|
|
A Csongrád Megyei Levéltár Dél-Alföldi Évszázadok kiadványsorozatának 17. köteteként jelent meg 2002 tavaszán Blazovich László megyei levéltárigazgató, jogtörténész professzor Városok az Alföldön a 14-16. században című munkája.
Blazovich László több mint másfél évtizedes kutató munkájának eredménye a dél- alföldi régió település- és civilizációteremtő természetföldrajzi adottságainak, a szárazföldi és vízi úthálózat kialakulásának, az alföldi népesség etnikai változásainak, a középkori valódi- és mezővárosok fejlődésének feltárása. Munkái nagyon alapos, elmélyült levéltári forráskutatásokra, rendkívül széleskörű társadalomtörténeti, jogi, néprajzi, természet- és gazdaságföldrajzi, valamint egyház- és kultúrtörténeti szakirodalmi tájékozottságra és átfogó, összefüggéseket kereső gondolkodásmódon alapuló összehasonlító-elemző módszerre épülnek.
A jelen monográfia a korábban már közzé tett tanulmányokat egy bevezető kutatástörténeti áttekintéssel, egy különösen érdekes jogi-közigazgatási fejezettel és egy — eredményeket áttekintő — összefoglalással kiegészítve igazolja a szerző azon álláspontját, hogy a korabeli magyarországi alföldi mezővárosok —a nyugat-magyarországi városoktól való eltéréseik ellenére is — részét képezték az európai városi struktúrának: mind centrális szerepüket, mind jogi helyzetüket tekintve hasonlítottak azokhoz.
A városfejlődés vizsgált időszaka a XIV-XVI. század. A XIV. század előtti időkből az alföldi városokról nagyon kevés hiteles forrásanyag maradt fenn, viszont e század második felétől indult meg az alföldi városok jelentős fejlődése, aminek a lendülete a XV. század második felében és a XVI. század első harmadában érte el csúcspontját. Igen érdekesek a kutatáshoz felhasznált források: a tihanyi alapítólevél szövege segítségével tárult fel pl. a mezei kertnek a rideg állattartásban széleskörűvé vált használata. Nagy- és családi oklevéltárak, városi jogkönyvek és a tárnoki jog, török adóösszeírások, azaz defterek, városi alaprajzok, térképek és a városmonográfiák tanulmányozása segítették a városi lét jobb megismerését.
Az első fejezetben az Alföld természeti képének: a domborzati - felszíni sajátosságoknak a kialakulásától az éghajlati tényezők változásán át a növénytakaró és a vízviszonyok jellemzőinek ismertetésével jut el a tanulmány a táj és az ember együtthatásának megfogalmazásához. A természeti viszonyokhoz igazodó gazdálkodási forma alakította ki a településhálózatot, kezdetben ideiglenes téli és nyári szállások formájában, majd ezek nőttek a főfolyók és mellékvizeik mellett láncot alkotó állandó településekké. A településeket összekötő főbb utak a folyók, vizek mellett haladtak. Az Erdélyből kilépő Marost például mindkét oldalán fontos út kísérte Makóig, onnan a délre futó út vitt Szegedig. A megyésispánsági várakat is utak kötötték össze, közülük később a szállítási útvonalakként használtak maradtak meg. Az utakat sokszor csak alkalmi jelleggel használták, hiszen télen és tavasszal szinte járhatatlanok voltak. Nagyobb terhek szállítására és közlekedésre inkább a vízi utakat tartották alkalmasnak. Tutajokkal és csónakokkal közlekedtek, az utóbbiakat a fokokon húzták át a főfolyóból a mellékvizekre. Sok település nevében megőrződött a fok szó. A nagy szárazságok és a téli fagyok megakadályozták a vízi közlekedést.
A Település - gazdaság című fejezet az Alföld középkori településhálózatának kialakulását befolyásoló legfőbb tényezőkként a folyókat, az állóvizeket és a kutakat, a réveket, a földvárakat, a földesúri birtokokat, az egyházi központokat, a piaci és gazdasági tevékenységeket nevezi meg. A Maros-mente több tényező szerencsés együtthatása miatt vált jelentős, sűrű településhálózatú térséggé: a folyó mellett nem alakult ki több km-es ártér, a folyó só-, fa és borszállító vízi út volt, kolostorlánc húzódott mellette, csaknem 10 km-enként szerzetesi szálláshelyeket találtak az utazók. A törökök megjelenése előtt a középkori Csanád megye Marostól északra fekvő részén 131 település létezett, míg a törökök kiűzése után mindössze 6.
