|
|
Tipikus Kárpát-medencei ember vagyok. Magyar, északi-, délszláv, gall, vagyontalan kis egzisztenciák, értelmiségi elődök halmazából eredt nyerstermészetű, irodalomról, festészetről álmodó, vasúti hivatalnok apám és égő szellemű anyám. Ő gazdatiszt lánya volt. Őrzöm apám szépenrajzolt reáliskolai biológiai jegyzetét. Apám osztálytársa és barátja volt Kernstock Károlynak.
Másodszülött fiúként jöttem a világra 1902. december 27-én a dunántúli Pusztaalmás-Naszályon és a szomszédos Almásfüzitőn éltünk nyolc éves koromig, akkor Budapestre költöztünk. 1921-ben gimnáziumi érettségit téve, 1925-ben a Képzőművészeti Főiskola Csók osztályán tanári oklevelet szereztem. Csók István szeretett engem, negyedévesként tanársegédévé tett, majd két éves továbbképzésre Külön-műtermet adott.
Akkoriban fölfelé ívelt a pályám, 1927-28-ban félévet Párizsban töltöttem a Szinyei Társaság ösztöndíjával, 1928- és 30-ban kollekcióval szerepeltem az Ernst Múzeumban. Sok kiállításon szerepeltem, tagja voltam az Új Művészek Egyesületének. Szerényszavú, megbecsült képeim azonban nem váltak megélhetési bázissá. Harmincadik életévem tájékán, érlődvén, emberi felelősségem és festői gondolkodásom elindított nagyobb igazságok keresésére.
Már nem elégített ki a jelenség könnyed, impresszionisztikus, szép festői megfogalmazása. A pillanat varázsát, a megvalósítás hirtelenségét fölváltotta képeimben a mindent átfogó festői igazságra és fejleszthető munkamenetre való törekvés. Tudatossá váltam, sok munkát adtam képeimbe. Egyesek tévesen a római iskolába sorolnak, pedig nincs hozzá semmi közöm. Megértettem a környező világot, megértettem, hogy a régi társadalom extatikus hanyatlásával együtt jár a művészet elemberietlenedése, szétesése, közérthetetlenné válása. Tudom, hogy az érvényesülési verseny hozta az alkotások mind kirívóbb megjelenését, a gyorsan pergő stílusváltozásokat. A megértés kulcsa egyszerű: az alkotói lelemény kiemeli a mű valamelyik összetevő elemét — szint, vonalat, formát, időt, hevületet stb. —, és öncélú stílussá teszi. Kényelmesen elejti a teljességet, közérthetőséget, de magára vonja a figyelmet. A zseniális kitaláló stílusát nem nehéz követni, idegfáradtságtól, töprengő munkától menti meg magát a festő, a mű azonban elveszti a gondolat és kivitelezés kötelező humánumát, értve alatta az agyvelő építő hivatásának érdemét.
Merkantil képek festésével nem akartam boldogulni, legtermészetesebb segítő a diplomám volt életem megoldására. Mikor már elég erősnek éreztem magam, tanárrá lettem harminckét éves koromban. Végleges helyt Makón kaptam harmincnyolc éves koromban a gimnáziumban, és negyven éves voltam, mikor megnősültem. Tizennégy évig dolgoztam Makón, heti hat napot az ifjúsággal. Szakadozott lehetőségekkel és vasárnap festettem, Makó volt festői megmaradásom próbaköve.
A makói földön szétterülő sarjasztó és gyűjtő szorgalom atmoszférájában a múzsák félénken hagynak lábnyomot, de szerettem Makót, mert emberi önállóságot adott, és megerősített festői törekvésemben.
1947- és 49-ben kis kollekcióval szerepeltem a helyi művészek társaságában, Szegeden is jártak képeim. Előadásokat is tartottam a népművelődésben, szakfelügyelő voltam pár évig, kezdettől tanítottam a dolgozók gimnáziumában. Tanulmányt írtam Csanád képzőművészetéről. (1948 Csanádi Kalendárium)
Így volt, amíg 1954-ben méltányolt családi körülmények miatt Budapestre helyeztek, hol 1968-ig tovább folytattam tanári munkám. Budapest sem hozott több festői munkalehetőséget, sőt évekig üzleti grafikázással szaporítottam a kenyerünket, éjszakai munkával egy barátom jóvoltából. Egész életemet átszövi a visszatartottság, ezért is vagyok kis termelékenységű. És képeim nagyon munkaigényesek, technikám lehetővé teszi, hogy esetleg évek múlva végezzek korrekciót.
Körülbelül százötven kép jelenti az életművemet, de még nem fejeztem be. Mikor kisgyerek voltam, embert faragtam az almámból, diákkoromban rajzoltam, festettem, elhalt bátyám arcmását a munkahelye bronzba öntette, pedig gimnazista voltam, mikor mintáztam. A főiskolán Csók István azt tanította, hogy szép témát szépen kell megfesteni. Vallom, hogy az a művészet varázsa, hogy az alkotásban sohanemvolt élet születik, a dolgozó nép pedig megérzi az élet igazát.
Budapest, 1975. augusztus 15.
Ecsődi Ákos: Párkák (1933)
Ugyan hányan tudhatták Makón, hogy a gimnázium csendes beszédű, többnyire visszahúzódó rajztanára, Ecsődi Ákos, festő is? Hát még azt, hogy milyen festő! „1947-ben és 1949-ben kisebb önálló kollekcióval szerepelt a helyi művészek kiállításán, illetve Szegeden is bemutatták képeit", olvasom Szeifert Judit tavaly megjelent Ecsődi-tanulmányában. Nem ő tehet róla, nem is tudom, más is úgy érzi-e, ahogy én, hogy ez a tárgyszerű közlés olyan lehangolóan minősíti, akaratlanul persze, lefokozza a vidéki festőt. A helyi művészek, meg a kisebb kollekció: egy szürke kisvárosi rajztanár jelenik meg előttünk. Ha éppen nem tanít, időtöltésül, kedvtelésből festeget. A régóta kiforrott művész valahogy nincs a helyén. Pedig milyen tüneményesen indult a pályája! A képzőművészeti főiskolán (gondolom, ez ma már nemcsak a szakmában, hanem Makón is köztudomású) Csók István növendéke, majd tanársegédje, a Szinyei Társaság ösztöndíjasa, Párizs, találkozás a kortárs európai képzőművészettel, kiállítás az Ernst Múzeumban, külföldön. De polgári foglalkozás után kellett néznie, így lett, egyébként hálás, makói, mert ott ugyan „a múzsák félénken hagynak lábnyomot", mondja ő maga, de a kisváros mégis „emberi önállóságot adott, és megerősített festői törekvésemben."
