|
|
Édes anyanyelvünk költészetet világra hozó régi fénye, mai tört szépsége lenyűgöző, mint az égi Tejút a tiszta nyári éjben. Ahogyan a pompás égi fények az emberi lélekben fájó szavakká alakulnak át, úgy szól hozzánk most József Attila egyik sora a Csöndes estéli zsoltár című versében: „Hallom, hogy fú a szél, de nem tudom, minek fú, mikor én szomorú vagyok." A költő Eszmélet című költeményében pedig ezt olvassuk: „Im itt a szenvedés belül, / ám ott kívül a magyarázat. / Sebed a világ - ég, hevül / s te lelkedet érzed, a lázat." Szeretetben élve a bensőnk teremti meg a külvilágot. Amikor meg szorongásban, félelemben élünk, akkor a külvilág formálja meg a bensőnket. Akiben az alkotás, a teremtő képzelet lángja ég, érzi ezt.
Anyanyelv. Ahogy kimondom e szót, az eltűnt idejű gyermekkoromból máris feléled egy régi élmény. Az érett málnaszem illatát és anyám szavát hozza felém a szél. Édes anyanyelvünk. Benne él ebben a szóban egy ősi hangulat, a puha fészekmelegségé, a védelmet, otthonosságot, oltalmat nyújtó állandóságé és azé a pillanaté, amikor a kisgyermek édesanyja mosolyán csüngve mondja ki az első értelmes szót. A mai, modern embernek sokszor már szava sincs arra a belső kínra, amit elszenved. Ha az érző ember lelke kerékbe töretik, akkor a nyelv vajúdni kezd és anyai fájdalma jelentésbővítő szavakat hoz a világra. Költészet születik az anyaföld sarából, a teremtő képzeletből, az anyanyelv szelleméből.
Az európai irodalmak történetében, a modernség korszakában, a hagyománytörések mentén nyomon követhető a saját magát a világ középpontjaként értelmező személyiség válsága. Ez a feszültség a huszadik század irodalmában és bölcseleti kultúrájában igazán nagy műveket hozott létre. Babits Mihály így írt a Csak posta voltál című versében: „...Más táj, messzebb utak / voltak még amik rajtad áthúzódtak / s csak posta tudtál lenni és meder. / Életed gyenge szál, amellyel szőnek..." A tizenkilencedik század végén élt Reviczky Gyula a Magamról című versében ezt írta: "Úgy tekints az emberekre, / Hogy a föld se jó, se ferde, / Se gyönyör, se bú tanyája, / Csak magadnak képe mása." A költészet: a kultúra lélekből fakadó élő emlékezete. Költőien látni és belső párbeszédben élni jó. Az anyanyelv ritmusos csöndjében fogamzik a vers. Paul Verlaine Költészettan című versében így ír: „Zenét minékünk, muzsikát! / Legyen a vers egy meg nem álló / Lélek, mindig új vágyba szálló, mely új egekbe ugrik át." Az európai bölcseleti hagyomány a változás időbeli sokféleségét Parmenidész óta az egymáson keresztülfutó körforgás szerint értelmezi. Mindig visszatér a kérdés: mi a maradandóság a változásban?
A romantika korát és a tizenkilencedik század végét még jellemző emberi értékek és hitek elfelejtődése, átalakulása mára már a metafizikát nélkülöző hozzáállásban is tetten érhető. Ehhez járul még a történeti tudat mai elhalványulása. Az új kérdésfeltevések kapcsán tanulmányozhatjuk a zenét, a népi kultúrát, a képzőművészetet, az építészetet, a modernizáció jelenségeit és az irodalmat is. Kertész Imre irodalmi Nobel-díjas regénye, a Sorstalanság, a holocaust, a soá személyiségre tett hatását új módon mutatja be. Krúdy Gyula művei a szépapáink és dédapáink régi Magyarországának világáról, Márai Sándor írásai pedig a dédszüleink, nagyszüleink koráról adnak látleletet. A népélet ihlette művészet a romantika kora óta több megrázkódtatáson ment keresztül. A hagyománytörés és a hagyományőrzés egyaránt jellemző volt.
