|
|
(Az eszmék: Szépség, Igazság, Jóság könyörgő siratása közvetlen temetésük után)
Ma elástam három virágot,
pedig tudtam, hogy ezután
szomorúbb leszek. Kézzel
kapartam síri gödröt a
három virágnak, és nem énekeltem,
rájuk se néztem, miért tudják,
halott arcukban is hogy fájnak.
Sáfrány arcom földszínű lett,
szememben szétfutott a zöld,
tegnapi barátom azt kérdezte:
„Mondd, jó ember vagy te valóban?"
Szívemből kidobtam, de hátamon
kellett vinni sose látott fájdalmamat,
mely hulló csillag gyanánt égett,
és beszórta hulló hamuval az utam.
Nem fogsz meghalni, nevettek rám,
hiszen elástad a három virágot.
Azóta fáradság nélkül fekszem,
de reggel mintha halottat
őriznék, olyan fáradt vagyok. Ó miért
nem emelitek batyum, hogy
láthassam benne az élő fájdalmat,
és belőle mosakodjam reggelenként?
Barátaim, énekeljetek a három virágról,
mert ebben a dalban rejtőzik puha
párnám! Énekeljetek és csaljátok
homlokomra a szívem, hogy behímporozzák
a dallamok csupa-szárny lepkéi.
A kétnyelvűséggel kezdődött.
Monda az Úr X-nek: Kelj fel és szólj két nyelven és szólíttassál két néven. Hamis neved az igazi, de igazságod ne legyen.
A teremtés e mozzanata kihullott a világból. Kihullása előtt azonban lebegett egy kicsit Szépvíz felett, ezt Becze Antal a sejtésnél biztosabbnak vélte.
— Egy kevés, a kettő sok. Irigyeim sokan vannak. Egy haza kevés, a kettő sok. Kettő a szeretőm micsináljak vele. Becze Antal, Anton Beţe. Kettő a nevem, kettő a nyelvem, tele van a szájam nyelvekkel, nevekkel, névtelenséggel. Én, a kétnevű Anonymus.
— A sírfámon két nyelven áll a két nevem, melyikké legyek? Apám Becze Áron, anyám Zöld Ilona, én Becze Antal Anton Beţe, fiam Beţe Mihai. Holtodban leszel névtelenné, nyelvtelenné, kétnyelvűvé. Két út áll előttem melyiken induljak.
Anton Beţe evilágon nagy utat tett, a belső tájban ért a számvetés.
— Megindult énbennem a teremtés kettőssége, Janus-arcu teremtés kétnyelvűeknek, kétnyelvű sírfelirat kételkedőknek: Feltámadunk Uram, de mindketten?
Kusztos Endre rajza
Édesanyámék négyen voltak testvérek, két fiú és két lány. Egyik húga Orsovára, a magyar határ melletti, Duna-parti városba ment férjhez egy önálló cipészmesterhez. A nagybácsi magyar volt, két gyerekük pár évvel idősebb nálam.
Régi vágya volt édesanyámnak húgát meglátogatni, és többszöri kérésére édesapám beleegyezett, hogy elutazhassunk hozzá. Mivel Dunamenti faluban laktunk, onnan szállhattunk hajóra. Életem első és legszebb vízi utazása másfél napig tartott. Persze, ez nem kabinos út volt, hanem olcsó fedélzeti; mindenki ott ült le a cókmókjával, ahol helyet talált. A hajóállomásokon való megállás, kikötés, elindulás külön élmény volt. Ahogy a matrózok kidobták a vastag kötelet, a parton lévők elkapták, és odahúzták, vigyázva, hogy a hajó oldala meg ne sérüljön; ahogy az emberáradat ki- és beszállt hol a bolgár vagy később szerb parton, hol a román oldalon, mind-mind újdonság volt nekem. Nem is aludtam egész éjjel. Ha nem volt kikötés, néztem a gyönyörű tájat, ha azzal elteltem, órákig bámultam le a kazánházba, és a gépházban figyeltem a gőzgép járását. Arról már volt némi ismeretem. Édesapám gépész lévén, sokszor kellett segítenem, ha valami javításon dolgozott.