Alkatából is következett, hogy kerülte a magamutogatást, termékeny homályban, befelé élt. Lassan, roppant türelemmel dolgozott. „Egész életemet átszövi a visszatartottság, ezért is vagyok kis termelékenységű. És képeim nagyon munkaigényesek, technikám lehetővé teszi, hogy esetleg évek múlva végezzek korrekciót." Talán százötven-százhatvan képet festett összesen, de életművének csak negyedéről-harmadáról lehet tudni, hol van. Szerencse, hogy három remeke, A budapesti déli vasúti összekötő híd (ki hinné, mennyi elemi költészet van ebben a pontos mértani rendbe fogott, éles fehérek és bolyhos sötétek feszültségében álló nagyvárosi, de azt is mondhatnám, hogy technikai sugallatú tájban), az 1933-ban alkotott Párkák, meg a nekem legkedvesebb, az 1935-ös Gyöngysoros hölgy (az előbbin a formák tagolt hullámzása, a kifinomult törékenység és az archaikus erő egyidejű jelenléte, az utóbbin a fény és árnyék már-már fogható plaszticitása, a geometrikus szőnyegmintázat előtt a test finom hajlásai, a gyöngysor, a kar, a törékeny ujjak egymást ölelő ívei, s leginkább a ruha fekete, szürke anyagán már-már érzékien áttetsző test, s a testen-ruhán átsütő belső ragyogás, nem tudok jobbat mondani: a szellemé, a léleké, a nagy szemek, a száj, a haj meg a feketére odatett fehér kéz, az egész kitanultan naiv, egyszerre XX. századias és quattrocentós). Jó, hogy ezek a vásznak jó helyen vannak, hogy találkozhatunk velük majd egy-egy kiállításon. De hadd legyek most egy kicsit személyes. 1947-ben kerültem a makói csanád Vezér Gimnáziumba. Hetedikes voltam. Ecsődi Ákos abban az osztályban művészettörténetet tanított, egy-egy órán rajzot is persze, voltak talán különórái, ahogy most mondanák, szakköre is. Mindenesetre emlékszem, hogy állt meg egy-egy ígéretes tehetségű osztálytársam mellett, mondott is ezt-azt, igazított a rajzon, belehúzott, olykor csak ujjal-kézzel, egy-egy vonalat. Úgy illene, hogy azt mondjam: nagyszerű tanár volt. De bármennyire szerettem is, nem mondhatom. Hiányzott belőle a hallgatóira hatni akaró szenvedély, a kapcsolatteremtés képessége, az a kis komédiás hajlam, ami a jó tanárnak nélkülözhetetlen. De ha valaki rá tudott hangolódni a hullámhosszára, eldünnyögött szavaiban megérezhette a visszafogott hevületet. Elrévedő, sötét szeme, magas, domború homloka mögött a megnyugtató rendet, de valami termékeny melankóliát is. „Minden bevégzett munkám halmán rejtve a bánat/ott ül", írta, tudtommal egyetlen megjelent verstöredékében. De képeiben megérezni azt a felfelé törekvő elragadtatást is, amely kevesebb is, több is, mint a metafizika, mert nemannyira gondolati-fogalmi, inkább érzelmi-indulati természete van. „Szárnyam szélén csillan a kék ég", olvassuk az imént idézett verses vallomásában, de azt is, hogy „ívemet a lét áttetsző héja akasztja" Szóval: béklyózott szárnyalás. A szemérmes* szelíd tanáremberben ajzott lélek lakott, ezt érzem én a képeiben is, azt a hol áhítatos, hol fájdalmas elragadtatást, amelyet Komjáthy Jenő költészetéből ismerünk. Meleg hangja most is a fülemben van, úgy beszélt az óráin, hogy szinte nem is nézett ránk, mintha csak úgy magának mondaná, töprengve-tűnődve, mintha ott, akkor keresné a legalkalmasabb formát a gondolatainak. Ha az ember ilyenkor figyelte, úgy érezhette, hogy szerencsés pillanataiban valami megvilágosodás segíti. Ilyesmit érzek én a harmincas években festett vásznain is. Akkorra elhagyta a „laza festői benyomásokat közlő képformálást'' (az ő szavai ezek), azaz: korai impresszionisztikus felfogását, technikáját (de nincs-e egyszer-egyszer korai képeinek is expresszív ereje?), és a „zárt, tiszta értelmű tömeget, vonalat, színépítést" kereste. Innen van képeinek erős spirituális sugárzása.
Ecsődi Ákos: A budapesti déli vasúti összekötő híd (1932)
„Minden bevégzett munkám halmán rejtve a bánat
ott ül. Magasba! Szárnyam szélén csillan a kék ég,
tervem, minden hatalmam végét vetni a vágynak.
Veszem a célt és szállok, szállok, látom a békét,
eget, már vár a túlsó, boldog révnek a fénye,
de ívemet a lét áttetsző héjjá akasztja.
Fekete örvény. Rontsd halál meg vágyaim gátját!
Boldog leszek, elérlek fényességem, mindenem, Isten."
Erős zene kél valahol,
Magasra szökken, meghajol,
Nagy aranytorkú madarak
Úsznak az érett nap alatt.
Nyugodtan ingó távolok
Résein rezgő fény csobog
Elindulnak a jegenyék
Karjuk között feszül az ég.
Fel-le mozdul, árad, megáll
Sugaras szálain a táj,
Tág kévéken az út felett
Imbolyognak a tehenek.
Zuhogó hét sugárba nő
a fényesszárnyú telt idő.
Hét oszlopa közt zúg a mély,
Partnélküli, hatalmas éj.
Az 1948-as Csanádi Kalendáriumból
Ecsődi Ákos: Tanárok (1946)
Jó félévszázada, de pontosabban szólva, ma már több mint hatvan esztendeje, amikor a makói Csanád Vezér (ma József Attila) gimnázium falai közt 1940 szeptemberében feltűnt egy új tanár: Ecsődi Ákos. Azazhogy nem tűnt fel, annyira szerény jelenség volt alacsony, sovány figurájával, szokatlan módon behorpasztott szürke nyúlszőrkalappal a fején keltve enyhén groteszk hatást. Én legalábbis azonnal úgy éreztem, hogy ettől az új tanártól aztán nem kell tartani, hiszen szemlátomást az Isten se arra teremtette, hogy a minden komiszságra és zsiványságra mindig kész diákhad között spártai fegyelmet tartson. Ráadásul: rajztanár, amit sose tekintettünk „fő" tantárgynak, és tisztelet a néhány rajzkészséggel megáldott osztálytársunknak, mi, a „fakezű" többség, a rajzórákat is úgy éltük meg, mintha lyukasórák volnának, ahol felelni nem kell, s a második emeleti rajzteremben megbújva a rézsút állított rajztáblák takarásában kedvünkre ábrándozhattunk, volt, aki el is szundikált közben, nem zavartatva a jóságosan elnéző tekintetű Ecsődi tanár úr jelenlététől, bár ő néha leereszkedett a katedráról, végigsétált a rajzterem padjai között, és néhány feltűnően renitenskedő osztálytársunk fejét szelíden meglegyintette a kalapjával. De itt is mindjárt helyesbíteni kell magamat, mert Ecsődi tanár úr szinte sohasem ült föl a katedrára, inkább csak a katedra oldalának támaszkodva tekintett szét az osztályon, szelíd és megbocsájtó derűvel, mint aki csak a tanári rendtartás kényszerének engedelmeskedve időzik feleslegesen és formálisan közöttünk.
Ha jól emlékszem, először osztályfőnökünktől, Kertész Antal matematika-fizika szakos tanárunktól hallattam arról, hogy Ecsődi Ákos voltaképpen festő, méghozzá igazi, tehát nem „vasárnapi" festő; s mivel Kertész „Tóni", vagy ha tetszik: „Gamó" egyáltalán nem felelt meg a jámbor matektanárokról kialakult szabványelképzeléseknek, tehát nem volt világ- és életidegen tanár, hanem „keménykedni" is nagyon tudott, ha szeszélyesen csapongó kedélye éppen ezt diktálta, ezért ezt a közlését tulajdonképpen komolyabban vettem, mint magát Ecsődi tanár urat. Kertészt egyébként le is festette — Kettős arckép a műalkotás címe — közös tanártársuk, Hetvényi Lajos társaságában, akinek excentrikus viselkedése, „Tapir" gúnynevével együtt állandó humorforrás volt az iskolában. (Évekkel később tudtam meg róla, hogy elődöm volt a hajdani — az igazi — Eötvös József-collegiumban, ahol a folyosón egy régi kollégiumi kabaré ma is látható plakája így halhatatlanította a nevét: „Egy dekadens bika" = Hetvényi gólya.)
Dehát hogyan is, honnan is tudhattam volna akkor, hogy kicsoda valójában Ecsődi Ákos, ez a bennünket rezignált bölcsességgel elviselő rajztanárunk? Egyetemista koromban derült ki számomra, hogy a múlt század húszas éveiben Csók István mester egyik kedves tanítványa volt, majd 1925-től tanársegéde a Képzőművészeti Főiskolán, s ami ennél fontosabb: az akkoriban feltűnt új magyar festőnemzedék egyik legígéretesebb tehetségeként rendre szerepelt az akkori idők kiállításain egy tisztultabb szürrealisztikus látásmódban gyökerező, de klasszicizálódó kubista képzelet éles vonalakkal megvalósított képeivel. Hogy több hónapos párizsi ösztöndíjas tartózkodásának festői tapasztalataival gazdagodva az impresszió varázsán túltekintő „festői igazság" kutatásának elkötelezettje, ahogy 1975-ben kelt szűkszavú önéletrajzában vallotta akkori (és halálig tartó) művészi törekvéseiről. Aki látta — láthatta, mint évtizedekkel később magam is —a húszas-harmincas évek fordulóján az öncélú divatokkal tudatosan szembehelyezkedő képeit, annak előbb-utóbb rá kell döbbennie, hogy a legmagasabbrendű művészi felelősségérzettel teremtő Ecsődi Ákos egyfajta fokozhatatlan tökéletességet ért el „a festői igazságot" kutató képeivel. Ugyanakkor szomorúan be kell látnia annak a hétköznapi igazságnak a kegyetlen realitását is, amiről idézett önéletrajza csak ennyit mond: „Szerényszavú, megbecsült képeim azonban nem váltak megélhetési forrássá....Merkantil képek festésével nem akartan boldogulni, legtermészetesebb segítő a diplomám volt, életem megoldására." — Elment hát tanárnak, „végleges helyet" — önéletrajza szerint — negyvenévesen Makón kapva. Azt pedig honnan is sejthettük volna, mi, tizenéves kamaszok, hogy a polgári egzisztenciális létbizonytalanság, a kenyérkereset jóformán minden idejét felemésztő kényszere egy rendkívüli tehetség csendes tragédiájának okozójaként majdnem elnémította benne a festőt. Érthető, ha a festővel való találkozásom, noha diák-tanár viszonylatban csupán, amikor egymás közelében voltunk (még közel is laktunk egymáshoz, a Horthy — ma: Petőfi park más-más sarkában lévő villában) elmaradt, amiért csak magamat okolhatnám. Dehát nem tehetek róla, hogy nem voltak a rajzolás terén olyan adottságaim, mint például Szilvásy Nándornak vagy Pilbát Ferencnek, akiknek a tehetségére Ecsődi tanár úr a lényére jellemző finomsággal már ott az iskolában felfigyelt. A képzőművészeti kultúra iránti érdeklődésem csak később, a Fülep Lajossal való Eötvös-collegiumbeli tanítványi találkozás során nyílt ki, az ő vezetésével zajlott rendszeres tárlat- és múzeumlátogatások közben. A kamaszkorban „a hagyma fővárosában" ugyan mi ébreszthetett volna bennem, bennünk érdeklődést a képek, fogékonyságot az igazi festészet iránt, hiszen képet, névtelen vándorgiccsőrök és házaló ügynökök jóvoltából is csak néha-néha láthattunk. Mit mondjak? mihozzánk még Neogrády havas, holdfényes és szarvasbőgéses tájképei se jutottak el...
