|
|
A templom régészeti-műemléki kutatása, valamint épületdiagnosztikai vizsgálata 1989 és 1999 között az épület műemléki helyreállításához kapcsolódott, azzal párhuzamosan folyt. Az ilyen típusú kutatások irányítása és az adatok előzetes feldolgozása — mely a helyreállítást folyamatosan segítheti — szokatlanul nagy feladat egyetlen kutató számára. Ezt a tevékenységet szerencsés helyzetben a legkülönfélébb szakemberekből a célfeladat végrehajtására összeálló kutatócsoportok végzik. Sajnos ez a szervezeti forma a vidéki múzeumokban még nem működik. így az egyetlen szakember által el nem végezhető sokféle tevékenységre az érintett igyekszik — a rendelkezésre álló pénz és felhatalmazás alapján — bevonni más tudományterületek képviselőit. Ezekben az esetekben a háttérintézménynek, nevezetesen a múzeumi szervezetnek az utólagosan elvégzendő feladatokhoz szükséges pénzhiány miatt többnyire rendkívüli nehézségekkel kell megküzdenie. Az óföldeáki templom és külső környezete feltárásával, műemléki kutatásával, majd helyreállításával és az elsődleges kutatási eredmények helyszíni bemutatásával még nem zárult le az itt szerzett megfigyelések értékelése. 1999 óta a szegedi, az egri, valamint a budapesti Történeti Múzeum jóvoltából megtisztításra és restaurálásra kerültek a feltárt leletek és az embercsontok. A Szegedi Tudományegyetem embertani tanszékén elkészült a csontanyag földolgozása, míg OTKA támogatással a leletek és a feltárt sírok archiválása. Az örökségvédelmi hivatal segítségével feldolgozásra előkészítettük a teljes ásatási anyagot. Néhány kérdés jobb megvilágítására a kölni dóm laboratóriumában az építőanyagokból thermolumineszcens korhatározást, az Eötvös Lóránt Tudományegyetemen a párták szerves alapanyagából részletes elemzést végeztek.
A templom története a dokumentumok tükrében
Elsőként kell megemlítenem azt a kivételes adatot, amelyet egy 1429-ből származó pápai bulla tartalmaz. A dokumentumot V. Márton pápa adta ki Balázsfia Dénes kérvényére. Az okmány nemcsak a kérelmező Rómában történt pappá szentelésének tényét tanúsítja, hanem beiktatását is a földeáki Szent Márton templom javadalmaiba. Az egyház patrónusai szempontjából döntő fontosságú továbbá az a Canonica Visitatio, melyet 1782. július 7-én Christovits Imre püspök készíttetett. A következő félmondatot találhatjuk benne: "... Szent László király ... a templom védszentjeként tiszteltessék...". Tehát a falu 1723-as újabb benépesülését követően már másik védőszent oltalmazta a kijavított templomot és Földeák lakóit. 1847 után a templomot a Návay család magtárrá alakíttatta át. Majd az 1922-1924 között restaurált és kibővített óföldeáki öreg templomot Glattfelder Gyula megyéspüspök 1924. május 24-én Szűz Mária kegyelmébe ajánlotta. Az írásos anyag kis száma miatt érdemes a térképekről leolvasható adatokat is áttekintenünk. A legkorábbi ábrázolás Fewldeak templomáról csaknem száz esztendővel az egyház első említése után keletkezett, és Lázár Deák 1528 körül készült Magyarország térképén látható. A piktogramon négy keskeny ablakkal ellátott nyeregtetős torony emelkedik egy árokkal körülvett, meredek oldalú dombon. Ugyancsak izgalmas ábrázolás látható possessio Földeák 1753-ban felvett két térképén. Az ismeretlen kartográfus a templomot az egyiken északi irányból és kidolgozva, a másikon délről és elnagyolva mutatja. Új elem, hogy a szentély északi oldalán, a támpillérek között egy féltetős sekrestyét alakítottak ki. Az igényesebb rajz szerint a hajó nyugati végén egy huszártorony is ült. Az mindenesetre bizonyos, hogy 1753-ban már a hajó északi és déli oldalán is barokk ablakok nyíltak. Feltűnő a mainál nagyobb