|
|
A makói József Attila Múzeum márciusban füzetsorozata 100. számának elkészülését ünnepelhette. Éppen fél évszázad kellett ennek a ritka jubileumnak az eléréséhez, s ez idő alatt A Makói Múzeum Füzetei sorozat változatos tematikával, esztétikus kiállításban megjelenő opusai országos viszonylatban is ismert és számon tartott művekké váltak. A sorozat elindítása Péter László érdeme. Amikor 1952-ben múzeumigazgatóként Makóra került, nyomban hozzákezdett az első füzetek kiadásának megszervezéséhez. Rövid makói igazgatósága idején három opus jelent meg. Amikor 1954-ben elkerült Makóról, ez egyúttal az éppencsak elindított sorozat halálát is jelentette, mivel az 50-es évek második felében a makói múzeum előbb visszafejlesztésre, majd megszüntetésre ítéltetett.
Néhány év múltán ugyan sor került az intézmény újraélesztésére, azonban szervezett múzeumi élet és tevékenység csak 1964-től, Tóth Ferenc igazgatói kinevezésétől kezdve folyt. Még neki is öt évre volt szüksége ahhoz, hogy megteremtse a félbehagyott füzetsorozat újraindításának feltételeit. Éppen negyedszázadon át — a 4-től a 75. számig — volt a múzeumi füzetek szerkesztője (és számos mű szerzője). Tőle 1993-ban a fiatal múzeumigazgató, Halmágyi Pál vette át a szerkesztést és azóta ő jegyzi a sorozatot.
Az évek során többször változott a füzetek külső kiállítása, míg kialakult a 40. számtól követett ízléses, színes borítós, emblémás megoldás. Az eddigi opusokban mintegy félszáz szerző dolgozata jelent meg, általában 500-1000 példányban. Mivel a terjedelmi kötöttségek nem teszik lehetővé a minden műre kiterjedő komplex bemutatást, ezért mindössze a legjellemzőbb munkáknak tematikus csoportosításban történő ismertetésére szorítkozunk.
A múzeumi füzetek döntő többségében Makóval kapcsolatos témájú művek kerültek kiadásra. A történeti munkák közül első helyre a hézagpótló igénnyel megjelentetett három XIX. századi városmonográfia (közülük kettő reprint megoldásban) kívánkozik. Mind Szirbik Miklós (22. számú füzet), mind Reizner János (40.), mind pedig Borovszky Samu műve (63.) a Makó múltjával kapcsolatos ismeretek és adatok gazdag tárháza.
Az egyedi témák közül — időrendi sorrendben — Makó mint hódoltsági terület a XVI. században (64.), Az úrbéri küzdelmek kezdetei 1778-1805 (70.) valamint a Makó úrbéri térképei (58.) vezeti a sort.
Az 1821-es árvízről (9.), illetőleg Giba Antal belterületi (51.) és szállásföldi felméréséről szóló (57.) dolgozatok képviselik a XIX. századot.
Jelentősek a XX. századi eseményekből válogatott témákkal foglalkozó tanulmányok is. Makó 1919-es francia (38.), illetőleg román megszállásáról (43.), vagy a terroristák 1919-1921 közötti peréről (96.) készített dolgozatok sok új adattal gazdagítják az ismereteket. Csanád vármegye közigazgatás-történetének egyik érdekes epizódját ismerteti Az utolsó (1939-es) hagyományos főispáni beiktatás Makón című, számos képpel illusztrált füzet (79.). Az 1944-es makói eseményekkel a váro-sért és környékéért vívott harcokról szóló (65.), valamint egy szovjet híradós tiszt feljegyzéseit tartalmazó kötet (56.) foglalkozik. Megtalálhatók a sorozatban olyan fontos témák feldolgozásai is, mint a Makó igazgatásának történeti formáit (5.), vagy a város településtörténeti vázlatát (14.), illetőleg társadalomrajzát (27.) közreadó munkák.
