Előző fejezet Következő fejezet

ELŐDEINK

 

Roos Márton

Kőszeghy László püspök élete és munkássága

 

Mindenekelőtt köszönetet szeretnék mondani a megtisztelő meghívásnak. Elmondhatom, hogy szívesen jöttem Makóra, mivel ez a város egészen különös kapcsolatban áll az ősi csanádi egyházmegyével. Innen származik fokozott érdeklődésem is szép városuk iránt.

Már az elején engedtessék meg nekem egy kis helyreigazítás: sem doktor, sem tudós nem vagyok, hanem négy éve egyszerű megyéspüspök, minden akadémiai fokozat és szakosodás nélkül. Ezért a Kőszeghy László püspökről szóló előadásomat kizárólag Dr. Juhász Kálmán munkáira alapozom, amelyek 1942-ben magyarul, 1958-ban pedig bővebb feldolgozásban német nyelven is megjelentek.

Kőszeghy László püspök emléke a mai Temesvári Egyházmegyében igen eleven, még akkor is, ha mi erről nem sokat beszélünk. Nevével akarva-akaratlanul találkozunk, hiszen az egyházmegyében sok minden személyéhez fűződik. Így volt ez akkor is, amikor 1995-ben a püspökség épületét restauráltuk, és ismét használatba vehettük, de akkor is, amikor székesegyházunk felszentelésének 200. évfordulóját ünnepeltük, hiszen a felszentelési szertartást Kőszeghy püspök végezte 1803. április 24-én. Örömmel gondolok vissza arra, hogy a Szent György-napi jubileumi szentmisét Endre Püspök Atya mutatta be, amely testvéri összetartozásunknak újabb látható jele volt. Ma a Szeged-csanádi, a nagybecskereki, illetve a temesvári egyházmegye egyre inkább közös történelme és sorsa tudatában él, és örvend a kapcsolattartásnak. Erről tesz tanúságot a mai makói meghívás is, amelyet ez alkalommal örömmel fogadtam el.

E bevezető szavak után ismerkedjünk meg Kőszeghy László püspök személyével és munkásságával, amint ennek nyomai a mai temesvári egyházmegyében láthatók.

Kőszeghy László 1745-ben született Szegeden. 32 éves korában, az újonnan felszentelt, de még hivatalába be nem iktatott Christovics Imre püspökkel a püspöki városba, Temesvárra érkezett. Az új csanádi püspök beiktatására, az akkor szokásos ünnepélyes keretek között, 1777. október 15-én került sor a temesvári székesegyházban. Kőszeghy László abban az időben még a pécsi egyházmegye papja volt, ahonnan Christovics püspök is Temesvárra jött. Miután azonban a pécsi általános helynök az egyházmegye fiatal papját Pécsre visszahívta, Imre püspök Kőszeghy Lászlót csakhamar a csanádi egyházmegyébe küldte. Az akkor már 66 éves püspöknek feltehetőleg megvoltak a maga tervei a fiatal, jól képzett volt jezsuita szerzetessel.

Így Kőszeghy László útja, ha nem is túl gyorsan, de meglehetősen egyenesen ívelt felfelé. Még abban az évben püspöki titkár, 1778-ban canonicus a latege, azaz püspökének jobb keze lett. Nemsokára már egyedül vezette a konzisztórium gyűléseit, 1782-ben püspöke provikáriussá, 1785-ben apostoli protonotáriussá, 1788-ban pedig általános helynökké léptette elő.

A székesegyházi káptalanban végrehajtott megújulás, 1780. november 1-től a zsolozsma közös és ünnepélyes végzése a székesegyházban, valamint az örökös szentségimádás bevezetése a plébániákra, mind a püspöki aulában működő fiatal kanonok érdeme. Amikor 1793-ban a székeskáptalan új statútumai (szabályzatai) elkészültek, ezeket Kőszeghy is aláírta, már mint Lector et canonicus. Röviddel halála előtt Christovics püspök Kőszeghy Lászlót nagypréposttá, 1798. augusztus 31-én pedig segédpüspökének neveztette ki. Az idős püspök ugyanazon év december 23-án itt Makón elhunyt. A székeskáptalan tagjai Kőszeghy Lászlót választották káptalani helynökké, s ezzel a püspöki szék megüresedésének idejére az egyházmegye kormányzójává. 1799. július 16-án Kőszeghy mint suffraganeus, a nagyváradi püspök segédpüspöke is lesz, anélkül, hogy püspökké szentelték és az egyházmegyét elhagyta volna. A püspöki szék másfél évnél hosszabb ideig üres maradt, de ez a abban az időben nem számított hosszúnak. Az új püspök személyét illetően nem fért kétség ahhoz, hogy a legalkalmasabb Kőszeghy László lehet, hiszen ő ismerte mindenkinél jobban az egyházmegyét, a papságot és a megoldásra váró gondokat. A királyi kinevezés 1800. augusztus 16-án került kibocsátásra, a pápai kanonizáció pedig ugyanazon év december 22-én íródott.

Több évszázad után ismét püspökszentelésre került sor Temesváron a Szent György téren álló, egykori jezsuita templomban. Még ugyanazon a napon, 1801. május 10-én az újonnan felszentelt püspököt a székesegyházban beiktatták. A főkonszekrátor Pókateleki Kondé Miklós nagyváradi megyéspüspök volt. A szentelésénél asszisztált Nikolaus von Edelspacher és Franz Graf Halser, Batun von Hallerstein, mindketten nagyváradi apátkanonokok. A püspökszentelés által az egyházmegye sorsát László püspök gondjára bízták, aki példás lelkiismeretességgel és minden tudásával az egyházmegye fejlődéséért dolgozott.

Abban az időben az egyházmegyének 137 plébániája, valamint 54 káplános helye volt. A papok száma 185 volt, amelyből 98 egyházmegyés, 87 pedig szerzetespap volt. Az ország különböző szemináriumaiban 16 kispap készült a csanádi egyházmegye híveinek szolgálatára. Az egyházmegye akkor még nem rendelkezett önálló papnevelő intézettel.

„A püspök előtt egy cél lebegett: a hitélet felkeltése és fellendítése." — írja Kőszeghy Lászlóról Juhász Kálmán. Ezt a célt szolgálták elsősorban püspöki látogatásai, a Visitationes Canonicae, amelyeket azonnal megkezdett, és több év alatt következetesen végre is hajtott. Habár e látogatások jegyzőkönyvei nem annyira aprólékosak és világosak, mint a Lonovics püspök 1835-1839 közötti vizitációiról készült jegyzőkönyvek, mégis alapul szolgáltak új plébániák felállításához és az egyházmegye új beosztásához. Szinte évente új egyházközségek jöttek létre. A püspöki hatóságon általa eltöltött mintegy 50 év alatt az egyházmegyében 74 új plébánia alapítására került sor, amely rendkívüli teljesítményként könyvelhető el.

E következetes munka gyümölcsei az 1821. szeptember 24-én megtartott egyházmegyei zsinaton kerültek napfényre, amelyet Kőszeghy az év július 17-én, a 320. számú rendelet alapján hívott össze. A szinódusi határozatok hat fejezetben a következő témákról rendelkeztek: 1. Székeskáptalan; 2. Az egyházmegyés papság; 3. A szerzetesek; 4. A szeminaristák fegyelmi élete; 5. A szerzetesek statútumai; 6. A szinódusi rendeletek megvalósítása. Feltűnő, hogy a szinódus kizárólag a lelkipásztorkodást végző papsággal foglalkozik. Két külön fejezetet szán a szerzetesi papságnak, amelynek fegyelme feltehetően nem volt különösen dicséretes.

Ezzel párhuzamosan haladt az új templomok építése, amelyek közül 52 Kőszeghy püspök irányítása alatt készült el. Ezeken kívül további nyolc, az utolsó török háborúk idején súlyos kárt szenvedett templomot kellett újjáépíteni. A legfontosabbak közé sorolható a gyertyámosi, a nagyjécsai, a varjasi, az újaradi, az eleki, a nagyszentmiklósi, az óbesenyői, a csatádi, a grabaczi, a csókai, a nagykikindai, a nákófalvi, a törökbecsei, a fehértemplomi, a kubini (kevevári) és a jabukai plébániatemplom. Legtöbbje még ma is áll. Egyeseket a második világháború után Tito partizánjai felrobbantottak. Ez is egyházmegyénk múltjához tartozik, történelmének egy részét képezi.

De mit használ a legszebb építkezés, a legalaposabb közigazgatás egy jól képzett, lelkiekben előrehaladott papság nélkül. A papok képzése addig az ország különböző szemináriumaiban történt: Bécsben, Győrött, Egerben, Zágrábban vagy Pesten a központi szemináriumban. E mellett más egyházmegyékben, mindenekelőtt Győrben próbált a püspök papokat toborozni a csanádi egyházmegye számára.

