|
|
2004. február 18-án délután zsúfolásig megtöltötték a látogatók a makói múzeum földszinti kiállítócsarnokát. Alig lehetett a szellemesen berendezett térben mozogni, és nyugodtan megcsodálni a különböző korok épületeit bemutató maketteket. Mindenki a híres építész megnyitó szavait várta. Makovecz Imre hű volt önmagához, és mikor Kiss Lajos területi főépítész köszöntője után mikrofonhoz kérte a múzeum igazgatója, egy elegáns mozdulattal Istvánfi Gyula professzornak adta át a lehetőséget és kérte, hogy ismertesse munkájukat.
A magyar államalapítás ezredik évfordulójára rendezett millenniumi ünnepségek részeként 2000. december 5-én nyitották meg e kiállítást a Műegyetem Aulájában, idézte fel a kiállítás megszületését Istvánfi Gyula. Az Építészmérnöki Kar Építészettörténeti és Műemléki Tanszéke rendezésében az I-II-III. éves hallgatók által készített makettek olyan épületeket mutatnak be, melyek ma már nem láthatóak. Az évszázadok-évezredek viharaiban elpusztultak, vagy már nem is a tervek szerint épültek meg, illetve megszületésük óta jelentősen átépültek, átalakultak.
Az épületmakettek sora a pannóniai római katonai táborok fürdőivel, szentélyeivel, amfiteátrumaival kezdődik, majd az ókeresztény bazilikákat, a népvándorlás korának földsáncait érintve, a honfoglalás és Árpád-kor emlékein át — szabolcsi földvár — vezet el a román és gótikus stílus magyarországi épületeihez. A látogatók a pécsváradi bencés, a szentgotthárdi ciszterci monostor és a székesfehérvári királyi magánegyház makettjein ismerhetik meg a XI-XIII. századi magyar építészet jellegzetességeit.
A szentléleki pálos kolostor rekonstrukciója már a gótika világába röpíti az érdeklődő múzeumlátogatót. A kiállítás egyik leglátványosabb része a Sopron középkori belvárosát bemutató két utca, középpontban a bencés templommal.
A magyarországi reneszánsz építészetet a felvidéki és erdélyi kastélyok idézik meg, majd a barokk kor jellegzetes épületei, a gödöllői, hatvani, aszódi főúri paloták folytatják a sort. A nemzeti megújhodás új stílust is követelt, a magyar klasszicizmust. Ennek gyönyörű emlékei zárják a kiállítást. A debreceni nagytemplom — eredeti terv szerinti kupolás! — makettje után az első pesti magyar színház nyugodt tömbje, majd a lipótvárosi plébániatemplom Hild József által tervezett — így soha meg nem valósult — épülete következik. A záró kép: a Széchenyi-Lánchíd — oroszlánokkal és kandeláberrel — pesti hídfőjénél kialakított egységes tér. A Loyd- és a Nákó-palota, az első Vigadó épülete karakteresen állítják elénk a XIX. század közepének nagyvárossá fejlődő Pestjét.
A tárlat a múzeum emeletén folytatódik, ahol a honfoglalástól az 1896-os millenniumig hét terepasztalon mutatja be a falvak fejlődését, a települések különböző típusainak kialakulását és formáit. Erdélyi székely falvak, nyugat-dunántúli, Fertő-tó menti községek stb.
Istvánfi Gyula régi közös tanáruk, Rados professzor helyhez és személyhez kötődő anekdotáját felidézve adta át a szót Makovecz Imrének: ,„Soha nem jut eszembe — mondta gyakran az idős professzor —, hogy hogy hívják Makoveczet. Kidolgoztam ezért egy technikát: a hagymára gondolok, arról bejön Makó, és akkor már tudom, hogy Makovecz!"
