Ebben a változó korban Bálint Sándor a helyén maradt. 1949 őszén a magyar szakosoknak kötelező volt fölvenni Bálint Sándortól a Népköltészet és néphagyomány című kollégiumát. A szabadon választható előadásain viszont ekkor már megcsappant a létszám. Akik fölvették óráit, azok sem igen látogatták. 1950-től igencsak hárman-négyen vettünk részt a foglalkozásokon. Egyik alkalommal egyedül voltam jelen. Az előadását akkor is megtartotta. Lakásán járva megmutatta a Szegedi szótár cédulatömegét. Kedvemért előszedte a Makó címszót tartalmazókat, majd elterelve róluk a szót, gyorsan visszadugta a helyére, mit sem törődve azzal, hogy kicsit meggyűrődtek. Szigorú időbeosztással dolgozott, mindig sietett valahová, de szívesen vette, ha valamiben véleményét, tanácsát kértük. Ilyenkor mindig szóba jöttek a makói néprajzi sajátosságok.

A politikai élet radikalizálódásával egyre jobban megritkult Bálint Sándor körül a levegő. 1951-ben már megvonták előadási jogát. Levélben vettem tőle búcsút:

„Tisztelt Professzor Úr! Amitől tartottunk, abban benne vagyunk... Ezt írta Mikes Rákóczi halála után, és ez jut most nekem is eszembe, amikor legkedvesebb tanítómtól kell megválnom. Két év óta, valahányszor beiratkozáshoz készülődtem, mindig kissé remegve vettem a kezembe a tanrendet, és kíváncsian kerestem a néprajzi előadásokat. A kérdés sohasem úgy fogalmazódott meg bennem, hogy milyen néprajzi előadás van hirdetve, hanem úgy, hogy van-e egyáltalán. Ugyanezzel az érzéssel futottam végig a tanrendet most is. Első pillanatban azt hittem, talán elkerülte a tekintetemet. Kezdtem elölről, most már lassan, aprólékosan, de mind hiába. Végül Lehel Pistától tudtam meg, hogy más beosztást tetszett kapni.

A muzeológia a szegedi egyetemen már évekkel ezelőtt elkezdett sorvadni. Talán az első érvágást még Banner professzor úr elhelyezése jelentette. A következőt Roska tanár úr nyugdíjazása. Azután jött a három intézet egybeolvasztása, majd Felvinczi professzor úr és Broda bácsi nyugdíjazása és most - ami a legfájóbb - Professzor Úr távozása.

Egyetemi éveim alatt legkedvesebb óráim a néprajzi előadások voltak. Általában erre tudtam legkevesebb időt fordítani, azért hiányos a néprajzi anyagismeretem, de mégis éppen a néprajz az, amelyből globális képet kaptam, egy szemléletet, egy módszert, amellyel én is elindulhatok talán - ha a jó Isten is úgy akarja - a néprajztudomány útján.

Professzor Úr előadásai mindig nagy élményt jelentettek számomra - kezdve a paprikatermesztéstől a népi építkezésig vagy a földművelésig -, és égő fáklyaként fogják bevilágítani esetleges néprajzi pályámat.

Mindig hálával fogok visszatekinteni Professzor Úrra mint néprajzosra és mint emberre egyaránt. Most azonban csak mint professzoromtól búcsúzom és nem mint etnográfustól, mert ha nem zavarok túlságosan, fel fogom keresni Professzor Urat szóban vagy írásban néprajzi problémáimmal. Megbecsüléssel és mélységes tisztelettel: Tóth Ferenc. Ma is meghatódottsággal veszem kezembe szeptember 12-i válaszát. [Bálint Sándor válasza a 13. oldalon. A szerk.]

Bálint Sándor az oktatási szilencium (venia legendi) alatt Tóth László történész professzorral az egyetemi könyvtárban kapott egy kis szobát két íróasztallal, ahová délelőttönként néhány órára kötöttségektől mentesen bejártak. 1956-ban Németh Gyula akadémikus, megtekintve a Szegedi szótár hatalmas cédulaanyagát, közbenjárt előadási jogának visszaadása érdekében. 1957-től hirdethette meg ismét óráit.

Makói gimnáziumi tanárként is váltottam Bálint Sándorral néhányszor levelet, de kapcsolatunk 1964 után vált ismét élővé, amikor a makói múzeum élére kerültem. Első találkozásunk alkalmával letegezett, majd fölajánlotta, hogy doktoráljak nála néprajzból.

Az 1960-as évek végén a város lokálpatriótáiból alakult múzeumi baráti kör hetente tartott összejövetelt. Szívügyemnek tekintettem, hogy Bálint Sándort már a kezdeti hónapokban meghívjuk Makóra. 1968-ban még a régi múzeumi épületben, többszöri levélváltás után, június 6-án láthattuk vendégül. Bálint Sándor még akkoriban nyilvánosan sehol sem szerepelhetett. Úgy tudom, ez a makói előadása törte meg a jeget. Szegeden még 1970-ben sem engedélyezte a politikai vezetés, hogy J. Balog Tünde kiállítását a Móra Ferenc Múzeum Horváth Mihály utcai épületében Bálint Sándor nyissa meg.

A doktorálásomra egy évtized múltán került sor Ferenczi Imre tanszékvezetése alatt. Egykori professzorom 1976. febr. 11-én meleg hangú levélben köszöntött:

Kedves Ferikém, szíves meghívásodnak nem tudtam eleget tenni, mert vendégem volt. Így csak írásban tudok gratulálni annyira megérdemelt doktori fokozatodhoz. Bár én lehettem volna a kérdező professzorod még akkoriban. Örülni fogok a találkozásnak. Egy-két, nem sürgős dolgot szeretnék Veled megbeszélni. Szeretettel köszönt Sándor bátyád.

1979-ben az Espersit-ház avatásán a József Attila Termelőszövetkezet Május 1. brigádjának naplójába ezeket írta:

Az Espersit-ház felújítása igazán iparművészeti remeklés. Első sorban nemes egyszerűségével ragad meg. Nem akar feltűnni, versenyezni a gyűjtemény értékével, de méltó keretbe foglalja. Így együtt: az Espersit-hagyaték meg új környezete különös tanulság és gyönyörűség, egy magyar kisváros európai rangú látványossága. Bálint Sándor.

1979. július 19-én sugározta a televízió Trogmayer Ottó beszélgetését a 75 éves Bálint Sándorral A legszögedibb szögedi címmel, amely rehabilitálásfélének számított. Ízes, ö-ző kiejtése, lendületes és lelkes vallomása Szegedről és kutatásairól meglágyította még ideológiai ellenfeleit is. Nem is késlelkedtem a levélírással.

Kedves Sándor Bátyám! Még most is hatása alatt vagyok a tegnapelőtti tv adásnak. Megtört a jég, végérvényesen és visszavonhatatlanul a nagyvilág előtt megtörtént a hivatalos rehabilitáció. Sándor Bátyámat mindenki szereti és tiszteli, határtalan humanizmusa még a vicsorgó oroszlánt is megszelídíti. Magam is nemcsak egy életre determináló szakmai indítást kaptam néprajzi előadásaiból, de emberséget, emberi magatartást is tanultam, és ezt a néprajzi ismeretek elé helyezem mindig. Őszintén kívánom, hogy az elhangzott terveket — meg a nem említetteket is — maradéktalanul tessék megvalósítani. Hűséges tanítványa: Tóth Ferenc.

Katona Pál makói plébános a korábban Makó határához tartozó Mezőkopáncs Árpád-kori román stílusú műemlék templomát fölújította és lelkigyakorlati házat épített. Műszaki átadásakor, 1979. október 17-én ünnepséget rendezett. Ezen Ezer éve született Gellért püspök címmel Bálint Sándor tartott előadást. Egyetemi előadásainak szellemében magával ragadóan mutatta be az egyházmegye első püspökét és a táj történetét. Az ünnepségről néhány fölvétel is készült. Bálint Sándor alakját megörökítő más fényképünk nincs. Elhangzott beszédét magnószalagon őrzöm.

Szerencsésnek tartom magam, hogy Bálint Sándort hallgathattam, neki köszönhetem, hogy a múzeológiai pályán köthettem ki. Ha a politika nem szól közbe, a Bálint Sándor-i szegedi néprajzi iskolát ma úgy emlegetnék, mint a debrecenit. Hiányt pótló összefoglaló munkáival viszont egy ország tanítómestere lett.

Bálint Sándor levele Tóth Ferencnek
Jámborné Balog Tünde Ady-grafikáinak makói kiállítási vendégkönyvéből
Ajánlás

 

Bálint Sándor és Sára - Jámbomé Balog Tündének (A makai kön Gilitze István: P. Makó városának víz által való pusztulásáról.)

A félbemaradt mondat

Az utolsó üzenet

 Jámborné Balog Tünde

Ne búsuljon, édös lelköm!

Ne búsuljon édös lelköm, nem maga tehet róla, vigasztalt utolérhetetlenül szép, szögedi nyelvén, amikor sírással küszködve közöltem vele, hogy nem nyithatja meg szegedi kiállításomat, itt a levél, amelyben értesítenek a változásról. Tömörkény utcai kis lakásának könyvekkel telezsúfolt dolgozószobájában ültünk, kopott, de kényelmes öreg fotelekben, a szépséges, virágokkal telefestett parasztbarokk szekrény előtt, amelynek tetején ott bánatoskodott egy útszéli kereszt korpusza és egy valahai alsóvárosi ház éke, a Szentháromság-dombormű. Borús, téli nap volt, 1970 februárjának elején, és én azért utaztam Makóról Szegedre, hogy megvigyem a rossz hírt.

A levelet Szelesi Zoltán, a szegedi múzeum művészettörténésze írta, a tiltás azonban magasabb helyről jött, és utólag, mert korábban az igazgatóság hozzájárult, hogy Bálint Sándor nyissa meg a Horváth Mihály utcai képtárban Népdalok és népballadák című tárlatomat. Sándor bácsi — mindnyájan így neveztük, akiknek nem profeszor úr volt, csak felesége, Sára szólította Andikának, öreg alsóvárosi rokonai és ismerősei meg Sanyikának — jól ismerte batikjaimat, hiszen tanúja volt születésüknek, és nem egyet közülük még a vasalástól melegen tartottak elé gyerekeim, a képmutogatók, ahogyan a régi vásári mutatványosok után nevezte őket. A Szegedi bíró lánya címűt — amivel később születésnapján megajándékoztam — egyenesen az ő kérésére csináltam. (A legenda, mely szerint Dózsa fejét a szögedi főbíró lánya temette el az alsóvárosi templom falainak tövében, szívének kedves történet volt, mint minden, aminek Szegedhez és a ferencesek templomához köze lehetett.)

Bár nagyon rosszul érintette a hír, lelki nagyságára mi sem jellemzőbb, mint hogy a kedvemért eljött a képtárba 22-én, szép, gyöngybetűs aláírása ott van a vendégkönyvemben, sőt, rá egy évre a békéscsabai megnyitót is elvállalta. Akkor már a meghívót is kinyomtatták, mégse tudott eljönni: szívpanaszokkal kórházba került.

Bálint Sándort akkor már három éve ismertem. A számára oly szomorú 1966-os esztendő őszétől kezdve gyakran megfordult Makón, közös barátunknál, Hamvas Istvánnál, az akkor Szabadság téri kápolna igazgatójánál, aki, mint annyi más vendégét, elhozta hozzánk. Bennem akkorra már kialakult a középkori művészet és a népi kultúra iránti érdeklődés és elkötelezettség. Férjemmel évek óta jártuk Magyarországot és a Felvidéket román és gótikus emlékek nyomában, szegények lévén, nem autón, hanem motorkerékpáron, sokszor ázva-fázva. Akkor igéztek meg azok a kis falusi templomok, amelyek annyira belegyökereztek a magyar tájba, és rokonságuk a népi építészet akkor még nagyobb számban meglévő emlékeivel nyilvánvaló volt. Akadt tehát közös témánk, és az első pillanatban feltámadó kölcsönös rokonszenv is megalapozta kapcsolatunkat. A Sors — A Gondviselés, édös lelköm, hallom jellegzetes, kántáló hangját, a Gondviselés — nagy ajándéka, hogy élete utolsó másfél évtizedében barátságának fényében sütkérezhettem férjemmel és gyerekeimmel együtt. A Dózsa György utcán (ma Úri utca), apósoméknál laktunk, heten két szobában öszezsúfolva, a vendégeket azonban szívesen láttuk, és Bálint Sándor nemcsak gyűjtő útjain tért be hozzánk — Hamvassal járták a környék plébániáit, temetőit —, hanem elhozta feleségét, Sárát, hogy megismerje gyerekeinket, és megnézze az újabb termést. Bár félreállítva, nyilvános szerepléstől eltiltva és anyagi gondok közepette élt, időt és erőt nem sajnálva, igyekezett támogatni: vevőt szerzett bankjaimra; bemutatott és beajánlott Borsos Miklósnak, a szobrásznak, és elhívta hozzáértő közönségnek Sára svájci barátnőjét (egy zongoraművésznőt, Rácz Aladár, világhírű cimbalomművész özvegyét), hogy meghallgassa Klári lányom Weöres-versekre írt dalait.

Bálint Sándor a legjobbkor jelent meg az életemben: megismerkedésünk idején hagytam fel a táblaképfestéssel, a festést illetően tele voltam bizonytalansággal. Utat kerestem, és a hosszúra nyúló beszélgetések, amelyeket nálunk, vagy Hamvasnál, néha Sándor bácsinál, férjem és Sára társaságában, négyesben-ötösben folytattunk néprajzról, népi vallásosságról, történelemről, irodalomról, képzőművészetről, a zsinat újításairól, egyházművészetről, segítettek az eligazodásban.

Eszményi beszélgetőtárs volt. Kellő nyitottsággal és érdeklődéssel hallgatott meg másokat, nem akarta magához ragadni a társalgás irányítását, és ha megszólalt, mindig volt érdemes mondanivalója. Szépen felépített, kerek mondatokban, laikusok számára is teljesen érthetően és élvezetesen beszélt, az általa tökélyre fejlesztett, irodalmivá emelt ö-ző nyelvjárásban. (Móricz Zsigmond hozzá fordult tanácsokért, amikor a Rózsa Sándor-trilógiát írta. Ha jól emlékszem, egy alsóvárosi búcsúra érkezett Szegedre, és nem volt túl sok ideje. Nyilván ezért nem sikeredett regényében mindenütt teljesen hitelesre a szögedi betyár beszéde. Erről is esett szó, mert akkoriban sugározták a tv-ben a regény filmváltozatát, és abban bizony bőven akadtak nyelvi baklövések. Sokért nem adnám, ha visszaröppenve az időben láthatnám és hallhatnám ezt a két különböző karakterű, eltérő nyelvjárásban beszélő, de kiváló embert a búcsúi sokadalomban.)