Az új szemináriumnak szánt épület ügyében nem voltak egyszerűek az egyezkedések sem a budai helytartótanáccsal, sem Temesvár szabad királyi várossal. A tárgyalások 1807-ig húzódtak el. Kőszeghy püspök erre a célra a jezsuita rend egykori rezidenciáját, valamint a Szent György templomot látta alkalmasnak. Kitartásának és diplomatikus ügyességének köszönhető, hogy terve sikerült: 1807. november 17 -én megnyithatta kapuit Temesvárott az új egyházmegyei papnevelde. A kispapok száma 44 volt, akiket négy tanár tanított. A szeminárium fenntartására a Vallásalap évente 10.966 forintot bocsátott az egyházmegye rendelkezésére. A teológiai oktatásért a prodirektor, a szemináriumért pedig a rektor felelt, akit a püspök a székeskáptalan tagjai közül nevezett ki. A tanítás alapját a Ratio Educationis képezte. A tanulmányi időszak négy évig tartott, amit csak alapos filozófiai felkészültség után lehetett megkezdeni. A házi- és a tanulmányi rend a tridenti zsinat előírásainak megfelelően szigorú volt, bár itt-ott a jozefinista szellem is érvényesülni próbált.

Kőszeghy püspök különös figyelemmel volt az iránt, hogy a felnövekvő klérus nevelése mély egyházias szellemben történjék. A szemináriumi fegyelemre vonatkozó előírásokat negyven pontban foglalta össze, majd hozzáfűzte az általa készített napirendet is. A szemináriumban szigorúan tilos volt a dohányzás. Erre még a rektor sem adhatott engedélyt, csupán orvosi ajánlás alapján volt szabad rágyújtani az úgynevezett pipatóriumban. A tanév október 22-én nyolc napos lelkigyakorlattal kezdődött. Mindenki kauciót fizetett arra az esetre, ha megszakítja a tanulmányokat, vagy el kell hagynia a szemináriumot. Az újonnan létrehozott papnevelde első rektorának a püspök saját fivérét, Kőszeghy József kanonokot nevezte ki.

Az 1780. június 2-án kiadott királyi rendelet értelmében Mária Terézia a csanádi püspöknek székhelyként az akkori Károlyi-Gasse 4. szám alatt álló épületet adta át. Az épületben akkoriban vám- és sóhivatal működött. Ezért nevezik egyesek tréfásan mind a mai napig a püspöki hatóságot püspöki sóhivatalnak. Remélem, alaptalanul. Az épületben a püspök mellett munkatársai és egy kanonok kapott lakást. A püspök 1809-ben mintegy 3500 forintért megvásárolta a székeskáptalan által használt épületrészt, így ettől kezdve az ingatlan teljesen a csanádi püspökség tulajdonába került. Ezen a pénzen a Káptalan saját használatra újabb épületet szerzett. Pacha Ágoston püspököt 1950-ben letartóztatták, és a püspökséget erőszakkal az utcára tették. Csak 1995-ben sikerült az épületbe visszatérnünk. Kőszeghy püspök élete végéig nagyon kötődött káptalanjához, amelynek 22 évig ő maga is tagja volt, s legutoljára a káptalani vikárius tisztségét is betöltötte. A rá jellemző kitartással püspökként is gondot viselt rá.

Hosszú évtizedekig tartó tárgyalások után, 1821. augusztus 8-án a székeskáptalan megkapta a Ság-Parácz-Stancsova-i uradalmat, melynek értéke mintegy 10 250 forintot tett ki, területe pedig 5420 hold volt. Ettől kezdve az uradalom biztosította a kanonokok jövedelmét, állami fizetésük megszűnt. A birtokot az első világháború után államosították.

Már nem marad más hátra, minthogy a püspök személyéről szóljak néhány szót. Kőszeghy Lászlónak több testvére volt. Közülük ketten Temesváron éltek. Bátyja, János, Temes vármegyének alispánja volt, akinek a püspök a Temes-remetei uradalmat szerezte meg. Öccse, József, a szeminárium rektora volt, 1812-ben elhunyt. Két unokaöccse szintén egyházi pályára lépett, Nyéki János, Katalin testvérének a fia, pécskai esperesplébánosként szolgált, és püspök-nagybátyja után egy évvel halt meg. Baross László, a püspök Borbála testvérének a fia, szintén a Csanádi egyházmegye papja volt. Ő nyugdíjasként Szegeden hunyt el 1892. június 24-én. Nyéki László a makói püspöki uradalom gondnoka volt. Testvére, Mihály Csanád vármegye főjegyzője volt Makón. Katalin, a püspök idősebb testvére Makón halt meg, és az itteni plébániatemplomban temették el.

Kőszeghy László híveinek jó pásztora, egyházmegyéjének pedig kiváló vezetője volt. Barátságosság, jóság és nagylelkű tolerancia jellemezte, főleg a más felekezetűek iránt. Értékes jellemvonásai, alapos jezsuita képzése, bölcsessége és az egyházmegye irányításában szerzett gazdag tapasztalai miatt Szent Gellért legkiemelkedőbb utódai közé sorolható. Amikor 1828. január 4-én elhunyt, Temesvár őszintén gyászolta nagy püspökét. A gyászolók nem csak katolikusok voltak. Földi maradványai a székesegyház kriptájában egyszerű, szürke kőtábla mögött nyugszanak. Munkásságát hirdeti az egyházmegye számos temploma, plébániája, a székeskáptalan, a székesegyház, valamint a püspöki palota. Temesvár városa iránta való hálából azt tervezte, hogy szobrát a Belvárost az Erzsébetvárossal összekötő hídon, az úgynevezett püspökhídon állítja fel, ezt azonban az első világháború meghiúsította.

Kőszeghy püspök rendezett, életképes egyházmegyét hagyott utódjára. A plébániák száma 137-ről 164-re, a káplános helyek 54-ről 78-ra emelkedett. A papok száma 185-ről 241-re nőtt, amelyből 204 egyházmegyés, 37 pedig szerzetes pap volt.

A kispapok száma 16-ról 43-ra emelkedett. Az egyházmegye külön szemináriummal rendelkezett, a káptalannak saját uradalma volt, amelyet maga gondozott és fejlesztett. A templomok száma 52-vel nőtt, a püspök pedig legközelebbi munkatársaival az újonnan berendezett püspöki székházban lakott. Az egyházmegye új beosztást nyert, az esperességek számat 4-ről 19-re emelkedett.

Kőszeghy László püspök életét és tevékenységét találóan fejezi ki egy tömör latin mondat :Vir magni Ingenii ac scientia sacra imbutus (Nagy szellemű férfi, telve szent tudománnyal); De rebus dioecesanis optime meritus {Az egyházmegye ügyeiért érdemekben bővelkedő); Verus Pater Pastorque Dioeceseos (Az egyházmegyének igazi atyja és pásztora).

Amikor ebben az évben, halálának 175., valamint a temesvári székesegyház felszentelésének 200. évfordulójára emlékezünk, ahonnan a püspökök majdnem 200 éven át az ősi csanádi egyházmegyét irányították, megelevenedik bennünk az elmondottak emléke, és a mai időben hasonló célok megvalósítására ösztönöz, amelyekért egykoron ő is dolgozott.

Áldott legyen az igaz emléke. - In memoria aeterna erit justus.

Elhangzott a Makón rendezett emlékülésen 2003. október 7-én

 

Kőszeghy László (1745-1828)

 

 

 Tóth Ferenc

Kőszeghy László és Makó

 

Kőszeghy László a csanádi egyházmegye egyik legkiválóbb főpásztora volt. Szent Gellértet kivéve egy püspök sem alkotott előtte annyit, mint ő. Működését templomok és plébániák létesítésével kezdte, majd olyan központi intézményeket hozott létre, mint a székeskáptalan, az esperességek, főesperességek, nyugdíjintézet, papnevelőintézet stb.

Az ő koráig Lőrinc püspököt kivéve senki sem viselte a püspöki méltóságot 28 évig. Ha azt is figyelembe vesszük, hogy a betegeskedő Christovics Imre püspök 1783-ban kinevezte Kőszeghy Lászlót püspöki helynöknek, akkor tulajdonképpen 45 évig kormányozta az egyházmegyét.

Kőszeghy László nem annyira az évek, mint inkább a tettek alapján értékelte az embereket. Ő viszont nemcsak éveinek számával, de alkotásaival is egyike a csanádi egyházmegye legnagyobb főpapjainak.

Főpásztorként és földesúrként is szívesen látogatott Makóra, szívén viselte egyháza és városa sorsát. Legjobb papjait helyezte ide; így földijét, a szegedi születésű Róka Józsefet.