Az alföldi településhálózatban a X1V-XV. században változás következett be. A szállások és az aprófalvak eltűntek, pusztásodás ment végbe, ezzel párhuzamosan megnőtt a mezővárosok és az óriásfalvak száma. Az Alföldön a jó föld, a jó közlekedési és forgalmi adottságok, a kézműves és más gazdasági tevékenység, illetve az állattartás egyes településeket a régió centrumává tett. Az egyes területek gazdasági ereje határozta meg a városok számát és nagyságát. Az Alföldön viszonylag későn, a XIV. század végétől indult meg a városok fejlődése az állattenyésztés fellendülése alapján. Az európai városok a húsárú biztos felvevő piacát jelentették, ez gazdaságilag felértékelte ezt a területet, így látványos városfejlődés indult meg az Alföldön.
Makó a Marosba torkolló Fok mellé települt. Előde Felvelnök, amelynek nevét 1299 táján Makófalvaként jegyezték fel. A XIII-XIV. század folyamán magába olvasztotta a környező egyutcás településeket, s fokozatosan mezővárossá fejlődött. A középkori Makó helye a Maros és a Fok, a későbbiekben Nagyér között lokalizálható. A víz három oldalról védelmet nyújtott neki, a rév fontos szerepet játszott fejlődésében.
Érdekes betekinteni a középkori települések alaprajzának kérdésébe. A legfontosabb rendező tényező az utca volt, amelyhez a telekmegosztások nyomán kialakult sikátorok, közök is hozzátartoztak. Két köz összeérésével egy új utca keletkezett, szélessége egy kocsinyom volt. Ez már nevet kapott, házait pedig számozták. Az utcák a városokban egyik hangsúlyos ponttól a másikig vezettek. A középkori utcák elnevezése alaphelyzetekből következhetett. A főutcák többnyire a Nagy utca nevet kapták. Gyakori volt a Kis utca jelzés. A templomok szentjeinek neve is rendszeresen megismétlődött az utcák neveiben. Fontos közlekedési irányra utalásként a szomszédos vagy távolabbi településről nevezték el az oda vezető utcát. A beolvadt falvak nevei utcanévként, városrészek neveiként éltek tovább. A betelepült népek neveit is őrizték utcanevek. Nem egyszer mesterségek is adhattak nevet.
Makó középkori utcái ilyen szempontból egész gyűjteményt jelentenek. A Hód, Tót, Szeghát és Udvarszeg, valamint Csapó (posztócsapó mesterségről) utcák nevei maradtak fenn a XVI. századi török adóösszeírásokban. Makó városszerkezeti alapformáját az út és rév kereszteződése adta, talán ennek közelében lehetett a piac, a település feltételezett magja. A lakosság számát az 1567. és 1579. évi defterekből lehet becsülni: 4+1 utcát vettek nyilvántartásba mintegy 4000 - 5000 lakossal.
A kastélyok, udvarházak az Alföldön is jelentőséget adtak a településeknek, többnyire téglaépületek voltak. Helyük nem mindig határozható már meg. A korabeli városok főbb épületei: a szerzetes-templomok és kolostorok, a városháza, az ispotály és a fürdő. A városi házak gazdáik tehetősségétől függően a favázas, patics-falú viskótól a vályogházon át a téglából építettekig igen változatosak lehettek. Az Alföldön a történelem viharaiban egy sem maradt meg.
A Társadalom és jog című fejezet első részéből tájékozódhat az olvasó a XIII-XVI. századi Alföld lakosságának etnikai összetételéről. A kunok és a jászok, a déli szlávok, a szerbek, a bunyevácok bevándorlása, a magyar társadalomba való integrálódása, a városokba betelepülve pedig a teljes asszimilálódása az idegen hódítók megjelenésének következménye volt ebben a korszakban.
A könyv talán legérdekesebb fejezetrészét a városok jogi és igazgatási helyzetét elemző oldalak adják. A szerző a privilégiumok és a megszerzett jogok alapján világosan különíti el a királyi szabad városokat és a földesúri mezővárosokat (oppidum), s ezek altípusait. Míg a valódi, azaz királyi szabad városok lakói szabadon éltek megszerzett kiváltságaikkal, addig a földesúri mezővárosokban a földesúr és a parasztpolgárok (fő- és altulajdonos) alkui révén alakult ki a mindenkori jogi helyzet. A királyi városokban a megszerzett szabadságjogokat a közösség birtokolta, a földesúri városban viszont a jog a földesúr személyéhez kötötten létezett, akinek cselekedeteit a szokásjog ereje is befolyásolhatta.