A várostörténeti művek között nosztalgiát keltő összeállítások — Régi idők -régi emberek (18), Írások a régi Makóról (36.) — is találhatók. Szervesen illeszkednek a makói témájú füzetek sorába az olyan dolgozatok, mint az egykori vármegyeháza épületéről (6.), a makói házakról (30., 74.), temetőkről (71., 83.), a marosi révről és hídról szóló (19.), vagy az utcanevekkel foglalkozó (37., 72.) írások.
Több füzet anyaga kapcsolódik a makói hagymához kötődő kutatások eredményeihez (4., 26., 49.), mint ahogyan egy jellegzetesen helyi témát taglal az úgynevezett talicskaperről szóló összeállítás (8.).
Helyet kaptak a sorozatban iskola- és művelődéstörténeti témák is. így — többek között — a tanyasi iskolákról (31.), az utóbbi évtizedben újjászervezett egyházi oktatásról (82.), az eszperantista mozgalomról (21.), a munkásdalos kultúráról (29.), a műkedvelő színjátszás történetéről (94.) jelent meg múzeumi füzet, s ide sorolható a makói hírlapok és folyóiratok bibliográfiájának összeállítása (10.) is.
Gazdag és sokszínű füzetanyag foglalkozik a Makóhoz kötődő politikusok, írók, költők, művészek életének és munkásságának, a városhoz fűződő kapcsolatának bemutatásával és értékelésével. Így például Erdei Ferenc (39., 44., 50., 52., 53.), Könyves-Kolonics József (42.), Pulitzer József (46.), Dobsa Lajos (13.), Juhász Gyula (3.), József Attila (1., 16., 88.), Espersit János (23., 93.), Hollósy Kornélia (41., 67.) Torma Imre (78.), Vén Emil (35.) szerepel ebben a körben.
Megkülönböztetett figyelmet érdemel az a két füzet (pontosabban tanulmánykötet), amellyel Tóth Ferenc nyugalmazott múzeumigazgatót, Makó város díszpolgárát, a múzeumi sorozatnak negyed századon át szerkesztőjét 60. majd pedig 70. születésnapja alkalmából köszöntötték kollégái, barátai (60., 90.).
Igen jó ügyet szolgál a sorozat a Makón rendezett emlékülések (Juhász Gyula, Erdei Ferenc, Giba Antal, József Attila, Espersit János), valamint az utóbbi években rendszeresen sorra kerülő Honvéd emléknapok előadás- és fényképanyagának közreadásával.
Jóllehet a múzeumi füzetek döntő többségében makói témák kerültek publikálásra, azért a sorozatban a környező községekkel kapcsolatos feldolgozások is találhatók. Így Földeák népéletéről (28.), az óföldeáki erődtemplomról (81.), Apátfalva néprajzáról (66.), Nagyér (Nagymajláth) történetéről (62.), valamint a magyarcsanádi lengyel katonai menekülttáborról (99.) — az utóbbiban magyar és lengyel nyelven — olvasható értékes tanulmány. A Makó környéki ráolvasásokat, hiedelmeket, népi imádságokat és Krisztus-legendákat közreadó füzetek (45., 48.) anyagát 14 községből; míg az I. és II. világháború hőseinek, áldozatainak névsorát és a kegyeleti emlékművek adatait (89.) 17 helységből gyűjtötték össze.
Ilyen előzmények után érkezett el a sorozat a jubileumi 100. számhoz. A rendkívüli alkalomra egy mind tartalmában, mind pedig kiállításában különleges füzet emlékeztet. Halmágyi Pál összeállítása Csanád és Torontál vármegyék tisztségviselőit (1779-1944) mutatja be. Kellemes meglepetésként a füzet teljes anyaga műnyomó papíron, a portrék és címerek pedig színes kivitelben jelentek meg. A bibliofil igények kielégítésére a kiadványból 50 számozott példány is készült.