Anyanyelv, szülőföld: első fokon rokon értelműek e szavak. A tágas lét háza óvja a saját élet képzeletvilágát, a költészetet és az anyanyelvet. A mai alkotó a szétesett múlt töredékeiből építkezik. Az építész az általa tervezett épülettel az utcán sétáló nézelődőhöz és a művészet értelmezőjéhez is egyszerre kíván szólni. Tájhoz illő anyanyelve van az építészetnek, a város arculatának is. A Makovecz-féle makói Hagymaház formája a kulturális emlékezet költői megalkotását és a tájban való otthonosságot képviseli. A Hagymaház két fehér tornyán egy törésvonal mentén a belvilág is föltárul. Az elrendezés látványában a hagyomány és a jelen ölelkezése valósul meg. A kívülről befelé növő életfa ágai a termőtalaj szintjéről fölfelé törő növények életét jelképezik. A növekvő hagyma külső alakját az egyik torony belső szerkezetében pillantjuk meg. A templomira emlékeztető tornyok a hagymatermelők termékeny földjét a magas ég éltető sugarával kötik össze.
A térformák alakja sokszor költői képzettársítást csalogat elő az emberből. Hölderlin kijelentése érvényes: „...költőien lakozik az ember..." Költői találékonyságot idéző hasonlítással élt Szirbik Miklós, amikor 1835-36-ban megjelent városleírásában ezt írta Makóról: „Formájára nézve hasonlít a szívhez. Nyúgot felől tudniillik keskenyen kezdődvén, mind inkább szélesedik a Keleti oldalig; s ott középen, a székes ér miatt bekanyarodik." A makói Szirbik Miklós kortársa, a romantika korának költőegyénisége, Hölderlin felismerte: „Amíg a jóindulat, Tiszta, a szívnél időzik..." és a költőien lakozó ember így megérkezhet saját érzelmi-értelmi lényegéhez. Otthon lehet belül és kívül is a világban. Azonban az európai romantikán túllépő régi fordulat azóta sok mindent a felejtésnek adott át. A kiérlelt korszakok utáni új bizonytalanság elhúzódó állapota ma hiányérzetet teremt. Egy ilyen átmeneti korszakban a tömegkultúra újabb jelszavainak holdudvara növekszik.
A régi és az új egymásban keresi egyensúlyát. Ahogyan a kötéltáncos az áramló friss szellőre, úgy támaszkodik megújuló nyelvünk is az új jelenségekre. Új táncba viszi édes anyanyelvünket a mind jobban terjedő internetes nyelvhasználat is. Az anyanyelvőrző és a kulturális örökségmegtartó szemléletre ma nagy szükség van, mert sokszor, sok helyen nyelvsorvasztó mondatokat hord a szél. Az elektronikus kultúra világa már régóta körülvesz bennünket. Beköszöntött valami egészen más az irodalmi szövegfelfogásban is. A szövegközöttiség játékterében él kultúránk. Múlt, jelen, jövő: ezek összeérnek már. A helyi szerves alakulási folyamatokat még a modernitás előtti szinten őrző jelenségek konfliktushelyzetbe kerültek. Gadamer filozófiai megállapítását komolyan vehetjük, e szerint „...a régi soha nem volt olyan régi és az új soha nem volt olyan új, mint amilyennek látszik." Régen is költészetté, dallá vált a fájdalmas tapasztalat. Népdalaink is tanúsítják ezt. Egyik legszebb népdalunk szövege így szól: „Zöld erdő harmatját / Piros csizmám nyomát / Hóval lepi be a tél, Hóval lepi be a tél..." Nagy az európai kultúra mai felelőssége. A népművészet és az elektronikus művészet él együtt. A jelenben a múltat megfiatalítani látszó alkotóképesség merészen nyúl a régebbi és közelebbi múlt elemeihez. A szavak megkeresik az embert.
A művészeten, az irodalmon belül a képzeletben létező világ, a történelem és a valóság szabadon keveredik, elegyedik egymással. Az írott világ emlékezete más, mint a képi emlékezet. A vizualitás, a mozgóképkultúra fokozottan előtérbe került. A csak a jelenben élő, csak a jelen valóságára figyelni képes felhasználó előtt nehezen nyílnak meg a múlt elszórt és felejtésbe záródó jelentései. Az emberi tömegviselkedés a világhálón megsokszorozódik, felerősödik. Gyors reagálási lehetőségével a frissen bevezetett új dolgokra fogékony tömeg könnyen a kulturális divatjelenségek elektronikusan beavatott kiszolgáltatottjává válhat. Az elavulást is megtervezik ma már, mert jön a következő új. A mindennapos nyelvhasználatban az új szóbeliség jövevényszavai úgy mállanak szét, mint a lápos vidék talajában a nyárfa kérge.
