|
|
Ha idősebb személyekkel beszélgetek itt Apátfalván, úgy télidőben, a beszéd fonalát néha-néha a disznóvágás felé terelem. Hogyan is volt régen? Az első válasz általában az: Milyen jó volt akkor. Az volt az igazi. Végül sok minden kiderül, hogy mostanság nem is a levágott disznóval van a baj, hanem az öregséggel hogy odavan a fiatalság és a benne rejlő erő. Van, aki a következő szólást mondja: Van itt erő, csak ritkán jön elő, s végül halkan bevallja, hogy bizony elő sem jön az már.
Ha már a disznóvágásnál tartunk, lássuk csak, mi is volt az asszonyok feladata, hogyan vették ki részüket e nem könnyű házimunkából.
Ezeket a szokásokat úgy írom le, ahogyan a nagyszüleim, szüleim, és a szűkebb rokonság családjában történt. Ebben nem lehet általánosítani, mert: Ahány ház, annyi szokás. A disznóvágás előtti napon megkezdődött a ritkán használt edények, asztalok, húsvágódeszka vagy tőke, kések, balta, bárd, hússózó és bélmosó-teknők, cseréptál, a zsírsütéshez vasüst, konyharuhák előkészítése, elmosogatása. Só, bors, paprika, köménymag darálása vagy mozsárban való törése; fokhagyma, vöröshagyma pucolása. A zsírosbödön gondos kiforralása ecettel, szódabikarbónával. Régen tiszta fahamuval forrázták, melynek lúgos hatása feloldotta az előző évi zsír minden kicsi maradékát. Erre nagy gondot fordítottak, mert féltették a zsírt, nehogy megavasodjon. Igaz, volt olyan szegény család, ahol nem érkezett megavasodni, mert akkorra elfogyott.
Kásafőzés
Ha a gazdasszonynak kevés női segítsége volt, akkor a hurkába való kását már előző nap délután kifakadoztatta (kifőzte). Régen ez lehetett köleskása, ritkábban rizskása, de a II. világháború után pár évig hántolt árpakása, cirokkása, búzakása, fehér vagy sárga kukoricakása. Az 1950-es évektől rizskása, hiszen ez a legjobb. A kásakifőzéshez nagy odafigyelés, gyakorlat kellett, mert az elfőtt kásából készült hurka csirizes és mászkos, ami az asszonyok szégyene volt. Ilyenkor mondták a kásafőző asszonyra, biztosan egy kicsit felöntött a garatra, de ez csak olyan egyedi eset lehetett.
A disznóvágás hajnalán a család apraja-nagyja talpon volt. Míg a férfiak a disznót pörzsölték, az asszonyok elosztották maguk között a munkát. Volt, aki a vizet melegítette a katlanon a disznó mosásához, bélmosáshoz, húsabáláshoz. A másik a reggelit készítette, ami a felfogott disznóvér volt megabálva vöröshagymával, borssal, sóval elkészítve, forralt tej és füstölt szalonna, ha akkor még volt.
Bélmosás
Az asszonyok igazi munkája akkor kezdődött, amikor a férfiak átadták nékik a disznóbelet szétszedésre, kitisztításra. Megkezdődött a belek szétválogatása, nagy gondossággal, nehogy kiszakadjanak. A vékonykolbásznak való belet kiöblítés után besózták, majd állni hagyták, utána sima deszkán nagy kés fokával vékony hártyára megkaparták, kimosták, majd fehéredni hideg vízbe rakták. A vastag hurkabéllel sokkal több munka volt. Tartalmától kiöblögették, kifordították, utána sózták, mosták oltott mésszel, kukoricacsuhéval, búzával, vöröshagymával, utoljára ecettel. Mostanság szódabikarbónával, ecettel és karikára vágott citrommal mossák. A régi idősek azt mondták, akkor tiszta a hurkabél, ha száz léből van megmosva. A hurkabél tisztaságát oly módon is ellenőrizték, hogy a bél egy darabját fehérre meszelt falhoz dobták, ha a bél onnan visszaesett, akkor még tovább kellett mosni, de ez nem volt irányadó. Mikor már tiszta volt a bél, hívták a gyerekeket, hogy szagoljátok meg a belet, milyen szaga van. A gyerek nagy gonddal szagolja, mire a bélmosó asszony váratlanul az orrához nyomta. Utána a gyerek nem szagolt bele, hiába hívták. A vastagbél mosása a disznógyomorral együtt egy asszonynak körülbelül három órahosszat tartott. Az asszonyok iparkodtak a bélmosással, hogy kész legyen, mire a férfiak kérik azt töltésre.
Ha a családban volt nagyobbacska lány, már állították a bélmosóteknő mellé, hogy tanulja a béllel kapcsolatos munkákat, ezzel a mondással: tanuljad, mert amit az ember megtanul, azt soha nem tudják elvenni tőle.
Aki a reggelit készítette, az főzte az ebédre való disznópaprikást is, közben sütötte, kavargatta az abálóból kivett és megdarált hurkábavalót. A paprikást hordós savanyú káposztával, vagy valami savanyúsággal tálalták. Régen nagyon sok paraszti családban savanyítottak hordós káposztát.
A gazdasszony feladata volt megszabni, hogy a böllérek hány darab pecsenyehúst hagyjanak, mert ő tudta, hogy hány családnak kell disznótoros csomagot küldeni.
Sok helyen a halványra sült hurkábavaló, a kifőtt kása, bors, só összekeverése is az asszony feladata volt.
Hurkatöltés, kifőzés
Kezdődött a hurka töltése, amit régen hurkatöltő priccel végeztek. Ehhez erős férfi kellett, mert töltés közben a pricc tolófáját a megfeszített hasizmához szorította. Ez férfimunka volt, de a belek végeit az asszonyok kötötték be. Majd utána a megtöltött hurkákat üstben, vagy nagy lábosban forró vízben kifőzték, hogy a hurka nyers bőre megfőjjön. Ruhával leterített párszárítóra vagy asztalra szétrakták hűlni. A hurka kifőzéséhez tudás, gyakorlat, odafigyelés kellett, mert ha sokáig tartották a forró vízben, akkor a bőre szétrepedt, és a benne levő töltelék a forró vízbe került.
A disznósajt (varsli) kifőzését, megszurkálását árral, nagy zsákvarró tűvel az asszonyok végezték. A lepréselés férfimunka volt.
Zsírsütés
A zsírsütés nem minden esetben az asszonyok feladata. Olyan megbízható férfi, aki értett a zsírsütéshez, meg a borospoharat nem, vagy csak ritkán emelgette, az is süthette. De a zsírsütés befejezése az asszonyé volt. A zsírnak valót háromfelé válogatták. A nagyobb bőrös szalonnadarabok, a nyesedék, az innen-onnan való kisebb darabok, és volt a háj, ami már nem kellett a hájas pogácsának, hájas kiflinek. Régen a nagyobb darabokat tették először az üstbe sülni, majd amikor az kicsit olvadt, utána a nyesedékeket, utoljára a hájat. Ha ilyen sorrendben sütötték, kezdetben nagyon nehéz volt kavarni, de amióta a hájat teszik legelőször az üstbe, annak gyorsan kiolvad a zsírja, ezáltal könnyű a kavarása és nem ég oda az üst széléhez. A zsírt nagy gondossággal sütötték. Ha a töpörtő világos és puha volt, akkor a zsír hófehér maradt ugyan, de hamarabb avasodott. Nagyon pirosra sem szabadott sütni, mert akkor a zsír barna és égett ízű. A töpörtő javát megették, a többit szappanosba tették, ha összegyűlt, szappant főztek belőle.
Az asszonyoknak a húsokkal nem sok bajuk volt, mert a férfiak besózták a sonkákat, lapockát, nyújját (nyúlját), oldalast, keresztcsontot, majd felfüstölték. Jelenleg a húsokat becsomagolva a fagyasztóládába rakják.
Vacsorakészítés
Az asszonyok a disznótoros vacsora készítését akkorra időzítették, mire a férfiak a kolbásztöltéssel kész lettek. Ha nagy volt a család, rokonság, sógor, koma, jó barát, akkor nem csak kolbászt, hurkát, pecsenyét, hasaalját sütöttek, hanem nagy lábos töltött káposztát is főztek. Sok helyen ez ma is szokásban van.
Süteménynek a II. világháború előtt kukoricagörhét (málé) sütöttek sok zsírral, hogy laktatós legyen. Majd a háború után hájas kiflit, hájas pogácsát, gyúrott béleseket, majd később finom süteményeket. Ezek mind-mind a kemencében sültek. A disznótor a szobában zajlott le. Disznóvágáskor a fő munkák mellett az asszonyokra még sok-sok apróbb munka várt, pl. zsíros edények, asztalok, használati tárgyak elmosogatása, helyrerakása stb.
Vacsora után az asztalról az edényeket nem mosogatták el, csak leszedték, azért hogy jövőre is kövér hízójuk legyen. Vacsora után a gazdasszony kiment a kamrába és elkészítette a disznótoros csomagokat minden családnak külön-külön. Ez volt a hurka, kolbász, pecsenyehús, vékony hasaalja szalonna, tányér paprikás. Majd amikor a vendégek hazafelé indultak, minden családnak a kezébe adta az elkészített csomagot. A hazaindulás a vacsora befejezésétől egészen éjfélig tarthatott, attól függően, milyen volt a vendégsereg kedve, vagy a gazda vendégszeretete.
Leírok egy több évben megismétlődő igazi disznótort, ami számomra mindmáig felejthetetlen maradt, az 1946 utáni évekbből, amikor mindössze tizenegynéhány éves voltam. Az olvasók közül bizonyára sokan ismerik Apátfalván Antal Balázs bácsit, az apátfalvi pávakör alapító tagját, szólistáját, Apátfalva díszpolgárát. Balázs bácsi és a családja, a szüleim, meg mi a gyerekek, és még négy család, általában tizenhatan-tizennyolcan, sok éven keresztül találkoztunk disznóvágáskor. Balázs bácsi a névnapját, ami február 3-án van, mindig a disznótorral együtt ünnepelte. A rokonság ott mindig jól érezte magát, de nem csak a torvacsora után, hanem a munka közben is. Vacsora után, mikor a jó bor éreztette hatását, volt dínom-dánom, nótázás. Férfiak, asszonyok közösen daloltak, mi gyerekek ittuk magunkba a népdalt, magyar nótát, hallgattuk a csipkelődéseket.
Egyszer csak a gazda mondott egy nótát, azt elénekelték, utána a mellette ülő is mondott egyet, azt is elénekelték, ez így ment a körbe, mindenki mondhatott egy dalt, még mi gyerekek is. Nagy szenzáció volt egy gyerek számára, hogy az általa választott nótát a felnőttek elénekelték. Ezután egy kicsit pihentek, majd a kemence tetejéről levett meleg hájas kiflivel a gazdasszony körbekínálta a vendégeket. Majd utána a gazda vette a teli borosüveget, poharat, töltött egy pohárral s odaadta a mellette ülő személynek, a többiek pedig dalolták a következőt: Gyuri bácsi iszik most, annak örvendezzünk most le-le-le-le-le-le. Addig dalolták a le-le-le-t míg a Gyuri bácsi meg nem itta a bort. Ha megitta, akkor egyhangúan mindenki így dalolt: Most ivott ő kedvére, váljon egészségére. Ez így ment tovább, míg minden vendéget sorba kínált a gazda.
Azok a vendégek, akik ezen a vidám disznótoron részt vettek, évközben, ha találkoztak, gyakran megkérdezték egymástól: Mikor voltál le-lén? Ez azt jelentette, mikor voltál olyan jó hangulatban?
Plugor Sándor rajza
Disznóvágás régen és ma
Egy-egy családnál minden évben ünnepszámba ment a disznóvágás. Már az előtte való évben megvették a malacot, hogy a második nyár után alkalmas legyen a vágásra. Korábban szalmával pörkölték, ez volt minden háznál kéznél, leszúrták a disznót, rászórták a szalmát, és hosszú vassal a szalmaparázzsal sütögették. Hallottam olyan esetről is, nagyon szegények voltak, nem volt disznó, a tuskót pörkölték, hogy azt higgyék, disznót vágtak. Mangalicát és annak keresztezését tartották, ezek átlagban 120-130 kg-ra híztak, a család meg nagy volt, sok helyre kellett kóstolót küldeni. Szinte csak a sóznivaló maradt, meg némi kis szalonna, pár szál kolbász, sonka, no meg az oldalas.
A beadási rendszerben, aki egyedül volt, 14-15 kg zsírt is be kellett adnia, szinte nem is maradt az illetőnek. Vágási engedélyt kellett kérni, és utána lehetett vágni disznót, birkát, netán marhát. A birkát be kellett mutatni a községházán az állatorvosnak, mert csak öreg birkát lehetett vágni. Volt egy öreg birka, amit többen kölcsön kértek bemutatni, már tudta a járást a községházára. Persze voltak a fekete vágások, éjjel vágták a jószágokat. Forrázták, kopasztották, ki hogy tudta, mert ha feljelentették, nagy volt a büntetés.
A füstölni való fateknőben volt az ágy alatt, naponta forgatták, három hét múlva kivették a sóból, és vitték a füstre. Nálunk is volt úgynevezett szabadkémény. Ebben az igen nagyra épített kéményben rudak voltak elhelyezve, és arra aggatták fel a füstölni valót. A kemencét fűtötték, és az onnan felszálló füsttel füstölődött a kolbász, szalonna meg a sonka és az oldalas. Természetes, hogy egy bizonyos idő után melegedett a füstölni való, és elkezdett csöpögni a zsírja. Ilyenkor a fűtő nagy ruhadarabot tett a fejére, nagyon mulatságos volt. A füstölés díja minden esetben kóstoló volt.
Későbbi időben divatba jött a fával való pörkölés. A pörkölő egy tűztérből és mögé szerelt ventillátorból állt, amit egy szíjkerék segítségével hajtottak. Ez korszerűbb volt a szalmánál, csak száraz keményfával volt igazán tökéletes. A fát széthasogatták, és fűtés után néhány órával berakták a kemencébe, ott száradt reggelig. Apámnak is volt ilyen pörkölője, és éveken keresztül járta a falut, meg a környező tanyákat. Sok-sok kuncsaftja volt éveken keresztül, sok disznót fel is dolgozott. Ilyenkor idősek, fiatalok találkoztak, és sok mindent beszéltek a régi időkről. Csak hallgattam, mikor mesélték, hogy régen baltával darabolták össze a húst, és még ingujjba is töltöttek kolbászt, ha nem volt elég a bél.
A fatüzelésű pörkölőt felváltotta a benzines pörkölő, ez már korszerűbb és egyszerűbb volt. Bagaméri Sándor rengeteg disznót pörzsölt ezzel, de aztán egyre többen csináltak maguknak ilyet. A kemencék kihordása után a szabadkémények eltűntek, egyre többen építettek maguknak füstölőt (kisiparosok). Most különösebb ügyet nem csinálnak a disznóvágásból, gázzal pörköl szinte mindenki. A legtöbben saját maguk, ill. hentes dolgozza fel a disznót, hűtőkben tárolják.
Az asszony, az ász, meg a fél
Téli időtöltés volt például a kártyázás, szinte minden háznál lehetett kártyapaklit találni. Általában férfiak kártyáztak, de volt olyan is, hogy az asszonyok ütötték. Különböző játékok voltak: filkózás, hatoskötés, huszonegyezés, zsírozás, peferánc, ezt pénzre játszották. Talán a legizgalmasabb volt a hatoskötés. Ehhez hat férfiember kellett, nem is emlékszem, hogy női személyt bevettek volna a partiba. Már napokkal előre el kellett tervezni, hol lesz a banda. Ilyenkor az ágyakat beljebb vetették, hogy az ágyszélekre le lehessen ülni. Mert ugye, mentek a férfiak meg a család, és igen sokan lettek hirtelen a szobában. A lámpát magasabb helyre tették, hogy mindenki lásson. Hatan ülték körül az asztalt, és aki nem nyert három tisztet, az süvegelt. Erről aztán egyből kiderült, ki az úr a partiban. Osztás előtt volt az emelés, mi gyerekek rettentően élveztük. Volt olyan is, hogy a három együttlevő egyszerre süvegelt, aztán a felállás következett, ez ritkán volt, de előfordult. Külön élvezet volt figyelni az osztást, már kacsingattak, kinél van az asszony, az ász, no meg a fél. Erdei Jóska bácsi rettentően beleélte magát a játékba; a kopaszodó fejével, meg az egy-két fogával csuda mulatságos volt, különösen mikor kacsintott vagy a száját húzta. Persze, a sok ember miatt a lámpa nem kapott elég levegőt, ilyenkor egy fémpénzt tettek az üveg tetejére, hogy felhúzza a lángot, vagy ajtót nyitottak. Volt rá eset, hogy még a lámpát is kivitték levegőzni.
Az asszonyok a padkán beszélgettek, és ha megunták, sürgették a hazamenetelt, de mondanom sem kell, hogy hiába. A kártyabanda tagjai: Erdei József, Fodor József, Horváth István, Tóth Imre, Vetró József, Rakonczai István, Ács Sándor, Menyhárt István voltak.
Volt még a filkózás, amit négyen játszottak, ezt már játszották az asszonyok is, a gyerekeknek a bornyúzás, no meg a csapdlecsacsi maradt. Volt malmozás is, azt néha még most is látom, de egyre kevesebben játsszák.
Citerabálok
Néhány fiatal összebeszélt, hogy citerabálat rendeznek, ez nem egy nagy valami volt, 10-12-en voltak a fiatalok, néha többen is. Az asztalt a szoba közepéről egy sarokba húzták, az ágyakat ilyenkor is beljebb vetették, a székeket kihordták a szobából. Apám sokat citerált, nagyon jó citerája volt neki, és jól tudott citerálni. Ehhez dupla fiókos asztal kellett, az jobban kiadta a hangot. Elkezdett apám játszani, és mire a nótának vége lett volna, mindig akadt, aki újabbat rendelt, és járták a foxot, tangót, csárdást, keringőt, sokszor ment a Túl az óperencián, túl a tengeren.
Mikor már sokáig járták, sózni kellett a földet, mert nagyon porolt. Ezek az összejövetelek hétköznapokon voltak, előkészületként a nagy bálra.
|
|