Persze, amikor már Fülep Lajos és kollégista társam: Németh Lajos, továbbá festő barátaim: Csernus Tibor, Kondor Béla, s atyai barátom, Ferenczy Béni révén szenvedélyes rajongója lettem a képzőművészetnek, fölkerestem Ecsődi Ákos minden kiállítását. Nem volt valami sok, én legalábbis csak kettőről tudok; az egyiknek 1975-ben Makó adott otthont, a másik pedig már emlékkiállítás volt az Árkád-galériában, 1996-ban, az Ozirisz Alapítvány rendezésében, egy sorozat keretében, mely „a XX. századi magyar képzőművészet jeles alkotóinak életművét szeretné új életre kelteni." Ezt az emlékkiállítást egy volt makói költő-tanítványa, Lator László barátom nyitotta meg Ecsődi képeihez méltó szép szavakkal.
Az „új életre keltés", azt gyanítom, nemigen sikerült, de ez nem a képeken múlott, hanem azon a „sivatag közönyön" (Babits Mihály szavai ezek), amivel a magyar világ rendre elfeledkezik megőrzendő értékeiről. Ennek a sivatagnak a pora fedi képeit ma is és emberi alakját, amelynek emléke úgy él bennem testi mivoltában, mintha egy Gulácsy-képről lépne elém.
Ecsődi Ákos: Önarckép (1953)
Száz éve születtél, karácsony másnapját követő napon. Én huszonöt évvel később a karácsony este előtti napon. Mindez lehet véletlen, de a Párkák fonala összehozta életünk vonalát. E vonal kiemelt pontja Makó Város, a Csanád Vezér Gimnázium— ma a tér viseli e nevet — ahova néhány évi budapesti művészi rajztanítás után érkeztél 1940 őszén, az általad vélt „béke szigetére", a város egyetlen országosan is jó hírű gimnáziumába tanítani. Én is ekkor jöttem a gimnáziumba tanulni, mint első éves kisnövésű kisdiák és lettél példaképem és első Mesterem. Látom, szelíden mosolyogsz. Emlékszel még? Igen — mondod, mert már felülről mindenre rálátással nézel immár éppen ez évben húsz éve.
Bölcsen szemléled hogyan állítunk emléket Néked, Ecsődi Ákosnak, a festőművésznek, a gimnázium egykori rajztanárának és művészettörténeti tanárának. Annak a festőművésznek, aki már fiatalon az 1920-as években a Képzőművészeti Főiskola elvégzése alatti és utáni időkben a harmincas évek közepére beírta a nevét a huszadik századi magyar képzőművészet történetébe — de nem névsorolvasási alapon — kitörölhetetlenül. Az Ő neve és festészete ma a Magyar képzőművészet a 20. században c. könyv 78. oldalán — egykori néhány festőtársával együtt — kötelező egyetemi tananyag. Gondoltad volna ezt Makóra jövet?
Másfél évtizedes felfelé ívelő festői pályád csúcsán jöttél Makóra. Miért? Mondd miért Tanár Úr? Már a Főiskolán Csók István legkedvesebb tanítványa vagy, majd tanársegédje. A Szinyei Társaság özönnyi ösztöndíja után 1927-ben, születésem évében nyert féléves ösztöndíjjal Párizsban alkotsz. Én a körülmények folytán csak harminchét évesen jutok el Párizsba. Te 1928-ban és 1930-ban a Bp.-i Ernst Múzeumban önállóan állítsz ki, sikeresen. Nekem csak csoportos kiállításon jutott hely itt, háromszor. Négy képedet 1927, 1932, 1933, 1935-ből már a Magyar Nemzeti Galéria őrzi. Az UME, az Új Művészek Egyesülete törzstagja vagy. Itt csupa fiatal tehetség, a művészet esztétikai értékének elkötelezettjei, a festészet megújításának, felfrissítésének lelkes tehetségei.
Erről soha nem beszéltél, óráidon egy szót sem szóltál erről. Csak önéletrajzodban írod: „Egész életemet átszövi a visszatartottság". De az előző „miért"-re ma már tudom a választ, a kor gazdasági és szellemi változásai adják a választ. Megélhetésed biztosítására állást kellett keresned, mert művészi hitvallásodhoz a „mindent átfogó festői igazságra való törekvésen" alapuló magatartásodhoz hű maradtál. Nem akartál és nem is lettél „megélhetési festő", sem a harmincas évek második felében, sem a negyvenes években, sem az ötvenes vagy hatvanas évek csábításában. Ehhez az igényes festőművészethez maradtál hű életed végéig. Rátaláltál saját és egyúttal korod adekvát festői módszerére, a divatokat mellőző, túlélő autentikus festészetre.
Ide Makóra érkezésedkor, e csodálatosan légies művész társaságához vonzódtak az akkori ugyancsak magas szellemi igényű tanár urak, baráti társaságot alkotva, akikről később képet festettél. Emlékszel? Emlékszem, mint elsős kisdiák tiszta, szeretetteljes tekintetedre, halk szavadra, amint az akkori lapok vasárnapi mellékletének képrajz-sorozatai alapján, után készített színes ceruzarajz-sorozatom óra előtt megmutattam. Megnézted, letetted. Óra közben felmutattad. „Látjátok" — mondtad. Nem volt ez dicséret, nem volt ez bírálat. Bíztatást éreztem. Felidézve főiskolásként, 1950-ben a Petőfi park melletti műteremnek is használt szobádban felkeresve, beszélgetvén kérdem: festesz? Te bizalmad jeléül a szoba utcával szembeni falán egy kb. 18 x 24 cm-es keretezett képet mutatsz. Vázában egy kaktuszt ábrázol. Megfordítod, egy töviskoronás Krisztus-fej néz ránk, mint egy önarckép. Kérdem emlékszel-e Barcsay Jenőre, ő az anatómia tanárom. Igen, emlékszik. Kölcsönösen emlékeztek. Emlékszem én is, amint 1950-ben a főiskola könyvtárából kikölcsönözvén a Magyar Művészet folyóirat bekötött köteteit, rábukkantam az 1926-os évfolyamban Barcsay Jenő, az 1927-es évfolyamban Ecsődi Ákos első díjat nyert képének reprójára.
Kedves Tanár Úr! Engedd meg e személyes vallomást: Ecsődi Ákos (a rajztanár) különösen meghatározó egyéniség volt, nem sokat beszéltél, annál nagyobb volt a szellemi kisugárzásod. Az a szemlélet, az a mód, ahogyan tanítottál és nem is csak rajzot és művészettörténetet (de talán emberséget), nem maradt hatás nélkül. Olyan szellemet képviseltél, amelyet úgy tudnék összefoglalni: Művészet. A művészettel szembeni alázattal sugároztál kulturális igényt, érdeklődést. Hálás vagyok Ecsődi Ákosnak a rajztanárnak, mert jelentős szerepe volt abban, hogy a képzőművészet elkötelezettje lettem.