Kőszeghy Lászlónak köszönhető a felekezetek közötti békés együttélés. Szirbik Miklós írta róla: „ékesítette őt a mindenkihez való nyájasság, a különböző vallásúak eránti példás türelem, melyet papjaiba is annyira beléjek csepegtetett, hogy erre és az ebből következett szép egyezségre nézve a különböző felekezetek között a csanádi megyének méltán elsőséget lehet adni. Valahányszor Makóra jött, a reformátusok oskoláját is meglátogatni s a jelesebb előmenetelű gyermekeket megjutalmazni el nem mulasztotta. Ugyan ezzel érdemlette azt, hogy néki itt a reformátusok templomában is utolsó tisztesség tétetett 1828-ik esztendő január 31-dik napján, én lévén az első szónok, minden rendű és vallású temérdek hallgatónak jelenlétében."

Szociális érzékenységű földesúr volt. Házhelyek parcellázásával igyekezett segíteni a házatlan zselléreken. 1801-ben 300 házhelyet méretett ki, ezzel létrehozta a mai Kiscsillag, Jókai, Luther, Alma és Gyóni Géza utcákat magába foglaló — régi térképek megnevezése szerinti — Egyik Újvárost. 1914-ben alakíttatta ki a Kálvária utcát és mellékutcáit magába foglaló Másik Újvárost. Fontosnak tartotta, hogy itt — a kálváriával szemben — megépüljön az újvárosi katolikus elemi iskola. 1819-ben tovább épült Újváros, ekkor jött létre a mai Gyöngy, Szilágyi Dezső, Szikszai, Justh Gyula, Búza, Váradi utcákat magába foglaló városrész, amelyet a Hosszú utca és az Attila utca fogott egybe. A házhelyeket ajándékba kapták a rászorulók. A Vásárhelyi utcában telket biztosított az újvárosi református iskola céljára. A mai Justh Gyula utca hatalmas vásártérbe torkollt; ezen épült föl később az újvárosi református és katolikus templom. A makóiak püspök-földesuruk iránti tiszteletből és hálából ezt László térnek nevezték el. A püspök halála után a tér közepére vörösmárvány keresztet állítottak. Borovszky Samu, Csanád megye történetének kutatója - a közeli Margita (Szentmargit) analógiájára - a László teret Szent László térként értelmezte. Ide képzelte a középkori Szentlászló falu központját. Így lett az 1913-ban fölépült templomnak Szent László a védőszentje.

Kőszeghy Lászlótól idegen volt a látszatmunka. Amikor pl. 1821-ben a marosi árvíz hatalmas pusztítást okozott a református városrészben, ő nem csupán a helyreállítást tartotta fontosnak, hanem megbízta Giba Antal földmérőt, készítse el a református templom környékének rendezési tervét. Ekkor született meg a mai Szirbik Miklós és Mikes Kelemen utca, és vált egyenessé a girbegörbe Szegedi utca. Mivel az árvíz a „zsidó házakat rendre learatta", a zsidó fertály kifli alakú utcái — Fejérváry Ferenc mérnök tervei alapján — szintén ekkor kapták meg mai formájukat. 1835-ben Szirbik Miklós meg is állapította: „az utszák eléggé reguláztattak".

A régi püspöki lakot Engl Antal főpásztor építtette. A sokat itt tartózkodó Christovics Imre püspök nagyszabású püspöki nyaraló építését tervezte, de ebben betegsége, majd halála megakadályozta. Kőszeghy László 1826-ban valósította meg elődjének tervét. A négy dór oszloppal tagolt klasszicista kápolna és az impozáns rezidencia kedves tartózkodó helye lett az egyházmegye több püspökének: Lonovich Józsefnek, Róka József helynöknek, Horváth Mihálynak, Csajághy Sándornak, Dessewffy Sándornak és a görög katolikus Erdélyi Vazulnak.

Városunkat több mint egy évszázadig P. Makó városának nevezték. A helység lakói ezen privilegizált, a földesúr viszont püspök Makót értett. Makó régi földesurai kihaltak, a helyi lakosságnak sikerült 1673-ban elérnie, hogy a város a kincstáré legyen. Évi 100 tallért fizettek adó fejében, és így királyi szabadosok, libertini regii lettek. Ez az állapot 13 évig állt fönn, a török 1686-ban fölperzselte a települést, és 13 évig lakatlan puszta lett. Az újjátelepülés után még húsz évig megmaradtak a libertini reggii jogállapotban, de 1719-ben III. Károly élete tartamára Nádasdy László csanádi püspöknek adományozta a helységet. Így a város lakói püspöki jobbágyok lettek. Mária Terézia Stanislavich Miklós püspöksége idején a mindenkori csanádi püspök javadalmazására adta Makót. Az urbárium életbe lépése után Christovics Imre püspök kezdeményezte az urbárium bevezetését. Az úrbéri pert ekkor a város nyerte meg. A földesúrral szerződést, kontraktust kötöttek, a város a szolgáltatásokat évi 9000 forint összeggel váltotta meg.

Kőszeghy Lászlónak alkotásai megvalósításához pénzre volt szüksége. Az uradalom és a város között az úrbéri pereskedés ekkor négy évig folyt. Végül megállapodtak, hogy évi egy igás robotot kell teljesíteni, a többit napi 24 fillérrel váltották meg. Ennek összege 17 000 forintot tett ki, amelyből a püspök 13 500 forintot elengedett. A ténylegesen fizetendő összeg 3500 forint lett. Sokkal kedvezőtlenebbül alakult a legelő ügye. Mária Terézia ezt az urbáriumban nem szabályozta. A rendelkezés általánosságban annyit tartalmazott, hogy elegendő legelőt bocsássanak a jobbágyok rendelkezésére. A legelő megosztása, illetve az uradalmak majorsági területének kiszakítása országosan is a legerősebb szenvedélyeket ébresztette. A pernek ez a szakasza királyi biztos közreműködésével zárult le 1805-ben. Ennek értelmében a püspöki uradalomnak a lelei réten és a kopáncsi pusztán mintegy 17 ezer holdnyi területet ítéltek meg. A városé 23 000 hold maradt. Ez a döntés annak ellenére nagyon sértette a város lakóinak önérzetét, hogy az elszakított terület művelésre nem volt alkalmas; vízjárta, erekkel megszabdalt terület volt. A legelőjárandóság mértékét csak az 1832-36. évi országgyűlés határozta meg. Ennek területét jobbágytelkenként 4-22 holdban állapították meg. Makón 32 holdat tett ki. Ennél több csak Kalocsán volt, ott 42,5 hold. Nem véletlen, hogy a pereskedő makóiakat Bálint Sándor az Alföld legöntudatosabb népeként jellemezte. A tanácsok megalakulásakor, 1950-ben nemcsak a kopáncsi pusztát csatolták Békés megyéhez, de az ötezer holdas makói Puszta egy részét és Csókás tanyavilágát is. A város határának megcsonkítása ellen az akkori vezetés nem tiltakozott. Katona Pál makói esperes viszont az 1970-es években helyreállíttatta a Békés megyéhez csatolt kopáncsi Árpád-kori műemlék templomot, és lelkigyakorlati épületet is emeltetett.

Kőszeghy Lászlónak tulajdonítják az ún. makai disztichont, amelyet Borovszky Samu közölt először.

Aemula Venitiis est urbs celeberrima Makó.

Haec jacet in medio stercoris, illa maris.

Borovszky költői fordítása:

Büszke Velence, Makó koszorúdat tépi fejedről.

Sorsotok egy: a hínár. Adria s trágya nem egy?

Kelemen Ferenc átültetése:

Verseng fekvésre a híres Makóval a büszke Velence,

Az él trágya között, ez a tenger ölén.

Péter László műfordítása:

Velencével vetekszik ám Makó híres városa.

Az tengeren épült, ennek meg trágya az alja.

A disztichon ironikus hangvételű. Az urbs szót a latin kizárólag Rómára vonatkoztatja, makói megfelelője az oppidum, a mezőváros lehetne. Amikor Makót urbs-nak titulálja, ez éppúgy ironikus kicsengésű, mint a celebrissima, a legnevezetesebb jelző alkalmazása. A szatirikus alaphang kifejezheti azt a viszonyt, amely a város és a földesúr között feszült. Juhász Kálmán szerint az adoma Kőszeghy László egészséges humoráról tanúskodik.

Kovács Sándor a csanádi papnevelde történetéről szóló munkájában (1908) Kőszeghy Lászlóról megjegyezte, hogy halhatatlan érdemeit még csak egy szerény kőtábla sem jelöli. A makói egyházközség — Fésűs Károly szobrászművész alkotta bronz relieffel ellátott — emléktábla-állítással is szeretné leróni háláját és tiszteletét szeretett püspökének emléke előtt.

Elhangzott a Makón rendezett emlékülésen 2003. október 7-én

 

Részlet Szirbik Miklós krónikájából

 

 

 Jámborné Balog Tünde

Szirbik Miklós világot gyújt

 

Százötven éve, 1853. október 13-án helyezték örök nyugalomra az anyakönyvi bejegyzés szerint vénségi gyengeségben elhúnyt Szirbik Miklóst, a makói református eklézsiának a Reformatio lábra állásától számított tizenötödik prédikátorát, a város és a gyülekezet első krónikását.

