifrázni is csak a ritkábban előjövő sebes tempóban lehetett, mely alatt gyakran kiáltották, hogy „három a tánc". A táncrend második tagjaként szereplő lapockás táncról sajnos a nevén kívül semmi közelebbit nem tudunk. A legkedveltebb táncok közé tartozott az egeres tánc, melyet mindig kilenc, vagy tíz ifjú és ugyanennyi lány táncolt. A fiatalok felálltak egymással szemben, olyan messze egymástól, hogy a sorok között egy pár kényelmesen elférjen. Az első ifjú elvitte a vele szemben levő lányt, kétszer megkerülték kívül-belül a sorbanállókat, erre a fiú elbocsátotta a lány kezét, és külön táncolták körül a sorokat. A többiek eközben mondogatták: „macska fogd el az egeret". Ha a lány ügyes volt, akkor táncosát jól kifáraszthatta, mert mindig a leányzó ment elől, bujkált a sorok között, ha szembe érkeztek, visszafordulhatott, és csak a kezét szabadott megfogni, azt sem erővel. Mikor sikerült a fiúnak megfogni a lány kezét, akkor még kétszer-háromszor körültáncolták a sorokat, aztán ki-ki visszaállt a helyére. A tánc egészen addig tartott, amíg a sorban levők mindegyike egymás után el nem járta a szemben álló párjával.
Kedvelt volt az úgynevezett gyertyás tánc is. Lényege: két fiatalember a tánc kezdetén egymással keringett körbe egy-egy égő gyertyával a kezében, megálltak egy-két leány vagy fiatalasszony előtt, térdet hajtottak, és átadták a gyertyákat a kiválasztottaknak. A két hölgy egymás kezét fogva táncolt egészen addig, amíg ők is meg nem álltak két férfi előtt, és így azoknak kellett folytatni a sort. E táncnál lényeges volt, hogy a társak figyeljenek egymásra, mert az égő gyertya könnyen felgyújtotta az óvatlanok haját, vagy ruháját.
A süveges táncot mindig egy férfi kezdte, kezében magasra tartott süveggel. Két-három fordulat után egy kedve szerint kiválasztott asszonyt vagy lányt vitt táncba, vele is fordult kettőt-hármat, ezután elengedte a hölgy kezét, és addig csalogatta, amíg a nő el nem fogta a süveget. Ezután győzelme jeléül fordult egy párat táncosával, majd másik férfit választott és addig folytatták a táncot, amíg az meg nem szerezte tőle. Ha ügyes táncosok kerültek össze, alaposan kifáraszthatták egymást.
A lengyel változó elnevezésű táncot szívesen ropták a XVI. század emberei is. Idegen eredete ellenére nagyon megkedvelték. Lényege: a párok tagjai egy ideig külön táncoltak, azután hármat fordultak együtt, majd magukban is hármat, ezt követően pedig másik párt választottak.
A XVIII. század a tánc területén is jelentős változásokat hozott. Ekkor jelentek meg a külföldről származó új, francia és német mozdulatsorok. A korai táncok általában társas, csoportos és játékos jellegükkel tűntek ki. Ritkán roptak páros táncokat, csak a lakodalmak leírásaiban találkozhatunk egy-kettővel.
Egy-egy mulatság hajnalig is eltarthatott. Nyugovóra térés után még aznap folytatták újabb lakomákkal és táncokkal a mulatozást. Sokszor három-négy-öt napig is elszórakoztak a régmúlt nagyurai.
Erdélyi magyar főúri pár 1667-ben
Rónay Mihály 1813. szeptember 26-án született Zomboron, szüleinek hatodik gyermekeként. Apja Alajos, aki a Napóleon elleni hadjáratokban, mint nemesi felkelő, a Torontál megyei seregben alhadnagyként, majd századparancsnok kapitányként szolgált. Anyja Bene Ágnes. Elemi iskolai tanulmányait otthon végezte, majd kilenc éves korában a szegedi kegyesrendi gimnáziumba került, amit 1828-ban kitűnő eredménnyel elvégzett. Innen útja Pozsonyba vezetett, ahol a jogakadémián szerzett diplomát tizenkilenc éves korában.
Rónay Mihály, mint annyi más nemesi származású ifjú, munkálkodását a vármegyei közigazgatásban kezdte meg. Kinevezték Csongrád megye tiszteletbeli, vagyis fizetés nélküli aljegyzőjévé. A munka mellett tovább képezte magát, és 1835-ben ugyancsak Pozsonyban, megszerezte az ügyvédi képesítést. Édesapja halála után nem foglalta el öröklött birtokrészét, hanem megmaradt hivatalában. 1838. november 21-én Csongrád megye közgyűlése megválasztotta a tiszáninneni — csongrádi járás főszolgabírójává. Két év múlva megnősült. A házasságkötésre Szabadkán került sor, ahol oltár elé vezette Bács megye táblabírójának és levéltárosának, Németszeghy Istvánnak, és feleségének, nagybudafai Vermes Júliának leányát, Máriát. Az 1843-as tisztújításon, a haladó „hazafias párt", — aminek lelkes híve volt — bizalmából a dorozsmai járás szolgabírói székét foglalhatta el. 1846-ban a „reakciós udvari párt" került hatalomra Csongrád megyében. Április 27-i tisztújító közgyűlésen, amit katonai fedezettel tudtak csak megtartani, sorra kibuktatták az ellenzék jelöltjeit. Rónayt sem választották meg szolgabírónak. A megyegyűlésről Szegedre hazatért, nagy népszerűségnek örvendő Kárász Benjámin volt alispánt és Rónay Mihályt a szegedi kaszinó jogász fiatalsága, polgárok és a céhek iparosai, május harmadikán fáklyás, zenés felvonulással köszöntötték. Több ezren vonultak ablakaik alá.
