|
|
Miként a nyáresti szellő, úgy elillant ez az év is, melyet a köz akaratából Kossuth Lajos emlékének szenteltünk.
Az év, mellyel a nemzet emlékezetét akartuk felfrissíteni, s valljuk be őszintén, kicsit a lelkiismeretünket is fehérebbre mosni, hiszen nagyon sok apró bűnt halmoztunk fel a léleknek ezen a kis csücskén is. Lelkiismerete ugyanis mindenkinek van, csak sokan nem veszik észre, vagy nem vallják be, hogy észrevették, vagy nem akarják tudomásul venni.
Márpedig, legyünk most mi a kis suszterinas, aki ki meri kiabálni, hogy a király meztelen, ismerjük be, hogy ünnepeink elszürkültek, hiányzik méltóságuk, hiányzik az ünnepvárás feszültsége, az ünnep méltóságának öröme. Sajnos így vagyunk, voltunk(?) valamennyi nemzeti ünnepünkkel.
Igaz, kevés olyan nemzet van, melynek ennyi ünnepe lenne. Amely ennyi áldozattal, önfeláldozással, másokért vívott küzdelemmel büszkélkedhetne. Mindegyik méltó a nemzethez, s mindegyik kissé elfeledett. Kelet és nyugat határán élni, szerencsét, kitartást, bátorságot, önfeláldozást követelt évszázadokon át, s ez a különleges helyzet, évszázadokon át szinte ontotta a hősöket, mártírokat, a sors kitüntetettjeit, ámde leggyakrabban áldozatait. Ezeknek tisztelete, becsülete, emléke szürkült el a XX. század végére, s nagy öröm, hogy most az új század hajnalán megkíséreljük emléküket újjá éleszteni.
Még emlékszem gyermekkorom március 15-i ünnepségeire, amikor már ibolyát szedtünk a Duna-parti dombokon, s az ünnepségen térdzoknit vehettünk, levethettük a combig érő, utált patentharisnyát, fehér ingünket borító kiskabátunkra kitűztük a kokárdát — amit a franciákon kívül csak a magyarok ismertek Európában — és cinegehangunkon lelkesen énekeltük, Esik eső karikára ...
Nosztalgia ide, nosztalgia oda, igenis fel kell támasztani azt a hitet, amely a nemzeti ünnepeken az ország egész lakosságában buzgott. Ha sikerül, újjászületik nemzeti önbecsülésünk, az immár fél évezredes nemes gondolat, „egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalóak", ismét élni fog elménkben, szívünkben.
Nos, Kossuth Lajos személye, szellemi varázsa, példája csak erőt, hitet adhat e nemes szándék véghezviteléhez. Ő az a példa, mely tagadja a több mint kétezer éves, Ubi bene ibi patria féligazságot, avagy félhazugságot. Ahol jó, ott a hazám helyett azt mondta: Ahol a hazám ott jó.
Az istenek nem adták meg neki a lehetőséget, hogy élete második felét hazájában élhesse. A turini remete háza zarándokhellyé vált, ő lett a nemzet lelkiismerete, bizodalma, reménye. Nélküle, a Kasszandra levél ellenére nem lett volna kiegyezés, ő volt Európa egyik nagyhatalma számára a lelkiismereti határ, eddig, s ne tovább. Széchenyit elpusztították, őt nem merték.
Lett a magyar szabadság elpusztíthatatlan szimbóluma, s az is maradt, mindmáig az. Ércnél maradandóbb emlékmű bátorsága, okossága, kitartása, hazaszeretete. Nemcsak a magyarok, hanem a németek, britek, s az új világ új szemléletű, erkölcsű polgárai számára is az lett, számunkra pedig példa, hogy nem az olcsó siker útját választotta, hanem a száműzetés keserű kenyerét, a haza hasznát tartva szem előtt.
Konföderációs tervei most, százötven év multán valósulnak meg, talán többet is tudhatna Európa arról, hogy ahova most törekszünk, azt másfél évszázaddal ezelőtt, már kitalálta valaki. Csakhát akkor is ellenünk volt mindenki a környéken, a maguk szemével nézve, s vélve, jobb lesz nekünk, ha elvesszük a másét. Persze nem így lett, ámde nem érdemes a múlt kínjain borongnunk, várjuk a rég remélt jót, törekedjünk a megérdemelt szebb jövő felé.
Teljes szívvel érezzük át közös ünnepeink áhítatát, adjon példát a márciusi forradalom vezérének sorsa, „ki a nemzet sorsába vetett hitét elveszíti maga is elveszett." Aki bízik, előbb utóbb a győzelem babérját viselheti.
Legyen példa mindenki számára ez az esztendő, s igaz ugyan, hogy Kossuth Lajos az a magyar férfi akinek az egész világon megtalálható kőbe, avagy bronzba álmodott alakja, hiszem, hogy igazi emléke bennünk, a nemzet szívében él tovább.
Kívánom, hogy legyen szerény, de őszinte ünnep — éppen a Kossuth év tanúságai nyomán — minden megemlékezés, melyet mai világunkat létrehozó nagy elődeink emlékének szentelünk.
Kossuth-bankó
A nagy múltú, küldetést teljesítő Makói Művésztelep ez évben is, immár tizenkettedik alkalommal, betöltötte hivatását: fizikai és szellemi otthont adott tizenhét Kárpát-medencei képzőművésznek, akik közül tizenöten — önhibájukon kívül — jelenlegi határainkon túlról érkeztek. Hagyományaihoz híven az idei művésztelep résztvevői is egy szép, jelmondatba tömöríthető témakör, gondolat, eszmerendszer köré csoportosították munkájukat, de mondhatjuk úgy is, hogy ezzel váltották ki ihletüket, ettől ösztönözve alkották meg látomásaikat. Ez a jelmondat, ez a gondolat, pedig a következő: Testvéreink a fák! Szép, fölemelő, alkotásra késztető eszme, akárki találta ki, méltó a Makói Művésztelep értékrendjéhez. És méltó a magyar művelődéstörténet szelleméhez, hiszen költészetünkben, képzőművészetünkbe, népművészetünkben, balladáinkban, hiedelemvilágunkban lépten nyomon megtalálható a fa — a falevél, az ág, a lomb, az erdő —, akár mint szimbólum, akár mint az alkotás tárgya, akármint ihletője. Szép és elgondolkodtató tehát a mottóként választott jelmondat. A kérdés csupán az, hogy igaz-e.? Testvériségben élünk-e mi, emberek a körülöttünk élő fákkal? Lehet-e ezt a kapcsolatot testvérinek nevezni? Hiszen évezredek óta mást sem teszünk, mint irtjuk, Káinként pusztítjuk testvéreinket, földünk fáit, erdőit. „A fejsze a fák tövére vettetett" — ezzel a találó szólással lehet kifejezni a testvéreinkhez való kapcsolatunkat. De hol vannak már a fejszés idők, hiszen a mai motorizált erdőirtás, iparszerű fafeldolgozás borzalmas szörnyetegként falja, habzsolja erde-inket. A Földközi-tengert körülvevő kopárság évezredes, a Kárpát-medence egyre veszedelmesebb árvizei évszázados erdőirtások következményei, a trópusok esőerdőinek pusztítása pedig néhány évtizedes nyoma ennek a felemás, egyoldalú testvériségnek.