Van aki építi, van aki rombolja édes anyanyelvünket. Az új informatikai eszközök, az új szóbeliség humanizálása szükségessé válik. Ez a feladat a mai művészekre, írókra, társadalomtudományi kutatókra, pedagógusokra vár. A világnyelveken való érintkezés, az internet, a globális fogalmak, az új tömegfogyasztási minták az új életforma természetes velejárójának számítanak. A film, a sokszorosítható műalkotás, a tömegkommunikációs eszközök megváltoztatták a hagyományos festményekhez, a könyvkultúrában szokásos olvasáshoz való korábbi viszonyunkat. A múlt kútjába esett itt valami a vén Európában? Látszólag. Azonban itt nem hanyatlásról vagy elmúlásról van szó. A megváltozó helyzet örök kísérője az emberi életnek. Ez a magyar népdal szövegében így jut kifejezésre: „Szivárvány havasán felnőtt rozmaringszál / Nem szereti helyit, el akar bujdosni. / Ki kell onnat venni, s új helybe kell tenni..." Az új régen elkezdődött már. Gondolkodásunk folyamatosan nyitódik rá erre. A kultúra új formáinak kérdéseire a válasz nem mindig a múlthoz való viszonyításból, hanem a mában újnak számító tapasztalásunkból születik meg. A teremtő képzelet a nyelv kapuján halad át. Így jön világra a költészet. A szóbeliségre épülő hiteles népi kultúra emlékezete a tizenkilencedik és huszadik századi költészetet és a népdalra építő műzenét is megtermékenyítette. A hagyományt átörökítő népi kultúra zene- és dalirodalmából, az ősi pentatónia újraértéséből Bartók és Kodály szinte egy új világot teremtett.
A paraszti-népi kézműves kultúra, a népi iparművészet ápolásának lehetnek egészen tudatos, korszerű ökológiai célkitűzései is. A hagyományőrző népi művészet ágazatai közül a Makón és környékén honos hímzés, bőrművesség, szíjgyártás, kosárfonás, kovácsmesterség, kötélgyártás, szövőmesterség és fazekasság termékei a falu- és városképbe illenek és a mában a múltra is emlékeztetnek. Petőfivel mondhatjuk: „ Oh lassan szállj és hosszan énekelj, / Haldokló hattyúm, szép emlékezet." Hajnalonként, amikor még hosszú száron lóg a csend és a lélegző föld friss illatával üzen, akkor napi fohászunk ez lehet: „ Mindennapi harmóniaérzékünket add meg nekünk ma!" Folyamatos jelenünkben szükségünk van az anyanyelv ízére. A lelki ősök nagy történeti közösségével a kultúrán keresztül léphetünk kapcsolatba. Kultúránk élő emlékezete itt van a táj, az anyanyelv otthonosságában. Szép magyar anyanyelvünk megőrzésével kultúránk emlékezete átmenetet képez a múlt és a jövő között. Shakespeare Machbet című művének egyik gondolata rávilágít valamire: „Az élet árny,/ Mely jár-kel, egy szegény komédiás / Ki egy óra hosszan tombol és dühöng, Azzal lelép, s szava sem hallatszik..." Az egyes ember élete valóban véges. A kultúra, az édes anyanyelv emlékezete viszont olyan, mint a lélekre hagyatkozó boldog érzés. Kiemelkedik az időből. Maradandó.
Kiss Jennifer metszete
Madách Imre: A civilizátor, komédia Aristophanes modorában című drámájával — talán annak politikai mondanivalója miatt — a szakirodalom méltatlanul keveset foglalkozik, de az olvasóközönség számára is újrafelfedezés előtt áll a mű, hisz sajnos a köztudatban Madách leginkább egykönyves szerzőként él. Pedig A civilizátor, ez a bölcsen és finom humorral megrajzolt kor- és társadalomkritika sok időszerű igazságra világít rá, s talán megírása óta nem volt annyira aktuális a mondanivalója, mint éppen most.
Madách politikai krédója
A mű bemutatása előtt mindenképp érdemes foglalkozni Madách politikai nézeteivel. Első, s ezért különösen fontos nyilatkozata a Politikai hitvallomás, mely Balassagyarmaton kelt 1861. március 12-én:
"[...] vannak általános elvek, melyeket rendíthetetlen alapokúl bevallani lehet, sőt kell; melyeket még hasznosság tekintetéből is feladni tilos; melyekért meghalni nem csak egyesnek kötelesség, de melyek elárulásával nemzetnek is életet váltani halál helyett gyalázat, mert a javak között nem legfőbb az élet. Ez alapelveket én [...] három szóban foglalom össze, s e három szó: Szabadság, egyenlőség, testvériség! A szabadság alatt értem hazám minden beolvasztástól megóvott integritását, saját ügyei s különösen legnagyobb két kincse: a nép vére és pénze fölötti rendelkezhetés jogának minden idegen befolyástól való megőrzését, nyolcszázados alkotmányos küzdelmeink virágát, a személyes felelősségre fektetett kormányt megyei municipiummal és sajtószabadsággal, ezen két legerősebb gyámolóval egyetemben. Másodszor. Az egyenlőség alatt értem a törvények alatti egyenlőséget, a vallások egyenjogúságát s minden feudális visszaemlékezések megszüntetését. Harmadszor. A testvériség alatt a különböző ajkú népfajoknak nyelvi igényeinek méltányos tekintetbe vétele mellett, mindnyájok testvéries összeolvadását a magyar állampolgári jogok s kötelességekben."