Otthonosan mozgott bármely közegben; a modern képzőművészeti törekvések vagy a Modern fizika világképe, a Heisenberg-féle bizonytalansági reláció egyformán téma tudott lenni számára, és saját területét, a néprajzot nem különálló egységként látta és láttatta, hanem az európai, sőt az egyetemes kultúrába, történetbe ágyazva. Számára kerek egész volt a világ, amelyben helye volt munkának és imádságnak, az útszéli bádogkrisztusoknak és a kölni dómnak vagy Corbusier Ronchamp-i kápolnájának, Tombácz János meséinek csakúgy, mint Rilke verseinek. Rendkívüli tudása, széleskörű műveltsége lenyűgöző volt, de nem hatott ránk bénítóan, inkább szárnyalásra ösztönzött; megvolt benne az a ritka képesség, amivel az embereket önmaguk fölé tudta emelni. Közvetlensége és természetessége soha nem foszlott le róla, mint viseltes ruha; mindig, mindenkivel szemben egyformán viselkedett és beszélt, a felebaráti szeretet nemcsak a lelkében, a zsigereiben is gyökerezett.

A batikolással 1966 tavaszán iskolai munkám során ismerkedtem meg. A technika tetszett, de témák híján nem nagyon tudtam mit kezdeni vele. 1967 nyarán egy hirtelen ötlet nyomán — a sok templomi giccs reakciójaként — csináltam egy Kis Szent Teréz- és egy Páduai Szent Antal-batikot. Hamvas kápolnájába szántam, a karzatot tartó oszlopokra. Ezeken alkalmaztam először azt a síkszerű, leegyszerűsítő ábrázolásmódot, amit a középkori freskóktól és a népművészetből kölcsönöztem. Bálint Sándor csak annyit mondott láttukra: Ez kész, ami azt jelentette, hogy rátaláltam a formára, a képzőművészeti nyelvre, a tartalom, a téma pedig szinte magától jött.

Közvetlenül ezután készült el a ]ák című batikom — amelyen kendős öregasszonyok veszik körül a jáki Krisztus-szobrot — és a Kapuvári asszonyok. Sándor bácsi nem spórolt a dicsérettel, és a következő vásznam a Kőműves Kelemenné lett, majd sorra következtek a balladák és népdalok.

1968 tavaszán — Bálint Sándor inspirációjára — Hamvas felajánlott nekem egy falat a zsinat szellemében megújuló kápolnájában, és annak tervezése közben találtam rá egy gyönyörű, Kodály-gyűjtötte népdalra, a Jelenti magát Jézus címűre. Ennek alapján készült el a Karácsony, húsvét, pünkösd. A több, mint 20 négyzetméteres falkép — bár 7 darabból állt — elkészítése fizikailag is igen nehéz volt, és nehezítette a dolgot, hogy egészben nem is tudtam otthon megnézni, mert nem volt akkora falam, amelyen elfért volna az egész. Egyenként szögeltem fel, és így, darabokban mutattam meg Sándor bácsinak is, aki megnyugtatott. Ez gyönyörű, édös lelköm, higgye mög, hogy összeáll majd, és kimondta azt, amit pár héttel később Solymár István, a Nemzeti Galéria akkori főigazgatóhelyettese is: Hallatlanul monumentális. Az oltárkép együtt lett kész a tatarozással és az átalakított liturgikus térrel, amit sok-sok közös tanácskozás után ugyancsak én terveztem. A kápolna búcsúján, szeptember 12-én került sor az avatásra, amelyen itt volt Bálint Sándor. Átjött Pethő János, az akkortájt kibontakozó makai naiv festő kiállításának megnyitójára és az én népdal-sorozatom makói bemutatójára is (1969. aug. 30-án). Utóbbiaknak dr. Tóth Ferenc adott helyet a József Attila Múzeumban, és mindkettőt dr. Solymár István nyitotta meg.

Megnyitóm után egy kis körben beszélgetés kezdődött, amelynek résztvevői Solymáron és feleségén, Magdin kívül Bálinték, Trogmayer Ottó, Tóth Ferenc, a férjem és én voltunk. Ekkor kérte föl Solymár Sándor bácsit, hogy írjon recenziót a tárlatomról, az általa szerkesztett Művészet c. folyóiratban. Ez az 1970 januárjában megjelent írás mindkettőnknek sokat jelentett: számomra igen nagy dolog volt a nemzetközi hírű nagy tudós (akinek hozzáértésében vakon bíztam) értő elemzése és elismerése, számára pedig egy újabb kis lépés volt kifelé a szilenciumból, hiszen a hét szűk esztendő alatt, 1965-től 1972-ig alig-alig jelenhetett meg írása.

Ebben a kis cikkben tetten érhető művészettörténeti tájékozottsága, ízlése, és lényegre törő írásművészete: „Balog Tünde iskoláktól, csoportosulásoktól távol a magyar vidék csöndjében teremtette meg a maga alkotói világát — írta többek között —. Az ember mégis keresi szellemi rokonságát, hovatartozását. Ilyen elsősorban a középkor és népművészet expresszív levegője, a népköltészet archaikus-modern, reális-stilizált formakezelése. Mindig és minden alkotásán az ember kultusza. Képeinek nincs mélységük, hátterük: az ember jelenik meg rajtuk felnagyítva, előtérbe hozva a világdráma természetének, történelemnek, belső szenvedélyeknek kiszolgáltatott, de mégis egyetlen hőseként. (...) Balog Tünde tolmácsolásában az emberlétnek archaikus: gyermekkorunkban, néphagyományainkban rejtőzködő tartományai tárulnak föl. Ezért érezzük annyira mainak, hiszen korunk kiábrándult, megviselt emberének nosztalgiáját, az egyszerűség és teljesség követelményét tükrözi."

Sándor bácsi mellett az élete alkonyán visszakapott feleséggel is meleg barátságba kerültünk. Az elhatalmasodó betegséggel hősiesen viaskodó Sára, amikor éppen állapota engedte, kéziratokat gépelt és intézte Andika kiterjedt levelezését. Több levelét őrzöm, melyekben megnyilvánul élénk szelleme, iróniája, de humánuma is. „... ma általános szokás, hogy a kritikusok túlnyomórészt saját magukat bizonygatják, ami kevés marad, az a művészé.... Én pedig szeretettel és az alkotó iránti hálával nézem a műveket." Nagy szívére jellemző, hogy bár egyre többet szenvedet, és betegsége egyre többször kényszerítette ágyba, mélységes együttérzéssel viszonyult mások bajaihoz. „Tegnap érkeztem haza és elhűlve hallottam, milyen súlyos baleset érte férjedet. (Életveszélyes koponyasérülés volt, motoros baleset másnak a hibájából) ...teljesen ki vagyok borulva, hogy hogyan is lehet ennyi bajt és szomorúságot egy ember vállára rakni! Arra kell gondolnom, hogy az istenek valóban irigyek, sikereid örömét (májusban volt kiállításom Budapesten) ugyancsak igyekeznek elnyomni, akár az árvízre gondolok, akár férjedre....ha valamit is tudnánk segíteni, írjatok", és levelének végén az ismert gyöngybetűkkel ez áll: „Sok szeretettel kíván mielőbbi teljes gyógyulást S. bácsi." (1970. június 30.)

Hamvast az árvíz után elhelyezték Makóról, 1973-tól pedig Szeged-alsóvárosi plébános lett. Találkozásaink ritkábbak lettek, részben a szilencium oldódása, részben Sára parkinson-kórjának súlyosbodása miatt, bár Hamvas, akkor már autóval, többször áthozta őket, vagy csak Sándor bácsit hozzánk vacsorára, vagy egyéb alkalomra. Többnyire mi mentünk Szegedre, és Alsóvároson jöttünk össze a gótikus toronyszobában. Itt állt akkoriban a ferences kincstár éke, Marchiai Jakab karszéke — a legrégibb magyarországi ülőbútor, a gondolkodószékek üke —, amelyben Bálint Sándor Hamvas unszolására néha helyet foglalt.

Sándor bácsi ekkor, a hetvenes évek derekán, ki sem látszott a munkából; nagy műveit írta, rendezte sajtó alá, és akkor már felesége segítségére sem számíthatott, inkább Sára szorult egyre inkább az ő ápolására. Mégis szakított időt ezekre a baráti beszélgetésekre, amelyeket hétköznapi vagy ünnepi vacsorák követtek a kolostori szárny refektórium-szerű ebédlőjében.

Bár elfoglalt volt, soha nem feledkezett el az ünnepi jókívánságok viszonzásáról, amelyeket általában maga írt meg, köztük a számomra legkedvesebbet, a rá egyáltalán nem jellemző módon félbehagyottat. Utolsó képeslapját halála előtt nem sokkal írta, allelujás szívvel, 1980 nagyhetén.

Hihetetlen, hogy negyedszázada halott, mondom, ám mindjárt rá is förmedek magamra: Dehogyis halott, elevenebb, mint valaha, itt járkál közöttünk. Élete, tudása, szellemi és erkölcsi nagysága példa és etalon, és ahogyan a jámbor alsóvárosi öregek hiszik — és én szeretnék osztozni ebbeli hitükben — megszabadulva testének romlandó sátorától, segít odaátról nekünk, akik ismertük és szerettük.

 Archaikus népi imádságok Kövegyről

Názáreti Jézus bánatos kertjében

Názáreti Jézus bánatos kertjében,

Siralmas székében,

Térdig vérben, könyékig könnyében,

Aranyhaja le vagyon eresztve,

Vasrudakkal le vagyon nyomtatva.

Arra ment Szent Lukács.

Kérdi tőle, mért sírsz, mért rísz?

Hogyne sírnék, hogyne rínék,

Az Atyától ki vagyok rendelve,

Két kezemben két vasszeg,

Két lábomban egy vasszeg.

Eredj Szent Lukács

az evangélisták föld környékére,

És híreszteld, kiáltsd, hogy aki

ezt az imádságot mindennap háromszor elmondja,

halála óráján még a legkisebb ujját sem hagyja vétekben. Ámen

 

Koszorút köt Mária fejére

Szól a kakas, szól, kiált Máriához:

Kelj fel Mária, megfogták Szent Fiad!

Kőoszlophoz kötötték,

Keresztfára felvitték,

Három csepp vér lecseppent,

Három angyal odaszállt,

A kelyhébe felszedte,

Mária elébe mutatta.

Mária azt mondotta:

Aki ezt az imádságot mindennap háromszor elmondja,

koszorút köt a Mária fejére. Ámen.

 

Elmondta Holló Józsefné Mészáros Julianna

(Kövegy, 1921) Makón, 1997 adventjén.

Közreadja: Jámborné Balog Tünde

 Badicsné Szikszai Zsuzsanna

Útmenti keresztek Kiszomboron

A kereszt a keresztény ókor és középkor jámborságában és művészetében győzelmi jel, az üdvösség fája, amelyen Krisztus királlyá dicsőül, és mindig az Istenemberre emlékeztet.

Mindazon szabadtéri kereszteket, vagy annak nevezett vallásos jelképeket, esetleg szoborcsoportokat, amelyeket nem az egyház liturgikus cselekményeinek színterén (templom, kápolna) emeltek, útmenti kereszteknek nevezzük. Általában nemcsak útszéleken, hanem nevezetes vagy hangsúlyos helyeken (folyópart, falu széle, a mező, dűlők kezdete, balesetek, katasztrófák helyszíne) állnak, de találunk kereszteket harangláb mellett, ház előtt, temetőben, templom közelében is. Magánszemélyek többször saját földjükre, kertjükbe állíttattak. A keresztállítás okára és körülményeire a legbiztosabb felvilágosítást az emlékek feliratai és a kereszthez kapcsolódó szóbeli hagyomány utal. A felállított kereszteket az egyház is elismerte, és mindig felszentelte. Ennek az időpontja általában május és szeptember között, ünnepélyesen, a helyszínen bemutatott szentmisével történt.

A keresztek anyaga, formája és megmunkálása térben és időben nagy változatosságot mutat. Kezdetben kőből és fából készültek, ezekhez idővel néhány újabb anyag (bádog, öntöttvas, műkő) társult, amelyekből aztán különböző kombinációk jöttek létre. Ha a keresztek elhelyezkedését megfigyeljük a térképen, észrevehetjük, hogy négy útmenti kereszt a falu tágabb határát jelölte, másik négy pedig mintha a belső védőhatárt mutatná. Nem tudjuk bizonyítani, hogy tudatos ez az elhelyezés, mégis figyelemre méltó. Ezzel a jelenséggel találkozhatunk a domaszéki viharharangoknál is.

A külső határon lévő keresztek a falut átszelő országutak mentén állnak. Ezek közül kettőt Zombori Rónay Ernő emeltetett 1890-ben: „Rónay Ernő ezen évben két keresztet emeltetett kőalapzaton vasból: egyet az úgynevezett Pálinkaház felé (Szegedi országút), és egyet a Ladányi-major felé."

Szegedi országút keresztje

Szeged felé a faluból kiérve, a vasúti sorompón áthaladva, az út bal oldalán áll a kereszt, melyről az előző idézetben olvashatunk. (Az új 43-as főút megépítése előtt erre vitt a szegedi út.) A téglaalapra állított öntöttvas keresztet igen elhanyagolt állapotban találtam meg: a kereszt letörve feküdt az alapzat tetején. A virágot formázó kereszt a környék legszebb útmenti emléke lehetett valaha. Korpusz nincs rajta, Jézust a virág jelképezhette. A kereszt felső szárán, fehérre festett lemezen az INRI feliratot láthatjuk. Ezen az emléken a mellékalak Szűz Mária, aki a földgolyón áll, mellette két szárnyas angyalka. A talapzat oldalára bádoglemez van erősítve, melyről a több, mint száz éves felirat eltűnt, környéke nagyon elhanyagolt, rendezetlen.

Bottyán Imre, a falu legidősebb ember mesélte, hogy amikor hazajött a hadifogságból, a kereszt köré négy nyárfát ültetett. Nem tudni mi lett a sorsuk a szentfáknak. A letört keresztet az önkormányzat beszállíttatta a polgármesteri hivatal udvarára, és ígéretet tett felújítására.

Ladányi út keresztje

Ladány Zombortól délkeletre fekszik, ennek helyén volt az egykori Ladan-Ladanya-Ladány falu. A név valószínűleg ősi személynév volt. Oexel Mátyás dohányt termelt ezen a részen, majd a XIX. század utolsó szakaszában a Rónay-család mintagazdaságot hozott itt létre. A területet a lóré — ló által vontatott kisvasút — kötötte össze a többi majorral. A háború után a makói Lenin tsz-é lett ez a földterület, manapság egy vállalkozó műveli.

A kereszt a Furulyás-család házának előkertjében áll (Nagyszentmiklósi utca 70/a). Fehérre meszelt, téglaalapon helyezték el az öntöttvas keresztet, a korpuszon és az INRI feliraton kívül a kereszt végeit virágmintával, közepét napsugarakkal ékesítették. A korpusz alatt találunk egy táblát, melynek felirata eltűnt, de látszik, hogy a táblát is virágkoszorúval díszítették. A mellékalakok angyalkák, két oldalt elhelyezve. A család semmit sem tud a szent tárgy történetéről. Amikor építkeztek, a ház és kereszt között hét méter távolságot kellett hagyniuk, az egyház ehhez ragaszkodott. Az itt élő család szépen gondozott virágoskertet létesített a kereszt körül.