Szirbik krónikája kézzel írott, vékonyka füzetként maradt az utókorra, és csak a következő évszázadban látott nyomdafestéket. Először 1926-ban, a Csanád vármegyei Könyvtár sorozatában jelent meg. Akkor a tudós Eperjesy Kálmán rendezte sajtó alá, fél évszázaddal később pedig Tóth Ferenc szerkesztésében, a Múzeumi füzetek sorozatában került közönség elé. A Makó Várossának közönséges és az abban lévő Reformata Ekklésiának különös Leírása nem valami nagy terjedelmű írás, kézirata mindössze 223 lapot számlál, jelentősége azonban könyvtárnyi irodalommal fölér. Pontos és szakszerű tudósítás, valóságos látlelet a XIX. század első felének Makójáról és református gyülekezetéről.

Szirbik gördülékenyen, szabatos mondatokban, érzékletesen fogalmaz a város hajdani állapotjáról, régiségéről, pusztulásáról és újonnan való megüléséről, formájáról - mely hasonlít a szívhez utcáiról és nevezetes épületeiről. Lelkesülten festi a Pesti Börze mintájára tervezett, akkoriban épülő, oszlopos, márvány grádicsos megyeháza szépségét és nagyságát. Leírja a város folyóvizét, az Erdélyben, a Székelyek földén eredő Marost, melynek hasznai mellett vagynak ártalmai is a Városra nézve, és beszámol a pusztító áradásokról. Beszél földjéről és veteményes kertjeiről, melyek elárasztják a Bánátot zöldségekkel, házi állatairól és vad madarairól, lakossairól, a lakosok foglalkozásáról, öltözetiről, erköltséről, szokásiról, és az itt élő vallásbéli felekezetekről, akik nem kérdik azt, hogy tiszteli valaki az Istent? egyik a másiknak Vallásos szokását nem gúnyolja, Templomát nem útálja. A város viszontagságainak idő szerénti sommás feljegyzésében úgy sorakoztatja föl száz év természeti csapásait, mint egy antik kórus panaszait. Volt a nagy tűz, volt sáskajárás, pestis, kolera, árvizek és nevezetes fergetegek: a gyertyaszentelői 1770-ben, a judicai 1773-ban, és 1816-ban a Pálnapi. Oly dermesztő képet fest a hóviharokról, a jégbefagyott áldozatokról, hogy mai olvasója didereg szavaitól.

Munkájának második részében szól a reformációról, amely Makóra jókor béjött; a tanügyről, az iskolákról, tanítókról, rektorokról. Leírja a Nagy Oskolát: emeletes kettős épület, tserép fedélre, elöl van hozzáragasztva a grádits, egy négyszegletű épületetskében, annak tetején egy kisded torony, a tsengettyűvel. Ismerteti az eklézsia épületeit, a templomot és a a sétáilóig vagy vigyázó helyig négyszegletű, többrendbéli párkányokkal ékes tornyot, mellynél díszesebbet kőtoronyban kívánni és látni alig lehet; részletezi a belső berendezést, amely a tsinos metszésekkel és aranyozásokkal ékesített szószék kivételével az ő prédikátorsága alatt készült; a vastag deszkából való, keményfa oszlopú 202 székeket, az úrasztalát és a hozzá tartozó edényeket, a három ezüst poharakat és tányért arannyal futtatva, amelyek az európai hírű ötvös, Szentpéteri József munkái. Felsorolja a prédikátorokat is az 1569. esztendőtől kezdve, a hivatalban lévő tizenötödikkel, Szirbik Miklós hazafival bezárólag.

Szirbik írása kikerülhetetlen mindazok számára, akik a várossal foglalkoznak. Tóth Ferenc ezt úgy fogalmazza meg, hogy Makó múltjának búvárlói valamennyien Szirbik Miklós köpönyege alól bújtak elő. Ám nem csak a tudósoknak kincsesbánya a krónika. Laikusok számára is élvezetes olvasmány, Szirbik személye pedig a makóiság, sőt, makóiságunk szimbólumává vált, és emléke nemhogy halványulna az idők múlásával, hanem egyre színesebbé, árnyaltabbá, elevenebbé válik. Vajon miben rejlik szinte mágikus hatása, amely másfélszáz évvel halála után is arra bíztat bennünket, hogy írásán túl alakját is próbáljuk felidézni? Milyen volt Szirbik, az ember, aki, mint a gyülekezet tizenötödik prédikátora önmaga meghatározására a hazafi szót használja, ezzel adva tudtunkra, hogy itt született és ide tartozik, a szívformájú városhoz.

Egyetlen fennmaradt portréja idegenben készült, Göttingenben, huszonhét vagy huszonnyolc esztendős korában. A megnyerő külsejű fiatalember a kor divatja szerint magas gallérú kabátot visel, nyakában fehér selyemsálat, mint abban az időben a nemesek és polgárok, a művészek, katonák és politikusok valamennyien, Wellington hercegtől a mindenható Metternich kancellárig, az öregedő Goethétől a fiatal Kazinczyig. A göttingeni portré sokat elárul modellje karakteréről. Szép, nagy szemei kissé álmodozva, de nyíltan tekintenek ránk, magas homloka értelemről és intelligenciáról, szépen rajzolt ajkai érzékenységről és érzelemgazdagságról, fölfelé pördülő szájzugai derűs kedélyről, az arcán lebegő leheletnyi mosoly pedig iróniára való hajlandóságáról tanúskodik. Bőre kreolnak, haja és szeme sötétnek, termete nyúlánknak tűnik, tartása és egész megjelenése a tartózkodás és szerénység mellett öntudatot is sugároz.

Ennyivel akár be is érhetnénk, ha azonban végiggondoljuk életének ismert tényeit, és a szűkszavú életrajzi adatokból hiányzó, ám belőlük és a kor ismeretéből kikövetkeztethető mozzanatait, képmások jelennek meg előttünk élete minden korszakából. Nézzük csak meg jól a mezítláb hancúrozó, mezővárosi parasztfiúcskát. A tudós debreceni diákot. Az elegáns göttingai világfit. A makói református eklézsia tiszteletreméltó másod majd első prédikátorát, aki meghozza az áhított békét a torzsalkodásoktól felbolydult eklézsiába. A prédikációira gondosan készülő, híveivel törődő lelkipásztort. Az ökumenizmus következetes képviselőjét e sok felekezetű városban. Az építőt, az eklézsia javainak gyarapítóját. Az egyházkerület nagytekintélyű bíráját és a vármegye táblabíróját. A gyöngéd férjet, a gyermekei játékaikban résztvevő, gondos családapát, az anyja koporsóját vivő szerető fiút. A régi okleveleket silabizáló, könyvei közé zárkózott tudóst és a hajósokkal, vásárosokkal, utazókkal, mindenféle jöttmentekkel szóba elegyedő, közvetlen embert. A nagy lelki és fizikai erővel rendelkező férfit. Az égi jelenségek, az üstökösök kíváncsi figyelőjét. A realitások talaján járó, a tényeket összegyűjtő és leíró, a szó mai értelmében is kiváló helytörténészt, akinek írásában — és most megint Tóth Ferencet kell idéznem — ötvöződik a sajátos makói népi történelmi szemlélet az európai horizontú látásmóddal.

Lám, valóban nincs új a nap alatt: a huszonegyedik század legaktuálisabb kérdésére: magyarok legyünk vagy európaiak, a százötven éve megholt makai prédikátor élete és műve válaszol. Származása, gyermekkora és az őt ért ifjúkori hatások valósággal predesztinálták erre a szerepre.

Szirbik Miklós szerencsés csillagzat alatt született. Makó városa, amely annyit szenvedett elmúlt évszázadokban, akkor kezdett erőre kapni, amikor a családot megalapító, titokzatos ős partraszállt a város alatt. Ez a legelső Szirbik — mert korábban valószínűleg Sibrik volt a nevük — ellenőrizhetetlen családi hagyományok szerint halász képében jött volna Erdélyből, talán éppen a Rákóczi szabadságharcban való részvétele miatt. Így volt-e valóban, nem tudjuk, a család fája azonban erős gyökereket eresztett az itteni jó fekete földben, kedvező klímára találva hamar sudarasodni kezdett, és jó gyümölcsöket kezdett teremni.

Amikor Szirbik Miklós az Úr 1781-ik esztendejében, Szent György havának harmadik napján világra jött, apja — ama homályba vesző ősnek valószínűleg unokája — saját földjén gazdálkodott. A kisfiú népes, összetartó, feltörekvő és köztiszteletben álló családban cseperedett, hiszen élete derekán nem kis büszkeséggel így jegyezte be A megholtak anyakönyvébe édesanyja halálát: 1823. februárius harmadikán, Szirbik Miklósné Kovács Katalin 86 esztendős, megholt öregségben. Erről az öreg asszonyságról megjegyzésre méltó, hogy 9 gyermeket szülvén, azokat maga után mind életben hagyta, és hogy unokái s unokáinak gyermekei öszveséggel voltak halálakor 104en; és így a gyermekekkel együtt az egy törzsökről származottak száma 113. Megjegyzésre méltó az is, hogy gyermekei közül hatan lévén fiak, közben azok vitték a testet, a születési rend szerént állván: úgymint Ferentz, János, István, Mihály a Városnak akkori Bírája, András, a Város Esküttje, és, Miklós, az Ekklésiának egyik prédikátora.

