Előző fejezet Következő fejezet

HELYTÖRTÉNET

 

Rácz István Pál

A kiszombori iskola története

2.

 

História

1781. Oexel Mátyás nagyszentmiklósi sörgyáros Bécsben, a kincstári birtok árverésén megvásárolja Kiszombort és határát.

1830. Az 1908-ból fennmaradt Ökrös-féle feljegyzés szerint az iskola ebben az évben már egytanerős római katolikus felekezeti iskolaként működött. A rendszeres oktatás beindulását ettől az évtől számítjuk, bár lehetséges, hogy már az előző években is volt állandó alkalmazásban lévő tanító.

1831. A községben nagy kolerajárvány dühöngött. Biztos, hogy az iskolás gyermekek közül is bőven szedte áldozatait.

1838. A község határát árvíz pusztította el. A szinte évenként megismétlődő csapások mérhetetlen nyomorba döntötték a lakosságot. Gyermekeiket nem az iskolába, hanem a földesúri földekre küldték dolgozni.

1842. Az iskola kéttanerőssé fejlődött. Sajnos a tanítók neve nem maradt fenn.

1845. Új iskolát építettek, feltehetően a Schul Hause helyén. Az új épülethez két tanterem és egy tanítói lakás tartozott.

1848. Felszabadult a jobbágyság. Miután Kiszombor kimondottan jobbágyfalu volt, minden lakóját érintették 48 vívmányai. Az 1848-as reform kivette a Rónay (Oexel) család kezéből a falu feletti egyeduralmat. A határ egy részét felparcellázták. A szabadságharcban is résztvettek a kiszomboriak. 1908-ból ránkmaradt egy fénykép, amely tíz akkor még élő szabadságharcos honvédet ábrázol. (A borítón.)

1849. A szerbek a község nagy részét felégetik. Nincs rá adat, hogy az iskola is leégett volna. Az iskola bútorzat nélkül maradt.

1860. „... a nemes Rónay család ... a bordézsma árából ..." 23 Ft-ot adott az iskola részére.

1861. Az iskola két nevelője: Vígh Antal kántortanító és Csepreghy Endre altanodai tanító. Ők iskolánk első, névszerint is ismert tanítói.

1862. Rónay Mihály az iskola kiadásainak fedezésére a helybeli lelkésznek átengedett 25 és fél akó dézsmabort. Ennek akóját 90 kr-ért árverezték el. Az iskola vezetője, Gergely Endre plébános a községben uralkodó nyomor miatt a falu szegényei javára lemondott a befolyt összegről.

1863. Ettől az évtől kezdődően már iskolai feljegyzések alapján kísérhetjük figyelemmel iskolánk történetét. Ugyanis: „Nságos Rónay Mihály úr egy égető szükséget pótló s jövőre iskola ügy mozzanatainak tárházul szolgáló csinos jegyzőkönyvet ajándékozott." Szerencsére ez a jegyzőkönyv megvan. A következő adatoknak ez az értékes könyv a forrása, de az első bejegyzésekből 1861-re visszamenőleg lehet következtetni.

Az akkori népoktatás irányelveire mutatnak az iskola bevételeiből eszközölt vásárlások:

1 frt jutalom és ösztöndíj a szorgalmasabb tanonczoknak

2 frt 50 db elemi kátéért kezdő gyermekek számára

3 frt 20 kr 20 db kátéért nagyobb gyermekek számára

2 frt 1 db számológépért kisebb tanonczok számára

13 frt 60 kr 120 db bibliai képért melyek az ó- és újszövetséget ábrázolják

25 frt 20 kr 120 db bibliai kép lagirozására, beszegésére, keménypapírra illesztésére

2 frt 20 kr 10 db Rőder-féle bibliáért

Nságos Rónay János úr 4 db keményfát adományozott az elpusztult iskolai lépcső kijavítására. Szintén ő 5 szál keményfa deszkát ajándékozott, hogy „... az első osztbeli eddig földön ülő kisded tanonczok számára pad készíttessék — mi meg is történt."