A nyugati típusú városi jogrend négy tartópillére: a városi béke, a városi szabadság, a városi jog és ezen belül az alkotmány, azaz a város hatalmi és igazgatási szervezete volt. A városi béke megvalósulásának kulcsa a település iparosainak és kereskedőinek egymással kötött szövetsége, amellyel a vitás ügyek megoldását egy választott személyre (bíró) és egy választott testületre (városi tanács) bízták, és kidolgozták a választás módját, a jogintézmények rendjét, a büntető-, az eljárás- és a bizonyítási jogot, valamint a rendészeti szabályzatot. Ezzel szigorú jogrendet teremtettek, ami együtt járt a városi polgár szabadsága egy részének feladásával. A szabadságjogokat a városi privilégiumlevelekben foglalták össze. A sokszínű és sokrétű középkori városjogot az újkori polgári jogrend felé előremutató tendencia jellemezte.
A földesúri várost (oppidum) a földesúr gazdasági érdeke hívta életre. A földesúr az önkormányzatiság sok elemét megadta városának, de nem teljes formában, hanem mindvégig és minden ügyben fenntartotta beleszólási, sőt rendelkezési jogát. Az ítélkezésben fellebbezési fórumként úriszékét vagy saját magát jelölte meg. Ez a korlátozott önkormányzati forma jelentette a legfőbb különbséget a mezőváros és a falu jogi helyzete között.
Makó a források szerint a XV. század végéig nem fejlődött mezővárossá. Plébániája, hetipiaca volt, a rév vámhely szerepet biztosított a településnek, a mezőségi vidék felé kiterjedő terület központja lett. A települést a Csanád nemzetség Telegdi és Makófalvi ága birtokolta a török hódoltság koráig, rezidenciájukat is említik a források. Ennek ellenére mezővárosi önkormányzatára a forrásokban nem található utalás. A XVI. század közepén azonban a 4000-5000 fős nagy oppidum a Maros mente vezető városa lett.
A továbbiakban a szerző felhívja a figyelmet arra, hogy az európai városjog minden elemét tartalmazó budai városjogot nemcsak a szabad királyi városokban (tárnoki városok) alkalmazták, hanem számos elemét az egyéb királyi szabad városokban és a földesúri mezővárosokban is. Ez azt jelenti, hogy hasonló jog és jogszemlélet kapcsolta össze a magyar városok lakóit.
Különlegesen érdekes a városi peres eljárások rendjének kifejtése konkrét jogesetekkel illusztrálva. A leggyakoribb büntetendő cselekmények sorában szerepelnek: a szitkozódás, a káromkodás, a lopás, a tolvajlás, az állatok eltulajdonítása, a házasságtörés, a patvarkodás, stb. A magánjogi perekben született jellegzetes ítéletek lehettek: a fő- és jószágvesztés, a fejváltság, a nyelvváltság (pénzben megváltható, visszaesés esetén végrehajtandó!), a pénzbírságok és illetékek (összegükből az esküdtek is részesültek!). A jegyzőkönyvek szerint a házasságtörést lefejezéssel, a papi paráználkodást megégetéssel büntették.
Az Eredmények című összegzés az alföldi urbanizáció XIV-XV1. századi összetevőinek tömör foglalata. Fontos következtetése, hogy a XV. század és a XVI. század első fele az Alföld gazdasági fejlődésének jelentős időszaka, amely a városok számának növekedését és gazdasági erejük gyarapodását is hozta, ám a településhálózata ritkább maradt, mint az ország más vidékeié, viszont a városainak lakosságszáma általában magasabb volt, mint a más területeken levőké. S bár az Alföldön kevés királyi szabad város volt, mégsem mondható városhiányos övezetnek, mert a mezővárosok több centrális funkciót betöltöttek ebben a térségben, s a magyarországi városhálózat szerves részét alkották.
Blazovich László a jelenlegi hazai várostörténet-kutatás kiemelkedő tudósa, ez a könyve a vizsgált témákat, a felhasznált források sokaságát, a komplex szemléletmódot tekintve is újdonság a szakirodalomban, ezért méltán ajánlhatjuk minden — régiónk iránt érdeklődő — olvasó és helytörténet-kutató számára.
Ismerek három makói születésű építészt, akik ugyanabban a József Attila Gimnáziumban diákoskodtak, ahol én is. Mindhárman vitték valamire, az építészet elismert szakemberei lettek.
Nemrégiben könyvbemutatót tartottak a makói József Attila Könyvtárban, ahol Nagy Gábor Nem is tudom... című könyvével ismerkedhettünk meg. Meghívott beszélgetőtársa Sípos György építész volt, aki nemcsak gimnáziumi és műegyetemi iskolatársát, de egykori barátját is üdvözölhette immár szerzőként. A könyv fülszövegét Szalai András építész-művészettörténész írta, aki földijeként üdvözli a „régúta ösmert makói gyerököt", aki írásra vetemedett.
Nagy Gábor 1975-ben szerzett építészmérnöki diplomát a budapesti Műszaki Egyetemen. 12 évig dolgozott az Általános Épülettervező Vállalatnál, majd 1989-ben magán tervezőirodát alapított. 1994-től a Műemlékvédelmi Hivatalnál dolgozik, Budapest belvárosának műemléki felügyelőjeként. Írásai többnyire az utóbbi négy év termései, egy részük megjelent szakmai folyóiratuk, a Műemlék korábbi számaiban. Könyvében olvashatunk a műemlékvédelem hazai gondjairól, a rendszerváltás utáni változásokról, gyermekkori élményekről, amik Makóhoz kötik, és nem utolsósorban megismerhetünk egy író-gondolkodó építészt, aki kedves őszinteséggel, írói vénával tárja elénk a műemlékvédelem hazai problémáit éppúgy, mint a mindennapok történéseit.
Nagy Gábor rajza
A makói nyár több, mint egy évtizede gazdag termést érlel, a határon túli magyarok évről-évre megrendezett művésztelepe bővelkedik rangos tárlatokban, idén azonban egy érdekes zenei eseménnyel is szolgált, Jámbor Klára Páll Lajos verseire írt dalciklusának ősbemutatójával.
A 2002 tavaszán Érdemes művész címmel kitüntetett Páll Lajos híres fazakas-dinasztia sarja, Korondon született és ott él, „mint galamb a tövis között". Gyermekkorában ő is az agyagot gyúrta, napi hatvan medve volt a normája, s apja azt remélte, ha elvégzi a művészeti iskolát, ennél többre lesz képes. így is történt, a többlet azonban nem a cserépmedvék emelkedő számával mérhető, hanem a szülőföld képét szivárványos látomásokba átíró festmények és a hagyományt modern hangvétellel ötvöző versek sorával. Képeit számos tárlaton ismerhette meg a közönség világszerte, és csodálói nemcsak Európa országaiból, hanem a tengeren túlról is rendre felkeresik, hogy gyűjteményüket újabb alkotásával gyarapítsák, versei pedig öt kötetben jelentek meg eddig. Képtábláin és a földies vaskosságot mennyei szárnyalással elegyítő költeményeiben az utóbbi években egyre többször jelenik meg Makó és a Maros.
Páll Lajos lírája új élettel tölti meg a magyar nyelv archaikus és tájnyelvi rétegeit. „Vala kegyben"; „dér ütte a fenyőket"; „Tödzöli palástját, kapkod a Küküllő"; „Az ég gyönyörű, kesely rágja a zablát", olvassuk verseiben, amelyek néha népdalainkra, virágénekeinkre rímelnek, máskor meg mintha sanzonok lennének, gyengédséggel teli lied-ek, költészetének azonban vannak súlyosabb vonulatai is. „Agyő, játékos képzelet" halljuk az olvadékony dallamot, ám az édességes felszín alatt fanyarabb, bartóki hangzatok dübörögnek, mint a Bucsin alól című költeményben: „Valahonnan toborzó szól, ijesztő verbunk."