Milyen szépen írsz önéletrajzodban 1975-ben városunkról, Makóról: „Szeretem Makót, mert emberi önállóságot adott és megerősített festői törekvésemben". Én is szeretem Makót, ide térek vissza Anteusként erőt meríteni. Pedig Neked a heti hat nap tanítás mellett csak kevés időd jutott a festésre, mégis hű maradtál a „mindent átfogó festői igazságra" való törekvésedhez, nem elégített ki „a jelenség könnyed, szép festői megfogalmazása". Egyet értünk, hisz ebben előttem jártál. Nekem a sokkal prózaibb kvalitás szó jelenti mindezt. Én is mindig erre törekedtem és törekszem. írod: „kis termelékenységű" vagy. Tudod-tudom a minőség nem mennyiségi kérdés, de nem csak tanítottál, festettél is újabb és újabb képeket.
Mi, földi halandók ezeket vagy ezekből egy kisebb önálló kollekciót csak 1947-ben a helyi művészek kiállításán láthattunk, a Posta utcai kiállítóhellyé emelt teremben. Emlékszem, e rövid idő alatt mily sokszor elzarándokoltam, hogy csendben nézhessem e képeket. Miért csak hét év után állítottál ki? Mintha már mondtad volna „egész életemet átszövi a visszatartottság". Aligha hiszem, hogy túl sok felkérést kellett volna visszautasítanod. Elnéző szerető mosolyod mondja: „A makói földön szétterülő, sarjasztó és gyűjtő szorgalom atmoszférájában a múzsák félénken hagynak lábnyomot".
1948 az érettségim éve. A földszinti előadó teremben vagyunk. Kezedben kréta, egy vízszintes hullámvonalat rajzolsz a táblára. Három hullámhossznyi. Egy művészettörténeti elmélet. Az első hullám teteje a klasszikus görög művészet, a második hullám teteje a reneszánsz, írod a táblára. A következő hullámvölgy aljára két pontot teszel. Most itt vagyunk a huszadik században. Még nem tudjuk — mondod — , hogy a völgyben még lefelé, vagy már fölfelé kezdünk tartani. Én csak most, 2003-ban kezdek hinni abban, hogy valami elindult. Kezdünk felfelé indulni. Vagy nem olvastad még a Magyar Művészet folyóirat jogutódját, az Új Művészet folyóiratot? 1987/9., 1997/3., 2002/12. mind Rólad ír. Két teljes oldalon, színes reprókkal. Kell ennél jobb bizonyíték? Nekem megnyugtató, vagy ahogy ma mondják, hiteles.
Tizennégy évig éltél és dolgoztál Makón. „Szeretem Makót" — írtad — , és szép emlékeket őriztél meg róla. Utána Budapest sem hozott jobb körülményeket számodra, sem több időt a festésre, de továbbra is hű maradtál mindent átfogó festői igazságodhoz. Az idő Téged igazolt. Makói érzelmi kötődésed a téri távolság ellenére is megmaradt. Közvetlen baráti köröd is makóiak, itt Pest-Budán, akikkel több évtizeden át rendszeresen találkoztatok a megegyezett időközönként. Kertész tanár úr régi barátod Makóról a negyvenes évek elejéről és Sziklássy paptanár úr régi makói diák. 1970 és 1980 között el-el jártál a budapesti Makóiak Baráti Köre találkozóira, ahol a Makóról elszármazott értelmiségiek találkozhattak, a régi tanítványaid. Egyik alkalommal, úgy 1980 táján kis kocsimmal hazavittünk a Bartók Béla útra. Kiszállás előtt mondtad: „Tudod Szeki, mi hasonlítunk egymásra". Te nem mondtad, hogy mire gondoltál. Én nem kérdeztem, mire gondoltál. Mind a ketten tudtuk, mire is gondoltál.
Emlékkép ma már, hogy 1978-ban a budapesti Helikon Galéria-i első nagyszabású egyéni kiállításomkor virágot hoztál a feleségemnek. Őrzöm a kiállítás vendégkönyvét is, melybe szálkás betűiddel írtad be örömödet. Ki gondolta volna ekkor, hogy már csak öt éved van hátra. Azt mindig is gondoltam, hogy gondos, műves munkáid édes gyermekeid. Vallomásként mondod. „Vallom, hogy az a művészet varázsa, hogy az alkotásban sosemvolt élet születik". Milyen bölcs voltál. Műveid önálló életet élnek.
Szekeres István rajza
Csaknem háromnegyed évszázados személyes tapasztalataim sugallják: csendességével, ugyanakkor valamiféle tántoríthatatlan „szent hitével" talán ő az egyik legtisztább szándékok vezérelte ember, akivel valaha is találkozhattam.
Csendes, de nem elzárkózó, inkább őszinte világképét, vagy éppen világlátását folyvást csendesen sugárzó egyéniség. Én már a gimnázium hetedik osztályának félidejénél jártam, amikor a fővárosi, Barcsay utcai Madách Gimnáziumból a makói tanintézetbe sodort az élet. Ecsődi tanár úrnak így alig másfél esztendeig voltam diákja; ezért nékem elsősorban nem is tanári munkájának emlékeivel, hanem — sokak számára talán hihetetlennek is tűnik — a közéletben is emberközeli jelenlétével szántja még ma is „emlékeimnek barázdáit".
Ecsődi tanár úr közelébe ugyanis a makói, egykori irodalmi és művészeti társaság életének mindennapjai során kerültem. Emlékszem arra a Csendélet-re, amit 1947 adventjének hetében valamikor, a társaság kezdeményezte kiállításon Csanád-Arad-Torontál vármegye hozzáértő vagy ráérző vezetői a megyének azonnal megvásároltak. Fölidéződnek aztán e makói társaság úgynevezett képzőművészeti estjeinek emlékei is; az egyik különösképpen. Ezen az esten előbb két festő és egy szobrász szólt a közönséghez, (mi tagadás, egyikőjük bizony elég szokványos magyarázkodással a művészetek tradicionális értékeiről és a huszadik század úgynevezett újdonságokat hozó álságos értékeiről summázta véleményét, azzal a szándékkal, hogy korunk művészeti irányzatait egyértelműen nevetségessé tegye). Elhangzott aztán ezen az esten John Keats Óda egy görög vázához, valamint Weöres Sándor Huszadik századi freskó című verse; majd következett az est vezető, még pontosabban gondolatokat ébresztő és türelmet inspiráló előadása. Ecsődi tanár úr halk szavaival formált mondatokkal érvelt. Stílusirányzatokhoz való tartozás alapján — mondta — soha, napjainkban pedig különösképpen nem lehet biztonsággal rostálgatni, eleve ítélkezni; ez biztos maradandó, értékes, ez pedig elvetésre ítéltetett. Hiszen a tradíciókra hivatkozó s az új utakat kereső oldalon is vannak az időtlenségbe lépő remekművek, értékek és tetszetős, de nem sok maradandó értéket, legfeljebb pénzügyi hasznot hozó munkák, éppenséggel nem ilyen meg olyan „alkotások". Ezért előítéletekkel valódi esztétikai és etikai mérlegelésre képtelenek vagyunk. De egy bizonyos: igazi, nagy és valóban jelentős, időtálló alkotásokra — végül is kiderül — mindig a művészi és etikai helytállásnak jegyében alkotók képesek, akik mernek ilyen — akár kísérletekre — vállalkozni.
Ecsődi Ákos tanár úr, mint már említettem, nem volt tétlenül visszahúzódó, elzárkózó. A József Attila Irodalmi és Művészeti Társaságnak mindvégig, míg csak létezett, illetve létezni hagyták ezt a „gyülekezetet", ennek a csoportosulásnak csendes, tevékeny tagja, egyik választott vezetője és tanácsadója vagy éppen ötletek volt. Ecsődi tanár úr képeinek világát szegedi professzorunk, az áldott emlékű Bálint Sándor egyszer — jól emlékszem, a Szent György és a sárkány küzdelmét elénk táró, különös hangulatú alkotását sokáig szemlélve —, így jellemezte: Ecsődi Ákos képein az emberi alakok többsége már megjárta a tisztítótüzet, így a purgatóriumból jövet érkeznek hozzánk. (Azóta is sokat gondolkodom most már én is ezen: Ecsődi Szent Györgyének vértanúja már itt, a képen fölötte áll a későbbi, egyházak közt dúló, viaskodó hitek közt ádáz küzdelmet, dühödt ütközeteket ki-kilobbantó vagy soha abba nem hagyó gyűlölködést szító törekvéseknek: ez a Szent György, ennek a képnek alakja a perzsa eredetű Mithras, a győzedelem istene, aki nyugaton nemes lelkű lovag, a normann királyoknak és a pravoszlávoknak is egyaránt tisztelt védőszentje.)
