|
|
Csikorgó hideg tél volt. Olyan igazi, havas, zúzmarás tél. A tanya hófehér falaival, szürkecserepes tetejével, százados fáival ma is kísért álmaimban. Itt születtem, itt éltem gyermekkorom vidám éveit. Ide visznek vissza álmaim ma is. Ez a kis történet ezekből az álmokból született.
Ma is látom magam, ahogy a hajnali szürkületben állok a kis tűzrakás mellett, és kicsi vasvillámmal rakom a szalmát a tűzre. Hat éves lehettem, most bízták rám életemben először ezt a komoly feladatot. Őrizd a lángot, mondta nagytatám, soha ki ne aludjon a tűz, mert ebből gyújtjuk meg a nagyot, ha szükség lesz rá. Nagyon vigyáztam hát az én kis tüzemre, hiszen nagytatám szava szent volt számomra! Ő volt a család feje, úgy néztem fel rá, mint egy istenre. Nagymamám ugyan mondta anyának úgy súgva, ha nem hallotta más, apátok a család feje, én meg a nyaka, de arra fordul a fej, amerre a nyak fordítja! Okos asszony volt az én drága nagymamám! Ma is kevesebb lenne a válás, ha az asszonyok az ő módszerét alkalmaznák!
De hát térjünk vissza az én kis tüzemre, amit ezen a régi téli napon rám bíztak. Ez a nap volt ugyanis az év egyik legnevezetesebb ünnepe, a disznóölés napja. Mert a disznóölés bizony ünnepnek számított a falusi emberek számára! Hallottunk olyan tréfás történeteket, hogy a leölt malac a pörzsölés közben kereket oldott, vagy hogy a böllér hajnalok hajnalán úgy berúgott, hogy dél lett, mire kijózanodott és el tudta látni a feladatát!
Nálunk ilyesmi nem fordulhatott elő, mert elő sem vette nagytatám, később édesapám a pálinkás üveget, amíg be nem került a disznó a házba. Amikor megjöttek a segítő rokonok, már készen várta őket a finom, fűszeres forralt bor. Ebből még mi gyerekek is kaptunk egy-egy kortyot. Mi ki sem mentünk, amíg a hízó sivalkodása el nem csitult, addig jó melegen felöltözve, fülünket befogva álltunk a konyhában. Mire kimentünk, már égett a szalma a perzseléshez. Hát erre a tűzre kellett nekem vigyázni. A férfiak, szalmát szórtak a már elpusztult pocára, és az én kis tüzemből vasvillával átrakott nagytata egy kis parazsat a disznót borító szalmára, ami rögtön lángra kapott, lepörzsölve a szőrt. Elég sokáig tartott ez a művelet, mert bizony a disznó minden kis részét meg kellett tisztítani, kapargatni, mosni, újra égő szalmával megpirítani, amíg szép tiszta, ropogós nem lett a bőre. Közbe néha kialudt a pörzsölő láng, amit aztán az én kis tüzemből lobbantottak újra. Amíg mi kint a mangalica megtisztításán fáradoztunk, addig bent a konyhában elkészült a reggeli, a finom hagymával sütött vér. Amikor már a disznó felbontását elkezdték, az úgynevezett állaszalonnából is szeltek egy-egy jókora darabot, amelyet szintén megsütöttek früstökre, ahogy nagyapám nevezte a reggelit. Amikor már a hús az asztalon, a bél a teknőben volt, akkor került elő a pálinkás üveg, amit most már meg-meghúztak az úgynevezett böllérek.
A reggeli után, amelyet savanyú káposztával és puha kenyérrel fogyasztottunk, már vidámság, jókedv uralkodott az egész házban. Amíg a férfiak feldolgozták a disznót, az asszonyok a bél tisztításával voltak elfoglalva. Ez volt az egész ceremónia legnehezebb munkája! Mostuk mi a belet sóval, mésszel, kukoricacsuhéval, vagdalt vöröshagymával, de főként rengeteg vízzel, míg tiszta és szagtalan nem lett. Még ezután is ecet és szódabikarbóna keverékével áztattuk. Nagy szégyen volt, ha egy háziasszony nem mosta ki rendesen a belet.
Már estébe hajlott az idő, mire befejeződött a hurka, kolbász megtöltése, sóba került a szalonna, a sonka, a füstölni való hús. Ekkorra már főtt a töltött káposzta, sült a hájas kifli a vacsorához. Mire megjöttek a disznótorra hívott szomszédok, barátok, már sercegett a kemencében sülő hurka, kolbász, pecsenye is.
A vacsora vidám beszélgetéssel, poharazgatással telt. A vendégek dicsérték a finom ételeket, közben bizony vaskos tréfákra is sor került, a böllér kolbászáról, vagy a házigazda nagy disznófejéről, a menyecskék töltött káposztájáról, a csapra vert hordóról, meg ki tudja még, mennyi más mindenről!
Közben, ahogy emelkedett a jókedv, édesapám kezében megszólalt az öreg citera. Sokszor hajnalig tartott a mulatság. Előkerültek a régi, hangulatos nóták, vidám ropogós csárdások. Ma is fülembe cseng nagytatám érces hangja, ahogy dalolja: „Suba, suba göndörszőrű suba, Kit nem adnék hat ökörért oda, mert az ökör csak járomba való, De a suba szépasszony-takaró". Bizony ilyenek voltak azok a régi disznótorok, ma sem feledem őket, de egy kis történet különösen emlékezetes maradt számomra.
Akkor is úgy történt minden, ahogy itt leírtam, csak a másik, az anyai nagyapám tanyáján, és ahogy mondom, ma is emlegetjük, ha néha összejövünk még élő családtagok. Édesanyám apja községi bíró volt hat évig. Persze ez a tisztség társadalmi kötelezettségeket is vont maga után. Például vendégül illett látni a falunkba jött előkelőségeket.
Így történt, hogy nagyapám disznótorra várta a megyei szolgabírót. Meghívta hát a község előkelőségeit is. Előző napon történt a disznóölés kint a határ menti tanyán, amely öt-hat km-re volt a falutól. Este volt, mire készen lett minden a nagy vendéglátáshoz. Nagy fazékban a töltött káposzta, sütőteknőben a hurka, kolbász, a sütnivaló hús, a megsütött töpörtős pogácsa, meg még ami kellett a vacsorához. Mari Pista bácsi, a törvénybíró, és Asztalos Jakab bácsi, a tanyaszomszéd voltak a böllérek. Mire az asszonyok felpakolták a szánkóra a sok ennivalót, a három jó barát már igen-igen felöntött a garatra. Édesanyám még mondta is apának, nem kéne így elengedni őket, de apa azt mondta, majd a hideg téli idő kitisztítja a fejüket. A nagy birkabőr subát még ráterítették a jól betakargatott csomagokra, és elindult a szánkó a falu felé, ahol nagymama már várta őket. De a téli levegő mellé valahogy egy boros üveg is előkerült az ülés alól, így hát nótaszóval érkeztek meg a falusi házukhoz. Csak amikor kezdték lerakni a szánkóról az elemózsiát, vették észre, hogy a nagy fazék a töltött káposztával nincs sehol! A három öreg csak vakargatta a fejét, néztek egymásra, nem tudták mi is történt, hová lett a káposzta. Ráadásul még a suba sem volt sehol! Biztosan fel sem lett rakva a szánkóra, vélte Jakab bácsi, menjünk vissza érte. így is lett, megfordultak a szánkóval, vissza a tanya felé. Félúton járhattak, amikor meglátták a kutyafalkát, ahogy a nagy hóban vidáman lakmároznak. Nem csak a káposzta veszett oda, de még a subának is csak darabjai maradtak, és az üres fazék. Nem is mert nagyapám a nagymama szeme elé kerülni csak másnap reggel, de akkor már vitte a nagy fazék káposztát. A veszedelem megelőzése érdekében ugyanis kibontogattuk a füstölésre szánt kolbászt és abból készítettünk káposztát az urak vacsorájához. Mit tudja a szolgabíró, vigasztalta édesanyám nagyapát, miből készül a töltött káposzta? Hát nem is vette észre senki a turpisságot, csak nagymama pirongatta a lányait, hogy sok a köménymag a töltelékben! Így esett meg az a nevezetes, úri disznótor, ahol még a főbíró is megnyalta a száját a kolbászból készült töltött káposzta után. Fene tudja, mitől vagyok ilyen szeles, mondta másnap Mari Pista bácsi nagyapámnak; és huncut szemmel kacsintott rá. Még évek múlva is közszájon forgott a mondás: szeles, mint a törvénybíró!
