|
|
A szék karján fekszik egy kéz,
Csak nézem, nézem
Hogy került oda, miképpen?
Sehogy sem értem.
Tört körmű, érdes kéz ez,
Már valahol láttam!
Persze! Ilyen keze volt éppen
Öreganyámnak!
Nyugszik a bársony támlán,
Fáradtan, vénen.
Az én kezem az, dobban a szívem,
S pirosra festi arcom a szégyen.
Rejteném, dugnám, ne lássa senki,
Nagy itt a pompa.
Mért hívtak ide? kérdem magamtól,
S szétnézek lopva.
Süppedő szőnyeg, ragyogó csillár,
Sok úri népség.
Mit keresek itt, nem nekem való
Ez a sok szépség!
Hirtelen dacra ébred a lelkem,
Nem kell alázat!
Felemelem hát tört körmű kezem,
S nincs bennem bánat.
Tört körmű, érdes kezem
Már boldogan nézem.
Mennyit dolgozott ennyi év alatt,
Most felidézem.
Lágy gyermekkéz volt még,
Már kapát forgatott,
Túrta a földet, szórta a magot,
S az ingyenélőknek asztagot rakott.
Kenyeret dagasztott, csecsemőt dajkált
Éjszakákon át, fonta a kendert,
Verset írt néha, s kiszolgált
Sok- sok éhező embert.
Beteget ápolt, könnyeket törölt,
Imára kulcsolta gyermekek kezét,
S remegve fogta le, ha a sors úgy hozta
A haldoklók szemét.
Soha sem tárult alamizsnáért,
Semmit sem kapott,
A haza asztaláról soha nem vett el,
Mindig csak adott.
Nyugodj hát szépen, tört körmű kezem,
Már pontosan látom:
Sok ilyen érdes, kidolgozott kéz
Tartja tenyerén a hálátlan világot!
Kusztos Endre rajza
Anyámnak a zongora hiányzott leginkább háborúelőtti életünkből. Alkonyatkor sokszor kivitt magával az ótemplom mellé, hogy hallgassuk a Szép Özvegyet, aki sötétedés után, titokban fogadta udvarlóját, a Felvidékről menekült tűzoltóparancsnokot, és hogy megrövidítse a várakozás óráit, délutánonként gyakorta zongorázással múlatta az időt. Repertoárjában anyám kedvencei szerepeltek; Schubertet, Brahmsot, Chopint szerette, és szépen, őszinte átéléssel játszotta a nehezebb darabokat is.
Magas, barna nő volt az özvegy, kiálló arccsontjai fölött ferdén metszett, zöld szemekkel, arcában is, mozgásában is volt valami macskaszerű. Kisfia a háború végén született, és világra jöttével egy időben apja meghalt a keleti fronton, mintha csak váltották volna egymást. Anya és fia egy hajszálrepedésekkel behálózott semper-nova vakolatos, villaszerű házban lakott. Ablakukon — egyedüliként a Vizes utcában — redőny is volt, és ekrü színű csipkefüggönyök meséltek a polgári jólét emlékéről, amelynek egyéb tárgyi bizonyítékait — méretre csináltatott bőrcipőket, elegáns kalapokat, gyapjúszövet angol kosztümöt és pézsmabundát — az özvegy tüntetően viselte a lódenkorszakban is, a hozzájuk illő ékszerekből azonban egyre kevesebbet lehetett látni rajta. Gyorsan olvadt az arany azokban az időkben, bár egy közepes vastagságú lánc árából hónapokig meg lehetett élni..