Bizony, Tisztelt Barátaim, a fákkal való testvériségünk — valljuk be őszintén — legföljebb a közelmúltbeli Nagy testvér hozzánk való kapcsolatához hasonlítható. Az ember lelketlen, szakszerűtlen, önpusztító erdőirtást, testvérgyilkosságot folytat, s ha az erdőket földünk tüdejének nevezzük, akkor meg kell mondanunk, hogy egyre inkább tüdőbajos ez a sárgolyó. Az ember azonban — szerencsére — kétszínű, sőt talán többszínű — lény. Nemcsak gyilkol, nemcsak pusztít, nemcsak vágja a fát, hanem otthonába fogadja, megénekli, megfesti, dalaiba foglalja, oltárára is állítja — vagyis ünnepi és hétköznapi varázslataiban is felhasználja. Talán ugyanaz az ember, aki kenyérkeresetként tarra vágja egy egész hegyoldal erdejét, pihenésképpen áttört palóc padtámlára, vagy székely kapulábra faragja nagy-nagy szeretettel és művészi érzékkel ugyanazt a fát, makkostul, mókusostól. Persze a művészek által teremtett fák nem ugyanazok, amiket kivágtak. Többek és kevesebbek is annál, úgy is mondhatnánk: az elpusztított fák égi másai ezek, lássuk hát miként élnek testvéreink a fák, ebben a földöntúli, teremtett világban, a szellem világában.
Itt van mindjárt a szó, amivel — mint tudjuk — ősidők óta mágiát folytathatunk, ezzel idézzük meg magát a tárgyat, vagyis a valóságot. Fa szavunk — nyelvészeink szerint, a lelkük rajta — finnugor eredetű, első írásos említése 1055-ből való. Származékai rendkívül sokfélék, ami mutatja, hogy környezetünknek, érzelmeinknek, gondolatainknak — egész életünknek milyen fontos alkotóelemei a fák: Az Erdélyi Szótörténeti Tárban 250-nél több fával kapcsolatos szóösszetételt számoltam meg, s talán nem véletlen, hogy az első, 1585-ből való okleveles szereplése egy panaszlevél, amit tilosban való favágás miatt írtak. Lássunk hát néhány fás szót: faásó, faaszalás (szárítás), facsákány, faeke, fakalán, fakilincs, fakulcs, faláb, fanyereg, fapalack, fapotyoló, faszemöldök, favég, favirág — és így tovább. S ezek még csak a fa szónak az anyagi világba tartozó származékai. De itt vannak még az átvitt értelemben használtak, mint például a fásult, a fabatka, a fafejű, a fajankó, a faköpönyeg, a fakutya, a faolaj (a moldvai csángók ma is így nevezik az étolajat), továbbá, a szolgafa; az életfa, a családfa, sőt talán ide tartozik a farag szavunk is, hiszen általában a fát ragják, vagyis faragják. Aztán még itt van a fával kapcsolatos számtalan közmondás, szólás. Például elmondhatjuk, hogy Tünde (A művésztelep egyik vezetője. — A szerk.) nagy fába vágta a fejszéjét, amikor elindította a Makó Művésztelepet. Sokan gondolták, hogy ez csak fából vaskarika lesz, de Tündét nem olyan fából faragták, hogy elkedvetlenedjen, meg aztán a barátai sem hagyták faképnél. Tudta ő, mi fán terem a menedzselés, de nem tett rossz fát a tűzre. Olyan asszony, akinek fát lehet vágni a hátán, sőt néha az ember már-már azt hinné, hogy maga alatt vágja a fát. Vállalhatná Ő is Lékai László bíboros jelmondatát: Arbor succisa virescit! — vagyis: A megnyesett fa kizöldül!
De nemcsak nyelvünkben élnek testvéreink, a fák! Néphagyományunk szinte minden területén találkozunk velük! Népdalaink örökösen visszatérő motívumai ők. Kaszálómban van egy nyárfa / Azalatt ül három árva — így kezdődik az egyik legszebb csángó ballada. Két fa között besütött a holdvilág /Az én rózsám abban fésüli magát — énekli a szerelmes kalotaszegi legény. S hogyan kezdődik a Szendrő báró balladájának egyik gömöri változata? Túl a Tiszán a szendrői határba,/Leveledzik egy nagy hársfa magába. Se szeri se száma népdalainkban a sok magas jegenyefának, szomorúfűzfának, diófának (amiből tudvalevő, hogy nem csinálnak koporsót), cserefának, mandulafának, (ami ki szokott dőlni mandulástul), rózsafának, jávorfának (amiből halála után furulya készül), citrusfának (levelestől-ágastól), függefának... egész erdő kerekedik belőlük. Milyen erdő? Kerek erdő. És vajon ki az, aki ezeket a gyönyörűséges népdalokat mind-mind ismeri? Természetesen ő a nótafa. Csaknem minden vidéknek megvan a nevezetes történelmi fája: Szt. Istváné, Szt. Lászlóé, Rákóczié, Petőfié, József Attiláé Makón (Sajnos kivágták. — A szerk.) Ezeket felruházzuk névadóik értékeivel, tiszteletével. Íróink, költőink számára is hűséges ihletők a fák. Ki ne ismerné az örökké szerelmes Petőfi Sándor vallomását: Fa leszek, ha fának vagy virága. Babitsnak az elhagyott szülőföld áhított nyugalmát a fa jelenti: Diákkoromban, örökké magamban,/ Szép utak hátán szabadon bolyongtam,/ Duna mentében, Tolna vármegyében, /Meg-megpihenve eperfák tövében. Illyés Gyula verseiben a vízgyűjtőről és a fenyőről, a fenyők nászáról, a szil s a szél küzdelméről nyárfa-szagról olvashatunk, de a többiekében is méltó helyet kapnak a fák. Vörösmarty költészetét el sem képzelhetjük cipruslombok, Aranyét a szigeti tölgyek, Kosztolányiét az Üllői úti fák nélkül. De talán a legköltőibben, a legtöbb lírával egy prózaíró beszélt az erdőkről: Fekete István. A szarvasi arborétumról, a Pepi-kertről írt könyvében olvashatjuk, hogy: „az erdő beszél ahhoz, aki ismeri: jeleket ad, üzen, kitárja magát, csak meg kell érteni. De ahhoz, hogy érthessük, ismernünk kell fáit, bokrait, füveit gombáit,... az állatok mozgását, életrendjét, természetét, az erdő minden lakójának örök, ősi törvényeit..." Népmeséink világfája, tetejetlen fája, égígérő fája, mind-mind testvéreinknek, a fáknak a transzcendens, a mitikus világba tartozó megjelenése A szibériai rokonnépek sámánjai a világfára hágnak, amikor az ősökkel, a szellemekkel akarnak kapcsolatot létesíteni. De ne menjünk ilyen messzire. Hiszen a keresztény vallás paradicsomi tudás fájában és a Megváltó halála színhelyében, a keresztfában is testvéreink, a fák jelennek meg a reinkarnáció, az újjászületés legkülönbözőbb formáiban.
