|
|
Van nekem egy esszé-kötetem, aminek az a címe, hogy a Mérleg nyelve. Ez a Mérleg nyelve két kötetben tartalmazza azokat a meditációkat, azt a publicisztikát, és esz-széket, amelyeket eddig írtam. A mérleg nyelve az én életemben, az én gondolkodásomban, írásaimban az a kétezer év óta a világban lévő bölcsesség, amit Krisztus adott a világnak. Mindig is a mérleg nyelvére fűzöm fel, amit mondani szeretnék.
Kedves barátaim, mi olyan világban élünk, ahol minden nap tele vagyunk ellentmondással, tele vagyunk keserűséggel, tele vagyunk panasszal, és mindig lesznek valakik, akik meg akarnak minket győzni arról, hogy rosszul gondolkodunk. Ők azt fogják mondani, hogy ebben a világban minden relatív, nincs abszolút erkölcsi középpont a világ felett. Az a fontos, hogy az emberek élvezkedve éljék végig ezt a nyúlfarknyi életüket, mert ugyan mi a mérce? Mitől jó a jó, és mitől rossz a rossz? Én megkérdezem magamban a mérleg nyelvét, ezt a szellemi igazságot, és az megmondja nekem, hogy mi a jó, és mi a rossz. Van objektív mérce a világban, nem igaz, hogy minden viszonylagos.
Ha elindulunk attól a legkisebb közösségtől, amiben valamennyien élünk, vagy éltünk, vagy élni fogunk, az a család. Manapság a családnak nagyon sok ellensége van. Én tudom azt — amit mindannyian tudunk, ha őszinték akarunk lenni —, hogy családban élni nem lampionos kerti ünnepély. Mindannyian tudjuk, hogy sokszor fájdalmakat osztunk egymásnak, hogy megnemértettség uralkodhat el. Mindannyian tudjuk, hogy a generációk együttélése sem problémamentes, a fiatalok nehezen értik meg a szüleiket, a szülők a fiatalokat, s akkor még ott van a nagyszülők generációja. Férfi és nő között iszonyatos csaták dúlnak, szörnyű fájdalmak, magára hagyatottságok vannak, és mégis azt kell mondanom, hogy amikor eljön az ember idejében a mérlegkészítés ideje, amikor visszatekint az életére, akkor mégis csak azt fogja látni, hogy ami történt vele és ami a lelkében történt, az a családon keresztül történt. Hogy nem mindegy az: megszüljük-e a gyerekeinket, vagy nem.
Van egy magyar író, most már nem sokat jár író-olvasó találkozóra, de Makón biztos ismerős a neve: Fekete Gyulának hívják. Ő, Gyula bácsi, lelkes megszállottja volt ennek az ügynek. Már a nyolcvanas években megmondta, hogy mi lesz velünk, magyarokkal, mert fogyunk. Mindenki kinevette, azt mondták, hogy ez nem számít, ez nem modern gondolkodás. Ma nincs olyan statisztika, amely ne támasztaná alá, hogy 2050-re jelentősen lecsökken a magyarság. Tehát, ha csak ebből a szempontból tekintjük, akkor is látnunk kell, hogy milyen veszélyeztetett helyzetben van a család, és ezen belül a megszületendő gyerekek. Most könnyen mondhatják azt, hogy erről az államnak kellene gondoskodni. Ez igaz. Az államnak felelőssége van, ez nem magánügy. Felelőssége van abban, hogy milyen lehetőségek között élnek a magyar családok, de a másik oldala is igaz, hogy nem lehet mindent a segítségtől várni.
Én nagyon sok olyan családdal találkoztam, ahol a keveset is megosztják, de mégse küldik csatornába a születendő gyereket. Azt gondolom, hogy az élet nem vitatéma. A mérleg nyelve nekem erre is válaszol és azt mondja, hogy a fogantatás pillanatától kezdve az élet, az ÉLET. Az élet elvétele pedig az én erkölcsi kódexemben bizony gyilkosság. Még akkor is, ha esetenként megértem, még akkor is, ha fáj a szívem azért, aki ebbe a helyzetbe kényszerül.