Az 1848. március 15-én történtek híreit nagy lelkesedéssel fogadták szerte az országban. Csongrád vármegye Szegváron tartott közgyűlésére annyian sereglettek össze március 31-én, hogy a megyeháza nagyterme kicsinek bizonyult. Tekintettel a nagy érdeklődésre az ülést a szabad ég alatt, a megyeháza előtti téren tartották meg. Az egybegyűltek nagy ovációval vették tudomásul a kormánytól érkezett különböző rendeleteket, különösen azt, amelyik elrendelte a béke és a rend fenntartását és nemzetőrség felállítását szolgáló állandó választmány létrehozását. E bizottmány tagja lett Rónay Mihály is. Néhány hét múlva, a május másodiki tisztújító közgyűlésen már a megye első számú választott vezetőjévé, első alispánná választották, közfelkiáltással. A forradalomban és szabadságharcban vitt szerepéről hű képet kaphatunk a következőkben közölt, ellene hozott hadbírósági ítéletből: „Vádlott zombori Rónay Mihály Torontál megyei illetőségű, 36 éves, katholikus, nős, 5 gyermek apja, földbirtokos beismerése, valamint tanúk vallomása alapján beigazolódott, hogy a Forradalom kezdetekor Csongrád Megye 1-ső alispáni tisztségét megtartotta és ezen állásánál fogva 1848 október havában népfelkelést szervezett és azt először a nagyméltóságú Bán (Jellasicsról van szó. - G J.) ellen, azután pedig a Szerbek ellen személyesen vezette, a megyegyűlésen a forradalom javát szolgáló határozatokat mint elöljáró szervezte és hatáskörénél fogva jóváhagyta, egy 600 főből álló alakulatot létrehozott és ezek részére, valamint a Forradalmi hatóság részére 20000 Forintot kiutalt és mely alakulatot a forradalom végéig a császári csapatok ellen felhasznált, továbbá működését múlt év április 14-e (Habsburg ház trónfosztása. - G J.) után is folytatta, valamint a megyében regrutákat toborzott, a császári jelvényeket eltiltotta, a Nemzeti Lobogót elrendelte, továbbá a Forradalmi Kormány Függetlenségi nyilatkozatát a Megyegyűlésen kihirdette, elfogadtatta és ehhez hozzájárult. Végül Csongrád város lakosságának múlt év május 8-án Magyarország Függetlenségével kapcsolatos ünnepségén felhatalmazás nélkül felesküdött és ezzel kapcsolatosan különösen igyekezett a Forradalom ügyét legjobban elősegíteni, így a vádlott:.. a felségsértés bűntettét elkövette és ezért, valamint a forradalom alatti magatartásával kapcsolatosan okozott kár megtérítésére minden ingó és ingatlan vagyonának elkobzására és kötél általi halálra büntetendő. ... Pest. 1850 január 24-én."
Haynau, élve kegyelmezési jogával, január 28-án a halálbüntetést átváltoztatta nyolcévi várfogságra. A könnyítés ellenére az ítélet szokatlanul szigorú. Többen, akik a megyében hasonló szerepet vittek, mint Rónay, rövid időn belül visszanyerték szabadságukat és hazatérhettek. Büntetését az aradi várban töltötte, ahonnan csak 1854 tavaszán szabadult, annak ellenére, hogy felesége már 1851-ben kérelmezte férje hosszú szabadságvesztésének mérséklését.