A kitűnő építész így élénk derű közepette kezdhette megnyitóját, melyben a magyar kultúra legégetőbb kérdéseiről, az építészek munkájáról, elkötelezettségéről, európaiságáról és magyarságáról szólt. A Keleti-Kárpátok karéjában megbúvó Vargyason most megtalált XI. századi kora román templom példáján mutatta be Szent Mihály kultuszának kisugárzását. A kultúrtörténet a Mihály-kultusz legkeletibb pontjának eddig Gyulafehérvárt tartotta. „A Vargyason megtalált oltárkőbe rovásírással vésték be: Szent Mihály Isten szentje." Mindez azt jelenti, hogy a magyarság legkeletibb őrhelyein a keresztény hit ugyanazon a szinten működött, mint Nürnberg vagy Milánó vidékén. Vargyason a XI. századi templom alapjaira most új templomot építünk. Minden széthordott, tönkre tett követ visszaépítettünk a helyére. Az oszlopnyalábokat tartó alapokat is; a rózsaablakot is. Áll a torony, a tető le van fedve. Májusban lesz az átadás...
Ez a kiállítás — hála Istvánfi Gyulának, aki egy istenáldotta, nagyszerű ember — messze meghaladja azokat a kiállításokat, amelyeket Németországban, Olaszországban, Svédországban az emberek össze tudnak rakni. Ezt azért hangsúlyozom, hogy érzékeljék kérem, hogy Európában vagyunk! Mi nem megyünk Európába, Európa jöjjön végre ide! Ez a kiállítás áttekintése a magyar történelemnek, felmutatása annak a szenzációs, igazi belső erőnek, ami ezt a nemzetet mindig jellemezte és fogja is jellemezni, mert rajtunk senki nem tud kifogni, mert ennél mi sokkal agyafúrtabbak vagyunk. Tudjuk, hogy mit kell tenni, mint ahogy Istvánfi Gyula is nagyon tudja. Ez a kiállítás a magyar fiatalságnak és a mögöttük álló idős professzornak nagyszerű munkája és kérem, ehhez tapsoljanak és gratuláljanak neki." — zárta megnyitó szavait Makovecz Imre.
A kiállítás létrehozásában és menedzselésében meghatározó szerepe van Szokolay Örsnek, a VÁTI Kht. Dokumentációs Központ vezetőjének. A makói tárlat ötletes és eredeti megformálásában Fekete Csaba fiatal építész vállalt oroszlánrészt, kinek munkáját, elképzeléseinek megvalósítását a múzeum munkatársai odaadóan segítették.
 |
 |
|---|---|
| Istvánfi Gyula és Makovecz Imre megnyitja a makói kiállítást | |
 |
 |
 |
 |
A Kárpát-medence összehasonlító művelődéstörténete a jövőben nagy érdeklődésre tarthat számot. A szomszéd és környező népek kultúrájának, nyelvének megismerése manapság aktuálissá vált. A közép-kelet-európai népek összetartozását, történelmük rokon vonásait a társadalomtudósok, a néprajz, a népzene, a történelem, a nyelvészet, az irodalom kutatói már korábban fölismerték.
Erdélyben a nyelvi, nemzetiségi, vallási, kulturális összetettség miatt az emberi együttélés szociális kölcsönhatásai mindennaposak. Ez sok tanulságot hordozhat. Az európai népek kulturális örökségéhez az is hozzá tartozik, hogy az egymás mellett élő népek, kultúrák miként tartanak tükröt egymásnak. Erdély kultúrája a nyugati-keleti, a déli kölcsönhatások peremzónájában alakult ki. A néhai Osztrák-Magyar Monarchia keretében először a XIX. század végén modernizálódó erdélyi térség sokszínűsége kicsiben Európát modellezi. Erdélyben, a népek, vallások, történelmi együttélésének a világában, a többnyelvűség művelődési atmoszférájában, a magyarok, székelyek, románok, szászok mentalitása közötti különbségek mentén az eltérő tradíciók identitása nyilvánul meg.