Idősebb Szirbik Miklós gazdálkodó és Kovács Katalin legkisebb fiát az alig három éve felépült, akkor még nagyon is új ótemplomban minden bizonnyal Szikszai György keresztelte, és ezt akár sorsszerűnek és jelképesnek tekinthetjük, a stafétabot átadásának, a generációk közötti kapcsolat kifejeződésének.

Gyermekkoráról nincsenek közvetlen adataink, de feltételezhetjük, hogy legkisebb fiúként kivételezett helyzete volt a családban, hiszen édesanyja negyvennégy esztendősen szülte, és mint a család Benjáminjának, kevésbé kellett részt vennie a gazdaságban adódó munkákban, több ideje jutott játékra, erdei, vízparti kószálásra és ami számára már akkor is a legfontosabb lehetett: szemlélődésre. Valószínű, hogy még a többi kisfiúnál is nagyobb érdeklődéssel figyelt környezetére, a fát, követ, gabonát, zöldségeket szállító szekerekre, a Maroson lecsorgó, csillogó sótömbökkel, emberderék vastagságú szálfákkal megrakott bárkákra, az idegen hajósokra. Sokszor lábatlankodhatott a kikötőkben, a fapiacon, sópajtáknál, a vízi és szárazmalmok környékén, a sokadalmakban, vagyis vásárokban, és hat-hét évesként gyakran bámészkodott a templomtorony két esztendeig tartó építésénél. Ezek a képek kitörölhetetlenül belevésődtek fogékony, gyermeki agyába, és meghatározták későbbi érdeklődését, ízlését.

A kisfiú először az úgynevezett Nemzeti Oskola három osztályában, Szabó Ferenc tanító keze alatt tanult a betűvetés, olvasás, írás, főből való számvetés mellett földleírást, együgyű geometriát, könyörgéseket, dicséreteket, zsoltárokat, erköltsi tudományt, keresztyény hittudományt, valamint históriát. Ezután a Deák Oskolában a szép tudományú, angyali erköltsű Orbán József, majd a vas szorgalmatosságú Bérei István tanította a grammatika, retorika és syntaxis tudományára. Bérei küldhette a debreceni teológiára is. Nem valószínű, hogy szülei és idősebb testvérei tiltakoztak ez ellen, hiszen a Szirbik családban becsülték a tudást: Ferenc a legidősebb fiú, aki a deák oskola elvégzése után az eke mellé állott, még öreg korában is tudott latinul. Debreceni éveiről mit sem tudunk, enciklopédikusnak tekinthető tudása alapján azonban nyilvánvaló, hogy szorgalmas tanulással múlatta az időt. Latin, francia és német nyelvtudását, és a különböző tudományokban való jártasságát itt szerezte illetve mélyítette el, a kálvinista Róma ugyanis sok ragyogó elmét összegyűjtött, volt kitől tanulnia. Tóth Ferenc szerint Szirbik históriai érdeklődését Budai Ézsaiás, a debreceni teológia professzora ébresztette föl.

Tanulmányai azonban nem lettek volna teljesek külhoni ismeretszerzés nélkül, amit abban az időben el is vártak az ifjaktól. Az iparoslegények vándorútra mentek, hogy megismerjék mesterségük legkiválóbb képviselőit, s akik olyan szellemi munkára adták fejüket, mint a test orvoslása, a tudományok vagy a lélek művelése, külföldi egyetemek hallgatói lettek. A jó öreg Szikszai Utrechtben és Baselben tanult, Szirbik Miklós 1808. augusztusától Göttingen nagyhírű egyetemén folytatott teológiai tanulmányokat.

A sárból rakott, zsúpfedeles házak és a jó esetben deszkapallókkal járhatóvá tett sáros, vízerektől áztatott girbe-gurba utcák után, amelyek a korabeli Makót, és Debrecent is jellemezték, a nagymúltú Hanzaváros bizonyára sokkolóan hatott Szirbikre. Heine, a nagy német költő pár évvel későbbi kissé gunyoros jellemzése szerint Göttingen kolbászáról és egyeteméről híres, megszámlálhatatlan tűzoltóállomás és templom van benne, továbbá szülészeti klinika, csillagvizsgáló és könyvtár, a Ratskellerről nem is beszélve, ahol kiváló csapolt sört mérnek. Ha ehhez hozzáképzeljük a favázas, faragványokkal díszített, emeletes házakat, kikövezett utcákat és tereket, égbetörő gótikus tornyokat, a polgári életforma mindennapi gyakorlatát, és a történelmi múlt állandó és folyamatos jelenvalóságát, ami a török hódoltság utáni magyar Alföld lakói számára teljességgel ismeretlen vagy legalább is elérhetetlen ábránd volt csupán, sejthetjük, hogy mekkora megrázkódtatást jelentett az első ifjúságából már kifelé tartó, majdhogynem megállapodott férfiúnak mondható, huszonhétesztendős Szirbik Miklósnak. Ezt az érzést mi is ismerjük mindannyian, akik az elmúlt évtizedekben először jutottunk túl a vasfüggönyön és először találkoztunk az úgynevezett nyugati világgal, nyugati életformával. A különbség 1808 augusztusában sokkalta nagyobb volt ennél.

Szirbik Miklós 1809 tavaszáig volt a göttingeni Universitás teológus hallgatója, közel kilenc hónapot töltött az akkori művelt nyugaton. Kilenc hónap hosszú idő. Elegendő ahhoz, hogy egy új élet a világra szülessen. Szirbiknek is elég volt ahhoz, hogy elhelyezze hazáját Európa térképén és számot vessen önmagával: ki ő és hová tartozik. Persze, lehet, hogy csupán pénze fogytán tért 1809 húsvétján haza, vagy Napoleon újbóli Bécs ellen indulása ösztökélte, ám az is lehet, hogy a Marospart ezüstnyárfáinak és arany füzeinek tavaszi pompája hiányzott csupán neki, és a reformátusok temploma hegynyi tömegével, villogó fehér tömbjével, súlyosan elterpeszkedve a kis, sövényfalú házak között, kőalapjával mélyén belesüppedve a Maros porló hordalékába. Kockáztassunk meg még egy feltevést: Lehet, hogy egész egyszerűen honvágya volt.

Bármiért sietett is annyira elutazni Göttingából, utána békés éveket tölt el Feketegyarmat és Doboz község lelkészeként. Szülővárosa gyülekezetének hívására 1817-ben tér végleg haza Makóra, előbb másodprédikátorságra, majd Szikszai Benjámin halála után 1828-ban némi huzavona után megkapja a nagy parókiát és az eklézsia első prédikátora lesz. Ezzel, mint a mesebeli legkisebb fiúnak, véget ér vándorútja. A mestermunka, a remek elkészítéséhez szükséges ismereteket elsajátította, készen áll a nagy feladat elvégzésére, amely lelkipásztori munkája mellett ezután kitölti életét.

A tizenkilencedik század romantikus hősei általában új utakat keresnek. Föláldozzák magukat egy nőért, egy eszméért, egy nemzetért. Lobogva égnek, üstökösként száguldanak a végtelenbe, irányt szabnak eljövendő századoknak. A göttingai képmás álmodozó szemű, fiatal teológusa ilyenné is válhatott volna, ám ő a hősök másik fajtájához tartozott, azokhoz, akik inkább élnek és dolgoznak az eszméért. A magyar reformkor fia ő is, amelynek nagyjai nagy ügyeket igyekeztek előbbre vinni. Hazádnak rendületlenül légy híve, ó magyar, szólítja szózatával honfitársait a Költő ugyanabban az esztendőben, amikor Szirbik hazafinak nevezi magát. Vörösmarty egy egész országot és minden magyarját tanította, míg a világ világ. Kováts Katalin fia kisebbet választott ennél, a szívformájú várost. Beérte annyival, amennyi a torony Sétállójáról látható. Ekkora földön élt és halt, de itt világot gyújtott és magasra emelte a szövétneket. Annak gyönge fénye is bevilágítja a várost és egynéhány évszázadot.

 

Sipos László rajza

 

 

 Péter László

József Attila kiszombori emléktáblája előtt

 

Vajon él-e még Zomboron, aki ismerte Kiss Andrásné Kószó Verát, ennek a — már az 1848-49-i szabadságharcot is átvészelt - kis öreg háznak egykori gazdáját? 1922 nyarán ő adott kvártélyt a 17 éves makói diáknak, József Attilának. Hadd dicsekedjem: a véletlen és korom folytán én ismertem. Nem csak őt, de Mária lányát, szerzetesnevén Hortenzia nővért; Ferenc fiát, Pitvaros, Dombegyház, Medgyesegyháza, Királyhegyes, végül Tiszasziget érdemes plébánosát is. Sőt: ismertem Faragó Jánost is, a Dédénszegi út 5. sz. alatti család tagját is, akinek húgát József Attila szintén tanította. Nem Zomborról ismertem őket, hanem Szőregről, ahol, éppen az idén nyáron volt hetven éve, 1933 óta lakom.

Kiss András és felesége, Kószó Veronika (1885-1946) 1905 és 1911 közt Amerikában próbált szerencsét. Kinn született idősebb lányuk, Ilonka (1906-?), itthon Mária (1911-1994) és Ferenc (1913-1995). Hazajőve Amerikából házépítésbe fogtak, de a még hiányzó pénz megszerzésére Kiss András 1914-ben visszament Amerikába. 1932-ben, amikor Mária beöltözött apácának, Ferenc pedig a szegedi papnevelőbe került, Kiss Andrásné is kiment újra Amerikába, az akkor már a szülőhazájába szintén visszaköltözött Ilona lányához, New Yorkba. Kiss András ugyanekkor hazajött Zomborra, s egykettőre elverte a házat, a három holdacska földet. A zombori szegényházban hunyt el.

Kiss néni fiának szentelésére, 1936-ban tért ismét haza. Minthogy Zomboron semmije sem maradt, férjét is neki keltett eltemettetnie, Amerikában gyűjtött pénzén 1937-ben Szőregen a főutcán, velünk szemben vett meg egy hasonlóan öreg és kicsi házat. Ott látogatta meg búzavirágkék reverendában kispap fia és fekete-fehér apácaruhában tanárnő lánya. A túloldalról láttam őket. Faragó János pedig négy polgárit végezve a községházán lett irodatiszt. Édesanyám és Kiss néni közt a szomszédság bizalmas barátsággá ért. Hortenzia nővér az édesanyjáról írott könyvében (Fűz-próbára tétetett, 1985. 221.) megörökítette, hogy Kiss néni halála előtt édesanyámnak üzent át, hogy értesítse a fiát.

Természetesen mit sem tudtam arról, hogy nekik közük volt József Attilához. De hiszen én is csak 1941-ben hallottam először a szegedi Baross Gábor Gyakorlógimnázium önképzőkörében József Attila nevét! S csak 1952-ben, több mint fél évszázada, amikor a róla elnevezett makói múzeum igazgatójává neveztek ki, láttam hozzá életművének földerítéséhez. Csak évtizeddel Kiss néni halála után, 1956-ban tudtam meg szerepét József Attila életében.

A hatodik osztályt befejező József Attila 1922 júniusában lelki válságba került. Magány, szegénység, szerelmi bánat egyaránt hozzájárult nem is első öngyilkossági kísérletéhez. Fölépülése után Pestre ment nénjeihez és sógorához, egyben gyámjához, Makai Ödönhöz, de összezördültek, nem érezte magát jól családja körében, pár nap után visszatért Makóra. Öngyilkossági kísérletével rossz példát mutatott diáktársainak, ezért az új, szigorú igazgató, Kályáni Ferenc, nem engedte vissza az internátusba, sőt ősszel tanulmányait is csak magántanulóként folytathatta a gimnáziumban. De az internátus korábbi igazgatója, a melegszívű Gebe Mihály (1869-1927), a gimnázium mennyiségtanára, segített rajta. Kiss Andrásné házitanítót keresett matematikából korrepetálásra szoruló Ilona lánya mellé, s Miska bácsi a tiszta jeles József Attilát ajánlotta.

Minthogy egyetlen tanítvány kevés elfoglaltságot kínált az ifjú házitanítónak, Faragó Mihály községi kisbíró is fölfogadta, hogy Mária lányát készítse föl matematikai javítóvizsgára. A Csanád vezér főgimnázium fiúiskola volt, de magántanulóként lányok is szerezhettek bizonyítványt. Faragó Margit, Faragó Mária és Kiss Ilona a gimnázium V. osztályának magántanulói voltak. Faragóék és Kissék úgy osztoztak az ifjú házitanítón, hogy József Attila itt, Kisséknél lakott, és Faragó Mária is idejárt tanulni; József Attila pedig Faragóék sarokházába csak étkezni ment.

Kiss Ilonka szerint József Attila később kelt, mint ők. Többnyire csak délelőtt tanította a lányokat. „Jó tanító volt — emlékezett. — Türelmes, különösen velem, mert én nem voltam olyan jó algebrában, mint Maca. Engem Lehelkének hívott, mert azt mondta: én csak lehelem a választ."

József Attila a tanításon kívül a gyerekekkel csőszködött is a földeken. Némi költői túlzásnak mondta magát „mezei napszámosnak" önéletrajzában, Curriculum vitaejében. Nyár végén, kora ősszel hatalmas felhőkben lepték el a bánsági erdőkből áthúzódó varjak a Maros-parti kukoricásokat. Ellenük kellett védeni Faragóék zsendülő termését. A ferencvárosi fiúból lett kukoricacsősz benzines kannát ütögetve zavarta el a dézsmálókat:„A kukoricaföldön ülök, várok, / tán arra, hogy a varjú mikor károg, / és mikor kell zengő cinnel tovaűzni."

A Kukoricaföldön című vers kéziratát a kilencéves Kiss Feri kapta, amiért helyettesítette csőszi minőségében a költőt, amíg ő Szegeden járt Juhász Gyulánál. Ferike volt a szerelmi postás is: ő vitte be július 29-én Gebe Mártához Makóra a Névnapi dicséretet.

Nem talált viszonzásra az ágrólszakadt, árva diákköltő. Annál többet jelentett neki az év elején Espersit János vendégszerető házában megismert nagy költő, Juhász Gyula levélbeli biztatása: „Sok gondom és bajom mellett nem feledem, és azon tűnődöm, hogyan kellene magát okosan és szépen fölfedezni." A szegedi poéta lelket öntött a szomorú, de a levéltől életkedvre derülő fiúba. „Jaj, nem is tudom az én nagy örömömet, hálámat, szeretetemet sehogy se kifejezni." „Forró karokkal öleli újfent életre fakadt öccse: Attila."

A levélre nem győzte a választ megvárni: gyalog ment Szegedre Juhász Gyulához. Ekkor tisztázták, „hogyan kellene" az ifjú költőt fölfedezni: Koroknay József könyvnyomtató műhelye karácsonyra megjelenteti az ifjú diákköltő versesfüzetét, Így is lett: december 17-én Juhász Gyula pártfogó előszavával került ki a nyomdából az első verseskötet, inkább csak füzet, a Szépség koldusa.

Benne számos zombori fogantatású vers is. Az itt született költeményeknek egy-egy része mintegy laza ciklust alkot. Egy részük falusi idill; egyiküknek ez is volt a címe, Idill, később lett Perc. Kéziratát Kiss Ilonka kapta. De ilyen a Kukorica földön és A jámbor tehén, amelynek nevét is tudjuk, hiszen „modellja" ezen a kapun járt ki és be: Kiss néniék tehene, a Pörge. A Parasztanyóka idillnek kissé bánatos, a Részeg a síneken már-már tragikus. Jó értelemben vett alkalmi vers a Juhász Gyulát köszöntő Szeged alatt és a juhász Gyulához, valamint az augusztus 20-a előtt két nappal keletkezett A Szent jobb ünnepén. Utódom a makói József Attila Múzeum élén, Tóth Ferenc szerint ez és a Csöndes estéli zsoltár Kiss Andrásné mély vallásosságának nyoma József Attila zombori költészetében. A zomboriak ápolták Szent István emlékét: mostani szobra előtt már akkor állt a szent király szobra. A családi hagyomány szerint József Attila misére és litániára is eljárogatott velük.

József Attila két év múlva az utca és a föld fiának vallotta magát (A legutolsó harcos). A pesti gyerek éppen aratás előtt érkezett a faluba. Öcsödön még kicsi volt ahhoz, hogy a látottak tudatosodjanak benne, Szabadszálláson ritkán, rövid ideig tartózkodott. Kiszombor nyújtotta a mély élményeket a legnehezebb mezőgazdasági munkáról. Ezek ihlették a másik ciklussá összeálló verssorozatra: Aratás előtt, Aratásban, Éhség. S ide tartozik két másik vers, a falu világából, de már az ipari munkásokéból: Munkáshalál, Holttest az utcán.

Tóth Ferenc megszerezte azt a füzetet, amelybe a költő valamikor ősszel letisztázta a zömmel a zombori nyáron született verseit. Ez a füzet hat éve, az első falunapra, az azóta váratlan hirtelenséggel elhunyt Nagy Tibor polgármester támogatásával megjelent hasonmás kiadásban. Az ebben szereplő 34 versből 21 került bele a Szépség koldusába. A költő első verseskönyvében szereplő 45 költeménynek tehát majdnem a fele kiszombori termés.

Jellemző, hogy zombori versei közül József Attila 1934-ben melyeket vette föl válogatott verseinek Medvetánc című gyűjteményébe. Kötetét A jámbor telién nyitotta; mindjárt a következő verse az Éhség. Utána néhány későbbi vers következik, köztük 1924-ből a makói ihletésű Megfáradt ember, majd még egy kiszombori vers: a legkorábbi a kötetben szereplők közt, hiszen 1922. július 29-e, Márta-nap előtt született: a Névnapi dicséret.

A kiszombori versek megítélésében a József Attila-életmű legkitűnőbb ismerőjével, Stoll Bélával értek egyet: „Ez a néhány hónap a költő fejlődésében igen nagy jelentőségű. Ekkor vált a verselgető diák költővé, ekkor születtek első nagy versei." Ez a megállapítás meghatározza Kiszombor szerepét József Attila pályakezdésében.

József Attila halálának 15. évfordulóján, 1952. december 7-én, délelőtt leplezte le ezen a házon az első emléktáblát Lődi Ferenc költő, a Tiszatáj szerkesztője. Délután a művelődési otthonban József Attila egykori osztályfőnöke, Eperjessy Kálmán főiskolai tanár emlékezett nagy tanítványára.

Örömmel hallottam, hogy a község fölnövekvő ifjúsága ismeri József Attila itt született verseit és a költő emlékhelyeit. A helyi irodalmi örökség ápolásának legfontosabb eszköze a műalkotások megismertetése és megszerettetése. Kiszomboron ez elsősorban József Attila életművének, költészetének, főként az itt született verseknek és keletkezéstörténetüknek ismeretét követeli meg.

Hitem szerint ezt szolgálja legalább a következő fél évszázadra az új emléktábla is.

Elhangzott Kiszomboron 2003. szeptember 20-án

 

 

 Halász Bálint

Dr. Felletár József életútja

 

Felletár József - 110 évvel ezelőtt - 1893. szeptember 15-én Vingán, Temes vármegyében született. Édesapja, Felletár Nándor (1851-1935) ügyvéd, Vinga polgármestere. Édesanyja Filkovich Lujza (1864-1930), nagybecskereki kereskedő leánya volt. Négy fiú és egy leánygyermekének felnevelésével foglalkozott. A fiúk közül három a jogászi pályát választotta.

Középiskolai tanulmányait Pesten és Aradon végezte. Nagybátyja, Dr. Felletár Emil (1834-1917) - gyógyszerészdoktor, az Országos Bírósági Vegyészeti Intézet megalapítója, egyetemi magántanár, udvari tanácsos, a törvényszéki orvosi kémia és toxikológia kiváló művelője, a Ferencz József-rend kitüntetettje - hatására jelentkezett a Budapesti Magyar Királyi Pázmány Péter Tudományegyetem Orvostudományi Karára, Tanulmányait azonban az I. világháború megszakította. Tartalékos egészségügyi hadnagyként az orosz és az olasz frontokon teljesített szolgálatot. Hősies, bajtársias és bátor helytállásáért a Signum Laudis és a Károly csapatkereszt kitüntetésekben részesült. Orvosdoktori diplomáját 1919. július 19-én vette át Moravcsik Ernő rektortól. 1919 szeptember 1-től gyakornok lett a II. számú szülészeti és nőgyógyászati tanszéken, majd 1923. szeptember 1-i hatállyal Dr. Krompecher Edmund dékán tanársegéddé nevezte ki.

1927. július 15-én az Orvosi Hetilapban pályázati felhívás látott napvilágot: „A Csanád vármegyei Szent István közkórháznál újonnan szervezett szülész- nőgyógyász osztályos főorvososi állás elnyerésére". Felletár József 16 pályázó közül nyerte el az állást. Dr. Tóth István egyetemi ny. r. tanár, klinikaigazgató kiváló referenciát küldött Makóra: „Felletár József, mint klinikus már nyolc év óta foglalkozott behatóan szülészettel és nőorvoslással. Kiváló tehetsége, szorgalma, operatív rátermettsége során emelkedett ki kollégái közül, megszámlálhatatlan sikeres operációk, méhkiirtások voltak már szakmai munkája mögött. A budapesti orvosegyesület gynaekológus szakosztályánál több előadást is tartott..." A Marosvidék független politikai napilap 1927. december 11. vasárnapi száma hírül adja, hogy: „Dr. Felletár József a makói kórház új szülészeti főorvosa".

A makói kórházban abban az időben még nem volt önálló szülészeti-nőgyógyászati osztály, a belosztály kebelébe tartozott. Az önálló osztály kialakítása Felletár Józsefre várt. A megvalósítás ezer ügye-baja óriási feladatokat jelentett. Nappal az osztályos, és ambuláns betegellátás, műtéti beavatkozások elvégzése, éjszaka pedig a bába jelzésére kijárás komplikált esetekhez. A szülések levezetése után a másnapi kórházi szolgálatát pihenés nélkül végezte. A betegekkel való foglakozás egyszerre volt számára életszükséglet és öröm. Idejének túlnyomó részét a betegek gyógyításának szentelte. Osztályán rendet, és fegyelmet követelt. Hanyagságért még az apácákat is megszidta, de goromba nem volt. Káromkodás, vagy trágár szavak használata idegen volt tőle. Amit helyesnek tartott, attól nem hagyta magát eltéríteni. Hitt a személyes példaadás pedagógiai erejében. Az önzetlen, lelkiismeretes, a türelmes betegellátást a gyógyító munka előfeltételének, sine qua nonjának tekintette. Híres volt tisztaságszeretete. Vizitek alkalmával mindig megnézte a mellékhelyiségeket is. Sosem bírált. Kérdezés nélkül csak akkor nyilvánított véleményt, ha azt lelkiismereti kötelességének tartotta, és azt a betegek érdeke megkívánta. Kollégái, munkatársai, beosztott asszisztenciája magánügyeibe nem avatkozott bele, csak ha segítségre volt szükségük, Igen népszerű volt. Felettesei tisztelték, becsülték, páciensei szerették, ragaszkodtak személyéhez.

1930. áprilisában házasságot kötött Demkó-Belánszky Margittal, Dr. Demkó-Belánszky Pál makói közjegyző leányával. Házasságukból két gyermekük született, Béla 1932-ben és László 1935-ben. Szolid, polgári életet éltek. Felletár József vidám, jó kedélyű, családszerető, elkötelezett vallásos ember volt. Vasárnaponként gyermekeivel együtt a Szent István téri római katolikus templomba ment misére, majd a szertartás befejezését követően betért egy pikoló sör elfogyasztására a Gödör nevű sörözőbe (a régi városháza mellett), míg a vele lévő fiúk egy pohár málnaszörpöt fogyaszthattak. Felesége a szervita atyák kápolnájába járt, mivel a szervita harmadrendnek is tagja volt. Felesége odaadó, áldozatos szeretete biztosította Felletár József számára a mindig meleg otthoni hátteret. Segítette őt abban, hogy éjjel-nappal, hétvégeken, ünnepeken, de még szabadsága alatt is idejét a betegeknek szentelhesse. Felesége mellette volt nem csak sikereiben, hanem későbbi meghurcoltatásaiban, testi-lelki gyötrelmeiben is. Bibliai értelemben egy test egy lélek voltak. Ez segítette Felletár Józsefet abban is, hogy a megpróbáltatásokat, majdani mellőzéseket, legnagyobb csapásokat -, melyekben bőven volt részük, sajnos - méltósággal viselje el. Soha nem politizált, semmilyen pártnak nem volt tagja. Tettei, elvhűsége, értékrendje, humanizmusa követendő példaként hatott úgy a kórházi személyzetnél, mint a családi miliőben.

Működése során a makói Szent István Közkórház szülészeti és nőgyógyászati osztályán a szakorvosi színvonal, az osztály ellátottsága jelentősen növekedett. Ez a város természetes szaporulatában is megmutatkozott, mivel az egészségügyi állapotok javultak.

1944 nyarán Dr. Uray Vilmos betegsége miatt Budapestre távozott, a kórház vezetését Felletár Józsefnek adta át. Az új igazgató-főorvos 1944. szeptember 23-án összehívta az igazgatótanácsot megbeszélésre, és közölte, hogy megyei feletteseinek engedélyével családja után utazik. Ezt követően Dr. Diósszilágyi Sámuel belgyógyász főorvost javasolta megbízni az intézmény vezetésével. Közlekedési eszközök hiányában az egyik mentőautóval Budapestre utazott, majd a kocsit visszaküldte Makóra.

A frontvonal elérte Magyarországot. Felletár Józsefet katonai szolgálat ellátására kötelezték. A 3. számú utász póttörzs zászlóalj katonaorvosa lett az első világháborúban szerzett hadnagyi rendfokozatban. 1945 március 23-án a katonai törzset zárt alakulatban Németországba szállították, ahol valamennyien fogságba estek. Felletár József többi bajtársához hasonlóan fabarakk épületben, lágerben lakott. Ellátásáról a helyi polgármester és a menekültügyi szervek gondoskodtak. Nehéz kóreseteknél konzílium formájában kikérték véleményét, segítségét. Szaktudásáról a német orvosgárda el volt ragadtatva. 1945. decemberétől 1948. január 15-ig az Aidenbach-í járás közorvosaként 326 magyar személy egészségügyi gondozója volt. Dr. Felletár József családjával együtt több esetben kérte hazaszállítását. Sajnos többszöri hazatérési kísérlete eredménytelen maradt. Majd 1947. év végén végre Dachauban leszerelték, és útjára engedték. A Vilshofenben 1948. január 15-én kiállított igazolvány értelmében: „Dr. Felletár József úr rábízott feladatát lelkiismeretesen, önzetlenül látta el. Panasz, kifogás ellene nem történt. A gondjaira bízottak kezelését nagy szaktudással oldotta meg." 1948 januárjában sikerült egy szerelvénnyel tehervagonba bezsúfolva haza érkeznie. A magyar határövezetnél a férfiutasokat leszállították a vagonokból. Felletár József sem volt kivétel ez alól. A kihallgatást végző politikai rendőrség (Államvédelmi Hatóság) nyomozóját tájékoztatta, hogy élete során soha nem foglalkozott politikai kérdésekkel. Kizárólag orvosi szakmai szervezetekben működött és fejtett ki jelentékeny publicisztikai munkát. Mint a német nőorvosi szervezet tagja a német nőgyógyászati szaklapokban is írt. Ezt követően azonnali hatállyal letartóztatták. A katonapolitikai nyomozóosztály pincéjébe került, mint cella-lakó. Éjszakánként vitték kihallgatásra. Miután nacionáléját leellenőrizték és információjukat begyűjtötték, néhány nap után elengedték.

A makói Úri utcai családi házukat, ahol laktak, minden jogi eljárást mellőzve lefoglalták elhagyott javak gyanánt, és kiutalták a parasztpárt javára. Makóra érkezve saját házába már nem léphetett be. Béla fia egy szobában ott maradhatott kegyelemből. Egy este hazaérkezve azonban nem tudott bemenni a szobájába, azt is elrekvirálták. Elvették a négy szobás házukat minden ingósággal együtt. Még a gyerekjátékok sem kerültek elő. Felletár József azonnal jelentkezett szolgálattételre a makói kórháznál. Nem álltak vele szóba. A gépezet beindult. Feljelentették. 1948 májusában az Államvédelmi Hatóság vette kezébe az ügyet. Gyanúsítottként kihallgatták. Ezt követően az ÁVH 1949. március 9-én keltezve jelentést állított össze, majd tanúkat hallgatott ki. A tanúvallomásokat figyelmen kívül hagyva a Szegedi Népbíróság háborús és népellenes bűntettben elmarasztalta. 1949. november 26-án 8 hónapi börtönre és politikai jogvesztésre ítélte. A helyi újság már másnap közölte, hogy: „Elítélték a makói Szent István Közkórház volt fasiszta vezetőjét 8 hónapi börtönre." Fellebbezés folytán a Népbíróság Országos Tanácsa 1950. február 17-i ítéletével megsemmisítette az első fokú ítéletet, és Felletár Józsefet felmentette. 1951-ben a hódmezővásárhelyi SzTK Rendelőintézet szülész-nőgyógyász főorvosává nevezték ki. 1962-ig gyakorolta hivatását. Munkaviszonyát csak 1951-től ismerték el, így 10 év 155 nap szolgálati időt hagytak jóvá 1169.- Ft összegű nyugdíjjal.

1972. december 11-én Hódmezővásárhelyen hunyt el, és Makón helyezték örök pihenésre december 13-án a Kálvária utcai katolikus temetőben.

Születésének 110. évfordulója alkalmából 2003. szeptember 15-én a családi sírbolt előtt Dr. Takács István, a Makói Dr. Diósszilágyi Sámuel Kórház-rendelőintézet főigazgató-főorvosa és az igazgatótanács ünnepi megemlékezést tartott.

Emlékét tisztelettel és kegyelettel megőrizzük.

 

 

 Dehelán Aurélia

Dr. Szabó György, a Tanár úr

 

Nagyjaink emléke az idő múlásával feledésbe merül, ezért szükséges tetteiket, velük kapcsolatos emlékeinket az írás segítségével az utókornak megörökíteni.

Dr. Szabó György 1905. június 3-án született Makón. Édesapja, Szabó Zsigmond messze földön híres kocsigyártó volt, aki sok díjat nyert hazai és nemzetközi kiállításokon. Kilenc gyermeke közül György volt a legfiatalabb, az egyetlen, aki érettségizhetett és utána a Szegedi Ferenc József Tudományegyetemen 1929-ben kitüntetéssel orvosdoktori diplomát szerzett. Végzés után Budapestre a Pázmány Péter Tudományegyetem Szemészeti Klinikájára került, ahol a neves Grósz Emil tanítványa lett. Ennek köszönhetően 1932-ben a szemészeti szakvizsga letétele után hat hónapon át Berlinben volt ösztöndíjas.

Ebben az időszakban Dr. Uray Vilmos a makói kórház igazgatója újabb osztályok megnyitásán fáradozott. A szemészeti osztály vezetését Dr. Szabó Györgyre bízta. Dr. Tóth Aladár, az akkor már alkalmazásban álló gégész-orvos ment fel személyesen Budapestre, hogy új kollégáját hazahozza. Kettőjük között őszinte kollegiális barátság szövődött.

A szemészeti osztály létrehozása hosszabb folyamat volt. Kezdetben csak a sebészeten kapott néhány ágyat, majd a gégészettel közösen működött, nem szerencsésen közös műtőt használtak. Négy év múlva az osztály 17, később 22 ággyal fogadta a betegeket.

Az osztályon a főorvos nem csak szemészeti műtéteket, a szembetegek gyógyítását végezte, hanem tovább folytatta a tuberkulózisos szembetegségekkel kapcsolatos kutatásait és ennek köszönhetően 1941-ben Az uvea-tuberculosis pathológiája című monográfiájával a Széchenyi Tudományos Társaság pályadíját nyerte el. Ezt követően a Szegedi Egyetem magántanára lett. A háború alatt rövid katonai szolgálatot teljesített. Budapest ostromát mint a Szemkórházban egyedül ott maradt orvos élte át, számtalan szemészeti és más jellegű beteg gyógyítása hárult rá.

Az ostrom után Makóra visszatérve újjászervezte a kórházi osztályt. Csaknem húsz éven át, egyedüli szemészként dolgozott Makón és környékén. Felesége, a vásárhelyi születésű Tóth Julianna komoly támasza, a német fordításokban is nagy segítségére volt.

1963-ban a makói kórházi orvosok közül elsőként nyerte el a kandidátusi címet. Magyar és német nyelven több mint negyven tudományos dolgozata jelent meg, főleg a szem gümőkóros megbetegedéseivel foglalkozva. Kutatásait nehéz körülmények között, főleg munkaidő után végezte. Kísérleteit nyúlszemeken provokálta, majd a szövettani metszeteket a patológián vizsgálta mikroszkóposan. Hobbija volt a fényképezés, amit a tudományos vizsgálódások megörökítésében is sokszor alkalmazott. Az érdekesebb esetekről, műtéti technikákról diákat készített.

Nagyszerű szemsebész volt, több műtéti újítást is bevezetett. Megbecsült tagja volt a magyar és a német szemorvos társaságnak.

Tudományos- és gyógyító munkája közben a kórház igazgatóhelyettese volt több mint tíz éven át.

Igen sok betege volt, nem csak Makó és környékéről, ellátta a MÁV betegeit és a távolabbról ide utazókat is. Komoly gondozási munkát végzett a trachomás betegek esetében. Szerették, megbecsülték, sokan még ma is szeretettel és hálával emlékeznek meg róla. Munkája elismeréséül elnyerte a Kiváló Orvos címet és a Munkaérdemrend arany fokozatát. Hetven éves korában vonult nyugdíjba, de magánrendelését 1982-ben bekövetkezett haláláig folytatta.

Két gyermeke született, mindketten orvosok. Élete példaképül szolgált, hogy egy kis város és környéke sok-sok betegének gyógyítása mellett időt tudott szakítania tudományos munkára is.

Egyénisége kiegyensúlyozott volt, viselkedése, mentalitása, gondolkodása mind erre utalt. Kiváló szellemi képességekkel, kitartással rendelkezett. Meg tudta érteni magát egyszerű szavakkal. Távolságot tartó, de egyben minden munkatársa és betege számára nyitott, érző ember volt. Osztályán mintaszerű légkört teremtett, hivatása magaslatán állt, egyszerűen ő volt és marad a TANÁR ÚR.

 

Dr. Szabó György (1905-1982)

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet