|
|
Makón 1867-et követően, a dualizmus időszakában általánosak voltak a fiatalság által igencsak látogatott, cigányzene mellett rendezett vasárnap délutáni táncvigalmak. Ezeket Makó város szabályrendelete is megengedte, amennyiben nem tisztességtelenek, a közerkölcsiségnek megfelelnek, és kihágást nem követnek el rajtuk. Volt vélemény, miszerint az ilyen társas együttlétek akár fiatalok művelődésének, polgárosodásának helyeivé is lehetnek. A vigalmak egy része azonban éles vitát váltott ki. A város közgyűlésének és a város lakóinak egy része, különösen az egyházak (római katolikus, görög katolikus, református, evangélikus) vezetői állították, hogy az éjszakába nyúló vigasságok, az ún. kalákák lényegében „közbotrány, közerkölcstelenség, szívet, lelket rontó tobzódás" színtereivé váltak, követelték betiltásukat, vagy legalább a szigorúbb rendőri fölügyeletüket. Fölfogásuk szerint ezek, főként a szegényebb réteg, „alsóbb társadalmi osztályok" által kedvelt összejövetelek már nem töltik be azt a szerepet, amit egy vasárnapi táncos rendezvénynek be kell tölteni, már nem a „fiatalság szórakoztató, ismertségszerző és a szülők felügyelete alatti társas összejövetele", sokkal inkább erkölcsmételyező dínom-dánom. Mások viszont úgy vélték, hogy mivel a nép, azaz a szegényebb tömegek egész héten dolgoznak, kell egy nap, amikor illő korlátok között, zeneszó mellett vigadhatnak.
A bál
A kalákáktól eltértek a bálok. Ezek Makón ugyancsak cigányzenével kísért táncmulatságok voltak, mégis a szórakozásnak egy igényesebb szintjét képviselték. A különböző egyletek, egyesületek, társaságok és egyházak az év egész folyamán számos, többnyire jótékony célú bált, azaz táncos mulatságot rendeztek. Résztevőik inkább a város polgárosodó lakosságából, értelmiségiekből, iparosokból, kereskedőkből, gazdákból kerültek ki, de rendezett bálokat például a földműves ifjúság is.
Makón lényegében a bálnak minden, a kor más városaiban is létező fajtája megtalálható volt. Voltak zártkörűek és nyilvánosak egyaránt. Rendeztek bálokat jeles névnapokon (pl. Katalinkor), szüretkor, március 15-én, Szent Istvánkor (a város búcsú ünnepén), húsvétkor, szilveszterkor, de mindenek előtt a farsangi időszakban.
A bálnak rangja volt. Szervezésére bálbizottságot hoztak létre, melyet a bizottság elnöke vezetett. A kezdeményezés védnökségét a bálanya látta el, ki a bált szervezők által képviselt társadalmi csoport, réteg, közösség tiszteletben álló, férjezett hölgytagja volt. A bálanyát különös figyelem vette körül. Megérkezésekor a mulatság megszakadt. Köszöntötték, majd a bálanya üdvözlő szavai után folytatódott a vigalom. A táncos alkalmakra a közösség valamely épületében, pl. a Katolikus Körben, vagy bérelt mulatóhelyiségben, leginkább a Korona Szállodában és a Nemzeti Szállóban került sor. A báltermet a rendezők gondosan díszítették. A díszítések között különösen hangsúlyosak voltak a lampionok, melyek egyben kellemes világítással is szolgáltak. De szerepeltek fáklyák, különböző papírdíszek, füzérek, virágok stb. Egy-egy ilyen eseményen több százan vettek részt. Meghívásukra külön meghívókat nyomtattak, melyeket a kisbíró hordott ki megfelelő díjazás fejében. E mellett az eseményről sokszor már a szervezés fáziságban akár többször is hírt adtak a helyi újságok. A sajtó az esemény lefolyásáról is beszámolt. A meghívást elfogadóknak belépődíjat kellett fizetni. A belépőjegy ára 50 krajcár körüli volt. Mivel a bálok többségét jótékony céllal szervezték, fölülfizetéseket elfogadtak. A bállal kapcsolatos elszámolást és a fölülfizetők névsorát a lapok valamelyikében közzétették. A tiszta haszon fölhasználásáról is tudósították a város lakóit.
Álarcos menet és farsangi mulatság — 1894
A farsangi bálok jellegzetessége volt az álarcos alakoskodás. Nálunk is fölbukkantak a farsangok jelmezes alakjai, nőnek öltözött férfiak, nemzetiségi ruhát öltött személyek, mesteremberek, karnevál herceg, bolondok, és így tovább. A város történetében legnagyobb szabású álarcos fölvonulás valószínűleg 1894 februárjában volt.
Ekkor Makón ritkaságszámba menő mulatságot szerveztek. Mivel nagy tömeg bekapcsolódására és részvételére lehetett számítani, az esemény több hetes előkészületeket igényelt. Erről a helyi lapok folyamatosan tudósítottak. A szkeptikus hangok az „álarcos bohócság" sikerben nem igen bíznak, hisz, ahogy mondták, „Makó népének kedélye, nemigen vág össze az ilyen egyszerű, játszi kedvtelésekkel. Mi vagy komorak, mogorvák vagyunk, vagy idegfeszítőbb és tombolóbb szórakozásban s örömökben csapongunk. A gyermekes, ártatlan mulatozásokra rossz talaj ez a miénk, az alföldi magyar nem szereti a mókát." Végül azonban a Maros tárcarovatának Álarcos menet és táncestély írása sommásan így jellemezte a mulatságot: bátor kísérlet, egyszer volt, nagyon jól sikerült.
Az igazi újdonságot az álarcos menet jelentette. A vonulást ezrek nézték, a beszámolók szerint ujjongva, nevetve, tréfálkozva. A menet elején egy herold — középkori udvarok előkelő tisztségviselője — haladt, utána három díszmagyarba öltözött lovas következett, majd pedig a zenekar. A zenekar, hogy többnek látsszék, aranypapírból készített, hangtalan kürtöket a „nekivörösödésig fújó", egyenruhás gyerekeket vett be soraiba. A zenekart egy hatfogatú, bútorszállító kocsi követte. A lovakon három udvari kocsis, a kocsin pedig kiemelkedő trónuson ült Karnevál herceg. Ismerjük a Karnevál herceget megszemélyesítő fiatalember nevét: Csolnakossi Gergő. A hercegnek cobolyprémes mentéje, széles karimájú tollas kalapja volt, oldalán egyenes kard, és természetesen álarcot viselt. Előtte négy kürtös állt, mellette udvari bolondok csörgőkkel és a győzelem istennője. Az istennő fehér ruhába öltözött, és koszorút tartott a herceg feje fölé. A herceg mögött négy udvari főember látszott. A herceg kocsija után egy négylovas kocsi jött, rajta kocsmai jelenet. Egy nagy hordó mellett Gambrinus — mondabeli flandriai király, a hagyomány szerint ő a sör föltalálója —, fogyasztotta habzó sörét. A sört, a poharat sűrűn megtöltve, egy kecses Hébé — Jupiter és Juno leánya, az ifjúság istennője, az istenek pohárnoka — nyújtotta neki, körülötte bohócok, ittas emberek mulattak.
Utánuk egy másik négyfogatú kocsin három úr a kor népszerű kártyajátékát, kalábriászt játszott, míg egy negyedik alak, egy erősen illuminált kibic, sóvár szemekkel figyelte őket. A kocsin egy kis jelenetet is előadtak. Egymást csalással vádolták, összeverekedtek, egymás haját tépték. A másik asztalnál egy csikós és egy szegénylegény ült „közre kapva" a kackiás korcsmárosnét, bíztatták az egy szál cigányt, aki féllábon állva muzsikált. A beszámolók szerint „a csárdásné nem viselt álarcot, hagyta, hogy gyönyörködjenek rózsás arcában, ragyogó szemében, mosolygós szájában. Udvarlóinak bókjai nem hozták zavarba, fel is tűnt sokaknak, nagy kíváncsisággal tudakoztak az ismeretlen szépség kiléte után. A beavatottak azonban tudták, hogy ez a szerény kis menyecske nem más, mit egy kiváló, jóképű, szíjártó inas."
A kocsik után két szamár ballagott főúri közönnyel. Egyiken egy juhász lógatta a lábát, a másikon egy bolond ült hátrafelé fordulva. A szamarak nyomában egy medvetáncoltató verte erősen a tarhonyarostát, hébe-hóba fültövön vágva botjával a láncon vezetett mackót, ki oly akkurátusan cammogott, táncolt és bőgött, mintha csakugyan mackónak szülte volna az édes mamája, pedig hát maga a herceg fogadta fel négy hatosért és egy deci „Samu-szeszért" Honvéd városból. A menetet bohócok környékezték, akik között egy zseniális majom virtuskodott, mindenütt zajos tapsok által fogadtatva, mert hol a díszmenet fogataira szökellt fel, hol a nézőközönség közt kellemeztette magát, majd befutott a központi kávéházba, felkuporodott a kasszírkisasszony asztalára, és annak iszonyú rémülésére leemelve egy üveg konyakot elillant, s az utca közönségét traktálta meg az elcsent itallal. De legérdekesebb volt, amikor egyik főtéri háznak nyitott ablakán beugorva beleült egy karosszékbe, s ott figyelmes vadászatot indított az őt háborgató élősdiek ellen. Fogaknak csettegtetésére vették észre nagy kétségbeeséssel az utcai látvány szemlélésében elmerült hölgyek a nem várt vendéget, ki a kelletlen hatással megelégedve a nyitott ablakok egyikén nagy hirtelenséggel eliramodott. Az sem volt rossz, mikor a Korona tájékán a medve nyakon ölelt egy bámuló sihedert, és az a medve gyöngéd karmai közt elkezdett rémítően ordítani, mire a mackó egyik talpával nyakon simítva futni engedte a gyávát. A medvetáncoltató perselyébe szép pénzt gyűjtött a szegények javára. A menet mindenütt nagy sokaság által kísértetve, miután megkerülte a Szent János teret, nagy diadallal vonult be a vigadóhoz.
