|
Nem félek a haláltól, mondta és keze visszahullott a paplan selymére. Kórházból ki, kórházba vissza; tudta, hogy menthetetlen, de szépsége nyomait az ágya körül ólálkodó kaszás nem tudta letörölni arcáról. Csak fülbevalói hiányoztak, a nagy aranykarikák, mert parányi súlyukat is soknak érezte. Ha élt volna a festő, fehérrel festette volna meg utolsó képmását, fehérrel, fehér alapra, oly áttetszővé vált. Már lélek volt, és csak az emlékek horgonyozták a földhöz. Volt mire emlékeznie.
Amikor megismertem — túl első, hamvas fiatalságán, de még mindig virágzóan — rakoncátlan szőke hajával, fülében az aranykarikákkal, amelyek minden mozdulatára megrezzentek — irigységgel vegyes csodálattal néztem rá, a múzsára, az esetlen, csontos térdű kamaszlányok őszinte ámulatával. Férje, a festő, párnákkal feltámasztva ült az ágyban, nehezen lélegzett, és lázasan beszélt jövendő terveiről, festményekről, tárlatokról, ő pedig elborult arccal állt az ajtóban, és fiacskái ijedt szemekkel leselkedtek a szoknyája mögül. A sarokban festőállvány, félig kész képpel, körben a falakon régebbi művek, közöttük az ő portréi is. Egyiken szilvakék kabátot viselt, mályvaszín szövettel bélelt csuklyával, és a száradó olajfesték, terpentin, dammár lakk finom párája úgy lengte körül, mint tömjénfüst a régi szentképeket.
Az ágy túloldalán Szilágyi Géza állott, a szánalmát mogorvaság álorcája mögé rejtő orvos-mecénás, makói művészek nagylelkű támogatója, s amíg hallgatta a festőt, szórakozottan, mintha csak véletlenül tenné, megérintette csuklóját, kihagyó pulzusát figyelve. Megfog halni, mondta, amikor már hazafelé jöttünk a Bajza utcán és apám rábólintott. Latin szavakat, orvosi szakkifejezéseket mondtak egymásnak, hogy leplezzék tehetetlenségüket. Igazuk lett, néhány hónappal később megláttam Ankát feketében. (Akármit megtettem volna érte, mondta a festőről fél évszázaddal később. Húsz kilométereket biciklizett az utolsó napokban piócákért, amelyekkel a haldokló szenvedését próbálta enyhíteni. Hajszolta magát a poros dűlőúton és arra gondolt: ó, ha még egyszer az életben végigmehetnék vele az utcán!)
Azt a kapucnis tavaszi kabátot a legjobb makói ruhaszalonban, Bauer Zsuzsánál vásárolták, egy festmény árából, 1946-ban, a háború után. Akkor még fent ragyogott a festő csillaga. Anka ebben ült modellt esténként, amikor lefektette a gyerekeket, lámpafényben, kissé fáradtan, de boldogan. Nem ez volt az első róla készült képmás, nem is az utolsó, de ez lett mind közt a legjobb. Festője, Dehény Lajos réges-rég halott. Anka nélküle élt le nyolcvankét esztendejéből ötvenet, nélküle nevelte föl fiaikat, nélküle lett bölcs és öreg s most elment ő is, a múzsa, a köpeny egykori viselője, ám a festmény, amelyen a mályvaszín szövettel bélelt csuklya alól kibuggyannak szőke fürtjei, megőrzi őt örökké fiatalnak. Vita brevis, ars longa. (Az élet rövid, a művészet hosszú. És bár a szilvakék köpeny eltűnt a huszadik század feneketlen rongyos zsákjában az ifjúsággal, szegénységgel, munkával, magánnyal és fájdalommal együtt, a halott festő szerelme még a ravatalon is úgy borult Ankára, mint egy meleg kabát.)
J B T
|