Tavaly egy népesedési konferencián elmondtam, hogy én nem vagyok szociológus, előadást nem fogok tartani, de írok egy apokrif imát annak a magzatnak a nevében, aki veszélyeztetve érkezik a világunkba. A magzat imája most fog majd megjelenni a könyvheti könyvemben, a Virágvasárnap alkonyán című, furcsa apokrif ima- és verskötetben.
Úgy képzelem, hogy a teremtés tervében jelenleg nemzetekben valósítja meg magát az emberiség. Mindegyiknek megvan a maga különleges illata, mondhatnám így — ha a borok világát nézem —, bukéja, mindegyik ország, mindegyik nemzet más és más. Semmi mást nem óhajtok, csak az én édes, magyar boromnak az illatát ne nyomja el más! Én pusztán azt szeretném, hogy az, ami előttünk van, kivirágozhasson! Én hiszek abban, hogy ez az ország még nem csinálta meg azt, ami Istentől rendelt történelmi feladata. Sok mindent tanultunk és sok mindent kell még a világnak adnunk, és így jutunk el ahhoz az úgynevezett Európa-kérdéshez, amely a harmadik, immár sokkal nagyobb közösségi gondunk. A tavalyi szavazás előtt szó volt arról, hogy művészemberek óriásplakátokon hirdessék az Európai Uniót. Nem tudom, hogy Makón volt-e ilyen plakát? Híres művész, kevésbé híres művész vállát átfogva beleharsogta az utcába, hogy igen, igen, igen! Én ezt nem tudtam megtenni. Igaz, azt se tudtam mondani energikusan dobbantva, hogy azért sem. Tanácstalan voltam. Én ezt a tanácstalanságot szeretném nagyon őszintén elmondani Önöknek. Tudniillik, úgy érzem, hogy mi ott vagyunk, tehát nem lehet belépni-kilépni. Ott vagyunk.
Sok minden múlik azon, hogy mit tartunk erről az Európáról, és mit tartunk saját magunkról. Én azt hiszem, hogy Európa nem egy bűntelen képződmény, grand-seigneur-ök és nemes lovagok gyülekezete, ahol kolbászból fonják a kerítést, hanem egy nagyon-nagyon sok bűnnel terhelt, vegyes geopolitikai képződmény. Én — tisztességes foglalkozásomat tekintve — magyar-történelem szakos tanár vagyok, és mint ilyen, írtam egy nagyobb előadást, amit Európa különböző országaiban mondtam el kint élő magyaroknak a 48-49-es szabadságharc kapcsán, és akkor találtam valamit, ami meghatározó Európa-élményem lett. Ez pedig arról szólt, hogy Kossuth apánk a bukott szabadságharc után többek között eljutott Angliába, a polgárosodás akkori fellegvárába, aholis próbált egy olyanfajta eszmei segítséget összeverbuválni, amivel szembe tudott volna szállni újra Ausztriával. És akkor az angol felsőházban volt egy igazi, finom angol úr — hogy sanzon-stílusban beszéljek —, és ezt a finom angol urat Lord Palmerstonnak hívták. Tartott egy gyönyörű beszédet, aminek az volt a lényege, hogy mindennek megdicsérte a magyarokat — szorgalmasak, okosak, igazuk van —, s utána azt mondta: de Angliának nem érdeke, hogy szembeforduljon a Habsburgokkal. Viszontlátásra Kossuth apánk!
Elhangzott a szó, hogy nem érdeke. Ezt az egyet kellene megjegyeznünk, hogy Európa mindig segíteni fog, ha érdeke, és soha nem fog segíteni, ha nem érdeke. Történelmi példák bizonyítják. Akkor, amikor ezt az országot körbecsonkolták, ott, a térkép fölé hajolva, egyetlenegy európai úr sem volt, aki azt mondta volna, hogy ezt azért nem kellett volna, ezt azért nem érdemelték volna a magyarok, ez talán nem igazságos. Az érdekek azt kívánták, hogy minél több konchoz jussanak.