Kívánjuk a Makói Múzeum Füzetei szerkesztőjének és szerzőgárdájának, hogy közreműködésükkel ez a színvonalas, változatos tartalmú, szép kiállítású sorozat mielőbb újabb jubileumokat érjen meg.
Varga Mátyás metszete a régi múzeumról
Készülőben a monográfia újabb kötete
A Makói Monográfia soron következő történeti kötete 1849-től 1920-ig öleli föl a város történetét. Ez a munka olyan korszakról szól, amiről a nagy összefoglaló munkákban, Reizner János és Borovszky Samu földolgozásában még utalás sem található. Hiába lapozzuk a bibliográfiákat, részlettanulmányok sem keletkeztek a korról. Tulajdonképpen ez a hetven év fehér folt a város történetében.
Makó múltjának talán ez az időszak az egyik legszebb korszaka. A város gazdasága ugrásszerűen fejlődött, hagymánk világhírre tett szert. A társadalomban olyan paraszt-polgári fejlődés bontakozott ki, amely az Elbán innen valóságos csodának számított. A 48-as eszméket követve jelen voltunk az ország politikai küzdelmeiben. Közlekedés terén híd, vasút épült. Az urbanizálódás is nagy lépéssel haladt előre: artézi kutakat fúrtak, csatornáztak, általános lett a villanyvilágítás, megjelent a telefon. A közigazgatás a polgárosodás igényeinek megfelelően alakult. Fölszámolták a betyárvilágot, helyreállt a közrend és a közbiztonság, kiépült a tűzvédelem. Az ipar szerkezetileg átalakult, differenciálódott a kereskedelem, megszülettek az első pénzintézetek.
A művelődés terén meghatározó szerepük volt a kis és nagy egyházaknak. Kiépült az óvodáktól a főgimnáziumig az igényeknek megfelelő oktatási rendszer. Maradandó értékű építészeti alkotások létesültek. A közgyűlési termeket történeti arcképek festményei díszítették. Nyaranta színtársulatok leltek itt otthonra. Megalakultak az első sportegyesületek. Értékes történeti monográfiák készültek. Újságok jelentek meg. Zenei és irodalmi élet bontakozott ki.
A kötet koncepcióját Szabó Ferenc nyugalmazott megyei múzeumigazgató dolgozta ki. Lektora Péter László nyugalmazott egyetemi tanár. A kötet szerzői: Domokos László nyugalmazott könyvtárigazgató (könyvtártörténet), Forgó Géza könyvtáros (agrárgazdaság), Halmágyi Pál múzeumigazgató (I. világháború, forradalmak, idegen megszállás), Huszár Szabolcs gimnáziumi tanár (ipar, kereskedelem), Marjanucz László tanszékvezető docens (közigazgatás, városgazdálkodás), Marosvári Attila történész (iparostanonc oktatás), Orbán Imre muzeológus (kisebb egyházak) Papp János nyugalmazott főiskolai tanár (színészet), Rozsnyai János történész (egyletek, parlamenten kívüli szervezetek), Schmidt József levéltáros (hitelügy), Szabó Ferenc nyugalmazott megyei múzeumigazgató (abszolutizmus kora), Tóth Ferenc nyugalmazott múzeumigazgató (oktatás, parlamenti küzdelmek, urbanizáció, településszerkezet, közlekedés, történeti egyházak, művészetek, könyvkultúra), Urbancsok Zsolt történész (földbirtokviszonyok). A nyomdai munkálatokat a Dornbach-Magony nyomdában végzik.
A hatszáz oldalas kötet mondanivalóját mintegy százötven kép és térkép illusztrálja. A monográfiát a Makói Nap keretében mutatják be.
Horthy Makón
Nemcsak az újságíróra, de olykor a helytörténet búvárlójára is vonatkozik az a szólásmód: a téma az utcán hever.