párkánymagasság, ami alapján a hajó ekkor még boltozott voltára gyanakodhatunk. Vertics József 1787-ben készített finom rajzán egy, a templomtesttől külön álló, barokk fedélsisakos harangtorony emelkedik jóval a templom fedélszékének gerincmagassága fölé. A képhez szinte közvetlenül kapcsolódik Csongrád megye Közgyűlési iratok levéltára 1789/142 számon iktatott egyik dokumentuma. "... Istennek nagy ítélete volt midőn Templomunknak egy néhány száz esztendőktül föl állott Frontispiciumát Tornyát leszakasztván egészen a szanktuárumig ..." — írják a vihar okozta károkról az újraépítési támogatást kérelmezők. A levélből és az ábrázolásokból a vihar következtében a külön álló toronynak, a hajó boltozatának és a déli falnak a leomlása valószínűsíthető. Giba Antal 1827-es térképén a külön álló torony nélkül, ugyanakkor megnyújtott hajóval, a szentély déli oldalához kapcsolódó oratóriummal, a kibővített északi oldali sekrestyével látjuk az épületet. 1723 és 1824 között az eredeti hajóhossz egyharmadával növekedett a templom nyugati irányban. 1824-ben Návay Antal alapítványi pénzéből megkezdődött a nyugati homlokzat elé vont torony építése. A hosszirányú bővítés 1847-re biztosan befejeződött. Molnár Pál aradi királyi főmérnök 1874. év júliusában mérte fel a földeáki templomot. Alaprajzán a nyugati homlokzathoz kapcsolódó torony már új elemként látható.
Az 1990-1999. évi feltárás főbb eredményei
A Száraz-ér egyik fattyúága déli partján, a Batidai sík vizeivel is körülölelve, a magas part keleti végén található az a kb. 700 x 500 m-es plató, amelyen az Árpádkor óta lakott Fyldeak terül el. A kiszélesedő földhát délkeleti negyedében áll a ma is működő templom dombja, s mintegy 3 m-rel emelkedik ki a környezetéből.
A templom környékén, az 1990. évi ásatásokat megelőzően 1860-ban Oltványi Pál, 1923-ban Návay László, 1960-ban Jámbor Zoltán és Hamvas István, 1965-ben Bálint Alajos, majd 1989-ben Vályi Katalin végzett kisebb kutatásokat.
A gótikus templom a domb megnagyobbított Árpád-kori sáncai között téglából épült. A most álló egyház középkori magja a XV. századra keltezhető, építése pontos idejét nem ismerjük. Annyi azonban bizonyos, hogy 1429-ben már állt itt egy megszentelt épület. Á szentély alaprajza a nyolcszög három oldalával záródik, s ehhez diadalívvel csatlakozik a sarkain és a hajótest közepén támpillérekkel megerősített téglány hajó. A középkori épület hossza 20,5 m, szélessége 8,7 m, a jelenlegi méretek: 27 x 8,9 m. Bejárata közel 450 éve a nyugati homlokzaton nyílik.
A hajó és a szentély gótikus boltozata elpusztult. Előbb a szentély fedése vált az enyészet martalékává. Kijavításakor a fedélszékkel összenyitott fafödémet kapott, majd vízszintes álmennyezettel, végül csehsüveg boltozattal zárták le. Az 1528 táján még sík födémű hajót beboltozták, majd ennek leomlása után a XVIII. században kazettás famennyezettel fedték be.
Az 1990-1999. évi feltárások összesítő alaprajza (Béres Mária és a Cartographia KFT
A templom körül az erőd falai húzódtak. Az itt megépített kisebb belterületű erődítés alapjai szabálytalanok, leginkább trapézhoz hasonló formájú 24-26 x 38 m nagyságú területet fognak közre. A körítőfal kb. 70-80 cm széles alapozásának megfelelően a felmenő részek elérhették a 4-7 m magasságot is.
Az egykori harangtorony robosztus téglaalapozásával a templomtól bő 6 m-re, a domb északi peremén található. Belső mérete 280 x 250-270 cm, alaprajza enyhén trapéz alakú. A saroktámpillérek a falapok meghosszabbításában 130-140 cm hosszúak és egymással derékszöget zárnak be. Eredetileg fa harangtorony lehetett, téglából való átépítése után a későbbi erődítésrendszerbe is bekapcsolták.