Tisztelt Ünneplő Gyülekezet!
Az ember mint mondottam, pusztítja, másrészt azonban teremti a fákat: Nemcsak úgy, hogy nagynéha csemetét ültet a kidöntött fák helyére, de úgy is, hogy megfesti, megénekli őket. Gyarló módon úgy teszünk velük is, mint másfajta testvéreinkkel — az emberekkel. Amíg élnek — rokonaink, barátaink, szomszédaink, íróink, művészeink —, addig kerüljük, szidjuk, bosszantjuk, kitaszítjuk, vagy éppen gyilkoljuk őket. Amikor pedig meghaltak, akkor gyertyát gyújtunk, imáinkba foglaljuk, szobrot állítunk ez emléküknek, utcákat és tereket nevezünk el róluk. Hát nem így teszünk a fákkal is? Az év 364 napján mérgezzük, vágjuk, tüzeljük őket — de kitaláltuk a Virágok és a Fák Napját — akárcsak az Anyákét —, s azon az egy napon verseket mondunk róluk, s felköszöntjük őket. Mert a lelkünk mélyén..., igen a lelkünk mélyén szeretjük egymást is, és szeretjük a fákat is. Sőt többet mondok: a lelkünk legmélyén vágyakozunk a fák után. Igényeljük, szükségünk van a formájukra, zúgásukra, hangulatukra, illatukra. Ahogyan Pinocchio alakjában a fadarab vált emberré, úgy vágyódunk mi emberek sokszor arra, hogy élőfává váljunk. De szeretnék az erdőben fa lenni / Ott is csak a tölgyfa nevet viselni — kesereg a dalban a reménytelen szerelmes. A fák varázsos világa, biológia és esztétikai teljessége iránti vágyakozást és e vágyakozás beteljesülését leginkább talán a keleti népek, elsősorban a japánok miniatűrré nevelt, zsugorított fácskái, bonsai-kultúrája fejezi ki. Az erdejét vesztett, fátlanságra, kárhoztatott, városokba száműzött ember csodálatos, egyben iszonyatos alkotásai ezek az erőszakkal törpévé zsugorított fák. Megértem, ugyanakkor el is ítélem a szándékot, mely létrehozza őket, gyönyörködöm, bennük, de borzadok is tőlük. Hiszen élőlények rafinált kínzásával alkotják ezeket a bonsai-fácskákat, éheztetik, szomjaztatják, nyesik, kötözik őket, hogy aztán koravén parányokká töpörödve a nagy, évszázados faóriások illúzióját keltsék. S ha talán a fák nem is szenvednek úgy, pontosabban nem úgy szenvednek, mint az emberek, mégis lehetetlen, hogy meg ne lássuk ezekben a törpefákban azt a kínt, amiben fogantak.
Vagy talán éppen a fájdalom, a gyötrődés, a kínlódás az, ami igazi, évezredes művészetté teszi a bonsai-kultúrát? Hiszen minden művész szenved, gyötrődik alkotás közben. Lelkileg, sokan pedig még testileg is, együtt kínlódnak az anyaggal. A festők, szobrászok, iparművészek, idegrendszerét, lelkét is nyesik, kötözik, forró viaszba mártják, éles késsel faragják, vésőkkel kalapálják. Lehet, hogy a bonsai-szenvedés csak azért olyan megindító, mert az élőlények dimenziójában létezik, s — a látszólag élettelen kőnek, festéknek, fémnek a művésszel való együtt szenvedésére nincsenek érzékszerveink? Lehet! De ez az együtt szenvedés, akár az élő bonsai-é, akár a látszólag élettelen rönkké, ágé, csutaké, deszkáé... igen, ez az együtt szenvedés teszi a fát nemcsak testvérünkké, hanem bajtársunkká is.
A XII. Makói Művésztelep munkája eredményeként született, 2002. évi kiállítást megnyitom, s kérem önöket, mikor végignézik majd, ne csak testvéreinket lássák ezekben a valóságos és képzeletbeli fákban, hanem a bajtársainkat is.
Kusztos Endre rajza
Igen. Mára bizonyossá vált, hogy a szerkesztői inspiráláson és az igen visszafogott szkriptomániámon kívül a várva várt csapadék és kéretlenül kiújult lumbágóm is az íróasztalhoz kötöz. Pedig igazán vágytam már egy mozgáspótló hétvégi kerti munkára. Belátom azonban, hogy az utóbbi egy évben tett utazásaim ürügyén ismereteim és tapasztalataim egy részét kötelességem megosztani az érdeklődő közönséggel.
Időrendben visszafelé haladva először arról írok, hogyan tölthettem a víz ünnepét és egy vacsorát Stockholmban, a svéd királyi család társaságában. A második fejezetben a makói ivóvíz-arzénmentesítési kísérletek amerikai visszhangjáról, a harmadikban brüsszeli-belgiumi tanulmányutam néhány tapasztalatáról írok. Végezetül pedig kiderül, hogy mi a közös gondolat a makói ivóvízgyártás, a makói szennyvíztisztítás és az egyre inkább manifesztálódó brüsszeli csatlakozásunk között.
Halál az átemelőben, vacsora a királynál
Súlyos tragédiáról, emberek haláláról suttogtak Makón 1967 áprilisának utolsó harmadában. Később hivatalosan is megerősítették, hogy Ökrös József és Földinszki Imre csatornaműkezelők életüket vesztették a gépgyár melletti úgynevezett ipari szennyvíztisztítóban.
Április 19-én, a baleset másnapján a Csongrád Megyei Víz- és Csatornamű Vállalat igazgatója azonnali hatállyal Makóra helyezett Hódmezővásárhelyről, ahol a későbbre tervezett áthelyezésemre készültem. A városban és a vízműnél a hangulat nemcsak gyászos, hanem feszült is volt. A rendőrök, a munkavédelmisek nyomoztak, vizsgálódtak, elődömet előzetes letartóztatásba helyezték. Egy kiváló technikusi oklevél, egy önszorgalomból elsajátított vízmű üzemvezetői tanfolyam és huszonegy évem tapasztalatainak birtokában álltam szemben a kihívással, magam is kutatva a tragikus baleset okát. Az információk meglehetősen zárt körben forogtak, de mint később kiderült, a halál oka mérgezés és fulladás volt, amit az áldozatok a meglévő védőfelszerelések használatával megelőzhettek volna. (Az esetről egyetlen tájékoztatást kaptam, azt is az elmúlt évben, amikor Ökrös József özvegye a Délvilágban felelevenítette a tragédiát. A cikk nyomán egy régi szentesi kollégám, aki 1967-ben hivatalosan járt el az ügyben, elküldött egy ezzel kapcsolatos jegyzőkönyvet.)
Az én szememben azonban egészen mások voltak az eredeti okok. Ugyanis én azt a tanulságot vontam le a balesetből, hogy a szennyvízelvezetés technikai színvonala — bár megfelelt az akkori magyarországi átlagnak — nem felelt meg a biztonságos üzemeltetés követelményeinek. (Csak bennfenteseknek: vízszintes tengelyű centrifugál szivattyúk szívócsővel, lábszeleppel, vákuumos indítással, paprikacsumát is tartalmazó szennyvíz szállítására.)
Egyfelől tehát azonnal elkezdtem kutatni, keresni a módját egy sokkal korszerűbb megoldásnak, másfelől, még évek múltán is a tragédia által motiváltan posztgraduális munkavédelmi szakmérnöki képzést vállaltam.
Néhány év múlva a Budapesti Nemzetközi Vásáron találtam rá a megoldásra. Ott láttam meg ugyanis a svéd FLYGT szennyvíz-búvárszivattyú gyár termékeit, melyek akkoriban kezdték meghódítani Európát. A svéd gépek a valutahiányos időszakban úgy kerülhettek Magyarországra, hogy Tatabányán alkatrészgyártás és összeszerelés folyt. Tehát már csak vállalatunk vezetőit kellett megnyernem ahhoz, hogy az azóta piacvezető gyár termékei elterjedjenek Csongrád megyében.
Jóleső érzés leírnom azt, hogy Makón ma már az összes szennyvízszivattyú (több mint harminc darab) ilyen rendszerű, és azt is, hogy az elmúlt évben készült öt átemelő és a szennyvíztisztító is a világ legkorszerűbb Flygt N sorozatú szivattyúival van felszerelve. Kapcsolatunk a gyárral és a forgalmazókkal régóta több mint korrekt. Nemcsak készségesek, de számos esetben igényelték a véleményünket is.
Mégis meglepetésként ért, hogy az ITT Flygt konszern ajánlására ez év nyarán meghívást kaptam a Stockholm Water Week (Stockholmi Víz Hét) rendezvényeire a Stockholmi Víz Alapítványtól és Stockholm városától. Mint ahogy arról sem tudtam, hogy a svédek minden évben egy egész hetet szentelnek a víz tiszteletére, noha a föld egyik édesvízben leggazdagabb tengerparti országa az övék. Kellemes meglepetés volt az is, hogy a nemzetközi Stockholm Junior Water Prise-t egy nemzetközi ünnepségen Viktória koronahercegnő adta át, a világ minden táján a vízzel eredményesen foglalkozó egyetemisták közül pedig néhányat külön elismerésben részesített.
A tanulmányutak, konferenciák, protokollvacsorák sorából mégis kiemelkedett a Stockholm Water Prise átadási ünnepsége, amit a Stockholm City Hallban rendeztek augusztus 16-án. A Nobel-díjak átadási ceremóniáját és helyszínét idéző káprázatos ünnepségen maga XVI. Károly Gusztáv svéd király adta át az idei díjat Ignacio Rodriguez professzornak, a californiai egyetem tanárának. (Rodriguez professzor a díjat elsősorban hidrometeorológiai, hidrológiai munkásságáért, a közép- és dél-amerikai árvizek pontos előrejelzéséért kapta. A díj átadásának napján Európa jelentős részén hatalmas árvizek pusztítottak...)
Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy részt vehettem ezeken a rendezvényeken csakúgy, mint az ünnepséget követő vacsorán a Stockholm City Hall arany termében, ahol vagy háromszázan élvezhettük a királyi család és néhány svéd miniszter társaságát, hallgathattuk Rodriguez professzor és XVI. Károly Gusztáv király szavait, gondolatait. A vacsorát követő bankettnek viszont nem sokáig örültünk a Blue Hallban, mert másnap korán reggel repültünk Kalmarba, hogy bepillanthassunk a szivattyúgyártás rejtelmeibe.
E helyen természetesen nem az ott látottakról, s nem is arról írok még, hogy hogyan kell egy napi 40 ezer m3 szennyvizet szállító szennyvízátemelőt Stockholm főtere alá rejteni, hanem inkább arról, hogy a stockholmi mérnök csaknem azonosan látja a makóival az üzemeltetési problémákat, szempontokat. A különbség nem a mérnöki tudásban, igényességben, hanem a környezet általános igényességében és az anyagi lehetőségekben van. És van még egy nagy különbség, ennek érzékeltetésére azonban el kell mesélnem az 1628-ban elsüllyedt Vasa hajó történetét:
A gyönyörű királyi hadihajó már csaknem teljesen készen állt, amikor a svéd király egy szemle után azt mondta az építőknek, hogy a hajó, bár igen szép és jó, nem elég félelmetes. Ezért a meglévő ágyúállás fölé építsenek még egyet, hogy több ágyú férjen el a hajón. A sikertelen ellenkezés után a hajóépítők átalakították a hajót, egy új szintet építettek rá, megrakva ágyúkkal.