Madách értékrendszerében e három, a francia forradalomtól kölcsönzött, s a magyar viszonyokra alkalmazott fogalom a legfontosabb, politikusként ezek mellett áll ki. A három eszme egyenértékű lehet, azonban egyik feltétele a másiknak, mint arról A választás után című beszédében szól tótajkú választóihoz.
Madách politikai felfogására az egészséges középút-keresés a jellemző: Magyarországon békében kell együtt élnie a különböző nemzetiségeknek, s ugyanígy kell tennünk Európa népeivel is. Mindezekről az osztrák abszolutista, beolvasztó és minket állítólag civilizáló törekvések miatt kellett szólnia. Láttatja, hogy a függetlenséget megszüntető beolvadásnak értelme nincs, azonban Európában a magyarságnak helye van, mint ahogy a magyarság történelmében, gondolkodásában is fontos szerepet játszik Európa. A civilizátorral kapcsolatos politikai megnyilatkozásai közül A nemzetiségek ügyében tartott híres beszéde a mérvadó. Ebben így vall:
„Korunk feltűnt eszméi közt kétségkívül legkitűnőbb helyet foglal el a nemzetiségek kérdése. Mégpedig sajátságos viszonyainknál fogva különösen nálunk. S úgylátszik a magyarnak világtörténeti hivatása, mely őt a népvándorlások nagy országútján jelen veszélyes helyére őrül állítá, mely őt mint elpusztíthatatlan anyagot oly törzsek közé ékeié, melyeknek összeolvadása talán a jelen civilizációt is fenyegetné, mely a betörő izlám ellen a szabadság s keresztyénség védbástyájául állítá őt - most ismét arra utalja, hogy a nemzetiségi kérdést, mely még sehol meg nem fejtetett, ő fejtse meg a jog alapján, a szabadság érdekében."
Madách politikai állásfoglalását legalább ennyire megismerni mindenképp szükséges ahhoz, hogy A civilizátor mondanivalójának súlyát érzékelni tudjuk.
A civilizátor születése
A mű kéziratának évszáma 1859, tehát Az ember tragédiája írásának éve. Feltehetően augusztus 21-e előtt születhetett, ugyanis Alexander Bach miniszterségének ez az utolsó napja. A civilizátor vagy közvetlenül a Tragédia előzménye, vagy pedig a nagy mű munkálatainak első szünetében keletkezhetett. Azt azonban mindenképp kijelenthetjük, hogy köze van a Tragédiához, hisz Madách ott is hasonló hangnemben juttatja felszínre az igazságba vetett hitét és a társadalmi aberrációk elvetését.
A civilizátor alcímét — komédia Aristophanes modorában — többféleképp magyarázhatjuk. Ezek közül egy a cenzúra elaltatása lehet, de tény, hogy valóban jelentős mértékben mutatható ki Arisztophanész hatása, elsősorban a témaválasztás és a szerkesztés tekintetében.
A mű vázlatos cselekménye
A szín: István bácsi, falusi gazda udvara, háttérben lakóházzal és kutyaóllal. István bácsi patriarchális körülmények között él a különböző nációkhoz tartozó cselédségével: Janóval (tót), Urossal (rác), Mitrulévals (oláh), Carlóval (olasz), Miskával (magyar) és a német szolgálóval, Mürzllel.
Megérkezik Stroom, aki a cselédeket szembefordítja gazdájukkal, majd a házat lefoglalja saját maga és kísérői, a svábbogarak számára hivatal címén, és megkezdi az új rend megalkotását. Stroom nem osztozik a cselédekkel a gazdaságban. Kiosztja a posztokat: minden hivatalt a svábbogarak kapnak. A cselédek, ráébredve, hogy Stroom rászedte őket, régi gazdájukat hívják, de István bácsi nem hajlandó előbújni a kutyaólból, ahová Stroom hatalomátvétele után beköltözött.