Nagyszentmiklósi kereszt

Falunk szülöttje, Kiss Mária Hortensia Tűzpróbára tétetett című regényében olvashatjuk ezt a rövid részletet: „Másnap reggel megkondultak a harangok. A plébános úr egy csoport hívővel, kereszttel, zászlókkal elkísérte a búcsúsokat a falu aljáig. Ott a keresztnél imát mondott, megáldotta őket, úgy indultak el." A kiszomboriak a radnai búcsúra indultak, és a Kiszombor-Radna távolságot gyalog tették meg. Ez a kereszt ott, a Nagyszentmiklósi úton állott, akácfák védték, ezeket szentfáknak is emlegették. Néhány évvel ezelőtt, a kiszombori határátkelő építésekor az elkerülő út nyomvonalába esett, ezért lebontották. Nem tudni, hogy hová került.

Hajdú István és felesége is emlékezett a keresztre, azt mesélték róla, hogy érdekes, lapos vasból készült. Hasonló lehetett a Zsíros-féle, a Rétalján lévő és a Móricz utca végén álló keresztekhez. A hatvanas-hetvenes években le akarták dönteni, de csak elhajlítani tudták. Az arra élők visszahajlították, így még néhány évig díszítette a határt.

Fehér kereszt

Az Obébai út mellett álló vaskereszt, téglaoszlopon. Az oszlopra márványtáblát helyeztek, ez áll rajta: „Úr Isten / Add meg minden napi / Kenyerünket / És bocsásd meg a mi bűneinket./ Emeltették / A kis zombori hívek." Avaskereszten egy bádog korpuszt találunk, amely felett az INRI felirat látható. A kereszt alsó szárán egy térdeplő szárnyas angyal van, a falu felé fordulva. Falu határát jelölő kereszt lehetett. Hajdú István nyugdíjas szerint a hetvenes években traktorral borították le, és a zombori tsz udvarára vontatták. Nem sokkal az eset után a hívek összefogásával ismét fölállították ugyanazon a helyen. A fehér nevet talán a márványkő miatt adták a keresztnek. A gondozott emléknél mindenszentekkor és halottak napján mindig gyertya ég, és soha nem hiányzik róla a friss virág.

Régi makói út keresztje

Zombornak ezen a részén voltak a régi híres erdők, mocsarak, lápok, a megrekedt vizek javarésze is, tó és sziget, liget, kert és kaszáló. Ezen az úton lehetett a legrövidebb idő alatt Makóra érni. Volt olyan év, hogy a Maroson gyalogosan át tudtak gázolni, mert olyan alacsony volt a vízállás. Ennek az országútnak a baloldalán látható egy kereszt, mely sokak szerint az egykori révhez tartozó csárda mellett állott. (Erre vonatkozólag nem találtam írásos nyomot, ez csak feltételezés.)

Téglaalapon áll az öntöttvas kereszt, rajta Jézus-szoborral és INRI felirattal. A kereszt függőleges és vízszintes szárai futó virágmintával vannak díszítve. Mellékalak nincs az emléken. Bottyán Imre elbeszéléséből tudjuk, hogy ezt is ledöntötték a háború után, majd újra felállították.

Husztik-féle kőkereszt

Zombor határában lévő egyetlen kőkereszt, ami a Husztik-család régi földbirtokának szélén áll. A felírás és a család szerint Husztik József és felesége, Áfony Ágnes állíttatta 1890-ben. A betűk nagyon megkoptak, nehezen olvasható a szöveg.

Husztik György szerint a háború utáni években traktorra erősített kötéllel döntötték le a keresztet a talapzatáról. Édesanyjának a korpuszt sikerült megmentenie és a plébániahivatalba bevinnie, hogy ott őrizzék számára. Három évvel ezelőtt Husztik György új keresztet állított a meglévő tégla alapra. Hosszú kutatómunka után sikerült megtalálnia a plébánia padlásán a régi korpuszt, így az új kereszt a régi Jézussal díszíti a határt.

Rétalji kereszt

A falutól legtávolabb eső, magános kereszt a régi Kovács-tanya és a Kőház között áll. A hely jelenleg a kutatóintézet területén fekszik, szántó veszi körül. Az egykori utat vagy birtokhatárt jelző, tégla alapon álló, díszítetlen vaskereszten korpusz és a Jézus felirat látható. Elképzelhető, hogy a Nagyszentmiklósi úton is egy ehhez hasonló állhatott, a lapos vas utal rá.

Bottyán Imre úgy emlékszik, hogy 1919 után a Rónayak a birtokot egymás között felosztották, és a keresztek a tulaj donhatárokat jelezték, ezért állították azokat. Az idős emberek emlékeznek, hogy Óladányban is állt, és a Nagyszentmiklósi úton is volt két másik kereszt is, azonban ezeknek már a nyoma sem maradt ránk.

A község belterületén a következő keresztek állnak:

Millenniumi kereszt

„Kiszombor község a szentév emlékére szobrot állított Szent István királynak. Volt itt egy szent István szobra a templom kertbe, de nagyon is viharvert állapotban, azt levétettem a talapzatról és kegyeletből elhelyeztem az állami elemi iskola múzeumában. A talapzatra, melyen Kiszombor község Magyarország 1000 éves fönnállásának emlékét örökítette meg, egy vaskeresztet helyeztettem el a szobor helyére."( Historia Domus, Kiszombor)

Az emlékmű a plébániahivatal előtt áll. A talapzat mind a négy oldalán márványtáblát helyeztek el, amiken az állíttatók, az akkori felelős magyar kormány tagjai és az emlékmű felállítására adakozók nevei olvashatók. A kereszt és a korpusz öntöttvasból készült, felette INRI felirat látható. Ezen a kereszten nem találunk mellékalakot. Érdekessége az emléknek, hogy a kereszt a plébániával szemben áll, míg az a márványtábla, amin a felállítás idejét és okát leírták, háttal helyezkedik el a plébániának, tehát az útra tekint, míg a Jézus-szobor az útnak háttal van.

Az oszlopon a következők olvashatók: „Ő Cs. És Kir. Apostoli felség /I.FERENCZ JÓZSEF - 51-ik magyar király / Dicsőséges uralkodásának 48-ik évében Magyarország 1000 éves fennállásának / Emlékére / Zombori Rónay Ernő kezdeményezése folytán / Hazafias kegyelettel emeltette / Kis-Zombor községe. 1896. év. Augusztus hó 15.-én."

A kastéllyal szembeni oldalon a következő felirat látható: „Magyarország felelős kormánya / Br. BÁNFFY DEZSŐ elnök / PERCZEL DEZSŐ belügy / LUKÁCS LÁSZLÓ pénzügy / Dr. WLAS1CH GYULA vallás és közoktatás / Br. FEHÉRVARY GÉZA honvédelem / DÁNIEL ERNŐ kereskedelem / ERDÉLYI SÁNDOR igazságügy / Dr. DARÁNYI IGNÁCZ földművelés / Br. JOSIKA SÁMUEL király személye körüli / miniszterek."

A plébániával szemben a következő felírat van: „ÁRPÁS GYULA róm. kath. plébános / Kis Zombor község elöljárósága / RANKOVICS SÁNDOR elnök bíró / MATUSZKA BALÁZS másod bíró / KÁDÁR ÁRPÁD közjegyző / BALÁZS BÁLINT pénztárnok / I-ső KOZMA ANDRÁS / ll-ik GÁBOR MÁTYÁS / III-ik GULÁCSI ANDRÁS / IV-ik KOHAJDA ILLÉS esküdtek / Dr. SZIKLAI KÁROLY körorvos / TÓTH ANTAL közgyám."

A templom felöli oldalon a következők neveit olvashatjuk: „Mélt. DESSEWFFY SÁNDOR Csanád egyh. m. püspök / Nagymélt. gróf MAKÓ KÁLMÁN kerületi országgyűlés képviselő / TORONTÁL VÁRMEGYE KÖZIGAZGATÁSI / FŐTISZTVISELŐI / Mélt. Zombori RÓNAY JENŐ főispán / Dr. DELLIMANICS LAJOS alispán / Br. FEILITZSCH BERTALAN főjegyző / HADFY KÁROLY járási főszolgabíró / Dr. RADENICS GYULA szolgabíró.

Gábor-féle kereszt

A Szegedi és a Szőlő utca találkozásánál egykor egy kereszt állt, amely most a templom bejárata mellett látható. A kiszombori útmenti keresztek közül talán az egyik legszebb, a talapzattal együtt kb. két méter magas, öntöttvas kereszt korpusszal. A kereszt szépen megmunkált, áttört díszítésű. A korpusz alatt táblát helyeztek el, melyre egykor a kereszt állítójának nevét írhatták — sajnos le van festve — ez alatt pedig Mária alakja látható.

A keresztet Gábor András és felesége, Talpai Rozália Mátyás nevű fiúk születésekor állíttatták 1858. febr. 23-án, és másnap, 24-én meg is keresztelték a gyermeket. Feltehető, hogy Gábor Mátyás vagy kései gyerekként, vagy egyetlen fiúutódként jött a világra, és ennek az emlékét jelzi a kereszt. A kereszt négy sarkánál jegenyefákat ültettek. Szőllőssi Károly szerint szülei gondozták a keresztet. Egy nagy sebességgel közlekedő, leszerelő kiskatona autója lesodródott az útról, és nekiment a keresztnek, ami kidőlt. Akkor szállították a templom elé, ahol ma is áll. Érdekessége a keresztnek, hogy tőle néhány méterre egy artézi kút állt. A helyi honismereti kör tervei között szerepel a kereszt visszaállítása.

A Kisteleki-kút keresztje

A Ladányi és Porgányi utcák találkozásánál van egy kis tér, ahol régen piacot tartottak. A téren egy artézi kút található, ami a környék lakóinak a vízszükségletét elégítette ki, míg a vezetékes vízhálózatot ki nem építették. A kútról a teret Kistelekinek nevezték el.

A fehérre meszelt kereszt a Ladányi utcával szemben helyezkedik el. Ez is öntöttvasból készült. Feltehetőleg akkor állították, amikor a Nagyszentmiklósi utcait, mert sok a hasonlóság közöttük. A korpusz alatti tábla és a kereszt csúcsai virágmintában végződnek. A korpusz mögött láthatjuk a napsugaras díszítést és fölötte az INRI feliratot. Az útmenti emléket szépen helyrehozták, de feliratát lefestették. A keresztet négyszög alakban sövénnyel vették körbe, így jelezve a szent helyet. A környéken élők elmondása szerint a szemben lakó Csepreginé és Juliska néni gondozta haláláig. Minden nagyobb egyházi ünnep előtt és minden tavasszal lemeszelték, és friss virágot vittek oda. Jelenleg, ahogy a többinél is tapasztalom, az önkormányzat gondozza.

Móricz utca végén lévő kereszt

A Tisza, a Móricz és a Régi makói utca kereszteződésének sarkán, egy magánház udvarán található. Tégla alapzaton helyezték el az egyszerű formájú keresztet, rajta a korpusszal. Emléktábla vagy felirat sem jelzi múltját. Hiába kérdezgettem, már senki sem tudja, ki és milyen alkalomból állította az utak kereszteződésébe.

Kis-kereszt

A Makói utca végén található a kisállomással szemben a Kis András és felesége által készíttetett kereszt, melyen a következő felirat látható: „Isten dicsősségére / és fogadalmunk teljesüléséért / állíttatta a keresztet / KIS ANDRÁS és / VÖRÖS JULIANNA / 1899."

A zombori anyakönyvi bejegyzéseknél nem találtam ebben az évben ilyen nevű esketteket, ill. nem találtam a kereszteltek nevei között sem Kis-vezetéknevű gyermeket, akinek a szüleit Kis Andrásnak és Vörös Juliannának hívták. Bottyán Imre mesélte, hogy ez a Zsíros Gergő-féle kereszt. Zsíros Kis Gergő, módos ember lehetett, mert a Makói utcában három háza is állt. Ő rendelte meg az emléket, még pedig a Daróczi-családtól, és Apjok László esperes szentelte fel. Elképzelhető, hogy Kiséknek a házasságukkal vagy a gyermekáldással kapcsolatos fogadalmát teljesítette Zsíros Kis Gergő. Az emléket Horváthné, Matildka néni gondozta haláláig. Jelenleg is sokan visznek a kereszthez virágot.

A kiszomboriak régen az útmenti szakrális emlékek előtt keresztet vetettek, még azután is, ha lebontották, vagy lerombolták.

 Németiné Kodrán Erzsébet

Mindennapi kenyerünk

Gyermekkorom legelső emlékei közé tartozik, hogy édesanyám összetette kis kezünket, és együtt mondta velünk az Úr imáját, a miatyánkot: Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, szólt az ima, és mi biztosak voltunk benne, hogy a finom foszlós kenyér mindennap ott lesz az asztalon. Akkor még mi, falusiak, házilag sütött kenyeret ettünk, magunk termelte búzából, kemencében sütöttük. Ennek a kenyérsütésnek megvolt a maga titka, ami nemzedékről-nemzedékre szállt. Lenézték azt az asszonyt, aki nem tudott szép, magas, ropogóshéjú kenyeret sütni. Volt a kenyérsütésnek valami misztikus szertartása. A falusi asszonyok a nyár közepén, amikor nagy volt a meleg, elkészítették a kenyérsütéshez nélkülözhetetlen párt, ami úgy készült, hogy tisztára mosott árpát, búzakorpát, komlót, sósvízben beáztattak, két-három napig erjedni hagyták árnyékos helyen, majd a vesszőből font párszárítóra terített fehér abroszra kanállal kis halmokat raktak, és a tűző napon keményre szárították. A száraz párt vászontarisznyába rakták és a kamrában szellős helyen felakasztották. Ez volt a kenyérsütés egyik alapanyaga. A másik, a kenyérdagasztó teknőből kikapart tésztamaradékból összegyúrt, a kemence tetején szárított kovász. Ezt szintén vászontarisznyában tárolták. Maga a kenyérsütés a következőképpen történt. A sütés előtti estén sós langyos vízben, beáztattunk öt-hat csomó párt, és a szárított kovászt. Egy-két órát ázott, addig előkészítettük a sütőteknőt, megszitáltuk a lisztet, majd leszűrtük az ázott kovász és pár levét, kellő mennyiségű langyos vízzel, sóval és az élesztővel elkevertük. A teknőbe szitált lisztre öntöttük és elkevertük. Ezt neveztük kovászolásnak. A teknőre keresztvesszőt tettünk, hogy a ráterített sütőabroszhoz ne érjen a tészta. Az abrosszal letakartuk és meleg dunyhát tettünk rá. Három óráig kelt a kovász, addig aludt a kenyérsütő asszony. Hajnali fél háromkor keltünk, ezután kezdődött a kenyérsütés legnehezebb munkája, a dagasztás. A megkelt kovászhoz annyi lisztet dagasztottunk, hogy formálható keménységű legyen. Ökölbe szorított kézzel legalább egy órán át dagasztottuk a tésztát, mire sima, fényes és hólyagos nem lett. Nagyon fárasztó, kemény munka volt. Akkor volt jól kidagasztva a kenyér, ha a gerendáról csöpögött a víz, vagyis a homlokunkról folyt a veríték. Jó két órát kelt a tészta a teknőben. Addig a jó háziasszony megfejte a tehenet, elkészítette a kemence elé a fűtenivaló szárízéket vagy rőzsét. A gyékényből font szakajtó kosarakat a kemencepadkára rakta és tiszta szalvétával kibélelte. Amikor a tészta kellően megkelt, kezdődött a szakajtás. Nagy darab tésztákat vágtunk, kerekre formáztuk és a szakajtóba raktuk. A szalvéták széleit ráhajtottuk és újra kelni hagytuk. Ekkor kezdtük a kemence fűtését. Addig kellett fűteni, míg a piszkafa nyomán szikrát nem vetett a kemence feneke. Akkor a parázs egyrészét szénvonóval a kemence előtt lévő pernyetartóba húztuk, a többi parazsat feltoltuk a kemence hátsó falához, ezután a kemence fenekét és elejét tisztára söpörtük. A megkelt tésztát egyenként a sütőlapátra borítottuk és éles késsel belevágtunk az oldalába, aztán sorba bevetettük a forró kemencébe. Általában négy nagy, három-négy kilós kenyeret sütöttünk egyszerre, és egy nagy cipót, meg annyi kiscipót ahány gyerek volt a háznál. Emlékszem, amikor a bevetett kenyér után édesanyám keresztet vetett és azt mondta; Sülj áldott, pirulj áldott, nem az ágy alatt vagy. Ez volt a család reggelije, kacsazsírral megkenve, frissen fejt tejjel. Volt, amikor lángost is sütöttünk a parázs előtt, ami szintén fejedelmi reggeli volt a családnak. Két-három óráig sült a kenyér, amikor kiszedtük. A forró kenyereket pici cukorral kevert vízzel megmosdattuk, amitől szép fényes lett a héjuk.

