|
|
Makón a Hosszú utca 50. számú háznál 1873 óta folyamatosan működik kovács.
Nagyapám tizenkét éves korában úgy döntött, kovács lesz. Mivel tanyán éltek, eljött a városba Brozman kovácshoz öt inasévre. Kemény, fárasztó volt a munka: reggel hattól este nyolcig. Az inasidő után rövidesen besorozták katonának Brassóba a huszáralakulathoz lovat patkolni. Leszerelés után nem sokkal megnősült, műhelyt nyitott. Az évek során gyermekei lettek. Ezekből három fiú kovács lett, egy bognár, egy másik pedig kereskedő. Az 1914-es háborúban négy fiát és ő magát is behívták a hadseregbe. Egy fiú hősi halált halt a lublini csatában. Nevét őrzi a makói Hősök szobra. Addig a műhelyt nagymama működtette a segédekkel.
Apám, aki a legfiatalabb volt, 1902-ben született. Ő maga is kovács lett. Édesapja halála után fiatal kora és gyakorlatlansága miatt más mesterekhez ment dolgozni. 1928-ban megnősült. Átvette a műhely irányítását, amit 1970-ig folytatott. Ez idő alatt kb. negyven tanulót nevelt a kovács-tudományra, közöttük engem is. Nagyon sok szekeret és mezőgazdasági boronát, ekekapát, fogast, hagymamagvetőt, tolókapát, sorútallót, a hagymarakáshoz szükséges szerszámokat készítettünk. Műhelyünk nagyforgalmú, virágzó műhellyé alakult. 1943-ban a négy középiskola befejezésével szüleim ellenére jómagam is a kovácsszakmát választottam. A középiskola után két év tanulóidő kellett a vizsgához. Rövid idő után apám kollégáihoz és barátaihoz mentem, mint gyakornok, többek között Budapestre is. A látottakat nagy akarattal elsajátítottam, kiegészítve tudásom. 1958-ban a Szegeden működő bizottság előtt mestervizsgát tettem.
1970-ben átvettem a műhely irányítását. Hatvan éve dolgozom, mint kovács. A műhely, ahol még ma is dolgozom, lassan üzemmé vált. Számos kiállításon vettem részt. Többek között a Szabadkai Nemzetközi Kiállításon, ahol ezüst plakettel ismerték el munkámat. Számos elismerést kaptam kitartó és becsületes munkámért. Makó város díszpolgára lettem, Budapesten Aranydiplomát és Aranykoszorús mester címet, miniszteri kitüntetést és sok egyebet kaptam. 2001-ben a Hagymafesztiválon egy hintóval mutatkoztam be, ami nagy elismerést aratott, de sorolhatnám a lakberendezési tárgyakat is. Munkámat értékelte Erdei Ferenc miniszter is, a Makóról származó politikus, akinek már szülei is kapcsolatban álltak őseimmel. Nagy elismeréssel volt családom iránt, könyveiből dedikálva juttatott nekem. Makón járva mindig felkeresett, szívesen időzött a műhelyben, és emlékezett a régi időkre.
Életemet az izzó vas formálása, alakítása tölti ki. Elképzelés, tervezés, a vas 850 fokon történő alakítása, annak fogástechnikája, a vas engedelmessége, hőkezelése mind gyakorlatot és kézügyességet követel. A kovácsszakmába, mint az élet összes más területére, bevonult a technika. Mai módszerekkel könnyebben tudunk dolgozni, de a kézi alakítás szépsége és gazdagsága soha nem pótolható géppel. Az ősi kovácstudomány soha nem megy ki az életből, csak továbbfejlődik.
A kovácsolást három személy végzi: egy mester és két segítő, akik közreműködnek az üllőn történő formálásban. Az idők folyamán a kovácsmesterség szakosodott: van fegyverkovács, patkolókovács, kazánkovács, kocsikovács, díszműkovács, rugókovács, szerszámkovács, mezőgazdasági kovács. Idővel sok leépült közülük. A vas csak melegen formálható. Faszén, kőszén, koksz, fűtőolaj, gáz, elektromos áram segítségével hevíthető a megfelelő hőfokra, és csak utána kezdődhet az alakítás: hasítás, nyújtás, lukasztás, formaalakítás, kovácshegesztés.
A kovács legfontosabb szerszámai a kovácsüllő, kovácstűzhely (kohó), kisebb-nagyobb kalapácsok, formabetétek, tűzifogók és még sok más. Sok gyakorlat, szemmérték képezi az egyformát mérés nélkül. A kovácsnak a gyakorlata és ízlése egyaránt döntő. A szabadkézi kovácsolás mérettartást, gyakorlott szemmértéket követel. Mindenek fölött a formatervezés és a célszerűség a döntő. Minőséget és maradandót kell alkotni. Közben az évek telnek, az erő elfogy, a mester elmúlik és csak az emlék marad. Ez történik a Széli család életében három generáció után.
