|
|
Magyarország európai integrációja Makó előtt is új lehetőségeket nyit meg. Azok a folyamatok ugyanis, amelyek a nemrég elbúcsúztatott XX. századot jellemezték, nem kedveztek városunknak. A nagyhatalmi politikák nyomán bekövetkező gazdasági és társadalmi mozgások inkább a sodródást, sem mint a valóságos jövőépítést tették lehetővé a település számára.
Mi, makóiak, nem csekély önsajnálattal hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a rendszerváltás kárvallottjainak élmezőnyébe tartozik városunk. Ilyenkor mindig a megszűnő munkahelyeket, s az ebből fakadó szociális feszültségeket szoktuk felemlegetni. Pedig a képlet ennél jóval bonyolultabb, tehát a folyamatok sem ennyire leegyszerűsíthetők. A negatív trend pozitív ellensúlyokkal érvényesült, s nem csak a szocializmus négy évtizedében, de azt megelőzően is. Makó története ugyanis nem írható le egy szerves növekedési pályaívvel. Sőt, az oly sokat hivatkozott XIX. század közepi-végi gazdasági föllendülés is inkább kedvező folyamatok együtthatásából, sem mint tudatos és tervezett programok végrehajtásából fakadt. Tény: az a szerencsés történeti pillanat, melyet Reizner óta oly szívesen fölemlegetünk, hogy ti. Makó a XIX. század végi történeti Magyarország 12. legnagyobb városa volt, a település fejlődésének csupán egyetlen, bár figyelemre méltó összefüggése, ámde nem jelenti azt, hogy a város egyéb tekintetben is megelőzte volna mondjuk Pécset vagy Kassát. A népességnövekedés az alföldi mezővárosiasodás egyik fontos velejárója ebben az időszakban, amely a hagymakonjunktúrával is összefüggésben volt, de ebből nem következett egyenes arányban az urbanizáció dinamikája, a kulturális kisugárzás megerősödése (ne feledjük, a város csak 1895-ben kapott gimnáziumot!), vagy a gazdasági szerepkör fölértékelődése. Noha Makó, elsősorban a kereskedelmi útvonalak menti helyzetéből fakadóan, melyet a XIX. század végi vasútfejlesztések még fel is erősítettek, megszilárdította a környező településekre gyakorolt centrum-szerepét, mégsem lépett ki az alföldi mezővárosok hagyományos pozíciójából. Ebben komoly szerepe volt a két szomszédos nagyváros, a Nagyárvíz után erőteljes növekedésnek induló, és a századfordulóra modern várossá váló Szeged, valamint a nagy tradíciókkal és Makóénál jóval erősebb polgársággal bíró Hódmezővásárhely közelségének, melyek egyfajta korlátot állítottak Makó további erősödése elé. Még akkor is így volt ez, ha a századfordulóra Makó valóban városias településsé vált, melyet egyébiránt a megyeközponti státusza meg is követelt. A XIX. század végére kiépülő közintézmények jó része éppen ehhez a szerephez volt köthető.