Bizony sok éve annak, hogy boltban vesszük a kenyeret, ami kényelmes megoldás ugyan, de az íze, illata nem is hasonlít a mi régi, kemencében sütött kenyerünkhöz!

Kiss Jennifer metszete

 Badicsné Szikszai Zsuzsanna

A palotai Zellman-malom története

Gál János bácsi emlékére

Mióta az eszemet tudom, a falu szélén állt egy hatalmas, titokzatos épület, melyet mindig csodálattal néztem. Sokáig nem is tudtam, hogy mire használhatták, csak miután szüleimtől érdeklődtem, így vált számomra nyilvánvalóvá, hogy ez egy malom, melyet már régóta nem használtak. A malom mögött állt a hatalmas kémény, mely egykor a gőzgépet tápláló elégetett szalma füstjét eregette szét Palota fölött. Gyermekkoromban nem mertem közelebbről megnézni ezt a különös hangulatot árasztó épületegyüttest. Csak az érettségit követő nyáron vettem a bátorságot, hogy utána járjak annak, kik lakták, és hogyan használták a malmot. Ifjúi érdeklődésemet egy akkor kiírt néprajzi pályázat is motiválta.

Először Asztalos P. Kálmán bácsihoz indultam segítséget kérni. Kálmán bácsi, a falu emlékezete érdeklődésemre először is azt kérdezte tőlem: Kinek a lánya vagy? Miután elmagyaráztam, hogy kik a szüleim és melyik famíliából származom, már barátságosabban szólt hozzám, majd elmondta, hogy kitől is tudok meg részleteket a malomról. Így jutottam el Gál János bácsiékhoz.

János bácsi volt a ház és a malom gondnoka, nála voltak a kulcsok, ő tartotta rendben a már elvadult kertet, és ő nyitotta ki a ritkán arra vetődő Zellman-leszármazottaknak vagy a magamfajta érdeklődőnek a malmot. De nem csak gondnok volt, hanem a malom krónikása, aki híven őrizte az egykori molnár emlékét és a kíváncsiskodónak szívesen mesélt a malom titkairól. Az ő segítségével ismerhettem meg a malom és a ház történetét. Ezért a segítségért azóta is hálás vagyok neki és feleségének, Zellman Máriának.

A Zellman-házba belépve az üveges verandára érkeztünk, ahol nem kis meglepetésünkre egy poros tonett-hintaszék állt, mintha csak a megfáradt molnárra várt volna még most is, aki oly sokszor pihent meg benne az egész napos munka után. A szobákban a bútorok, használati tárgyak tulajdonosuk utolsó érintését őrizve pihentek. A szekrényekben vállfákon szép rendben a ruhák, melyek a háború előtti divatot idézték. Fehérre festett ágy, tükör, kisszekrény állt a hálószobának használt kisszobában. Ez a bútor oly szép volt, hogy még most is, annyi év múltán is, megállásra késztette a látogatót.

Az udvaron elvadult szilvafák alatt vitt az út a malomba. Bent, az épületben orrunkat a gépekből, falakból áradó, őrölt gabona illata csapta meg. Az egész szép volt és megkapó.

Abban az időben faluháznak álmodtam ezt a házat, és ipari műemléknek a malmot. Az álom, mint oly sok, sajnos csak álom maradt. A nyolcvanas évek végén leégett a malom. Hogyan és miként történhetett, senki sem tudja. Elégett minden, a ház és a malom teljes berendezése, csak a füst által feketére festett falak és a kémény maradtak. Azóta még jobban benőtt mindent a gaz. Így pusztulnak el szemünk láttára az értékek, az emlékek. Lehetett volna másként is.

Tizenöt év után is fáj a szívem érte. De, hogy teljesen ne vesszen ki a palotaiak emlékezetéből a faluból kivezető útkanyarulatban álló épületrom egykori tulajdonosainak emléke, álljon itt egy rövid család- és malomtörténet a kedves olvasó számára és az egykori Zellmann-malom emlékére.

Az őrlésre utaló szavaink őr, őrni, honfoglalás előtti török és ugor-eredetű szavak. Arra utalnak, hogy a honfoglaló magyarság már jól ismerte a földművelést. Malom és molnár szavunk szláv eredetű, valószínűleg az óhorvát mlin és mlinár szavakra vezethető vissza. Malom szavunk a móln alakban fordul elő 1135-ben a bozóki apátság alapító levelében.

Az egyszerűbb kézi malmok után több száz évig a szél és a víz erejét használta az ember, ezután a gőz erejét használta fel a gabona megőrléséhez.

A gabonaőrlés több ezer éves története szorosan összefügg az emberi táplálkozás, a technika, valamint a földművelés múltjával és fejlődésével. Sok olyan új felismerés, tudományos értékű felfedezés indult ki ebből az iparágból, amely más területen is elősegítette a fejlődést és előrehaladást. 1760-ban Smeaton üzembe helyezte az első gőzmalmot. Ezt a malmot igaz vízkerék hajtotta, de gőzszivattyú vezette rá a vizet. 1784-ben elkészült Watt gőzgépe, és 1786-89-ben Albionban már működésbe lépett az első gőzmalom. Magyarországon az első gőz által hajtott malom-szerkezet az 1839-ben alapított József-hengermalomban volt. Az első időkben több gőzmalmot is felgyújtottak a kenyerüket féltő szél- és vízimolnárok, de a technika fejlődését nem lehetett a géprombolással megállítani. Mivel a gőzgépek működéséhez szénre volt szükség, ezért a vasútvonalakat is ki kellett építeni. A nép tüzes malomnak nevezte ezeket a malmokat. Legtöbb gőzmalom a Tiszántúlon, a Duna-Tisza közén és a Tisza-Maros szögében működött. A gőzmalom a molnártól műszaki tudást, malomgépészeti ismereteket, tehát másfajta fölkészültséget is igényelt, mint a hagyományos malomtípusoknál volt szükséges. Ilyen malom volt az egykori Zellman-malom Csanádpalotán.

Zellman Mihály, a malom tulajdonosa, 1873. október 15-én született Pitvaroson, szegényparaszti családban. Édesapja keresztnevét örökölte, ebből következtetünk arra, hogy a család első gyermekeként látta meg a napvilágot. Édesanyja, Dovály Judit, evangélikus asszony. A Zellman fiú gyerekkoráról nem sokat tudunk, gyermekeinek azonban sokat beszélt egy fájdalmas emlékéről, ami későbbi életének meghatározója lett. Tizenkét évesen elszakították édesanyjától, szekérre ültették és Nagylakra vitték, hogy a molnárság minden csínját-bínját kitanulva, később saját malmát tudja üzemeltetni. Hat évig dolgozott a nagylaki malomban, majd tanoncvizsgát tett.

A nagy próbatétel után nem tért vissza falujába, mert a szakmáján kívül más is itt tartotta, mégpedig a szíve. Ekkor már erősen udvarolt későbbi feleségének, Lipták Juliannának, akivel 1896-ban házasságot kötött. Néhány év múlva, ha nem is szereztek saját malmot, de társtulajdonosai lettek a csanádpalotai Bánszki-féle malomnak. Persze, ahogy a mai világban is, ehhez kölcsönt kellett felvenniük és váltókat aláírniuk. Ebben a malomban 1910-ig dolgoztak, amikoris sikerült megvenniük a falu szélén álló egyszintes gőzmalmot a hozzátartozó telekkel együtt.

Az új malomba már nem csak a fiatal pár, hanem az időközben megszületett nyolc gyermek is beköltözött. Később két gyermeküket a kor pestise, a torokgyík vitte el. Ezekben a nehéz időkben sem adták fel a küzdelmet, építették tovább a malmot. A történelem azonban közbeszólt, kitört az első világháború. Zellman Mihály bevonult katonának, itthon hagyta feleségét gyermekeivel és a malom gondjával. Nehéz idők jöttek, az asszonynak gyermekei segítettek a malomban, hogy az zavartalanul tudjon tovább működni. A családfő megjárta Olaszországot, volt Isonzónál, 1919-ben tért haza.

A következő esztendőkben lázasan folyt a munka a Zellman-portán. A családnak már kicsi lett a kétszobás ház, így hozzáfogtak a kb. 20 méteres ház megépítéséhez, melyben már négy szoba és konyha, kamra, fürdőszoba kapott helyet. Az átépítés 1921-re fejeződött be, az évszámot a bejárati ajtó fölött olvashattuk.

A ház után a malom következett. Az egyszintes malomra építettek még egy szintet, így a belső tér megnőtt. Az addig egyszintes malomban a gépek elrendezése nagy alapterületet igényelt, de a gépek kétszintes elhelyezése — a szabadesést kihasználva az őrleményvezetésben — lehetővé teszi az épület alapterületének csökkentését. Az átalakítások után szerelték be a Bécsből hozatott Diesel-motort, melyet Zellman Mária elmondása szerint 24 millió aranykoronáért vásároltak. A szakemberek is Bécsből jöttek beállítani, beszerelni a gépeket. A malom működése a felújítások után nemcsak egyszerűsödött, de korszerűsödött is. Az őrölni valót felvonóval szállították fel a legfelső szintre, amíg ez a szerkezet nem volt, addig Mihály bácsi cipelte fel a hátán egyenként a teli zsákokat. A felső szinten a koptatóba került a gabona, ahol a búza, kukorica aprítása történt. Innen csőrendszeren keresztül jutott a hántoló gépbe, ahol a búza kemény héját távolították el hántolással és szárítással. Ezután került sor az őrlésre a hengerszékekben. A hengerszék két egymással szemben forgó, megfelelő réstávolságra beállított hengerpárral aprított. A Zellman-malomban Ganz-Mechwart-hengerszékeket vásárolt Zellman Mihály, ebben az időben ezek voltak a legjobb minőségű hengerszékeket. Zellman Mária elmondta, hogy a malomköveket, amik a hengerszékekben találhatók, az édesapja minden héten abronccsal vette körül és vágta a követ, ami tulajdonképpen a rovátkák kiigazítását jelentette. Ebben a malomban négy hengerpadot találtam, ez azt jelenti, hogy négyféle terméket tudtak előállítani. Lisztet, amiből kenyeret sütöttek, nullás lisztet, ez a kalácshoz kellett, darát és korpát. Az örlemény a síkszitán át került a lisztes zsákokba. Majd a mázsálás, a vám visszatartása és az adminisztráció következett.

A fejlesztés után megnőtt a malom kapacitása, de még ekkor is csak kis malomnak számított. Ezek a munkálatok a családot anyagilag nagyon megterhelték, ezért nem volt módjuk a ház körüli munkákhoz cselédet, a malomba pedig segédet fogadni. A már nagyobbacska gyerekek segítettek szüleiknek. A családfő minden reggel négy órakor ébredt, és sietett a malmot befűteni, hat órára lett elég gőz az őrléshez. A fűtés szalmával, majd a háború alatt a nagylaki kendergyárból hozatott pozdorjával történt. A gépházat a malomhoz építették, a kémény pedig az épület mögött állt. A füstöt földben elhelyezett cső vezette a kéménybe. Vasárnaponként, amikor a malom állt, Zellman bácsi bebújt a vízmelegítő hordóba és saját két kezével sikálta le a felrakodott vízkövet a hordó faláról.

A család többi tagja is kivette részét a ház és a malom körüli munkákból. Volt aki az állatokat hajtotta ki a legelőre, a nagyobbak a malomban segédkeztek, a kicsik pedig iskolába indultak. Az édesanya vezette a háztartást, ellátta az állatokat, gondozta a kiskertet és intézte a malom hivatalos ügyeit Makón.

A sok munka közben soha nem feledkeztek meg az ünnepekről. Pitvarosról minden vasárnap átjött az evangélikus pap, hogy istentiszteletet tartson a család részére. A karácsony volt a legszebb ünnep otthon!— emlékezett vissza Zellman Mária. A malom jó megélhetést biztosított, így a karácsonyfa alatt is mindig volt mindenki számára egy-egy meglepetés.

Az idő múlásával a gyerekek felcseperedtek, a lányokat az édesanyjuk kísérte a bálba. A faluban mindenki csodájára járt a Zellman-lányoknak, olyan szépek voltak, hogy nem akadt párjuk a faluban. A felnőtt gyerekek megnősültek, férjhez mentek, és már csak látogatóba jöttek haza.

A II. világháború idején a malom működése válságba került. A faluban üzemelő Bánszki-féle malom konkurense volt a Zellman-malomnak. Ekkor vezették be a csúvározást. Ez azt jelentette, hogy reggel egy szekér elindult a faluba és minden utcába betért. A ló nyakába akasztottak egy csengőt, hogy mindenki hallja, hogy jön a malomból a kocsi. Akinek volt őröltetni valója, kivitte az utcára, a szekér pedig megállt, és felvette a zsákot. A csúváros felírta, miből mennyit kell őrölni. Estére vagy másnap hozta is vissza a liszttel teli zsákokat.

A Zellman-malom vámmalom volt, az őrlésért nem pénzt kértek, hanem az őrlésre hozott gabona 10 %-át megtartották. Ezeket a malomban látható gabonatárlókba helyezték el, kb. 30-40 mázsát tudtak így tárolni. Az így szerzett gabonát a helybeli gabonakereskedőnek adták el. Palotán két gabonakereskedőre emlékeznek: az egyiket Leibnicknek, a másikat Kellnernek hívták. Zellmanék ahhoz vitték a búzát, aki többet fizetett érte. Mindig a legkisebb gyermeket küldték a kereskedőkhöz, hogy kérdezze meg, melyik ad többet a gabonáért.

A malmot a háború után nem államosították, mivel nem egy emberé, hanem egyenlően elosztva a gyerekek tulajdona volt.

1948-ban váratlanul meghalt az édesanya, ez a veszteség nagyon megviselte az egész családot. A malom 1951-ben leállt. Az ezt követő években Mihály bácsi megváltozott, az eddig életvidám, jókedvű, egészséges, erős ember búskomor lett. Csak akkor ült ki derű az arcára, ha a gyermekei körében volt. 1964-ben tüdőgyulladás vitte el.