A fölvonulást álarcos bál követte. A vigadót póznákra erősített fáklyák világították meg. Óriási volt az érdeklődés. A belépőjegy 60 krajcárba került. A jegyek csakhamar mind elfogytak, úgyhogy később a butellás borok címkéje szolgált belépti jegy gyanánt. 9 órára teljesen megtelt a vigadó, a karzat és zsúfolásig a színtér. Az álarcosok 70-80-an voltak. A legérdekesebbek a következők: éjkirályné, dominók, cigányasszonyok. Az egyikük általános derültséget keltve kártyát vetett általa jól ismert férfiaknak, le-lelebbentve a fátyolt azok titkairól. Ezzel jótékony célra, a szegények megsegítésére mintegy 4 Ft-ot keresett. 11 órakor Karnevál herceg fölvonulása következett, követte őt teljes kísérete, köztük a gigerli, a púpos, a bohóc, a medvetáncoltató a medvéjével, a majom és kecses nőalakok.
Az igazi táncos mulatság éjféltájban kezdődött. A beszámolók szerint a mulatozásban nem volt semmi szemet sértő, semmi megbotránkoztató, kedélyesen és tisztességesen folyt le, minden mozzanatát élvezhette a serdülő gyermek, a szemérmes leányka, a kegyes anyóka egyaránt.
A bálok jövedelme
A bálok egyik fő jellemzője a jótékony jelleg. A bevételek a jegyek árából és a fölülfizetésekből álltak össze. A kiadások a rendezés költségeit jelentették: a zenészek bére és fogyasztása, a terembérlet, a meghívók nyomtatása és széthordásuk, az engedélyeztetés bélyegköltsége, esetleges szállítások, a díszítés díja. A jótékony céllal rendezett farsangi bálok nyereség általában 100-200 Ft között mozgott. Ha ennél több folyt be, esetleg elérte a 300 Ft-ot, az már rendkívül eredményes rendezvénynek számított. Ilyen volt például 1898-ban a szegény gyermekek fölruházására a Korona termeiben rendezett reformátusok bálja. A bálanya a református nagytiszteletű úr felesége, Szöllőssy Antalné volt, s az eseményen megjelent a város intelligenciájának színe-java. A 300 forintos haszonról a Maros újság, mint „váratlan, fényes sikerről" tudósított. A rendezők a farsangi bálok tiszta hasznát valamely nemes ügy javára ajánlották föl. A felekezetek saját iskoláikat segélyezték, de sokat szerepelt a „szegény gyermekek fölruházása", mint cél. Ez volt az, ami akkor is leginkább megindította az adakozókat. Így érthető, hogy 1898-ban a római katolikus egyházközség jótékonysági báljának bálbizottsági elnöke a következőt javasolta az egyházközség választmányának: "Szerény véleményünk szerint, csak úgy lehet a jövőben a hitközségi bál jövedelmeit biztosítani, ha t.i. [tudniillik] azt nem iskolaalapra, hanem a szegény tanulók könyv és ruhasegélyezése címen rendezteti a választmány." Visszatérő volt az is, hogy a felekezetek újonnan épülő templomaik javára gyűjtöttek. Erre szükség volt, hisz ebben az időszakban épült az újvárosi református, evangélikus, és római katolikus templom, és erre az időszakra esik a neológ izraeliták zsinagógájának az építése is.
Az elszámolást a világi szervezetek a városhoz, az egyházi csoportok az egyházak választmányaihoz nyújtották be. 1890-ben a földmíves ifjúság február 2-án rendezett báljáról február 11-én a városi számvevő hivatal Nagy Gy. Antal, B. Nagy Ferenc és Szemes Imre rendezőbizottsági elnököktől a következő beszámolót kapta: A bál 119 Ft 34 kr tiszta jövedelmét a makói négy keresztény egyházak kebelében található, vagyontalan árvák szükségeire lélekszám szerint a következőképpen osztották föl: a makói református egyház részére 64 Ft 60 kr, a makói római katolikus egyház részére 46 Ft 61 kr, a makói görög katolikus egyház részére 6 Ft 28 kr, a makói ág. evangélikus egyház részére 1 Ft 85 kr.
A makói római katolikus hitközség 1898. február 20-án rendezett jótékonysági báljáról a bálbizottság elnöke március 5-én az egyházközség választmányát arról tájékoztatta, hogy a báli jegyekből 182 Ft 60 kr, a fölülfizetésekből 92 Ft 25 kr folyt be. Az összes bevételből (277 Ft 85 kr) 75 Ft 84 kr volt a kiadás, tehát az iskolaalapnak 199 Ft 1 kr gyűlt össze. De az is előfordult, hogy egy-egy bál jövedelmét különböző célok között osztották szét. Így 1871-ben az izraelita ifjak báljának 76 Ft 84 krajcáros jövedelméből részesült a megyei kórház (38 Ft 42 kr), a Makó városi szegénypénztár (19 Ft 21 kr) és az izraelita szegények (19 Ft 21 kr).
A nagyböjt csöndje
Köztudomású, hogy húshagyókedd, a farsang utolsó napja hozhatta a legfelszabadultabb mulatozást. Ekkor már csak éjfélig tartott a vígasság. Éjjel 12 órakor a véglegesen visszavonuló karneváli víg kedélyt a hamvazó szerda szigorú böjtje, a nagyböjt önmegtagadásai, a csöndesség, az önvizsgálat, a bűnbánat időszaka követte, vagy kellett volna követnie. Ennek beköszöntét, a mulatságok végét jelezték a római katolikus templom pontban éjfélkor megszólaló harangjai, melyek méltóságteljes, a város fölött messze hangzó zúgása betöltötte az éjszakát. „Kedden éjjel 12 órakor zúgó harangszó búcsúztatta el a farsangot" írta például a Maros 1903-ban. Ezzel lett „végérvényesen [de legalább is egy évre] vége Karnevál herceg úr uralmának."
A farsangi bálok bírálatot is kiváltottak. A lehetséges visszásságokról Lonovics József csanádi püspök (1834-1848) általánosságban így írt: „...még néhány szót a nagyböjtöt közvetlenül megelőző farsangi végnapok iránt. A tobzódás, torkosság s mindennemű kicsapongás napjai ezek, s a jámbor keresztény mély keserűséggel szemléli, mily zajos vigalmak s gyakran a testre s lélekre nézve egyaránt kárhozatos élvezetek közt dőzsölik át közülünk számtalanok azokat," s ha valaki azt mondaná, hogy ezeket a napokat az egész világ vígságban tölti, azoknak a főpap így válaszol: „más dolog velök a közéletben társalkodni, más velök a dőzsölésben osztozni; közös velök a mi természetünk, de nem a hitünk... Az egyház... megnyitja templomait, hogy a farsangi végmulatságok kísértetei elől e menhelyre vonulva, a földi hiuságok pótlásául háborítatlanul élvezhessük azon tiszta örömet, melyet az Istennel meghitt társalgás s az áhítat szent elragadtatásai szoktak nyújtani." Az Oltáriszentség imádására hív „engeszteléséül az utolsó farsang folytán elkövettetni szokott botrányoknak." Az egyház tanítása és a főpásztori vélemény fényében egyáltalán nem meglepő, hogy a makói római katolikus plébános mindenkor élénken reagált, ha a zajosabb mulatozás, netán a farsangi bálozás a nagyböjtben folytatódott. Panasszal élve levélben fordult a városi hatóságokhoz, s kérte a kifogásolt esetek kivizsgálását és megszüntetését. Makra Imre plébános 1855-ben többször is levelet intézett a tanácshoz. Előbb márciusban az ellen emelt kifogást, hogy a város egyik kocsmájában zene tartatott, majd pedig decemberben fejtette ki véleményét a nagyböjtben és az adventi időben általánosan tilos táncvigalmakról.
Az előírások megtartásáról a rendőrkapitány gondoskodott. A nagyböjt csöndjének megtörése időről-időre, hadd ne mondjuk, rendszeresen előfordult. Ezek miatt nem egyszer büntetéseket is kiszabtak. A hatósági tiltások hatékonysága az idő múlásával egyre inkább csökkent. Ugyanakkor az is igaz, hogy a rendőrkapitány időszakunk egésze alatt igyekezett a kihágásokat megakadályozni. Még 1908-ban is „minden társadalmi osztály, felekezet [!], csoport" vezetőjéhez levelet intézett, mely „farsang vége és a húsvét közötti időszakban egy vagy több nyilvános táncmulatságot szokott rendezni," hogy ettől tartózkodjanak, mert ezek a közviszonyokra károsak.
Ekkor már más településeken, kiváltképp Budapesten szabadosabb viszonyok uralkodtak. A kapitány az erre hivatkozóknak jegyzi meg, „városunk még nem eléggé nagy ahhoz, hogy az erkölcs szempontját ugyanúgy bíráljuk el, mint pl. Budapesten, de nincs is szükség arra, hogy éppen az erkölcsi dolgokban utánozzuk," és arra inti a címzetteket, hogy a „mulatságok farsang vége előtt tartassanak meg," s hozzáteszi, hogy a kalákákat is be fogja tiltani. A nagyböjti időszakra vonatkozólag még megjegyzi, hogy ekkor tánccal nem egybekötött, művészi élvezeteket nyújtó hangversenyeket, fölolvasásokat és „más nemesítő hatású szórakoztató estélyeket" szervezzenek. E miatt olykor konfliktus is kialakult. 1909-ben például Rákossy rendőrkapitány beszüntette a múlt évben — tehát ez 1908-ban gyakorlat volt —, az Erdeky féle táncteremben nagyböjt idején tartani szokott táncvigalmakat. A tulajdonos Erdeky József a határozat ellen föllebbezett, s az ügy eljutott egészen a belügyminisztériumig. A belügyminiszter végül a rendőrkapitány intézkedését helyben hagyta. Kis iróniával jegyzi meg az ügy kapcsán a Makói Újság: „A makói legények és lányok tehát a nagyböjt alatt nem táncolhatnak, hanem hamut hintvén fejükre vezekelniök kell a korábbi és későbbi mulatozásokért."