Az erőd nyugati kaputornya a templom homlokzatától néhány méterre állt. Eredetileg egyszerre épült az erőd falával. Belső tere szabálytalanul kialakított, alapja 4-4,7 m x kb. 6 m. Benne néhány faoszlop maradványa ácsolt fa szerkezetre utal. Bejáratát kívülről rámpán közelíthették meg, míg belsejéből lépcsőkön át érték el az erőd járószintjét. Csak gyalogos közlekedés céljait szolgálhatta.
Az alacsony tornyocska a déli kocsikapu mellett, a harangtoronnyal átellenben az erőd másik oldalán 2,70 m x 3,60 m nagyságú területet övez. Mivel ezen a részen az erőd és a sáncárok közti terület lankás és csaknem 4 m széles, a kiugró építmény jól védhetővé tette a falnyílást.
A sáncárok az erődfal alapjainak külső oldalán halad, attól 1-8,5 m távolságban, pontosan követi a domb formáját. Szélessége 4,5 m-től 7 m-ig terjed, mélysége 2,5-3 m között változik. Kiásásakor a föld részben az Árpád-kori sánc és árka feltöltését, részben az erődfal alapjainak megtámasztását szolgálta. Szárazárok volt, s inkább a csapadékvíz összegyűjtésére szolgált. Alakja teknő formájú, oldalait és alját megdöngölték, így rajta 2-6 cm vastag, kiváló vízzáró réteg képződött. A sáncárok eredeti funkciójának megszűnése után az északi oldalt laza kevert földdel betömték, míg a többi részen lassú iszapolódással, emberi beavatkozás nélkül töltődött fel.
Mind a harangtorony, mind az erődfal alapozásával csak Árpád-kori temetkezéseket és objektumokat vágtak át, ebből úgy tűnik, hogy a középkori temetkezésekkel igazodtak az erődfalakhoz. A XV-XVI. századra keltezhető sírok zömét a szentélytől keletre, délkeletre tártuk fel, egyébként is itt volt a temetkezések száma a legnagyobb, míg más területeken inkább a kései, főként XVII-XVIII. századi eltemetettek földi maradványaira bukkantunk.
Az egykori őrszemek a 80-90 cm széles falazatú gótikus harangtorony legfelső szintjéről, úgy 12-14 m magasságból már a középkori Vásárhelyt láthatták. A nyugati kaputoronyból Makóra és — az egykori növényzet függvényében — Szegedre pillanthattak. A viszonylag alacsony déli tornyocskából tiszta időben Makót, s az abból az irányból közeledőket ellenőrizhették, bár az elsődleges funkciója a kapu védelmének biztosítása volt. Az erődítésrendszer rekonstruált méretei lényegében megegyeznek a szakirodalomból — igaz, csupán felmérésekből — jól ismert erdélyi, székely templomvárak adataival. Az őrhelyek irányultsága pedig jelzi, hogy a középkori Földeák legfontosabb kapcsolatait Vásárhellyel, Makóval és Szegeddel tartotta fenn, illetve ezeken a településeken keresztül érintkezett más országos központokkal.
Sajnos semmi nyom nem maradt fenn arról, hogy a falakon voltak-e lőrések, vagy a fal tetején kiképzett mellvédről tudtak-e a védők az ellenséges támadásokra fegyverekkel válaszolni. Néhány más, elsősorban hajdúsági erődített templom térbeli közelsége és időbeli párhuzama alapján feltételezhető, hogy lőréseket alkalmaztak a földeáki erőd esetében is. A falra és a belső oszlopsorra támaszkodó gyilok-járó lehetőségét erősíti a kaputorony belsejében feltételezhető faszerkezet, valamint további oszlophelyek maradványai a falak mentén, s nem utolsó sorban az erődfal belső oldalán megfigyelt földpadka.
A temető. A középkori Földeák lakói — a kereszteletlenek és a bűnösök kivételével — halottaikat a templom körül, a domb megszentelt földjében, megközelítően nyugat-keleti tájolással temették el. Későbbi sírjaik az erődfalak és a templom közötti területen, azaz a cinteremben gyakran az erőd falához igazodtak.
Folytatás a következő számban.
Az erőd rekonstrukciója (XVI. század)
Makó város fontosabb tettei
Makó csatlakozott a Szent István királlyal kapcsolatos országos kezdeményezésekhez is. Így támogatta 1875-ben azt a Szörény vármegyei fölhívást, miszerint országos összefogással állítsák helyre azt a kápolnát, melyet azon a helyen emeltek, ahol a Szent Koronát 1853-ban megtalálták.