1863-64. Tantestület : I. o. Csepreghy Endre; II. o. Vigh Antal. Tankötelesek (6-15 év) száma 553. Ez a szám, figyelembe véve a község akkori lélekszámát, meglepően magas, mert az elmúlt században nagyobb volt a gyermekáldás. Az 553 tankötelesből 422 járt iskolába. Elsős 318, másodikos 104 gyerek volt. A község határát sújtó nagy szárazság miatt nagy éhínség volt. Rónay Jánosné Karácsony Emilia, a kiszombori óvoda alapítója 3 hónapon át 80 iskolás gyermek ellátásáról gondoskodott. A sok bajt betetőzte az 1863. december 13-i nagy vihar, amely a háztetőket is elvitte. „Az 1864 évi tavaszi tanvizsga a kiszombori elemi tanoda mindkét osztályában számos vendég jelenlétében a legszebb eredménnyel ápr. 27- én tartotta meg. A következő tanévek hosszúsorán még tartottak külön tavaszi vizsgát, hogy az iskolából munkába állítás végett kimaradó legalább távozásuk előtt számot adjanak tudásukról. A tavaszi vizsgával a tanév még nem fejeződött be, de a tanulók száma utána felére, negyedére csökkent. Az évvégi vizsga alkalmával 50 jó magaviseletű és szorgalmas tanuló között 5 frt 40 kr jutalmat osztottak ki.

Folytatás a következő számban

 

Csepreghy Endre

 

 

 Siket István László

Broda Béla, a lánypolgári igazgatója

 

Közoktatásunk a XIX. század második felében tovább haladt a megkezdett úton. Fejlődését befolyásolták a korra jellemző haladó mozgalmak és szellemi áramlatok. Azonban a döntő változás a Kiegyezés után következett a népoktatási törvény bevezetésével, amely alapjaiban érintette az alsófokú oktatást és a középszintűt is.

Helyben a célok zászlóvivője, a népszerű fiúpolgári fogadta az elemiben végzőket. Falai közül olyan tehetséges fiatalok kerültek ki, akik tanulmányaikat befejezve a szülőváros egyházi életében (Csepregi Imre), oktatásában (Broda Béla), vagy közigazgatásában (Gorcsa Péter) kamatoztatták tudásukat. A polgárik létrejöttét a törvény 67. §-ában biztosította, mert „...minden olyan helység, melyben legalább 5000 lakos van, tartozik felső, nép- vagy polgári iskolát létesíteni."

Az Eötvös-féle törvényt egyoldalúsága miatt bírálták, mert — különösen az érdekeltek szerint — a lányok középfokú oktatása elhanyagolt terület maradt. Az előítéletekkel külön meg kellett küzdeni. Ezt látták a szakemberek és azok a szülők, akik lányaikat a magasabb tudás szintjére szándékoztak emelni. Erősítgették, hogy a fejlődő kor műveltebb asszonyt, anyát igényel. A város elöljárósága viszont anyagiak hiányára hivatkozott, ha a lánypolgári felállításáról esett szó. Az ügy mozgatói első lépésként elérték, hogy iskolaszéket választottak. Kitartó működésük eredményeképpen Posonyi Ferenc polgármester támogatásával, tizenkét évi harc után, 1880. szeptember 30-án végre megkezdte működését a makói lánypolgári.

Az új oktatási intézményt türelmetlenül várta a város közönsége és a megye lakossága. Az oktatás-nevelésben, szellemiségének alakításában sokat fáradozott a felkészült tantestület a rátermett igazgatók vezetésével. Először Sárkány Jenő ült az igazgatói székben öt évig, a kezdés nehéz időszakában. Ekkor még a Posonyi-házban, majd az ipartestület épületében tanítottak. A második igazgató, Horváth Illés 1920-ig igazgatott. Keze alatt a lánypolgári megyeszerte ismertté formálódott. Ennek köszönhető, hogy 1895-ben a Szegedi utca elején megépült a földszintes iskolaépület. Igazgatóját írogató tevékenységéről a hely történészeként is ismerték. A megyei Tanító Egyesület megbízásából a millenniumra készítette el fontos alkotását, Csanád vármegye népoktatási monographiáját. Ebben fogalmazta meg pedagógiai hitvallását: „a múltban tanúsított nemzeti erőből merítsünk reményt". A keménységéről ismert igazgatóról kollegái azt tartották, „inkább tört, mint hajolt".