Ezek a régi gyermekkori emlékek idézik fel bennem azt a reggelt, amikor rám bíztak valami fontosat. Azt, hogy őrizni kell a lángot, legyen az kis szalmaláng, vagy a szeretet lángja, melyet gyermekkorunkban a szívünkbe gyújtottak szüleink, nagyszüleink.
Legyen áldott az emlékük!
Amikor én még kislány voltam az 1930-as 40-es években, akkor a boltokban nem volt hűtőszekrény, sem fagyasztópult. Nem lehetett annyiféle élelmiszerből válogatni, mint ma. A mészárszékben a henteseknél lehetett húst kapni, volt borjú, malac, disznó, bárány, birka, kecske, sőt lóhús is, de baromfihúst nem árusítottak. Apátfalván a falusi, tanyasi családok maguk nevelték a baromfiakat a család számára. A felesleget leginkább a makói piacon értékesítették, élve.
Régen a baromfiakat kotlóssal keltették. Amikor a tyúk már sok tojást tojt, egyszer csak elszánta magát, hogy elkotlik, utódokat kelt és nevel. Csak ez nem volt ilyen egyszerű.
Amikor a tyúk elkotlott, ott ült tovább, ahol előzőleg tojt, de már csak kotyogott. A gazdasszony két-három napig otthagyta, hogy jól fészekre essen. Majd elkészítette a fészket. Vesszőből font kast jó keményre megtöltött szalmával, majd beletett két-három tojást. Mielőtt fészekre tette volna a kotlót, bevitte a szobába, a kemencéhez odasimította háromszor, és háromszor elmondta. Úgy üjj, mint a főd, úgy kőccs, mint a fű. Olyan szilid légyé, mint a kemince.
S a kotlót simogatta, szelídítgette. Fészekre tette, leborította, majd valami szennyes ruhával letakarta, hogy sötétben maradjon és szépen üljön. Ettől kezdve minden nap egyszer etette-itatta, vesszőből fonyt kupujka, vagy ritkára szögelt lécből készült etető alatt. Két nap eltelte után kiszedte alóla azt a pár tojást és alárakta a már előre kiválogatott kb. egyforma nagyságú, szép formás tojásokat. A kotló alá páratlan számú tojást tettek, általában 19-25 darabot, a kotló nagyságától függően. Ültetés előtt a tojásokat langyos helyen a szobában tartották. Kalapba vagy sapkába rakva vitték a kotló alá azért, hogy sok kakas keljen belőle. A fészekre tett kotlót a tojással együtt a meleg szobában vagy konyhában tartották, magasabb lábú ágy vagy pad alatt. Minden etetéskor, míg a kotló evett, addig a tojásokat a fészekben megkavargatták, hogy ami szélről volt, az a fészek közepére kerüljön, majd ruhával letakarták, hogy ne hűljön.
Fészket készíteni, kotlót fészekre bevinni naplemente után nem volt szabad. Ültetéskor a Hold állására is nagyon ügyeltek, mert az utolsó negyed befejezése és az újhold közötti időszakot üres napoknak nevezték. Ezeken a napokon kotlót nem ültettek. Úgy mondták: Az ekkor ültetett tojások üresen maradnak, tehát nem lesz benne kicsi baromfi.
Hét-nyolc nap eltelte után a tojásokat meglámpázták, mert már akkor megmutatta, hogy melyik tojásban van csirke, az sötét színűt mutatott a lámpa fényénél. A világos színűeket eltávolították a fészekből. Ültetés után a tyúktojásból 21 napra kel ki a csibe, négy hétre a pulyka, kacsa, liba, öt hétre a gyöngyös. Kelés előtt egy nappal a tojásokat langyos vízzel megnedvesítették, hogy a benne lévő kicsikék könnyebben fel tudják törni a tojás héját kikeléskor. A gazdasszony amikor észrevette, hogy a kotló alatt van kikelt kicsi baromfi, akkor így köszöntötte: Isten hozott, nagyra nőjj! Keléskor a kotló alatt sűrűn nézegették a tojásokat, nehogy a kotló agyontapossa, vagy a tojások közé szoruljon a már kikelt kiscsibe, mert akkor elpusztul. Ha véletlenül a tojás héja lepattogott a hártyájáról és a kiscsibe még élt a tojásban, akkor azt felmelegített borospohárba rakták és a kotló alatt hagyták. Sok esetben kibújt a pohárból és életben maradt. Amelyik kiscsirke születésekor a torongyát, tehát a köldökét nem tudta felszívni, az általában elpusztult, ha mégis életben maradt, senyvedt jószág lett belőle. A tojásokból kikelt kis baromfiak keléskor vizesek, csak a teljes felszáradás után szedték ki a kotló alól a már előre elkészített tollal vagy ruhával bélelt kosárba, vagy rostába.
Az egy kotló alatt lévő tojásokat kotlóaljnak nevezték. A kotlóval együtt a kis-csibéket ládában (ez lehetett sublótfiók) tartották. A tojásokból kikelt aprójószágok-nak csak másnap adtak enni azért, hogy a még bennük lévő tojássárgáját a szervezetük dolgozza fel. Két-három etetés után adtak nekik inni vizet, vagy kamillateát, vagy pár napig tejet. Amikor a gazdaasszony először akarta etetni a kis baromfiakat, előbb ő maga evett, mert úgy mondták régen, hogyha jóllakott gyomorral rakják le először enni, akkor nem csipognak, hanem elégedettek. Mivel régen a tápoknak hírét sem hallották, a csibéknek pár napos korukig apróra vágott, vagy reszelt főtt tojást adtak enni. Majd később a takarmányuk mellé még három-négyhetes korukig is kaptak tojást. A takarmányuk volt mozsárban tört, vagy kézidarálóval apróra darált kukorica, köleskása, muharmag. A nagyobb csirkéknek ősszel gyenge tejeskukoricát daraboltak késsel a kukoricacsőről. A kiscsirkék, amikor még nem jártak a szabadba, az emésztés elősegítése végett aprószemű homokot is kaptak.
A csirkék, ha fáztak, a kotló alá bújtak melegedni, ha sokan voltak, váltogatták egymást.
A kicsi baromfiakkal, ha csak tehették, márciusi hólevet itattak, hogy erősek legyenek. A havat felolvasztották, meglangyosították és így itatták.
Volt úgy, hogy a kotló a csirkék közül kiválasztott egyet, amelyikre nagyon haragudott és ahol érte, vágta a csőrével, az pedig nagyon félt és bújt ahová tudott. Ha nem vették észre, agyon is vágta. Az ilyen kotlónak a szemhéját összevarrták pár napra, hogy ne lásson és felejtse el.
Amikor először hajtották ki a szabadba a kotlóssal a csirkéket, arra terelgették, amerre akarták, hogy a későbbiekben is járjon.
Amikor már napközben a kotlóssal kikerültek a kiscsibék a szabadba, a kotlót megpányvázták, hogy a gyengébbek el ne maradjanak tőle, és a harmatba ne vigyen csibéket, mert olyankor eláztak és elgebedtek, majd elpusztultak. Akácvirág hullása idején nem keltettek kiscsibét, mert volt, hogy a lehullott akácvirágtól a csibék részben elpusztultak.
Apátfalván általában három időszakban keltettek csibét. Az első volt a korai csirke, ami februárban, vagy márciusban kelt. Ezek az aratási nehéz munkákra már vágnivalók voltak. A második turnus kelését aratás utánra időzítették, mert a csirkék hordáskor az asztag körül, majd cséplés után a szérűn nagyon sok szemet találtak. A nagy melegben nagyon odafigyeltek, hogy a hűvösön mindig legyen tiszta, hideg ivóvizük a baromfiaknak, mert víz nélkül nem tudtak emészteni. A kétboldogasszonyi csirkék Nagyboldogasszony (augusztus 15.) és Kisboldogasszony (szeptember 8.) között keltek. Ezek voltak az őszi csirkék.
A csibék ellenségei a varjú, karvaly, sas, szarka. A tarkavarjú nagyon erőszakos volt, akkor is elvitte a csibét, ha a kotló szembeszállt vele. A patkány, menyét, görény, fiasmacska, kanmacska is vitte. Volt ahol a disznók is elérték, összekapkodták a kis aprójószágokat. Ezekre mind-mind nagyon kellett vigyázni.
Nagyon féltek a baromfivésztől, mert olyankor a beteg állatok rövid idő alatt elhullottak. A vészben elpusztult állatokat ásott gödörben rakták, majd oltott mészszel leöntötték, tehát fertőtlenítették és elföldelték. Az ilyen vészt istencsapásnak, vagy sorscsapásnak mondták.
A csirkét akkor mondták jércének, amikor már elkezdett tojni. A tyúkot akkor hívták tyúknak, amikor már egyszer elkotlott, vagy folyamatosan tojt. A tyúkoknak a tojástermeléshez mészre van szükségük. Ezért meszes vizet itattak velük, vagy az összetört tojáshéjat etették velük.
A kakast azután hívták kappannak, amikor négyhónapos kora után kiherélték. A kappan húsa ízletesebb volt, mint a kakasé. A kappant kotló helyett csirkenevelésre is használták, csak előbb megetették pálinkába áztatott kenyérrel, vagy pálinkát itattak vele, tehát berúgatták. A kakasherülést itt Apátfalván manapság már nem végzik, csak az 1940-es évek végéig alkalmazták itt-ott.
A kotló alól kivált tojásokból egyet-kettőt korommal az egyik végén megjegyeztek, ezeket a tojófészekbe tették polozsnának. Az ilyen fészekbe a tyúkok jobban szerettek tojni.
Volt úgy, hogy a tyúk olyan helyre tojt, ahol a gazdája nem tudott róla és ott elkotlott. Egyszer csak jött elő a kiscsibékkel. Az ilyen csibéket orozva keltnek hívták. Ezek az időjárással szemben edzettebbek voltak, de vadabbak is.
A kakasokat az állomány vérfrissítése szempontjából cserélték, vagy vették.
Amikor a nőstény pulyka (tojó) tojni akart, már előtte pár nappal kereste a fészket. Emlékszem, ilyenkor az édesanyám a nagy szalmakazal oldalában másfél méter magasan alakított ki egy üreges tojófészket. Ezt a helyet megmutatta a pulykának, oda betette és az azután nap mint nap odatojt. Majd amikor elkotlott, oda rakta alá a tojásait, és azokat ott keltette ki. A kispulykáknak nagyon sok összevágott vöröshagymaszárat kevertek a darájukba. Különösen akkor, ha a mérgük jött a nyakukon. Ilyenkor volt, hogy szemes borsot raktak a torkukba és azt lenyelették velük.
Tudom, ez a módszer már a múlté a tápok elterjedésével, de nekem jól esik leírni azt, hogy láttam én akkor, gyerekként.
Az aprójószággal kapcsolatos régi hiedelmek Apátfalván
Luca napján hajnalban piszkafával szurkálták a tyúkokat, hogy sokat tojjanak és kotoljanak. S közben mondogatták: Tojjatok, kotoljatok!
Farsangkor nem volt szabad varrni, mert bevarrták a tyúkok fenekét és nem tojtak. Amíg valaki nem ültetett kotlót, addig másnak nem adott tojást, mert féltette a szerencséjét.
Ha a tyúk kukorékolt, így mondták: Kár lesz. Az ilyen tyúknak a fejét baltával az istálló küszöbön levágták, majd a fejet az ereszcsurgásba elásták. A csirke nem kel ki, ha a házban labdáznak.
Míg ki nem kelt az utolsó csirke, a tojáshajat nem szabadott kivinni a kas mellől. Vendég jön, ha a kakas az ajtóban kukorékol.
Karácsonykor a házban élő legyet nem volt szabad elpusztítani, mert az aprójószághoz nem lesz szerencse.
Karácsony böjtjén ebéd közben, ha az ebédelők izegtek-mozogtak, akkor rosszul üli a kotló a tojást.
Kotlófészket szomszédnak vagy másnak nem adtak, mert féltették a szerencséjüket. A kicsi, kerek tojást kártojásnak hívták, amit napfelkelte előtt bal kézzel, hátrafelé a háztetőn kellet átdobni.
Szüleink, nagyszüleink, őseink azért ragaszkodtak a szokások betartásához, mert hittek bennük. Be nem tartásuk esetén féltek a következményektől. Vallásosabbak voltak, de talán hiszékenyebbek is. Ezek a szokások néha már a babonaság határát súrolták.
Tyúkültető kosár Apátfalváról
|
|