Egyébként, ahogy a farsang, a báli szezon kezdete társadalmi esemény volt, ugyanúgy annak számított az időszak vége. A sajtó erről is beszámolt. Az utolsó békebeli (1914) farsang végéről például a Makói Független Újság Vége a farsangnak címmel hosszú írásban tudósított: „végérvényesen vége Karnevál herceg uralkodásának. A tavasz derült mosolyával beköszöntött húshagyó kedd, holnap hamvazószerda... a báltermek ragyogó csillárjait eloltották, az andalító keringők, a szilaj csárdások elhangzottak és hamvazószerda reggelén hamut szór fejére a hívő és mellét verve mondja: Mea culpa, mea maxima culpa! [Én vétkem, én igen nagy vétkem!]" De azért, ha eszünkbe jut a memento mori [emlékezz ember a halálodra], ne szomorkodjunk el nagyon, mert ahogy a farsangnak van böjtje, úgy a böjtnek is eljön a farsangja."
A Pesti Hírlap Naptárából (1915)
A parasztság több betyárfajtát különböztetett meg, alapul véve azt, hogy milyen formában űzték bujdosó, csavargó betyáréletüket. Ezek szerint voltak egyszerű gyalogbetyárok, akik tarisznyával és fegyverrel, vagy anélkül csatangoltak, barangoltak. Vidékünkön legtípusosabb fajta a fegyveres lovasbetyároké. Főként a szabadságharc után tűntek fel, az un. kocsinjáró betyárok, akik békés utazóknak látszhattak, de fedeles kocsijuk derekában a széna alatt ott lapultak fegyvereik. Megtámadtatásuk esetén a kocsin ülő három-négy ember közül egy a lovakat hajtotta, egy a puskákat töltötte, kettő pedig lövöldözött az őket üldöző pandúrokra.
A felsorolt formai elkülönítésen túl a nép beszélt a közönséges zsiványoknak tartott kapcabetyárokról, útonállókról, házásó, boltfeltörő betyárokról. Voltak lókötők, akik elsősorban ősszel és tavasszal űzték mesterségüket, mert olyankor kevés nyom maradt utánuk. Az előzőekben ismertetekkel szemben a futóbetyár állandóan bujdosott, csavargott, rejtőzött, mert személy szerint is üldözött, kurrentált körözött ember volt. A házásók, lókötők, marhatolvajok, útonállók mindennapi foglalkozásuk mellett éjjel fosztogattak, sokszor senki sem gondolta róluk, hogy ezzel is foglalkoznak. A betyárkodók nagyobbik részét ezek az alkalomszerűen bűnözők adták, akiket vagy utolért a törvény szigora, vagy tettük örökké homályban maradt. Így volt ez nálunk, Csanád vármegyében is. A XIX.. századi bűnözést tekintve Palota nem volt sem jobb, sem rosszabb helyzetben, mint a hasonló lélekszámú többi csanádi település. Mindenütt ismertek hírhedt betyárokat, orgazdákat. A többi falvakban szintén előfordultak gyilkosságok, rablások garázdaságok és kisebb-nagyobb tolvajlások, amikre az ott élők még évek múlva is emlékeztek. A XIX. század, immár feledésbe merült palotai bűnügyeiből önkényesen kiragadok egy csokorra valót, merítve azokat a vármegyei bűnfenyítő törvényszék poros aktáiból.
Kriván Mátyás 40 éves mészáros, a község mészárszékének bérlője, 1814. december elején „félre tévén az Isten és a Hazai Törvények tilalmát" összeszövetkezett a híres, és még a későbbi per idején is szökésben levő betyárral, Donát Tamással, akitől hat jármos ökröt, tudva, hogy azok lopottak, átvett. Kriván a lopott jószágokat, hogy azok ne legyenek szem előtt, először az apátfalvi földes gazda Antal Gergelynek kölcsönözte szántani, majd a saját szállására hajtotta azokat. Néhány nap múlva túl adott rajtuk. 360 forintért eladta az ökröket a makói lakos marha-kupec Pongrác Istvánnak. Pongrác a szegedi vásáron akart túladni szerzeményein, de balszerencséjére Kis Pista Sándor marhahajtóját gyanúból a Csanádi csendbiztos befogta, aki aztán elismerte azok lopott voltát. Kriván Mátyás 1815. január 18-án állt a megyei bűnfenyítő törvényszék elé. Nemes Szilassy Pál ügyész, hivatkozva arra, hogy a delikvens már több hasonló gonosztettet elkövetett, kérte, hogy olyan ítéletet hozzon a bíróság, miszerint Krivánt „másoknak elrettentő példájául az élők sorából istránggal irtsák ki." A január 21-i végtárgyaláson felmentették a halálos ítélet alól, és negyedévi rabságra kárhoztatták, valamint két ízben elveendő 40 botütésre.
1829. május 4-én a nagylaki származású „híres gonosztevő" futóbetyár Gyuritza Pali szemet vetett Kruzslitz György palotai nyomáson legelésző lovaira. Vesztére a tulajdonos rajtakapta mesterkedésén. Pali a felszólítás ellenére, nem adta meg magát, sőt „botra kelvén, Isten káromlások és fenyegetődzések közepette a gazdát előbb fejbe, majd vállon, egész szédülésig ütötte." A viaskodás lármáját meghallotta Tóth József és Lajtár János, akik a bajbajutott segítségére siettek. Hozzájuk csatlakozott még számos palotai lakos, akik a sok kárvallások miatt elkeseredve bosszúálló dühösséggel agyba-főbe verték a betyárt, akit végül kocsira rakva a községházához vittek, ahol negyedóra elteltével kilehelte lelkét. A törvényszék nem állapított meg bűnöst. Kruzslitzot, Tóthot és Lajtárt, némi szóbeli dorgálás után szabadon engedték.
Hasonló eset történt két évvel később. 1831 januárjában három ismeretlen betyár Halász Menyhárt palotai lakos tanyájára ütött. A házban találták Máté János bérest, akinek subáját, lajbiját elvették, majd a konyhában levő ágashoz kötözték. A betyárok, összeszedve minden mozdíthatót, távoztak. A béres nagy nehezen ki tudta venni a csizmaszárában levő kését, amivel elvágta a köteleket, majd a közeli Baktori Nagy Sípos Mihály tanyájára szaladt segítségért. Ott Baktori Mártonnal egyetemben lóhátra pattantak, és a Mezőhegyes felé tartó három betyár üldözésére indultak: Az egyiket hamarosan utolérték, de az nem adta meg magát, és az elvett ruhaneműket sem adta vissza. Dulakodás közben Baktori Márton a nála lévő szénahoroggal úgy vágta fejbe a betyárt, hogy az azonnal holtan esett össze. A bűnfenyítő törvényszék, figyelembe véve a betyár ellenállását, a vádlottakat felmentette a gyilkosság bűntette alól, és őket szabadon engedte.
1835. április 15-én alkonyattájban Szidor Mihály palotai tanyai lakos lovai legelészés közben áttévedtek a szomszédos Nagy József szállására. A gazda lovai után ment, azokat megtalálva benézett az ottani istállóba, ahol megdöbbenésére, négy kiéhezett, megbéklyózott lovat talált. Tudva azt, hogy a szomszéd istállójában semmi jószágot nem tart, „keresztényi kötelezettségének" érezte az esetet jelenteni nemes Fridvalszky Pálnak, Palota község felvigyázójának. A község határában a közeli időkben számos lopás, rablás történt. A tettesek kiderítése érdekében Fridvalszky maga mellé vette a falu cselédjeit és utat vettek az említett istálló felé. Ott lesben állva várták a betyárokat. A felvigyázó pisztolyokkal szerelte fel magát, a hadnagynál fokosok, a bakternál lándzsa, az egyik kisbírónál botok, míg a másiknál szénahúzó horgok voltak. Néhány órás várakozás után beszédet hallottak, majd látták, hogy az istálló tetején levő lyukon valaki bebújik, és a lovakat kezdi eloldani. A rablót megadásra szólították fel, de az a felvigyázót megtámadta, aki ijedtében rálőtt támadójára. A lövés nem talált. Erre a többiek nekiestek Gyulai József betyárnak, akit egy ütés úgy talált el, hogy a helyszínen meghalt. A többi betyár elmenekült, de a Battonyára vezető úton levő kőhídnál megálltak hatan, és lesben állva várták a palotaiakat, hogy társuk halálát megbosszulják, illetve visszaszerezzék a lovakat. Az odaérkező egyik kisbírót körbefogták és verni kezdték. Labosnyák avagy Krajc Jancsi nagylaki származású betyár borjával végzetes ütést akart Halász Tamás kisbíróra mérni, aki még idejében keresztülszúrta lándzsájával támadóját. A betyár „megtántorodva földre zuhant és fekete tettekkel bélyegzett ocsmány lelkét kiadta." A falu cselédjeit, Nyerges Jánost, Faragó Pált, Halász Tamást és Stefanovics Györgyöt bíróság elé állították ugyan, de az 1836. január 18-án jogos önvédelem címén felmentő ítéletet hozott.