Mürzl, a német szolgáló (hajdan István bácsi kedvese) elutasítja Stroomot, aki ezen felháborodva elhatározza, hogy új rendeletet helyez hatályba: minden leányt lakat alá tétet, a kulcsokat magánál tartja, és a sóvárgó férfiaknak csak díj ellenében hajlandó a leányokhoz bebocsátást engedni.
Ezt már István bácsi is megsokallja: maga köré gyűjti az egyre elégedetlenebb cselédséget és ostrom alá veszi a házat. Az ablakon behatolva a légycsapókkal felfegyverkezett had kiűzi a betolakodókat.
István bácsi és emberei vidáman összeborulnak, amihez Stroom — visszatérve eredeti foglalkozásához — szolgáltatja a zenét.
A svábbogarak civilizációja
A civilizátorban parodizált Alexander Bach törekvése az egységes kormányzás alatt álló összbirodalom megteremtése volt. E tervet tulajdonképp békés bánásmóddal, de annál energikusabban akarta megvalósítani. A közbiztonság érdekében a cenzúrával megölte a nehezen megszerzett sajtószabadságot, a hivatalos nyelv a német lett, a nemesség a tönk szélén állt, ám mindennek volt egy, de csak egy hasznos vonása: „az összes pártokat, felekezeteket, sőt a nemzetiségeket egyesítette a gyűlöletben az abszolutizmus ellen".
Bach nem tekinthető civilizátornak a szó pozitív, tanító, példamutató értelmében. Céljai között nem szerepelt a civilizálni kívánt nép, a magyar körülményeinek javítása, hanem csupán Bécs helyzetének stabilabbá és nélkülözhetetlenné tétele.
A civilizációt hozó Stroom-Bach szerint a műveltség egyenlő a szerteágazó adminisztrációval, egyoldalúvá tévő szakosítással és valami hegeliánus filozófiával kevert torz filozófiával. Ezeket senki sem érti, de Stroom ígérete, hogy ezután mindenki egyenlő lesz, meggyőzi a cselédséget. Még zálogot, ajándékot is ad: amuletteket, s ezzel a gesztusával teljesen pártjára állítja a cselédeket.
A darabnak politikai szemszögből többféle értelmezése lehet. A két alapvető megközelítés értelmében felfoghatjuk A civilizátort, nemzetiségügyi kérdéseket boncoló, illetve a civilizáció terjesztésének Bach-féle módját megkérdőjelező kritikaként is.
Madách országgyűlési beszédeiből kiderül, hogy nem holmi divatos eszmeként tartotta érdemesnek a Magyarországon élő nemzetiségekkel való foglalatosságot, hanem komolyan véve azt, a következőkre jutott: a nemzetiség kétféle fogalmat fejez ki, egyrészt történeti fejlődésen alapuló politikai nemzetiséget, másrészt külön faji származást és különnyelvűséget. A második értelemben vett nemzetiség ügyeit az államnak védeni kötelessége „minden külerőszaktól"'. Mikor 1861-ben megválasztották a balassagyarmati kerület képviselőjének, anyanyelvükön szólt a jelenlevő szlovák választókhoz azokkal a szavakkal, melyekre tanulmányunk bevezetőjében már utaltunk. Úgy véljük, hogy e sorokból is világosan kitűnik, hogy Madách nem ultranacionalista vagy épp hanyag dzsentri módon foglalkozott a nemzetiségügyi politikával.
Vegyük kissé szemügyre Stroom intézkedéseit! Már működésének elején kifejti nézeteit az alapvető tudásról: „Csak egy van, mit mindennek tudni kell, /Adót fizetni engedelmesen, / Így készül a derék sok szaktudós."
Madách ezzel az osztrák financiális politika lényegét ragadta meg, ti. az egységes birodalomra elsősorban azért van szükség, hogy az anyaország, a Habsburg birodalom szíve kellő mértékben virágozhassék.
Ezekkel az ígéretekkel csábítja magához a civilizátor a cselédséget: „Ha én intézném e ház dolgait, / Kitárnám a törvényt, mely mint a nap / Világos s jóltevő, majd lenne rend." „Ha én intézném e ház dolgait, / Majd másképp lenne mindez, minden nemzet / Egyenlően van jogosítva élni." „Ha én intézném e ház dolgait, / Egyenjogúság lenne mindenütt, / Ha meztéláb is kéne járnia."
Mit is ígér? Mindent és — semmit. Mit szeretnének a cselédek? Rendet és egyenjogúságot. Amit nem vesznek észre, az az, hogy már mindkettő a rendelkezésükre áll. Méghozzá régóta működő formában, anélkül, hogy kérték volna, hisz ez kell a birtok működéséhez. Stroom felbújtja őket a gazdájuk ellen, s ők nem veszik észre, hogy eddig sem éltek elnyomásban, hanem inkább családként, s ennél kedvezőbb helyzetbe nem is kerülhetnek (ha másért nem, hát kisebbségi létük miatt).