A város ugyancsak részt vállalt a budai várban, a honfoglalás ezer éves fordulójára fölállítani szándékozott Szent István-szobor költségeiből. Erről a következő határozatot hozta: „Makó városa azon kegyeletes mozgalomból, mely a magyar nemzet kebelében a magyar királyság megalapítója, Szt. István magyar királynak emelendő emlékszobor felállítása iránt megindult, magát vissza vonni a legnagyobb hazafiatlanságnak tekintvén, örömmel ragadja meg az alkalmat, hogy Magyarország létének oly sok idegen elem között — a magyar királyság, de különösen hazánkban a keresztény vallás s ennek útján a szelídebb erkölcsök behozatala által biztosítékot szerzett nagy király, Szent Istvánnak emlékéhez csekély tehetségéhez képest hozzá járuljon."
A szobor 1893-1896 között elkészült. Alkotója Stróbl Alajos. A talapzat Schulek Frigyes munkája. Ma is ott áll a várban, a Mátyás-templom mellett, a Halászbástyán, hirdetve a makóiak hazafiúi buzgalmát is.
A város igyekezett a helyi körülményeket is megfelelővé tenni. Az általában dicséretre méltó hozzáállása mellett kiemelkedő vállalkozás volt a Szent István tér rendbe tétele. Ezt előbb 1896-ra tervezték, de nem sikerült. 1900-ban, az államalapítás 900. évfordulóján azonban már egy méltó módon megújított, díszkerttel ellátott tér várta itt a búcsúsokat.
Makó a múltban mindig nagy súlyt helyezett a Szent István-nap méltó módon való megtartására. Voltak azonban olyan alkalmak, melyek jelentőségüknél fogva kiemelkedtek a többi közül. Ekkor a liturgia a szokottnál is csillogóbb, a rendezvények számosabbak és nagyobb ívűek voltak, mint általában. A XIX. században három nagy dátum adott erre alkalmat: a honfoglalás ezer éves jubileuma 1896-ban, az államalapítás 900 éves évfordulója 1900-ban és az 1891-92-es esztendő, mikor is először ülhette meg az ország a törvényhozás döntése folytán munkaszünettel, hivatalos nemzeti ünnepként augusztus 20-át. Mindháromról tisztességgel megemlékeztek, de, talán elsősége miatt, a hivatalos ünneppé nyilvánítást fogadta a városban a legfelszabadultabb öröm.
A törvény kihirdetését követően már 1891-ben rendezett ünnep kiemelésre méltó. Úgy érezték, ezt a Szent István-napot különösen meg kell ülni. Az Egyház „vendég" misézőt hívott, a liturgiában segédkezők száma pedig öt volt. A „misét Rózsa Ferenc szegedi apátplébános mutatta be Hankó, Pák, Kovács, Práger, Major segédlelkészek fényes segédlete mellett" - olvashatjuk a Marosban. A beszédet Schelling József hitoktató mondta, Kun apát pedig „fényes" ebédet adott. A városban, annak ellenére, hogy az időjárás igencsak „áprilisi variációkban bővelkedett, régi jó hírnevét nem hagyta szétázni a fiatalság. Már a kora délutáni órákban megteltek a rendes tánchelyiségek, este pedig a lábbelikészítő ifjúság (csizmadiák) két helyen is rendezett bált: a sörcsarnokban és egy magánháznál. A fűfa mulatság pedig a Nemzetiben esett meg az aradi és makói dalárdák pompásra sikerült hangversenye után. Ami pedig a fő dolog, a nagy vígság mellett a legnagyobb rend volt az egész vonalon." - olvassuk a Marosban.
Az 1892-es ünnep beharangozása és méltatása
Nagyobb szabású volt az 1892-es megemlékezés. A megtartandó munkaszünetről már előzőleg részletesen írtak a lapok. A munkaszünetessé nyilvánítást, a szent király személyét Szent István napja (Makói Hírlap), a Magyar nemzet ünnepén (Maros) című vezércikkeiben lelkesen ünnepelte a sajtó. A Maros tánccal, tréfás versenyekkel egybekötött népünnepélyről közölt előzetest, és úgymond a „közönség tömeges pártfogásáért (értsd részvételéért) esd a rendezőség." A Makói Hírlap augusztus 11-én harangozta be az népünnepélyt, melynek kezdetét hat ágyúlövés jelzi, és nagyszabású díszfölvonulás lesz, majd pedig a hangulatot megelőlegezve, egy hétre rá azt írta a hírlap: „Nálunk zajos lefolyású lesz ez a nap, már azért is, mert Szent István városunk védszentje, és ezért Szent István napja nálunk mind búcsú nap is."