Rónay Mihály, fogságából hazatérve birtokán gazdálkodott, és távol tartotta magát a közszerepléstől. A közéletbe 1860-ban tért vissza, amikor az „októberi diploma" nyomán helyreállhatott a vármegyei önkormányzati intézmény. Csongrád vármegye tisztújító közgyűlésén, ellenjelölt nélkül, ismét alispánná választották. A reményteljesen induló új korszak rövid ideig tartott. A helytartó tanács egyre-másra bocsátotta ki törvénytelen rendeleteit, amik ellen a vármegyék tiltakoztak. A kormány az 1861. november 4-re, Hódmezővásárhelyre összehívott megyegyűlésen akarta kikövetelni az adók erőszakos behajtását. Ennek ellenére az ülés megtartását a városban állomásozó dzsidások parancsnoka, Entel őrnagy fegyveres erővel akarta megakadályozni. A kilátásba helyezett erőszak és az adóbehajtás módja miatt az egész tisztikar lemondott. Lemondásukat azonnal követte a főispán. Ezzel az aktussal ismét megszakadt Rónay Mihály közéleti szereplése. Az 1865 november - decemberi országgyűlési képviselő-választásokon Csongrádon nyert, százakra menő szavazati többséggel mandátumot. A ciklus elteltével, (1868. december 10.) végleg visszavonult a politika porondjáról. Családjának élt, birtokán gazdálkodott. A börtönben töltött évek nem múltak el nyomtalanul. Egészsége megromlott, sokat betegeskedett. Üdülésre, gyógykezelésre évekig járt Ótátrafüredre, ahol 1873. július 20-án elhunyt. Holtestét hazaszállították Kiszomborra, ahol július 23-án helyezték nagy részvét mellett nyugalomra.
Magyarország 1941. június 27-én csatlakozott a Szovjetunió elleni támadáshoz, melyet Németország 22-én hadüzenet nélkül indított meg. 1941 nyarán Hitler nem várta el Magyarország részvételét a Szovjetunió elleni háborúban, egyedül a hadiszállítások teljesítését kérte. A magyar részvétel önkéntes volt, Bárdossy László miniszterelnök Horthy Miklós jóváhagyásával, a kassai bombázásra hivatkozva jelentette be a hadbalépést. Abban a reményben, hogy a németek könnyű és gyors győzelmet fognak aratni, a magyarok jelképesnek tekinthető erőt, egy 40 ezer fős sereget vezényeltek a szovjet frontra, ahol Németország több szövetségesének csapatai már kint voltak. A területvisszacsatolások eredményeinek megtartása és a folytatás reménye lehetett a legfőbb motivációja a döntésnek, melynek következményeként 1942 januárjában viszont már a teljes magyar haderő részvételét követelték a németek. Februárban annyit sikerült a magyar politikai és katonai vezetések elérnie, hogy megelégedjenek a második magyar hadsereg kiküldésével. 1942 áprilisától kezdődött meg a csapatok felszerelése és kiszállítása, a nyár végéig 207 ezer fő érkezett ki a frontvonalra, a Don vidékére, ahol 1943 januárjában a második magyar hadsereg óriási veszteségeket szenvedve felmorzsolódott.
A Szovjetunió elleni háború megindulása után a magyarországi propaganda természetesen arra törekedett, hogy igazolja a hadbalépés jogosságát. A leggyakrabban arra hivatkoztak, hogy a német támadás csupán megelőzte az Európa ellen készülődő szovjetekét, a másik érv a szovjet rendszer elutasítása volt. Egyik sem igazolja a háborús részvételt, hiszen tény, hogy Németország volt a kezdeményező fél, a belső berendezkedés elítélése pedig semmiképpen nem igazolhatja a külső beavatkozást. Nem élt reális kép a szovjet haderőről sem, csak 1942 folyamán kezdett világossá válni, hogy milyen kemény ellenféllel áll szemben a kivonuló második magyar hadsereg. A katonák visszaemlékezései, naplói emiatt általában túlzó megállapításokat közölnek a szovjet hadsereg felszereltségéről, harcértékéről, kiképzettségéről, moráljáról — jó és rossz értelemben egyaránt. A törvényszerűen kialakuló negatív ellenségkép a szovjet rendszer torz vonásainak kiemelésével, bemutatásával párosul, és az itthoni propaganda legfőbb érveit is meg lehet benne találni. A szerzők szereplői, átélői a kornak, melynek elvárásai— különösen, ha publikálási szándékkal születik a visszaemlékezés — szintén érvényesülnek. Az igények a háború idején az egyoldalú pozitív kép kialakítására irányultak. Fontos volt, hogy a frontról hazatértek kedvezően mutassák be a kinti helyzetet, ezért igazodtak az elvárásokhoz — adott esetben talán személyes tapasztalataikkal szemben is. A szövegek elemzése szempontjából döntő tényező, hogy sem ők, sem az itthoniak nem rendelkezhettek átfogó ismeretekkel a hadihelyzetről. A háború idején publikált források egyértelmű negatív képet festenek a szovjet rendszerről, a népről, a hadseregről, a kinti életről. Erre példa Bogdán József visszaemlékezése is. Az ugyanakkor keletkezett, kéziratban maradt naplók árnyaltabb kép kialakítását teszik lehetővé.
