|
|
Ábel belső köreit rótta és a mondandóját keresgélte. Száműzetése ajándék volt, s ő híján minden hálának, szavak és különösebb felindulás nélkül örvendett neki, valahogy úgy, ahogy a kávénak a Deux Magots-ban, a hangversenynek a Saint-Germain-ben, vagy Doktor Gachet-nak az Orsay-ban.
A tömeg sem volt bántó, a fejek fölött La Fontaine vagy arab költők verseit olvasta a metróban, ezt hirdették, ahogy másutt a telefont, a befektetési formákat vagy a tampont. Exupéryt vagy Ionescót betűzött a szomszéd könyvébe lesve, s a tükörolvasástól olykor szinte belázasodott, laterna magica játszott a szemében. És ha felpillantott néha, s nézésébe beletágult a város, meglepetten vette tudomásul, hogy nem tud elszámolni a világgal.
Hiányoztak a magánhangzói, majd a szavai töredeztek fel, végül a mondanivalója szállt el.
De a gesztusai, azok megmaradtak.
Földessy Péter festménye
|
|
|---|
Kusztos Endre rajza
Néha forgószél támad. Óriás búgócsigaként pörög eszeveszetten által a városon. Elidőz a Kálvária dombján a Latrok keresztje mellett, megtépázza a Vásárhelyi utca jegenyéit, ledönti a kántorház kéményeit, végigsöpör a Szegedi utcán, megkerüli az ótemplomot, majd végigszáguld a hajdani holtág medrén. Jön vagy megy, jó biztosan nem származik belőle. Akit magával sodor, nemigen tér vissza többé; akit itt hágy — törököt, tatárt, szpáhit, muszkát — attól nem könnyű megszabadulni. S ha hírt hoz, az vagy fekete pecsétes végzés vagy gyászkeretes partecédula.
Nem, a katona nem itt esett el. A mi utcánkban nem lövöldöztek, amikor tíz napra csatatérré változott Hatrongyostól Lúdvárig, Kortyogótól Szugolyig a város. Itt, az öreg templom körül akkor véletlenül nyugalom volt, s ha nincs a kijárási tilalom sötétedéstől virradatig, és nem szaggatja fel a csendet puskalövések csattanása a híd és a vasútállomás felől, azt hihették volna a Vizes utcaiak, hogy vége a háborúnak.
Itt nem temettek el katonát. Nem sodort magával golyóktól átlyuggatott tetemeket a föld alatt szakadatlanul áradó homokfolyam, legfeljebb puskákat ástak el titkon egyesek és kézigránátokat, amelyeken alant, a nyirkos sötétben úgy virágzott ki a rozsda, mint a napvilágon a félelem.
Nem itt ásták a sírt, hanem Lesiben, a város déli határán, csak a róla hírt adó levelet őrizték a Vizes utcában, szomszédasszonyom levendula illatú szekrényében, fakuló fotográfiák és megsárgult báli meghívók fedezékében. A fényképeken a szomszédasszony húsz évesen, kiondolálva mosolyog, először cukorrózsaszín zsorzsettruhában, majd talpig fehér, menyegzői selyemben, oldalán a szomszéddal, aki akkor még nem hétrét görnyedve, derekát tapogatva járkált, de nem ám! Lovas katonaként szolgálta végig a háborút, oda nem vettek be akárkit!
A két felvétel közötti időből nincsenek dokumentumok, így csak töredékes emlékezésekből idézhető fel az a jelenet, amikor szomszédasszonyomat szülei a szalmakazalba bújtatják nővérével együtt a front után csellengő, zabráló katonák elől. Látja, ezért nem fűtöm szalmával a kemencét, - mondja - inkább beleszántatjuk a földbe vagy odaadjuk a kombájnosnak.
Hetekig tart a bujkálás, és hideglelős történetek járnak szájról-szájra elhurcolt lányokról, asszonyokról, agyonlőtt apákról, férjekről. Sok időbe telik, mire előmerészkednek az emberek. Negyvennégy karácsonya az első olyan alkalom, amikor a tanyák népe csengős szánokra ül, és behajt a városba számba venni egymást, és megköszönni az Úristennek, hogy eleddig megoltalmazta. Soha nem látott tömeg zsúfolódik össze az ótemplom faragott padjaiban, és amíg zeng a zsoltár, Dicsérlek Uram, tégedet, mert te megtartál engemet, a szemek rokonokat, barátokat, ismerősöket keresnek. A lányok még ezekben a felemelő percekben is összenevetnek, ha elkapják egymás pillantását. Mintha összebeszéltek volna, mindenki a kinőtt, ócska kabátját viseli, a rongyoszsákból előszedettet. Egy se merte felvenni a bundáját vagy az ünneplőjét, mosolyodik el a szomszédasszony. Naftalin helyett dohszag lengi be a karzatot.