Forgó Géza, a makói múzeum könyvtárosa az intézet adattárában elhelyezte annak az emléktáblának a fényképét, melyet a megyeházán 1927-ben lepleztek le. Nem szándékozott ő akkor egy kis makói Horthy monográfiát írni, csak utána nézett a levéltárban és a korabeli újságokban az emléktábla keletkezésének. Ebből egy önálló cikk kerekedett. Az emléktábla szövegéből megtudta, hogy Horthy Miklós az ideiglenes katonai megszállást követően 1920 augusztus 20-án járt Makón. Erre fölgöngyölítette ennek a históriáját is. Ebből egy újabb önálló cikk keletkezett. Arról már tudott, hogy az I. világháborús hősi emlékmű leleplezésén 1929. október 29-én városunk díszvendége volt a kormányzó. Erre akkor az ország is fölfigyelt: beszédét közvetítette a Magyar Rádió, és filmhíradó készült az ünnepségről. Miután elmélyült kutatással ezt a harmadik fejezetet is elkészítette, szerzőnk számára már kezdett izgalmas témává válni a makói Horthy-kutatás. Kézenfekvő volt, hogy földerítse a Horthy-park keletkezését és a belvárosi református templom Horthy-harangjának históriáját. Kutatása azzal vált teljessé, hogy alapos munkával föltárta a megyei és a városi közgyűlés által megfestetett Horthy-képek történetét is. Így szélesedett a témakör monografikus feldolgozássá. Külön dicséret illeti a szerzőt, hogy munkáját igen gazdagon illusztrálta.
Forgó Géza erénye az alaposság. A témát minden oldalról körüljárja, lelkiismeretesen és gondosan számba veszi a forrásokat. A Horthy-kötettel helytörténeti kutatót avatunk.
Napjainkban szokatlannak tetsző utat választott a fiatal festőnő; a régi mesterek és a száműzött szépség megszállottjaként, idejétmúltnak kikiáltott műfajokban alkotva fest portrékat, csendéleteket, és mégis úgy tűnik, régimódi piktúrájával megelőzi korát. Olyan időket élünk ugyanis, amelyekben a szabadosság mindent elöntő szennyáradatával, a közönség mélységes megvetését kifejező, gátlástalanul sokkoló művek dömpingjével szemben már-már a konzervatív alkotások számítanak lázadónak. A nihilt propagáló posztavantgard mesterkedések között hovatovább a hagyományokhoz visszanyúló művész képviseli a harmadik évezred új élcsapatának szellemét.
A művészetnek deklarált zsibvásártól megcsömörlött Sonkodi Rita elegáns régiségboltjának mesterei a múzeumok művészei. Például Chardin, a polgári életeszmény XVIII. századi képviselője, akinek tompa ezüstjei, hideg okkerei, tört fehérei mindegyre visszatérnek festményein, csakhogy az ezredforduló művésze mindazt tudja már, amit Chardin még nem ismerhetett, és a klasszicizmusba hajló kései rokokó világot átszínezi a képkivágások, pókhálós, repedezett, összekarcolt felületek huszadik század eleji, a régies közegben izgatónak ható modernsége, mint az Aranyidő zsebóráján, vagy a fűzős képeken (Feslett fűző, Fűzőbe zárva). Másutt még messzebbre nyúl vissza; a Lili első ruhatára egymás fölé aggatott darabjai — főkötő, ruhácska, kissé csámpásra koptatott, apró cipők — sötétbe ágyazott meleg vöröseikkel, ezüstös fehéreikkel — a németalföldi barokk életképek rokonai. Keletkezésük idejére csak egymáshoz való tartozásuk, vagy inkább egymástól és viselőjüktől való elszakítottságuk — elidegenítésük — utal.