Azután szó esett 1956-ról. 1956. november 4-ének azon a nyirkos hajnalán én a saját fülemmel hallottam a kétségbeesett férfihangot a rádióból. Nyugatnak címezte — ha úgy tetszik Európának — Segítsetek, segítsetek, segítsetek! Itt vannak az oroszok csapatai. Harcban állnak. Segítsetek, segítsetek! Valamit tett Európa, befogadta a menekülteket.
Az ENSZ-ben tárgyalták a magyar kérdést. Megint mindennek elmondták a magyarok hősiességét, de amikor a Szuezi-csatorna, mint gazdasági érdekeltség beúszott a képbe és koncot kellett szerezni, akkor gyorsan kibékültek az oroszokkal és a magyar ügyet levették a napirendről. Nem volt többé érdek.
Azután megtörtént a rendszerváltás. Azt gondolhattuk volna, hogy valami jót fog cselekedni evvel a megtiport, kifosztott országgal ez a Nyugat. Én például olyan naiv voltam és buta, hogy azt vártam: el fogják engedni az adósságot. Azt mondják majd a gazdag európai államok: Szegény magyarok! Mi ez nekünk? Hát nem. Aztán győzött bennem a reálpolitikus és azt mondtam, jó ezt nem tehetik, de akkor legalább a kamat! Hát a kamatos kamatot sem. Nyugat nem könyörült meg e tekintetben sem rajtunk, sem más olyan országon, aki erre várt, és ami beáramlik, az addig van itt, amíg az ő érdeke.
Nem Európa-ellenességet szűrök le ebből, csak azt, hogy akkor viszont, a kutyafáját, nekünk is legyenek érdekeink! Ha ilyen érdekekkel állunk szemben, akkor nekünk is többet kell érvényesíteni. Nem lehet a küszöb alatt becsúszni, mint a füst, nem lehet gerinchajlítgató módon, vazallusi alapállásból tárgyalni Európával. Én azt gondolom, hogy több méltóság kell nekünk, magyaroknak. Még azt is megkockáztatom, hogy semmit nem várok ettől az Európai Uniótól. Abban reménykedem, hogy talán majd az unokáimnak —ha jól valósul meg és ha jól képviselik az érdekeinket — talán azoknak majd jelenteni fog valamit, de ugyanakkor a lelkemnek egy olyan fényűzésével készülök, hogy bolond fejjel azt gondolom, hogy nekünk, magyaroknak kell adni. Ezt kéne megmutatni ennek az Európának, hogy mi adni akarunk. Nekünk van egy megszenvedett történelmi tapasztalatunk; minket majdnem a Balkánra, majdnem a Keletre nyomorítottak. Meglehet, hogy mi is hibásak voltunk ebben, mert olyan nemzet nincs, amelyik soha nem követ el semmi rosszat! De mégiscsak erről van szó, hogy nekünk méltósággal kéne lenni, és valamit be kellene vinni Európába.
Mindannyian ismerjük az európai zászlót. Gyönyörű, égi kék és ebben az égi kékben 12 csillag van körbe. Én a 12-es számot tisztelem. A 12 szent szám. Ha a természetet nézzük, látjuk, hogy 12 hónap alatt járja meg a természet a maga körforgását. A régi keleti misztikában 12 boddhiszatva érkezik a világba és teljesíti az Istenek akaratát. A keresztény mitológiában a grállovagok 12-en vannak. De ami számunkra a legfontosabb, 12 tanítványa volt Krisztus-Jézusnak. És most nézzük meg, hogy mi van a tizenkettesség közepén!? A 12 hónap közepén ott van a kozmosz éltető ereje, a Nap. Ott van középen. Ettől van meg a természet körforgása. A régi misztikában mindig volt egy mester, aki közvetítette a beavatás által a tanítvány boddhiszatváknak azt, amit megtudott. A grállovagok a grálkelyhet ülték körbe, mert Krisztus misztikus vérét keresték, de a mi számunkra a legfontosabb, hogy a 12 tanítvány közepén ott sugárzott a krisztus-jézusi tett. Soha nem volt üres a tizenkettesség. Tessék megnézni az európai zászlót, semmi nincs a közepén. Ezt a semmit kell nekünk betölteni a valódi kereszténységgel. Nem a szóban és a dogmában élővel, hanem amit a lelkünkben valóban meg tudunk élni. Oda kell bevinni a keresztény szeretet, az összetartás erejét. A keresztény bölcsességnek az erejét. Ha ezt valamikor más kis nemzetekkel vagy Európa nagyságához mérten kisebb nemzetekkel közösen meg tudjuk tenni, akkor nagy dolgot cselekszünk, mert Európának is visszaadjuk azt a hivatását, amire Isten szánta, hogy a világ közepe legyen. Egy olyan szintézist teremtő erő, amely Keletet-Nyugatot egymásban egyesíti, átszűri a rosszat, és a jót engedi kivirágozni a világban. Nagy kérdés, hogy ez hogyan fog megtörténni?