Bogdán József munkája — Utunk, harcaink a keleti vörös pokolban - 1942 októberében még a biztos győzelem tudatában íródott. Arról tanúskodik, hogy a mindennapi életről, a szovjet rendszer embertelenségéről a szerző nagyon sok benyomást szerzett, de véleményének összegzését, a teljesebb kép kialakítását hazatérése meggátolta. Különösen a magyar hadsereg szerepét, lehetőségeit tekintve tűnik túlzottnak néhány megállapítása. Szerzőnk korábban említett délvidéki beszámolójában a fiatal magyar hadsereg átütő erejéről írt. Lelkesedése később is hasonló kijelentésekre ragadtatta, és ez a katonák helytállására igaz is. A hadműveletek megindulásakor azonban Magyarország nem rendelkezett korszerűen felszerelt és kiképzett, megfelelő létszámú hadsereggel. A frontra kivezényelt katonák hősies elszántsággal küzdöttek, de — Bethlen István, korábbi miniszterelnök visszaemlékezését idézve - „... nem ennek az életének gyökereiben megtámadott maroknyi nemzetnek volt a hivatása tehát, hogy nemzeti hiúságát legyezgető szájhősök uszítására hősies pózba vágva magát teljesen feleslegesen keresztbe feküdjön azon az úton, amelyen az orosz gőzhenger nem minket, hanem Németországot lehengerelni készült" (1944).
Bogdán József 16 oldalas visszaemlékezése öt részből áll. A fejezetcímek: Kelet felé, Partizán támad, partizán bánja, Szovjet kultúra, Polubjanka hálája, Front áttörés és üldözés a Donig. Az I. rész első sorainak hangulata, retorikája, a felidézett élmények általánosíthatók, sok naplóban lehet találkozni ha nem is ilyen érzékletes, de hasonló tartalmú bevezetéssel: „Havasesős, zimankós áprilisi délután köpenybe burkolózva is fázva; szorongó érzéssel hagytuk el az édes haza szent határait. Amint robogott vonatunk napról-napra, országhatárról-országhatárra, bár mind előre a nyárba a naptár szerint, mégis egyre hűvösebbre a keleti oroszvalóságba. Amint elhagytuk a lengyel határt, már a modern háború borzalmainak nyomai tárultak szemeink elé. A pusztítás olyan maradványai mindenfelé, hogy azt a mai itthoni képzeletünkkel el sem tudjuk képzelni. A robogó vonat mellett mindenfelé felborult, porrá égett vasúti szerelvények, teljesen tönkrement autók, harckocsik százai hevertek tengelyig befagyva a sárba. Valamikor kényelmes, szép, emeletes házak helyén csak téglahalom és üszkös fatörmelék. A romok között rongyokba bugyolált, bujkáló, didergő, a vasút mindkét oldalán lihegve rohanó, kenyérért (klebáért) könyörgő gyerekek százai." (2. o. Az oldalszámok a különlenyomatban közölt szövegre utalnak.) Traumatikus élmény volt a háború valóságával szembesülni még az első világháborút megjárt veteránoknak vagy a területvisszacsatolások részvevőinek is. Kilenc napon át utaztak a kirakodóállomásig, az út mellett végig a német támadás, bombázások nyomait látták. De megfigyelték, hogy minden vasútállomás óriási nagy. Ebből a szerző azt a következtetést vonja le, hogy a szovjetek háborús céllal építették azokat és igazolva látja ezzel az itthoni propaganda állításait.
A II. részben a partizánok harcmodoráról, egy velük lefolytatott ütközetről ír Bogdán József. A II. világháború idején a megszállt területeken kibontakozó fegyveres ellenállási mozgalom ismert jelenség. Ahol a terepviszonyok lehetővé tették, nagy méretet öltve komoly károkat tudott okozni a támadó félnek, így volt ez a Szovjetunióban is. Bogdán József érthető elfogultsággal ítéli meg a helyzetet. A „világ legszemetebb, de legelszántabb gyülevész társaságaként" (4. o.) ír a partizánokról, majd így: „A visszavonuló orosz hadsereg polgári ruhába öltöztetett, igen jól felszerelt, mindenre elszánt, legmegbízhatóbb embereit visszahagyta a feldúlt falvakban és erdőkben. Ezek igen erős tűzgépekkel (páncéltörő ágyú, aknavető, géppuska, golyószóró, géppisztoly, stb.) felszerelve, töménytelen lőszerrel ellátva — minden kínálkozó alkalmat felhasználtak, hogy felvonuló csapatainkat zavarják és nekünk, amit csak lehet, veszteségeket okozzanak." (4. o.) Kérdés, mit vártak a megtámadott, magát meg nem adó ellenféltől? A szerző olyan rosszallással idézi a partizánok „orvtámadásait", mintha nem egy hadüzenet nélkül megtámadott nép védekezéséről lenne szó. A magyar katonákkal, így Bogdán Józseffel is azt hitették el, hogy felszabadítóként érkeznek, és úgy is várják őket. Aki hitt ebben, az nehezen értette meg a partizánokat és a velük együttműködő lakosságot. Nem gondolta végig, hogy a népet nem lehet a gyűlölt rendszerrel azonosítani, és valószínű, hogy akik szembefordultak velük, azok egyszerűen a hazájukat védték a betolakodókkal szemben.