Első látásra a kiállított festmények zöme mintha az előző századforduló idejéből maradt volna itt, annak kissé fülledt atmoszféráját, a szó szoros értelmében vett polgári levegőjét árasztja, nem titkolt nosztalgiával. A művész látható örömmel fedezi föl a nagyszélű kalapokat, lenge fátylakat, halcsontos midereket, ezüst zsebórákat, régi fotográfiákat, egy groteszk velocipéd és egy nagykerekű babakocsi küllőit, régvolt tárgyak költészetét, sőt, a bennük rejlő drámai lehetőségeket is, mint a cipős festményen (Párban) és a két fűzős képen, amelyeken különböző lelkiállapotokat, a nyugodt boldogságot és a pusztító szenvedélyt képes egyetlen ruhadarab segítségével megmutatni. Sonkodi Rita ezen az ingoványos talajon is meglepő biztonsággal közlekedik. Általában sikerül elkerülnie a festészettől idegen irodalmiasságot vagy az ilyen témáknál mindig fenyegető érzelgősséget, és azok a művei a leghatásosabbak, amelyek mögött érezni az érzelmi kötődést tárgyához (Aranylakodalom, Párban, Dédapám halála).
Idealizált női portrék sorozata (Léda, Hanna, Blanka, Fátyolos tekintet, Keserédes barátnő ) illusztrálja, hogy milyen nagy hatást tett a művészre a szecesszió. Ezeket a huszadik század elejét felidéző, korhű, és éppen ezért kissé mesterkélt alkotásokat tiszta rajz, nagyfokú dekorativitás, rafináltan kimódolt, elbűvölő — például ezüstszürke-fáradtrózsaszín — színvilág jellemzi, azonban hiányzik belőlük az a hajszálnyi távolságtartás, amely a művész múltidéző művein mintegy idézőjelbe téve állítja elénk a régi tárgyakat vagy a régi mesterek stílusát.
A tárlat egységes arculata a nagy műgonddal összeválogatott, régi rámáknak is köszönhető. Ezek mindegyike önmagában is felidézi az előző millennium, és az utolsó békeévek hangulatát, nagy-és dédanyáink hálószobáinak kettős arcképeit az egymás mellé állított ágyak fölött, a tojásdad, arany blondelkereteket a szalonok falán és bennük az ódon metszett tükröket, amelyek ilyen keretekbe zárva mutatták meg tulajdonosaiknak azokat a képeket, amelyek a kései utód tábláin újból felderengenek.
Sonkodi Rita művészi világát azonban újabb áramlatok is megérintik jobb híján csendéletnek nevezhető festményein, ahol az eredeti méret sokszorosára növelt gyümölcsök, kilépve önmagukból, emberi szituációk, hangulatok, lelkiállapotok megtestesítőivé válnak. Ezek a, makói kiállításának legjavát adó, érzékletesen megfestett képek az ember és természet összetartozásának új dimenzióját nyitják meg a néző előtt, ártatlan, derűs, bűnbeesés előtti, paradicsomi erotikájukkal, és kifejezik az ezredforduló emberének sajátos világlátását is. Konkrétizáló címeik — Őszutó, Körtevonzalom, Három grácia, Együtt a paradicsomban — ellenére nagyon is mély, mondhatni egyetemes mondandót hordoznak. Különböző korok gyümölcsábrázolásai ugyanis mintegy magukba sűrítik az ember és az érzéki, tapintható világ viszonyát, amely viszony csak azóta létezik, mióta megszűnt azonosságunk a természettel, mióta kiszakadtunk belőle. Így lett a gyümölcs a középkor spirituális szemléletében tiltott gyümölccsé, a reneszánszban az újra diadalmaskodó életöröm, a barokkban a státusz, a polgári jólét szimbólumává; a gyilkos huszadik század pedig egyszerűen száműzte képét — az emberével együtt — a kiállítótermek falairól. Sonkodi Rita birsalmái, körtéi, paradicsomai a Nitsch- és Serrano-féle torzulásokkal szemben szépségükkel, életigenlésükkel, mitizáló felfogásukkal az életre, az emberiség jövőjére mondanak igent. Ezek a művek a művész oeuvre-jében is fontosak. Kimozdítják abból a másodlagos, virtuális világból, amelynek festői motívumkincse véges, míg a természeté végtelen.
S
Sonkodi Rita: Fűzőbe zárva
Sonkodi Rita: Dédapám halála
|
|