A hajó 1628-ban, a vízrebocsátás után néhány perccel elsüllyedt a stockholmi kikötőben. Én úgy tudom, hogy ez volt az utolsó alkalom Svédországban, amikor a politika durván beleszólt egy szakma életébe, szabályaiba. Emlékeztetőül: a magyar országgyűlés 1994 körül arról döntött, hogy a szigetközi vízpótlást szivattyúzással kell megoldani. Ez a lehető legrosszabb megoldás volt, amit néhány hét után abba kellett hagyni.
A makói vízről San Diegóban
Úgy gondolom, hogy azt még a honi illetékesek sem tudják valamennyien, hogy egy tavaly kiadott kormányrendelet értelmében 2009-ig több százmilliárd forintot kell az ivóvíz minőségének javítására fordítani. Ez a program Makót és a környékbeli települések zömét is érinti. Még kevesebben tudják azt, hogy a makói típusú vizek minőségének uniós szinten történő javítására kiforrott gazdaságos technológia még nincs. Ha egy üzemeltető-szolgáltató nem az utolsó pillanatban, és viszonylag olcsón akarja megoldani a problémát, vállalnia kell a kutatással-kísérletekkel járó többletmunkát. Valószínűleg ennek a stratégiának köszönhető, hogy jelenleg a Makó- Térségi Víziközmű KFT-nél folynak ezek a magyar állam által is támogatott kísérletek, és a három magyar partner mellett egy holland, egy dán és egy görög is található. Szinte észre sem vettük, hogy Makó az arzénkutatások egyik európai bázisa lett, többek között a Veszprémi. Egyetem, a kanadai központú Zenon Kft., a német érdekeltségű WEDECO Kft. partnereként.
Stockholm
Az ötödik nemzetközi arzénkonferenciát ez év júliusában San Diegóban (USA) rendezték meg. Nem kis szerencsémre az egyik kutatási program és a szponzor cég költségére prof. Dr. habit Hlavay József tanszékvezető egyetemi tanár kíséretében elutazhattam Kaliforniába. Senkit nem lephet meg, hogy a konferencia igen érdekes, tanulságos volt. A világ minden tájáról jöttek szakemberek, professzorok és mérnökök. Mi tanulmányoztuk mások munkásságát, ők pedig a mi eredményeinket. Előadásunk, melyet a Kaliforniában is jól ismert Hlavay professzor adott elő a makói és az óföldeáki kísérletekről, nagy tetszést aratott.
Az elhangzott előadások és a bemutatott poszterek tanulsága szerint minél több helyen vizsgálják az arzént a világban, annál több helyen jönnek rá, hogy túl sok van belőle a vízben. (Az 1970-es években történt első vizsgálatokig persze mi is a tudatlanság boldogító állapotát éltük.)
A konferencia után a Colorado vízgazdálkodását tanulmányoztuk, ami arra példa, hogy hogyan kell a rendelkezésre álló vízkészlet minden cseppjének minden értékét (energiáját is) kihasználni. Megnézhettük többek között az 1935-ben épült Hoover Damot (Hoover elnökről elnevezett vízierőművet), melynél több mint 200 méterrel emelték meg a Colorado vízszintjét, egy íves gáttal beszorítva a folyót a saját maga vájta kanyonba.
Láttuk (egy fél éjszaka erejéig) a világ szerencsejáték-központját, Las Vegas-t is. Senki ne higgyen azoknak az újságíróknak, akik azt terjesztik, hogy a sivatag közepébe építették, hiszen néhány mérföldnyire van csupán a Hoover Dam hatalmas édesvízkészletétől. (A spanyol Las Vegas kifejezés egyébként zöld rétet jelent.)
Voltunk valódi nevadai és arizoniai sivatagokban, ahol élővilág alig van, az emberek pedig tartálykocsikkal viszik a vizet házaik víztárolóiba. Eljutottunk Amerika legmélyebb pontjára is, a Death Valley sivatagba. Itt, a tengerszint alatt 83 méterrel pár száz négyzetméternyi, rendkívül sós víztócsát találtunk (Bad Water) 50 °C körüli levegő hőmérsékletben.
Igazi kontrasztot jelentett másnap a Yosemite Nemzeti Park, ahol a csapadékbőség varázsolt gyönyörű erdőket, tavakat a hegycsúcsok közé. A hosszú út során számtalan ronda típusvíztorony mellett egy csodálatos hagymaformájú, a mi hidroglóbuszainkra emlékeztető példány is akadt. Nem kevésbé ormótlanok, különösen New Yorkban, a házak tetején elhelyezett víztárolók. Bár a homlokzatokat díszítő tűzlétrákhoz és az ablakokba szerelt klímaberendezésekhez hasonlóan ez is csak a pragmatista Amerikát szemlélteti. Szépek viszont a turistaközpontokban sűrűn elhelyezett ivókutak. Ezekre bizony azért is szükség van, mert a nagy melegben sörhöz sokkal nehezebb hozzájutni, mint nálunk. Hasonlóan kulturált a WC-szolgáltatás, melynél még a mozgáskorlátozottakra is gondolnak.
Amerikában, keleten és nyugaton is jól tűrik a csapadék- és vízhiányt. Sok nagyvárosba igen messziről szállítják a vizet csővezetéken, ezért takarékosan, éjszaka locsolnak az automaták és előfordul, hogy vízhiány miatt nem működnek nyáron a szökőkutak. Jó lenne persze, ha nekünk nem lenne újra szükségünk erre a türelemre, viszont megtanulhatnánk azt, hogy főleg a nyugati államokban hogyan tisztelik a gyalogosokat és egymást is a gépkocsivezetők. Ami szintén követésre méltó: a közlekedés biztonságos szervezése és a közlekedési tájékoztatás.
Ezt megelőzően 1985-ben jártam az Egyesült Államokban. Rokonokkal, régi barátokkal első utunk New Yorkban a World Trade Center tetejére vezetett, és könnyedén jutottunk be az ENSZ Biztonsági Tanácsa termébe, éppúgy mint Washingtonban a Fehér Házba. Akkor Gorbacsov hatalomra jutásának örülhetett a világ nagyobbik fele, én pedig a beutazási vízumnak.