Másfél hónapig tartó menet után az utat, hidakat javítva június 26-án este 8 órára érte el Bogdán József alakulata (valószínűleg a 117. utásszázad) a frontvonalat. Az út közben tapasztaltakat tartalmazza a következő két rész. Különösen érdekes a III., a Szovjet kultúra című, mert ebben a lakosság életéről kapunk képet. A szerző megdöbbenését elsősorban az váltotta ki, hogy nem láttak működő templomot, átfestették, átalakították őket, „a gyarlóság és barbarizmus bélyegével". Az új épületeknél az egyéni ízlés és a kényelem szempontjait hiányolja. Óriási, a „nagy központosító bolsevista elgondolásokat" szolgáló középületek vannak és rideg, primitív, „ősemberi lakások" (7. o.). Az új lakóépületek és berendezésük is uniformizált, dísztelen, komfort nélküli. Nehéz eldönteni, hol válik el a személyes tapasztalat és az előítélet, mert amit a szerző leír; az hiteles, de a magyarázat már előítéletről tanúskodik: az állami tulajdonú lakásban addig lehet maradni, ameddig a „lakáskiutaló bolsevista zsidó népbiztosnak" tetszik. Erről nyilván nem lehetett közvetlen információja és a hazai propaganda által sugallt érvet közvetíti.
A falvakban még szörnyűbb állapotokat tapasztaltak. Zömében szalmával fedett faházak voltak, kevés helységgel, az emberek télen az állatokkal együtt laktak. Ezt a helyzetet más források is említik, kifogásolva a piszkot és a bűzt. Meszelést sem láttak, csak a kozákok leszármazottainál, a Donnál, ott is oltatlan meszet használtak. Az életviszonyok leírása távolságtartó, helyenként ironikus. Például: „Olyan kenyérrel élnek (zab, árpa, rozs és nagynéha búza keverékéből őrölt lisztből készítve, hogy nálunk a disznók is különb kosztot kapnak, még a mostani nehéz korlátozások mellett is." (8. o.) A szövegből nem derül ki, hogy ezt a már egy éve megszállt, vagy a frissen elfoglalt területeken tapasztalták-e, mindenesetre Magyarországon ekkor még a háború közvetlen hatása nem volt érezhető, így jobb volt az itthoni ellátás. A szerző a bolsevik propaganda működését is illusztrálja, megörökítve egy iskolai gyakorlatot: a bekötött szemű gyerekeknek először istenhez kell kenyérért imádkozniuk, és nem teljesül kívánságuk, majd Sztálinhoz, és akkor a tanító eléjük teszi a kenyeret. Kérdéseikre ezzel magyarázták a fiatalok fanatikus hitét, és azt, hogyan vált „azzá a lelketlen emberhordává, ami ma, az orosz nép" (9. o.). Más forrásokban is megfigyelhető, hogy a szerzők sokszor nem tesznek különbséget az egyes népek között: az ukránokról és másokról is oroszként írnak, a szovjetet azonosítva az orosszal. A sztálini rendszernek kiszolgáltatott falusi parasztságról Bogdán együttérzéssel is ír. Jártak olyan helyen, ahol 10 hónapja nem kaptak sót, mert nem teljesítették a kiszabott robotot (9. o.). Találkoztak több olyan emberrel is, aki az I. világháború után Magyarországon volt hadifogságban. Egyikük, miután tisztázta, hogy „nem germánszkik", tört magyarsággal azon kesergett, miért ment vissza, nálunk „a sarki koldusnak is jobb dolga van, mint náluk a szabad bolseviki honpolgároknak" (9. o.). A Don menti menyasszonyvásár érdekes szokását mesélte el a másik: olyan nőt kell választani, aki jól tud dolgozni, nehogy néha a férj is munkára kényszerüljön. Az asszony dolgozik, neveli a gyerekeket, mindent előteremt. Ezzel szemben: „A férfi már évszázadok óta csak a lovával és ezzel kapcsolatos felszerelésével törődik. Nagyszerűen lovagol, gyönyörűen énekel és feltűnően sokat tanácskozik." (10. o.)