A földeáki Művelődési Ház és Könyvtár által szervezett, a Művészeti és Szabadművelődési Alapítvány által támogatott Kávéházi esték Földeákon elnevezésű rendezvénysorozaton belül Baricz Zsolt tartott előadást. „Erdély, románul Ardel, Transilvania, németül Siebenbürgen..." E szavakkal kezdte Erdély művelődéstörténetéről, a székelyekről és a szászokról szóló előadását a földeáki Erdély-Kávéházban. A X-XIII. században a magyarság Erdély folyóvölgyeit és hegyi medencéit fokozatosan benépesítette. A székelyek a harcoló magyar seregek elővédjei voltak, Erdély délkeleti részén a XI. századtól már folyamatosan településeket hoztak létre. Később a Székelyföldön kialakultak a közigazgatási egységek, a székek (Háromszék, Csíkszék, Udvarhelyszék, Marosszék). Nyugat-Erdélyben a kézdi székelyek a Maros és az Aranyos folyó szögében telepedtek le, létrehozták Aranyosszék nevű közigazgatási egységüket. A székely székek 1876-ig önálló közigazgatási egységet képeztek, aztán betagozódtak a vármegyékbe. A Marostól délre fekvő ritkásan lakott területre a XII-XIII. század időszakában a magyar királyok szászokat telepítettek le. A Nagyküküllő és az Olt közében óriási magyar királyi birtok terült el. Ez lett a Szászföld, kialakultak a szász székek (Kőhalom, Nagysink, Szászkézd, Szászsebes, Szászváros, Szeben, Újegyház). A szászok városi kultúrája fejlett volt. A Barcaságra, Beszterce vidékére, Nyugat-Erdély egyes pontjaira, így Kolozsvárra és Nagyenyedre is szászok költöztek. Napjainkra az erdélyi szász népesség létszáma erősen lecsökkent, a közelmúltban kivándoroltak Németországba.
A hallgatóság köréből többen jártak már Erdélyben és ismerték testvértelepülésük, Újszékely népét, iskoláját, templomát, Alsóboldogfalva férfidalárdájának zengő hangját, és azt a székelykeresztúri kiszáradt körtefát is, amely alatt Petőfi állítólag élete utolsó estjét töltötte. Baricz Zsolt az erdélyi tájakról, az eltűnőben lévő életformákról, a történelmi vidékekről elevenítette fel élményeit. Cserei Mihály erdélyi történetíró emlékiratából is idézett, Kós Károly transzilvánizmusát is megemlítette. Az előadás az Erdély-Kávéház közönsége előtt tetszést aratott. Bariczné Tihanyi Magdolna is emlékezetes perceket szerzett, amikor csángó népdalokat énekelt. A magyar nyelvszigetek és peremvidékek kultúrája sok értékes, archaikus jelenséget őriz.
Baricz Zsolt képzeletbeli festői utazásra vitte hallgatóságát a Iza-völgyben lévő régi román fatemplomokhoz, a Székelyföldre, Benedek Elek sírjához a kisbaconi temetőbe, Torockó magasába, a hermányi és prázsmári szász erődtemplomokhoz, a Salvator-hegyre a Napáldozó kőhöz, a gyulafehérvári székesegyház szarkofágjaihoz, a moldvai Csángóföldre, a Mezőség vidékére. Baricz Zsolt művelődéstörténeti előadását a szenvedélyes tárgyszeretet és a festői utazás, a voyage pittoresque romantikus műfajára emlékeztető derűs mesélőkedv hatotta át.
Imets László metszete
A magyar kultúra napján a lipovánokról nyílt kiállítás múzeumunkban. E kevésbé ismert népcsoport kutatásával 1997 óta foglalkozik kollegánk, Fodor Ferenc (Móra Ferenc Múzeum, Szeged) vezetésével egy néprajzos munkacsoport. Tanulmányútjaik során számos interjú és videofelvétel mellett több mint másfélezer fotót is készítettek. „Úgy gondoltuk, hogy ez a csodálatos, színes világ nem csak a szakembereket érdekli, ezért igyekeztünk legjobb fotóinkat e kiállítás keretein belül a szélesebb közönség elé tárni" — vallották a kiállítás összeállítása során.