„Te lész az úr ezentúl is, barátom, / Csak azt ne bánd, hogy én parancsolok" — mondja Stroom István bácsinak. Madách itt tökéletesen adta vissza az osztrák abszolutista politika módszerét: a formális hatalmat a tagországok továbbra is birtokolhatják, de minden lényeges döntést Bécsben hoznak meg.
Magyarországon magyarnak lenni nem volt éppen dicsőség Bach idejében. Erre utal Stroom kifogása István bácsi vezetékneve (Magyar) ellen: „Mi parvenü név!/ Vad származás, no mindegy, megjavítjuk. / Mader leszesz."
A már fentebb említett osztrák pénzügyi politika másik összetevője a következőképp foglalható össze: „Hisz abban áll financiális / Munkám előnye, hogy értéktelen/ Lomot értékesítsz, ha megeszed,".
Ezzel az idézettel utalhatunk a birodalmi gazdaságtan azon alapvetésére, hogy a legnagyobb felvásárlópiac maga a Birodalom. Így felesleg nem képződhet, csak haszon, hisz a tagországok által megtermelt árukat Bécs megadóztatta, majd eladta a termelőknek.
Madách véleménye szerint a Birodalom ereje alattvalóinak hiszékenységében áll: (az amulettben) „Erőm nem bennem, - marhaságtokban van."
Végül pedig a két fél részéről a konklúzió: Stroom és a kar végkövetkeztetése: „Jaj néked föld, keseregj, jajdulj fel, / Elesett Svábia, a szent vár / És Európa, melyet mink oly / Szépen germán-keresztyéneztünk, / Ismét csak vad pogánnyá süllyed. / Ledobja válláról az ökröt, / Amelyet rá ültettünk, / S megint ő ül fel az ökörre."
István bácsiék részéről: „Mert kettőt nyertünk mégis általad: / Egy szót, mi eddig nyelvünkből hiányzott,/A huncutot neked köszönjük, és / A drágább vívmány egy szakadatlan pánt: / Az egyetértés, mely most összefűz."
Lám mily hiányos nyelv az a magyar
Stroom, aki a német szellemet képviseli, két ízben kel ki hevesen a magyar nyelv ellen, s kifogásaiból nyelvünk egyik, az európai nyelvektől eltérő törvényszerűségének a körvonalai bontakoznak ki: „... lám milyen hiányos nyelv az a magyar -/Hogy lenne képes kulturális nyelvnek, / Muszájja sincs, - kell - mindha kérdené..." A második kifogás így hangzik: „De visszatérve barbár nyelvetekre, / Hogy értené meg Hegelt ez a nép, / Mely így beszél: / Embernek s nem nek ember. / Hisz annak észjárása mind hibás. / Elébbvaló a birtok mint az ember, / Ezért nem lesz, lám, semmi a magyarból."
Felületesség volna ebből a szokott meghatározásokat és az általuk determinált különbségeket kiolvasni. Igaz, hogy a német prepozíciókkal és esetekkel fejezi ki azt, amire a magyarnak ragjai és névutói vannak, hisz a német hajlító, a magyar ragozó nyelv. Nem sokra megyünk az ilyen megállapításokkal, nem disztingválhatunk segítségükkel a két nyelv különbözőségének lényege szerint. Ez a különbség okozat, nem ok. Nem azért különbözik a két nyelv egymástól, mert az egyik hajlít, a másik ragoz, hanem különbözik, s ennek következtében ragoz, illetve hajlít.
Az embernek és nek ember Madách szerint sem abban tér el, hogy a rag van hátul és a prepozíció elöl, hanem abban, hogy Stroom szerint elébbvaló a birtok, mint a birtokos, tehát az ember. A viszonyítás módjában van a különbözőség.
Mindezek alapján úgy érezzük, hogy Madách Imre Civilizátora a kor talán legérzékletesebb politikai szatírája, melynek mondanivalója ma is aktuális. Végül hadd idézzük ismét az ő szavait: „ Vallásnak és nemzetiségnek kútfeje nem a fő, de a szív. Mindkettőt homályos sejtése a jövőnek s kegyeletes tisztelete a multnak táplálja."
Gaudi Kitti metszete
Ha valakiről elmondhatjuk, hogy a jövő útját építette, és nem törődve az előítéletekkel, a kishitűekkel, hősiesen vágott neki a bizonytalan, de mégis szép jövővel kecsegtető újnak, róla elmondhatjuk. A magyar kultúra története tele van bátor tettekkel, nagy egyéniségekkel, s Kelemen László az Apáczai Csere Jánosok, a Misztótfalusi Kis Miklósok, a Bél Mátyások sorában van. Kimagasló, nagy tett volt az övé. Harcot hirdetett a nemzeti öntudatot elnyomó német szó ellen. Harci eszköze a legélőbb és leghatásosabb fegyver volt: a beszéd, a színpadról elmondott magyar szó. A nemzeti öntudat ébresztése a magyar irodalom és a magyar színészet műve volt. Kelemen László, az első magyar színigazgató és társai hittek a magyar színészet jövőjében, hitték, hogy önzetlen, bátor vállalkozásukkal a magyar függetlenség, a kultúra és a nemzet jövőjét szolgálják, ezért vállalták a színészet akkori rögös útját.
Kelemen László Csanádpalotán töltötte utolsó éveit, ott állított számára emléket az utókor kegyelete, először 1888-ban. Erről az eseményről, és az első magyar színigazgatóról olvasható a palotai római katolikus plébánia Historia domus-ában:
„Csanádpalota község 1888. év szeptember 8-án kegyeletes ünnepélynek volt a színtere. Ugyanis Kelemen László ügyvéd színműíró, első magyar színigazgató és kántortanító 1760-ban Pesten született, hol édesapja, Mihály, a szent ferences rendieknél magyar kántor volt. Fia, László tanulmányait bevégezvén, külföldi útjáról nagy tapasztalatokkal tért haza. Fájó kebellel látta, hogy a Magyar Nemzet mennyire elhanyagolja lelkét, nyelvét, irodalmát, nemzeti szokásait, hogy mindenben a bécsi németséget majmolja, még a színházakban is. Azon nemes elhatározásra bírta hazája iránti lángoló hazaszeretete, hogy Pesten megalakított nagy fáradsággal egy magyar színjátszó társaságot, célul azt tűzvén ki, hogy a magyar nyelv virágozzék, a magyar hazáját szeresse, a magyarban éljen hazája iránti honszerelem, mely társulat oly sok küzdés után feloszolván, Kelemen László a buzgó honfiú keserűségében visszavonulván végképp a színpadtól, Csanádpalotán telepedett le, és itt is halt meg 1814. december 24-én mint kántor tanító."
Valójában Kecskeméten született 1762. július 26-án, és 52 éves korában halt meg, tragikus körülmények között. A megvadult lovak árokba borították kocsiját, és belehalt sérüléseibe.
A Historia domus-ban további adatok találhatók, ezeket és Asztalos P. Kálmán valamint Bazsó Dénes kutatásainak eredményeit foglalom össze az alábbiakban.
Buja Lajos, községünk megbecsült tanítója volt az, aki az első magyar nyelvű színház igazgatójának nyughelyét a XIX. század nyolcvanas éveiben kikutatta. Károlyi Antal ácsmester, Kelemen László unokája mutatta meg a sírt, ahová később Veron nevű lánya és unokái: Kelemen István, Kelemen Kálmán, Kelemen Kajetán és Nemes Ferenc egy vörös márvány sírkövet állított.
Kelemen Lászlóné második férjét, Bittó Ferencet is oda temették 1852-ben, fejjel az ellenkező irányba, valamint Liza nevű nyomorék lányát is. Amikor Kelemen Lászlóné, Liptsey Mária meghalt, unokája, az akkor 17 éves Károlyi Antal látta, hogy öreganyját utolsó kívánsága szerint első férje mellé temetik: balról feküdt Kelemen László, jobbról pedig Liptsey Mária, fejjel a kápolna felé.
A leásásnál a koporsókat úgy találták meg, ahogyan az unoka elmesélte. A férj elkorhadt koporsójában csontok, az asszonyéban selyemfoszlányok voltak; a koponya alatt női hajmaradványokat találtak, lábuknál pedig egy gyermekkoporsót, délnek fordítva. Kelemen László koponyáját Buja Lajos megmérte: kerülete hosszában 57 cm, keresztben 50 cm, a koponya szélessége 22 cm volt.