A nagymúltú magyar kisipar elmúlása következik a sok méltánytalan rendelet miatt. Az elmúlt negyven év sok megpróbáltatást hozott az 1945-ig tartó háború következtében. Jött a rekvirálás, beszolgáltatás, az államvédelem túlkapásai, illetékhivatal, pénzügyőrök, árhatóság, árvetés készítés mindenről, olykor tovább tartott, mint a végzett munka. 1991 a kisipari szakképzés csődjét eredményezi. 2001-től a munkavédelem túlkapásai, amikor egy emelőcsigát egy évben négy öt alkalommal használunk, naplót kell vezetni, de sorolhatnám még a lánghegesztő készülék négyhavi vizsgálatát is. Ilyen körülmények között az iparosképzésre nem marad ambíció. A szervezeti élet kihalt, világhírű mesterségek szűnnek meg. Utánpótlás nincs. Az élet elszáll, az utódok már nem ismerik a nagyhírű múltat, amikor a kisipar saját erejéből, állami támogatás nélkül csinált minőséget, szorgalmával és kitartásával. Isten áldja a tisztes ipart. 1980-tól a KIOSZ próbálkozik új lendületet adni az iparnak, kiállítást szervez itthon és külföldön. A lendület alábbhagy, majd megszűnik. Próbálkozás folyik együttműködő partner keresésével, nagy vállalatok selejt gépeinek vásárlásával, hulladék anyagok átadásával. Nem nagy eredménnyel. Majd a bérmunka nagyüzemeknek, vagy más néven export, ami KTV (Kisipari Termeltető Vállalat) néven működött.
A mi műhelyünk is bekapcsolódott e lehetőségbe. Keletre-nyugatra szállítottunk bérmunkát. Létrejött a megyei adóközösség, amit tekintélyes mesterek képeztek. Hosszú ideig magam is tagja voltam, mint elnök. Az ide befolyó összeget rögtön utaltuk az adóhatóságnak, ami nagyon jól működött. A szakmai képzés, a Megyei Ipartestület fennhatósága alatt működött. A mestervizsgáztatást a képesítéshez kötött szakmákon belül végezték. Az 1950-es években a kisiparosnak kétlovas villanymotornál nagyobbja nem lehetett, üzemelés-idejét meghatározták. A kovácsok a szén- és vashiányt összetársulással szervezték meg. Az üzemek együttműködése könnyített hulladékaival az anyaghiányon.
A lánghegesztés, majd az ívhegesztés, s napjainkban a védőgázos hegesztés nagy előrelépést hozott a vasiparban. A hagyományos kovács tűzihegesztést gyakorlathiány miatt elmaradt, nem alkalmazták. A lópatkolás is feledésbe merült, kiszorítja az autóval való szállítás a lófogatot.
Nagyobb elvégzett munkáink: Az újvárosi templomharangok átalakítása, (elektromossá tétele, csapágyazás, tartókorona beszerelés); a belvárosi református nagyharang (új ütő készítése); Szegedre a Kas-galériába nagy méretű ajtó készítése kovácsolt vasból; sok díszkapu és kerítés készítése; a makói múzeum képtárának beszerelése; készítettünk húsvágó bárdot, baltát, késeket sőt borotvát is; gyökérásó, ami 60 mm-es anyagból készült kézi erővel, egy napi kovácsolással; nyélköpű nyújtás, amibe hatalmas akácfa nyél került; ásó, melynek hossza 50 cm, szélessége hétnyolc cm, háromszögletes.
Gyártmányaink között szerepel hagymamagvető, hagymakaparó, tolókapa, hagymaásók, hagymasorútalló és hagymaborona, traktorra szerelhető gyökérkiszedő, a hagymatraktorra szerelhető kiszedő, hagyományos lovasszekér, gumikerekű Széll-féle lovaskocsi, stráfkocsi, sertésszállító kocsi, a későbbi időben IFA, AVIA, Targonca, Barkas kormányrudak, szárnyasanyák, ajtózárkulcsok nagy darabszámmal, laprugók minden típusban. Lakberendezési tárgyak, gyertyatartók, virágtartók, asztalok, állófogasok, mindig a kor igénye szerint. Napjainkban nélkülözhetetlen az autó laprugója. (A nyersanyagot 4-6 méteres szálakban kapjuk, utána méretre vágjuk, a lap végét tartó csapszeghez készítjük, ez a rollni, vagy rugószem. Ezután a megfelelő ívre alakítjuk, majd 850 fokon felmelegítjük és olajban lehűtjük. Hűtés után 400 fokon nemesítjük, rugalmassá tesszük. Hőkezelés után válik csak rugalmassá.)
Munkánk megkönnyítése érdekében néhány saját tervezésű gépet készítettünk: négyzetvas csavaró gép 30 mm átmérőig, hidegen üzemelt; elkészült a rugószem rollnizó gép, hidraulikusan működik; menetmetszőgép 6-20 mm-ig; Stayer típusú koptatódob, amely hosszú évekig látta el a sorjázást; hidraulikus rugóívelő. Ezek mind ritkaságok a vasiparban még napjainkban is. Különböző hevítőkemencéket is csináltunk, melyeket szabadidőmben gondoltam ki. Szakmámtól életem alkonyán egy hintóval búcsúztam, ami nagy sikert hozott a Széll-műhelynek. A szakma szeretete az utolsó leheletig elkísér. Mindez 140 évnek és három generációnak az öröksége.
Az 1950-es évek kovácsmesterei a városban: Galamb Ferenc, Kollár József, Dömők József, Pásztor Vilmos, Farkas Péter, Fodor József, Schőbel György, Rákos Máté, Mándoki János, Török István, Baranyi Jenő, Mészáros Mihály, Móra Antal, Rakonczai János, Fekete Sándor, Pásztor István, Dégi István, B. Papp Antal, Gera Ferenc, Gál Dániel, Bernáth Illés, Németh Gyula, Széli Miklós, Széll Lajos, Széll Ferenc, Luspai Sándor, Sisák László, Bagaméri Mihály, Benák András.
Tanyai kovácsok: Erdei József, Nagy György, Sánta Imre, Inokai Imre, Kocsis Sándor, Kocsis János, Sóss László, Igaz, Bagaméri Mihály.
Bognárok 1950-ig a városban: Horváth László, Igaz Lajos, Sóss János, Rózsa Lajos, Széli István, Németh Imre, Varga Antal, Mátó Pál, Somodi Mihály, Hajcsár József, Bagosi, Bősze István, Bakai, Papp Károly, Kállai István, Bárdos István, Bakacsi Mihály.
Kocsifényezők: Dojcsák Géza, Baranyi József.
Szíjgyártók: Komáromi Mihály, Lennhardt János, Szalárdi István, Moldoványi István, Merx Ferenc.
Lófogatú fuvarozók: Szabó József, Csorba Ferenc, Bajusz Sándor, Tóth Gyula, Háló János, Borbás János, Gunai János, Sztajnek János, Igaz József, Molnár János, Szabó István, Papp János, Simon Antal, Felber Pál, Katona Ferenc, Török István, Petrovics Mátyás, Kovács Ferenc, Kenéz József, Deák István, Marsi Mihály, Vígh Mihály, Köteles János, Ladek István, Kovács Sándor, Bereznainé, Börcsök Imre, Vajdovics Péter, Németh Mihály.
A Széll-műhely tanulói 1943-tól (nem teljes létszám): Széll Imre, Szőke István, Práger István, Márton András, Marsi János, Szigeti József, Szűcs János, Sípos János, Magyar József, Borbás Sándor, Mészáros István, Szűcs István, Nóbik Ferenc, Gilinger Sándor, Kerekes Imre, Rácz Csaba, Bölcskei Tibor, Szabó István, Czene Imre, Tóth János, Bárdos Tibor, Szabó György, Kovács Zoltán, Barna István, Benke Gábor, Balázs Mihály, Nagy András, Faúr Zoltán, Sándor Imre, Takács Imre, Simon László, Kiss Ferenc, Barát Albert, Hajrán Gábor, Lengyel Mihály, Igaz István, Mészáros János, Kolompár János, Apátfalvi, Stefón Mátyás.
Segédek: Jaksa László, Haskó János, Dékány János, Martonosi Imre, Kerekes Mátyás, Győri István, Köteles János, Gál Sándor, Bereczki Sándor, Szigeti József, Bozsogi Ferenc, Sípos János, Tóth János, Nagy András, Szűcs István, Almási Béla, Kónya János, Barna István, Kerekes Imre, Szabó István, Igaz István, Ivánka-Tóth Kálmán, Barát Albert.
Szilvásy Nándor rajzai
„Nem vót más lehetőség, csak a munka..."
A kosárfonás rövid története és technikája:
A vesszőfonás technikája több ezer éves múltra tekint vissza. A magyarság már feltehetőleg a honfoglalás előtt ismerte. Tájunkon vesszővázas sárfal — a sövény, más néven paticsfal — a neolitikum óta ismert. A XX. század második felére a vesszővázas, sárral tapasztott falazatot vidékünkön már csak néhány tucat terménytároló, ún. kas, életes-vagy gabonakas őrizte Makón és környékén.
A XIX. század végi iparrendtartások a kosárfonást engedélyhez kötötték. Azóta kisiparnak minősítették, de sok helyen — főleg falvakban — továbbra is dolgoztak piacon és vásáron nem árusító kaskötő specialisták. A századfordulón 301 községben 3118 család foglalkozott vesszőfonással.
A vesszőfonás a fák, bokrok fiatal ágainak sövénnyé vagy használati tárgyakká történő földolgozása. Anyaga: fűz-, nyír- vagy mogyoróvessző. A Békés megyében élő emberek hat fajtáját különböztették meg a fűznek: veres fűz, cinegefűz, sárga fűz, kecskefűz, reketyefűz, amerikai fűz. A vesszőszedés gyűjtögető tevékenység, leggyakrabban augusztusban és ősszel szedték, de vágták májusban és télen is. A késő ősszel szedett vesszőt otthon nagy üstökben főzték, míg a haja le nem hasadt. A főzött vessző téglavörös színt kap, így a mesterséges hántolás egyben festést is jelent.
A durvább munkájú, hámozatlan vesszőt használó kaskötést a folyók, vizes területek és erdők közelében élő falusi lakosság házi munkaként végzi. A hámozott vesszővel dolgozó, finomabb kivitelre törekvő kosárfonás háziipari és kisipari ágazat. Gyakran a vakok kenyéradó foglalkozása. Sövénykerítés, sövényfal, pásztorcserény, kaputábla, lésza, szekéroldal, szekérkas, szögletes gabonáskas, kukoricás kas készül kaskötéssel. Nagyobb szakértelmet kíván a kerekded alakú tyúkborító, szárítókosár stb. megfonása. Vékonyabb, hámozott, gyakran hasított vesszőből készítik a különféle alakú, nagyságú és rendeltetésű kézi kosarakat, valamint a fonott bútort.
A kerek tárgyaknak előbb a fenekét kötik meg, ebbe tűzdelik a bordákat, a formát és a szerkezetet biztosító vastagabb vesszőket és a felső perem felé haladva végzik el a fonást. A kosárfonáshoz a munka rögzítését szolgáló egyszerű állvány szükséges. A fonó először a kosár vagy a kas fenekét készíti el. A fenekét 6-8-10 fenékpálca alkotja, ez attól függ mekkora kosarat készít. Majd 24 darab kihegyezett vesszőt készítenek elő, ezeket a fenékpálcák kiálló végei között beledugdossák a fonásba, majd a fenék peremén felhajlítják és középen összekötik. Ezután 24 darab kihegyezett vesszőt készítenek és ezeket az előbbiek mellé dugdossák. Ebből lesz a fenékszegés. Utána az oldalfonáshoz fognak, ami hajas vesszőből úgy készül, mint a sövénykerítés. Miután a kosár oldalát befonták, a fennálló vesszőkből készítik a felső szegést. Végül a kosár vagy a kas fülét fonják be.
A kosárfonás általánosan használt szerszámai a különböző nagyságú kések, a kb. 40 cm hosszú, elkeskenyedő kaskötővas és a fele akkora hegyesebb szúrkáló, amelyekkel a vesszők bujtatását végzik.
A háziipari kosárfonás századunkban olyan helyeken maradt fenn, ahol a természeti környezet adottságai a kaskötést már korábban fölvirágoztatták, és a kiegészítő keresetre ráutalt parasztcsaládokban ennek erős hagyománya alakult ki.
Prónai Miklós kiszombori kosárkötő élete:
„Mán dédöregapám is kaskötő vót, hogy mondjam ez nálunk családi hagyomány..." Miklós bácsi alacsony termete ellenére az élet minden nehéz pillanatában megállt a talpán, soha nem riadt vissza semmitől, egyenes, szókimondó ember. Világéletében a munkát becsülte a legtöbbre. Erős akarata, szívóssága segítette abban, hogy túlélje azt, amit sokan nem bírtak elviselni, az értelmetlen szenvedéseket a hazától elszakítva, a kaukázusi forróságban, négyéves hadifogságban. Amikor életének ezen szakaszáról mesélt, nemigen tudta sírás nélkül elmondani. Hazatérve azt folytatta amit már kicsi gyerekkora óta csinált, a kosárfonást. A több generációra visszavezethető hagyomány biztos megélhetést adott.
Prónai Miklós 1923-ban született Kiszomboron. Már nagyapja és dédapja is kosárkötő volt. Apja, Prónai Illés 1878-ban született és 74 évet élt meg. Édesanyja rokonai is kosárkötésből éltek. Ezért is mondogatta a fiának az édesanya: „Ne legyél fijam kosárkötő, mer annak mindig szemetes a háza!" A fiatal fiút azonban nem lehetett eltántorítani ettől a szakmától. Ahogy tudott, odaült a kisszékre apja mellé és tanulta a kötés csinját-binját.
„Mikor nagyapám möghalt harmincban, én hét éves vótam, tizenkét évesen néköm már dolgozni köllött, mikor a négy osztályt kijártam, mán nem a lecke vót, jó tanuló vótam, de asztán leromlott az igazolvány vagy értesítő, csak a kézimunka vót kitűnő. Aszonta apám, ebbűl élünk mög, ez a fontos, szóval akkor nem úgy vót hogy taníttasson, hanem dógozni köllött. Bátyám az mónár vót, de az jobban szeretött innni is.. ./testvérei már nem élnek/ Mán negyedikes koromban kis fotelt csináltam, nagyon sokat csináltam olyan kisfotelt az iskolában, kézimunka órán, mindön hétön kétször vót kézimunka óra, jártam nagyobb osztályokba elkezdeni a kosarat, mög mutogatni meg mindent. Akkor vót kiállítás az iskolában is. A kisfotelt mindönki dicsérte, de még csak egy szaloncukrot se kaptam. Aki gyerökkorában elkezd lopni, annak könnyen mögy, hát így vótam én is a kötéssel, bele köll nyőni ebbe. Ahogy kesztem bírni, én már csináltam a feneket.
Hét elemit végeztem, de már hetedikbe nem osztályoztak, mert nagyon sokat hiányoztam. Jártam a leventékhez, persze kötelező vót. Kedden vagy csütörtökön vót, mán nem emlékszek, de ott vót a vásártéren, mönni köllött vasárnap a templomba. Én nem vótam vallásellenes, de akkor se vótam mögelégedve a a papokkal.
Negyvenhárom februárjában besoroztak, negyvennégy szeptember 23-án vonultam be Dorozsmára, onnan kivittek bennünket Bácskába, a 7/u.k. ezred vót. Lenn vótunk Bácskán, szakadt az eső, a Tisza-parton csináltuk a lövészárkot, akkor mán gyüttek az oroszok, akkor ilyen munkaszolgálatosnak hívtak. Mer én nem vótam egészen mögbizható, mer apám 1917-ben vagy tizenkilencben kint vót a nagyháborúban, oszt kintragadt fogságban, oszt az ilyeneket kommunistának hítták, elég vót csak egy-két szó, mán is mögbélyegezték az embört. Oszt gyüttek a partizánok, körülvöttek minket, nyomtak bennünket föl. Möntünk át Bajánál a Dunán, onnan mög gyalog möntünk föl, Kapuvárig, Győrtől van huszonnégy kilométerre. Rettentő sokat gyalogoltunk. Sokszor vót, hogy egy nap hatvan kilométert gyalogoltunk.
De én jó vótam, mer ha bemöntünk egy városba, ahol vót kosárkötő, akkor én rögtön aszt kerestem. Negyvenöt januárjában kerestem a kosárkötőt, mondják itt meg itt lakik, Tóth Lipótnak híjják. Fogtam magamat mindjárt, elmöntem, idős embör vót mán, hatvan éves vót, szép szőke felesége vót, mán nem emlékszek a nevére. Köszönök, minden, tudakozott, hogy mennyi idő alatt tudok egy fotelt mögcsinálni, mer ű is fotelt készített. Aszongya ő már nem tudja mögcsinálni, maga is tud ilyet csinálni. Persze, nézöm, mögfogtam a fotelt, oszt nézöm az alját, aszt mondja látom, hogy ért hozzá. Oszt akkor ottan csináltam eszt-aszt. Oszt azt mondja Lipót bácsi, kössem már be. A felesége kérdi mit főzzek, mindegy csak tészta lögyön. Gyűn be a zászlóalj parancsnokunk, aszongya, mi a szentség van, hát maga itt van? Mondja a kisöregnek, hogy neki ilyenolyan kisfotel kell, oszt csináljam meg neki. Aszt mondja Lipót bácsi, mögcsinálod? Mög hát! Vittem neki a lakására, ott láttam ilyen nagy fotelokat, felesége möglátta, majdnem mögcsókolt. Aszongya a zászlós úr, mennyi szabadság köll ezért? Nem kérek én semmit se, mán nem mehetek szabadságra. Akkor mivel dicsérjelek meg? Hát mondom esetleg, ne kölljön kimenni a frontra. Másnap már elhelyeztek a konyhára. Kimönt egy hét múlva a zászlóalj, alig gyüttek ám vissza. Úgy hogy ennek köszönhetem, a sok munkának az életemet. /el is érzékenyül!/
Kisrákoson vót a táborunk, vasárnap vót, elszöktem a százlóaljtúl Dudarra. Ottan beszélgetek ezzel a komával, Hegedűs Jóskának hítták. November 19-e vót, nagyon hideg vót, Akkor statárium vót, akartak bennünket kivinni Németországba, oszt úgy gondoltam, mög kéne innen lépni, oszt möntünk vacsoráért, osztán én onnan leléptem, be az erdőbe, oszt körösztül. Derékig érő víz vót, ott möntem, oszt föl az országútra, möntem, beértem oda Jóskájékhoz, ott aludtam, oszt januárba kerültem a Szent Lászlóhadosztályba. Ott dógoztam, csináltam a kuffereket, a menekülteknek sokat csináltam, vót neköm akkor annyi pénzem, hogy nem tudtam vele mit csinálni. Oszt akkor egyször dógoztam, nagy hó vót, gyüttek a németek hajtották a népeket, oszt elkaptak a németek. Olyan SS vót, de mögszólalt magyarul, hínnye az anyád, magyar vagy és elmöntél SS-katonának, úgy orrba vágtam, oszt hanyatt vágódott, a többiek rám ugrottak. Gyütt egy olyan gestapós tiszt, oszt aszonta, hogy hagyjad! Oszt elvittek egy bunkerba, lecsuktak oda, oszt vót ott egy vásárhelyi koma, Kovács Pistának hítták, avval vótunk. Fáztunk, mínusz húsz fok is vót, oszt Pista kibújt, mer ilyen krumplis veremben vótunk, osztán mentünk az erdőbe. Kerestek bennünket. De nem sokáig, gondolták mönjenek. Összegyüttünk vagy tizenketten. Oszt akkor jelentkesztünk katonának. És akkor vittek Fehérvárra."
Miklós bácsi és az egész zászlóalj 1945. március 30-án, nagypénteken esett fogságba. Innen a Kaukázusba vitték őket, és négy évig ott voltak hadifoglyok. A zászlóaljból nem sokan tértek haza, nem sokan bírták a kaukázusi forróságot és az orosz fogságot, mely éhínséggel, betegséggel tizedelte az odakerült hadifoglyokat. 1949-ben érkeztek haza negyvenöt kilósan, húsz forinttal a zsebükben. Nem győzték teleenni magukat, nem tudtak az anyák annyit főzni, amennyit ne tudtak volna megenni.
„Amikor hazagyüttem a fogságból, azután rögtön dógozni kesztem, mer anyámék idősek vótak. A testvéreim mán akkor nem vótak itthon, én vótam a legfiatalabb, még a ruháim is eltűntek, nem vót egy ruha sem itthon. Hát a semmibűl kesztem újra. Mindennap fölkeltem hatkor, ha tél, ha nyár vót, és este míg láttam, csak csináltam, de nem vót más lehetőség, csak a munka. Nem köllött piacra járni, mindig elvitték viszonteladók. Dógoztam asztán Ceglédre szállítottam fotelokat, vót amikor nyócat-tizet. Hát akkor naponta egy fotelt mögcsináltam.
Vöttem a Maros-parton fődet, ott ültettem vesszőt, asztán szőlőt is telepítettem, úgy hogy azután vót vesszőm. Nemesmandula vagy sárga mandulának hívták eszt a fajtát. Asztán mikor a téeszedés vót, aszt akarták, hogy mönjek be a téeszbe. Mönjön a nehézség! A háziiparba, Szögedre Varga Pistához, odajártunk be ahhoz valameddig dógozni, asztán később kihoztuk a vesszőt. Ott is le köllött tönni a szakmunkás vizsgát, minden papír mögvan, nem tudnának neköm olyat mutatni, amit nem tudtam mögcsinálni. De a szabály az szabály. Oszt mondta a koma, hogy ilyen garabolyt köll csinálni, oszt nem köllött csinálni, mer ismertem a Budai Jánost, oszt kérdöm a komát, hogy mondja mög, hogy hány karó köll bele. Hú, mérges lett, én akarom űtet vizsgáztatni. Az elnök csak nézött a sarokból, oszt amikor möglött, elkeszte nyomkodni, ne nyomkodja, úgy se tudja elrontani. Dógozni nem tudott senki ilyen jól, ha gyütt le Pestrűl ilyen garaboly, akkor ki csinálja meg, hát csak én. Akkor csináltam újításokat, aszt csináltuk egész évben, kaptam érte kétszáz forintot, akkor nagy pénz vót. Akkor idehoztak inast, akkor már itthon dógoztam, adtak háromszáz forintot, fél évig itt kínlódtam vele. De tovább nem vállaltam, annak is az első a cigaretta vót, ben vótunk ott a kisműhelybe, nekem ott ne dohányozzon, nem vagyok én erre kíváncsi. Így jártam én."
Ezek után csak egyedül dolgozott, a telepített vesszőt, nyár végén vágta le és kiskocsin hozta be a faluba. Az általa elkészített főzővályúban főzte puhára a fotelhez, vesz-szőbútorhoz valót. A durvábbakat meghagyta kosárnak.
Néhány évvel ezelőtt agyvérzést kapott, a jobb oldala részlegesen lebénult. De a betegség sem tudta legyőzni. Ma már egyedül végez minden házkörüli munkát. A kosárfonást, vagy ahogy ő nevezi kosárkötést már csak ritkán veszi elő. Azt mondja, letelt már az ő ideje. Kiszomboron a két világháború között több mint húsz ember foglalkozott kosárkötéssel, de csak ő maradt már meg egyedül közülük. Prónai Miklósról a faluban mindenki tudja, hogy a legszebb kosarakat, bútorokat ő készítette. De hogy ki veszi át ezt a szép mesterséget tőle, sajnos erre nem találtam választ.
„Ha még egyször fiatal lönnék, akkor is eszt választanám!" — fejezte be a beszélgetést Miklós bácsi.
Ha egy kis időm volt, megpróbáltam sofőrökkel, vagy kisegítő sofőrökkel — mert abban az időben ilyen is volt — szóba elegyedni és megérdeklődni, hogyan lehetne elhelyezkedni valami garázsban, mert untam már a villanyszerelést. Nekünk, inasoknak többnyire a bergmanncső falbaverése jutott, meg a vezetékeket kellett acélhuzallal behúzni. Ez piszkos munka, az ember ruhája, szeme, szája állandóan tele van tégla- és malterporral.
Szerencsém volt, mert egyszer olyan sofőrrel ismerkedtem meg, akinek egy garázsmester volt a barátja, és elküldött hozzá. Azt mondta, hogy hivatkozzam rá. Úgy is lett. Elmentem és elmondtam, hogy miután segédlevelem van, szeretnék mint gyakornok elhelyezkedni. Igen szerény fizetést ajánlott, de megállapodtunk, hogy mihelyst lehet, munkába állok. Persze, nem volt olyan egyszerű a dolog, szerződés kötött a mesteremhez, de mert barátja volt a nagybácsimnak, reméltem, hogy sikerülni fog. Sikerült is, de nem könnyen, mert elég jó munkaerő voltam, és ragaszkodott hozzám.
Elhatároztam, hogy ezután nem akarok függeni senkitől. Azzal kezdtem, hogy elköltöztem a nagybátyámtól. Nem sok holmit mondhattam a magaménak, ezért nem volt nehéz elhagyni addigi otthonomat. A Leonida és társai lett ezután a munkahelyem. A műhely mellett a vállalatnak volt autószalonja, autóalkatrész és autóabroncs szaküzlete is a város központjában.
Kaptam egy ici-pici üres szobát, amelyben egy nálam két évvel idősebb fiúval laktam. Távoli faluból való gyerek volt, a második inasévét töltötte. Persze, a vezetést én vittem, mert szellemileg jobban álltam és koromhoz képest sok tapasztalatot szereztem. Míg odahaza voltam, mindig meghallgattam a vándorokat, nagybácsim is sokat mesélt, és én mind magamba gyűjtöttem az elmondottakat.
Amint mondtam, kaptunk egy-egy szalmazsákot meg egy fejpárnát, és a dolog el volt intézve. Nem is kellett nekünk több, meg voltunk elégedve. Nagy örömmel dolgoztam új munkahelyemen, minden nap gyarapítottam tudásomat. Megtanultam hegeszteni, csapágyakat fehér fémmel kiönteni, egyszóval mindazt, ami az autójavítással összefügg. Sokféle gyártmányú kocsi megfordult nálunk, de túlnyomórészt francia autók voltak.
Egyik napon kocsikat toltunk a garázsban, hogy helyet csináljunk a többinek. A vizes betonon elcsúsztam és a többiek keresztül toltak a jobb lábamon egy nehéz Berliet gépkocsit. Valószínűleg eltört vagy elrepedt valami csont a térdem táján, mert nagyon fájt, és azonnal kezdett felpuffadni. Sántikálva tudtam valamennyire járni, ezért nem mentem orvoshoz. Hideg vízzel borogattam és azt reméltem, hogy majd elmúlik, de bizony nem akart javulni. Hogy-hogynem, a hír valahogy eljutott a szüleimhez. Édesanyám mindent otthagyott, felült a vonatra, és eljött értem.
Apám csak annyit mondott, mikor erősen dagadt lábomat meglátta, hogy miért nem vigyázok jobban magamra.
Néhány hét pihenés után visszamentem a garázsba. Alig álltam munkába, megtörtént a hadüzenet a bolgároknak. Olyan gyorsan jött, hogy mindent kapkodva kellett csinálni. Elsősorban kocsikat soroztak be. Mi is két nagy ötven személyes Metallurgie autóbusz üléseit szereltük ki, helyükbe esztergapad, munkapadok és egyéb szerszámok kerültek. Mesterem és a segédek a. műhelykocsikkal a frontra mentek. Ez a bolgárokkal való nyári csatározás két hónapig tartott. Inas társammal teljesen magunkra maradtunk, és az első napokban nem is tudtuk, hogy mihez kezdjünk. Akkor, 1913-ban én tizennégy éves voltam, társam tizenhat. Szellemileg felette álltam, dehát mégiscsak gyerekek voltunk mindketten. Ami kis munka akadt, annak értékét feléltük, de ahogy pénzhez jutottunk, megjött az étvágyunk. Moziba kezdtünk járni, utána cukrászdába, stb., így a pénz hamar elfogyott. Felmentünk az irodába, ahol már csak egy tisztviselő maradt és kértük a fizetésünket. Sajnálkozva mondta, hogy nem tud pénzt adni, mert ami kevés az eladásból befolyik, az a folyó számlák fizetésére kell. Nem maradt más hátra, mint hogy magunk gondoskodjunk magunkról. Eladtunk egyet-mást a sofőröknek, így tengődtünk, amíg vége lett a bolgár csetepaténak, és visszajöttek a mieink. Újra felszereltük a gépeket és a garázsmester számba vett mindent.
Egyik napon munka után, mikor mindenki elment, mesterünk még ott maradt. Magához vette a kulcsokat, azután behívott kettőnket a raktárba és elkezdte kérdezgetni, hogy hol van ez, és hol van az, mi pedig sorban elmondtuk neki, hogy eladtuk. Miért? - kérdezte. Elmondtuk, hogy pénzt nem kaptunk az irodából, így valamiből élni kellett. Mesterünk meghallgatta, amit mondtunk, de nem értett egyet eljárásunkkal. Bezárta az ajtót és az alkatrészek polcáról leemelt egy lapos ventillátorszíjat. Mint szellemileg fejlettebbet, engem kapott el először és tiltakozásom dacára térdére fektetve elkezdte a hátsó felemet mesterien kiporolni, majd engemet letéve, társamon folytatta. Mindketten kétszer kerültünk a keze alá. Miután dolgát befejezte, az ügyet elintézettnek tekintette, mosolyogva jóéjszakát kívánt és hazament. Mi pedig égő hátsó felünket dörzsölve vegyes érzelmekkel néztünk utána. Nem volt kedvünk nevetni: három éjszaka csak hason tudtunk feküdni a szalmazsákon, a fenti procedúra igazságos voltát azonban egyikünk sem vonta kétségbe. Dehát minden csoda három napig tart, vele a mi hátsó felünk fájdalma is.
Volt a garázsunkban két olyan személykocsi, amit ritkán használtak, és miután mi bentlakók voltunk, néha kióvakodtunk egy kis gyakorlatra. Társamnak nem volt sok érzéke az autózáshoz, de én szerettem volna, hogy ő is tanuljon, ezért a városból visszajövet odaadtam neki a kormányt, akkor már nem volt olyan nagy forgalom. Ment neki szépen, egészen a garázshoz vezető út elágazásáig. Szerencsétlenségünkre éppen ott jött egy fiáker, és úgy megzavarta barátomat, hogy ijedtében se nem fékezett, se nem ment tovább, hanem hirtelen jobbra fordította a kormányt, felment a járdára, neki a péküzlet kirakatának. Egy puffanás, egy reccsenés, és már be is nyomta az alváz eleje a kirakat alatti falat, kilyukasztva a pultot, bele a kiflikbe és egyéb pékárukba.
Szegény barátom még fel sem ocsúdott, amikor enyhén nyakon vágva megkérdeztem: Az anyád... mit csináltál? Mire ő nem felelt semmit, csak nézett ijedten. Szerettem volna nevetni, olyan komikus volt az egész. Bent rémült arccal a szép, fekete szemű pékkisasszony, akit ismertünk, mert náluk vásároltunk, körülöttünk is mindjárt akadtak nézők. Én azonnal berohantam megnézni, nincs-e nagyobb baj, de nem volt olyan nagy a kár, mint vártam. Előkerült a pék is, összecsapta kezét a látványra. Megkértem, hogy ne szóljon mesterünknek, mi segítünk a helyreállításban, csináltassa meg és kifizetjük a bérünkből. A lány, aki egy-két évvel öregebb volt nálam, kedvelt engem és rábeszélte az apját, hogy ne fogadjon el ezektől a szegény gyerekektől pénzt.
De hátra volt még a kocsi rendbehozása. Nagy nehezen kicibáltuk a pultba ékelődött alvázcsonkot és elvonultunk. Beérve a garázsba rögtön kiszereltük az alsó rugót és az alvázat autogénnel melegítve, húzva, nyomva, kalapálva helyrehoztuk. Éjfélre minden be volt festve, visszaszerelve és mi, holtfáradtan az izgalomtól és a munkától, aznap vacsora nélkül feküdtünk le.
Szerencsénk volt. Senki sem árult el minket és senki sem vette észre a javítást. Csak hónapok múlva tudódott ki a dolog, amikor már nem voltam a cégnél és akkora nagy úrnál voltam alkalmazásban, hogy nem mertek szólni.
Folytatás a következő számban
Szilvásy Nándor rajza
|
|