A hangulatot, a sokfelekezetű Makó közfölfogását, erősödő nemzeti öntudatát fejezik ki az ekkor megjelent értékelések. „A nemzeti ünnepeknek az a közös vonásuk, hogy mellőzve a szertartásos vonásokat, az egész nemzet ünnepe gyanánt szerepelnek. Szent István napja is a nemzeti ünnepek közé tartozik, s bár a katolicizmus egyik leghősiesebb előharcosa volt a király, kinek emlékét ezen a napon ünnepeljük, mégis távol áll a felekezetiség jellegétől ez a nap, mely minden magyar embert arra emlékeztet, hogy a nemzet első koronás királya, Szent István volt az, aki a kulturális haladás alapját megvetette e hazában. Európának szüksége volt Magyarország államiságára, mert ezzel erős gátat emelt a kelet barbár népeinek beözönlése ellen. Szent István ünnepe diadalnak emléknapja, és ezért nélkülözi a felekezeti jelleg kizárólagosságát. Szent István napja nemzeti ünnep, nemzeti ünnep, melyet minden magyar ember tartozik hazafiasan megünnepelni." (Makói Hírlap 1892. augusztus 20.)
A versenyek
Az egyházi szertartások rendben lefolytak. A napra különösen nagy számban érkeztek búcsúsok. Az ünnepről fönnmaradt beszámolók azonban nem a vallási eseményekről tudósítottak részletesen, hanem az eddigieket fölülmúló népünnepély rendezvényeiről. Ezek a későbbiek során ilyen módon nem ismétlődtek, így a versenyek az 1892-es évre jellemző kuriózumnak mondhatók.
A nap programja valóban rendkívül gazdag volt. A liturgikus ünneplést mulatság követte. „A Bakos sétányon lévő nyári mulatóhelyen tréfás versenyekkel egybe kötött népünnepély rendeztetik, melyre nagy érdemű tisztelettel meghívatik." — áll a rendezőség fölhívásában. A verseny műsora: I. Sörverseny. Pályázhat minden nagykorú egyén. A verseny kezdődik du. 5 órakor és tart este 8-ig. Aki a legtöbb sört issza, az kapja az első díjat. Egy darab aranyat, a második egy db. 4 koronás ezüstpénzt, a harmadik 50 kiló elsőrendű makói vöröshagymát. II. Pogácsaverseny. Tart délután 5 órától 7-ig. A 200 db. kitűnő töpörtős pogácsa között egyben egy 10 frankos arany lesz. Aki a legtöbbet megeszik, jutalmul kap 4 palack kitűnő asztali bort. A második egy jégbehűtött lovrini görögdinnyét, minden pogácsaevő igényt tarthat az aranyra is. III. Vereshagyma verseny. Kezdődik 6 órakor, és tart fél 7-ig. Aki legtöbb vöröshagymát meg bír enni, kapja az első díjat: egy tajtékpipát, a második egy kétkoronás ezüstpénzt. IV. Csárdásverseny. A legjobb táncospár közül a férfi egy tajték-szivarszipkát, a nő egy aranygyűrűt kap emlékül. A népmulatság délután négy órakor kezdődik, szabad a bemenet (azaz nincs belépő). A táncmulatság este 8 órakor kezdődik, belépti díj fejenként 30 kr. Kellemetlen idő esetén az ünnepély másnap tartatik meg — ismertette a napot a Makói Hírlap 1892. augusztus 18-án.