2002 nyarán nekem kellett mérlegelnem az utazás kockázatát az USA-ba. Repülőtereken, középületekben, turistacentrumokban többször estem át biztonsági vizsgálatokon, mint megelőző életem során összesen. A World Trade Center helyett pedig be kellett érnem az Empire State Building-gel.
Eddig is tudtam, hogy sokféle Amerika van. Más a kelet, más a nyugat, más az észak és más a dél. Most megtanultam azt, hogy másként is többféle Amerika van. Ez már nem az, amit 1985-ben láttam... közben történt valami 2001. szeptember 11-én...
Hoover Dam
Belgium. Közel Brüsszelhez
Nagy lelkesedéssel készültem arra a belgiumi tanulmányútra, melyen a Víz- és Csatornaművek Országos Szakmai Szövetségének delegáltjaként, a szövetség elnökségének tagjaként a múlt év novemberében vettem részt. Hiszen itt terveink szerint nemcsak egy kis európai ország víziközmű szolgáltatását tanulmányozhattuk, hanem földrajzi értelemben is a legközelebb kerülhettünk a minket is érintő uniós szabályozáshoz. Egyéb iránt már régóta szerettem volna eljutni Belgiumba, igaz turistaként inkább csak az atomiumra (a brüsszeli világkiállítás szimbólumára) és a Manneken Pis-re voltam kíváncsi...
Talán nem mondok újat azzal, hogy az Európai Unió székhely-országának területe alig több a mi Dunántúlunkénál, lakosainak száma pedig szinte pontosan megfelel egész Magyarországénak. Az azonban engem is meglepett, hogy ez a kicsi, de igen fejlett ország három önálló régióból áll. (Flandria, Vallónia, Brüsszel.) Ezen kívül még néhány dolog szintén megkapott. Például az, hogy a kitűnő autópályahálózat teljes hosszában meg van világítva, dacára annak, hogy Belgium szinte valamennyi energiaforrását külföldről vásárolja. Az természetes, hogy minden belga állampolgárnak van vezetékes vize, viszont 15 %-ának 2010-ig kell várnia a szennyvízcsatornára. A szennyvíztisztításban, környezetvédelemben is jócskán előttünk járnak. A vízdíjat (melynek nagyságát le sem merem írni) vízmérés alapján fizetik, de a mellékmérőt, mely a lakások fogyasztását külön méri, nem ismerik. Fizetnek még nem jelentéktelen mértékű úgynevezett vízadót és 20 % alapdíjat is. A piacgazdaságok filozófiájának megfelelően a nagyfogyasztók degresszív vízdíjat fizetnek, a nem fizetőket viszont azonnal kizárják a fogyasztásból. Szociális érzékenységük annyi, hogy évente minden fogyasztó 15 m3 vizet ingyen kap. Ennek költségeit az e fölötti vízdíj tartalmazza. Üzemeltetési és szolgáltatási filozófiájuk megegyezik a mienkkel. A technikai-technológiai színvonal követendő, a források azonban ott sem elegendők. Nem találják például a költségfedezetet az ólomból készített bekötővezetékek és házi vízvezetékek cseréjéhez, ami pedig vízminőségi okok miatt EU-s követelmény is.
Ezzel együtt valószínűleg jól járnánk, ha elcserélhetnénk problémáinkat a belgákkal. Legalább is erről győztek meg az üzemlátogatások, a tárgyalások, Brüsszel, Brügge, Gent és Antwerpen természeti és épített szépségei. A brüsszeli magyar követség EU Missziójánál tett hivatalos látogatásunk alkalmával ugyanis gyorsan visszahuppantunk a Kárpát-medence valóságába, és máris merész álomnak tűnt annak a fejlettségnek, gazdagságnak, tudatosságnak az elérése, amit Belgiumban láttunk. Most ugye pisilő kisfiú is kevesebb akad nálunk, és azokat sem olyan egyszerű felöltöztetni, mint a Manneken Pis-t.
Epilógus
Talán valóban túl sokat foglalkozom a vízzel. Ezt főleg olyankor vetik a szememre, amikor bármely, akár privát okból elhagyván hagymaillatú városunk határát, mindig és mindenütt a vízzel kapcsolatos mérnöki létesítményeket fürkészik szemeim. Újra és újra arzén-víz effektusba esek: Ahogy bővülnek ismereteim immár évtizedek óta, annál inkább tudom, hogy még mennyi mindent kell megtanulnom róla. Minden évben egyszer, a víz világnapján hallhatjuk, olvashatjuk, hogy a föld lakói közül egy milliárd nem jut egészséges ivóvízhez, és közülük évente 4-5 millióan halnak meg az egészséges ivóvíz hiányának következtében. Azt már kevesen tudják, hogy néhány évvel ezelőtt Kanadában halt meg sok ember két - addig ártatlannak hitt - baktérium elszaporodásának következtében. Ez már egyértelműen az emberi működés, szennyezés következménye. Pedig a természet is egyre ritkábban nyújtja tálcán a kifogástalan ivóvizet.
Beláthatjuk tehát, hogy a természetes vizek döntő része eredendően használhatatlan, vagy az ember tette veszélyessé önmaga számára.
Láttuk azt is, hogy a vízfelhasználás során keletkező nem ártalmatlanított szennyvíz veszélyezteti a vízkészleteket, de tönkre teheti az elosztó-tisztító rendszereket, sőt azok kezelőinek halálát is okozhatja. Hazánk esetében talán megnyugtató, hogy valamennyi ilyen veszély mérséklését eredményezheti azoknak a vízminőség javító, szennyvíztisztítási nemzeti programoknak a teljesítése, melyeket uniós csatlakozásunk indikált. Meggyőződésem, hogy e tekintetben az Európai Unió a makói kistérség felzárkózásának lehetőségét hordozza. Ezt azonban az itt élőknek is igényelni, akarni kell. És vajon a többség ezt teszi?
Ebben az évben elkészült Makón az ország talán legkorszerűbb szennyvíztisztítója, mely elsőként részesült nemzetközi Tierney Clark-díjban, elismerésben. A mű naponta 6000 m3 szennyvíz tisztítására alkalmas, melynek még a harmadát sem használjuk ki. A csatornabekötések aránya messze a megyei és országos átlag alatt van. Újabb gyűjtőcsatorna építése nélkül is 1000 ingatlant lehetne a csatornahálózatra kötni.