A lipovánok történelméről Fodor Ferenc kutatásai alapján röviden az alábbiakat mondhatjuk el. Történetük a XVII. századi orosz egyházszakadásig nyúlik vissza. Oroszországban az eredeti görög liturgikus szabályok a századok folyamán módosultak és sajátos szláv vonásokat vettek föl. A XVI. század folyamán több nemzeti zsinat próbálkozott a liturgikus könyvek és szertartási szokások egységesítésével, eredménytelenül. 1654-ben Nikon patriarcha határozta el véglegesen az egységesítést. A reform ellenkezést váltott ki a közpapságból és a népből, akik ragaszkodtak a nemzeti jellegű liturgiához. A hagyományos liturgiához ragaszkodó hívek Avvakum pópa vezetésével kiváltak az orosz egyházból, ők lettek az ószertartásúak, s őket nevezték raszkolnyikoknak. Később a raszkolnyikok is részekre szakadtak. Egy Fülöp nevű sztrelec körükből szektát alapított, melynek közösségeit filippovscsináknak nevezték. Egyes vélemények szerint innen ered a lipován elnevezés. E szélsőséges szekta célja az ószertartás előírásainak minél tökéletesebb teljesítése. Liturgiájuk nyelve az ószláv. Jellegzetes eleme a liturgiának a két ujjal történő keresztvetés. Az üldöztetések elől a Krím félszigetre, majd onnan a XVIII. század végén Bukovinába, illetve a Duna-deltába és a Razim-tó partjára menekültek. Ma főként Tulcea megyében, illetve Románia északkeleti területein élnek közösségeik. A deltában lévő települések lakói megőrizték hagyományos életformájukat, szokásaikat. Itt máig fönnmaradt néhány tiszta lipován lakosságú település. Ilyen pl. Carcaliu Braila, Jurilovca, Periprava.
A kiállítás megnyitóján Fodor Ferenc néprajzkutató beszélt a lipovánok megélhetésének nehézségeiről, valamint a hagyományokhoz való ragaszkodásukról. Ebben nagymértékben segítette őket a vallás, amelynek ellentmondásossága máig tapasztalható: az ószláv nyelvű liturgia szövegét ma már a legidősebbek sem értik. A lakás minden helyiségében van házi oltár, bozsecska. Sok helyen látható kereszt is, melynek közelében tilos a dohányzás. Étkezés előtt és után imát mondanak, ivás előtt keresztet vetnek.
A kiállított képek is tanúskodnak arról, hogy a lipovánok leginkább az építkezésben, életmódban (halászat), s a női viseletben őrizték meg hagyományos kultúrájukat.
A Duna-delta lipován lakossága körében legnagyobb ünnepnek a karácsony és a húsvét számít. A húsvét előtti kórusjárás (haravód) több napos táncos mulatság, amit asszonyok járnak, egyetlen férfi szereplő van csak. A képeken is megfigyelhető, a mellette elhelyezett tárlókban is látható a hagyományos női viselet jellegzetes darabja, a négyszög alakú kícska, amit kerek flitterekkel díszítettek. Alatta hordják a kontyot tartó szbornyikot. A kícskát csak férjes asszonyok viselhetik. A lányok hajába szalagot fonnak. Az ünnepi viselet része az élénk színű kendő (platók). Mindkét nem számára a templomi ruházat sajátos kiegészítője a kézzel szőtt színes textilszalag (póisz), amelynek készítését és viselését fotók mutatják, az elkészített öv tárlóban látható. Imádkozáskor — rózsafűzérként — háromszög alakú színes bőrlapocskákkal díszített szalagot (lesztulka) használnak. Rendkívül érdekesek és látványosak a lipovánok házai. A házak jellegzetes elemei a faragott deszkaoromzatok, tetejükön hal, vagy madár alakú csúcsdísszel. A lipován házak elmaradhatatlan része a bányja, vagyis a fürdő. Ez tulajdonképpen szauna. A halászat a lipovánok fő foglalkozása volt, és ma is az. Meglétét több szép fényképpel dokumentálták a szerzők.