A malmot 1962-től a Szabadság Mgtsz bérelte, de már csak darálónak használták. Ekkor Zellman Eta intézte a malom ügyeit. A Zellman-malom több mint hatvan évig szolgálta Palota lakosságát, végleg 1973-ban zárták be.

 Vargáné Antal Ilona

Szappanfőzés Apátfalván

A jobbnál jobb szappanok, mosóporok elterjedésével háttérbe szorult a háziszappan használata, főzése. Pedig a jól sikerült, tiszta háziszappan egészségesebb az emberi bőrre, mint a pipereszappanok, kozmetikumok. Apátfalván a szappanfőzésre régen nem minden háziasszony mert vállalkozni. Egy évben csak egyszer kellett főzni, ez legjobb volt tavasszal, vagy nyáron. A szappant a szabadban főzték. Ez a fajta házimunka ügyességet, szakértelmet és gyakorlatot kívánt régen is, most is.

Én tizenöt éve főzök szappant a családom részére. A feleslegből sokan kérnek fürdéshez, hajmosáshoz, alsónemű-mosáshoz is használják, akik allergiások a kozmetikumokra. Amikor még minden ruhát szappannal mostak, és azzal tisztálkodtak, a háziasszonyok nagy értéknek tartották a szappant. Régen voltak szappanfőző asszonyok, akik hívásra házhoz mentek, és térítés ellenében főzték. Ezek közül én is ismertem Sóki Sándornét, Kovács Mihályné Szökő Panna nénit, Bucsányiné Korom Juliska nénit. Én a szappanfőzés tudományát ez utóbbitól tanultam.

A szappanfőzés munkaeszközei:

Üst: Vasüst, nagybogrács vagy kopott zománcú üst, amit vaslábra, majd katlanra, később üstházra tettek. Új üstöt nem használtak, mert a szappanfőzőszer az üst zománcát megsértette.

Nagykanál: Félig becsukott férfitenyér nagyságú bádogkanál, amit bádogos vagy lakatos készített. Használat után tiszta zsírral bekenték, és száraz helyen tartották rendszerint a padláson, így évtizedeken keresztül használhatták. Ez maradt utódról utódra.

Kiskanál: Evőkanál, amivel a nagykanálról, üst oldaláról kaparták le az odatapadt szappant. Ez bármilyen fémből készülhetett, csak alumíniumból nem, mert a szappanfőző szóda nagyon mart, és ezáltal habzott.

A szappanfőzés alapanyaga

Disznóvágáskor az étkezésre el nem használt töpörtő, kisütött bélzsír, többször használt, de nem égett zsír, megavasodott, vagy el nem fogyott szalonnadarabok. Ezeket az anyagokat a szappanfőzésig egy edényben gyűjtötték, aminek szappanos volt a neve. Ez lehetett használt, elavult zsírosbödön, nagy fazék stb. Régen vigyáztak, hogy a háziállatok hozzá ne férjenek a szappannak valóhoz. Mostanság ezeket kutyákkal, macskákkal etetik meg, ahol nem főznek szappant.

Szappanfőző szerek

Nagyanyáink korában is használtak igazi szappanfőző szódát. Ennek beszerzése nehézkes és költséges volt. Ezért áttértek olcsóbb, de elfogadható szappanfőző szerekre, mint a Falu szappanfőző szer, Habzó mosószóda, Asszonydicséret. Ezek mindegyikéhez oltatlan darabos meszet és vizet használtak. Előbb megfőzték a lúgos levet, majd ülepítették, utána csak a levét használták el. Mostanában a szappanfőzéshez igazi kristályos szódát használnak, mellyel könnyű, de veszélyes dolgozni. Ilyenkor gyereket, öreget, jószágot távol kell tartani.

A szappanfőzés menete

Először is kimérjük a szappannak valót. 10-12 kilót számolunk egy üsthöz. Hét liter vizet öntünk az üstbe, belerakjuk a töpörtőt. Ez melegszik. Majd áztatunk fél kilogramm szódát erre a célra használt edényben. Ha felolvadt, akkor az üstbe tesszük. Kicsit kavarjuk, mozgatjuk. Mikor látjuk, hogy a töpörtőt jól szétette az erő, nagyon óvatosan belerakjuk a zsiradékot, és ha kell erőt teszünk hozzá, s lassan tovább főzzük. A szódát mindig vízzel feloldva használjuk! Egyszerre csak kevés szódát áztassunk be! Kerüljük az áztatás közben keletkezett gőz belélegzését!

Egy üst szappan kifőzéséhez 2-3 kg szóda szükséges. Két lúgon főzzük, mert akkor fehérebb a szappan. A két lúg azt jelenti, az első lúg az, amiben feltesszük főni. Abban fő körülbelül másfél óráig, ha elvált a szappan a lúgtól, akkor a szappant leszedjük, a lúgot kiöntjük edénybe. Az üstöt kiöblítjük, vizet és feloldott szódát teszünk bele, ez melegszik, majd nagyon óvatosan belerakjuk az előbb leszedett szappant, és tovább főzzük. Ez a második lúg. Úgy a jó, ha közben a lúg a szappan között itt-ott felbuggyan, és részben lefutja a szappan tetejét. Arra kell vigyázni, hogy a szappan alatt az üst alján mindig legyen lúg. Ezt úgy ellenőrizték, hogy a nagykanállal vettek az üst aljáról, majd a kiskanállal leterelték róla a szappant, és az alján ott maradt a lúg. Most már van olyan szappanfőző kanál, melynek az alján hathét kis lyuk van. Ezzel a lúg ellenőrzése könnyebb, mert az alján kifolyik a lúg, nem kell kiskanállal a szappant szedegetni.

Főzés közben figyelni kell a szappant. Ha nagyon erős, akkor morzsás, ha nem elég erős, akkor zsíros, puha. Ilyen esetben szódát kell hozzáadni. Ezt tyúktollal ellenőrizték. Ha az üstben feljövő barna lúg lemarja a tollról a pihét, akkor jó, ha nem marja le, akkor nem elég erős. A szappant lassú tűzön, lassan kavargatva kell főzni. Ha készre főtt a szappan, akkor az előre elkészített formába használt lepedőt, vagy abroszt tettek, és abba öntötték a forró szappant. Kiskanállal a tetejét kicsit kicifrázták. Régen volt, aki a szappan tálalásakor sót szórt a tetejére, a kiskanállal egy kicsit belekeverte azért, hogy ne kopjon annyira a használatkor. A formát általában deszkából, téglából készítették úgy, hogy állíthatós legyen, mert nem szerették a vékony szappant. Azt mondták, az szegényes.

Eresztett szappan

Volt, aki a visszamaradt második lúgon hagyott egy-két darabra való jó szappant, hideg vizet öntött közé, és addig kavargatta, míg a lúg a szappannal elvegyült. Majd kidarabolva, deszkára rakva kiszáradt. Az eresztett szappannal mostak rongypokrócot, csizmába való kapcát, használt munkaruhát, erősen szennyezett, vagy zsíros ruhát. Azért készítettek eresztett szappant, hogy a kiöntendő erős lúgot hasznosítsák.

A lúg egy részét elhasználták zománcos edények súrolására, olajos, vagy zsíros ruhák mosására. A formában kihűlt szappant másnap kocka alakúra darabolták. Volt, aki táblában hagyta, az ilyen szappant kiszáradás után csak fűrésszel lehetett darabolni, olyan kemény volt. A szappanra a másnap hegyes tárggyal beleírták a főzés évszámát. A kifőtt szappant általában szellős helyen, padláson tartották.

Egy üst szappan kifőzéséhez két és fél, három óra kell. Mivel nyáron az udvaron mostak, nagyon vigyáztak a szappanra, hogy a teknő széléről le ne essen, mert a ház körül szabadon járó kedvenc malac könnyen ellopta, megrágta vagy megette.

Szappanos kovász

Régen a gennyes pattanásra, gilvára szappanos kovászt tettek, hogy érlelje és kitisztítsa azt. Ennek készítése a következő: tiszta tenyérbe kapartak késsel háziszappant, búzalisztet tettek hozzá, ezt nyállal félkeményre összeállították, majd a beteg részre tapasztották. Annak a nyálával készítették, aki a kovászt használta. Régen nem szerette a szappanfőző asszony, ha idegen nézte a szappanfőzését. Babonából félt, hogy megveri szemmel, és nem sikerül. Amelyik gyereknek nagyon világoskék volt a szeme, azt mondták neki, tán anyád szappannal mossa a szemed, hogy ilyen világoskék? Ha a háziszappan megereszkedett, izzadt, esőt jósoltak.

Gaudi Kitti metszete

 Nagyfalusi Ágnes

Kötélgyártók Csanádpalotán

Írásomban a köteles mesterség múltját és jelenét szeretném megismertetni egy csanádpalotai többgenerációs iparoscsalád bemutatásával.

Nagy Péter 1920-ban született. Hat osztály elvégzése után egy makói rokonánál segítkezett a kötélgyártásnál, majd amikor nem sokkal később a Jakabfi-ura-dalomtól munkaajánlatot kapott a rokon, ő is vele tartott. Jó fizetést, lakást, télen tüzelőt kaptak. Az uradalom Battonya és Dombegyháza között terült el, 2000 hold földből ötven hektáron dohányt termeltek. A feladatuk az volt, hogy szálkenderből madzagot és az állatok számára kötelet készítsenek. A madzagot a dohányszárításnál használták fel, a dohánylevelek felfűzésekor. Fontos volt, hogy a dohánylevelek ne csússzanak egymásra, mert akkor megpenészedtek volna. Erre a célra a kenderből készített madzag felelt meg a legjobban.

A Jakabfi-uradalomban töltött másfél év után Nagy Péter önállósította magát, visszatért Palotára, a családi birtokon kezdett el kendert termeszteni. A tanya mellé áztatót épített, saját maga dolgozta fel a megtermelt kendert. 16-17 éves korára már megkereste a megélhetéséhez szükséges pénzt. Bár a bátyja az első időkben haragudott, hogy a jó kukoricát termő földbe apja engedélyével kendert vet, később ő is bekapcsolódott a kendertermesztésbe, feldolgozásba.

Az 1940-es években tíz hold kendert termelt bérbe nekik Szirbik Lajos Csanádalbertin. A kendert saját kocsijukon hordták Palotára és feldolgozták. Az ipar fellendülése után, a háborús időkben zárolták a kendert, hadianyag lett, háznál nem lehetett feldolgozni. A család kérvényt nyújtott be a minisztériumba az ipar folytatásához, ám jobb lehetőség nyílt számukra. Meg kellett szervezni, hogy azokban az uradalmakban, ahol legalább száz hold kendert termelnek, ott helyben fel tudják dolgozni. A kendertermeléshez és az áztatók építésére az uradalmak 20 000 pengő állami támogatást kaptak, és ugyanennyit kapott az ő családja is a szükséges gépek beszerzésére. Egy kötélgyár teljes felszerelése abban az időben 12 000 pengőbe került. Az uradalmaknak is megérte csatlakozni, mivel a pajta és az áztatók felépítése csak 2-3000 pengőbe került. Mivel ezeknek az új üzemeknek a telepítése, beindítása elég nagy munka volt, Nagy Péter és bátyja mellett az unokatestvére is bekapcsolódott a családi vállalkozásba.

A kötélgyár-telepítési támogatást először egy pusztaföldvári birtokos, gróf Wenckheim használta ki, majd egy mezőkovácsházi birtokos. Ő ötven hold kendert vetett, a fennmaradó ötven holdat pedig a községben termeltette meg. Nagy Péterek rátermettségének köszönhetően mindkét gyárban megindult a termelés. A gyárakban százhúsz ember dolgozott.

Amikor az oroszok megszállták az országot, akkor az egyik kötélgyárat elkobozták, de a másikban tovább folyt a munka.

Egy évvel később különböző összetűzések miatt a gyárat teljes felszereltséggel ott kellett hagyniuk, ismét Palotán kezdtek dolgozni. A család az 1950-es évektől többek között a helyi tsz-nek, a Mezőhegyesi Állami Gazdaságnak és a környék állattartó gazdáinak készített kendertermékeket.

Amikor még az egyes gépeket kézzel kellett hajtania, a mesternek felesége és fiai segítettek. Amióta a műhelybe bevezették az áramot, a gépek azzal működnek, így már egyedül is tud dolgozni.

Az elkészített köteleket egyaránt árulták, árulják háztól, piacokon és vásárokban. Makón, a piacon immár húsz éve árul Nagy Péter. Makón hetente háromszor szerdán, pénteken, és vasárnap van piac. A 83 éves Nagy Péternek már megszokott helye van a piacon. Közvetlenül a főbejárat mellett, baloldalon árul egy kis mozgatható fakordélyból. A kordély az árukkal együtt Makón egy ismerősnél van hét közben, így mindig csak az épp jól fogyó árut kell bevinnie a piacra. A kordélyban megtalálható többek között: kötőfék szár, istráng, marha-bikakötél, kocsikötél, szárítókötél, kolbászkötöző madzag, valamint kutyalánc, ostor, karabiner, rolómadzag is. Egy kötőfék 600 Ft, istráng 800 Ft, marhakötél 350 Ft, bikakötél 400 Ft-ba kerül ma a makói piacon. Jelenleg a 250 Ft-ba kerülő kolbászkötöző madzag iránt a legnagyobb a kereslet. [2003-ban. A szerk.] Nagy Péter vásárlói nagy többségben a Makóhoz közeli falvak gazdálkodói. A kiszombori határ megnyitása óta sok román vásárlója is van.

Nagy Pétert jóleső érzéssel tölti el az, hogy ha meg is hal, a mesterséget fia, ifj. Nagy Péter tovább viszi. Pár éve az unoka, a húsz éves legifjabb Nagy Péter is bekapcsolódott a kenderfeldolgozásba.

Ifj. Nagy Péter jelenleg negyven éves, kötélkötő végzettsége nincsen, mivel 1972-óta nincs képzés a köteles szakmában. Az évek során belenevelkedett a szakmába, immár húsz éve önállóan foglalkozik a kötélgyártással, a családja ebből él. Ő mondta el nekem a kenderfeldolgozás jelenlegi módját.

A kötélnek való kendert saját maguk termesztik. A család ma három hektár kendert termel. Ebből egy hektárt saját részre, két hektárt pedig eladásra a nagylaki kendergyárnak. Három éves készletük van kazlakba rakott kenderből. Az idén learatott kórót jövő tavasszal kezdik áztatni, nyáron törik meg. Télen feldolgozzák, és a következő év májusára lesz késztermék belőle. A kenderkórót kazalba rakva több évig lehet szabadég alatt tárolni. A víz lefolyik róla, a teteje általában 4-5 év alatt rothadna el, de addigra már feldolgozzák.

A kender először a tanyájuk udvarán található áztatóba kerül, mert a feldolgozás első állomása az áztatás. Az áztatás során a kenderből egy biológiai folyamat során a rostok és a kéreg közt lévő ragasztóanyag, a pektin kioldódik. Így a rost könnyebben leválasztható a fás részről. Az áztatás időtartama 5-12 nap, hossza függ a víz hőmérsékletétől. Ezt követi a szárítás, amely az időjárás függvényében 10-12 napot vesz igénybe.