Vajon tényleg akarunk EURÓPÁBA jutni?
Fellegek gyűlnek. A mennybolton égi erők vonalai cikáznak vadul. Dörög és villámlik. Mintha világok dőlnének ajtóstul egymásra. Aztán, mintha nagy robajjal ezeréves viharbástyák omolnának össze. Még sincs itt eső.
A karabukai földeken a múlt halkan szól hozzám: „Én lefekszök én ágyamba, testi-lelki koporsómba." Pár órán belül már leszáll az est. Most azonban még erősen rajzolódnak ki a fák és a láthatár szélén a távoli tanyák körvonalai.
Gorzsától dél-keletre, Szikáncs felé sötét fellegek vonulnak el. Messziről, Pusztaszer irányából, a néhai Gyümölcsény erdő felől, szárnyaló parlagi sas közelít Földeákhoz. Most még a Batidai-sík tanyái felett köröz. Amott, Hód mezejéről indul, aztán térül-fordul a vándor. Az úton egy tarisznyás ember gyalogol. Hód uta mentén visszanéz. Lassan bandukol, mint a tépett sorsú emlékezet. Ó-nádasok mai helyén halkan fészkelődnek a madarak. Egy félig kiszáradt kocsányos tölgyfához kötött betöretlen ló nagyot nyerítve rúg az ég felé. Konok, kemény kötésű indulatos férfiak szívében ilyenkor támad fel a dal. Vagy az elfojtott káromkodás. Ha öklüket rázzák, a fájdalom nehéz sóhajában kiegyenesednek a kaszák!..
Az esőfelhők a Gajdos-pusztától nyugatra a Batidai-pusztáig, a Száraz-érrel párhuzamosan húzódó Nádas-halom felett, a Vásárhely-földeáki határon irányt változtatnak és eltűnnek a szemünk elől. A Kornél-erdő is nagyokat hallgat. Az ég alján, egy széles és végtelenül hosszú csíkban, fény támad. Mintha a lemenő Nap égőpiros márványkövön szórná és táncolná szét temérdek sugarát. Ünnep van az égen. Színes fényáradat rózsalakodalma, hosszú naplemente.
Nemsokára szárazfű párnán alszik majd a nyári éjszaka. Igaz, a csorbóka az árnyékban is nő. A szomjas laponyagon erdő-mező növénye és ember jószága együtt álmodik esőt. Már Medárd is felejt. Egyre fukarabban számolja a napokat ...Sohasem késő. Itt így igyekszik az élet. Bármennyire is furcsa, de itt a Maros évszázados fahídjából is faragott oltár és szószék lett az Isten házában, Óföldeákon.
Távolabb, Makón túl délen, erre már a Maros-part fái is búsan bólogatnak... Fűzek ágai lógnak, némán. Mint tűrni kénytelen sorsokra emlékezve az emberek, áznak-fáznak hosszan a vízsodorban. A földeáki határban borostyánnal körülindázott meztelen kard, kékudvarú pajzs áll ki amott a földből. Emlékképek kísértenek. Korona csillan, kettősfarkú oroszlán ugrik föl a szélfútta oromra. Ott, ahol egykor gátat szakítva, kíméletlenül embersorsot zúzva, vágtázva lépett ki medréből a Tisza és a Maros. Egykor itt kék-ezüst hajnalban foszladozott így lassan az éj. Hullámzó vízen arany csónakban rózsaszínű talárban szárnyas angyal evez... Oldalt és mögötte ezüst-vörös színű ódon drapéria foszlányait hordja a szél. A Szent László-díszkútból fehér gyöngyöket szórva halkan csobog a víz.
Emberek..., este lesz már lassan errefelé. Néhány tücsök korán kezdi a ciripelést. A Száraz-ér szikkadt medre némán kanyarodik... Földeák felé. Igás felől csak a hosszúszőrű kuvaszok torkából szakad fel az ugatás. Fehér szarmata csontok hevernek a pusztában mélyen. Sziksóként futja be a tájat az ősi múlt. Porfelhő száll. A paprikaföldek nyújtóznak tovább. Bogárzó felé a rétek még egy nagyot lélegeznek. Délen, türelmesen a föld alá küldik fokhagymaillatú esti fájdalmukat a Rosszvizitanyák. A falu északi részén, a Száraz-ér medrének mocsaras helyén, amott kerekedik a földeáki horgásztó.
A táj és ember összetartozik. Ezért dobbanhat már a Máriánál nagyobbat a földeáki szív. Estefelé imádkoznak az emberek. Földeák felől Bakos Istvánné, Vetró Anna esti imájának hangfoszlányai sodródnak felém:
(...) ott térdel Krisztus Urunk
térdig vérbe,
könyékig könnybe.
Ágnám-fágnám.
Fa szülte bimbaját,
bimbaja virágját,
virágja Máriát,
Mária Kis Jézust,
a világ megváltóját.
Majd újra elkezdi: „Kakasok szólanak, Máriát kiáltanak..." Csöndes békességben kerülök egyet még a környéken.
Most a Mária felől jövök. Széttaposott búzaszemek hevernek szétszóródva az úton. Itt újra gyertya ég. Sohasem késő... Napnyugat felé nézek. Közvetlenül a szemem előtt Vásárhely és Makó között csüggedésemre válasz születik. A látóhatáron az izzó távolság kékesszürke tengerébe merülő Nap még ma utoljára a sínek mellett, a Máriánál áldozni jön a színek oltára elé. Szinte lángra lobban az ég. A valóság határán valami történik. Suhog, zizeg, inog a nádszál... Innen a földeáki házak felé tekintek. Mi van ott, mi készül a piros tetőcserepek alatt? Bálint Gyuláné, Vízhányó Mária és ősei imádsága szólal meg a múltból:
Fölnézök a magas égbe,
ott látok egy aranyoskápolnát.
Kívül aranyos,
belül irgalmas...
A levegőég tiszta. Gerlék esti búgó hangjába burkolóznak a porták. A Vásárhelyi utca felé menet még a külső úton a Máriánál, az autók is lassítanak a káprázatban. Dől a fény. A Makói soron valaki most egy kicsit lassabban kúszik fel a világhálóra, mert néz az ablakon mélán kifelé. Hajnal Jolánka néni is szobájában az ablaka előtti falépcsőre lép, és felsóhajt: Ó, most lobban az ég, talán világvége lesz...? A Zárda utcánál pedig nem tudni miért, most valaki arra gondol, hogy ez a nap is olyan gyorsan szállt tova, mint a kert reggeli harmata...