Valamikor a görög mitológia úgy beszélt Európa születéséről, hogy a csodálatos szépségű föníciai királylányt, Europét Zeusz egy bika képében elrabolta, és ebből a különleges nászból bölcs királyok és nagy tudósok születtek, akik felvirágoztatták Európát. Ha ma egyáltalán van ilyen mitikus képzetem arról, hogy ma mi történik szellemileg Európában, akkor én inkább úgy látom, hogy az aranyborjú erőszakolta meg Európát. Ezt a nem is olyan fiatal, hervatag Európát, és ebből a nászból nem akarnak nagy királyok születni, nem akarnak nagy bölcsek születni, hanem sok kicsi bróker születik, sorozatban. Sorozatbrókereket hoz létre Európa és az aranyborjú különleges násza. Ez pedig nem fogja meghozni a világnak azt az újjászületést, amire szükségünk van. De ha tovább megyünk, akkor a legeslegnagyobb közösségi gondunkat nézzük meg: eljutunk a globalizációhoz.
Indultunk a családunktól, bejártuk a hazánkat, belepottyantunk Európába, és akkor a fülünkbe harsogják, örüljetek emberek, hogy itt van az emberiség nagy eseménye, a globalizáció. Ezzel egyetlenegy gond van, hogy ez nem igazi globalizáció. Ez egy luciferi globalizáció. Tessék megfigyelni, hogy a világban, amikor egy krisztusi impulzus beérkezik, előtte Lucifer, akit nem véletlenül az Isten majmának neveznek, mert szeretné utánozni ezt az isteni teremtő erőt, mindig csinál valamit a világban, ami hasonló ahhoz, és az emberiség bedől ennek, mert Lucifernek nagyon csillogó, gyönyörűen lakkozott patája, csillogó köpenye van. Sokkal elegánsabb, mint Jézus ostorral megszabdalt köpenye. Ez a globalizáció most nem arra törekszik, hogy a szellemi áramlatokat hozza közel hozzánk, hogy én, aki Magyarországon élek valóban testvéri lélekkel üdvözölhessem a világ, a földteke másik oldalán élő embert, hanem egy olyan gazdasági hálózatot akar létrehozni, amiben, mint a pók, tulajdonképpen legyenként begyűjti magának a kisebb egyedeket, és utána rákényszerít egy bizonyos gazdasági rendszert a világra.
Amikor én fiatal voltam, mi azt tanultuk a Coca-Cola-ról — gondolom még emlékeznek rá — hogy az egy bűnös dolog, mert a szerencsétlen amerikai katonák New York sikátoraiban Coca-Cola mámortól bódultan fetrengenek, az egy káros ital. Nem ezt kérem vissza. Jó, hogy van Magyarországon Coca-Cola, csak azt kérem ki magamnak a magyar áruk nevében, hogy karácsony előtt hirdetésben úgy érkezzen meg a Télapóvá lefokozott Mikulás, hogy miközben hullik a hó és csilingelnek a csengők és húzzák a rénszarvasok a szánt, ez a Télapó a hóba süppedt magyar kunyhók ablakán kétliteres Coca-Cola-s üvegeket adogat be szent karácsony estéjére, és akkor még ott van hozzá a szlogen, hogy COCA-COLA MINDIG, MINDENÜTT, MINDENKINEK!! Nem az, hogy kóstold meg, megteheted, hogy válassz! Hanem, hogy ezt tedd!
Ez van a farmerrel is. A farmernál jobb viselet alkalmakra bizony nincsen. Én is imádtam viselni a kertben, laza, baráti társaságban, bevásárláshoz, moziban. Nagyon jó a farmer, de nem a Bánk bán díszelőadására az operában. Ez is egy trendi; globalizációs dolog, hogy minél ápolatlanabb légy.
Ma azokat nevezik sztárnak, akik a lehető legtoprongyosabban tudnak megjelenni. Szinte kellékévé vált a sztárságnak a toprongyosság. És így jutunk el a műrongyok ideológiájához. Én voltam az életemben nagyon szegény és gondolom, hogy nincs itt olyan, aki hasonlóképpen ne élte volna át. Voltam úgy, hogy zacskóba raktam a pénzt, hogy a hónap végén ki tudjam váltani a tisztítót. Napra ki volt számítva, hogy mit tudok ennivalót venni a gyerekeknek. Voltam szegény, de azt kikérem magamnak, hogy a mai szegénység rettenetes tengerében gazdag csemeték műrongyokat hordjanak. Hát nem megalázó az, amikor valaki kivágja a farmernadrágot, ha jól nevelt, akkor a térdén, ha rosszul nevelt, a fenekén is? Nem megalázó dolog ez? A műrongy! A megcsúfolása a valódi szegénynek. Ez is egy globalizációs jelenség.
Erre persze kérdezhetjük, de hát mi lesz akkor? Ez a szerencsétlen emberiség soha nem fog találkozni? Mindig így fogunk élni, egymástól szétszabdaltan? Mindig nagy elődeink jutnak eszembe, többek között Vörösmarty Mihály, aki, amikor már az őrület mélységeiben járt, a Vén cigányban még föl tudott röptetni egy sort a szakadék peremére. Ezt a sort ismerjük, mert gyakran idézzük: „Lesz még egyszer ünnep a világon." Hát ezt mondom én is: Lesz még egyszer ünnep a világon. De ez még nem az. Itt jön be az a mérce, amiről beszéltem. Megnézni, hogy mi a valódi és mi a hamis. Az nem azt jelenti, hogy föladjuk a vágyainkat, az isteneszményünket, csak fölismerjük, hogy mi hogyan működik a világban.
Nekem egy olyanfajta belső átélésem van, ami így húsvét után különösen megerősödik. Arra gondolok, hogy amikor a Golgotán leveszik a testet a keresztről és kockát vetnek az Istenember holmija fölött, a köpönyeget nem szakítják széjjel, mert az valahol megmarad. Ez a köpeny egy mitikus köpeny. Mindig vissza-visszatér az ember emlékezetébe, és én úgy érzem, hogy Krisztus köpenye valahol a világ fölött megvan. Szimbolikusan lebeg fölöttünk és akármilyen gyalázatosan is él az emberiség, s akármennyire besüllyedt sok esetben a mocsokba, valahol ez a köpeny mégis nől a világ felett. El fog múlni ezer év, kétezer év, nem nekünk, a jövendő emberiségnek, és körbe fogja majd az egész földet. Talán okosodunk, talán javulunk. Az lesz az igazi globalizáció. Az a krisztus-jézusi globalizáció, amikor a szeretet és a bölcsesség illata belengi ezt az egész földet. És ezért vagyunk mi, a harmadik évezred gyötrelmes, küzdő emberkéi, hogy valamilyen módon ezt előkészítsük.
Joggal kérdezhetik: de hogyan? Mit tehet az az ember, akinek szűkre szabott körökben zajlik az élete. Mit tehet egy tanár? Mit tehet egy diák? Mit tehet egy sportoló? Mit tehet egy földműves, egy kétkezi munkás? Mit tud tenni azért, hogy egy ilyen kései jövendőt már most a jelenben következetesen előkészítsen? Ilyenkor nekem mindig Teréz anya jut az eszembe — ez a végtelen nagy példakép — akit én mélységes alázattal irigylek, mert az egész, úgynevezett irodalmamat egy tizedrészéért annak, ami benne volt, odaadnám, de én nem vagyok szent. Én csak egy küzdő, kereső ember vagyok. Ez a Teréz anya — egy pici, jelentéktelen, szürke asszony, akiből áradt a fény — azt mondta egy riporternek, mikor azt kérdezte, hogy mit számít az a kicsi, amit Ön tesz? Mit számít, hogy fölemelik a leprást, hogy kimossák a sebeket, hogy átkísérik a haldoklót? Hiszen olyan végtelen nagy a szenvedés a világon, hogy azon ilyen pici kis dolgok úgy sem enyhítenek! Akkor azt mondta ez a drága, hogy nézze, én tudom, hogy a szenvedés óceánja végtelen, de egy csöppet minden nap elveszünk belőle, és egy csöppel kevesebb lesz a földön fájdalom. Nekünk ez az egy csepp jut. Én nem hiszem, hogy bármelyikünk kezébe ne adott volna az égi kegyelem annyi hatalmat, hogy ezt a csöppet el tudja venni abból az áradatból, ami körülvesz minket. Ki nagyobb, ki kisebb cseppet. Ez a mi dolgunk. Ez a legtöbb, amit tehetünk.
Hát így jutunk vissza aztán a saját halhatatlan lelkünkhöz, és el kell, hogy mondjuk, hogy amit a hazánkért, a családunkért, Európáért és ezért az egész keserves földgolyóért tenni akarunk, semmit sem ér, és eredménytelen lesz, ha magunkban nem tudunk rendet teremteni. Itt állunk — és különösen húsvét után — itt állunk ezzel a nagy misztériummal, hogy miért születtünk erre a földre, mért éppen ide, erre a tündökletes, de elég keserves Magyarországra? Mit akar velünk az élet? Azt gondolom, hogy ezzel mi még nem nagyon néztünk szembe. Egy olyan világ vesz minket körül, amiről néha úgy gondolom, hogy vagy én vagyok marslakó, vagy ők jöttek a Marsról. Amikor végignézem a televízió által közvetített normatívákat, azokat a rettenetes beszélgetéseket, azokat a szerencsétlen embereket, akik a különböző beszélgetőshow-kban megjelennek — bizonyára Önök előtt is fölrémlenek — azt látom, hogy semmi, de semmi nincs az emberben azonkívül, hogy a mindennapi apró kis élvezeteit hajszolja. Akkor egyre fokozottabban érzem, hogy semmit nem fogunk tenni sem a hazánkért, sem a politikáért, ha az a bizonyos erkölcsi alap, ami bennünk van, nem újul és nem szilárdul meg.
Azt gondolom, hogy ha úgy tekintünk az életünkre, mint a megsemmisülés felé tartó valamire, ami a halál pillanatában véget ér, akkor nem kapunk igazában lendületet ahhoz sem, hogy a körülöttünk lévő valóságot megújítsuk, mert minek? Ha az ember azt gondolja, hogy semmi nincs, csak az, hogy élünk, ahogyan néhányan mondják, hogy azt a sírfeliratot lehetne oda írni, amikor eltávoznak, hogy ettem, ittam, gyönyörködtem, robotoltam, fölfordultam. Ez egy ökörnek a sírfelirata, de nem az emberé. Át kellene gondolni ezt az egészet, hogy mire jött az ember ide a földre. Éppen ide, a mi kis Magyarországunkba. Át kellene gondolni, hogy lehet az, hogy a halál pillanatában minden eltűnik belőlünk? Én őszintén elmondom Önöknek, egy sort sem tudnék leírni, ha nem volnék benne biztos, hogy az a bizonyos nemszeretem óra — ha helyesen élem meg — nem az életem végállomása, hanem egy átszálló. Egy nagyon nehéz átszálló. De nincs megsemmisülés! A Ne féljetek című regényemben ezt akartam elmondani, mintegy szellemi mankót kínálva azoknak, akik elindulnak az élet második felébe. Azt, hogy szembe kell nézni a félelmeinkkel, amik irtózatosak tudnak lenni. Meg kell keresni, hogy miért van ez az egész, és hogy fog alakulni. Ez rendkívül fontos. Generációk élnek együtt, s az öregek sokszor nem tudnak választ adni a fiatalabbnak, aki odajön és megkérdezi: mondd anyám, apám, nagyanyám, nagyapám, mi lesz, mi ez az egész? Bizony, sokszor nagyon tétova válaszok jönnek. Én azt gondolom, hogy ez az iskolázás az életünkben szerencsés esetben már 40-50 éves korban el kell, hogy kezdődjön. El kell, hogy kezdődjön, amikor ez a társadalom — és nemcsak a magyar társadalom, hanem az egész világ társadalma — hazugsággal veszi körül az öregedő embert. A fiatalok ne haragudjanak, hogy az öregségről beszélek, de az öregség a fiatal korból nő ki. Micsoda téveszmékben élünk, micsoda hazugságokban! Megindul a nyugdíjazási apparátus és senkinek nem kívánom azokat a búcsúztatókat, amikor egy jószándékú, de mégiscsak lélektelen szöveggel azt mondják, hogy ide bármikor visszajöhetsz, ide tartozol közénk. Már két hét múlva sem szabad visszamenni, mert valami megváltozik.
Gondoljanak arra, amikor haza visszük a kakukkos órát, amiből két nap múlva kiesik a kakukk, vagy azt a kis álkristály vázát, amibe belevésik a nevet, hogy ne lehessen még elajándékozni sem. Lélektelen, semmire való ajándékok, mint egy élet szimbólumai. És akkor megjelennek a barátok, nem, a haverok. Azt fogják mondani, hogy neked most már jó! Az ember megkérdezi, hogy hát miért olyan fenejó? Neked jó, mert te most már csak önmagaddal kell, hogy törődjél. Ez egyébként egy filozófia. Ezt hirdetik. Az öregedő ember csak törődjön önmagával. Éljen a hobbijának. Hát ha az életben látástól-vakulásig dolgozott és soha nem volt hobbija, bajosan hiszem, hogy öreg korára olyan hobbit fog találni, ami teljesen leköti. Tegyük fel, hogy talál. Vesz húsz doboz gyufát, fölépíti az Eiffel-tornyot gyufaszálakból. Ezzel foglalkozik, amíg meg nem hal. Gondoljanak bele! Eiffel-tornyot épít gyufaszálakból. Erre pazarolja azt a gyönyörű időt, ami még hátra van. Aztán elmegy. Jön az unoka, aki szerette a nagypapát, de mit csináljon azzal a vacak Eiffel-toronnyal? Megnézi, rátenyerel, porfogó, nem kell. Hát hobbit kell nekünk építeni? Hobbit? Akinek van, az úgyis megőrzi, de célként senki hobbiba ne gondolkozzon, még abban se, hogy most már minden a saját kedvünk szerint lesz. Pont fordítva működik. A latin közmondásnak, hogy amit szabad Jupiternek, azt nem szabad a kisökörnek, a fordítottja is igaz bizonyos vetületben. Amit egy kisökör még megtehet, azt már egy Jupiter nem teheti, és itt az öregedő ember a Jupiter. Aki már tudja, hogy a fiatalabb még megteheti, de én már nem és akkor, amim van, azt fölajánlom a világnak.
Gyökereztünk ebbe a földbe. Gyönyörű volt, amikor törzset eresztettünk, szép volt a kamaszkorunk minden ellentmondásával együtt, és ugyanilyen gyönyörű volt a virágzás. Gondoljanak vissza az első szerelemre, másodikra, harmadikra. Milyen csodálatosan szép volt virágkorunk, gyermekeink születése, de hát könyörgöm, a virágok elhervadtak. Lehet arra építeni egy öregséget — ami szintén divatos tendencia — hogy egy másodvirágzást tudatosan megtervezni? Hát akkor jön a fagy és elveri. Akinek van másodvirágzása Isten kegyelméből, az élvezi, de erre építeni nem lehet. A gyümölcsökre kellene építeni. Arra, hogy amim van, felkínálom a világnak. Nem tudom, hogy hogy vannak ezzel, de ezt fiatal barátaink is alátámaszhatják, hogy nincs olyan ember a földön, akinek az Isten ki ne harapott volna egy darabot a tenyeréből, amit úgy a markunkba nyomott. Egy darabot.
Erki-Kiss Alexandra metszete
|
|