A gyűrött, kék boríték több, mint fél évszázadig lapult a slingelt szélű, ropogósra keményített párnahuzatok mögött, mielőtt kezembe adták volna. Magát érdeklik az ilyenek, mondja kifejezéstelen hangon a szomszéd, s ahogy olvasom a tintaceruzával rótt gömbölyű betűket, elszorul a torkom, megérint a konvencionális szavakból áradó, ötven évig frissen maradt gyász.
A várost nem keríti árok, sem bástya, sem magas falak, mindössze egyetlen, csonka zászlóalj védi, és mégis, a lerongyolódott katonák két napig tartják a jól felszerelt ezredekkel szemben. Valóságos csoda ez, a Szulejmán hadait feltartóztató végvári vitézek cselekedeteihez fogható haditett. Két nap kell hozzá, hogy a vörös ármádia bevonulhasson kelet felől, végig az Aradi utcán. Steppelt vattaruhát viselő katonák lepik el a várost, de nem ünnepelhetik meg kedvükre az ostrom végét — bár a türelmetlenebbje azért sebtében megszerzi magának a vágyott prédát —, mert a harcnak nincs vége. Még tíz nap és tízannyi élet az ára a városon vett végső győzelemnek.
Bednarik Lujza levele csak a következő év tavaszán, májusban érkezett meg, amikor megindult a megbénított ország vérkeringése. Akkor írta, amikor hivatalos értesítést kapott férje haláláról és ideiglenes sírjáról, a Vass úr szőlője és a raktárházak melletti kocsiút mentén. Férjem neve Steiner Rezső. Szépen kérem Vass urat ha a szőlőjébe jár szíveskedjék megnézni és megigazítani férjein sirját ha ideje engedi mert jelenleg be van szüntetve a halottfölszedés de ősz elején mihejst engedélyezik hazahozatom mert ha élve nem tudott családjához visszajönni legalább halva nyugodjon a közelünkben. Ne tessék engedni, hogy férjemet addig elvigyék! Két árva fiacskája és felesége gyászolja.
Bednarik Lujza még két másik levelet is írt a hazahozatal ügyében, mindkettő megvan a városi levéltárban az ideiglenes temetésről intézkedő D. Mihály jelentésével együtt, amelyből megtudható a halott katona neve, kora, foglalkozása, halálának pontos ideje, oka, és az is, hogy teteme négy napig feküdt a dűlőúton Lesiben, mielőtt az árok oldalában sebtében elföldelték. D. Mihály alapos ember volt, még azt is feljegyezte, hogy a halott zsebében 3 pengő 20 fillér, egy gyűrött állapotú női fénykép és egy félig megírt levél volt található, pedig sietnie kellett, a város körül száz magyar katona oszlásnak indult teteme várta, hogy lajstromba vegyék, és a hevenyészve ásott gödrökbe temessék.
Vass szomszéd keveset tud az esetről, mert az ő háborúja a levél megérkezésekor még tart — azóta sem ér véget, álmaiban ma is folyik —. Három évig járja Európát a Balti tengertől a La Manche-csatornáig és a Földközi-tengerig, a baljós nevű Pripjaty-mocsaraktól Normandiáig és a Camargue sivár vidékéig, lóháton, gyalog, marhavagonban. Hál kiürített iskolákban, elhagyott tanyákban, sátorban, pajtában, puszta földön, fa tetejin, közepin mög alatta. Akkortájt sebesül meg, amikor Steiner Rezsőt szíven találja a puskagolyó, lehettem volna én is az a halott, azonban nem sokat pihenhet, a kórháznak is menekülni kell. Negyvennégy karácsonya — amikor családja hálatelt szívvel énekli a zsoltárt — már Bécsben találja, a szilveszter Ingolstadtban, húsvétkor pedig a Rajna mellett esik fogságba. Nyitott tehervagonokban viszik őket három napon át francia földön, felüljárókról rájuk dobált kövek veszélyes záporában a marseilles-i fogolytáborig, ahol reggelente finom, sárga por — a Szaharából származó szélhozta homok — borítja a sátrak déli oldalát, máskor meg nagy fekete felhőkben gomolyog a tenger felől a köd, és megüli a partot, mint honvágy a foglyok lelkét. Szeptemberben bevagonírozzák őket, tizenötezer magyart, és elviszik az atlanti partokig. Üvöltő szélben, égig csapó hullámok morajában pillantják meg a gigászi bunkereket, ágyúállásokat, ahol a partraszállás történt, s ameddig szem ellát, sírokat. Mire negyvenöt novemberében csontsoványan hazaér — mindegy hogy mit főz, csak sok legyen, mondja az anyjának, fogoly nem válogat —, Steiner Rezsőt már elvitték Lesiből, az apja szőlője mellől.
A kihantolás nem sokkal korábban történt, még látszik a sír helye az árok oldalában, fekete négyszög az őszi esőktől kizöldülő fűben, amelyet azonban néhány nap múlva betemet a hó. Apja nemigen beszél róla, anyja azonban többször is felhozza az eseményt. Szüreteltek éppen, ő is kint volt a szőlőben, bár a tetemet nem látta, csak a lezárt bádogkoporsót — olyan volt, mint egy láda, kiskocsin tolták ki az állomásra — , és Bednarik Lujzát, az özvegyet. Vékony kis teremtés volt, fehér arcú, és úgy reszketett, mint a nyárfalevél, hallatszott, ahogy összekocognak a fogai, de nem sírt. Apád adott neki egy korty pálinkát, attól kicsit felmelegedett. Valamelyik szomszéd megjegyezte, nem kéne ennyi vesződséget vállalni, olyan idők járnak, amikor az élőknek rosszabb, annak a szegény halottnak meg már úgyis mindegy. Akkor az a nő majdnem nekiugrott és azt mondta, a halottakat akkor is el kell temetni, az elesett katonáknak meg joguk van ott pihenni, ahol szereti őket valaki. Itt, az árokparton csak elásták, mint egy elhullott állatot. Se pap, se fejfa. Ha itt hagyja, mit mond a fiainak, amikor majd megkérdezik, hogy hova lett az apjuk?
Steiner Rezső hazaszállítása nem volt könnyű. Vonatok már jártak, de nem menetrend szerint, így a tetem három napi utazás után érkezett meg a csepeli temetőbe. Nagy idő az, kivált, ha nem kattognak a kerekek, és a tehervagon egy külső vágányra tolva várja, hogy hozzákapcsolják egy másik szerelvényhez. Vajon beszélgetett-e egymással azokon a hideg, holdtalan éjszakákon a különös pár: az életre ítélt asszony és a dobozba zárt halott?
Az út végét parasztszekéren tették meg, és mire a katona utolsó utazása véget ért, Bednarik Lujzának egyetlen ékszere és egyetlen fekete hajszála sem maradt. Harmadnapra megőszült hajfonatai ezüstből vontak ugyan glóriát kővé vált arca köré, fülbevalója azonban, amelyet anyjától örökölt, arany lánca a szívvel és a Mária-medállal, amit bérmálásakor kapott, türkizekkel kirakott régi karkötője — az anyósa hagyatéka —, és jegyajándéka, a kis rubinköves gyűrű, mind-mind átváltódott útiköltségre, szállításra, koporsóra és szemfedőre. Mikor jegygyűrűjére került a sor — ez volt a fejfa ára — egy pillanatig sem tétovázott. Rezső is odaadta volna értem mindenét, mondta, és könnyű szívvel ejtette a sírköves sóvár markába a súlyos arany karikát.
Szomszédasszonyom esküvőjét egy évvel később tartották. Dermesztő hideg volt a menyegző napján, majd belefagyott uszályos ruhájába, amelynek selyméért egy malacot adott az anyja, és a nagytiszteletű úr szájából párafelhő gomolygott elő, amint dörgő hangon kötötte lelkükre János evangéliumának textusát: Új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek, és a fagyos falak elhaló hangon visszhangozták: szeressétek,...étek,... étek.
Megmelegítelek én, csak maradjunk egy kicsinyt egyedül, súgta felesége fülébe a szomszéd, és a gratulációk hosszú sora után szorosan magához ölelte a szán loncsos subáinak oltalmában. Igazat mondott, mert mire Újvárosra ért a csilingelő menet, az új asszony arca olyan piros volt már, mint a lovak csótárjára tűzött krepp-papír rózsa. A lányos háznál a menyasszony anyja várta ebédre a násznépet, vacsorázni a vőlegény szüleihez jöttek, az ótemplom mellé, a Vizes utcai házhoz, ahol most is laknak.
Tucatnyi tyúkból, egy fiatal marhából főtt a menyegzői lakoma, és Lesiből való, két éves bort ittak hozzá. Azon az őszön a harcok miatt később szüreteltek, de napos, száraz volt az idő, a fürtök megaszalódtak a tőkén, és az aszúszemekből páratlanul jó bor készült. Persze, máskor is vannak meleg októberek, néha még Szent Márton nyara is hoz szép időt november elején, mégsem termett azóta ehhez fogható szőlő Lesiben.
Kusztos Endre rajza
Dér dereng a didergő éjben,
A fény lomhán lopózik a szélben.
Kiáltva koppan a jég meg a hó,
Csikorogva csúszik a fényben a szó.
Nézz ki reggel az ablakon!
Láthatod: megfagyott a világ.
Repedt hold hever a havon,
Bután bimbózik a jégvirág.
Galambok ülnek a tetőn,
Piros cserépen fehér virágok.
Bibéjük: apró csőrük,
Szirmuk: kitárult szárnyuk.
Az utca köve már
Csak szürke árnyék,
De a tetőre jut még
Egy kis napsugár-ajándék,
S boldogan fürödnek,
Mint utolsó reményben,
A rájuk boruló Bíborszínű fényben.
És mire a tetők fölött
Lebukik a nap,
Szárnyuk alatt viszik
Az utolsó sugarat.
Egy kicsi mag vagyok,
Lebegek légüres térben,
Adjatok oxigént,
S ragyogjon rám egy kicsi fény,
Megvetem lábam
A kopár sivatagban,
S ha egy harmatcsepp rám hull,
Lesz belőlem viruló növény!
|
|