A kender törése során a rostot elválasztják a fás résztől. A fás rész a pozdorja, amelyet többféleképpen lehet hasznosítani, így: fűtőanyagnak, állatok alá alomnak és kiváló minőségű komposztot is lehet belőle készíteni. A kendert rázógéppel és tilógéppel tisztítják, majd előkártolják, nyújtják. A kender nyújtása során a kenderszálak párhuzamosítása és az elkészítendő áru vastagságához megfelelő kender szalag készítése a cél. A kender fonása történhet géppel és kézzel az elkészítendő termékek fajtájától függően. A fonalakból különböző termékeket lehet előállítani, így: köteleket, sporteszközöket, kötőzsinegeket.

A tanyában található törőt, tilót, nyújtót, a család a nagylaki kendergyárból vette leselejtezve. Mivel a gyári gépek igen nagy teljesítményűek, ezért ők egy gépből hármat készítettek. A feldolgozást ezekkel a gépekkel végzik.

Ifj. Nagy Péter így mondta el a kötélkészítés folyamatát: A megtört kenderből először fonalat készítünk, majd a fonalat négy ágban összeengedjük, abból van egy zsinór. Ha a zsinórt négy ágban újból összeengedjük abból már egy komolyabb kötél van. Egy mászókötél 94 szál fonálból áll, ha a szálak vékonyabbak, akkor 120 szálból készítik. Minél több szálból áll egy kötél, annál tartósabb.

A műhelyben a kötőfékeket sablon alapján készítik. Így külön sablonja van a szopósbornyúnak, a tehénnek, a tenyészbikának, a csikónak, lónak, kecskének való kötőféknek. A kötőféknek igazodni kell az állat termetéhez, így a lónak való kötőfékből csikó- méretben hat különböző méret, míg ló-méretben háromféle létezik. Egy ló-kötőfékhez 12 méter zsinórra van szükség. Egy kötőfék megkötve 60-70 cm hosszú. Az istráng készülhet 12-16 fonalból, de lehet 24-32-ből is. De az istrángnak ugyan olyan vastagnak kell lennie minden esetben.

A műanyagok megjelenésével a kender háttérbe szorult, de jó pár éve újból megnőtt a kereslet iránta. A műanyagkötél 3-4 év alatt elöregszik, a napfény és az eső is károsítja, a kenderből készített kötelet nem, ha a gazda gondosan használja, húsz évig is megteszi.

Ifj. Nagy Péter a műhelyben előállított áru egy részét a Mezőhegyesi Állami Gazdaságban, a többi árut háztól illetve, piacokon és vásárokon értékesíti.

Mivel az állatállomány általánosan lecsökkent, ezért a régi piac mellett új piacot kell keresnie a családnak. Egyik ilyen lehetőség a kézműves termékek készítése. Ám ezek előállítása időigényes, és a fizetőképes kereslet is gyenge még iránta. Állami támogatások híján nehéz a mesterséget továbbvinni, igényes dolgokat készíteni s ugyanakkor a család megélhetését is biztosítani. Péter egyik hosszú távú célja az, hogy elérje a népművészet mestere címet. Ehhez egy kenderből előállított termékskálát kell készítenie, amelynek zsűrizése után megkaphatja a minősítést. Eddig egy térelválasztót készített házuk ajtajára. Lapos fonással készült, és igazán tetszetős, igényes darab.

Talán ez lesz a jövő útja s a kender, mint lakásdíszítő anyag éled újjá?

 Széll Imre

Mesterségem: kovács

Ahogy telnek rajtam az évtizedek — az idén töltöttem be 75. évemet — egyre nosztalgikusabban gondolok vissza ifjúságom éveire. Nem fürödtünk ugyan tejben-vajban, de megelégedetten éltek szüleim, boldog volt a gyerekkorom. Bár mindenki nagyon sokat dolgozott, mégis ismeretlen fogalom volt a rohanás.

Apám reggel öt órakor nyitotta ki a kovácsműhelyt. Akkor már élet volt az utcán. Az arra haladókkal mindig szót váltott, mert akkoriban egy kisiparos mindenkivel jó kapcsolatot tartott. — Hova megy István bácsi? — Kérdezte az arra ballagó egyik utcabelitől.

— Ide, Bogárzóba — válaszolta. Ezt úgy mondta, mintha a kisállomás környékére tartana, és nem valami húsz kilométernyire. Pedig dolgát végezve, még aznap este vissza is jött.

Este hét órakor szólalt meg az evangélikus templom acél harangja. Ekkor mondta az apám: fáj ront. Ekkor fel kellett locsolni a műhelyt és az utcát. A locsoló himbálásával nyolcasokat írtak a földre, a járdára.

A munka nagy része az utcán folyt. Lássák, hogy a kovács dolgozik. A műhely ajtaja előtt állt a földbe ásott korlát. Ehhez kötötték a lovat. Itt történt a patkolás is. A hagymakertész a ló első két lábát patkoltatta, a fuvaros mind a négyet. Ha a ló nyugtalan volt, nyüzsgött-mozgott, az orrára pipát tettek. A lópipa ötven centi hosszú fadarab volt, két lyukkal, benne vékony kötéllel. Ezt a ló orrán megcsavarták, a zablához kötötték, és a ló nyugodt lett. Ha valamelyik mester nem tudott szépen és jól patkolni, a művelet után a ló sántított, összeverte a bokáját, azt a kovácsot aztán nem látogatták.

Időnként a kocsikat fel kellett javítani, ezt reperálásnak mondták. Ilyenkor egy hétig is ott volt a kocsi. Közben a gazda papucsban át-átballagott, és érdeklődött a munka állásáról. Apám ilyenkor azt válaszolta: műben van. Az újonnan készített részt mindig bekenték vadaggal. Nagyobb munkának számított a ráf meghúzása. A ráf ugyanis megnyúlt, a kerék faanyaga, a talp összeszáradt, megapadt. A levett ráfot tömörítették, megrövidítették. Akkoriban a kovácsműhely elmaradhatatlan tartozéka volt a ráfmelegítő kemence. Ezt négy-öt kéve izékkel felfűtötték. A felhevített ráfot ráfhúzóval húzták rá a bakokon lévő kerékre. Gyorsan kellett dolgozni, hogy a tüzes ráf ne égesse össze a talpat. Azután berakták a kereket a ráfhűtőbe. Jó volt hallani, hogyan röcsögött a fa a forró ráf lehűtésekor.

Mi még sok új parasztkocsit készítettünk. Az oroszok bejövetelekor nemcsak sok ló, de kocsi is odalett. 1946-1947-ben számtalan új kocsi készült. A gazdák igénye szerint sok fajtát gyártottunk. Legtöbb megrendelő különböző méretű lőcsös igáskocsit kért. De gyártottunk nagyatádi féderes kocsit, sokorópátkai féderes kocsit, de még tanyai kétkerekű postás kordét is. Újabban a hobbi-versenyzőknek Eszterházy-hintót is. Három-négy ember egy hét alatt vasalt fel egy kocsit. A makói parasztkocsi hétsukkos volt, a hagymakertészeké hat és háromnegyedes. A kertészeké egy ló után készült. A gazdáké nemcsak nagyobb volt, de erősebb is; ahogy akkor mondták: egy-két léniával vastagabbra csinálták.

A Tóth-malomnak és a fuvarosoknak volt nagyfogata. Ők stráfkocsikkal és erős lovakkal dolgoztak. Ilyen nagy fuvaros volt Ács Mihály, Adorján, Túri Kálmán, Kenéz, Király Sándor. A fuvarosok a Szegedi utcai Benák Bandi bácsinál dolgoztattak.

Makón az ágrólszakadt fuvarosokat koplalósoknak nevezték, nyilván azért, mert kevés munkájuk lévén, sokat koplaltak ők és a lovuk is. A Kossuth utca elején, a mai Síp utca felé eső részen és a Barcsay utca felől várakoztak. Voltak vagy huszonöten. Rissz-rossz egylovas kocsival, lóval vártak alkalmi szállításra. Közben a közeli kocsmában időztek. Ők nem az elismert kovácsoknál dolgoztattak, hanem az úgynevezett csutkaszenes kovácsoknál.

Kisiskolás koromban dolgozott a műhelyünkben egy tót származású ember, Haskó János. 25 éves lehetett, nagy barátság született közöttünk. Édesanyám nyáron az iskolai szünidőben nyolc-félkilencre készített reggelit. Haskó János kovácstűzifogóval készített szalonnát, és mivel ez számomra élmény volt, mellé szegődtem. Egy szelet kenyeret a kifényesedő tűzifogóra helyezett, majd egy laposfogót 400—450 fokra melegített. A szalonnát a fogóba helyezte, alárakta a kenyeret, amire a melegtől rácsöpögött a zsír. Az első szelet az enyém volt. A finom zsíros kenyér után a kávé már nem hiányzott, a szomjúság azonban fokozódott. A műhelybe lévő zörgőgolyós cserépkorsóból a fogantyún lévő kifolyóból ittunk.

Nagy élmény volt, amikor egy békés lovat patkolni vezettek. A patkolás alatt a ló hátán ülhettem. A műhelyben történt események számomra mind érdekesek voltak. A tűz fujtatása, a kovácsüllő ritmusos csengése, a meleg vas engedelmessége, alakítása, a kovácstűzi hegesztés, forrasztás. A kézi erővel alakított vas gyönyörű formavilága a szakma szeretetét táplálta belém. A kovácsüllő ritmusáról, egyenletes üteméről tudta a környék, hogy dolgozik a kovács. Ez senki nyugalmát nem zavarta. Akkor nem volt zajmérés, csak nyugalom és megelégedettség.

Szüleim után magam is a kovács szakmát választottam. 1943-ban szakmunkástanuló lettem, és '45-ben az akkori bizottság előtt szakmunkásvizsgát tettem Mészáros Mihály műhelyében. A bizottság háromtagú volt: Bernát Illés, Baranyi Jenő, Mészáros Mihály. A vizsga jól sikerült, így kétévi képzés után megkaptam a segédlevelet. Pár év elteltével apám egykori szakmunkása — Pestről hazatérve — felkeltette érdeklődésemet a szakma új lehetőségei iránt. Apám ismerőseihez, budapesti kollegákhoz mentem, ahol több hónapot töltöttem Ferenczi Károly, Ferenczi Gyula, Kóródi János műhelyében. Mindez elkápráztatott.

Hazakerülve a látottak szellemében kezdtem dolgozni. Apám a műhelyt átengedte a fantáziámnak. A műhely fokozatosan szárnyakra kapott. 1958-ban mestervizsgát tettem az akkor működő szegedi bizottság előtt, 1970-ben pedig átvettem a műhely teljes irányítását. Rövidesen szakmunkásbizottságba kértek fel. Pár év után a szegedi mestervizsga-bizottságba hívtak, aminek később elnöke is lettem.

Ezt követően a jól működő megyei adóközösség elnökeként is dolgoztam. Később a KIOSZ megyei elnöke tisztet is betöltöttem.

Húsz évig gyártottuk a Széli-féle gumiskocsikat. A tagosításkor az egyéni gazdálkodók 20-25 km távolságra kapták meg csereingatlanukat. Onnan lőcsös parasztkocsikkal nem győzték volna a terményeket hazahozni. A lenyitható oldalú gumiskocsikkal csöves kukoricából, céklából 30 mázsát el lehetett hozni. 1954-től ez lett a fő profilunk, szinte kéthetente gyártottunk egyet-egyet. Arra törekedtünk, hogy a kocsiszerkezet egyszerű és könnyű legyen. Akkoriban anyaghiány volt, ezért a budapesti autóbontóban szereztük be a gépkocsi első kerékagyat, az ecseri úton a használt gumit, amit még Pesten a gumijavítónál újíttattunk föl. Amikor csökkent a gumiskocsik iránti kereslet, áttértünk gépkocsialkatrész-gyártásra. Nagy szériában gyártottunk IFA gömbcsuklókat, kormányszerkezetet. A schönebergi traktorgyárnak hozott anyagból kerékagytoldatot, perselyt készítettünk. Nyugat-németországi megrendelésre lépcsőkorlát-alkatrészeket gyártottunk. Az utóbbi húsz évben az autórugó-gyártásra tértünk át.

Az új feladatok végzésére már nem volt alkalmas a hagyományos kovácsműhely. Az új igények kielégítésére forgácsoló-, hegesztő-, bognár- és szerelőműhelyt is kialakítottam. A hagyományos kézi eszközök kiegészültek 200 tonnás hidraulikus préssel, 200 tonnás frikciós préssel, 80 tonnás excenterrel, légkalapáccsal, rugós kalapáccsal és olajjal fűthető hevítő kemencékkel.

Ma már nosztalgikusan gondolok vissza azokra az időkre, amikor még tűzgyújtáshoz csiholót készítettünk. A kaszakalapács előállításának is megvolt a gyakorlata. A kalapács kúpos részébe kaszaormot forrasztottunk. A balta öt centiméter széles lágyvas összehajtásával készült, végébe szintén acélt forrasztottunk. Gyártottunk a gyökér zöldjének levágására kaszakést és cukorrépaásót is.

A kovácsműhelynek bizonyos közösségi szerepköre is volt. A kuncsaft rendszeresen ott maradt beszélgetni, diskurálni. Olykor hárman, négyen is leültek a parkolásnál használt bakra, és - miként a piacon, úgy itt is — meghányták, vetették a napi eseményeket.

A pesti cégeknél tapasztaltam, hogy az ügyfél nem az utcán vagy a műhelyben fizetett, hanem az irodában. 1970-től én is kialakítottam egy irodát, ahol egyre több személy fordult meg. Egyik barátom ezt alsóháznak nevezte el. Itt szinte napi vendég volt a sógorom, Szalai Sándor, dr. Csizmadia Lajos orvos, Puskás János tanító, Weisz József tanár, Károlyi István (Cula) kereskedő, Baranyi Béla vegyészlaboráns, Bárdossy András, a lovi, Boros Sándor tv-szerelő, Kiss P. Pál kőműves vállalkozó, Igács Ferenc esztergályos, Kiss Antal lakatos, Bajusz Sándor fuvaros és sokan mások. A társaság széleskörű napi tájékoztatót hozott össze hétről-hétre.

A kovácsműhely nemcsak technikai felszereltség tekintetében gyarapodott, hanem egy kis szellemi műhely is kialakult mellette.

 Hajdu Gábor

Mint szódás a lovát

Közismert az a szólás, hogy úgy megverte, mint szódás a lovát. Az a szódás, és az a szódásló, amelyikről ez a történet szól, másról volt nevezetes. Volt a családban egy Tóni bácsi nevű szódás, aki, mint minden rendes szódás, lovas kocsival hordta szét a borhoz való bizserevizet. Mielőtt azonban elmesélném, hogy miről is volt nevezetes ez a szódás, álljon itt okulásul egy lista a bor és a szóda helyes arányáról: Kisfröccs - 1 deci bor, 1 deci szóda; Hosszú lépés - 1 deci bor, 2 deci szóda; Nagyfröccs - 2 deci bor, 1 deci szóda; Házmester - 3 deci bor, 2 deci szóda; Viceházmester — 2 deci bor, 3 deci szóda; Krúdy-fröccs — 5 liter bor, 1 deci szóda, ami Krúdy szerint azért kell, hogy megnevettesse a bort.

Akadnak olyanok is, akik másként vélekednek a borról és a szódáról. Van, aki azt mondja, hogy jó bort szódával, szerelmet házassággal elrontani nem szabad. A fenti tudásra dr. Mihály Zoltán és fia Szent Gellérthez címzett borházának kármentőjére kiszegezett papírból tettem szert. Ez az intézmény történetünk idején még nem létezett, de akkor sem maradtak azért szárazon a torkok, mert ha például Szeged felől érkezett Makóra a szomjas ember, akkor betérhetett a Hadár-feljárónál lévő Baranyásba, majd a mai Kölcsey utca sarkán lévő Tengerics nevű vegyes bolt melletti, Rontóné nevével fémjelzett kocsmába, továbbhaladva a város szíve felé az Árpád utca sarkán ott állt a Hatos, amelynek épületében egy borbélyműhely is volt. Ott, ahol most Lőkös István gumijavító és kulcsmásoló műhelye van, ezt még sokáig hirdette a jellegzetes sárgaréz borbélytányér az ajtó felett. A főtéren ott volt a Bérpalota épületében lévő Nagycukrászda, és a Korona szálló. A Kossuth utca végén a Zöldfa vendéglő, mellette a Vörös ökör fogadó, a mai Szikszai utca sarkán, amelynek épületében később óvoda üzemelt, távolabb Földeák felé a Kakukk büfé, Rákos felé a Sárga csikó, Maroslele, akkor Püspöklele felől érkezve Füredinél olthatta szomját és moshatta le torkából az út porát az utazó, és természetesen a derék makói vendég is.

Ezzel a felsorolással nem törekedtem a teljességre, a leírt kocsmák egy részének a helyén ma is valamiféle asszonybosszantó áll, így a makói olvasó nagyon is jól tudja, hogy melyik helyekről van szó, csupán arra próbáltam rámutatni, milyen sok dolga is volt akkor egy szódásnak. Nem szaporítom tovább a szót, rátérek arra, hogy miről is volt nevezetes ez a ló. Tóni bácsi, a gazdája azt híresztelte, hogy ez a ló, kérem, tud olvasni, mert bekanyarodik minden olyan helyre, ahol ki van írva, hogy bor, sör, pálinka. Tóni bácsi maga sem vetette meg ezeket az innivalókat, és munkája közben, ahova szódát szállított, oda be is ült egy kicsit iddogálni. Ha hideg volt, akkor azért, ha meg meleg volt, akkor azért. Sokszor kapatosan érkezett haza, amit neje, Manci néni igen rossz szemmel nézett, hiába védekezett azzal Tóni bácsi, hogy ez kérlek alássan foglalkozási ártalom. Egy ilyen alkalommal azt mondta a kardos oldalborda, hogy ilyen részeg disznónak a kutyaólban van a helye. Mérges volt, de azért nem gondolta komolyan, Tóni bácsi viszont komolyan vette. Hajnal felé erős kutyavonításra ébredt a környék, és Manci néni is. Mi baja lehet annak a szegény állatnak? Lámpát gyújtott, papucsot vett, kabátot húzott a hálóinge fölé, és kiment megnézni. A tapasztaltabb olvasó már sejtheti a leírtakból; az történt, hogy Tóni bácsi kikötötte a kutyát az ól mellé, ő maga pedig befeküdt a helyére.

Sok élc, tréfa központja volt az öreg, de nem sértődött meg, hanem ő maga mesélte el azokat a csínyeket, amiket ellene elkövettek. — Égy alkalommal a cimborák gondolták, hogy megviccelnek. Amikor már elég soká elidőztem valamelyik kocsmában, és sokadszor sütöttem el, hogy az én lovam kérem tud olvasni, úgy döntöttem, hogy odébb állok. Kifizettem a cehhet, és dülöngélve kimentem a lóhoz. Amikor lé akartam róla vönni a pokrócot, látom, hogy valamelyik semmirekellő bitang, senkiházi imposztor drótból szömüvegöt hajlított a lovam orrára, és újságtartót eszkábált, szintén drótból a kocsi rúdjára, abba osztón beletött égy újságot. Ott állt az egész kompánia a kocsma ajtóban, nézték, hogy mit szólok hozzá. Gondolták, majd jól bepipulok, ük mög égy jót röhögnek. Mondom: Vilma - merthogy Vilmának hívtam a lovat, és szintén a vicc kedviért magáztam — Vilma! Maga olvas? No, akkor én még viszzamögyök, csak olvassa ki nyugodtan az újságot, oszt visszamöntem a kocsmába.

Ma már ilyen szódások nincsenek. A szódát teherautóval hordják, az meg nem tud olvasni.

Gaudi Kitti metszete

 Siket István László

Makói kalaposok

A görög katolikus kistemplom harangjai 1928. június hónapjában a tanév záróünnepélyére hívogattak. A szomszédos felekezeti iskolából átsiető diáksereg megtöltötte a templom padsorait, míg elöl Fencsák Gábor tanító úr vezetésével a végzős hatodik osztályosok foglalták el helyüket. Közöttük Gyömbér Marika megilletődve hallgatta Torna László parochus úr prédikációját, búcsúztató szép szavait. Kezében szorongatta friss bizonyítványát, amelyben a sok dicséretes osztályzat szorgalmáról tanúskodott.

A vizsga után hirdetést talált a helyi sajtóban, amelyben az egyik szalon női kalapos tanulót keresett. A Főtér híres kalaposa, Czinczár Anna próbaidővel felvette a törékeny kislányt. A műhely a Magyar-Olasz Bank mutatós épületének D'Orsay utcai frontján kapott elhelyezést, pontosan Gaál László könyvnyomdája szomszédságában. A segédek, tanonctársai befogadták az új, szerény munkatársat, a főnökasszony pedig hamarosan véglegesítette a szolgálatkész, ügyes kezű kislányt.

A női kalapos szakmát ma már nemigen ismerik, pedig termékei valaha a ruházkodás fontos részét képezték. Eredete az ősidőkre vezethető vissza, amikor állati bőrből készült fejvédőt viseltek. Jóval később jelent meg a főkötő és a kendő. Ezeket az alkalmatosságokat mesterek, masamódok készítették és árusították A franciás masamód elnevezést sokáig használták. A kiegyezés a kalapos szakmában, mint az ipar más területein, éreztette kedvező hatását. Megpezsdült az élet, a fejrevalókat egyre jobban igényelték. Megjelenik a gépesítés, a félkész áru tömeggyártása. A mesterség helyi felfutását jelenti, hogy időnkben több mester is boldogulni tudott. Jánosi Ilonka a Bittó-házban külön vevőkörrel rendelkezett, Wismann Malvinnak és Vidor Rizának szintén a Főtéren volt szalonja.

A Czinczár-cég nemcsak városunkban, a megyében is márkát jelentett. A fiatal, agilis főnökasszony ismert polgári családból származott. A csinos, sugárúti villát apja, Czinczár Manó hagymakereskedő vásárolta. A lánya szigorú, de igazságos volt beosztottjaihoz, törekedett, hogy jól elsajátítsák a mesterséget. Mindig pontosan fizetett, szerette, ha a segédei a műhelyében maradva neki kamatoztatták megszerzett tudásukat. A divatlapokból naprakészen követte a viseletet, divatot. Ez nem elégítette ki, mert rendszeresen Pestre utazott, ahol a Váci utcában tanulmányozta a gazdag kirakatokat és a Duna-korzón sétáló úri hölgyek kalapjait. Több alkalommal Bécsig is eljutott, itt a nyugati fazonokból is átmentett néhányat saját műhelyébe. Gazdag kirakatában a frissen megjelent kalapcsodák csábították az érdeklődő hölgyeket. Megrendelői közé tartoztak a zombori és királyhegyesi birtokosok úri hölgyei, és sokan a gazdag polgárság köréből, akik elegáns hintókon jártak a próbákra, azonban szívesen foglalkozott egyszerűbb igénylőkkel is. A mester megbízható forrásokból igyekezett jó alapanyagot beszerezni. A félkész árut, a tompkalapot közvetlenül a gyártól kapta. A tomp a megfelelő fejformára került, ami nedvesen levasalva megkapta a szükséges alakot. Erre varrták a vékony anyagot, amit a díszítés művelete követett.

Gyömbér Marika megszerette a szakmát. Igen gyorsan eltelt a három évi gyakorlat, az úgynevezett inasidő, ezután a remek, a vizsgadarab készítéséhez foghatott. Az igényes, szép munkát a vizsgabizottság elfogadta. Segédlevelét 1931. április 22-én Kucses Károly elnök írta alá. Elődei példáját követve segédként dolgozott tovább a szalonban, míg nekibátorodva 1938. november 15-én letette mestervizsgáját. A negyvenes évek legelején váratlanul szomorú esemény történt, főnökasszonya igen fiatalon elhunyt. A szalon vezetését mint rangidős, Mária vette át, aki hamarosan kiváltotta saját iparát, és a műhelyt a teljes berendezéssel megvásárolta.

Gyömbér Mária tapasztalataira építve folytatta elődje munkáját. Családi élete is kiteljesedett, férjhez ment, kisfia született. Férjét, Sinkó Istvánt behívták katonának, ami gondjait szaporította. 1944 szeptemberében a háború átrohant városunkon. Néhány heti kényszerszünet után kinyitott az épen maradt üzlete, megkezdődhetett a munka. Az élet is megindult, de a régi kedv és hangulat nem tért vissza többé. A kuncsaftkör nagyon megritkult. Sokan elmenekültek és nem tértek vissza, voltak, akik a kegyetlen erők áldozatául estek. 1948-49 fordulóján hivatalos emberek jelentek meg az üzletben és keményen közölték, hogy a Szöllősi patikus tulajdonában lévő épületre a vezető politikai párt igényt tart, ezért el kellett költözni. A Bérpalotában, a sarki Istók patika után, a Városházával szemben egy helyiség megüresedett, amely alkalmas volt műhelye számára.

Az átköltözés után a régi szalon az új helyen alkalmazottak nélkül fogadta kuncsaftjait. A nehéz gazdasági és politikai helyzetben az igény megváltozott. A gazdagabb polgársággal együtt eltűntek a díszes kalapok. A sokkal egyszerűbb forma lett az uralkodó. Saját fantáziáját beleadva, alkalmazkodva a kor ízléséhez, ügyes keze alól rengeteg praktikus sapkaféleség került ki. Munkájára a KIOSZ felfigyelt, mert 1964. szeptemberében Kisiparosok a lakosság szolgálatában jelszóval megrendezett kiállításon mintadarabokkal sikeresen szerepelt.

Az idő elszaladt. A sok munkában Mária fokozatosan elfáradt, a műhely fenntartása is gondot jelentett. A szakma kiváló képviselője véglegesen határozott 1973-ban, amikor negyvenötévi munkálkodása után beadta iparát, hazaköltözött. Fáradt keze letette a tűt és a formákat.

 Havas Csilla

Tánciskolák, kalákák, biakok Makón

Makón minden társadalmi osztálynak megvoltak a sajátos összejövetelei. A jómódú nemesi és iparos-kereskedő réteg zárt, meghívós bálba járt, a Koronába és az Úri Kaszinóba. Az iparosok és kereskedők mulatságait az egyleti épületekben rendezték. További táncalkalmakat jelentettek a szabad bálok hétvégenként; itt Makón a dallal és felolvasással egybekötött táncestélyek és műkedvelő előadások, a tánciskolái zeneestek, a tanyasi épületekben tartott táncmulatságok és a kalákák. Ide azok a nagygazda-, paraszt-, napszámos- és cselédfiatalok jártak, akik a belépődíjat ki tudták fizetni. Spontán mulatságok azokban a vendéglőkben és kocsmákban voltak, ahol állandó cigányzenekart tartottak. (Korona, Gödör-söröző, Sárgacsikó, Maros). A szegényparasztok és napszámosok körében népszerűek voltak a citorabiakok. Családi élethez kötődő táncalkalom volt a lakodalom, a névnap, a keresztelő és a disznótor.

A fiatalság számára ismerkedési és szórakozási lehetőséget jelentett a tánciskolákban való tanulás. Ezt bizonyítja a Makói Friss Újság kiadványában megjelent Tanyai levél, melyben írója gyermeke tánciskolai történetét panaszolja el a szerkesztőnek:

A tánciskolai tanítás télen illetve tavasszal folyt. Novemberben és januárban indultak a tanfolyamok, amelyek általában három hónapig tartottak. Ezekre nem mindenki járhatott, csak azok a fiatalok, akik meg tudták fizetni a tanfolyami díjakat. Sok családban a szigorú neveltetés is határt szabott. Akkoriban a nagylányok nem járhattak sehová táncolni, mulatni a kísérők, gardimamák nélkül. Ők vigyáztak a lány erkölcsi tisztaságára. Mindenhová elkísérték, és a táncterem oldalsó részéről figyelték, hogy a pártfogoltjuk éppen kivel táncol. Gardimama volt a lány édesanyja, keresztanyja vagy szomszédasszonya. Ha a mulatság után egy legény haza akarta kísérni a lányt, ezt a gardimamától kellett megkérnie. Ha a gardimama megengedte, akkor sem hagyta magára a fiatalokat, hanem néhány méterre leszakadva kísérte őket. Ez nemcsak falun (pl. Földeákon) volt szokásban, hanem Makón is. Azonban sokszor ez sem volt elég, és így voltak, akik kimaradtak a tánciskolából.

A mesterek tanfolyamaikat rendszerint a helyi újságban hirdették meg. „Tánczgyakorlati estélyt rendez Lakatos Sándor tánczművész folyó hó 27-én kedden a polgári leány-iskola helyiségeiben összes tanítványaival."

A legismertebb makói táncmesterek között van az 1851-ben született Schwarcz Miksa, aki az 1891-ben megalakult Magyarországi Tánctanítók Egyesületének is alapító tagja volt. Az egyesület kiadványában így ír magáról: „Már 16 éves koromban 1867-ben szántam rá magamat a táncmesteri pályára és akkor kezdtem el tanulni Egerben Flamm Miksánál. 1870-ben kezdtem meg a működésemet Mezőkövesden, s azt Füzesabonyban és Erdőfelkán folytattam. 1871-ben katona lettem a gyöngyösi 4-ik huszárezrednél, melyet áthelyeztek Mezőhegyesre, ahol katonáskodásom alatt táncolni is tanítottam. 1874-ben hívtak át Makóra, ahová el is mentem s ott 1875-ben megnősültem s azóta ott állandóan és kizárólag tánctanítással foglalkozom. 1878-iki boszniai okkupációban is részt vettem és 19 hónapig harcoltam, mikor kétszer meg is sebesültem. Amikor 1892-ben megalakult a M. T. E., oda azonnal beléptem s azóta tagja voltam. Tanítványaim közül többen kiváló tánctanítók lettek. 1925-ben lesz 50 éves évfordulója makói működésemnek, amelyet ha Isten megenged élnem, méltó keretek között akar megünnepelni városom közönsége. Makó 1923 márc. 13."

Schwarcz Miksa tánctanfolyamait a saját házában tartotta, heti három alkalommal. Csütörtök este nyilvános zeneestet tartott a fiatalság számára, ahová olyanok is elmehettek, akik egyébként éppen nem voltak a mester tanítványai. Ide azok is eljártak, akik nem tudták megfizetni a tanfolyamokat.