A továbbiakban általános következtetést fogalmaz meg: „Egyénileg ritkán tudnak valami komolyat alkotni, mindent közösen végeznek. Több mint 800 helységet (ez lehet elírás) bejárva sokat érdeklődtem a néplélek fejlődése iránt; végül is arra a következtetésre jutottam, hogy talán nincs meg az orosz népben az ösztönös, egyéni életre való hajlam, mint a többi európai népekben s ez okozta, hogy ilyen mélyen gyökeret tudott verni benne a kommunizmus. Ehhez járultak aztán az ázsiai távolságok, az úttalan utak, a vasutak igen nehéz megközelíthetősége és legfőképpen a józan vezető orosz középosztály teljes hiánya. Sehol egyetlen pap, alig van tanító, orvos, patika száz kilométeres körzetben is ritkán található." (10. o.) A folytatás megint tendenciózus, mert ezek szerinte zsidók voltak, akik elmenekültek a visszavonuló hadsereggel. A szovjet-orosz társadalomtörténeti problémákról a szerzőnek (mint másoknak sem) nem voltak ismeretei. Ez esetben is a hazai propaganda kínálta megoldást idézi, pedig a megfigyelésben van igazság. De a szovjet rendszerről alkotott negatív véleményt nemcsak a tapasztalatok, hanem az előítéletek is alakították. Van ellentmondás a következő, IV. fejezetben is. Bogdán Józsefnek egy égési sérülést szenvedett kislányt sikerült meggyógyítania Polubjankában. Hálából ott akarták tartani orvosnak, még a családját is kihozatták volna. Érdekes momentum, hogy szabadkozás közben elővett egy otthoni, „hagymás makói képes levelezőlapot" - és akkor a falusiak megértették, miért nem marad: „... az az ország, ahol ilyen gyönyörű fényképeket tudnak csinálni és ahol ilyen óriási nagy hagyma terem, hogy a közepén majdnem egy ház is elfér, az igazán egy csodaország lehet." (12. o.) A falu így élelemmel fejezte ki köszönetét: friss tejföllel, tojással, répával. Ez viszont annak a bizonyítéka, hogy voltak olyan területek, ahol a lakosság rendelkezett élelmiszertartalékkal. A szerző az eset kapcsán írt és beszélt a magyar hadsereg ellátásáról, ami a szovjet vasút nyomtávkülönbsége miatt a németek feladata volt. Kissé szokatlannak, de kifogástalannak („majdnem kitűnőnek") tartja az élelmezést. Az egyetlen hiányosság az volt, hogy az ellenséges tűzben kihűlt a finom főtt étel. Valószínű, hogy ezzel is az olvasók, illetve a hallgatóság megnyugtatása lehetett a cél, hiszen számos személyes és katonai forrás tanúskodik az utánpótlás, az élelemellátás nehézségeiről. Ironikusan is hat a szerző megjegyzése: jó, hogy hazakerülve korlátozásokat tapasztal az ember, legalább nem rontja el a gyomrát a megszokott „egészséges étkezési rendszer" (12. o.) után. Mint azt a források bizonyítják, a fronton az egyik nagy probléma a szalonna, zsiradék, paprika, a megszokott kalóriaforrások és a hazai ízek hiánya volt, nem pótolta a német marmelád (a Hitler-szalonnának is becézett gyümölcsíz) és a halkonzervek, szárított és tubusos ételek, még ha tápértékük meg is volt. De gond volt a kenyér- és vízellátással, a meleg étel első vonalba juttatásával, a cukorpótlékkal és sokak számára a cigarettaadag is szűkösnek bizonyult. Volt rá eset, hogy napokig nemhogy meleg ételt, de semmilyen élelemutánpótlást és vizet sem kapott a harcoló alakulat. A szerző itt is átvette a propaganda állításait, bár az ellenkezőjét ő maga is tapasztalhatta.
Az V. részben a frontra való kiérkezésüket örökítette meg Bogdán József. 1942. június 4-én a szolnoki utászokkal a hetedik német műszaki hadosztályhoz kerültek, és 16 napos erőltetett menetelés után érkeztek Internacionáléba, egy orosz kisvárosba. Faanyagot termeltek ki, melyre híd és dorongút kiépítéséhez volt szükség. Ekkor már rendszeres repülőtámadásoknak voltak kitéve, emiatt jóformán alvás nélkül, állandóan zuhogó esőben dolgoztak. Június 26-án az átvonuló hadoszlop után őket is kiszállították a frontállásokba. Június 28-án hajnaltól kezdődött meg az a nagy német-magyar támadás („Operation Blau"), melynek következményeként a szovjet csapatokat 300 kilométeres szakaszon visszaszorították a Don bal partjára, és ezután a 2. magyar hadsereg fokozatosan elfoglalta 200 kilométeres arcvonalát a folyó mentén, Voronyezstől délre. A szerző igen érzékletesen örökíti meg a 11 napig tartó harcokat, melyekbe sok alakulatot 800-1000 kilométeres gyalogmenet után vetettek be. Az elcsigázott katonák hősies helytállását különösen azért érdemes felidézni, mert a visszaemlékezés csak pihent, teherautón szállított utánpótlást említ (16. o.) — nyilván megint csak a közönségre való tekintettel. A további eseményekről, az augusztusi és szeptemberi hídfőcsatákról már nem ír szerzőnk, októberben pedig hazatért.
Bogdán József 1942 őszén még gondolhatta azt, hogy van remény a győzelemre, nem ingott meg az igazságos háborúba vetett hite. Tragikusabb, hogy 1943 január 30-án, a Makói Újságban megjelent cikke példázza a második magyar hadsereg magárahagyottságát. Utászok az élen című írása, amely egy 1942. augusztus 11-én lezajlott ütközetet örökít meg, így ír a védekező szovjetekről: „politrukoktól hajtott és berugatott vérszomjas horda". Miközben tízezrek estek el, fagytak meg, kerültek fogságba, még mindig hat a propaganda, és a realitásokról tudomást sem véve írják le a magyar-szovjet harcokat. Ez nem is csoda, hiszen éppen ennek a számnak az első oldalán „a Führer főhadiszállásáról" érkezett tudósítás szerint a keleti fronton „a szovjet valamennyi tömegtámadását visszaverték és harcolva végrehajtották tervszerű mozdulataikat" és helytállnak az ellenséges támadásokkal szemben. Arról a szakaszról, ahol az 1945. január 13-án körülzárt magyar hadsereg maradéka 25-én letette a fegyvert, 30-án az alábbiakat közlik: „...nagy erőket vetett harcba az ellenség, a támadásokat azonban elszánt elhárító harcokban visszavertük és véres veszteséget okoztunk az ellenségnek."