Jámbor Klára Makón született és bár húsz éve a fővárosban él, haza ma is a Maros parti városba jár. Gyerekkora óta foglalkozik zenével, az utóbbi években egyre fokozódó intenzitással zeneszerzéssel. A közelmúltban CD-n is megjelent dalaival (Karácsony éj; Magyar történelmi nőalakok) már bizonyította, hogy invenciózusan nyúl irodalmi művekhez, a Makói Művésztelepen alkotó sóvidéki költő-festő verseivel való találkozásából azonban az eddigieknél egységesebb, megragadó dalsorozat született, amelyben a zeneirodalom klasszikusainak hagyományait követve az ének mellé a zongora önálló szólamai társulnak. Jámbor Klára nemcsak a versek zeneiségére érzett rá dallamaival, ritmusaival, hanem kibontja azok tartalmi-nyelvi rétegeit és a lírai felszín alatt rejtőző drámaiságot. A dalok külön-külön, önmagukban megálló alkotások, mégis összefüggenek egymással, zeneileg egységes sorozatot alkotnak.
A múzeumban megrendezett, szép számú közönséget vonzó bemutatón Gilinger Katalin, az est háziasszonya beszélgetett a két szerzővel életükről, munkásságukról, a versek és dalok létrejöttéről. A jól szerkesztett, átgondolt koncepciót tükröző kérdések és a spontán — éppen ezért érdekes — válaszok megérdemeltek volna némi hangosítást, hogy a hátul ülők számára is hallhatóvá váljanak. A dalok azonban kárpótolták őket. A többségükben kezdő, fiatal énekesek — a makói Szilágyi Éva és a budapestiek: Gulácsi Éva, Gulácsi Orsolya, llovits Adrienn, Sőtér Katalin valamint Ruszina Szabolcs, a debreceni Csokonai Színház művésze — nagy igyekezettel, csiszoltan, sőt, néha bravúrosan — adták elő a nem mindig könnyen énekelhető műveket. Szilágyi Éva előadói képességei, a Gulácsi nővérek természetessége, Sőtér Katalin hangjának csillogása, llovits Adrienn drámai ereje és Ruszina Szabolcs férfias egyszerűsége megragadta a közönséget. A régebb óta éneklő, Makón jól ismert Elekné Háry Katalin telt, szépen csengő hangja és interpretálása maradandó élményt nyújtott a Makó alatt című dal előadásával.
J.B.T.
Megy a Göncöl Sófalvára... Jámbor Klára Páll Lajos verseire komponált dalainak bemutatója a makói József Attila Múzeumban, 2002. augusztus 17.
Rendhagyó körülmények között, kényelmesen, asztal körül ülve, tea, keksz és csevegés közepette nyílt meg a makói Karsai Ildikó tervező grafikusi munkásságának bemutatója a József Attila Könyvtárban. Beszélgetőtársai dr. Tóth Ferenc nyugalmazott múzeumigazgató irányításával Szekeres István grafikusművész és Dömötör Mihály fotográfus voltak. Ők hárman személyükben jelképesen mintegy az Országot, a Megyét és a Várost képviselték. A makai születésű Szekeres István – legfrissebb díszpolgárunk – ugyanis fővárosi lakos, a jelenleg lakón hódmezővásárhelyi Dömötör Mihályt Szegedhez köti munkája, Tóth Ferenc életének és munkásságának színtere pedig több mint hét évtizede szülővárosa, a Maros-parti Konstantinápoly. Az érdekes beszélgetésben hallottunk a korábban alkalmazott grafika néven ismert tervező grafikáról, az egy-egy egység (intézmény, város) valamennyi kiadványát, nyomtatványát meghatározó arculattervekről, a logóról és természetesen Karsai Ildikó munkásságáról valamint tárlatáról, amely egyedülálló; Szekeres István tudomása szerint még senki sem rendezett kizárólag ilyen munkáiból (meghívók, plakátok, könyvtervek) kiállítást. A legtöbb szó Karsai Ildikó könyveiről esett, amelyekben a huszadik század eleji szecessziós könyvművészet alkotásainak példája nyomán elsősorban nem tipográfiai, hanem dekoratív rajzi megoldásokkal él, a témák természetéből adódóan azonban nem növényi ornamentikát alkalmaz, hanem az architektúra egy-egy elemét ragadja ki, hogy tovább alkossa, megfelelő miliőt teremtve a gondolatoknak és képeknek. Így társzerzőjévé válik a könyvnek, mint például Tóth Ferenc ismertetőjével megjelent makói Utikalauznak vagy a kiszombori rotundát bemutató milleniumi albumnak, amelynek összefoglaló tanulmányát Marosvári Attila írta, a legkisebb részletszépséget is láttató fényképeit Dömötör Mihály készítette.
J. B. T.
Karsai Ildikó rajza
|
|