A neves elődtől a stafétabotot Broda Béla vette át. Makón született 1877. január l-jén. Alapfokú ismereteit, a betűvetést a református elemiben sajátította el, majd tanulmányait a jó hírű fiúpolgáriban folytatta. Gyermek- és diákéveit a nagyállomás környékén töltötte. Tanítói majd felsőfokú pedagógiai diplomáját a fővárosban szerezte. Több helyen tanítva gyűjtötte tapasztalatait. Még az első világháború előtt Brádon a polgári iskola igazgatójává nevezték ki. Itt, az erdélyi kisvárosban szerzett jártasságot az iskolavezetés területén. A háború és következménye megszakította munkáját, a megszállók elűzték a városból. Ekkor hazatért szülővárosába. Sokáig nem maradt munka nélkül, mert a tanügyi hatóság elismerte munkásságát és kinevezte 1920-ban a lánypolgári igazgatójának.

Az adott körülmények nem kedveztek az új igazgatónak. Közvetlenül a vesztes háború után a város lakóinak még siránkozásra sem maradt ideje, mert a menekültek áradatáról kellett gondoskodni. A győztesek még az első félévben sietve aláíratták a trianoni diktátumot a magyar delegációval. A veszteséget nehezen lehetett tudomásul venni. Ráadásul a gazdasági helyzet, az infláció egyre aggasztóbbá vált. Ilyen körülmények között kellett az intézetet igazgatni. Ebben a helyzetben a közoktatás egy kiváló minisztert kapott, 1922-ben Klebelsberg Kunó személyében, aki mindjárt megkezdte a háborús sebek gyógyítását, és modern kultúrpolitika megvalósításához fogott. Az első években ruha-, cipő- és élelmiszersegélyek osztásával foglalkoztak, pár év múlva már épültek az iskolák.

Az új feladatok miatt a fájdalmakat felejteni kellett. A hangsúly a pedagógiai munkára tevődött át. Elérkezett az 1929-30. jubileumi tanév, az intézet fennállásának ötvenedik évfordulója. Broda Béla a krónikás és szerkesztő szerepét vállalta, amikor e jeles évforduló tiszteletére megírta az iskola történetét, Értesítő címmel. A díszes borítót Dehény Lajos festőművész-rajztanár készítette el, mottónak Nagy Ilona tanárnő Szívek találkozója címen írt verset: Félszázadának kedves éjjelén/ Szíve, e halvány, búsongó virág/ Mint krisztusi bűvös szent igéket:/ Ontja magából pompás illatát. Az Értesítő első fejezete Eötvös és Trefort miniszterek érdemeit emelte ki, majd fejezetenként taglalta a korszakot. Saját korát megújhodásnak nevezte. A befejezés az ünnepség vendégeinek tanulságos szónoklatait tartalmazta. Az igazgatói összefoglaló szintén megszívlelendő, mert ötven év alatt, a megpróbáltatások során, mindig került annyi energia, amennyi a „felbukkanó akadályok elhárítására elegendő volt." Az elődök példájából lehet meríteni, hogy a jövő továbbra is sikeres legyen. A lánypolgári ettől kezdve használhatta Zrínyi Ilona nevét.

A tárgyi feltételek tovább javultak. A jogos, régi óhaj teljesült, mert a masszív földszintes épület emeletet kapott. Szép, klasszicista stílusával az iskola az utca díszévé vált. Falai között nyugalmat, békét lehetett találni. Az iskola keresztény, nemzeti szellemisége, a tanárok bölcsessége távoltartotta a külső zörejeket. A kolléga, majd utód, Kelemen Ferenc nyilatkozata szerint: „Húsz évig voltam helyettese, de egy alkalommal sem emlékszem, hogy nézeteink egymással szembe kerültek volna". Az emberszerető nevelő mindig a gyengébb fél, a gyermek mellé állott. Kartársaival megértést tanúsított. Széles műveltséggel, alapos szakismerettel rendelkezett, amihez pedagógiai érzék párosult. Lelkesen dolgozott a város társadalmi- és sportéletében.

Nagynénéim, akik tanítványai voltak, nagy tisztelettel nyilatkoztak az igazgatóról. Szüleim kapcsolatban álltak a Broda-családdal. Apám nem volt az állandó szabójuk, az első rendelés indította el a barátságot. A kedves házaspár a próbák miatt megfordult a műhelyben és a lakásunkban, sőt egy-egy sakkpartira is sor került a férfiak között. A viszontlátogatásnak a Béke utcai Broda-házban én is résztvevője voltam. Broda Béla 1941. december 31-én ment nyugdíjba és ettől kezdve foglalkoztak az elköltözés gondolatával. Eladták Ingóban lévő szőlőföldjüket, amit a szüleim vásároltak meg. Végül a háztól is megváltak. Ezután költöztek Bodajkra, a fiukhoz. A kapcsolat levelezéssel folytatódott. Egy nagy kert közepén lévő házba költöztek. „Én és a feleségem jól érezzük magunkat, nagy segítségemre vannak a fiatalok" írták megnyugodva, azonban hiányolták a makói rokonokat, ismerősöket. Kérték a tájékoztatást a fontosabb helyi eseményekről. Broda Béla hosszú életet ért meg, 1961. február 1-jén halt meg. Felesége, a földeáki származású Bugyi Terézia két évvel élte túl. Szüleimmel szeretettel őriztük a család emlékét.

Broda Béla fontos szerepet töltött be a lánypolgári életében. Szellemiségét az iskola megtartotta, pedig akkor került az élére, amikor a hadiszerencse elpártolt, azonban a szellem és a tudás segítségével diadalra vitte elképzelését. Egyben erősítette Makó iskolavárosi rangját. A húsz év alatt végzett sok száz diák aranybetűvel írta be nevét az iskola történetébe.

Vagyunk még emlékezők, akik szeretnénk, ha az iskola előcsarnokában márványtábla hirdetné tisztességét, tudását, emlékét. Ez évben van születésének 125 éves évfordulója.

 

Végzős osztály 1938 júniusában.

Középen Réthy Izabella osztályfőnök és Broda Béla igazgató

 

 

 Rozsnyai János

Avatóbeszéd Maroslelén

 

Önöket, mindannyiunkat, az idők szava szólított ide, hogy tisztelegjünk a múlt előtt. Az idők szava: halk suttogás. Csendesen figyelmeztet bennünket arra az egyszerű tényre, hogy élni jó, élni nagyszerű, de véges. Az idők szava kifejezés költői képzavar, de, hogy szinesztéziába vigyük át: illata van. Ezt az illatot nem az orrunkkal érezzük, hanem az agyunkkal jelenítjük meg. A szakadó eső, mely bőrig áztat, vagy a langyos napsütés, amelytől megszárad kabátunk, minden ízével, hangulatával jelen. Jelen addig, amíg érezzük. De képesek vagyunk-e érezni a pillanatot, hiszen mire érző receptoraink felfognák, s agyunk rögzítené, villámgyorsan múlttá válik. Ki tudjuk-e merevíteni az idő mikronjait, hogy megállíthassuk?

Szoborba faraghatjuk a mozdulatot, színeket önthetünk Mona Lisa mosolyára, de az idő illatát tovalibbentik az évszázadok. Megmarad a hideg kő, és az egykor érző meleg ajkat, melyen a giocondai mosoly bujkált, meg nem érintheti többé emberi kéz. A vászon csókot nem adhat, a kő nem mozdul. De szerencsére vannak múzeumok, vannak képtárak — és vannak gyűjtők!

Helytörténeti gyűjteményt avatunk ma! Ez az épület kincseket rejt. Kincseket, melyek valaha a hétköznapok egyszerű használati tárgyai voltak. Vigyáznunk kell az egyszerű szóval, és nem csak azért, mert történelmünk megtanította nekünk, hogy az egyszerű az gyakran nagyszerű, hanem azért is, mert ezek a tárgyak, bútorok, szerszámok egyáltalán nem egyszerűek. Ezeket valakik feltalálták, megfaragták, összerakták, kipróbálták. Ők, a feltalálók, a megfaragók az összerakók, a kipróbálók ennek az állandó, s remélhetőleg a jövendőben folyton gyarapodó gyűjteménynek a hősei. Így lehet megállítani, vagy talán csak lefékezni a röpke pillanatokat, hogy egy kissé elgyönyörködjünk a múlt emlékeiben.