A második világháborúval kapcsolatban az utókor véleményét sokszor befolyásolja az a szerep, amelyet a Szovjetunió Magyarország 1945 utáni történelmében játszott. De nem tekinthetünk el attól a ténytől, hogy 1941-ben ezt még nem lehetett tudni. Magyarország hadba lépésének esetleges következményeivel természetesen nem a katonáknak kellett számolniuk. Bogdán József, aki részt vett az első világháborúban, közvetlenül érintette a trianoni döntés, ott volt a területvisszacsatolásnál, elítélte a szovjet rendszert, hatott rá korának propagandája, nem mérlegelte a döntést, amikor 1942-ben újra behívták. Tette a dolgát, mint bajtársai. Életútja korszakokat ível át, 1945 után internálták, fia külföldön maradt, emiatt és nem titkolt szovjetelleneségéért retorziók érték — ugyanakkor később újra biztos egzisztenciát tudott teremteni. Életével illusztrálható a XX. századi magyar történelem...
Id. dr. Bogdán József önéletrajzát, a frontról írt levelezőlapjait, a Makói Újság számait egyéb iratokkal, újságokkal együtt második felesége, özv. dr. Bogdán Józsefné bocsátotta rendelkezésemre. Ifj. dr. Bogdán József nyírfakéregre írt levelezőlapot, fényképeket és egyéb dokumentumokat küldött számomra. A Rákosi-időszakra vonatkozó információkat és a fényképeket Nacsa Imrétől kaptam. Köszönöm segítségüket.
Harctéri karikatúra
Mindazoknak, akik ismerték őt, valóban feledhetetlen. Válogatott verseinek kötete úgy vetődött föl ötödfél évtized viharainak hullámai közt hányódva, akár egy tengerbe hajított palack üzenete. A kötet nevelőapja anyagi áldozatvállalásával jelent meg 1993-ban. Az ekkor összeválogatott versek közül néhány végre megszólalhatott a Kossuth rádió hullámhosszán, majd születésének 70. évfordulóján megjelent a harminchárom költeményt tartalmazó kötetecske.
Gajdi 26 megélt évével s fennmaradt verseivel néhány éven át maga volt a makói költő, szinte modellértékű szereplője a korabeli magyar kisvárosi szellemi forrongásnak. Családi háttere egyszerre volt feszültségekkel terhes és harmóniát sugárzó. Nevelőapja, Gyüge Árpád, a kistata az addig udvarról udvarra járó, motoros fűrészes favágó, a háború alatt cipők, (a kényszerszülte divat szerint) papucsok fatalpait gyártó iparosként lett a város virilis polgára — majd 1944. március 19-e után politikai internáltja. Édesanyja híresen szép asszony; egyetlen gyermeke azonban nem az ő arcvonásait örökölte, hanem szikár és vékonydongájú édesapjáét — aki fiának neveltetése, taníttatása érdekében — szó nélkül vállalta a válást, miközben továbbra is alkalmazottja maradt kistatának. Pista tehát ugyanazon a néhány négyzetméteres üzemudvaron élve egyszerre volt gyermeke a virilista polgárnak és a nincstelen munkásnak.
Néhány hónapig barátjával, Gáti Goldmann Imrével szorgosan látogatatta a népbírósági tárgyalásokat, s gyakran bekiabált, hangoskodott az üléseken. Rövid ideig az MKP helyi szervezetének talán legaktívabb tagja volt, 1946 tavaszán azonban már kiábrándulva távozott a volt Szöllősi-patika épületébe települt pártszékház aktivistáinak köréből. Egyszer, egy helyi értelmiségi vitadélutánon valaki azt mondta, hogy a városban, a kommunista pártban nincsen egyetlen rendes, becsületes ember sem. Gajdi ekkor felugrott s közbekiáltott: „Ez így nem igaz!! Hiszen ott van Farkas Imre bácsi; Dragon János, Hajnal Miklós... És talán van egy negyedik is — mondta — , csak az ő nevére nem emlékszem."
1946 kora tavaszától aztán Gajdi a Nemzeti Parasztpárt tagja lett, Diósszilágyi Sámuel főorvos és Hencz Aurél megyei tanfelügyelő avatták szellemi társukká. Hencz Aurél megpróbálta rábeszélni a 24 éves ifjút és Imre barátját, hogy a félbehagyott preparandista évek után — egy ekkoriban születő jogszabály lehetőségével élve — érettségi nélkül kezdjék el tanulmányaikat a szegedi egyetemen. (Korábban Gajdi Szegeden, majd Székelykeresztúron volt tanítójelölt.) Emlékszem, milyen csillogó szemmel mondta nekem akkoriban Hencz Aurél: „Képzeld csak el, Pista ott Bibó előadásait hallgathatja majd!" Hencz ugyanis Erdei Ferenccel együtt — annak idején — Bibó István évfolyamtársa volt. Imre hajlott Hencz javaslatára, s tanítójelöltként megkezdte tanulmányait Szegeden, de Pista egyre csak a fejét rázta. Fáradhatatlan vitázó volt, sziporkázó egyéniség, mindig nagy sikert arattak bonmotjai. Zseniális lényeglátása és — sokszor — önámító fantáziája villámgyorsan, szinte sisteregve működött. Így például nagyon hamar fölismerte s aggódva fogalmazta meg, hogy a Nemzeti Parasztpártot nem sokáig hagyják működni. Megjósolta, hogy a demokratikus erők, sőt az egész baloldal, még a munkáspártok sorai között is tragikus szakadások történnek hamarosan, vádaskodások, önpusztító akciók következnek nemsokára, s nem csak vezető politikusaikat, de milliókat fognak belesodorni az égbekiáltó igazságtalanságokba és tragédiákba. Ugyanakkor szentül hitte, hogy egyéni elhivatottsága, életútja „világméretű ismertségig" emeli. A világhír felé először egy csákánydoroszlói, profiembercsempész segítségével indult el Nyugatra, de elfogták. A rácsok mögül a honvédelmi miniszter, Veres Péter és Erdei Ferenc telefonjai hozták ki úgy, hogy még eljárás sem indult ellene. Barátainak ekkortájt újra meg újra elmondta a Hazám sorsa című versét. „Figyeljétek! — magyarázta. — Milyen rémisztően szikár! Nézzétek! Nincs benne egyetlen névelő sem. Olyan szikár, mint Tornyai János Gémeskútja vagy még inkább mint a tántorgó gebéje."
Legutolsó időszakában is gyakran vitázott nyílt színen. Egy alkalommal egy világnézeti témájú ankéton Kárpáti Ernő próbálta őt meggyőzni a hivatalos filozófia tételét magyarázva: „Nézd, Pista! Az ok-okozat és a szükségszerűség determinált. Például ha én most itt beszélek, azután elindulok és hazaérek, azt az ok-okság-szükségszerűség determinálja." „Az lehet — mondta Gajdi —, hogy ha te, Ernő bácsi, itt most beszélsz, elindulsz és hazaérsz, az szükségszerű. De az, ha én most itt beszélek, elindulok és hazaérek, az bizony tiszta véletlen lesz!"
Ekkoriban William James filozófiájáért lelkesült, s új történelembölcseletét igyekezett megfogalmazni verseiben is, az akkori Makón, a Maros menti Konstantinápolyban, közel a hármas határhoz, ahonnan már Szegedre is csak úgy lehetett beutazni, hogy közben többször is — volt, hogy háromszor — határőrök igazoltatták az embert a helyi vonaton. Volt olyan hét, amikor a nagyállomáson napokig vesztegeltek az üres tehervagonok várva a döntésre, ki kell-e gyorsan telepíteni és elszállítani a családokat a városból. Gajdi új történelembölcseleti vallomása nem szerepel a válogatott verseket tartalmazó, kis kötetben, így hát emlékezetből igyekszem fölidézni:
Én nem szeretem a harci erényeket,
A buta fegyelmet, a kardot, az egyenruhát,
nem szeretem az állati kötőféket,
mely gúzsba köt bárkit,
ha magának érzi magát.
Én nem szeretek más szava lenni,
kimondott parancsa,
a tettben egy csavar,
a nagy egészben egy jótékony semmi,
mit úgy forgat az állam, ahogy akar.
Én a szabadságot a bőrömön érzem,
nem a háború hentespiacán.
Az anyámnak s kedvesemnek
fáj, ha vérzem
nem az államnak, ki elád a véraranyán.
De míg áll az állam;
rangja az ostobaságnak,
egymást ölni kell a barom katonának
mert nem áll rendként —
nem uralkodik az anarchia.
Ha baráti körében — többnyire csakis ott — elmondta ezt a versét, utána végigsimította állát (egyébként beesett állú fiú volt), s nevetve folytatta: „S mert nincsen állam, engem már kivet minden állam!"
Baráti körében egyáltalán nem csinált belőle titkot, hogy világgá szeretne menni, de már nem egyedül. Társakat keresett a kalandhoz. Az indulás idejéről azonban nem beszélt. Márkus Rezsővel és Pintér Lászlóval indult el végül május 15-én hajnalban Jugoszláviába, azon a napon, amikor az új típusú parlament választása zajlott. Az olasz határról még írt nekem, valószínűleg ezek lehettek talán az utolsó sorai. Sezanóból írt üdvözlő lapján tudatta, hogy „Pintér már átment". Ő Triesztbe igyekezett, s éppen valami kőfalon akart átmászni. Akkor érte a halálos lövés.
Szilvásy Nándor rajza
|
|