1838. január 25-én Major János palotai plébános felháborodott levelet intézett Sántha Sándor főszolgabíróhoz, amiben templomfertőzéssel, istenkáromlással és vérengzéssel vádolta nemes Kriván Ferencet. Az ügy kivizsgálásakor felvett tanúvallomásokból kiderül, mi történt január 7-én nagymise közben. Mikulán Antal 17 éves legény a következőkre emlékezett vissza: „Több fiatal az oratóriumban állva, egymásra dőlve támaszkodva hallgatta a misét. Nemes Kriván Ferenc az ablakban hasalt, azon pedig Csókás István. Hallotta, hogy Kriván mondta, eresszetek fel, de mivel azt mindjárt nem tették, felállt és Csókáshoz fordulva azt mondta, baszom a Krisztusát az apádnak, mondtam már, hogy szaladj, és azzal úgy vágta arcon, hogy a vér elborította. Csókás így válaszolt, azért mert nemes legény vagy miért bántasz engem, baszom a kecskebéka és pulyka orrú lelkét az apádnak. Erre Ferenc azt válaszolta, engem szidj ne az apámat, mert kidoblak az ablakon, dobod a kutyát nem engem felelte Csókás. Kriván megfogta Csókás haját és ellökte, majd földhöz vágta." A földön verekedőket nagy nehezen sikerült elválasztani egymástól. Mindez a misén történt, több száz ember jelenlétében. Délután az úgynevezett külső kocsmában többen mulattak. Alig húztak el két nótát, amikor az ivóban megjelent nemes Kriván Ferenc, János és István testvérek, akik meglátták az ott tartózkodó Csókás Andrást. Áttörték magukat a tömegen és hangos káromkodások közepette botokkal nekiestek Csókásnak, akinek a fején egy villanyelet is darabokra törtek. A felhevült fivérek nem kímélték a sértett segítségére sietőket sem. Végül az ájult Csókásra borították a nagy asztalt, és dolguk végeztével eltávoztak a kocsmából. Csókást szánon kellett hazaszállítani és csak hetek múlva gyógyult fel sebeiből.
A Krivánok lelkiismeretét más cselekedetek is nyomták. A fenti eset után három hónappal, április 25-én éjjel öreg nemes Kriván János palotai határban lévő tanyáján többen gyülekeztek. Kriván Pista, Mészáros Matyi, Tóth Antal, Kovács Gergely és Pusuli másképp Halász János. Kedélyes pálinkázgatás és falatozás közben elhatározták, hogy kirabolják a mezőhegyesi péket, Kreizler Kelement. A gondolatot tett követte. Befogtak a kocsiba és útnak eredtek. Elérve a pék házát, Pusuli a konyha nyitva felejtett felső ablakán bemászott a házba. Az ajtót belülről kinyitotta és beengedte rablótársait. A konyhában, nehogy valamelyikőjüket felismerjék, korommal bekenték az arcukat, majd az ott égő lámpással gyertyát gyújtva bementek a hálószobába. Pusuli azonnal a péknek esett, annak mellét késével megcsiklandozva felköltötte, majd hitvesével hasonlóan járt el. Ez még nem volt elég, a pék négy síró, halálra rémült gyerekét „borzasztó kegyetlenséggel" megkötözte. Közben Mészáros a konyhaajtóban őrködött, Kovács pedig az első szobában fekvő péklegényt verte föl és megkötözve a többiekhez hurcolta. Tóth kinyitotta az almáriumot, és némi kutakodás után onnan mintegy hatezer forintot emelt el. Kriván és Halász az összeszedett holmikat egy tarisznyába pakolták, majd magukhoz vették a pék két puskáját és vadásztarisznyáját, söréttel és lőporral egyetemben. Dolguk végeztével visszahajtottak Kriván János tanyájára. A rablás felfedezése után a csendbiztos és perzekutorai több palotait befogtak, olyanokat, akikre ráillett a kihallgatott károsult személyleírása. Május negyedikén Mikulán Antal gyermekei a Kriván tanya melletti szántón boronáltak, és munka közben megtalálták a pék elásott tarisznyáját.
Ezek után gyanúból befogták Kriván Istvánt a tanyás gazda fiát, aki rövid vallatás után megtört és beismerte bűnét, valamint megnevezte tettestársait. A bűnfenyítő per 1838. szeptember 14-én kezdődött, és a fellebbezések után csak 1840. február 8-án fejeződött be. A perben nemcsak a mezőhegyesi esetet tárgyalták, hanem azt Kriván István személye miatt összekapcsolták a testvéreivel elkövetett templomfertőzés és vérengzés bűntettével. Az első ítéletet 1839. április 20-án hirdették ki. Kriván István, figyelembe véve, hogy bűnét töredelmesen megvallotta, összbünte-tésként öt évet, Mészáros Mátyás, aki ugyancsak bevallotta bűnét és más rossz cselekedet nem terhelte lelkiismeretét, három évet kapott. Mindkettőjüknek vasban, közmunkában, hetenként kétszeri böjttel és maguk kenyerén kellett a büntetést kitölteni. Mészárost ezen felül negyedévenként elveendő, összesen 325 botütésre kárhoztatták. Tóth, Kovács és Pusuli „mint megrögzött, és örökre javíthatatlan...ismeretes és a vidéket rettentő gonosztevők, maguk megérdemelt büntetésül. . . az élők sorából akasztófán leendő kivégeztetésre" ítéltettek. Az elsőfokú verdikt ellen fellebbeztek, de azt a Királyi Tábla 1840. február 4-i ülésén elutasította, és a vármegye ítéletét helybenhagyta. Már csak a Hétszemélyes Tábla kegyelmében reménykedhettek a halálra kárhoztatottak. Négy nap elteltével megszületett a kedvező döntés. A három delikvens hat esztendős börtönbüntetésben részesült, fűszerezve vassal és közmunkával, heti két nap böjttel, félévenként kimérendő harminc pálcaütéssel.
A palotai futóbetyár, Gazsó István 1840 novemberében szalonnalopás és a vármegyei fogházból való megszökés vádjával állt a törvényszék elé. Az eset még 1838 farsangján történt. Gazsó annak ellenére, hogy társai, Bátka Imre, Piros Panna, Simon János és mások szemébe mondták, hogy részt vett a mezőhegyesi haszonbérlő kirablásában, tagadásban maradt, és a börtönben várta az ítéletet. 1839. július 20-án éjjel, több rabtársával egyetemben leverték a lábukon levő vasakat, az éjjel őket összefűző láncszemeket kivágták, és a tömlöc belső és külső rostélyait szétvágták, majd zsákokból készített kötélen leereszkedve elillantak. Gazsó a szökés után először a vásárhelyi réten és kukoricásokban lappangott, majd a Bánátba menekült. Ott hamis útlevelet szerzett Kocsis István névre és azt használta 1840 áprilisában bekövetkezett elfogásáig. Szökése alatti esetleges bűncselekményeire nem derült fény, ezért tettét két és fél év börtönnel jutalmazták.
Egy 1847-es csendbiztosi jelentésből kiderül, hogy Palotán a második félévben tizenkét rablás, lopás történt. Ebből két alkalommal erőszakkal, fegyveresen. Így fosztották meg Perneki Andrást tíz ökrétől, valamint Kis Andrást négy lovától és 17 darab sertésétől a betyárok. A többi esetben juhokat, sertéseket, szalonnát, sonkát, zsírt, méhkasokat, több mázsa búzát és egy kocsit zsákmányoltak a zsiványok. A felsoroltakon kívül ebben az időszakban Nagylakon, Sajtényban és Pitvaroson 26 bűneset történt, közülük hét erőszakkal.
A szabadságharc bukása után több éven keresztül rendkívül rossz volt a közbiztonság. A hatóságok drákói szigorral próbáltak rendet teremteni. Korlátozták a szabad mozgást, rendszabályokat hoztak, amiknek betartását ellenőrizték. Szervezett, több megyére kiterjedő betyárhajtásokat tartottak, kisebb-nagyobb eredményeket elérve. Összeírták a gyanús személyeket, az első osztályba tartozóknak éjjel a községházán kellett aludniuk. A másodosztályba tartozóknak pedig otthon, aminek betartását ellenőrizték. 1853-ban Palotán két első osztályú gyanúst, Szeles Mihály szabadságos katonát, valamint Pusulit tartották nyilván. Rajtuk kívül négy személyt másodosztályú gyanúsnak ítéltek. 1859-re ez a szám tízre emelkedett.
1861. szeptember 27-én Markó József palotai lakos állt a törvényszék előtt, gyilkosság vádjával. Az iratokból kiderül, hogy Markó, szeptember 10-én dél tájban bemászott Halász Mátyás kertjébe. Ott Halász Mari nevű hatéves lányától megtudta, hogy a szülők nincsenek otthon, oda vannak kendert áztatni. Markó ezt hallva, az istállóból felmászott a padlásra, onnan létrán lement a konyhába, majd a szobában levő ládát kinyitotta, abból kivett 26 forint 50 krajcárt és az ismert úton távozott. Mari meglátta, hogy a hívatlan vendég a házban járt, és megfenyegette, hogy elmondja szüleinek mit látott. Markó megijedt, és egy kést felkapva elvágta a kislány torkát, aki a helyszínen meghalt. A tettes nagyfokú ittasságával próbálta enyhíteni tettét, de a nyomozás kiderítette, hogy a cselekmény elkövetésekor már nem lehetett részeg. Sajnos az ítélet nem maradt meg, így nem tudom, milyen büntetést kapott a brutális gyilkos.