Így értünk el a Vaskapuhoz és a Kazán-szoroshoz. Ott igen lassan ment a hajó, mert szirtes volt a meder és csalós. Valamikor Traján római császár is járt ezeken a tájakon a légionáriusaival, ma is őrzi tábla a nevét. Innentől kezdve különösen szép a táj, hiszen a Kárpátok sziklái egészen a Dunába nyúlnak. A sziklából van kivájva az országút is. Szép látvány Orsova előtt az Adakálé-sziget, de erre még visszatérek.
Orsovára érve külföldön voltunk. Nekem már ezért is imponált. Ó, de kedves kis városka volt, tele nyüzsgő élettel! Turbános, bugyogós törökök, bolgárok, szerbek járkáltak utcáin, sok matróz, tengerésztiszt, és estefelé kihívóan kifestett hölgyek, a matrózélet kellékei. Három hétig volt mit bámulni.
Orsovára szombati napon érkeztünk meg, fáradtan és tele élményekkel. Édesanyám és nővérem a nagynénémmel és anyai nagyanyámmal beszélgetett, én meg Etelkával és Vilmossal, az unokatestvéreimmel. Ismerkedtünk egymással, hiszen ez volt az első találkozásunk. Kis unokanővérem tizennégy éves lehetett abban az időben, Vilmos öccse két évvel fiatalabb. Etelka már nagylánynak számított, hiszen édesanyám is férjhez ment tizenhat éves korában. (Édesapám már a harminckettedik évében járt, de hát akkor azt mondták, hogy a lányt érett férfihez kell adni, akinek van élettapasztalata és már kitombolta magát.)
Másnap vasárnap lévén, mi gyerekek szépen felöltöztünk és elmentünk a Duna-korzóra — itt promenade-nak hívják —, sétálni. Nagybátyám háza és műhelye közvetlenül a partra épült, csak az út választotta el a víztől, amelyen nagyobb hajók is feljöttek, mert itt már nagyon mély és több, mint ezer méter széles a Duna. Szemben velünk, a szerb parton álló embereket igen kicsinek láttuk. A következő reggelen is elmentünk otthonról. Sétáltunk egész délelőtt. Már hazafelé tartottunk, amikor több matrózt láttunk kijönni a kocsmából, néhányat tántorogva. Ahogy nézegettük őket, egy idősebb kivált közülük, és dülöngélve felénk indult. A következő pillanatban matrózosan szétterpesztett lábakkal megállt előttem és rám kiáltott: Most megvagy jómadár ! Ezzel lekent jobbról is, balról is egy hatalmas pofont, majd azt mondta: Na, többet nem csúfolsz engem. Unokatestvéreim elszaladtak elmondani édesapjuknak, hogy a részeg matróz Karinak két pofont adott. Nagybátyám szikár, magas, haragos szemű, de egyébként jó ember volt. Kijött utcára néző műhelyéből, és a szemüvegét homlokára feltolva szétnézett. Látta ám, hogy jön az öreg, mögötte meg vagy tíz lépéssel én, nagy búsan, vérvörös képpel. Nagybátyám elébe állt. Mi jogon vágta pofon az én vendég unokaöcsémet? — vonta kérdőre, azzal lemázolt neki két pofont: most már mehet, kvittek vagyunk. A matróz bocsánatot kért, mondván, hogy összetévesztett a nagybácsi inasával, aki mindig csúfolta, és soha nem tudta elkapni. Aznapra elegem volt a sétálásból.