Egyszer, (ha jól emlékszem, talán egy gimnáziumhoz közeli bérháznak emeleti lakásában) néhányan, a dívány szélén kuporogva néztük-néztük azt a festményt, amelyen a kötéltáncos a Korona épületének tetejéről — óvatosan egyensúlyozva — az ACSEV palota párkányára igyekszik. Alatta az emberek sokaságának sorában a festő és a gimnázium matematika tanárának felfelé tekintő, figyelő arca. Látod, súgta fülembe a mellettem ülő tanár úr, még ma is érzem, mindig érzem ennek a mutatványnak különös titkát. Veszélyes magamutogatás, szereplési vágy-e ez, vagy a mélység fölött az emberi alkotóképesség megmentésének mindenre figyelő, lelkiismeretes és kockázatos vállalkozása...?
Ecsődi Ákos: Kötéltáncos (1948)
Tisztelt ünneplő közönség!
Kérem, ne csodálkozzanak a megszólításon. Jó képekkel találkozni nem csak a szem öröme, de a lélek ünnepe is. Külön ünnep, ha a festőt, akinek képeivel most — mint remélem — majd közeli ismeretségbe kerülnek, a városhoz életének egy darabaja, s ami festőnél fontosabb: itt született képek sora köti.
Harmincöt évvel ezelőtt új rajztanár érkezett a makói gimnáziumba; halk szavú, szerény, csendes léptű. Karcsú, szürkeruhás alakját csak ritkán láttuk a városban. Természetesen tudtuk róla, hogy fest, de a képeket csak nagyon kevesen látták. Néhány tanárbarát, egy-két művészi érdeklődésű fiatal. A nyilvánosságot Ecsődi Ákos soha nem kereste, de abból, ahogy munkássága célját egyik írásában megfogalmazta, szerénysége lelepleződik.
A Csanádi Kalendáriumban írjal948-ban saját képeiről: „A természet formáinak nyelvén beszélő festészete az új és örökértelmű emberi szellem keresése és a képalkotás személyi módján nem a látományt, hanem inkább annak fogalmát közli. Innen van, hogy a természetet felhasználó formák, vonalak, színek a szellemi és vizuális kifejezés és hatás kedvéért elvonatkoztatva alakulnak, és hatnak. Nem jelenséget ír le a kép, ellenben maga törekszik látománnyá lépni elő." A mérce — valljuk be — nem nevezhető szerénynek, sőt ennél többet aligha tűzhet ki célul festő. Az is igaz, hogy aki hivatását olyan komolyan veszi, mint Ecsődi, kevesebbel nem érheti be.
Manapság sokan festenek. Néha úgy tűnik, talán a kelleténél többen is, s nem érezvén a felelősséget, túlságosan is szaporán. Nem könnyű az eligazodás, mert a méltatok szívesen használják a szuperlatívuszokat. Kérem, nézzék el nekem, hogy nem csatlakozom hozzájuk, hadd hívjam fel inkább a figyelmüket egy ellentmondásra! Mindössze tizennégy évet töltött Makón Ecsődi Ákos. Lelkiismeretesen „leadta" óráit a gimnáziumban, néhányszor átsétált a városon, csak kevés emberrel volt közelebbi ismeretségben, és viszonylag kevés képet festett. Aztán épp olyan váratlanul és nesztelen távozott, mint ahogy tizennégy évvel korábban ideérkezett. Sem érkezése, sem távozása nem kavart vihart, mégis mi lehet az oka, hogy most több mint két évtized múltán az a makói tizennégy év a valóságosnál sokkal többnek tűnik, olyannyira, hogy hajlandók lennénk Ecsődi Ákost már-már makói festőnek elkönyvelni. A kisajátításnak nyilvánvalóan ellentmondanak a tények, de Makó hízeleghet magának azzal, hogy nehéz években nem pusztán menedéket nyújtott a festőnek, legalábbis az itt született Ecsődi képek erről vallanak.
A Párkák, a Kettős arckép, a Kötéltáncosok, most újra itt vannak közöttünk. Azoknak, akik már ismerősként köszönthetik ezeket a képeket, bizonyítják, hogy nem csupán emlékezetünkben őrizték meg egykori ragyogásukat, kisugárzásuk ma is változatlan fényerejű.
Azoknak pedig, akik ma először találkoznak Ecsődi tanár úr képeivel, mi, akiket ezek a képek már korábban bűvkörükbe vontak, csupán azt a nem új, de az adott esetben nagyon is érvényes tanácsot adhatjuk, ne csak a szemüket, de a szívüket is nyissák ki; engedjék magukra hatni e képekből kiáramló szellemi sugárzást.
1975. szeptember 29.
Szilvásy Nándor rajza
Bármennyire is botfülű és botkezű vagyok, mégis gimnáziumi éveimből egy életre szóló hatást gimnáziumunk énektanára, Donáth Antal és rajztanára, Ecsődi Ákos gyakorolt rám. Ők nemcsak művészetükkel, de személyiségükkel is formáltak bennünket. Ma is fülemben zsong matematikatanárunknak, Kertész Antalnak a megjegyzése: ők kultúrált művészek. És valóban, ne fogjon a húrok pengetéséhez, akinek a génjeiben, a zsigereiben nincs ott a kétezer éves európai kultúrának formáló ereje. Ők tanárságuk alatt zenei és képzőművészeti kultúrát teremtettek Makón. Iratgyűjtőkben őrzöm mindkettőjükről a rájuk vonatkozó adalékokat. Az 1950-ben életbelépő oktatási törvény eltörölte a gimnáziumokban az ének és a rajz tanítását. Donáth Antal biológiát, Ecsődi Ákos ábrázoló-geometriát taníthatott valamelyik általános iskolában. Michelangelo legalább széklábat faraghatott a falanszterben, tanárainkat viszont eltiltották a művészeti oktatástól. Mindketten itt hagyták Makót, ezzel a makói zenekultúra és képzőművészeti élet visszaesett a XIX. századi színvonalra. Donáth Antal a Közoktatásügyi Minisztérium főelőadójaként a Kodály által kezdeményezett ének-zenei általános iskolák országos hálózatának kiépítője lett; Ecsődi Ákos néhány festménye meg bekerült a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményébe.
Iratgyűjtőimben szaporodó emléktöredékeket inkább csak irántuk érzett tiszteletből és megbecsülésből tettem félre, mégis hasznosultak. Donáth Antalról néhány héttel ezelőtt fogalmaztam meg a makói monográfia megfelelő fejezetében zenekultúránk kialakításában betöltött úttörő szerepét; Ecsődi Ákosról összegyűlt forrásmunkákat viszont már több alkalommal forgattam.
Múzeumba kerülésem első heteiben fölvettem a kapcsolatot festőművész tanárommal, cikket, önvallomást kértem tőle pályájáról. Ez távol állt az ő puritán lelkétől, de Torma Imréről volt szíves egy meleg hangú méltatást írni. Makó képzőművészetéről rendezett első kiállításunkra Pestről nem állt módunkban Ecsődi képet leszállítani, de azért nem maradt ki a tárlatból, Jámborné Balog Tündééktől kölcsönkaptuk Leány babával c. alkotását.
Szinte hihetetlennek tűnik, hogy Ecsődi Ákos első ónálló kiállítása hét évvel nyugdíjba vonulása után, művészeti pályájának ötvenedik évfordulóján Makón nyílt meg, és igazán megtisztelő számomra, hogy erre én kérhettem föl. A múzeum akkor le volt bontva, és egy kamaratárlat rendezésére kitűnő helynek bizonyult a városi könyvtár. Ekkor a következő levelet kaptam tőle:
Kedves Ferikém!
Köszönettel nyugtázom 29-én vett, az előkészületet mellékelt meghívókkal is lezáró leveled. Így hát tényleg megnyílik sok fáradozásod gyümölcse, szerény kis kiállításom. Nekem, a festőnek életbevágó élmény lesz, hogy így kirendezve együtt látom 17 képem által, hosszú idő után magamat. Ez éles önkritikát ébreszt és ha nem késő még, új indítékot ad.
Hálás vagyok neked, Domokos Lacinak és mindazoknak, akik fáradoztak, és köszönöm magának Makónak, hogy vendégül látja képeimet.
Szilvásy Nándi annyira kedves volt, hogy vasárnap (szept. 28.) családjával együtt eljött hozzánk és szép délutánt töltöttünk. 3-án leautókáznak.
Pöncike [dr. Galamb Erzsébet építészmérnök, makói kiállításának megnyitója] 29.-én volt nálunk, ő is a megállapodás szerint kapcsolódik.
Engem Dr. Sziklássy [István római katolikus lelkész, volt gimnáziumi tanítvány] pénteken visz le Mamájával és az ő családi holmijával a negyedik férőhelyen. Judit lányomat én várom este a vonatnál. Joli néni [Ecsődi Ákosné] itthon őrzi Eszterkét, a kis 4 éves unokánkat.
Judit már 29-én elintézte a kétágyas szoba megrendelését a Koronában 2 napra. Úgy, hogy nagyszívű gesztusodat nem fogja kísérni, Ferikém, házatok fölkavarása. Van egy háziasszonynak elég baja, és van neked elég mozgalmad.
Remélem, ezt a levelemet még idejében megkapod, most szerdán délben postázom.
Hogy aztán oda érkezve milyen táncot járat velem az idő, titok előttem, már 21 éve, hogy eljöttem Makóról.
Isten veled Ferikém, sok szeretettel ölel: Ákos bátyád
1975. okt. 1.
A kiállítás alkalmából kiadott katalógus előszavában magam is bemutattam festőművészünket a makói közönségnek.
Igazi művészalkat. Életét, szemléletmódját, gondolkodását, egész személyiségét velejéig a művészet hatja át. Nincs benne póz, semmi hivalkodás, csak valami mélységes alázat, puritán egyszerűség és határtalan szerénység. Csendben él és úgy is dolgozik.
1902-ben született a dunántúli Pusztaalmás-Naszályon. A gimnáziumot Budapesten végezte. A Képzőművészeti Főiskolán Csók István osztályán 1925-ben tanári oklevelet szerzett. Negyedévesként Csók tanársegédje, aki két éves továbbképzésre külön műtermet biztosít számára. A Szinyei Társaság ösztöndíjával 1927-28-ban egy fél évet Párizsban tölt. 1928-ban és 1930-ban az Ernst Múzeumban szerepel munkáival. A Vörös kalapos nő című alkotását Szinyei-díjjal tüntették ki. 1938-ban tanári állást vállal. Így kerül Makóra, ahol 1938-1954-ig tanít. Városunk ebben az időben már koránt sem az a pezsgő szellemiségű, mint József Attila éveiben. „A makói földön szétterülő, sarjasztó és gyűjtő szorgalom atmoszférájában a múzsák félénken hagynak lábnyomot - írja Ecsődi Ákos -, de szerettem Makót, mert emberi önállóságot adott, és megerősített festői törekvéseimben." 1954-ben Budapestre helyezik, ahol nyugdíjba vonulásáig, 1968-ig tovább folytatja a tanári munkát.
Mint festő sohasem a látványt örökíti meg, inkább annak elvont fogalmát. Általános festői igazságokat keres, a teljességet kívánja megragadni, így bizonyos mértékig a metafizikus látásmód is hatással van rá. Munkáira a rendkívüli igényesség és műgond jellemző. Befelé élő és gondolkodó ember, filozofikus mélységű, töprengő egyéniség. A hozzá eljutó disszonáns hullámokat, feszülő konfliktusokat humanitárius életbölcsességgel oldja fel a szépség és az összhang érdekében. Ezt sugározza kellemes, halk személyisége és egész festészete.
Jó érzés, hogy születésének centenáriumán személyéről és művészetéről Pesten és Makón is méltóképpen megemlékeznek.
Ecsődi Ákos: Gyöngysoros hölgy (1935)
Ez a város nemcsak József Attilának számított Maros-parti Konstantinápolynak, de a későbbi diákoknak is; függetlenül, hogy itt születtek-e, vagy az élet sodorta őket ide. Makó — mint valami nagy kohó — különleges módon ötvözte az embert, szellemi nagykorúvá gyúrta már a középiskolás tanulót is. Mert a gimnázium is fároszi világítótorony volt. Nem kötötte gúzsba a gondolatot, hanem szárnyaló eszméket oltott belénk. Tanáraink személyi varázsától öt-hat évtizedes távolból sem vonhatja ki magát az ember. Így van ezzel Szilvásy Nándor is, hiszen székesfehérvári kiállításának katalógusában egykori makói tanárának, Ecsődi Ákosnak szavait idézte: „Nem jelenséget ír le a kép, ellenben maga törekszik látvánnyá lépni elő." Szilvásy Nándor Székesfehérvárott nem a tárlatlátogatók által ismert főiskolás tanáraira: Barcsay Jenőre, Hincz Gyulára, Koffán Károlyra hivatkozott, hanem abban a körben idegen, senkitől sem ismert makói művésztanárra.
Szellemi ébredésünket a hagymás város sajátos arculata határozta meg. Ifjúságunk éveiből néhány olyan epizódot idézek föl, amelyek Szilvásy Nándor lelkében sem múltak el nyomtalanul.
1940-ben, a könyvnap alkalmából nagybátyámnak, Horváth Ferenc könyvkereskedőnek főtéri könyvsátrában ott dedikált Erdei Ferenc, Diósszilágyi Sámuel, Kelemen Ferenc, Nagy Károly, Kerek György, sőt néhány költő is: Antal Ádám, Erdei Lajos, az Erdélyből Makóra került Szőcs Pál és Nagylaki Jenő. Ekkor jelent meg Diósszilágyi Sámuel Orvosi intelmek c. füzetének második, bővített kiadása, amelyről Móricz Zsigmond és Illyés Gyula is elismerően nyilatkozott. Ezt az aforizma-gyűjteményt Fáy Lóránt, a gimnázium művész rajztanára illusztrálta. Bár tudtuk vagy inkább sejtettük, hogy Fáy tanár úr fest, szobrot mintáz és grafikában is jeleskedik, de tulajdonképpen az Orvosi intelmekből tárult elénk rajztanárunk tehetsége. Ha bekukkantottunk a rajzszertárba, csodálatos világ tárult elénk. Hetekig ott mintázta Szölősy Jenő portréját a néhány évvel fölöttünk járó Kamocsai István, a később Munkácsy-díjjal kitüntetett szobrászművész. Mi a tizenegy-két évesek ámulattal néztünk föl Fáy tanár úrra, megcsapott bennünket az a légkör, amely belőle felénk áradt.
Már korosztályunk elhagyta a makói alma mátert, amikor 1947 decemberében a mai kereskedelmi szakközépiskola emeleti termeiben megrendezték a makói művészek gyűjteményes tárlatát. Az olajos padlójú, sivár tantermek a művészet szent csarnokává váltak. Sokunk számára ez volt az első mély nyomot hagyó, egész életre szóló, élményt jelentő képzőművészeti kiállítás. Az ismert makói művészek munkái között ott volt már a főiskolás Szilvásy Nándor egyik rajza is. Ez a tárlat motiválhatta, hogy muzeológusként elsőnek Makó képzőművészete címmel rendezzek kiállítást. Bevallhatom, nem sikerült annak az emlékezetes 1947-i kiállításnak a hangulatát megközelítenem.
Az 1848-as forradalom centenáriumára jelent meg a Csanádi kalendárium, amely keresztmetszetét adta a háború utáni Makó szellemi életének. A benne megjelent írásokat az óta sem lepte be a por. Ebben látott napvilágot Ecsődi Ákosnak Csanád képzőművészete című írása, amely az előző évi kiállítás élményéből született. Kiérlelt tanulmánya klasszikus értékű tárlatvezetésként rögződött bennünk.
Ecsődi Ákos nemcsak az oroszlánkörmöket mutogató ifjú művészekre gyakorolt maradandó hatást, de halk szavú, puritán egyéniségével, filozofikus mélységű bölcsességével, kulturáltságával mindnyájunk tiszteletét és megbecsülését élvezhette. A művészettörténeti órák élményét is őrzzük. Bíró Bélának, a makói születésű művészettörténésznek Művészeti alkotások című könyvéből tanultunk. Ezeken az órákon is érezhettük, hogy Ecsődi tanár úr milyen mélyen benne él az egyetemes művelődéstörténetben, és egyetlen ecsetvonása is hordozója a több ezer éves európai kultúrának.
A Csanádi kalendáriumban megszólaltak korosztályunk tagjai; igen sok ígéretes tehetség volt közöttünk. De az emberi sors kifürkészhetetlen. Magasra ívelő pályák épp úgy akadtak, mint érdemtelen bukások. Töretlen pályát futott be Lator László, a költő, műfordító; Domokos Mátyás irodalomkritikus, Bécsy Tamás irodalomtörténész. Császtvay István életére már nyomasztóan hatott a felsőházi tag nagyapa. Gajdi István, a minden ellen lázadó költő Jugoszláviába szökött, és máig tisztázatlan körülmények között halt meg. Gáti Imre Londonba kerülve szakadt el az irodalomtól. Az osztálytársak között két ifjú művész volt. A rajzban és filozófiában is tehetséges Pilbát Ferenc Nyugaton kallódott el, Szilvásy Nándor pályája viszont meredeken magasba ívelő lett.
Érettségi után volt egy tétova mellékvágány az életében, szíve ugyan a festészethez húzott, de a szülői ház sugallatára mégis a műegyetemre építészmérnöknek iratkozott be. Bár kiváló építőművész lett volna belőle, ott is szükség lett volna rá; de átment előbb az Iparművészeti, majd a Képzőművészeti Főiskolára. 1952-ben végzett, diplomamunkájával, Gorkij Három ember című regényével osztatlan sikert ért el. Előbb mesekönyveket illusztrált, Csanádi Imre játékos mondókáihoz készített rajzait máig kedveli. Az 1956-os forradalom után volt életében egy rövidebb publikálási kényszerszünet, ekkor alkotta színpompás kollázsait, amelyekből korábban néhányat Makón is kiállítottunk. Átütő sikert plakátjaival ért el, egyszeriben ünnepelt reklámgrafikus lett. Alkalmazott grafikái ötletesek, látványosak és rendkívül igényesek voltak. A szuggesztív erő sugárzott át művein, az elegancia, a választékos ízlés, a gazdag fantázia és műveltsége révén egy kimondottan szilvásynándoros szellemesség, olykor a nézőre való odakacsintás, egy kis fintor, enyhén finom irónia is.
Az elismerés sem késett. Az év legjobb plakátja díjat ötször nyerte el. 1968-ban a varsói Nemzetközi Biennálé különdíjában, 1977-ben a melbourne-i nemzetközi kiállítás első díjában, 1962-ben Munkácsy-díjban, 1978-ban Érdemes Művész kitüntetésben részesült.
Reklámgrafikáit a makói közönség is megismerhette. 1973-ban az egykori . makói barát, Lator László nyitotta meg kiállítását. A megnyitó mélyen szántó gondolatait magnószalag nem örökítette meg, de egy elfelejtett epizódot szeretnék föleleveníteni. A megnyitó után a Szent István téri iskolások körülkapták művészünket, és dedikálás helyett rajzot kértek tőle. Szilvásy Nándor oldalnézetből egy ökölbe szorított kezet rajzolt le, a kinyújtott mutatóujjat ceruzává formálta. A diák-ostromtól Lator László sem menekülhetett, ő egy versikét rögtönzött:
Nándi bácsi kis korában
már rajzolt az iskolában.
Húzta, vonta, kezdte újra,
míg ceruza lett az ujja.
Ettől aztán persze
jól megnőtt a mersze.
Ilyen csudát ki látott,
fest festményt és plakátot.
Akár mi jut eszébe,
leszalad a kezébe,
onnan meg a papírra.
Szeretettel írta Lator László
Alkalmazott grafikai pályája csúcsán, 1990-ben Budáról Révfülöpre költözött, és azóta kedvtelésének, a festészetnek él. Ennek az utóbbi néhány évnek terméséből állt össze a mai kiállítás. Merőben új korszak ez Szilvásy Nándor életében, ma már úgy tekint reklámgrafikai korszakára, mint biztos megélhetést nyújtó művészi tevékenységre. Persze mi ezzel a megállapítással vitázunk, hiszen a magyar alkalmazott grafika csúcsait is meghódította. Nyugdíjba vonulása véletlenül egybeesett a magyar reklámgrafika hanyatlásával, beszűkülésével is. A multinacionális cégek nemcsak termékeikkel lepik el az országot, de elárasztják utcáinkat a magukkal hozott, hatalmas méretű plakátjaikkal is.
Szilvásy Nándor a hajszás évtizedek után végre azt csinálja, amihez kedve van. Így egy csodálatos festői korszakának lehetünk most tanúi. Munkásságának ez az új szakasza nem útkeresés, hanem csak egy más megnyilatkozási forma. Nem kísérletező, nem útkereső, hanem mint egy Pallas Athene teljes fegyverzetben áll előttünk. Ahogyan Gerzson Pál megfogalmazta: egy igazi festővel találkozunk. Szakmai gyakorlata sokoldalú. Hibátlan ízlése, mértéktartása és született erénye: az elegancia fölmentik minden korhoz, pályatársakhoz igazodás kényszere alól. Legnagyobb erénye, hogy hű marad saját lelkének sugallatához.
Absztrakt képeket alkot, amelyek mégis közérthetőek. A téli Balaton című festményén például a rianás összetöri a jeget, a szél kinyomja a jégtáblákat a partra. Vége a télnek, az úszó egymásra türemkedő jégtáblák között megcsillan a víz. A jégkockák mozgalmassága igazi absztrakt képpé teszi ezt az alkotást, de a háttérben megjelenik a Balaton túlsó partjának dombvonulata, ez egyszeriben mindnyájunk által érthető balatoni tájképpé teszi az egyébként absztrakt alkotást.
Alkalmazott grafikai korszakában, tehát egy életen át korlátozva volt a színek alkalmazásától. Ezen a téren végre kiélheti magát. Most már a legfestőibb eszközzel, a színekkel fejezi ki mondanivalóját. Színei vibrálóak, a valóságot a színek fölfokozásával mutatja be. Elkápráztató ez a színvilág. Ugyanannak a színnek a különböző tónusait kedveli. Kompozícióit sohasem a kontrasztra építi. A kiegészítő színek csak itt-ott villannak elő, és csak olyan mértékben, hogy fölfokozzák az alkalmazott szín erejét. A Tűzmadár címet viselő képén mintha minden irányban robbanna valami. Mozgás, dinamika, szín uralja a képet, miként a Pulykák és madarak címűt is, de ez jellemző többi kiállított munkájára is. Kedveli a véletlenszerűséget, mert semmi sem lehet olyan oldott és fölszabadult, mint ami véletlenül keletkezik. De Szilvásy Nándor munkáin a véletlenszerűség párosul a nagyon is tudatos képszerkesztéssel.
Megpróbálja álmait is képpé formálni. Amikor népművészeti témát ragad meg, nem egy szűrmintát vagy népművészeti motívumot csempész be a képbe, nála a madarak vagy állatok az éjszaka homályában elszöknek a népi tárgyról, a bútorról és életre kelnek; az eredeti állapotuktól függetlenné válnak, és élik mozgalmas álomvilágukat. Egykori emlékei, makói élményei is ott élnek kompozícióin. A tehénjáráson föleresztett sárkányainak színei itt vibrálnak képein.
Különös világa van Szilvásy Nándor festményeinek. Keveredik bennük a valóság és az absztrakció, az ösztönösség és a tudatosság, a szárnyaló fantázia és a szigorú rend, a mozgás dinamikája és a színek tobzódása.
Kívánom tárlatlátogatónknak, hogy ezekből az alkotásokból felénk áradó derű feledtesse napi gondjainkat, művészünk pedig sok ilyen maradandó élménnyel gazdagítson bennünket.
Makó, 1998. január 23.
Szilvásy Nándor rajza
Ecsődi Ákostól 1975-ös makói kiállításán én is vettem képet. Szimbolikus cselekedetnek szántam, olyasféle tettnek, amellyel sokkal inkább önmagamnak tartoztam, mintsem a meghatottságával küszködő öreg festőnek. Nem voltam abban a helyzetben, hogy ennyi pénzt kiadjak egy festményért, ám az Ecsődi-kép tulajdonlása sokkal többet jelentett számomra a puszta birtoklásnál; kézzelfoghatóvá tette azt a misztikus kapcsolatot, amely Ecsődi Ákos festményei és közöttem létrejött, s amelyből erőt és bíztatást merítettem az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején eléggé kilátástalannak tűnő helyzetünkben.
Ecsődi Ákost, a tanárt tizenhárom évesen ismertem meg a Szent István téri iskola nyolcadik osztályos növendékeként az 1951-1952-es tanév második félévében. Előttem van a kép: a besötétített tanterem félhomályában a harminc-negyven férőhelyre bezsúfolódott, kétosztálynyi kamasz óriás medúzaként izeg-mozog, nyújtogatja csápjait és lecsendesíthetetlenül zsong. Nem hangosan, ám kitartóan és a nyúlványok közben ide-oda tekeregnek, néhányan lopva helyet cserélnek, miközben a sötétséget hirtelen éles fénycsóva hasítja ketté és a lepedővel letakart táblán feldereng egy üres szemű kőfej archaikus mosolya. Szikrázóan fehér görög templomok követik, majd torzóvoltukban is tökéletes márványtestek, kuncogásra ingerelve az otthoni olajnyomatokon és az utcai falragaszokon nevelkedett serdülőket, engem azonban valósággal delejez a száműzött szépség felbukkanása az olajtól fekete padlójú, lepusztult tanteremben.
A tábla előtt az új tanár árnyéka imbolyog. Vonásai a sötétben kivehetetlenek, mozgása lassú és nyugodt, hangja halk és kissé monoton, de amit mond, az egy eddig ismeretlen, szépséges világra nyit ablakot. Attól kezdve én vagyok az első, aki ezekre az összevont órákra beül, és próbálom meggyőzni a többieket, hogy érdemes odafigyelni. Mindennek ötven éve már, sajnos, nem tudom felidézni az előadások szövegét, de maradandó hatásukat a szépművészetek iránti olthatatlan érdeklődésem felkeltésében igen, és ha képes lennék feltörni effajta ismereteim egymásba nőtt rétegeit, belső magjukból az akkori szavak bomlanának ki, Ecsődi tanár úr szemléletes szavai.
Híre ment, hogy a művészettörténetet oly komolyan vevő tanárt a gimnáziumból tették ki a rajztanítás megszüntetése okán, ám hogy maga is művész, véletlenül tudtam csak meg nyomdász nagyapám könyvhagyatékából. Sárga borítójú, a csabai Tevan-nyomda sorozatából való füzetei között békésen lapult az 1948-as Csanádi Kalendárium szakadozott, csonka példánya, amelynek képzőművészettel foglalkozó fejezete szerencsére ép volt. Ecsődi Ákos írta. Sokszor elolvastam a tanulmányt, százszor is átlapoztam a nem túl jól sikerült fekete-fehér reprodukciókat, és égtem a vágytól, hogy eredetiben is megnézhessem őket, az ecsődikkel való szembesülésre azonban még sokáig kellett várnom.
Az első Ecsődi festménnyel a József Attila utca 7. szám alatti villában találkoztam, jövendő apósomék lakásában, egy évvel Ecsődiék Pestre költözése után. A párizsi kislányt ajándékba kapták a nyolc esztendős, súrlódásmentes társbérlet emlékére. Eme kényszerszimbiózis közösen birtokolt helyiségei a tágas ebédlő és a konyha voltak. Az ebédlőt mindig az használta, akinek vendégei jöttek, a konyhában azonban egyszerre főzött a két asszony, és gyakran egyszerre ebédelt vagy vacsorált a két család is, a sparhelt és az asztal közepén húzódó határt azonban soha nem sértették meg egyik oldalról sem.
A közelmúltban a Nemzeti Galériába került Gyöngysoros hölgy, a Híd és a Párkák 1946-tól 1954-ig ott függtek a nagy sarokszoba falán, anyósom bútorai fölött, az Önarckép, a Tanárok, a Kötéltáncosok és a Kislány babával társaságában. Amikor 1957 dermesztően hideg januárjában összeházasodtunk Z.-vel, és odaköltöztem egy ruháskosárnyi könyvvel, mint hozománnyal, jól kivehető volt helyük a falon: a képek alatt nem fakult ki a festés. Anyósom a különböző méretű sötétebb téglalapokat mutogatva sokszor elsorolta a házi kiállítás darabjait. A Párkák volt a kedvence. Nézd, ott a nagykredenc fölött, három nő egy rokkával. Gyönyörűek voltak, mind más színű ruhában. Mintha szobrok lettek volna, mégis elevenek. Ákos az anyja halála után festette. Nem tudom neked elmondani, hogy miből, de látszott rajtuk: nem ebből a világból valók -foglalta össze a festmény lényegét, azt, amit a művész legutóbbi méltatója, Szeifert Judit a „dekoratívitás metafizikájá"-nak nevez.
Z. a Kertészről és Hetvényiről festett kettős portrét emlegette gyakran — mindhármuknak tanítványa volt a gimnáziumban — és a Kötéltáncosokat. Néha Ecsődiről is beszélt, a tanárról és az emberről — ami ugyanaz — és jellemzése hasonlított a többi egykori tanítvány jelzőire, hogy bölcs, hogy szerény, hogy finoman ironikus, azt azonban, hogy a hallgatag erős emberek fajtájából való, csak Z. ismerte fel benne.
Öt esztendeig laktam anyósom ebédlőjében az Ecsődi-festmények árnyai között. Öt esztendeig, valahányszor felébredtem, pillantásom körbejárt a virtuális kiállításon, és végül a párizsi kislány nyugtalanító tekintetével találkozott.
Kislány babával című képét Ecsődi Ákos 1929-ben Párizsban festette. Harmincas évekbeli és késői műveivel ellentétben gyorsan elkészülhetett — akkor még nem fejlesztette ki különleges, centiméterről centiméterre készre festő munkamódszerét —, és a Csók-iskola impresszionista hatásáról tanúskodik. Az arc áttetszően felhordott csontszínén áttűnnek azok a vékony vonalak, amelyekkel a szemek, orr és száj helyét rajzolta föl a vászonra, és jól áthatók a gyors és egyszeri ecsetvonások is az orrcimpánál, az ajak ívénél vagy a kezek körvonalainál. Ezek a hol finomabb, hol erőteljesebb kontúrok rajzolják ki a baba formáit és a könnyedén odavetett ruha foltjait is. Mindez azonban csak a felszín. Alatta már készülődnek a harmincas évek nagylélegzetű műveinek klasszikus formái, a Kislány babával már sejteti azokat. Benne van a régi korok madonnáinak időtlensége, és az a jobb híján szakrálisnak is nevezhető emelkedettség, amely a legjobb Ecsődi-művek sajátja. „Nem jelenséget ír le, ellenben maga törekszik látománnyá lépni elő."
A hatvanas évek derekán Z.-vel meglátogattuk Ecsődiéket budai, Bartók Béla úti lakásukban, ahol végre hússal és vérrel tellek meg az árnyak, a József Attila utcai ház virtuális tárlata valóságossá vált. Emlékszem akkori döbbenetemre: hát ennyire színesek? A kontraszt óriási volt: a külső megjelenésében csupa szürkékkel jellemezhető, csendes, érzékeny és zárkózott festő kéjei a múzeumok középkori gyűjteményeinek tiszta, világító színeiben tobzódtak körülöttem.
A tanár úr kedves volt hozzám, tapintatosan úgy tett, mintha emlékezne rám általános iskolai száműzetése idejéből, amit élete legsötétebb korszakaként jellemzett, Z.-t azonban őszinte barátsággal fogadta és engem — aki elfogódottsággal küszködtem — meglepett, mennyire közvetlenek egymással. Látogatásunk végén még arra is sikerült rávenni, hogy megmutassa elraktározott festményeit.
Fenn a magasban, a negyedik emeleti függőfolyosón, az alacsonyan járó téli nap valószínűtlen fényében, csípős hidegben jött létre az emlékezetes verniszázs. Szürreális hangulata illett a képekhez és a festőhöz. A nap egyre alább bukott, ő pedig kiskabátban, hajadonfőtt, csak egy szürke sállal a nyaka körül hordta, egyre hordta a cselédszobában összezsúfolt kincseit, mígnem a hosszú folyosó megtelt látományaival, amelyek előtt nesztelenül repdesett éteri árnya.
Tíz év múlva megvettem egy festményét. A képen éjszaka van, kihalt és üres a város, keményen rajzolódnak ki a villanyfényben a szerviták kápolnájának egyszerű, geometrikus formái és az utca túloldalát lezáró, fenyegetően rideg téglakerítés. (Ez a motívum más ötvenes évekbeli művén is megjelenik). Egyetlen csupasz körte világít egy villanykarón, fényében a tanár úr zsebre tett kézzel lépkedő alakja félúton a templom és a csupasz téglafal között nagyon magányos. Ő az egyetlen emberi lény az éjszakában, csupán egy elhúzó autóbusz és egy távoli ablak világít lent, fent pedig három parányi csillag. A kopár környezetben a fák smaragd lombja hoz némi életet, különösen egy virágba borult gesztenyefa, amely mintha a művész lelkének gazdagságát szegezné szembe a kiüresedett világgal.
Munkámat bevégeztem a kép címe. Nem tartozik a főművek közé, festői szépségekben, nagyvonalú formákban sem bővelkedik, de híven idézi ötvenes évekbeli ifjúságom szorongással teli atmoszféráját. Amikor vászonra került, rejtekhelyen lapultak az elűzött múzsák, s mire előjöhettek, a festő már odaát volt, túl a falon.
Szekeres István rajza
|
|