Az elvesztett első világháború és az új európai határokat meghúzó versailles-i békerendszer megpecsételte Makó sorsát. A trianoni határrendezés nyomán az Alföld stratégiailag is értékelhető szerepkört betöltő városának pozíciójából egyik pillanatról a másikra a nagyhatalmi alkuk nyomán kijelölt új államhatár menti periférián találta magát, mindössze néhány kilométerre az akkor megszülető, s az elcsatolt magyar területek jó részét is magába olvasztó Nagy-Romániától. A település számára azért jelentett ez traumatikus helyzetet, mert éppen attól a területtől fosztatott meg, melynek irányába gazdasági és kulturális tekintetben pozícióit, növekedési pályáját megerősíthette volna. Makó így kikerült Magyarország harmadára zsugorodó területe természetföldrajzi lehetőségeihez alkalmazkodó, s ennek nyomán újjászerveződő gazdaságának vérkeringéséből, és bezáródott a Szeged-Hódmezővásárhely-államhatár kijelölte háromszögbe, évtizedekre elszigetelve a kitörés lehetőségeitől. Mindazonáltal a település népességnövekedése ellentmondani látszik a bezáródás negatív hatásának. Ám ha világossá válik előttünk, hogy a növekedési plusz egyrészt a tanyás életmód feladásából, másrészt a határváltozások miatti magyar menekültek ideáramlásából származott, nem maradhat kétségünk, hogy ez a gyarapodás nem a városi pozíció javulásából eredt, hanem egyfajta kényszerpályás helyzet velejárója volt. Mindenesetre a népesség időleges megnövekedése legalábbis egy szempontból jótékonyan hatott a városfejlődésre, mégpedig a kulturális pozíciók erősödése tekintetében (Makó ekkor lett az oly szívesen emlegetett Maros-parti Konstantinápollyá), ám de nem járt együtt a város gazdasági megerősödésével. Mivel a hagymakonjunktúrának a hűtőtárolás fejlődésével és az áruszállítás fölgyorsulásával párhuzamosan vége lett, mind kevésbé volt már érték a makói hagymára oly jellemző hosszú eltarthatóság, s noha a kiváló minőség még évtizedekig vonzerőt jelentett a nyugati piacok számára, világosan látható volt, hogy a város gazdasága számára a hagymatermelés nem jelent hosszú távú perspektívát. Az egyéb ágazatokban viszont nem volt olyan átütő erő, nem volt akkora tartalék, mely alkalmassá tette volna azokat egy hosszú távon stabil gazdasági növekedés megalapozására. Makó tehát már a szocialista fordulat előtt elveszítette fejlődési lehetőségei többségét!
Az 1945 után hatalomra kerülő, majd 1948-ra a politika, gazdaság és társadalom minden pozícióját elfoglaló kommunista elit a megszálló szovjet csapatok és tanácsadók gyámságával egy kollektív állam kiépítéséhez kezdett hozzá, amely mesterséges eszközökkel, felülről irányítottan akart egy új, minden korábbi evolúciós struktúrától idegen gazdaságot és társadalmat fölépíteni. A tőlünk eltérő identitású szovjet minták követése, annak erőltetett adaptálása torz pályára állította Magyarországot. A tervutasításos gazdaságpolitika, az extenzív iparosítás, és vele együtt a felülről vezérelt modernizáció — miként a Szovjetunióban is — látványos eredményeket produkált, ugyanakkor fölerősítette a magyar gazdaság zsákutcás jellegét, s többek között szétzúzta azokat a magángazdaságokat és kisüzemeket, melyek addig életképes eltartó erőt jelentettek a vidék számára.
Mivel Makó gazdasági életét éppen ezek a magángazdaságok és kisüzemek határozták meg, működésük talajvesztése a várost is nehéz helyzetbe hozta, ugyanis sem az újonnan létrehozott kolhozok, majd a finomabb kiadású termelőszövetkezetek, sem pedig az ide telepített ipari üzemek nem tudták megalapozni a hosszú távú növekedést. A szövetkezetek, annak ellenére, hogy a hatvanas évektől többségükben hatékony és eredményes termelési kultúrát honosítottak meg, nem voltak képesek valóban jövedelmező megélhetést biztosítani tagjaik számára, s a jövedelmeket alig növelték, inkább csak a szinten tartást biztosították a hatvanas évek végétől engedélyezett háztáji gazdaságok. A hetvenes években idehozott budapesti, szegedi vagy hódmezővásárhelyi központú leányvállalatok (FÉG, Medicor, Taurus, Hódgép, Hódiköt stb.) pedig, noha jelentős munkaerőt foglalkoztattak, nem váltak a város fejlődésének integráns részévé: a makóiak sohasem érezték, hogy ezek az ő üzemeik. A korlátozott és perspektívátlan gazdaság sorra ijesztette el a szakképzett munkaerőt: nem lévén megfelelő színvonalú munkahely, akik boldogulni akartak, többségükben nem tértek vissza a városba tanulmányaik befejezése után. Makó ezzel párhuzamosan értelmiségének java részét is elveszítette, melyet csak fokozott a megyei intézmények felszámolása. Közigazgatásilag ugyanis a megyeszékhelystátusz elvétele (1950) kioltotta a regionális szerep iránt áhítozók reményeit, melyet alig kompenzált a járási székhely egyébként komoly és valós tartalommal alig bíró szerepköre.
A szocializmus évtizedei ezért rendkívül ellentmondásosan ítélhetők meg Makó szempontjából. A város pozícióit nem a helyi erőforrások hajtóereje határozta meg, hanem a budapesti, vagy jobb esetben szegedi párt- és tanácsi apparátusok tervezőinek és döntéshozóinak akarata, akik nem igazán láttak fantáziát e határ menti városban, miként az Alföld határ menti helyzetbe szorult egyéb településeiben sem. Amit meg kellett adni, azt megadták: ez elsősorban a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek infrastrukturális fejlesztéseiben meg is fogható, de annál semmivel sem többet. A nyolcvanas évek végére éppen emiatt Makó egy kedves, átlátható, de népességét vesztő, elöregedő, komoly gazdasági pozícióval nem rendelkező városként került ki a piacgazdaság és városverseny új színpadára. Összességében sokkal rosszabb pozícióból indult, mint a megye többi tradicionális városa, melyekben legalább a település gazdasága helyi erőforrásokat (is) indukált.
Ma már egyértelműen kijelenthető: a város gazdasági pozícióinak romlását a periférikus helyzetből adódó, történetileg determinált kiúttalanság és az elmúlt évtizedek elhibázott, s a periférikus helyzetet is rosszul kezelő gazdaságpolitikai döntései együttesen okozták. A határmentiségből következő elzártság kezelésére a rendszerváltás időszakában sem jelentek meg perspektívát nyújtó stratégiák. Mivel a szocialista korszakban nem telepítettek ide olyan vállalatokat, amelyek a piacgazdaság új feltételei között is életképesek és stabilak tudtak maradni, nem jött létre olyan polgárság sem, illetve csak rendkívül csekély számban, amely 1989 után új vállalkozások alapításával fel tudta volna szívni a folyamatosan növekvő munkaerő-felesleget. Makó így a rendszerváltással elinduló, most már a piacgazdaság feltételeihez alkalmazkodó városversenyben vesztes (leszakadó) pozícióból volt kénytelen rajtolni. Mindemellett nem hagyható figyelmen kívül, hogy a társadalmi átalakulás — noha váratlanul és felkészületlenül érte Makó értelmiségét — legalább is részben aktivizálta a városi társadalmat: politikai pártok, civil szervezetek, kulturális egyesületek létrejötte jelzi a városért felelősséget vállalni kész szereplők tettrekészségét. Még ha a közéleti szerepet vállalók aránya a város népességéhez képest feltűnően alacsonynak bizonyult is, a bennük rejlő erő kétségtelenül Makó egyik nagy tartaléka volt.
A kilencvenes évek önkormányzati politikája a hiányok fölszámolását és a hátrányok lefaragását célozta meg. Az első önkormányzati ciklus az erőgyűjtésé volt: a rendszerváltás okozta társadalmi, politikai és gazdasági folyamatok kezelésének kilátástalansága aligha predesztinálhatta többre az akkori szerepvállalókat. Mindenesetre tény: a város vagyonát ezekben az években intézményei működtetésére mind inkább felélő vezetés ebben az időszakban nem tudta Makó lemaradását mérsékelni, azok a települések, melyek a városok versenyében jobb pozícióból tudtak startolni, még kedvezőbb helyzetbe kerültek, különösen az akkor meginduló állami címzett és céltámogatások megszerzésében, vagy a ciklus végére kiteljesedő befektetői prosperitás meglovagolásában. Ez az időszak a gazdasági átmenet nehéz négy éve, talán ebben az időben sínylette meg Makó legjobban a piacgazdaság minden ellentmondásosságát, és öröklött elmaradottságának összes negatívumát. Az önkormányzati politika új perspektíváinak kimunkálása, s ezzel együtt a város új fejlődési pályára állításának megalapozása ezért már a következő önkormányzatra várt. 1994 után a feladat kettős volt. Egyrészt meg kellett teremteni a stabil, kiszámítható, és legfőképpen finanszírozható városüzemelés feltételeit, amely óhatatlanul markáns beavatkozást jelentett a vagyongazdálkodás és a működési kiadások minden szegmensébe, különösen az egyszerre hiánnyal küszködő és pazarló oktatási ágazat addig meglehetős ellenőrizetlen és koordinálatlan életébe, másrészt meg kellett alapozni a megtorpanó városfejlesztés pénzügyi forrásait és stratégiáit. E két tényező együttes érvényesülése biztosíthatta Makó számára a további leszakadási trend megállítását, és alapozhatta meg annak megfordítását.
A kilencvenes évek közepe a stabilizációt jelentette a város rendszerváltás utáni életében. A gazdasági színtéren elsősorban a hamburgi Phoenix AG magyarországi leányvállalata, a ma már mintegy 650 dolgozót foglalkoztató és több mint hét milliárd forintos árbevételt realizáló Phoenix Hungária Kft megjelenése a volt Taurus Gumigyár helyén (1995) teremtett egyfajta húzóágazatot, emellett több kis-és középvállalkozás is stabil foglalkoztatási hátteret tudott kialakítani (bár a 80-as évek üzemi foglalkoztatási aránya messze nem tért vissza). Az önkormányzatiság terén pedig 1996-tól új működési-finanszírozási gyakorlat lépett életbe, amely nem az intézményekhez igazította a keresletet és a forrásokat, hanem a kereslethez alakította az intézményi kapacitásokat és a szükséges működési költségeket, jelentős forrásokat szabadítva fel ezzel a városfejlesztést segítő pályázatok elnyeréséhez. Az önkormányzati pozíciók megszilárdítását és a fejlesztések önerő-finanszírozását biztosította az akkortól bevezetett iparűzési adó, melynek érvényesítésében a megye városai között Makó az utolsók között kullogott. Ekkor születtek meg azok a fejlesztési programok és koncepciók is, amelyek a későbbi pályázatok megalapozását szolgálták. Az azóta eltelt hét év nagy fejlesztései igazolni látszanak az akkori stratégia helyességét: Makó a városverseny leszakadó pozíciójából a felzárkózó, fejlődő pozícióba került.
A fejlesztések természetesen elsősorban az önkormányzati feladatok hatékonyabb és komfortosabb ellátását szolgálják, melyek azonban ezzel együtt a város minden lakója életkörülményeinek javításához is hozzájárulnak. Ugyanakkor a lakosság életnívójának belső összetevői korántsem javultak olyan ütemben, mint a városi szerepkör elemei. Noha az önkormányzat pozíciója országos összevetésben is megerősödött az elmúlt években, a helyi gazdaság jövedelmezősége és eltartóképessége, s ezzel együtt a település fejlettségi mutatóinak bizonyos elemei messze nem javultak ilyen dinamikusan. A helyzet drámaiságát fokozza, hogy az önkormányzatnak alig van eszköze arra, hogy a gazdasági folyamatokra hatást gyakoroljon. A gazdasági környezet feltételei ugyanis nem helyben jelölődnek ki, a képviselő-testületnek ráhatása így csupán a helyi adóztatás elemeinek meghatározására van, amely természetesen állandó konfliktusforrást jelent egy gyenge gazdaság szereplői számára, még akkor is, ha a helyi terhek csupán töredékét jelentik a központi elvonásokénak. A helyi vállalkozások és foglalkoztatók az önkormányzattól várnak nagyobb megértést és támogatást, az intézményeit a minimál-föltételeken működtető önkormányzat viszont a vállalkozók tehervállalására is kénytelen hagyatkozni ahhoz, hogy a városi pozíciók erősítését szolgáló pályázatok és rendezvények finanszírozását biztosítani tudja. Noha ez a pengeélen egyensúlyozó városi politika ma még tartós konszenzust biztosít a szereplők között, egyértelmű, hogy ez a helyzet hosszú távon nem tartható.
Miben bízhatunk? Mit jelenthet Makó számára az új európai integráció? Esélyt és veszélyt egyaránt. Esélyünk lehet arra, hogy az Unió külső határának egyik stratégiai helyzetben lévő településeként — Szegeddel párhuzamosan — egyfajta logisztikaibázis-szerepet foglalhatunk el. Amíg Románia nem lesz tagja az Uniónak, addig itteni helyzetünk, európai jog- és pénzrendszerünk, biztonságunk, politikai kiszámíthatóságunk és stabilitásunk eredendően arra predesztinál bennünket, hogy olyan intézmények és vállalatok központjává váljunk, melyek egyszerre igénylik az általunk adható garanciákat, és a romániai/balkáni piac növekvő fölvevő képességét. Emellett olyan cégek érdeklődésére is számot tarthat városunk, amelyek kelet felől (Japán, Kína, Dél-Korea, Oroszország) akarnak bejutni az uniós piacra, ámde a nyugat-európai beruházási kondícióknál alacsonyabb költségekkel akarnak számolni. Mindkét fenti lehetőség természetesen virtuális előny: nem lehet, vagy legalábbis nagyon csekély mértékben lehet befolyásolni a cégek betelepedését, hiszen számos körülmény együttes mérlegelésével születnek meg a befektetői döntések. Az bizonyos, hogy a város határ menti helyzete, ipari parkja és vállalkozói övezeti státusza erősíti a vonzerőt. Ami hiányzik, az elérhetőségünk javítása, egyrészt az autópálya, másrészt, amiről kevesebb szó esik Makón: Szeged regionális repülőtere révén. Mindazonáltal maga az autópálya, bár szükséges, ámde nem elégséges feltétele a befektetői érdeklődés fölkeltésének. Legalább ekkora fontossága van a városi szolgáltatások színvonalának, a környezet állapotának, a kulturális és egészségügyi intézmények fölszereltségének és különösen a helyi oktatási intézményekben folyó képzés, s ezen belül is a szakképzés minőségének. Itt igazolódik be az önkormányzati fejlesztési stratégia megalapozottsága: nem lehet csodákra várni, és passzívan, pusztán a gyorsforgalmi fejlesztések kormányzati megvalósításától remélni a gazdasági fölemelkedést. Az utak ugyanis nem ide jönnek, csupán elhaladnak mellettünk! Ha nem tudjuk a helyi vonzerők intenzív és céltudatos javításával megállásra bírni az átutazókat, továbbmennek rajtunk, így a lehetséges befektetők is, különösen, ha Románia az évtized második felében szintén az Európai Unió teljes jogú tagja lesz.
Ne feledjük: mi itt, Magyarország délkeleti szegletében nagyon kedvező logisztikai adottságokkal Nyugat-Romániával vagyunk határosak, s száz kilométeren belül két nagyra törő, egykori pozícióit visszaszerezni akaró várossal, Araddal és különösen Temesvárral szomszédosak, melyek óriási lépésekkel számolják föl az elmúlt évtizedekben elszenvedett hátrányaikat. Az ő közelségük, potenciális megerősödésük a mi lehetőségeinket, s velünk együtt a Dél-alföld pozícióit is gyengítheti.
Ebből egyértelműen következik, hogy a kérdés: Makóval mi lesz, nagyban múlik Szeged pozíciószerzésén. Szeged interregionális centrum szerepe, gazdasági, oktatási, kulturális és politikai funkciói, melyeket az elkövetkező néhány évben meg kell erősíteni, feladatokat adhatnak Makónak is, felerősítve ezzel a helyi fejlesztések vonzerejét. Ahhoz azonban, hogy Szeged is meg tudja szilárdítani térségi szerepkörét, megfontolt kormányzati lépések sokaságára van szükség. A gondolatmenetet ugyanis célszerű tovább folytatni, hiszen itt nem csupán Szegedről, nem csupán a Dél-Alföldről van szó, hanem Magyarország Európai Uniós pozícióiról is. Magyarország számára egyetlen komoly kitörési esély, hogy elkerülje a súlytalan belesimulást az Európai Unió nagy integrációjába, ha a kelet- és délkelet-európai gazdasági és politikai folyamatok központjává válik. Ehhez minden adottsága megvan. Ám e politika megvalósításához Budapest mellett legalább két nagyváros dinamikus megerősítésére van szükség: Szegedére és Debrecenére. Mindkettő képes megfelelni erre a szerepre, ha elérhető lenne az elkövetkező néhány év alatt, nem csekély kormányzati támogatás és fejlesztési forrás idekanalizálásával, hogy ténylegesen is fölkészüljenek, s fizikailag is alkalmassá váljanak a regionális centrum-funkciók betöltésére, többek között azáltal is, hogy különböző uniós intézmények idetelepítésének feltételét meg tudják teremteni. Olyan euroregionális intézményeket kell megszereznünk pl. a kereskedelemfejlesztés, a biztonságpolitika, a migrációs politika, az oktatás- és kultúra, az Interreg program-koordinációja területén, melyek biztosítják e városok, regionális központok megkerülhetetlenségét. Magyarországnak csupán öt-hat éve van arra, hogy e pozíciókat megszerezze és megtartsa magának. Románia csatlakozása után ugyanis nagyon nehéz lesz új, európai léptékkel nézve is jelentős szerephez jutni.
Makónak elsősorban — Szegedet is a háta mögött tudva — régi, természetes vonzáskörzetére kell koncentrálnia. Egyfelől azon települések hálózatára, melyek a mai Makói kistérséget alkotják. Az 1994 végétől létező együttműködés számos elemére építve (polgármesteri fórum, területfejlesztési és intézményfenntartó társulás) az ez év elejétől elinduló kistérségi modell-program nagyban segítheti az e térséghez tartozó 17 település kohéziójának még szorosabbá fűzését. Ám túl is kell lépnie ezen, és déli, dél-keleti irányba, a mai Romániának a határ menti településeire is az eddigieknél (Makó-Nagyszentmiklós Határ Menti Partnerségi Bizottság működése 1998-tól) jóval intenzívebben fókuszálnia kell: arra a régióra, amely egykor, a mesterséges határmegvonás előtt Makóhoz, mint térségközponthoz (is) gravitált. Makó természetes és szerves központja lehet akár egy a mait megduplázó térségnek is, s optimális esetben vonzáskörzetét akár a temesvári és aradi agglomerációig kiterjesztheti, mely magába foglalhatja az egykori Arad, Temes és Torontál vármegyéknek a mai országhatárhoz közel eső több települését. Annak a határnak a néhány éven belüli eltűnésével, amely a XX. században megbénította a városi pozíciók erősödését, és egyfajta kényszerpályás, sodródó szerepkörre kárhoztatta a várost, most, a XXI. század elején Makó ismét dinamikus térszervezői funkciókhoz juthat. A nagy euroregionális integráció, a Duna-Körös-Maros-Tisza Regionális Együttműködés centrumában minden esélye megvan arra, hogy egykori státuszát helyreállítsa, előbb intézményi szinten (ennek első eleme a Korona szálló épületében 2004. novemberére PHARE CBC támogatás fölhasználásával megvalósuló üzleti és szolgáltató központ, melynek alapvető funkciója a határ menti üzleti kapcsolatok fejlesztése lesz!), majd remélhetőleg a nem túl távoli jövőben gazdasági tekintetben is. Ha ez a tárgyszerű alapokon nyugvó vízió megvalósul, Makó túlléphet jelenlegi árnyékán, és népességét vesztő, elszegényedő pozíciójából polgáraival együtt egy dinamikus gyarapodást produkáló, a mostaninál még érzékelhetőbb növekedési pályára állhat.
Makó jövőképe a tágabb történeti összefüggésekre kivetítve reményteli. Alig 150 évvel ezelőtt, amikor a mezővárosi fejlődést a hagymakultúra meghonosítása felgyorsította, kevesen gondolhatták, hogy a település a század végére jelentős várossá, fontos centrummá válik majd. Ma is hasonló helyzetben érezhetjük magunkat. Amit akkor a hagyma, és a hagymatermelésből következő szigorú életmód révén fölépítettek elődeink, tiszteletet parancsoló, ám mégis megismételhetetlen érték. A számunkra adott lehetőség és értékrend ma már a nyitottságra alapozódik. Arra a helyzeti, vagy pontosabb definícióval geopolitikai előnyünkre, amelyet mindeddig hátrányunkként éltünk meg: híd-szerepünkre. Arra a funkcióra tehát, amelyet az egységes és integráns Európa nyugati és délkeleti kapcsolataiban elfoglalhatunk. Egyszerre lehetünk közvetítők és kedvezményezettek, úgy vállalhatunk az eddigieknél markánsabb területfejlesztési feladatokat, hogy ezek megvalósításával valóban euroregionális térségi szerepkörünket erősíthetjük majd. S mindezt úgy érhetjük el, hogy végre nem ellenszélben kell hajóznunk, mint elődeink voltak kénytelenek az elmúlt évszázadban, hanem az Európai Unió hátszelével és támogatásával, a nagyhatalmi politikák biztos védőernyője alatt. Soha nem adatott még Makó számára ilyen perspektíva. Hinnünk kell abban, hogy a lehetőségek és realitások végre egymásra találnak: ez adhat városunknak reményteli és hosszú távon kiszámítható jövőképet.
The integration, L' integration, der Integration, vagy csak egyszerűen integráció? Egységesülés? Egyesülés? Összegződés? Beolvadás? Csatlakozás? Együttműködés? Összekapcsolódás? Összehangolás?
Bármilyen nyelven bármit is értünk az integráción, remélem 2004-ben többet beszélünk erről, mint a háborúkról, a terrorizmusról, vagy a betegségekről. Az integráció ugyanis az élettelen és az élő természetben már az ember megjelenése előtt meghatározó volt. Gondoljunk például arra, hogy az életet jelentő erek, patakok, folyók hogyan integrálódnak folyammá, egyesítve az egész vízgyűjtő terület tulajdonságait, értékeit. Vagy gondoljunk arra, hogy a költöző madarak véletlenül sem egyedül, hanem csapatokba integrálódva vágnak neki az irdatlan távolságnak. Lehet, hogy az emberiség bukdácsoló történelme némi túlzással a sikeres és kudarccal végződött integrációk története? Azt azonban senki sem vitathatja, hogy a Hold meghódítása, a sikeres Mars-expedíciók, vagy éppen az emberi szív transzplantációja és a géntérkép megalkotása az egész emberiség ismeretanyagának, tudásának időben és térben lezajlott integrálása nélkül elképzelhetetlen lenne. De mit jelenthet az integráció 2004-ben egy magyar mérnök számára?
— Talán a nemzeti mérnökszervezetek európai integrációját?
— Talán a hazai mérnökök és mérnökszervezetek integrációját?
— Vagy a hazai szakmai kamarák integrációját?
— Esetleg a túlburjánzott tervezői, szakértői jogosultságok integrálását?
— A klasztert [új gazdasági társulási forma], mint új integrációs lehetőséget?
— És mire gondol egy négy évtizedes múlttal rendelkező vízmérnök az integráció kapcsán? A vízügyi és környezetügyi, a víziközmű szervezetek integrációjára, vagy éppen dezintegrációjára? Esetleg arra, hogy egyesek összetévesztik a dezintegrációt a dezorganizációval?
— Mit gondolhat a gazdálkodó a néhány évtizeddel ezelőtt történt integrációról, az azt követő dezintegrációról és az újabb integrációs törekvésről?
— Mit gondolhatnak a kitelepülések a korábbi járásokról, azok megszüntetéséről és a mostani kistérségi integrációról?
Az egyetemi oktatók és hallgatók már integrált szervezetek részesei, de immár politikusaink is kóstolgatják az európai integrációt. Nekik mégis nagyobb az esélyük a sikerre, mert láthatóan új lehetőség nyílik a hatalom megszerzésre, vagy megtartására. Kerül, amibe kerül, az ár már régóta nem számít, akár a forintról, akár az egész nemzetgazdaságról van szó? Ezek után mire számíthat a nagyszerű, egyszerű állampolgár? Én mindenesetre arra, hogy az önérdek képviseletében összességében túl erős-e, a közérdek képviseletében túl gyengére sikeredett magyar politikai elit (ahogy szokták mondani: tisztelet a kivételnek) mozgástere csökken, és ha már nem lesz forintunk, némelyek nem tudják annak árfolyamát a saját szintjükhöz igazítani.
Oh, be szép lenne, ha az idegen nyelvekből alulképzett nemzetünk ezen az egy nyelven legalább az ország sorskérdéseiben szót tudna érteni! És milyen jó lenne, ha észrevennék, ami a köznépet már régóta irritálja, hogy gyakran oktalan és primitív egymásnak feszülésük sérti az ország, a nemzet érdekeit. Talán nem tudják, hogy az EU alapja a német-francia megbékélés? Mit kereshetünk mi ott egy belső viszállyal terhelt gyenge gazdasággal, egy túlterhelt és mégis szűkös költségvetéssel?
Mint látjuk tehát, integrálódni márpedig kell, talán jobban, mint valaha a rómaiaknak hajózni. A civilizált világ által létrehozott integrációk azonban a történelem során olykor zsákutcába jutottak. Most is drágán kellene fizetnünk akkor, ha a politika más érdekeket követne, mint az ország nemzeti méretekben integrált érdeke. Gondolom, sok kollégával együtt büszkén valljuk, hogy az elmúlt évszázadokban a magyar mérnökök mindig eredményesen dolgoztak a nemzet felemelkedéséért, és nagy nemzetközi elismertséget szereztek hazánknak. Mi lenne, ha ez most a magyar politikusoknak sikerülne? Segítsünk nekik! Segítsünk, mert még csak fél lábbal vagyunk az EU-ban: De jure már igen, de facto még nem; félig sem kész autópályákkal, fele olyan gyors vonatokkal, hiányzó kikötőkkel, repülőterekkel, félig kész csatornahálózattal, félig jó vizekkel, félig sem olyan hatékony gazdasággal... Igaz, sokkal hosszabb alagúttal, melynek végén azért felvillant a fény, viszont benne robog a vonat. Vagy fel tudunk szállni rá, vagy elgázol minket.
Kedves Kolleginák és Kollégák! A jegyeket már megváltottuk. Eljött az ideje, hogy elfoglaljuk helyünket a vonaton.
Földessy Péter festménye
|
|