Az 1860-as évek elejét rendkívüli aszályosság jellemezte. 1863 tavaszán az elmaradt őszi és téli esők miatt a vetések és zöldségfélék alig keltek ki, a fagyok a gyümölcsösöket tették tönkre. A keleti marhavész miatt eladhatatlan jószágok takarmányát a gazdák nem tudták megfizetni, épp úgy, mint adóikat sem. A palotaiak hasonló gondokkal küzdöttek. Tetézte a bajukat, hogy 1863. júniusában adóbehajtás céljából katonaság jelent meg a faluban, az osztrák származású Chibik Ferenc dzsidás őrmester vezényletével, akiket a lakosokhoz szállásoltak be. Az amúgy is szükségben szenvedő nép nem tudta a katonákat előírásszerűen ellátni, a katonák pedig a hiányos élelmezés miatt napi 50 krajcárt követeltek, ezt a szorongatott lakosok megadták ugyan, de felháborodottan csapatostul elindultak a községházához panasz tenni. Ott Gosztonyi László jegyző meghallgatta a sérelmeket, majd szokott tüzességével kikelt a katonai executio ellen. A hivatalba éppen belépő őrmesterre támadt, és megfenyegette, hogy feljelenti. Heves szóváltás után váltak el egymástól. A perpatvar délután tovább folytatódott. Gosztonyi a nagylaki búcsúból visszatérve a vendégfogadóba ment kuglizni. Az oda betérő Chibik őrmesterrel újra hajba kaptak. Egymás sértegetése után Chibik kardot rántott és kis híján leszúrta a jegyzőt, aki a tett után a harangokat akarta félreveretni. A katonák a jegyzőt, a jegyző az őrmestert akarta letartóztatni, a lakosok hangos asszisztálása mellett. A feldühödött tömeg kis híján a katonákra rohant. A lázadás a levegőben lógott. A kedélyeket csak nehezen lehetett lecsillapítani. Gosztonyi ellen bűnvádi vizsgálatot indítottak, hivatali hatalommal való visszaélés és lázítás miatt, ami alól később mentesítették, de a fegyelmi eljárást nem úszta meg. Franz Chibiket elbocsátották a katonaságtól.
Molitorisz János palotai csendbiztost 1862 decemberében állították a fenyítő törvényszék elé. Kegyetlenkedéssel és botrányos kihágásokkal vádolták. A vád szerint január 11-én éjjel 11 és 12 óra között Burger Sámuel kocsmájához közeledve egy nőt vett észre, aki a kocsmába nézett be az ablakon. A nő észrevette a csendbiztost és elsietett, de a biztos utolérte és kérdőre vonta, majd hazakísérte házáig. Néhány perc elteltével a házból többen kijöttek és Molitorisz felszólítására nem álltak meg, hanem elszaladtak. A biztos megfogta a menekülőket és a magát Hadobás Györgynének állító személyt megpofozta, akinek segélykérő hívására a kocsmából öten kiszaladtak, köztük férje. Molitorisz hiába mondta, hogy ő a biztos, ez nem használt, mert azt mondták, hogy „annál inkább üsd!" Kiadós verés után, szorult helyzetéből a kocsmáros mentette meg. Hazatérte után perzekutorait felköltötte és felfegyverkezve visszatértek a kocsmához. Ott öt embert, köztük Hadobás Györgyöt találták, aki először ütötte meg. Hadobás kétszer próbált elmenekülni, de elfogták, és a községházára vitték, ahonnan újra kereket akart oldani, de most sem járt sikerrel. Minden kísérlete után alaposan elverték. Heller Györgyöt az árokból szedték elő, és őt is a községházára vitték, ahol a perzekutorok a csendbiztos bíztatására alaposan helybenhagyták Hadobással egyetemben. A csendbiztost, Hadobást és Hellert a büntetőügyben felmentették ugyan, de Molitorisz állását fegyelmi büntetéssel elvesztette.
1864 márciusában szörnyű bűntény foglalkoztatta a palotaiakat. Hangai György március 10-én reggel a nagylaki határban két hóval fedett női hullát talált. A nyomok a palotai Gulácsi János tanyájához vezettek. Gulácsit és cimboráját Géja Istvánt rövidesen letartóztatták. A vallomásokból kiderült, hogy Gulácsi a szomszéd Fábián Pál szállásáról áthívta annak lányát, Annát és barátnőjét Virág Juliannát tanyájára, ahol együtt megvacsoráztak, majd Géja és Gulácsi kimentek az istállóba aludni. Kis idő elteltével Virág Juliannát kihívták az istállóba, és pénzlopással vádolták meg. Kezeit összekötözték, és meggyfa bottal alaposan megverték. Julianna a verés után, amíg bántalmazói bementek a szobába, átszökött Kasza Pál közelben álló tanyájára. Közben a szobában alvó Fábián Annát felköltötték, és egy kis tükröt kerestek rajta. A szerencsétlen lányt meztelenre vetkőztették, főleg azért, hogy a ráirányzott ütések érzékenyebben érintsék. A verés után visszamentek a Fábián tanyára, ott kutattak az ellopottnak vélt pénz és tükör után, de nem találtak semmit. Visszatérve újra kezdték Anna kínzását, verését, oly brutálisan, hogy az orvosi lelet megállapított, „miszerint a megölt nő testén irgalmatlan sokáig tartó hosszú fával ütlegelésből származott megszámlálhatatlan sérelmek találtattak, és még akkor is midőn már meghalt/egy tompa élű érc eszközzel fejbe verték." A holttestet kocsira rakták, majd Virág Julianna keresésére indultak. Kasza Pál tanyájáról kiszólították a lányt, majd a nagylaki határban újra verni kezdték, a nyakára tapostak, és csizmával szétrugdosták a fejét, amit még egy lőccsel is összezúztak. Géját első és másodfokon halálra, Gulácsit pedig tíz év börtönre ítélték. Végül a Nagyváradi Főtörvényszék mindkét gyilkost húsz év súlyos börtönre kárhoztatta.
Végezetül engedjék meg, hogy egy kevéssé borzalmas esettel fejezzem be tallózásomat a XIX. század bűnügyei között. Sulyok Andrásné Ludányi Borbála, törvényes férjének elhagyása után 1869-ben, Gazsó József palotai lakossal élt tiltott szerelmi viszonyban. Egy valami hiányzott csak a teljes boldogsághoz, mégpedig egy gyerek. Gazsó ígéretet tett arra, hogy ha megszületik a jövevény, 200 forint jutalmat ad szerelmének. A pénz jól jött volna, de a gyerek csak nem akart megfoganni. Borbála nagy ötletet gondolt ki a pénz megszerzésére. Terve kivitelezésébe bevonta Kónya Mártonné községi bábát, aki rövid rábeszélés után kötélnek állt. A színdarabot a következők szerint játszották el. Gazsónak bejelentették, hogy Boris terhes, és hónapokig ebben a hitben tartották. A „szülés megindulásakor" a bába egy frissen szült asszony magzatburkát elvitte Gazsóékhoz, ott Sulyokné Borbálát és a lepedőt jól összevérezte, majd a később hazaérkezett „apának" előadták, hogy az asszony egy halott fiúgyermeket szült, akit a bába már el is temetett. Mindezt Kónyáné negyed napra a parókián bejelentette, amiről újabb négy nap elteltével anyakönyvi kivonatot kért. A tett kiderülésének körülményeiről nincs információm. Az biztos, hogy a két furfangos asszonyt anyakönyvhamisítás és csalás bűntettével állították bíróság elé. A bába kilenc hónap súlyos börtön elszenvedése mellett örök időkre elvesztette hivatalát, Sulyokné pedig négy hónap börtönt kapott.
Miholcsa József domborműve
A XVIII. század második feléből származó levéltári forrásokból kiderül, hogy Makó városa számára egyre értékesebbek lettek azok a Maroshoz közel eső, eddig csak rideg pásztorkodásra használt puszták, amelyek a vízjárta rétből kiemelkedő hátakon terültek el. A megnövekedett érdeklődés oka abban rejlett, hogy a század elejére jellemző földbőség megszűnt. A zselléresedés folyamatának fölgyorsulásával megnőtt az igény arra, hogy újabb területeket vonjanak mezőgazdasági művelés alá. A város folyó felé eső határrészei korábban nem voltak fontosak, mert az áradások a laposabb részeket rendszeresen elöntötték. A hátakon nem volt érdemes szemtermeléssel foglakozni, mert ahhoz kevés volt az egy tagban művelhető szántóföld. A kisebb területen is gazdaságosan termelhető dohány árának folyamatos emelkedése azonban új lehetőségeket kínált a parlagföldek hasznosítására, s ezzel egyre többen szándékoztak élni. A város tanácsa szívesen adta bérbe, úgymond árendálta, a rét nedves, zsombékos laposaiból kiemelkedő hátakat, hogy a kertészek azokon termeljék a füstölnivalót. A kedvező vízjárású években a bérlők szép haszonra tettek szert, de az is gyakran előfordult, hogy az ár elvitte termésüket. Az Amerikából honosított élvezeti cikk iránt tovább nőtt a kereslet, amikor a XVIII. század vége felé Európa nyugati csücske fegyverzajtól volt hangos, s ilyenkor, mint tudjuk, nem csak a múzsák hallgatnak, az állandó háborúk a kereskedelemnek sem kedveznek. Érdemes volt dohányt termeszteni ekkoriban, s ezt Makó környékén egyre többen ismerték föl. Ez vezetett oda, hogy a dohányföldeken lassan kialakultak a kertészközségek, amelyek elődei lettek több mai településnek.