A Vizes utca páratlan oldala, a parókia és a volt református iskola U-alakban fogta közre az egykori templomkertet, amelyre az özvegy ablakai nyíltak. Mikor az ötvenes évek elején, nagyapa halála után odaköltöztünk, a tér már csak árnyéka volt hajdani önmagának, a valaha gondozott gyepet gaz verte föl, a bokrok elvadultak és a régi, tamariszkuszokkal szegélyezett ösvény elé ormótlan, csúf, barna vasszekrényt állítottak, egy transzformátort. Játszóteret is telepítettek az iskola felőli oldalra, ordenáré, tarkára mázolt hintaállványokkal. Esténként a bandákba verődő kamaszok teledobálták szeméttel a templom környékét és trágárságokat firkáltak a salétromfoltos falakra. Mindez rányomta bélyegét a parkra, de mégsem tudta elrontani mediterrán hangulatát. Csupasz törzsű, ernyőszerűen szétterülő koronájú erdei fenyők, kövér tuják, ezüstlombú, nehéz illatú olajfüzek, szürkésrózsaszín tamariskák között bolyongtunk, és sétálgattunk az összeboruló ostorfák alatti allén, amely a parókia főbejáratától vitt a templom hátsó részéhez, azután megkerültük a templom tömbjét az MZ bélyeges, zöld mohos téglákból rakott járdán, miközben körülfolytak minket a hangok, és a parókia magas teteje mögé lebukó nap rózsaszínűre festette a dísztelen falakat. Közben fölkelt a hold, vékony sarlója körülfonta a torony gombjának csillagát, és fakulni kezdett a rózsafény. Már csak a Berkes utcai kertek fölött őrizte iménti lángolását az ég, de az is elhamvadt néhány perc alatt. Ekkor, a gyorsan sűrűsödő sötétségben kutyaugatás zavarta meg a zene ívelését, kapu csapódása vágta el a futamot, és a cisz-moll keringő közepén elnémult a Szép Özvegy zongorája. Kár, hogy ilyen türelmetlenek, meghallgattam volna a végét is, sóhajtotta anyám, és lehajtott fejjel indult hazafelé a süket alkonyatban.
Sipos László rajza
Márton Zsigmond halhatatlanságra vágyott.
De nem csupán keresztény lelke révén kívánta ezt- éltében akart halhatatlan lenni.
Maga sem tudta mi módra, de az állandóságra szólt minden törekvése.
Szobrász lett. A követ, márványt tisztelte, az élőt halandósága miatt megvetette. Istentagadónak vélték némelyek:
- Úgy ejti ki a szavakat, mintha nem ismerné el a fákat.
- Szemében látni lelke Bábel tornyait.
Márton Zsigmond kezei közt tartós világ volt készülőben: romlástól, hervadástól és hiábavalóságtól mentes. Maga is átlényegült, megszilárdult, olykor szinte halhatatlanná lett, miközben gyűlölte a hiábavalóságot. A születést, mit halál követ, hogy helyt adjon az élőnek, a magot, ami fává lesz, hogy pusztulva magát etesse fel a maggal. Az egész hiábavalóságot megvetette. Kiváltképp a fákat.
- Minek magasodik, ha halandó! Halál elől ne meneküljön az, ki meghaló. Belemarja magát kőbe, földbe, kapaszkodik fénybe, levegőbe, hogyha tépik, a mindenségen tudjon sebet vágni. Minden ág és levél a semmivel néz farkasszemet, mégis minden fa az ég felé tör. Gerinces torzói a hiábavalóságnak.
Csak apja temetésén enyhült a szobrász szilárdsága. A maga faragta sírkőnek dőlve a nyírfák alatt Márton Zsigmond fölfedezte, hogy árnyékuk van a fáknak.
Sípos László rajza
Egy szép kora tavaszi napon a vén óriásvarázsló és unokája kimentek az erdőbe. Nem csak amolyan délelőtti sétára készültek, hanem egy nagyon fontos döntést kellett kivitelezniük. Az elmúlt este, a tábortűz fényében és varázsitalok hatása alatt a bölcsek tanácsa azt a határozatot hozta, hogy egy olyan fát kell elültetni az erdőbe, amely ha felnő, az égig érjen. Le s fel járhatnak majd rajta az emberek, meglátogathatják a kastélyokat, melyek ott csillognak-villognak az egek fölött. A vitézek majd felmennek és megküzdenek minden olyan sárkánnyal, mely merészkedik ellopni a földi lányokat.
Hát, nagy dologra készült a két óriás. A nap legnagyobb részét azzal töltötték, hogy kiválasszák a legmegfelelőbb helyet. Fontos volt figyelni arra, hogy elegendő táplálékhoz jusson a mag majd a csemete, és ne kerüljön a hatalmas fák árnyékába, hogy magasra tudjon nőni minden becsületes földi halandó szolgálatára. Sikerült is kiválasztani egy kis halmot, mely közel volt a már növekvő fákhoz, de azért minden reggel zavartalanul megfürödhetett az életadó napsugarakban. A nagytata kiásta a gödröt, a kis unoka pedig előkereste zsebéből azt a magot, melyből a tervek szerint az égig érő csodafának kell majd kikelnie. Amikor elföldelték a magot és megöntözték, úgy tűnt, hogy hirtelen kékebb lett az ég, zöldebb az erdő és dallamosabban énekeltek az erdő madarai. Egy csodálatos tettet vittek végbe ma ők, a nagytata és unokája. A mag kihajtott, a csemete fejlődött, és szép fa lett belőle. Amikor hetedszer is kizöldült a rét és hetedszer is visszajöttek a vándormadarak, a csodafa tövében egy forrás fakadt. Nappal a nyáját legeltető juhász pihent meg a fa alatt, oltotta szomját a forrás vizével, éjszaka angyalok és tündérek találkozó helye volt. Mesélik, hogy gyakran hallani lehetett éneküket és táncukat még bent a faluban is. Mindenki arra gondolt, milyen szép is lesz majd, milyen csodálatos, fel s alá járni az ég és föld között, megismerni az ott lakókat, barátkozni velük, erőiket összemérni küzdelmek során... Egy nagy csoda várományosainak gondolták magukat az emberek.
De bárki megkérdezhetné, hogy hol van az a fa, hiszen semerre sem találni ma égígérő fát. A válasz nagyon egyszerű és mélységesen szomorú. Kivágták. Kivágták azt a fát, mely arra volt hivatott, hogy égig nőjön. Most már bátor vitézek és szépséges szép lányok nem ismerhetik meg azt az égi világot. Akik kivágták a fát, azt próbálják elhitetni velünk, hogy nem is nőtt volna olyan magasra, nincsenek is csodás világok semerre. De a csodafát olcsó pénzen eladták, és árát elkótyavetyélték. Nagyon szomorú a történet és el sem mondtam volna, ha nem tudnék én még valami titkos dolgot az egészről. Az bizonyos, hogy a fát kivágták és elhordták, de éppen ősz volt akkor, és érett magjait széthordta a szél. A magok nagy része hetedhét határban szétszóródva megfelelő talajra talált. Nem tudják sokan, de titokban nőnek már a csodafák, és ha vigyázunk rájuk, egy szép napon majd élhetünk a lehetőséggel, hogy vándorútjaink során megismerjünk egy másik világot. Ha majd valakinek lehetősége lesz rá, hogy eljusson odáig, ne feledjen el visszatekinteni az elvarázsolt világ kapujából. Nagyon érdekes lesz, amit akkor láthat csak, ha jól odafigyel. Két óriás lesz látható lent a mélyben. Nagyapa és unokája. Egy ásó lesz náluk. Az erdőbe indulnak.
Csodafákat ültetnek, hogy utat nyithassanak mindenkinek, aki szeretné megismerni az elvarázsolt kastélyok, a sárkányok és a tündérek birodalmát.
A malomnak, ahol édesapám dolgozott, volt egy gyapjúkártoló melléküzeme. Engem betanítottak a kezelésére. Hétfőn, szerdán és pénteken üzemeltünk vele. A gyapjú kilogrammját húsz baniért dolgoztuk fel, ennek negyedrésze volt a fizetésem. (Az akkori román lej 98 magyar fillérrel volt egyenlő, tehát két fillérrel volt rosszabb.) Munkanapokon négy-öt lejt is kerestem, ami megközelítette édesapám egy napra eső fizetését. Apámnak persze segíteni kellett, köszörűt hajtani, tüzet fujtatni, ráverni, vagy a szivattyú javításakor a malom 15 méteres kútjába leereszkedni. (Olténiában igen mélyen van a talajvíz, úgyhogy vannak 35 méteres ásott kutak is.)
Nyáron, mikor édesapám csépelni ment, segédkeztem a cséplőgépet lekenni; ellenőriztem, hogy nem melegszik-e valamelyik csapágy vagy néha felváltottam a fűtőt. Mindez nagyon tetszett, de titokban mégis az autókról álmodoztam. Egy év alatt, sajnos, csak egy állt meg a malom előtt. Addig nem láttam automobilt közelről, és annyira a hatása alá kerültem, hogy többé nem tudtam szabadulni a gondolattól: csak autókkal szeretnék foglalkozni. Erre azonban egyelőre semmiféle lehetőség nem kínálkozott.
Telt-múlt az idő, édesapámat megint elfogta a vándorlási vágy. Soha nem tudta elfeledni azt az időt, amikor úton volt, mint sok iparos társa. Nálunk is több vándorlegény jelent meg évente, vasas, faiparos és egyéb szakmabeli. Volt közöttük német, magyar, cseh, szlovák, francia és Isten tudja, milyen más fajta. Néhány napig nálunk laktak, velünk étkeztek és este, vacsora után meséltek azokról az országokról, ahol jártak. Édesanyám ilyenkor kilúgozta a fehérneműjüket. Amit nem lehetett kimosni, kenyérsütés után bedobta a kemencébe, hogy az élősdiek — ilyenek majdnem minden vándoron voltak — elpusztuljanak. Néhány napi pihenés után a legények újra útnak indultak az ismeretlenbe. Ilyenkor némi aprópénz is járt nekik, azonkívül apámnak egy-egy viseltesebb ruhadarabja. Soha nem küldtünk el vándort. Később, az első világháború után, amikor már én is gépész voltam egy magyarországi malomban, hozzám is így jártak a vándorok, inkább azonban belföldiek, munkanélküliek, de erről majd később.
Apám tehát megint új munkahelyet keresett és talált is, 180 kilométer távolságra, egy kis benzinmotoros malomban. A közelben lakott egy német barátja, akkor 32 éves, önálló vasas iparos. Elég jól felszerelt kis műhelye volt. Mikor apám odavitt, nagyot dobbant a szívem, mert nemcsak az esztergapadot hajtotta egy francia De Dion-Bouton autóból kiszerelt motor, hanem mesteremnek is volt kocsija. Egyhengeres, kezdetleges kis amerikai autó volt, de mégis autó. Ha jól nekirugaszkodott, harminc kilométeres sebességet is elért, lefelé még többet. Mesteremnek volt három gőzgépe is, a hozzájuk tartozó cséplőszekrénnyel.
Mesteremmel egy szobában aludtunk a hátsó lakásban, amely dorongfából volt építve, mint a legtöbb ház arrafelé, fazsindelyes tetővel. Édesanyja és 25 esztendős, nyúlánk, hosszú szőke hajú, gyönyörű húga a nagy felső kőépületben lakott. Magam részéről — akkor 11 éves voltam — tűz-és lángszerelmes lettem. Első, reménytelen érzelmem volt, folyton rá gondoltam és róla álmodtam.
Egyedüli inas voltam, minden reám hárult, udvaros és konyhalegény is lettem. Kötelességem volt reggel öt órakor felkelni, behozni a konyhába a kukoricacsutkát azzal fűtöttünk, begyújtani, udvart felseperni, télen a műhelybe is befűteni, éjjelit kivinni, egyszóval minden, amit abban az időben egy inasnak tenni kellett.
Legszívesebben az autót tisztítottam, óraszám töltöttem vele az időmet. Boldog voltam, ha a közeli városba mentünk benzinért. A város Drágasani névre hallgatott és 30 kilométerre volt tőlünk. Abban az időben csak városokban lehetett benzint kapni, ha valaki vidéki útra ment, háromszögletes, 25-30 literes kannákat csatolt szíjjal a fellépőkre. Ha mesterem otthagyott a kannákat megtölteni, miközben ő a közeli kocsmába ment, büszke voltam, hogy a motort megindítva arrébb mehettem a kocsival.
Körülbelül fél éve lehettem ott, amikor mesteremet behívták nyári katonai gyakorlatra, amely több, mint egy hónapig tartott. Ez nekem aranyszabadságot jelentett. Fel kellett költöznöm a hölgyekhez, mert féltek egyedül lenni. Megnőtt az önbizalmam: a férfit látták bennem.
Mesterem visszatérte után rendbe hoztuk a cséplőgépeket, én festettem míniummal a legújabb cséplőszekrényt, amelyben előző évben szerencsétlenül járt az egyik cigány etető. Már este volt és bevégezték a búza cséplését. Az volt a szokás, hogy összesöprik a szétszóródott búzát és a szeméttel együtt bedobják a dobba. A gép üresen járt, az etető felállt és mondani akarta, hogy siessenek. Abban a pillanatban feldobták a szemetet, ami az arcát érte. Szinte megvakult a portól, megtántorodott és hátralépett, egyenesen a forgódobba. A főszíj ugyan leesett, de akkor már a szerencsétlen ember lábát tövig darabokra zúzta, és egyes belső részei is csüngtek. Néhány percig még élt, azután kiszenvedett. Természetesen a gép üzemelését arra az évre betiltották. Erről takarítottam én le a deszkákra száradt vért, csont és húscafatokat, hogy újra fessem. Akkor még nem sejtettem, hogy nekem is lesz bajom azzal az átkozott géppel.
Elérkezett a cséplés ideje és engem is beosztott a mesterem gépésznek pont ahhoz a géphez, amelyiken tavaly a szerencsétlenség történt, ugyanis babonából senki se akart arra a gépre menni, pedig az volt a három közül a legújabb. Mesterem naponta egyszer-kétszer ellenőrzött, nem is volt semmi baj, minden jól működött. Nagyon nagy hőség és szárazság volt, amilyen csak azon a tájon tud lenni. Délfelé járt az idő, éppen készültem, hogy ebéd előtt átvizsgáljam a gépet, amikor meghallottam hátulról a kiabálást. Rosszat sejtve odarohantam és láttam, hogy lángolva jön ki a gépből a szalma. Először nem tudtam, mit tegyek, nem mintha megijedtem volna — ez később sem fordult elő velem soha — de láttam, hogy vedrekkel és a kis egykaros vízi fecskendővel itt segíteni nem lehet. Először megpróbáltuk favillákkal verni a tüzet, de az etető és a fűtő nem látta, hogy mi történt, és a gép tovább ontotta a szalmát a tűzre. Akkor megpróbáltam az égő szalmát elvontatni ökrökkel, de az asztagok sora olyan hosszú volt, hogy pillanatok alatt minden tűztengerré vált. Miután láttam, hogy itt már segíteni nem lehet, visszafutottam, hogy legalább a gépet mentsük meg. A cséplőgép nem volt magánjáró, ezért emberi erővel kellett a tűzkörből kivonszolni. Kértem a parasztokat, hogy segítsenek, de ők csak megvetően nagyot köptek, és azt mondták, hogyha már az ő búzájuk elég, akkor égjen el a nyomorult masina is. Könyörgésre nem volt idő, a fűtővel hozzáfogtunk a mentéshez. Először kiütöttük az ékeket, rátettük a vonórudat és héderrel kezdtük kimozdítani a helyéről, ami igen lassan és nehezen ment. A végén sikerült az ékkel és a vonórúd ide-oda húzásával hátrább vinni. A vészsípolást hallva, mesterem kerékpárra ült és amilyen gyorsan csak tudott, eljött a másik géptől segíteni.
Később sem derült ki, mi okozta a tüzet. Gyakori eset, hogy a búzával valami vasdarab, szeg vagy patkó kerül a dobba, szikrát vet vagy valaki felelőtlenül dohányzik, és a leeső parázs tüzet okoz. Majdnem egy hétig égett a búza, semmit sem lehetett megmenteni belőle, kivéve a cséplőgépet. A babonások azt mondogatták, hogy igazuk lett, bekövetkezett a baj, de én nem osztottam a véleményüket, szerintem véletlen volt.
Mesterem — bár korábban szolid, mértékletes ember volt — a balszerencse után többször is bement esténként szórakozni a városba, természetesen a kocsijával, mert vonaton körülményes volt a közlekedés. Néha hajnali háromig is kimaradt, ezért magával vitt, hogy vigyázzak az autóra, mert nem volt tanácsos annyi időre felügyelet nélkül hagyni.
Egy ilyen szép, nyári éjszakán két óra körül indultunk hazafelé. Karbidvilágításunk nem akart működni, tehát sötétben indultunk. Fele úton lehettünk, mikor egy nagy csattanás után mesterem jobbra rántotta a kormányt és az árkon át a mezőn kötöttünk ki. A sötétben csak akkor vette észre az előttünk haladó ökrös szekeret, amikor már koppantunk. Az ökrök az ütéstől megrémülve szintén a mezőre vonszolták a szekeret. Nekünk nem történt bajunk, de a szekéren ülő paraszt bácsinak eltört az állkapcsa és az oldalát is fájlalta. Mindhárman igyekeztünk a felfordult szekeret visszabillenteni és összeszedni a kiesett holmikat. Visszahúzattuk a szekeret az országútra, és sűrű bocsánatkérések közepette elbúcsúztunk. Mi is kikecmeregtünk az útra, de észrevettük, hogy nagyon melegszik a motor. A sötétben addig nem láttuk, hogy a hűtőcsövek eltörtek. A hűtő rézkígyó-csövekből állt, és a kocsi elejére volt felszerelve. Sikertelenül próbáltuk eldugaszolni, így nem volt más hátra, mint párologtatás útján hűteni a motort. Lépten-nyomon meg kellett állni, várva, hogy lehűljön, és kutat kellett keresni. Reggel lett, mire nagy keservesen hazaértünk. Mesterem mondogatta, hogy ennek az ügynek lesz még folytatása, és úgy is lett. Egyszer csak jött egy meghívó a bíróságra, ahová én is hivatalos voltam. Az öreg kártérítést és fájdalompénzt követelt, amit természetesen meg is kapott, hiszen mi voltunk a hibásak.
Mesterem igen jó szakember volt én meg gyors felfogású, hamar elsajátítottam hát az esztergálás, kovácsolás, edzés, öntőminta- és öntőforma készítés, rézolvasztás, gőzgépjavítás fogásait. Korábban édesapámnál is sokat tanultam, így egy év után felszabadított. Abban az időben a mesternek jogában állt segédlevelet kiállítani. 1911-et írtunk, én 12 éves lettem mint géplakatos segéd. Persze, mint segédet sehol sem vettek fel, dacára annak, hogy jól fejlett fiú voltam, de én nem is akartam akárhová dolgozni menni, mert csak a motorok és az autók jártak mindig az eszemben.
Időközben apám Drágásaniban talált magának gépészi állást egy nagy fűrésztelepen. A telep közvetlenül az Olt folyó mentén volt, az árterületen. A telepen rengeteg fűrészelt árút és nyersanyagot raktároztak. Hogy felszabadultam, mesteremtől elbúcsúzva hazamentem a szüleimhez. Néhány heti otthon tartózkodás után már nem volt maradásom, szerettem volna még valami mesterséget tanulni, de otthon nem mertem előhozni, hogy én autós szeretnék lenni, mert ismertem édesapám konzervatív álláspontját. Ezért inkább villanyszerelő mesterhez kértem, hogy adjanak. Apám és anyám közösen elhatározták, hogy egyelőre Craiovába küldenek egyik nagybácsimhoz, és miután ő nagy, stabil motorok szerelője volt, sok ismerőse volt a vasas szakmában. Így történt, hogy kétheti ott tartózkodás után beléptem egy barátjához, mint villany- és vízvezetékszerelő inas. Abban az időben a két szakma együvé tartozott. Eleinte szórakoztatott az új munka, kiváltképpen, hogy egy csokoládégyárban szereltünk villanyt és csővezetéket. Persze, az inasok sehol sem angyalok. Néhány rövid csődarabot bedugaszoltunk és teleöntöttük csokoládéval. Odahaza a műhelyben benzinlámpával megmelegítettük és kifolyattuk.
Ilyen és hasonló dolgokban részt vettem, de gondolatban mindig csak az autó foglalkoztatott. A városban már több, mint négyszáz autó volt, így az utcákon állandóan láttam őket, és legszívesebben ott maradtam volna valamelyiknél.
|
|