A közös dinnyézés elmaradt
Megvoltak a nap egyéb kellékei is. Ebéd a plébánián, vendégeskedések, sátoros kirakodóvásár, ahol ki-ki a behűtött nedűvel tudta szomját oltani, vagy éppen a gyermekek és unokák részére a várva-várt búcsúfiát megvásárolni. Talán csak egy dolog árnyékolta be valamelyest a délutánt. A rendőrkapitány megtiltotta a kofáktól való dinnyeeladást. A meleg időben a dinnyék túlérett állapota — véleménye szerint — járványokat idézhetett volna elő, mivel a szegényebb néposztályok nem azt keresik, hogy melyik a jó minőségű dinnye, hanem azt, hogy melyik az olcsó — állt a kapitányság állásfoglalásában. Így elmaradt a misét és körmenetet követő, koradélutáni, szokásosan templom téri, közös, nagy dinnyeevés.
* * *
Összességében tehát az Egyház, Makó és a város lakói méltó módon ülték meg Szent István ünnepét. Sikerük titka, a fölmerülő kérdéseket, problémákat sikeresen megoldó együttműködés volt.
Az Egyház meghonosította a tiszteletet; templomot, oltárt, harangot szentelt. Megrendezte a búcsú ünnepét, s általában a szükséges egyházi föltételekről gondoskodott. Fogadta és elbocsátotta a zarándokokat, szertartásokat tartott, és közéleti jelentőségű fogadásokat adott.
Makó város egyfelől támogatta az országos mozgalmakat, másfelől részese volt helyi szinten a szent király iránti kegyeletnek. Elfogadta és ápolta a gondolatot, hogy augusztus 20-a a város fogadott ünnepe. Részt vett a szervezésben, a várost föllobogóztatta, a közrendet fönntartotta, fölszólított az ünneplésre, és ezen testületileg megjelent. Ha szükséges volt, rendezőséget hozott létre, és igyekezett biztosítani a Szent István téren a megfelelő körülményeket.
A lakosság jelenlétével, szokásaival kapcsolódott be a nap eseményeibe. Ünneplőbe öltözött, a házait kicsinosította, családi vendégségeket tartott. Ehhez járult a kirakodóvásár, a lacikonyhák fölállítása és az idő előrehaladtával egyre elterjedtebbé váló nyilvános mulatságok, társas ebédek, vacsorák rendezése.
Szent István király magától értetődően Makó város jelképévé vált. Ez a szerep a XX. században — kisebb nagyobb vargabetűkkel — megmaradt. Az új évezred elején a személye körüli tiszteletet mi, mai makóiak alakítjuk.
Egy napsütéses, júliusi szombat délelőtt a Tisza-parti város teljes pompájában fogadja az idelátogató turistákat. A szegedi városháza dísztermében vagy félszázan gyülekeznek. Sok vagy kevés, nem tudom eldönteni, és arra gondolok, hogy temetéséről is igen kevesen tudtak. A születésének 150. évfordulójára rendezett emlékülésre többen jöttek el.
„Széles Bánátnak vándorlegénye" - Móra Ferenc jellemezte így Kálmány Lajos plébánost, néprajzkutatót, aki elsőként terelte a tudományos érdeklődést az alföldi tájra. Ezen terület alapos áttekintése nyomán és óriási népköltési gyűjtésével pótolhatatlan, értékes néprajzi kincset mentett meg a XIX. századi Alföld tradicionális világából. Ő volt az első, aki az egyéniség szerepét a népköltés alakításában megfigyelte, és ő adta ki először egy kiváló mesemondó, az egyházaskéri Borbély Mihály teljes népköltési anyagát. Gyűjtései több polcnyi könyvre tehetők, mesegyűjteménye hét kötetből áll és még ugyanennyi vár kéziratban kiadásra.
1852. május 3-án született egy Szeged-felsővárosi tímár családban. Anyja Omachel Rozália, egy kucorai mészáros leánya. Mint igazi bácskai, több nyelven is beszélt, így magyarul, németül, szerbül és ruszinul is. Kálmány Lajos igen beteges gyermek volt, egyszer egy kofaasszony szállt meg náluk, aki szerint szemveréstől szenved a gyermek. Ezért javasasszonyt hivattak, aki szenes vízzel mosta le róla a bajt. Elemi iskolái befejeztével anyja a piaristákhoz íratta. Bizonyítványai szerint nem volt jó tanuló. „Erkölcsi viselete törvényszerű, figyelme szórakozott, szorgalma csekély, hittan jeles, latin elégtelen, magyar, német, földrajz: elégséges, mennyiségtan és szépírás ugyancsak elégtelen."