Hogy miket tanultak itt a diákok? Erről egy 1902-ben megjelent hirdetés számol be részletesen:

Görbe Józsefné 94 éves adatközlőm így emlékezik vissza „az alacsony zsidó embör", Schvarcz Miksa tánciskolájára: „Két sorba költött állni, oszt hon égyikkel, hol másikkal mutatta be. Aztán a sorok cserélték egymást." (Makó, Görbe Józsefné Joó Zsuzsanna)

A tanítványok a táncok mellett szigorú magatartás- és illemszabályokat is tanultak. A tánciskolákban elsajátított ismereteket a diákok nyilvános táncvizsgákon, az úgynevezett Nagy Próbabálokon mutatták be, amelyre a család tagjai is elkísérték őket.

Tánctanítással foglalkozott Makón még Spatz Miklós, Molnár József, Alföldi Gyula, Lakatos Sándor és Szabó Julianna. Az 1920-as évektől a táncmesterek száma egyre jobban szaporodott a városban, s a környező falvakban is megindultak a tánciskolák a Makóról kirajzó tánctanítók tevékenysége nyomán. Így Földeák mellett Apátfalván és Maroslelén is folyt tanítás.

Nyilvános táncvigalmakat a tanyasi iskolák épületeiben az 1890-es évektől tartottak. Márton Imre nyugdíjas írásában ezt olvashatjuk:

„...Itt megemlékeznék arról, hogy a tanyai lakosoknak az iskolán kívül más összejöveteli helység ideáig nem volt, de mivel a Pünkösd első napját mindig nagy majálissal ünnepelték, erre az alkalomra az iskola udvarán sátrat építettek, ott mulattak, táncoltak. Arról is sokat beszéltek, hogy bizony előfordult, hogy akkora nagy eső volt mulatás közben, hogy a sátorba is befolyt a víz, de az ügyesebb emberek lovas kocsival búzapolyát vittek és azt szórták a táncolók lába elé, de a majálist így is víg kedvvel végig mulatták."

Szórakozást nyújtó táncalkalom volt a fiatalság számára az un. kaláka, melyet egész évben az erre az alkalomra bérelt helyiségekben tartottak. Régen az ország más vidékeihez hasonlóan például „házépítés végén a még vakolatlan új házban tartották azok számára, kik az építésben akár fuvarral, akár munkával szívességből segédkeztek. Az a célja és haszna, hogy a lakószoba és a konyha hordott földjét keményre táncolják a meghívottak." Később a kollektív munkavégzés elmaradt, kizárólag mulatság céljából jöttek össze a fiatalok, így már a múlt század második felében a kalákán Makón táncvigalmakat értettek. A kalákákat az idők folyamán többször betiltották, majd újra engedélyezték, de a tilalom ellenére tovább élt, népszerűsége csak nőtt.

Az 1860-as évektől kezdődött a kaláka-háborúság — Makó egyik mai kutatója, Tóth Ferenc nevezte így —, amely a város papjai, elöljárói és közlakói között egészen a század végéig tartott. Egy 1906. évi jegyzőkönyv érdekes adalékul szolgálhat arra vonatkozóan, hogy a város elöljáróinak miért jelentett valójában ez problémát. „...A czigány nő népsége ott részegeskedik fajtalan erkölcstelen beszédeket folytatnak szivaroznak pipálnak, egyáltalán a bál táncmulatság tisztességét rontják..." Ez a beszámoló az orosz városrészről származik, ahová szívesen átjártak a cigányok mulatozni. [Makón a XVIII. században betelepült görög katolikusokat nevezték oroszoknak. A szerk.]

1925 körül adatközlőim szerint két állandó kalákahely a városban a Baross utcai és a Barcsay utcai sarokház volt (zsidó- és a központi rész), ahol minden vasárnap délutánjától egészen hajnalig folytak a mulatságok. „Vót, hogy a nővéröm a kalákából hazagyüvet átöltözött, oszt indult ki napszámba. Szenvedött is." (Makó, Börcsök Ferencné Fodor Etelka)

Ezek a kalákák nem voltak hirdetve, minden vasárnap megtartották. A belépésért fizetni kellett, nemcsak a nagylánynak, hanem a kísérőnek, a gardimamának is. Gardimama nélkül a lány sehová sem mehetett. Kalákákban általában cigányzenészek muzsikálták a talpalávalót. Inkább a szegényebb iparos réteg, napszámosok és a kevésbé jómódú parasztcsaládok gyermekei jártak ide. Sajnos, a felkeresett adatközlők egyike sem járt ilyen helyen. Görbe Józsefné adatközlőm elmondása szerint azért nem, mert jómódú nagygazda lánya volt és a nagybálokba járt, Börcsök Ferencnének pedig a nővére és a bátyja járt ezekre a helyekre, ő maga nem.

Hasonló mulatságok voltak a háznál a szűkebb rokonság, ismeretségi és baráti körében tartott citorabálok, citorabiakok, amelyekről kevés dokumentum maradt fent, hiszen nem volt rendőrségi engedélyhez kötve. Ezek a táncalkalmak Újvároson, valamint a Honvéd és a Cigánybécs városrészekben voltak elterjedve a napszámosok között. A kalákákhoz hasonlóan vasárnaponként tartották. Kisebb baráti társaság, kb. 10-12 fiatal gyűlt össze. Börcsök Ferencné is mulatott ezekben, amikor kisgyermek volt. Etelka néni így mesélt ezekről:

„Biak? Hát, itt is vót. Meg az utcákba is vót. Mög a szomszédokba is, volt az Almási utcán is. Itt körbe mondom, hogy hun, mög aztán vót a Návay Tamás utcán, de hát oszt mán most nem tudom, hogy hogy porciózták azt az utcát...Szomszédok jártak így össze. Ott is vót nagylány, fiú oszt akkor összebarátkoztak, oszt akkor ott csinálták a biakot. Ismerősek voltak. Ugyé hát énnéköm is vót két bátyám, hát csak sok lányt ismert. Nővéröm is vót, annak is vót ugyé barátnője. Így összeismerködtek oszt akkor jártak így biakolni, ugyé tetszött, oszt möntek égyik a másikához. Így csinálták vasárnap esténként. Vót, hogy égyik röggelig tartott, másik 1-2 óráig.

Én nem nagylány voltam akkor, olyan 8 éves lehettem, de azért csak emlékszöm rá. Kipakoltatták a szobákat, oszt akkor ott táncoltak bent. Ez vót télen, nyáron mög kint vót az udvaron. Citorával zenéltek. Vót két citora is, mert itt lábtúl is vót, az is bátyámnak a barátja vót.... Itt elől is vót legényök, itt is vót nagylányok így összegyűltek. A fiúk tudtak citorálni.... Jól mulattunk, csárdás vót legtöbbet, ugyé ebbe a kis szobába ebbe nem lehetött keringőzni, mert ugyé csak kicsi vót. Ki melyiket akarta azt fölkérte... Én is mulattam, csakúgy magamba."

Etelka néni szerint a biakokban nemcsak a fiatalok mulattak, a házigazda szülei is szívesen beálltak táncolni. Adatközlőm sokszor a szüleivel együtt táncolt. A gardimamák ezekbe a mulatságokba a nagylányokat nem kísérték el, mert a közelben lakók ismerték egymást, és sokszor ez a mulatság a szomszéd házakban volt.

Az egyetlen erről fennmaradó irat a honvédi és cigánybécsi biakolásról szól, mely szerint a Bajza utcai iskola igazgatója azt panaszolja a város elöljáróinak, hogy minden szülői felügyelet nélkül ezek a mulatságok hajnal 2-3 óráig is eltartanak. Ezeken a fiatalság titokban szeszesitalt fogyaszt, lerészegszik, erkölcstelen magaviseletet tanúsít, szilaj táncokkal szórakozik, összeverekszik...stb. Az iskolaköteles fiatalok a hajnalig tartó mulatozások miatt gyakran elalszanak az iskolában. Valószínű, hogy a jelentést ellenőrzések hosszú sora és szigorú szankciók követték.

Az ismerkedés és párválasztás szempontjából a legfontosabb táncos alkalmak a város életében az előzőekben említett kalákák, citorabiakok, tánciskolák, műkedvelő előadásokkal egybekötött táncmulatságok és a rendszeresen megtartott bálok voltak, míg a családi élet jelentős eseményeihez kötődő mulatozások, mint a lakodalom, keresztelő, disznótorok és névnapok elsősorban nem a fiatalok, hanem a házasok részére jelentettek fontos (mert viszonylag ritkán előforduló) szórakozási, táncolási lehetőséget.

Erki-Kiss Alexandra metszete

 Markos Gyöngyi

Párválasztási szokások Makón

A XX. század elejéig a szülők beszélték meg egymás között a leendő házasságot, tehát túlnyomóan a szülők döntöttek. Több helyen, különösen jómódú gazdák körében volt szokás, hogy a házasságkötő szándékát nem vették figyelembe. Elsősorban a leendő házasság anyagi megalapozottságát tartották szem előtt. A szerelmet jelentéktelen tényezőnek tekintették, aminek csak a fiatalok életében, de nem a házasságkötésben volt szerepe. Fontosabb szempont volt a másik fél földjének nagysága, állatainak száma. Ismert volt a mondás Makón is, hogy suba subához, guba gubához. Előfordult a városban, hogy a vagyon egybetartása miatt rokonok házasodtak össze. A szülők arra törekedtek, hogy minél jobb körülmények közé juttassák gyermekeiket, jól házasítsák ki. (Árendáshoz nem mégy; Ne told a gyerököt talicskával a hagymafődre) Szabadabb választási lehetősége volt annak a lánynak, ill. fiúnak, aki önállóan tartotta el magát, vagy vagyontalan családból származott. Szintén kisebb volt a szülői ház korlátozása az iparosok körében.

A vagyoni helyzeten kívül a párválasztásnak még a XX. század első évtizedeiben is fontos szempontja volt a vallási azonosság.

A házasság létrehozásának másik módja a közvetítés vagy kommendálás igen népszerű volt. Különösen a lány kiválasztásában volt nagy szerepe a közvetítőnek, aki leginkább asszony, néhol férfi volt. Igen érdekes és sokszor jellemző nevet adtak nekik az ország különböző vidékein. így a Dunántúlon: kullogó, csoszogó, szörző, pokolpemét; a Hajdúságban: gyalogszarka, vagy gyalogsátán; Kecskeméten: susogó; Hódmezővásárhelyen: pemetasszony, követasszony (a férfi: kérő); Erdélyben: nánás; Az Alföldön: gügyü (vagy gűgyű). Makón is gügyünek nevezik a házasságközvetítőt, egy esetben hallottam a kérő szót. A közvetítő gügyü olyan asszony, aki sokat forog az emberek között, aki sok mindenhez ért, sok mindenben tanácsot tud adni. Nemcsak idegen, hanem családtag, rokon is lehet gügyü. Szerepe kettős: általánosságban ajánló, vagy/és konkrét helyre küldött. Legtöbbször olyan esetben vették igénybe a gügyü közvetítését, ahol nem ismerték a kiszemelt lányt; a legénynek nem volt ideje nézelődni; az illető elvált vagy özvegyember volt. A közvetítő elment a lányos házhoz, miután megbeszélte a vőlegény családjával, hogy megfelelő lesz-e a kiválasztott lány. A gügyüs asszony 1-2 hét múlva ismét elment a lányos házhoz a válaszért. Ha a lány szülei nemet mondtak, akkor az asszony eddigi fáradozásaiért 1-2 selyemkendőt kapott. Biztos lehetett a gügyü, hogy nem járt hiába, ha friss fonott kaláccsal fogadták és marasztalták. Természetesen így is megkapta ajándékát.

Amennyiben a leánynézés sikeres volt, következhetett a leánykérés, majd a lakodalmi előkészületek.

 Endrész Erzsébet

Szent Iván-napi tűzugrás Kiszomboron

A nemrégiben megalakult Kiss Mária Hortensia Honismereti Kör tagjai egy elfeledett közösségi szórakozásra, játékra, hagyományra bukkantak, amelyet községünkben is megrendeztek kb. 50-60 évvel ezelőtt. Ez a kis szokás Szent Iván napjához fűződik, ami a nyári napforduló ünnepe, a szertartásos tűzgyújtás egyik jeles napja.

Ehhez a naphoz különböző hiedelmek fűződtek. Az ekkor gyújtott tűzről azt tartották, hogy megvéd a köd, a jégeső és a dögvész ellen, és elősegíti a jó termést. Egészségvarázsló szerepe is volt, a tűz átugrálása, illetve a felette füstölt növények révén. Almágyon, Kishont és Gömör megyében tűzugrálás közben ezt kiáltották: Kezem, lábam ki ne törjön, minden csontom összeforrják! Szerelemvarázsló céljáról is tudunk az ország északi és déli peremvidékein. A tűzrevaló lehetett zsúpszalma, rőzse, májusfa, gaz, szemét, amit a lányok gyűjtöttek és gyújtottak is meg. A tűz gyújtásának és ugrásának szertartásos módjai voltak. A szokás legfontosabb része a szerelemvarázslás: a tűz átugrása közben párosító és kiházasító dalokat énekeltek. Ha a legénynek nem tetszett a leány, akivel kiénekelték, szétrúgta a tüzet. A leányok megigazították, és folytatták mindaddig az éneklést, amíg az összes legényt és leányt ki nem énekelték.

Milyen események fűződtek ehhez a naphoz Kiszomboron? Barna Józsefné Gábor Borbála, Bajusz Józsefné Tóth Mária, Balázs György, Husztik István, Szemrédi Vilmosné visszaemlékezései segítettek bennünket.

A falu néhány pontján — Kör utca, Petőfi utca, Mező utca — rendeztek 50-60 évvel ezelőtt ezen a napon, főleg gyerekeknek és a fiataloknak kis esti mulatságot. Tüzet gyújtottak szalmából, gallyakból, esetleg szemétből, s a gyerekek, fiatalok, de még a 40 évesek is átugrották a nem túl nagy lánggal égő tüzet. Ugrás közben négysoros rigmust, versikét mondtak, amelynek szövegére sajnos nem emlékezik senki. Aki szerencsésen átugrotta a tüzet, szentiványi almát kapott, ami apró, sárgás színű és édeskés alma volt. Aki nem merte a tüzet átugrani, maga helyett gyümölcsöt dobott át: meggyet vagy almát, és közben mondta el a rigmust. Az idősebbek figyelték a fiatalok szórakozását, beszélgettek, s nagyokat nevettek egy-egy sikeres vagy sikertelen ugrás láttán. Szemrédiné Katika emlékszik, az öregek azt mondták a fiatal lányra, ha véletlenül belekapott a szoknyájába a tűz, hogy bizony nem szűz. Az ő és férje emlékeiben még az is él, hogy ezen az estén kukoricát is pattogtattak a tűz fölött rostát rázogatva.

Bajusz Józsefné emlékezete szerint Óladányon Szent Ivánkor Gyula gróf hozott az almáskertből szentiványi almát, és egy tál búzáért árulta kilóját. A tűz fölött az almát földobták, és a gyerekeknek kellett elkapniuk. Az alma tűzbeni sütéséről is többen tudnak.

Honismereti körünk célja feleleveníteni minél több régi hagyományt Kiszombor község régi életéből, s ezzel is közelebb hozni az itt élő embereket egymáshoz.