Játékkal, hancúrozással teltek a napok. Én odahaza sokszor fabrikáltam hajókat fából és papírból. Itt is kértem nagybátyámtól egy üres cipősdobozt, és csináltam egy kis kétárbocos hajót, vitorlával. Madzagot kötöttem rá és büszkén mondtam a gyerekeknek, hogy mehetünk vízre tenni a hajót. A nagybácsi háza előtt magas, kikövezett part volt, beton lépcső vezetett a vízre, és a lépcső végén volt egy pallóból készült, körülbelül négyszer négy méteres tutaj, a közepén deszkával körbe szegezett, négyszegletes lyukkal. A nyílás alul ki volt bélelve lécráccsal. Ide hozták a tímárok bőreiket lekaparni és lemosni. Mind a hárman rámentünk a tutajra és én, mutatva, hogy milyen szépen úszik a hajóm, hátrafelé lépegetve vezettem a madzagon, ám egyszer csak vége lett a pallónak, és én a Dunába pottyantam. Ezt látva, a többiek nagy sírással haza rohantak, hogy a Karl belefulladt a vízbe, és így már nem voltak jelen, amikor ijedtemben, halálfélelmemben elkaptam a móló szélére szegezett vékony lécperemet. Habár ott elég gyors volt a Duna folyása, mégis sikerült felkapaszkodnom és villámgyorsan elfutottam a tett színhelyéről. Beszaladtam az oldalutcai kapun, a bokrok alá bújtam, és reszketve az ijedtségtől meg a vizes ruhától, vártam, hogy mi lesz. Gyerekésszel nem is gondoltam, hogy ezzel mekkora galibát okozok. Nagybátyám, nagynéném, anyám, nagyanyám, nővérem mind kétségbeesve, kiabálva kerestek, de nyomomat sem lelték. A szomszédok csáklyával tapogattak a Dunában, persze hiába. Különben is ott a víz több méter mély volt. Jelentették a vízi rendőrségnek, hogy intézkedjenek, és ha valahol megtalálják a holttestemet, értesítsék őket. Senkinek sem jutott eszébe, hogy megmenekülhettem. Sírva tanácskoztak, mi is legyen. Szegény édesanyám a baj tetejében még az apámtól is félt, hogy menjen nélkülem haza?
Mikor már valamelyest megnyugodtak, nagyanyám haza indult. Ő külön épületben lakott. A nagykapu a két ház között volt. Sírva ment át az udvaron és akkor meglátta a kaputól vezető vizes csíkot a földön. Követte a bokorig, széthajtotta és ott talált engem, reszketve, vizesen. Gyorsan hívta a többieket. Meleg vízzel megmosdattak, száraz fehérneműt és ruhát adtak rám, azután el kellett mesélnem, hogy mi történt.
Mint később sokszor, akkor is csak egy kis véletlen mentette meg az életemet, mert ha nincs ott az a léc, menthetetlenül belefulladtam volna a mély vízbe.
Ezután még jó néhány gyönyörű nap következett. Egyszer a nagynéném bejelentette, hogy kirándulunk a közeli Adakalé szigetére. Édesanyám, a nővérem és én keltünk útra vele. Unokatestvéreimet nem vihettük, mert nem fértünk volna el a csónakban. Gyalog mentünk a város másik végébe, ott a Duna-parton turbános törökök vártak utasokra, mert ők foglalkoztak utasszállítással. Nagynéném egy kicsit alkudozott a törökkel, utána beszálltunk. Hát bizony, alig három-négy ujjnyira volt a víz a csónak szélétől, és ettől kissé inamba szállt a bátorság, mert éppen jött egy gőzhajó és az általa keltett hullámokban majdnem elmerült a kis lélekvesztő. Alig mertem szuszogni. Az út körülbelül egy óra hosszat tartott. Amikor partot értünk, a pénzügyőrök vettek kezelésbe minket, hogy mit hoztunk. Adakálé szigetének teljesen török volt a lakossága, bár Magyarországhoz tartozott, a törökök azonban valamiféle területen kívüliséget élveztek. Nekik szabad volt Törökországból vámmentesen édességeket, cukorkákat, rahatot, finom, török dohányt stb. behozni.
A sziget egy édenkert volt, valóságos paradicsom a Duna közepén. Az egész vegetáció haragos zölden virult, csodásan szép fákkal, virágokkal. A szőlők 10-15 centiméter vastagok voltak, a török gyerekek mászkáltak fent a szőlőfákon, amelyekről nagy, hosszúkás szemű, másfél kilogrammos fürtök csüngtek. Nagyon finom ízű szőlő volt.
Nagyon sok látnivaló akadt. Lefátyolozott török nők, szép kis mosch — török templom — a karcsú minaretjével, csupa olyan dolog, amilyet eddig még nem láttam. Bementünk a moschba is. Persze, le kellett venni a cipőnket és az odakészített papucsokba bújtatni a lábainkat, csak így volt szabad belépni. Később, visszaindulásunk előtt egy kis bepillantást nyertünk a mohamedán vallásba. Láttuk fent a minaretben körüljárni a müezzint, aki hangos ilala-ilalával hívta a hívőket ájtatosságra. Az ima nekünk kissé furcsa volt. Leterítettek egy kis szőnyeget és levetve cipőjüket rátérdeltek. Kelet felé hajolva a földet érintették homlokukkal és sűrűn hajlongva valami imafélét mondtak.