Vizsgáljuk meg, milyen szerepet játszottak a kertésztelepek megerősödésében a dohánytermesztésre kötött bérszerződések; hogyan járultak hozzá ahhoz, hogy ezek a kezdetben ideiglenes telepek a XIX. században jogilag is elismert községek legyenek. A kertésztelepek létrejöttének elengedhetetlen feltétele volt a bérszerződés, másként kontraktus. Szükség volt egy olyan iratra, amely a szerződő felek kezevonásával megerősítve rögzítette a bérbeadó és a bérlők közös akaratát. Ezek a kontraktusok óriási jelentőséggel bírtak mindkét fél számára. Tulajdonképpen a kertésztelepekből kinőtt, később jogi értelemben is községgé vált falvak alapító okiratait láthatjuk bennük. Ezek az időről-időre megújított szerződések biztosították a letelepedés, a megélhetés lehetőségét a kertészeknek, vagyis a Makóról földhiány miatt kiköltöző zselléreknek. A kontraktus egy alku, amely az erősebb fél, a bérbeadó érdekeit igyekezett körülbástyázni, és a bérlőknek csak annyit engedett meg, hogy szerény megélhetésük biztosítva legyen.
A következő bérszerződések a püspöki uradalom iratanyagában találhatók. A legkorábbi lelei kontraktus 1781-ből származik. „Copia" formájában maradt fönn, amelyet nemes Jugovics Mihály másolt le 1800-ban, és ennek hiteléül aláírta. Ez az irat tartalmazza az első lelei telepesek — a falu alapítóinak — névsorát. Ez az egyetlen olyan fönnmaradt szerződés, amelyben az ősleleiek a várostól bérlik a földet, ugyanis a következő kontraktusok már a püspökkel köttettek. Ez egy nyilatkozat, amelyben Makó város elöljárói tudtára adják mindenkinek, hogy „Mi Communitasunkat illető Nagy Lelei Kertész Földünket Dohányföldnek...arendába adtuk...". A fölsorolt kertészeknek mindössze azt a föltételt szabták, hogy a bérösz-szeget két részletben: Szent György napján és Szent Mihálykor a város pénztárába fizessék be. A terület határait és nagyságát nem határozták meg. A bérleti díj befizetésére egy mindenkiért-mindenki egyért kötelezték magukat a kertészek. Ez a föltétel, amely a későbbi szerződésekben mindig fölbukkan, az úgynevezett in solidum, az egyetemleges felelősség föltétele, ami biztonságot nyújt a bérbeadónak, hiszen arra kényszeríti a kertészeket, hogy mindenképpen szedjék össze a bérleti díjat, mert csak így remélhetik az árenda jövőbeni megújítását. A kertészek egyéni sikerei vagy sikertelenségei nem érdekelték a föld bérbeadóját, mert neki az egész telep fizetett. Ennek a föltételnek közösséggé érlelő ereje volt: ösztönözte a kertészek községbe tömörülését. Nem véletlen, hogy a bérbeadó segítette az úgynevezett kertészbíró megválasztását, akinek elsősorban az volt a föladata, hogy az árendális díjat begyűjtse társaitól. 1793-ban Makó elöljárói fölszólítják a lelei kertészbírót: tiltaná meg a dohánykertészeknek, hogy a város kanászaitól titokban malacokat vásároljanak. Ebben az a legérdekesebb, hogy a makai zsellérek alkalmi társulása immár a fejlődésnek azon a fokán áll, ahol lelei kertészbíróról hallunk, holott nyilvánvaló, az úgynevezett leleiek ekkortájt hivatalosan makai lakosok.
A következő vizsgált kontraktus majdnem fél évszázaddal később keletkezett. Ez idő alatt fontos változás történt. A lelei puszta és vele együtt a kertészség is a mindenkori csanádi püspök aliódiumához került, és ennek értelmében nem a várossal, hanem a püspökkel kötöttek szerződést a leleiek. Az 1828-as kontraktus, jelentős fejlődést mutat az 1781-eshez képest. A Kőszeghy püspök halála miatt „most üres Csanádi Püspökség" tisztjeivel alkudtak meg. A föltételeket pontokba szedték. A kontraktusban a bérlő leleiek „beszélnek" többes szám első személyben. Ők jelentették be: mely „conditiokkal" szerződnek. Az első pontban megállapítják, hogy az eddigi 532 holdhoz még 268 holdat kapnak a püspöktől, s így összesen 800 hold földet bérelnek három évre holdanként 1 forint 30 krajcárért. A második pontban köszönettel kijelentik, hogy az „árendális summát" becsülettel kifizetik évenként három részletben. A harmadik pontban azt állítják, hogy a bérösszeg rájuk nézve igen kedvező és „jutalmas", ezért semmilyen természeti csapás esetén sem kérnek „relaxátát" vagyis engedményt. Ez a föltétel gyakran föllelhető a megállapodásokban, hiszen falu fekvése miatt sűrű vendég az árvíz, amely alaposan csökkentheti a termést. E kikötéssel próbálta magát biztosítani a bérbeadó uradalom arra az esetre, ha a kertészek termésük pusztulása miatt nem akarnának fizetni. Ennek ellenére sok olyan kérelem található a püspökség iratanyagában, amelyben a leleiek relaxátát kérnek. A negyedik pontban kijelentik a leleiek, hogy tudomásul veszik, ha nem fizetnek, akkor „kivetik" őket az árendából. Ebben a pontban új elem, hogy szerződésszegés esetén minden vagyonuk az uradalomé lesz. A fizetésre „in solidum" kötelezik magukat, és bármilyen vita esetén elfogadják a Makói Úriszék döntését, sőt lemondanak minden jogorvoslatról. (A föllebbezésről való lemondás jogi aspektusait Dr. Fekete Balázs egyetemi tanársegéd kiváló dolgozatában már elemezte a Marosvidék korábbi számában.)
Az előbbi két kontraktust összevetve föltűnik, hogy az uradalom fiskálisa által készített 1828-as irat sokkal jobban biztosítja a bérbeadót arra az esetre, ha az árendátorok nem fizetnének. A kertészeket egyre kiszolgáltatottabb helyzetbe sodorta a kontraktus. Az a tény, hogy lemondtak a jogorvoslatról, tovább fokozta védtelenségüket. Vagyonuk lekötése is ezt a célt szolgálta.
1830-ban írták alá a szerződő felek azt a megállapodást, amely újabb három évre biztosította Lele fönnmaradását. A bérbevett földeket a használat módja szerint részletezték, és más-más árendát szabtak rá. 800 hold kaszáló, 223 hold szántóföld és 50 hold legelő képezte a szerződés tárgyát. A kaszálóért 2 forint 30 krajcár/év, a szántóföldért 5 forint/év, a legelőért 1 forint 30 krajcár/év bérösszeg járt. A szerződés a kertészekre nézve azonnal életbe lépett, míg a másik fél részéről csak akkor, ha a püspök is aláírja. A kontraktus többi föltétele megegyezik az előzővel.
A következő szerződés 1849-ből származik. Az eltelt 20 év nyomait magán viseli az irat. Sokkal részletesebb, mint a korábbiak. A szaporodó föltételek arra engednek következtetni, hogy a kertésztelep egyre inkább gyarapodott, kezdett igazi községgé válni, bár jogilag csak 1872-ben lett azzá. A kertészek igyekeztek megkerülni a korábbi szerződés föltételeit, és arra törekedtek, hogy nagyobb létbiztonságot teremtsenek maguknak. Az uradalom gazdasági érdekei azt diktálták, hogy a korábbi jogi állapotot minél tovább fönntartsa. Az 1849-es kontraktus ezt a szándékot tükrözi. A szerződésnek új elemei is voltak. Az irat második pontja rögzítette, hogy a bérlők kötelesek „jó karban tartani" a földet. Védeni kellett a bérelt területet a szomszédoktól, és a „becsapásokat" rögtön jelenteni kellett. A bérlők kötelesek voltak a határok közt maradni. Valószínűleg egyre többször fordult elő, hogy a bérlők elszántottak egymás földjéből, illetve a jószág áttévedt mások bérleményére. Ez komoly viták, esetleg pörök tárgyává válhatott, melyeket e föltétel kiszabásával igyekezett az uradalom megakadályozni. A kontraktus harmadik pontjában új elemként bukkant föl a földesúri jogokra vonatkozó tiltás. Itt arról van szó, hogy a bérelt földeken, tehát a falu területén is, tilos az italmérés, a húseladás, az erdőkben a vadászat. A negyedik föltétel nem engedte, hogy a bérlők „subarendálják", vagyis másoknak tovább adják bérbe a földet. Ez olyan bonyolult jogi láncolatot hozna létre, amely nem kívánatos a püspöki uradalom számára. Azt sem akarta a bérbeadó, hogy idegenek költözzenek a faluba, ezért megtiltotta az engedély nélküli építkezést. (Ennek ellenére sok az engedély nélkül emelt ház a faluban.) A bérföldek és az uradalmi szántók közt két láncnyi kaszálót kellett hagyni. A Maros árvizei elleni közös védekezést is föltételként szabta az uradalom. Ez szintén új vonás a szerződésben.
1859-ből származik az a szigorú kontraktus, amelyet Csajághy Sándor püspökkel kötnek a leleiek. A korábbi szerződésekhez képest szembetűnő változás a robotmunka megjelenése. Ellentmondásos helyzetet teremtett a jobbágyfölszabadítás, amely a nagybirtokokat és az esetlegesen ezekhez kötődő magánjogi szerződéseket érintetlenül hagyta. Míg a volt jobbágyság számára megszűnik a robot, addig a törvények által nem tisztázott helyzetű kertészség, Lele számára most jelenik meg. A Csanádi püspök uradalmában munkaerőhiány lépett föl. A lelei kertészek szerződésébe ezért került be az uradalom számára végzett robot és a kötelező, megszabott árú napszámos munka. A kieső jobbágymunkát igyekezett ezzel pótolni a nagybirtok. A szerződés bevezető részében nyomatékosan hangsúlyozták a kertészek, hogy elismerik és tudják, hogy a föld az uradalomé. Elismerték, hogy egyedül a püspökön múlik, hogy bérbeadja-e vagy sem. Kijelentették, hogy őket bármikor elűzhetik kárpótlás nélkül. 967 hold földet bérelnek három évre holdanként 4 forint 50 krajcárért. A szerződés új föltételei a tíz évvel korábbihoz képest a következők: Minden egyes lakos fölszánt 3 hold uradalmi földet. Mindenkinek 6 napot kell a püspök földjén gyalognapszámban dolgozni, télen harmadába fát vágni és beszállítani az uradalomnak. Kellő számú lóval biztosítani kell a nagybirtok fuvarozási szükségleteit. A szerződés többi része megegyezik a korábbiakkal.
1862-ben már Bonnaz Sándor püspökkel kötöttek szerződést a leleiek, amely sok vonatkozásban megegyezett a korábbival. Új föltétel, hogy árvíz esetén a kertészek csak a felét fizetik az eredeti bérösszegnek. 204 napot kellett gyalogos robotban ledolgozniuk. A leleiek kötelesek voltak az uradalmi gazdatisztek fizetéséhez hozzájárulni. A dűlőutak karbantartása is az ő föladatuk lett. A téli vadászatokhoz a falunak hajtókat kellett biztosítani.
Az 1867-es bérszerződés mindössze egyetlen új elemet tartalmazott. Kikötötte a püspök, hogy Tóth Márton kertészt űzzék el a leleiek maguk közül. E furcsa föltételnek az volt az oka, hogy az említett Tóth Márton pörre ment Bonnaz püspökkel erőszakkal lebontott malma ügyében. Ez a kontraktus megtiltotta Tézsla Ferencnek, hogy portáján az uradalmi magtár felöli oldalon tűzveszélyes anyagot tároljon. Az 1866-os hatalmas tűzvész késztette az uradalmat erre az elővigyázatosságra. A kontraktusban foglaltak teljesültek, mert Tóth Márton a következő évben már nem élt a faluban.
A XIX. század utolsó harmadából nem került elő újabb bérszerződés, pedig az új század elejéig, az örökváltságig, a község és az uradalom között fönnmaradt a bérleti viszony. Az 1900-as évek elején földtulajdonossá váltak az eddigi bérlők, megváltották területeiket Dessewffy püspöktől. Ezzel megszűnt a bérleti viszony a püspök és a leleiek között.
Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy a bérleti szerződések, a kontraktusok, jelentős szerepet játszottak a falu életében. Bár eredeti rendeltetésük az uradalom gazdasági érdekeinek védelme volt, közösséggé érlelő föltételeikkel hozzájárultak ahhoz, hogy Lele fönnmaradt, közrendjét megőrizte, és kertésztelepből nagyközséggé válhatott.
A kastély jelenlegi állapotáról
A három utcával határolt saroktelek, amelyen a kastély áll, eredeti nagyságában megmaradt, területe több mint 1,8 ha. A kastély a telek DNy-i részén szabadon áll a déli oldal, ill. a Rotunda felől 15 m szélességű előkerttel. Többé-kevésbé eredeti állapotában maradt fenn a Móricz utca felőli U-alakú, egytraktusú cselédház.
A kutatások eredményei szerint a korábbi, klasszicista kúriák mintájára megépített kastélyt, a századforduló körül Rónay Jenő építtette át, ma is fennálló formájában, feltehetőleg Miksa főherceg Trieszt melletti miramarei kastélyának mintájára. Ennélfogva stílusa: romantikus jegyeket hordozó, eklektikus építészeti irányzatba sorolható. Belső elosztása többször változott, de a középfolyosós elrendezése mindvégig, még kétszintes állapotában is megmaradt. Földszintjén manapság egy zsákvarró üzem működik, a hozzá tartozó igen zajos és az épületet szétrázni akaró dinamikus rezgéseket adó technológiai gépsorral. Az emeleti szint üres és kihasználatlan. Az épületbe bejutni jelenleg csak a rakodó rámpákon keresztül lehet. A lábazata kifagyott, a homlokzati tagozatok egy része elmállott és tönkrement, ablakai elöregedettek. A 2000-ben helyreállított tetőzet főleg az északi oldalon károsodott, ahol jelentős ácsszerkezeti beavatkozásra is szükség volt. A tetőfelújítást nagy gondossággal, Lisztóczky István, röszkei ácsmester készítette el. A telken található összes többi mezőgazdasági és állattartási építmény, műtárgy az 1957-60-as évekből való. Megépítésükkel a korabeli épületek és a park sorsa hosszú időre megpecsételődött. Az ebből az időből származó katonafal kerítés a kastélyt méltatlanul vágja el a külvilágtól.
A parkról
A korabeli leírások között a család életére és az épületre, ill. a használatára vonatkozó csekély dokumentumokon kívül alig találunk adatokat a korabeli park szerkezetéről és növényállományáról. Annyi bizonyos, hogy díszfákkal és cserjékkel telepített volt a terület, s miután teniszversenyt is rendeztek az összejövetelek alkalmából, így sportterülettel is rendelkezhetett. Melegházában kertészek dolgoztak, így a kornak megfelelően valószínűleg virágok és citrusfélék díszlettek itt. A kerti utak burkoltak voltak, hogy száraz lábbal végigjárható legyen a park.
A parkról az 1930-as években készült és fennmaradt fotó parteres virágágyak meglétét mutatja. A fák közül a gesztenye, hárs és mocsári tölgy, ezen kívül fenyők és lomblevelű örökzöldek, a cserjék közül főleg az orgona jelenléte volt a meghatározó. A közel 1,8 hektáros parkot a háború után kiirtották. A mai napig nem található telepített növény a területen.
A kastély hasznosításáról
A kastély hasznosítására korábban már két javaslat is született. 1986-ban a Mányi István építész (KÖZTI) által készített tanulmány, az egész műemléki együttest átfogó program részeként, a kastélyban intézményközpontot alakított ki úgy, hogy az épületet földszintes, eredeti állapotában javasolja helyreállítani. 2000-ben Dégi Tamás, építész-egyetemi hallgató készített tervjavaslatot a jelenlegi kétszintes kastélyban konferenciatermek és szálláshelyek létesítésére. 2002-ben készített tanulmánytervünk elsősorban a beépített födém megtartása mellett tesz javaslatot a kastély hasznosítására, és a lehetőségekhez mérten, legalább az épület homlokzatának korhű helyreállítására.
A jövőbeli hasznosítás egyik legfontosabb vezérelve az kell legyen, hogy a helyreállítás költségei pályázati forrásokból előteremthetők legyenek, másrészről, hogy a fenntartáshoz is folyamatosan állami segítséget lehessen igénybe venni. További fontos szempont, hogy az épületnek olyan funkciója legyen, amely a hozzá tartozó területet parkosítva is ki tudja kihasználni, illetve fenn tudja tartani. Ez irányította az önkormányzat figyelmét egy regionális szintű és igényes, úgynevezett emelt szintű idősek otthona megvalósításának irányába, amely továbbra is a térség egyik megoldatlan problémája. Az otthon, a beköltözők által részben finanszírozott, de állami kvótával, normatív alapon is támogatott intézmény lehetne. Rangját csak emelné a műemléki környezetben való központi fekvése és majdani parkja. Igényes megvalósulásával, országos viszonylatban is érdeklődést váltana ki az időskorúak körében, a nyugdíjas házaspároknál, ill. családoknál.
A jelenlegi normatívák alapján a kastély mindkét szintjének igénybevételével és belső átrendezésével, a mintegy 1800 m2-es hasznos alapterületen, 60 férőhelyes, jórészt kétágyas, önálló fürdőszobákkal felszerelt, emeltszintű gondozotti szobák alakíthatók ki a teljes körű ellátáshoz, a rekreációhoz és a foglalkoztatáshoz szükséges kiegészítő helyiségekkel.
A kastély a külvilág számára is nyitott lenne. A Rónay család és a kastély történetének bemutatására az emeleti társalgó szolgálna, korhű bútorzattal, emlékszobaként berendezve. Az idelátogatók érdekében a toronyba kívülről is fel lehetne jutni, a település és a zombori táj páratlan látványának megtekintésére. Mindezzel együtt a torony alatti szoborfülkébe a Szűz Mária-szobor is visszakerülhetne.
A volt cselédházba kerülnének a kiszolgáló és technikai helyiségek, a központi kazánház, a konyha, étkező, mosoda, műhelyek, tárolók, stb. A cselédház folytatásában, későbbi ütemben, önálló életvitelre is alkalmas új apartman házakkal a férőhely 20 fővel tovább növelhető, ami elsősorban nyugdíjas házaspárok számára jelentene további választékot. A korabeli hangulatot idéző pihenő parkon, tennis-pályán túlmenően, gazdasági épület, üvegházak, haszonkert és gyümölcsös létesítésével a bentlakó időseknek aktív elfoglaltság, a helyi lakosoknak további munkahely lehetőség adódna.
Az épület együttes megépülésével, a megfelelő szakosított ellátás biztosításához cca 35-40 fő részére teremtődne új munkahely.
A kastély előkertjét nem kerítenénk el, csupán élő-sövénnyel volna a közterülettől elválasztva. Így a tornyos kastély inkább része lehetne a főtérnek, úgy mint a templom és a mögötte levő — szabadon körüljárható — rotunda.
Összegzésül
Örvendetes tény, hogy a kastély, ugyan évekig tartó pereskedés után, de végül a kiszombori önkormányzat tulajdonába került. Ez nagyobb biztosíték valójában arra, hogy a kastély korabeli állapotához méltóan legyen hasznosítva, a még helyreállítható részei, elsősorban a torony, majd a homlokzatai mielőbb megújuljanak.
A belső térben olyan jelentős mértékű beavatkozás történt az 1950-es években, hogy az eredeti térosztás és födém helyreállítására gyakorlatilag nincs lehetőség, de reálisan ezt a képviselő-testület hasznosítási szándéka (idősek otthona, vagy konferencia központ, esetleg megyei levéltár) sem indokolja. Meg kell elégedni azzal, hogy a legszükségesebb állagmegóvási munkák mielőbb elkészüljenek, és a közeljövőben történő funkcióváltás és méltóbb hasznosítás során a kastély és a park az eredeti állapotot tükrözve legyen helyreállítva, és publikus részei a közönségnek, illetve a turistáknak nyitva álljanak.
Meg kell említeni, hogy 2000-ben a tetőszerkezet rendbetételével a kastély helyreállítása már elkezdődött, és az első és egyik legfontosabb állomásához elérkezett. Ebben nagy szerepe volt az akkori polgármester, Nagy Tibor kezdeményezésének, aki munkatársai segítségével, pályázatok útján teremtette meg ennek lehetőségét.
A közel 25 millió forint étékű helyreállítás jelentős, közel kétharmadát kitevő összegét a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, a műemlékileg védett épületek helyreállítására létrehozott keretéből biztosította. A fennmaradt részt a Csongrád megyei önkormányzat, illetve a kiszombori önkormányzat tette hozzá, saját forrásából. Ennek folytatásaként, a helyreállításhoz szükséges kutatások és tanulmányterv, NEKÖM, KÖH, és a kiszombori önkormányzati támogatásával mára már elkészültek. Mindezekre alapozva Szegvári Ernőné polgármester asszony és munkatársai további hazai, illetve uniós pályázati forrásokat igyekeznek megszerezni a továbblépés érdekében.
A kiszombori Rónay-kastély építőinek szellemiségét hordozza. Mérete, elrendezése és formája korának gazdagságát és az akkori Európához való tartozását hirdette, amely akkor is, és most is kisugárzik. Ez a kisugárzás mentette meg a pusztulástól. Korunk feladata, hogy méltóképpen legyen helyreállítva és hasznosítva.
Végül elgondolkodtató, hogy az 1700-as évek végén idekerült német ajkú család közel ötven év alatt hogyan vált magyarrá, ami nemcsak a névváltoztatásukban nyilvánult meg. A reformkori mozgalmakból jócskán kivették részüket, ezzel bizonyítván hazafiságukat (lásd pld. Gilicze J. írását Rónay Mihályról). Ugyanakkor jelentős közéleti szerepet vállaltak, előkelő tisztségeket töltöttek be a közigazgatásban. (Móricz és Jenő Torontál megye főispánjai, Mihály, Csongrád megye alispánja, Lajos főispánja, Ernő Kolozsvár polgármestere volt, stb.) Birtokukon jelentős és korszerű gazdaságot hoztak létre, nyilvánvalóan nem csak a maguk hasznára.
Kiss Mária Hortenzia 1940-ben kiadott monográfiájában többek között a következőket írja róluk az 1863-évi szárazságot követő éhinség enyhítésével kapcsolatban: „Nem kevésbé fáradozott az uraság sem, hogy a nyomorgók ínségén könnyítsen. Szinte megmérhetetlen az a sok jótétemény, amit ez ínségben gyakorolt a Rónay család a község szegényeivel. A falu akkori plébánosa, Nagy Károly meghatódott lélekkel jegyezte be a Históriába: »Nem tudok szótlanul elmenni a Rónay család nagylelkűsége mellet, amit az ínséges időben mutatott, hogy előteremtse a szükséges segítséget.«" Rónay János 1863. december 17-től 1864. május 15-ig minden szombaton a legbőkezűbben osztott 360 ellátatlan közt kenyeret, mintegy 8280-at. „Nem kevésbé méltányos — írja a falu lelkipásztora — megemlékezni tekintetes Rónay Mihály úrról, aki minden alkalmat megragadott a szegények segítésére. A falu őrangyala, Rónay Jánosné sz. Karácson Emília úrnő, pedig finom lelkének minden tehetségét latba vetette a szegényekért. Ő, aki később az óvodát alapította, már most is megmutatta a kicsinyek iránti nagy anyai szeretetét: egyéb jótéteménye közt 80 iskolás gyermek ellátásáról gondoskodott 3 hónapon át."
A mintegy 160 évig itt élő és gyökeret vert Rónay-család Zombor történetét jelentősen befolyásolta. Hatásuk nem múlt el nyomtalanul, örökségük valójában is tetemes, amelyet emlékezvén rájuk, érdemes megőrizni és fenntartani.
A kiszombori kastély ma
Kelemen László, az első magyar színigazgató ükunokája, Nagy Gyuri bácsi Csanádpalotán született 1910-ben.
Néhai Kelemen Lászlónak és Liptsey Máriának öt gyermeke volt: Erzsébet (1803), László (1805), Mária (1807), Veronika (1808) és István (1810). Kelemen Máriát Károlyi János vette nőül, a házasságukból született Károlyi Ferencnek Orosz Márta lett a felesége, leányuk, Károlyi Julianna pedig Nagy Mihályhoz ment nőül. Hét gyermekük született, közülük egy fiú: György. Neki nem lettek utódai.
Tizenkét éves korában cipésztanulónak szegődött el, s amikor felszabadult, először cipészsegéd, majd cipészmester lett. Mivel apja parasztember volt, így gazdálkodással és földműveléssel is foglalkozott, de a cipészszakma haláláig elkísérte.
Ötven évig a faluban színdarabokat elképzelni sem lehetett nélküle. Megszámlálhatatlan előadásban vett részt, és az egész életét végigkísérte az amatőr színjátszás. Már kisgyerek korában felfigyelt rá tanítónője, Kurkó Ignácné, így hamar belenőtt a színészkedésbe. Állandó tagja lett a társulatnak, és utána is csak azért hagyta abba a szereplést, mert a látása erősen megromlott. A színdarabokban játszott vőfélyt, koldust, bárót, nemest, királyt, bérest, földbirtokost, cigányt, papot, tábornokot, útonállót, zsíros gazdát, baktert, s még ki tudja, hány karaktert. Mindezt hitelesen, mert őstehetség volt. Hívták a fővárosba, szerződést kínáltak neki, de beteg édesapját és beteg nővérét nem hagyta magukra, életük végéig ápolta, gondozta őket szeretetben, békességben.
Volt olyan évad, hogy a tél folyamán három-négy színdarabot is tanultak, és majd minden este próbákkal telt el, de a közönség szeretete az előadáskor kárpótolta mindazt a rengeteg munkát. Igazi közösségi ember volt. Élete végéig az önkéntes tűzoltó egyesületnek és az egyházközségnek is tagja volt. Vallásosságát soha nem titkolta, hosszú évtizedeken keresztül énekelte énekkari tagként Pilátus szerepét a Passióban. Erős jellemű, tisztességes ember volt, aki mindvégig vállalta önmagát, és tisztában volt jó és rossz tulajdonságaival. Nála az adott szó kötelezett. Ha hibázott, vállalta annak következményét.
A következő adomát élete utolsó szereplésekor, egy televíziós felvétel alkalmával mesélte el. Az 1930-as években volt műsoron Az Úr keze című darab, amelyben mezítlábas béreslegényt alakított. [Fényképe a borítón.] Az előadás napja egybeesett a bérmálással, amit dr. Glattfelder Gyula, csanádi püspök celebrált. A színházi estre meghívást kapott a falu elöljáróin kívül a püspök úr is, aki jelenlétével megtisztelte a társulatot. Csikorgó hideg tél volt, zsúfolásig megtelt a színházterem. A nézők kabátban ültek, bár fűtöttek. Azt tudni kell, hogy Gyuri bácsi mindig is szerette a bort, ezt soha nem tagadta, s mivel a szerepe szerint mezítláb, egy szál gatyában kellett játszania, így igen-igen fázott, s borral öntötte magába a melegséget. Észrevette a rendező, hogy a színfalak mögött megy a bemelegítés. „Megmondtam, hogy az előadás előtt csak egy pohárral lehet meginni!" — förmedt rá és kiütötte Gyuri bácsi kezéből a poharat. Erre ő azt felelte: — „Nem adtam én rá kezet, hogy mennyivel iszom. Megiszok én még többet is, mert nagyon fázom, s láthatja, hogy mezítláb, egy szál gatyában vagyok, és a színpad meg eléggé hideg!"
Következett a jelenet. Belép Gyuri bácsi a színpadra, s a szerepben kérdi tőle a gazda: -„ Elvégeztél a jószágok között?" S erre a felelet: -„El én, rendesen." — „ Be is almoztál nekik?" — „Be én, úgy, ahogy kell."...
A szövegkönyvben az volt írva: „Még a pap is elalhat rajta." Ám ahogy a közönség felé nézett, meglátta az első sorban ülő püspököt, a bor már dolgozott benne, erre azt felelte: „Be én, úgy, ahogy kell. Még a tekintetes püspök úr is elalhat rajta!' A helyi esperes erre felugrott a székéről, de a püspök megfogta a kezét, s megkérte, üljön le és nézze tovább az előadást. Az első felvonás után a szünetben a püspök megkérdezte, hogy tényleg az volt-e a szövegkönyvben, amit mondott. Gyuri bácsi így felelt: —„ Bevallom őszintén, püspök úr, nem. De amint megláttam az első sorban, ez jött a nyelvemre." —„Nagyon helyes, fiam, és örülök, hogy ilyen őszinte voltál. Úgy látom, szereted a bort. Itt van még tíz pengő, előadás után vegyél még magadnak" — felelt a püspök.
Ez év február 14-én volt pontosan tíz esztendeje, hogy Gyuri bácsi örökre elköltözött, ám reméljük, hogy onnan föntről jóleső érzéssel és szeretettel néz minket, akik ugyanolyan lelkesedéssel és odaadással ápoljuk már harmadik éve az amatőr színjátszást Csanádpalotán, mint ahogy ő tette hosszú élete során.
Nagy György (1910-1994)
|
|