Lipován család
A lélek ködös tájain
Harminc éve jár Makóra (is) a közeli — ám egy másik országba szorult, s ezért oly távolinak tűnő — Szabadkáról, szomjas vándoraként a szépségnek, súlyos mappákban cipelve édes terhét: a magyar tájat, akvarellek szétfutó foltjaiba, pasztellrajzok zilált vonalaiba zárva. Hunor ő, a festő, sorstársunk, kortársunk, barátunk. Tiszteletbeli makai, művésztelepünk örökös tagja, aki most megajándékoz minket folyónk, a Maros újabb képeivel, az ónosan szürke őszi víztükör elégikus hangulatával, a csupaszra vetkőzött nyárfák és füzek didergésével, a csatakos füvön hullámzó köd szellemidéző borzongásával. Legjobb akvarelljei és pasztelljei a táj lelkét festik és az emberét, tömören, mint a japán haikuk, szépséget és emberséget mutatva fel az embertelenség, a halál ellen, mint minden igaz művészet, mióta világ a világ.
(Ne mondja senki, hogy a lírának bealkonyult. Ne mondja senki, hogy a tájképfestés divatjamúlt műfaj. Mintha a természetet száműzni lehetne a világból. Mintha a levegőt száműzni lehetne a tüdőből. Mintha száműzni lehetne az érzéseket a szívből.)
Gyurkovics Hunor festménye
Bertus Barcza Anikó, a kislány, valahai tanítványom felnőtt és lassan festővé érik. Bizony, nincs könnyű dolga. Bár egyenes úton is célba ért volna, a kerülőt választotta, amely tele van buktatókkal, zsákutcákkal, meredek kapaszkodókkal. Talán igaza volt. Olyan életbölcsességhez és tapasztalatokhoz jutott, amiktől igazabb művész lesz, és alkotásai hitelesebbekké válnak.
Bertus Barcza Anikó minden négyzetcentiméterükért megharcolt. Amikor elkezdett festeni, mint annyian mások — hiszen manapság divata festés —, nem volt semmije, csupán a tehetsége és a sóvárgás valami meghatározhatatlan eszmény iránt. Sokan beérik ennyivel. Azt hiszik, hogy elég a szándék, az önmegvalósítás vágya, a többi a tetszetős témákon, szép színeken múlik, és fogalmuk sincs róla, hogy mennyi kemény munka, tanulás, kínlódás, kudarc, elbukás és újrakezdés van egy-egy igazi festői életmű mögött. Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni — tanít a népdal — és ez minden művészi teljesítményre vonatkozik, a festészetre is.
Az amatőr festők hamar elérik azt a szintet, amikor környezetük dicséretétől elkábulva azt gondolják, hogy amit csinálnak, az festészet. Kiállítást rendeznek, a meghívón nevük alá nyomtatják a bűvös szót: festőművész, megjelenik róluk egykét újságcikk, fénykép, az ismerősök vesznek tőlük néhány képet. A belső indítás, a mély átélés, amely az első műveken még átderengett, hamar elkopik, felváltja a mindennapi rutin, az amatőr festő egyre inkább a piacra dolgozik. Olyat fest, amiről tudja, hogy tetszik közönségének és eladható.
Hogy a közönség beéri ennyivel, annak megvan a maga oka. Az igazi művészet megértése erőfeszítést igényel. Ahogyan a klasszikus zenét nehezen fogadja be az, aki pop vagy rockzenén, netán rap-en nőtt fel, a valódi képzőművészetet is elutasítja az, aki giccsek és amerikai rajzfilmek, számítógépes játékok figurái között nevelkedett. Súlyosbítja a helyzetet, hogy a hívatásos, tanult művészek egy része alábecsüli, lenézi a közönséget. Ők a ló másik oldalára esve űzik szakmailag magas színvonalú, ám kiüresedett és öncélú játékaikat. Az újat, a szokatlant, a meglepőt hajszolják. Már régóta nem műtárgyat akarnak létrehozni, antiművészetet csinálnak; hulladékot, rozsdás vasakat, rongyot, vért vagy anyagcseretermékeket vágnak a közönség arcába, és közben a lelkük mélyén attól rettegnek, hogy nem elég modernek. Félelmük jogos: valójában még mindig a XIX. századi polgárpukkasztásnál tartanak. Akik pedig megszokták a tévéből áradó, előre csócsált vizuális élményeket, nem fáradoznak azon, hogy elválasszák a valódi művészeket az ügyeskedőktől, mindegyiknek hátat fordítanak, és marad a giccs, mert azt könnyen megértik.
Bertus Barcza Anikó ilyen zűrzavaros világban, autodidaktaként kezdte el festői pályáját, és dicséretére válik, hogy a zsákutcákból kitalált, a buktatókat elkerülte. Értelme, műveltsége és ízlése megakadályozta abban, hogy az olcsó megoldások, a tiszavirágéletű kis sikerek világába elmerüljön. Igényessége tanulásra sarkallta és megkereste ennek lehetőségeit. Évekig járt Borsi Sándor apátfalvi nyári művésztelepére, ahol sokat tanult, ám minél többet tudott meg a festőmesterségről, annál inkább érezte saját hiányosságait. A természet, legfőbb tanítómestere mellé más tanárokra is szüksége lett, s szerzett is magának. Két évvel ezelőtt sikerrel felvételizett a szegedi tanárképző főiskola rajz szakán, ahol igen komoly stúdiumokat folytat, heti hét órán át rajzol tanulmányokat élő modellekről, beállításokról; tanul perspektívát, anatómiát, rendszerezi művészettörténeti ismereteit. Ezek persze nem közvetlenül épülnek bele festményeibe, ám fejlesztik látását, erősítik képességeit, megkönnyítik számára egy egységesebb festői világ felépítését.
Mindannyian tudjuk, hogy az óceánon úszó hatalmas jéghegyek legnagyobb része a víz alatt van, csak csúcsaik emelkednek ki a tengerből. Ha csupán ekkorák lennének, alig látszana ki belőlük valami, és az is gyorsan elolvadna. A műalkotás is ilyen, a festő tehetségének, tudásának csupán a csúcsa. Az alap nem látszik, ám ha hiányzik, soha nem lesz hegy, azaz festmény belőle, legfeljebb giccses utánérzés, dilettáns próbálkozás, amilyet sajnos, túl sokat látni mostanában.
Bertus Anikó legújabb festményein érezni lehet az alattuk terebélyesedő alapot, az egyre biztosabb tudást. A bizonytalanságok, esetlegességek eltűntek, ecsetvonásai biztosak és pontosan odakerülnek, ahol szükség van rájuk ahhoz, hogy életre keljen a kép. Vissza tudja adni a fény játékát a lombokon, az utat borító avaron, érzékeltetni tudja az árnyékok hűvös puhaságát és a mozgást, amely áthatja az eleven természetet. Tudatosan használja a színeket, a színek ellentéteit, kontrasztjait a kifejezés érdekében, hogy érzékeltesse azt a dinamikus pezsgést, ami az élővilágot áthatja, és mivel pontosan leképezi a látványt, festményei többek, mint egy-egy erdőrészlet vagy hullámzó vízfelület. A lélek rezdüléseit is tükrözik, erőt és szenvedélyt árasztanak. Meg merem kockáztatni a kijelentést: körvonalazódni látszik egy sajátos képi világ és festői felfogás, amely — és azt hiszem ez a legfontosabb tanulsága ennek a tizenöt képből álló tárlatnak — magában hordozza a továbbfejlődés lehetőségét.
Bertus Barcza Anikó, egykori tanítványom, a csendes kis szőke lány hihetetlen akarattal, szorgalommal és eredményesen rajzolt annak idején. Emlékszem, egyszer, tíz évesen egy hónap alatt huszonöt nagyméretű rajzot csinált, sorozatot a bibliai teremtéstörténetből egy filmhez. A nagyobb gyerekek, akik hasonló képsorokat készítettek, néha nyafogtak, elfáradtak, sokallták a munkát. Anikó nem. Összeszorította keskeny kis száját, szorosan fogta vékonyka ujjaival a krétát, és némán, elszántan festette a paradicsomi tájakat. Akárcsak most.
Szívből kívánom, hogy soha ne fáradjon bele. Útja a csúcsok felé vezet.
Faragóné Horváth Katalint évek óta az eredeti népi mintákkal díszített húsvéti tojásfestés makói mestereként tartjuk számon. Munkái között különlegességnek számítanak az általa kikísérletezett, maratásos eljárással készült, a makói és apátfalvi fehérhímzés motívumkincsét felhasználó áttört tojások. Alkotó fantáziája, kreativitása azonban más területeken is megnyilvánul. A tojásfestés mellett foglalkozik mézesbábossággal is, bizonyítva, hogy a népművészetben és a régi kézművességben számos, korunkban is kiaknázható lehetőség rejlik.
A bábos mesterséget — mézesbábot, mézes pogácsát — XVI. századi oklevelek említik először, ám sokkal régebb óta ismert a Kárpát-medencében. Valószínű, hogy a szászok hozták be Erdélybe már a XII-XIII. században. Valaha a művészi igénnyel homorúra kifaragott, mézeskalács ütőfával formált, domborműves mézesbábok divatoztak, mint kedvelt vásárfiák a sokadalmakban, a technikai fejlődés azonban magával hozta a festés lehetőségét, és ahogyan a több évszázados kalocsai fehérhímzést a XX. század elején felváltotta a tarka, úgy változott meg a bábos mesterség is. A Szűz Máriát, Krisztust, menyasszonyt, pásztort, betyárt ábrázoló, gazdag plasztikájú, a sült mézestészta természetes színében megjelenő figurák helyett színes, sárgakék-rózsaszín cukormázas, nyomtatott arcképes mézeshuszár, felnőttarcú pólyás és tükrös szív kínálta magát a vásárokban, búcsúkon, és ezekkel találkozunk ma is.
Pozsonyban 1619-től, Debrecenben 1713-tól volt mézesbábos céh, Makón 1828-ban egy mézeskalátsos mestert jegyeztek, Szirbik Miklós kettőt számlált meg krónikájában, egy 1886-os kimutatás szerint azonban ismét egyre csappant a számuk.
A mézesbábosság napjainkban is virágzik, ám a tarka-barka, harsány színű darabok mellett fel-feltünedeznek festetlen darabok is a sátrak pultjain, a családokban, iskolákban pedig örvendetesen terjed a mézeskalács karácsonyfadíszek készítése. Egy új népszokás, egy népművészeti ág van születőben a városokban és falvakban: ki-ki képességei szerint formál fenyőfát, angyalt, csillagot, és maga a természetes anyag, a mézestészta állaga és barnája, valamint a díszítésre használt cukormáz fehérsége szab gátat az ízléstelen, giccses megoldásoknak.
Faragóné Horváth Katalin tiszteletben tartja az anyagot, a nyers mézestészta ellenállását mindenfajta tagoltsággal szemben. Formái egyszerűek. Kerüli az éles sarkokat, szögleteket, ritkán töri át a formát, a modellálásra inkább a díszítést használja: a bőségesen alkalmazott, hajszálvékony cukormáz-ornamentikát, amely csipkeszerűen finom, fehér hálóként teszi változatossá aranybarna figuráit, akár a karácsonyfára szánt angyalokat, csillagokat-holdakat írja meg, akár az új esztendő nagyobb méretű, dekoratív számait vagy a város jellegzetes középületeit, parasztházait. Faragóné Horváth Katalin ugyanis témák szerint csoportosította mézesbábjait városházi tárlatán, és egy-egy tablójának címet is adott: Ünnep, Új év, Vásár és Város. A síkformák mellett korábban térbeli megoldásokkal is kísérletezett; számomra emlékezetes maradt bűbájos betleheme. Talán érdemes lenne kipróbálni a tér-adta lehetőségeket is.
 |
 |
|---|
Faragóné Horváth Katalin mézeskalács házai
Tíz évvel ezelőtt a vásárhelyi foltmozaik klub Kéryné Joó Sára szervezésében itt, a makói könyvtárban kiállításra készült. A rendezkedés során éppen Mátó Erzsikétől kérdeztem meg: van-e valamilyen vert csipke-szakirodalom náluk. Elmeséltem, hogy éppen itt, Makón tanultam meg én is a vert csipke alapjait. Erzsike megjegyezte: milyen érdekes ez a találkozás, mert őt is éppen akkoriban kezdte érdekelni. Korábban is kézimunkázott — hímezett és sokat horgolt —, de ez valami egészen más. Szegeden már ajánlottak is neki valakit, aki talán tanítaná. Addig-addig beszélgettünk, míg végül már a szükséges eszközöket is számbavettük, és januárban Erzsike megkezdte a tanulást.
A vert csipke tanulása az alapok begyakorlásakor és az első valódi csipkecsík elkészítése során olyan nehézséget jelent, ami esetenként vízválasztó lehet: a tanuló feladja, vagy, a kihívást felvállalva, megküzd ezekkel a nehézségekkel és eljut a megismerés öröméhez.
És Mátó Erzsike megküzdötte ezt a nehéz szakaszt, kitartó munkával eljutott oda, hogy örömet találjon a csipkeverésben.
Mert csipkét verni a megszülető alkotás öröméért szoktak mindazok, akik ezt a kézimunkafajtát választják hobbijuknak. Kézimunkán a köznapi életben általában valamilyen textil anyagon végzett díszítő átalakítást értünk. A textil készítése és díszítése az emberiség ősrégi foglalatossága — csonttűket már a kőbalta mellett is találtak. A fonás, a szövés, a hímzés kialakulása a történelem előtti időkbe nyúlik vissza. A fonal nagy szerepet játszott az emberek fizikai és lelkiéletében is. A végzetet az ókori görög mitológiában három nőalak, a három párka képviselte: az egyik fon, a másik gombolyítja a fonalat, a harmadik pedig elvágja. A fonal mint mondjuk: az élet fonala az élet egyik jelképe.
És vajon a csipkeverés mikortól ismert és honnan származik? Ezt pontosan nem tudjuk. Ami tény: a reneszánsz idején, a XV. században Velencéből indult és gyorsan meghódította egész Európát. Virágkorát a reneszánsz és a barokk korban élte. Magyarországra Mátyás király felesége, Beatrix, valamint a királyné által behozott itáliai mesteremberek révén kerülhetett először. A Felvidékre és Erdélybe — ahol szélesebb körben készítették — a betelepülő német bányászcsaládok nőtagjai révén került. Az egész országban soha nem vált általánossá, sőt egy időben tótcsipkének nevezték, mert a Felvidékről az országot bejáró tót kereskedők, vásárosok révén jutott el. Így Magyarországon nem volt folyamatosan élő hagyomány.
A manapság tapasztalható felvirágzás előtt az 1900-as évek első harmadában lelkészfeleségek és apácák tanították az országban többfelé a csipkeverést, hogy ennek segítségével keresethez juttassák a nőket. Néhány csipkekészítő centrum alakult így ki: Balatonendrőd, Karcag, Köröstarcsa.
Kis kitérőt tennék a halasi csipkéről: akinek nehézséget jelent megkülönböztetni, gondoljon arra, hogy a varrott halasi csipke eszköze egy varrótű és a cérna, míg a vertcsipke — ahogy az itt a kihelyezett munkán is látszik — sok-sok szállal készül egyszerre, amik a verőkéken vannak feltekerve.
Ahogy az európai nagy visszaesést, úgy ennek a múlt századi fellendülésnek a hanyatlását is főként a divat változása és a gyári csipkék széleskörű elterjedése okozta. Maradt az öröm, amit az elkészített darab okoz, amiért legtöbben készítjük.
Remélem ezt az örömet fogják érezni Önök is, amikor ezt a szép kiállítást megtekintik.
|
|