Ennek a gimnáziumnak ekkor már jelentős hagyományai voltak a népi kultúra és különösen a sajátos szegediség ápolásában. A tanárok példaképe elődjük, Dugonics András volt. Ez a szellemiség a még gyenge tanulókra is pozitívan hatott.
Kálmány anyja unszolására lett pap. Teológiai tanulmányait Temesváron, a Csanádi egyházmegye szemináriumában végezte. Tanára volt Csiky Gergely, aki jogot és egyháztörténetet tanított és aki író lett, majd később levetette a reverendát. 1875. július 21-én szentelték pappá. Pécskára kerül, majd Csanádapácára, Szegedre, Battonyára és 1880-ban Törökbecsére. Mindenütt gyűjtött, nemcsak állomáshelyein, hanem a környező falvakban is, ami elöljáróinak és híveinek nemigen tetszett. Számos támadás érte, hogy sikamlós verseket gyűjt iskolás gyermekektől.
„Kálmány Lajosban — az öregek szerint az a hiba volt, hogy nem papnak teremtette az Isten. Elvárta volna a falu, ha már pap lett, ne tréfált volna, s minden gazdálkodása és tereferéje helyett inkább az ájtatosságot gyakorolta volna. Nem tudták az ő korabeli hívei, hogy a pap is húsból, vérből való ember, mint ők, s az olyan bohém lelkű emberrel, mint a milyen az öreg Kínyó bácsi, még akkor is szóba állhat, ha az a falu nincstelenjei közé tartozott, de annál gazdagabb volt lélekben, mert tele volt humoros népmesével." (Asztalos P. Kálmán)
Szerencséjére a törökbecsei plébános az akadémia tagja, és védelmébe veszi. Sőt, buzdítja a gyűjtésre. 1877. májusában jelenik meg a Koszorúk az Alföld vadvirágaiból első kötete, majd egy év múlva a második kötet.
Szegednek és közvetlen környékének, Tápénak, Gajgonyának, Madarásztónak népköltészeti kincseit teszi közzé 1881-ben megjelent Szeged Népe című gyűjteményének első kötetében. A Szeged népe nagyobb visszhangot keltett tudományos körökben, mint a Koszorúk. Többen bírálták, így például Benedek Elek is. Hibáztatta Kálmányt túlzott lelkiismeretessége miatt, hogy amit kap, minden kritika nélkül adja tovább.
1882-ben már második kötete jelenik meg, amelynek kritikái kedvezőbbek, Arany László elismerően szól levelében róla. Ekkor már Szőregen dolgozik és a harmadik kötet anyagát gyűjti Deszken, Klárafalván, Törökkanizsán, Ószentivánon, Csókán, Lőrincfalván, Egyházaskéren, Rábén. Ezekben az években bekapcsolódik Szeged tudományos életébe. Részt vesz a Dugonics-társaság ülésein, támogatja a szegedi múzeumot, a Somogyi-könyvtárat. Szőregen írta meg első és leghíresebb elméleti tanulmányát, a Boldogasszony ősvallásunk istenasszonya című dolgozatát, melyet az akadémia 1885-ben kiadott.
1885-ben Csanádpalotára, majd két év múlva Mezőkovácsházára kerül, de már a május Csókán találja. Csókai éveiben az Ipolyi- és Abafi-féle népköltési gyűjtemény jegyzetekkel való ellátásán dolgozik. 1893-ban megpályázza a szeged-rókusi plébániát. Saját hazájában senki sem lehet próféta, így Kálmány sem jut az álláshoz, habár olyan nagy nevű pártfogók, mint Jókai, Mikszáth és Pósa Lajos sietnek segítségére. Kudarca után elkeseredetten tér vissza Németelemérre. 1894-ben Csanádpalotán a megüresedett plébániára helyezik, majd négy év múlva véglegesítik. Kálmány számára a palotai évek nagyon termékenyek voltak, főleg tanulással teltek el. Móra Ferenc szerint ekkor szerezte meg a gyűjtés elméleti alapjait, melyeknek addig híján volt.
„Hányatott élete itt nyugovóra jutott, viszont irodalmi munkásságában korán szünet kezdődött. A nagy termékenységre húsz évi meddőség következik legalább látszólag. Nem mondhatni, hogy élvezi a plébánosi otiumot (nyugalom). Hivatala elég munkát ad neki, mivel káplánt takarékosságból nem tart. Gazdálkodik is, de még többet pörösködik. A szolgabírókkal örökös hadilábon áll, egyszer rágalmazási és izgatási pörbe is keveredik. Dessewffy püspök, aki sokra becsüli benne a tudóst, jó párszor kirántja a hínárból, amibe nehéz természete újra belekeveri. Többször megintik Lajos papot, aki azonban úgy érzi, hogy neki van igaza, és jussa védelmében szembeszáll mindenkivel, annál is inkább, mert nagyszerűen érti az egyházjogot." — írja Péter László.
Palotán nagy testi erejét tisztelték, ő volt a falu legerősebb embere. Amikor rostálták a búzát, mindkét kezébe vett egy-egy zsákot és úgy mutatta az utat az embereknek. Az italt és a dohányt sem vetette meg. Fösvény volt, de a bort senkitől sem sajnálta. Dolgozószobájában hihetetlen rendetlenség volt, könyvek, kéziratok, levelek hevertek szanaszét a padlón.
Így élt Kálmány Lajos Csanádpalotán 1906. augusztus l-ig, amikor is agyvérzést kapott és a jobboldala lebénult. Még négy évig itt lakott, innen járt kezeltetni magát. Hatalmas akaratának köszönhetően hamarosan újból írt.
1912 őszén az Irodalomtörténeti Társaság tagjává választják, majd nemsokára élénk levelezésbe kezd a kuruc balladák hitelességének kérdésében. Ettől kezdve különös gonddal kutatja a népköltészet történeti tárgyú darabjait, különösen Rákóczi alakját. Esze Tamás írta róla, hogy a kuruc költészetbe „máig legjobban Kálmány Lajos gyűjtésein és meglátásain keresztül pillanthatunk be."
A 62 éves pap számára az 1914-es esztendő a nagy öröm esztendeje volt, habár a háború borzalmai pusztítottak. A Hagyományok mindkét kötetét nyomdába adta. 1917-ben egy fogalmazványában olvashatunk arról, hogy egy kötetnyi babonát, hiedelmet akar kiadni, de püspöke ezt megakadályozta.
Kálmány Lajos élete utolsó két évéről szinte semmit sem tudunk. Sem írása, sem gyűjtése már nem jelenik meg. Emberkerülővé válik, nem érintkezik senkivel, magányosan, elhagyatottan éldegél haláláig, ami 1919 decemberének első napjaiban, 65 éves korában következik be.
Kálmány néprajzi pályája két korszakra tagolódik: az első 1975-től, pécskai káplánsága idejétől 1894-ig, csanádpalotai plébánosi kinevezéséig tart. Ekkor gyűjtőtechnikáját fokról fokra csiszolja és fejleszti. Plébánossága ideje alatt szinte teljesen megszakad kapcsolata a tudományos világgal. Második korszaka 1910-től 18-ig tart. Ekkor kezd neki a történeti népköltés tervszerű gyűjtésének.
Kálmány Lajosra, a magyar folklór-kutatás egyik legnagyobb alakjára emlékezett a napokban az őt tisztelő és emlékét méltón őrző szegedi Dugonics-társaság - melynek alapító tagja volt — valamint a Kálmány család tagjai, a tudományos élet képviselői és a szegediek, akik a Dóm-téri emlékpanteonban szobrot emeltek Magyarország egyik jelentős néprajzkutatójának, aki vidékünkön gyűjtött. Itt élt, lelkipásztorkodott, mégis sokáig feledésbe merült az emléke. Számomra — palotai születésem miatt — azért is fontos, mert Csanádpalotán kapott először plébánosi kinevezést, és leghosszabb ideig itt szolgálta az egyházat és híveit. Sajnos az itt töltött évek alatt nem gyűjtött, hogy miért, azt talán már sohasem fogjuk megtudni.
Végezetül álljon itt egy makói katonadal, melyet Csanádapátfalván gyűjtött:
Makó alatt elkészült mán a vasút,
Azon jön el Garibálgyi meg Kosút,
Azon jönnek az urak vizitálni,
Apák, anyák nem tudnak mit csinálni.
Leültetik gyermekemet deszkára,
Levágják a göndör haját simára,
Kérik pénzért, sok ezrekért, nem adja,
Még azt mondja a vármegye: menj haza!
Neveld apró gyermekeidet nagyra!
|
|