Egy múzeum, egy történeti kiállítás azonban nem csak arra jó, hogy megcsodálhassuk eleink alkotókedvét, találékonyságát, ügyességét, hanem arra is, hogy gyermekeinket ezzel tanítsuk, neveljük. Jelenünk sajnos nem csak években, hanem fényévekben mérhető távolságra került azoktól a koroktól, amelyekben ezeket a tárgyakat: bútorokat, szerszámokat, konyhai edényeket készítették és használták. Azért mondom, hogy sajnos, mert gyermekeink alig rendelkeznek ismeretekkel a letűnt századok mindennapjairól. A történelemtanítás hosszú időn keresztül elhanyagolta a hétköznapokat, s csak a kiemelkedő személyiségekről, hadvezérekről, királyokról, ezek csatáiról mesélt, miközben a história apró építőelemei: a munkás mindennapok, a kisemberek csendes küzdelmei a feledés homályába vesztek. Pedig ma már tudjuk, hogy a dohányföldeken, a legelőkön, a földbevájt, sárból vert falú kunyhókban is történelmet írtak a jobbágyok, a kertészek, a zsellérek vagy az iparosok. Életük apró mozzanatai: dalaik, szokásaik, ünnepeik, ruházatuk, ételeik mind-mind részei az emberiség történetének. Ma már látjuk, hogy a történelem így kerek, így lesz megismerhetővé, az élet tanítómesterévé.

Ezért érzem én azt, hogy a helytörténeti gyűjtemény létrehozása jelentős esemény falunk életében. Megszületésében sokan működtek közre, és én mindannyiukat e kis múzeum megalkotóinak tekintem. Illesse őket köszönet érte.

A helytörténeti gyűjtemény létrehozásának ötletgazdája Schulcz János képviselő úr volt, aki még az önkormányzati ciklus elején vetette föl ezt a remek gondolatot. Fehér József kollégánk a képviselő-testület és a község vezetőinek pártoló támogatásával látott hozzá a gyakorlati kivitelezéshez. Szorgos munkával gyűjtötte az anyagot, amely egyre gyarapodott, és lassan kezdte kinőni a régi könyvtár kis szobáját. A leleiek szívesen hozták be a padlásokon talált régi szerszámokat, bútordarabokat. Aztán egy szomorú esemény kapcsán hirtelen kibővült a gyűjtemény. Elhunyt községünk országszerte ismert gyűjtője, Virág László, akinek húga és örököse, Virág Magdolna azzal tisztelte meg falunkat, hogy a gyűjtemény jelentős részét a községnek ajándékozta. Az ősleleiek tudják, hogy a Virág családnév egyike a legrégebbieknek, hiszen már az első contractusban, a falu megalapítói között ott találjuk őket

Virág László 1928. augusztus 28-án született Püspöklelén Virág Ferenc kovács és Rakonczai Terézia második gyermekeként. A csendes visszahúzódó gyerek fantasztikus kézügyessége hamar megmutatkozott. Állandóan szerelt, reparált valamit. Az ismerősök csodájára jártak annak a parányi szekérnek, amelyet kisgyermekkorában teljesen önállóan készített, és amely tökéletes mása volt a felnőttek által használt eredetinek. Sokat kellett apja kovácsműhelyében szorgoskodnia — ki is tanulta a szakmát alaposan — de a kis Lacit más érdekelte igazán. Imádta az órákat és a motorokat. Hosszú órákon át figyelte az utcabéli órásmestert, amint a ketyegő szerkezeteket javította. Felnőve egyre inkább érdekelni kezdte a gyűjtés, majd lassan egyetlen szenvedélyévé vált. Ez töltötte ki az életét. Laci bácsi halála után Virág Magdolna úgy érezte, a gyűjteménynek gazdagítania kell a lelei gyerekek ismereteit, és annak egy részét az ÁMK-nak ajándékozta. Fogadja ezért Maroslele község háláját. Itt szeretném megköszönni Frankó Tamás tanár úr munkáját, aki ízlésesen elrendezte az anyagot. Illesse köszönet mindazokat, akik munkájukkal hozzájárultak ahhoz, hogy a gyűjtemény rendezett, tiszta környezetben kerülhessen átadásra!

Kívánom, hogy ez a most megnyíló helytörténeti gyűjtemény szolgáljon a leleiek örömére és érje el célját: erősítse fiataljaink szeretetét szülőföldjük iránt.

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet