|
|
Az olvasó — aki sok esztendeje találkozik Farkas Csaba írásaival a megyei lapban — örömmel veszi kézbe tárcanovelláinak legújabb kötetét, amelyek hőse ezúttal egy Thakács nevű, már nem annyira fiatal vidéki újságíró. Thakács naponta utazik két szomszéd város között. Rendszerint korán reggel indul és késő este, vagy inkább éjszaka ér haza. Miközben autóbuszon ül vagy járja az utcákat, kávézik, vagy palacsintáért áll sorban egy bódé előtt, olyasmit tesz, ami ritkaság számba megy manapság: figyel az őt körülvevő világra, a város betonfalai között megbúvó természet jelzéseire, az időjárás, az évszakok változásaira, vagy éppen technikai civilizációnk elektronikus kellékeire, és gondolkozik. Nézi a villogó monitort vagy egy képárus falnak támasztott festményeit, többnyire azonban az eget és a tájat — személyes ismerőse valamennyi fa, felhő, madár, latin nevüket, családfájukat betéve tudja, akárcsak a halakét —, és a felvillanó képekről, színekről, jelenségekről eszébe jut ez-az: gyerekkor, régi emlék, vagy a jelenből kikövetkeztetett, sivárnak tűnő jövő. Legszívesebben azonban a Balatont idézi, álmainak és vágyainak tárgyát, a szabadság, a boldogság, a parttalan létezés megtestesítőjét. S miközben reális jelenségek között téblábol Thakács, „télporos estéken", „száraz, nyárvégi szélben" vagy „égszürke, mind-késeibb őszi napon", a pontosan leképezett valóság irracionalitásba fordul. Egy mozdulatlan, bronz lovasszobor holdvilág-festette árnya a „levegőbe ugrik, az ég felé, legközelebb pedig (...) a házfalon csak a talapzat-árnyék, a ló és lovas árnyéka - sehol." (Árnyék a falon).
Némelyik írásában elmarad a látvány vagy tapasztalat leírása, Thakács már az első mondatokban egy valósnak feltüntetett imaginárius jelenség kellős közepén találja magát, és az író nem tesz mást, mint kibontja a lehetetlenből a lehetséges következményeket. Az eredmény ez esetben is „az érzékelő, érzékelt, és a nem érzékelhető" összeolvadása. Szimbólummá válik a levegőben megjelenő tó, vagy az emeletes ház ferde tetősíkjáról felröpülő zongora, amely fedelét szárnyként nyitva-csukva, zengő húrokkal kering a sokaság fölött, s a megfékezésére érkező tűzoltók elől „a levegőbe dobja magát az ódon hangszer (...) és repül, repül, ritka fedélcsapásokkal, inkább a szél erejével, a városhatáron túl immár csak akkora, mint egy beazonosíthatatlan, távoli madár..."(Zongora, tetőn).
A Tó a levegőben írásai szervesen összetartoznak. Az apró, önmagukban is megálló epizódokat Thakács személye, egységes világképe mellett láthatatlan szálak szövedéke tartja össze. Ez a háló az idő. Thakács, bár látszólag két város között buszozik, s e városok terein bolyong, valójában „az idő láthatatlan vizén" utazik, szorongva és magányosan. Értékeket keres a kiüresedett világban — moszatszagú kagylót a kabátzsebben, gardák igazgyöngyeit, égi üzenetet — s közben más magányos utasokkal találkozik, akik távolabbiak számára, mint az ötezer éves egyiptomi múmiák. Ekkor, a könyv vége felé, fogalmazódik meg benne az egyetlen lehetőség: „Meg kell tudnom, kik ők, s hogy miként élnek. Nincs más választás".
A kötet írásainak különös atmoszférája, sajátos nyelve van, amelyben sokféle, sokszor ellentétes elem olvad egységes stílussá. Farkas Csaba egyszerre tud meghitten ódon és meghökkentően új lenni, egyik pillanatban szárnyaló lírát adagol, másikban kopogó tényeket, meghökkentő hasonlatokat vagy kesernyés iróniát, ám mindenből pontosan akkor és pontosan annyit, amikor és amennyi szükséges, soha nem véti el az arányokat.
Jó könyv, költői és elgondolkoztató olvasmány a Tó a levegőben, Farkas Csaba időutazásának és írói pályájának pedig fontos állomása.
Szekeres István rajza
Fodor Ilda kiállítása kellemes utazás számunkra egy titokzatos világba.
Témáit a mindig megújuló természetből meríti, formai leleményei lenyűgözőek. Fontos tudni róla, hogy makói művész. Több, mint tíz éve kiállít, tucatnyi egyéni és csoportos kiállításon, szimpóziumokon. Szegeden a Tömörkény Gimnáziumban kezdte tanulmányait, majd az Iparművészeti Főiskola kerámia szakán szerzett diplomát 1990-ben. Mesterei: Csekovszky Árpád és Schrammel Imre voltak. Tagja az illő egyesületeknek, kamaráknak és szövetségeknek. Tanított Nyíregyházán a Művészeti Szakközépiskolában, most Baján szintén művészeti szakközépiskolában és Szegeden a tanárképzőn tanít kerámiát.
„Szokásos művészi pályakezdés, szokatlan szépségű alkotások." Ennyi idő alatt kialakította önálló, sajátos formanyelvét. Megkereste, kitalálta azt az anyagot, ami a legnemesebb, legkeményebb - legfinomabb: a szilikát, porcelán, samott és fajansz, ami 1300 vagy afölötti hőfokon ég ki. Samottfiguráit az ősi raku móddal készíti.
Plasztikái egyszerre hordozzák a letűnt civilizációk üzenetét és az ausztrál törzsi művészet totemisztikus jeleit éppúgy, mint az organikus természet újrateremtődő formavilágát. Szín és forma egymásra talál plasztikáiban, a sziklarajzok vörös, fekete, fehér és sárga színe és a rituális tárgyak formája visszaköszön a természeti formákon, A tenger növényei című sorozaton.
A tengerhez való vonzódása, gyermekkora megvalósítatlan álma kerámiáiban beteljesül, a vágyból valóság lesz. Mindig is foglalkoztatta a tengerből keletkezett élet. A szabadság, a mélység kimeríthetetlen témát jelentenek számára. A görög tenger, a négyezer éves krétai civilizáció, Knósszosz liliomos hercege nyomot hagy plasztikáin. A tintahalon és a többi halformán a hal, mint ősi szimbólum jelenik meg. A biblikus jelentésen túl mint az egyiptomiak élet-halál motívuma van jelen. Ezeken a plasztikákon nemcsak színt és formát, hanem finom rajzolatú vonalakat látunk, ami nem díszítés csupán, szerves kiegészítője a plasztikai formának. Néhol a plasztika alárendelődik a rajznak.
Fodor Ilda olyan művész, akiben a keramikus, szobrász és a grafikus egyszerre van jelen. Tárgyai mívesek, gazdagon kidolgozottak, érzékeny formavilágúak. Tárgyaival mesél, nem gügyög, világos, tiszta természetelvű figuratív elemekkel építkezik. Alámerül a természetbe, ahonnan a teremtő szellem búváraként felszínre hozza rég elfeledett álmainkat, megfoghatatlan vágyainkat. Egyik méltatója szerint „ki tudja sütni a napot, a holdat, az alkonyt, a csöndet, az élet szinte észrevehetetlen lüktetését." Mindezt óriási bátorsággal teszi.
Fodor Ilda plasztikai magatartása bátran szakít a tanultakkal, az iskolás attitűddel. Úgy válik el a korongozás, edényépítés, öntés anyagkezelési hagyományaitól, hogy megőrzi az anyag utánozhatatlan, természetes könnyedségét. Grafikusan megmunkált felületei festői hatásúvá érlelődnek. Benne lüktet az újrateremtés akarata.
Legújabb munkái a hódmezővásárhelyi kerámia szimpóziumra készült tizenegy madár, az alkony, a tél madarai, a rózsaszín rokokó madár, akik az ég és föld közötti kapcsolatot jelentik. Lélekszimbólumok a halhoz hasonlóan, képesek a földi kötöttségeket elhagyni és szárnyalni a végtelen égbolton.
Karakteres, következetesen épített művészi törekvéseket tapasztalhatunk munkáiban. Fogadják szeretettel tárgyait, mint egy fontos üzenet hordozóit.
Fodor Ilda kerámiája
|
|