A Szent László téren megszólal az esti harangszó. Lassan, hosszan búcsúzva az ingó lelkektől és a tájtól. Nyújtott ritmusban elballag a faluból a nappali idő. A zsalugáteres vertfalú házakon ekkor, még unottabban hámlik a vakolat. A temetőnél kopott bádogból készült öntözőkannával a kezében, a temetőcsősz ódon háza előtt a fánál, egy kicsit megáll valaki. Önkéntelenül lassítja le lépteit. Férfiasan kérges kezeit támasztja a fához és vár. Arany fának arany ágán, alvás után, álombéli utazásból ébredve csillannak így meg a gyermekszemek.. Erőt vesz magán. A hetvenkét év azért mégis hetvenkét év... Egy gyors könyékmozdulattal csak egyszer törli meg a szemét... Az emlékek esti órája ölel körül mindent. Gyermekkorában ilyenkor harangszó mellett a szüleivel és testvéreivel együtt szokott imádkozni: „Kerüld körül angyal a házamat, őrizd angyal a lelkömet."
Kútkáván ülnek sorban a verebek. Nekik is hosszúnak, nagyon hosszúnak tűnik már ekkor minden perc. Fölélénkülnek még utoljára. Majd az énekesmadarak következnek. Ők kórust alkotnak. Ahogyan a naplemente sugárkoszorút fon a fákra, bokrokra, úgy hangzik fel utószor, de egyre élénkebben hálaadó énekük. A Napból ívelő fényes aranyhíd hajol át a falun: „ abba térgyepül Krisztus Urunk térdig vérbe, könyékig könnybe."
A földeáki ég napjában háromszor csodaszép. Hajnalban, nappal és este is. így volt ez ma is. Ha hosszabbak is az árnyak már... Most napnyugtakor színes fénybe öltözik minden. A Száraz-ér partján aszályos az idő. Csönd van. Hallani szinte, ahogyan repedezik a föld.
Égre néző torony magasodik a falu közepén. Az egykori nagy árvíz után, itt, az életadó fekete föld ősalapján áll a földeáki katolikus templom. „István királynak szíve gazdagságát, Szent Imre herceg kemény tisztaságát, László királynak vitéz lovagságát...", Árpádházi Szent Erzsébet szegényeknek alamizsnát osztó jóságát idézi.
Ingó lelkek ereje, útmutató fénye, sziklahitű Szent László lovagkirály a védőszentje. A lovagkirály főoltárképe felett Szent István királyt és fiát, Szent Imre herceget ábrázoló színes üvegablakok világítanak. A gótika lovagtermeire emlékeztető, csíkos szalagfestés díszítette oszloppillérekkel ékesített, a középkort romantikusan idéző templomban a színes üvegablakok az Árpád-kort jelképesen jelenítik meg. A dolgok anyja jeleket hagy a házon, a réten, az erdőn, a mezőn.
Ahogyan a mezei munkában elfáradt emberen zúdul keresztül a szomjoltó víz, ha a nagy hőségben kiszáradva egy pohár víztől enyhülést kap, úgy törnek át és zúdulnak keresztül az Árpád-kor színeibe öltözött fények a templom színes üvegablakán. Égi erők földi keresztútján... Az átszűrődő fények tisztuló sugarában itt az ingó lélek is majd hazatalál.
Azokra a régiekre gondolok, amelyek gimnazista koromban még megvoltak, és ahogy múlik az idő, nemhogy belevesznének a feledés homályába, hanem egyre élesebben rajzolódnak ki emlékezetemben. Akkoriban még szombaton is jártunk iskolába, általában 5 óránk volt, ami a 45 perces tanórákat és a 20 perces nagyszünetet tekintve azt jelentette, hogy a hét 12 óra 35 perckor ért véget. Ezután jött a menza, ami mindig nagy show volt, szombaton meg különösen. Az ezt követő hülyéskedések már csak ráadásnak számítottak, majd mindenki ment haza, hacsak nem volt valami nagyon fontos hazakísérnivalója.
Vegyük most az alaphelyzetet, pontosabban azt, amikor a nagy, hülyéskedő társaság ebéd után hazaindult. Nekem a Petőfi parkon keresztül vezetett az utam, ami korábban Horthy park volt, eredetileg meg Püspökkert, és amellett, hogy magán viselte az idők változásait, megőrizte eredendő fenségességét. Érdekes, hogy bennem az őszi képek maradtak meg. Óriási fák aranyló levelekkel, napsütéses langy meleg és sűrű csönd. Mindig lassan mentem keresztül a parkon. Nem gondolkodtam, de nem is bambultam. Valami a kettő között. Hazaértem, nem volt otthon senki, még a feladatok sem, csak a szabadságos csend. Aztán múlt az idő, elmúlt a csend és a szabadság, jöttek a feladatok, de megmaradt az érzés.
Az azt követő egyetemi években már folyamatos volt a rohanás. Hol valamiért, hol valaki után, hol valaki elől. Aztán jött a család, az egzisztencia megteremtése és a szombat délutánok munkával történő nagyon hasznos kihasználása. Csak tovább romlott a helyzet, amikor a térdre roskadó állami tervezővállalatból kilépve magán-tervezőirodát hoztunk létre, mert itt már a hétközi és a hétvégi munkaidőt is magunk határozhattuk meg, persze a magunk kárára. Ez ma sem változott sokat, amikor hivatali dolgozóként rendes munkaidőm lenne, de különböző kényszerek arra visznek, hogy a szabadidőt hasznosan kihasználjam.
Nem is tudom. Az Írásban azt olvassuk, hogy Isten, miután hat napon át fáradozott, és megteremtette a világot, a hetedik napon megpihent. És bizonyára nem azért, mert elfáradt, inkább, hogy ezzel üzenjen. Az akkori embereknek ez parancs volt, sőt a sabbat nem azt jelentette, hogy szabad pihenni, hanem azt, hogy nem szabad (bűn) dolgozni.
Ma már persze szinte minden szabad. Még a szombat is. De talán abba is szabad belegondolni, hogy mi volna, ha felhagynánk a hasznosság folyamatos erőltetésével és — az Írás szerint — megpróbálnánk egyszer-kétszer visszatérni az ifjúkori szombat délutánokhoz.
|
|