A séta és vásárlások után búcsút vettünk a gyönyörű szigettől, és a parthoz siettünk, ahol a mi törökünk türelmesen várt ránk — őnáluk a sietés nem szokás. A csónaknál újabb vizsgálat következett, mert csak bizonyos mennyiségű árút lehetett kivinni vám nélkül. Persze, mindenki eldugott, amit tudott. Hazatérve aprólékosan elmeséltem az unokatestvéreimnek, amit Adakálé szigetén láttam és átéltem.
Édesanyám egy napon bejelentette, hogy most már nagybátyánkat is meglátogatjuk, akinek Prigor nevezetű faluban vegyeskereskedése van. Ez a helység néhány kilométer távolságra volt a szép Herkulesfürdőtől. Édesanyánk már előzőleg írt neki, hogy azon a bizonyos napon és órában küldjön értünk szekeret az állomásra. Előre örültünk az utazásnak, kiváltképpen én. Vonattal nem sokáig tartott, mert Herkulesfürdő nem messze van Orsovától. A vonatból kiszállva nemsokára megtaláltuk az állomás előtt várakozó kocsit. Idősebb román ember invitált barátságosan beszállásra a könnyű paraszt szekérbe. Volt aztán álmélkodás és kérdezősködés, nem tudtam betelni a nekem szokatlan táj szépségével. Mindig alföldön éltem, úgy, hogy a hegyeket és völgyeket csak képekről ismertem, de mi volt az a valósághoz képest! Szerpentinen fel, ugyanúgy szerpentinen le, egyszerűen csodás volt. Még ma, hatvan év után is tisztán eszemben vannak a hegyek oldalán a virágos mezők, arrább a sok alma- és szilvafa, fehérre meszelt törzsekkel. (Mert az volt az egyedüli faápolás, hogy lekaparták, ledrótkefézték a fa törzsét és bemeszelték; természetesen előzően megmetszették a fa koronáját és ezzel ki is merült a gondozás.) Mindenütt szép zöld volt a táj, és a sok kedves mezei virág szemet-lelket felfrissítő látványt kínált, különösen olyan gyereknek, aki ilyen vidéket még nem látott.
A szép út után a fogadtatás kissé hűvös volt, de hát rokonaink hozzánk képest nagyon jómódúak voltak, és így érthető, hogy felsőbbségesen viselkedtek velünk szemben. Én, mint gyerek nem nagyon vettem zokon az ilyesmit — ez a későbbi időben megváltozott, sőt, ahogy nőttem, mindig érzékenyebb lettem —, édesanyámon azonban látszott a nemtetszés és már másnap megmondta, hogy itt nem fogunk annyi időt tölteni, hamarabb hazamegyünk. Nem nagyon örültem, mert az új környezet mindennek ellenére, újdonságaival együtt igen érdekesnek látszott.
Prigor eléggé nagy, tiszta román lakosú falu volt. Környéke dimbes-dombos, hegyes terület, sok gyümölcsfával. Az emberek jókedvűek és elégedettek voltak, igénytelenül éltek és nem is igen vágytak többre. A nagynéniék üzlete volt a faluban az egyetlen bolt, ennél fogva igen jól ment. Nem volt gyerekük, tehát nem sokat törődtek velünk, engem mégis minden érdekelt és ott voltam mindenütt. Szerettem nézni az árúk kimérését és hallgatni az ottani lakosok beszédét, mert más volt, mint a Regátban. Eltorzított magyar és német szavakkal keverve beszéltek románul, sok mindent nem is értettem meg.
Nagybácsink háza téglából épült, elég mutatós sarokház volt, kicsi telekkel. Egy kis raktár is állt mellette, no meg, ami nekem nagyon imponált, a méhes. Egyforma méhkasokkal, mind szürkére festve, tető alatt, minden modern felszereléssel, füstölővel, lámpával, arcmaszkkal. Bent, egy kis helyiségben nagy, gyári, zománcozott, golyóscsapágyon futó pörgető állt, horganyozott kannákkal együtt. Meg volt engedve, hogy a gépet megforgassam. Ez abból állt, hogy jól megperdítve még sokáig ment lendületből. A mézzel, sajnos, elég csínján bánt a nagybácsi. Mellesleg mondva elég zsugori ember volt, de hát azért lett neki vagyona.
Hamar eljött a búcsúzás ideje. Újra szekérre szálltunk és elhajtottunk az állomásra. Orsován még töltöttünk néhány kellemes napot, míg tényleg elérkezett az idő a hazaindulásra. Fájó szívvel hagytuk ott a kedves rokonokat, a szép vidéket és a szabad napokat. Miután a Kazán-szorost elhagytuk, gyorsan haladtunk hajónkkal lefelé a folyón, és egy-kettőre hazaértünk, ahol a csodás kirándulás után elkezdődtek a munkás hétköznapok.
(Folytatás a következő számban)
Kerüli a várost délről a vasút,
Északról őr a zsidótemető.
Magasan fönt a földhöz köthető
Igazság, mely végleg elszabadult,
Csak köröz még fanyar illatokkal
Háló formán száll a tarlók korma,
Milyen bukás kerül velünk sorra:
Elszámol egyszer a sima hivatal.
Jó, mára elég; sunyi gesztenyék,
Lompos platán árnyaihoz mérték
A jussunk, a víz, a víz csak ráadás.
Ha eltűnünk, mint más csodavárók,
Marad-e szemfényvesztésből más ok,
Ki tornyaid közül könyörből kiás.
Nagyszombat este feltámadás után
Velencére gyönge eső esett,
sok árus talján még játszott szimultán
csigázva a pénzes képzeletet.
Ennyi aranyat hogy bírnak a hidak,
a víz miért nem fordul maga fölé.
Nem csodálom; kit indulat lebuktat,
értelmén átcsap a gyilkos kupié,
hogy „egyetlen lét és egyetlen kín van",
hogy míg mártózunk a pénztelen kínban,
nekünk átkozódni gyönyörűség.
Nem ez lesz böjtünk utolsó napja,
értünk Mária sírva fakadhatna,
szárnyas szent céloz ránk, Zrínyi kísért.
Sír utánad fejét lehajtva
A drága hajlék s a benne lakók
De csábít a távol messzi varázsa
S csak emlék marad az otthoni csók
Friss kenyérillat megmelegít
Éveid álmát el ne felejtsd
Mert mindig vár rád sosem feled
Az otthoni ház az otthoni kert
És indulsz utadra szemben a széllel
Amely az úton veled repül
De lelked mélyén titkon a honvágy
Halk hazavágyó dalt hegedül
És hív a nádas hívnak a nagy fák
Hív a kitárult messzi vidék
Hív a méhes zümmögő népe
S távoli dombok az ég peremén
Telnek az évek és régen nincs már
Az otthoni ház s a benne lakók
Nincsen ki várna nincsen ki hívna
S régen kihűlt az otthoni csók.
Páll Lajos festménye
Nagy betonterem, szürke ablakok,
Neoncsövek, mint hosszúra nőtt csillagok
Sejlenek át a por-ködön.
Csattogó óriás gépek között,
Lányok járnak, mint szürkébe öltözött
Elátkozott királylányok,
Fejükön piros kendőből korona ragyog
S közöttük én is ott vagyok,
Egy a sok között.
Húzzuk a kendert, forog a gép,
Lelkünk kiáltja, ebből elég!
De hajt az akarat.
Csak gyerünk, gyerünk, kell a kereset,
S kuporgatjuk azt a keveset
Mit eltékozolt életünkért kapunk.
S míg a fullasztó porban rohanunk,
Titokban arról álmodunk,
Szebb lesz a jövőnk.
Lesz fényes, virágos otthonunk,
Csodaautón járhatunk,
S boldog lesz az életünk.
De sorban múlnak a napok,
Az évek és a hónapok
S mi eggyé válunk a porral.
Nem ragyog már kendő-koronánk,
Szebb napok sem várnak már reánk,
És örülünk, ha látjuk a napot!
Koronás fonógyári lányok,
Szépreményű porvirágok
Ez lett az életünk!
Gyermekkoromban sokat voltam öregapáméknál, mert ott mindig zajlott az élet. Sokan voltunk, és sokan jártak oda, ki ezért, ki azért.
Egy nagyon meleg júliusi napon mondja öregapám, hogy kimönyünk a furival fattyé a kettős táblába, elhozzuk a teheneknek haza. Általában hosszú fehér gatyát hordott, féllábszárig felgyűrve, előtte kék kötőt; az alján csomót kötött. Az ing végig begombolva, de az ujját félkarig felhajtotta, no meg az elmaradhatatlan fekete kalap, ami igen-igen fakó volt már. A dohányt és pipát midig magánál hordta egy harisnyaszárba bekötve, a pipát meg bedugta a kötője madzagjába. Nos, befogtunk és indultunk. Öregapám azt mondta, ha átérünk a sorompón, majd én is hajthatom a lovat. Nagyon örültem neki, mikor a gyeplőt a kezembe adta. Rám parancsolt, hogy szalajtatni nem lehet, mert rá akar gyújtani. Elővette a felszerelést, megtömte a pipát. Mikor ez megvolt, elővette a követ (igazi jó, kemény, vasúti kő), az acélt, ami egy reszelődarab volt, no meg a taplót, és elkezdett csiholni. Többször is összeütötte, én meg élveztem, hogy milyeneket szikrázik, míg végül a tapló megparazslott, akkor gyorsan rányomta a dohányra, és elkezdte szívni-szívni, no, aztán egy nagy szippantás után látom, hogy fújja a füstöt.
— Most már szalajthatsz egy kicsit. — Hát én annak igazán örültem, de a ló nem akart szaladni. Akkor az ostor hegyével a ló hasa alá csapott, és már szalajtattunk is. Aztán megint lépésben mentünk, hát egyszer csak emelni kezdi a ló a farkát.
— Na most mi gyün? — mondja öregapám — mindjárt potyognak a lógómbócok. Látod, ezt nem sok állat tudja megcsinálni, hogy menet közben végezze a dolgát.
A régi kettős tábla Óföldeáktól is igen távol esett, mire odaértünk, jó meleg lett. Az átalsó szomszéd tanyája ott volt szemben velünk. Egy tapasztott tanya volt, de meszet nemigen látott, olyan Pató Pál féle hely volt, de tehén legelt, meg sok baromfi szaladgált a tanya körül. Öregapám a lovat a kocsi oldalához kötötte, és raktuk a kocsira a fattyat. Mikor már majdnem végeztünk, jött a tanyatulajdonos, Nagy Pál Péter bácsi. Mindenkivel nagyon szeretett beszélgetni. Az egyik karja súlyosan sérült a háborúban; vastag, kemény bőrtok tartotta a könyökén fémcsuklóval, úgyhogy kicsit tudta használni. Látta, hogy nagyon melegem van, rám szólt:
— Te gyerök, nem akarsz önni egy kis aludttejet? — én meg csak néztem, hol van az aludttej, a tehén jóval arrébb legelt. Akarok én, mondtam. Bement a tanyába, és hozott egy kanalat. Gondoltam, ugrat az öreg. Odament a kúthoz, megfogott egy madzagot, és húzta a kútból felfelé, majd szép óvatosan kiemelte a zöld köcsögöt, tele aludttej-jel.
— Na ögyél, ha jólesik! — Hát bizony én ettem akkora kanállal, amennyi csak ráfért. Jó hideg volt, a két öreg meg bazsalyogva nézte, hogy még a hasamra is csöpög az aludttej.
— Na, aztán mosd meg a hasadat, mert megesznek a legyek — mondja Péter bácsi.
Meg is mostam a kútnál. Köszöntem, és indultunk haza. Öregapám a szokásos szertartást végezte a pipájával, a ló csapkodott a farkával, hajtotta a legyeket, azok meg mindig a lábam szárára repültek. Egyszer csak azt mondja öregapám:
— A lábad nem mostad mög, rácsöpögött a savó, azért lepnek úgy.
Ezt a köcsög aludttejet sohasem fogom elfelejteni.
Antal Imre rajza
|
|