A korabeli sajtó hírt adott az eseményről: először Aradon jelent meg hírlapi cikk, majd Makón, és a fővárosi sajtó is hozott lelkes közleményeket. Az Országos Színész Egyesület javasolta egy emlékoszlop felállítását. „A nemes eszme felkaroltatott, melyre a költséget az aradi és makói színházi előadásokból teremtették össze. 1888. szeptember 8-án, Kisasszony napján leplezték le az emlékoszlopot, és ugyanakkor koszorúzták meg a család által állított temetői sírkeresztet." Az ünnepségre az Arad-Csanádi Vasút külön vonatot indított. Ezzel a vonattal 70 személy érkezett. Közöttük volt dr. Meskó Sándor, Arad megye főispánja, az aradi Kelemen Ünnepi Bizottság tagjai, továbbá a Kölcsey Egyesület küldöttei. Részt vettek a fővárosi hírlapírók a következő művészekkel: Nádai Ferenc és Márkus Emília a Nemzeti Színháztól, Pálmai Ilka a Népszínháztól, Szilágyi Arabella az Operaházból, továbbá Teleki Miklós, Bényei István, az országos színi-iroda igazgatója, dr. Váradi Béla és dr. Bayer József a Kisfaludy Társaság küldötte, Halmai Imre, aki a temetőben dr. Váradi Antal ez alkalomra írt ódáját szavalta el nagy lelkesedéssel. Részt vett a megemlékezésen Miklósy Béla kolozsvári színigazgató, Nagy Gyula szegedi színigazgató, Marosi Pál aradi színigazgató, aradi, temesvári, szegedi, kolozsvári, budapesti, újságírók és még sokan mások. „Az üdvözlőbeszédet Brengarten Henrik, községi főjegyző tartotta. Teleki Miklós válaszolt rá. Az ünnepség védasszonya Lonovicsné Hollósy Kornélia, az Erdély-részi Közművelődési Egylet képviselője."
A belügyminisztériumból Bujovszky Aladár jött, a Kelemen családból 25-en, unokák, rokonok, Szeged város küldöttei, Szluha Ágost főkapitány, Kulinyi Zsigmond, a Szegedi Napló szerkesztője, gróf Csáky Takácsy Sándor, Arad megye főjegyzője, Bátori Róbert temesvári hírlapíró, Justh Gyula, Makó város országgyűlési képviselője és még nagyon sokan mások. A fogadás impozáns volt. A temetőben csoport-fénykép is készült. Az ünnepélyes szentmisén „helyi templomunk a vidékieket alig bírta befogadni, a helybeli hívek a vendégjogokat átengedve kívül hallgatták a szentmisét, melyet a helybeli plébános, Rácz József cz. kanonok pontifikált Appár Gyula makói hitoktató és Hoffman Béla helybeli segédlelkész segítségével. A kóruson meghatóan énekelt Kelemen László egyik unokájának férje, Hajabács simádi kántor, s különösen megható volt a helybéli kántornak, Fehér Antalnak alkalmi éneke, mely így hangzott: »Ó a nagy Isten, kit imádva kér magyar nemzetünk / Kelemen László bajnokunkért ekképp esedezünk, / Tekints rája fenn a mennyben, kegyes Istenünk, / S jutalmazd meg küzdelmeiért, előtted könyörgünk.«"
Ezután megtörtént az emlékoszlop leleplezése, melyen a Himnusz és a Szózat egy-egy versszakát énekelték. Bényei István alkalmi beszédet olvasott föl, E. Kovács Gyula pedig saját versét szavalta. Délben a különvonat a díszes vendégeket Makóra vitte és az ünnepség többi része ott folytatódott, mert Kelemen László több évig lakott Makón is. A családtagok Csanádpalotán maradtak itt élő rokonaiknál, a Károlyi és a Nagy családok vendégeként. A leleplezésre díszes csokrokat küldtek: az Országos Színi Egyesület, a Nemzeti Színház, Csanád megye, Arad megye főméltóságai.
Kelemen Lászlóról meg kell jegyeznem, hogy hányatott életében számára Csanádpalota a megnyugvást jelentette. A mi dolgunk, hogy kegyelettel ápoljuk emlékét; kitartó, rendületlen munkájából és hitéből erőt merítsünk.
 |
|---|
 |
Kelemen László síremléke a róla elnevezett emlékparkban
Móra Diósszilágyiéknál? No nem. Szűk ez a keresztmetszet! Mórának azért ennél sokkal több köze van Makóhoz. A széles ismeretség minden rendű és rangú emberekkel, a baráti nexusok, komoly, nyomot hagyó kötődések. Otthon van a városban, ha az utcákon sétál, ha a megyekerti padon üldögél, vagy a barátokkal politizál, szolid poharazgatás közben a Koronában. És összenő közönségével, a pódiumról beszél hozzájuk.
Érdekes számomra, hogy megismerkedésemet Mórával nem tudom fellelni emlékezetemben. Oka lehet ennek az, hogy bár a család ismeretsége már korábbról datálódik, az én eszmélésem csak úgy tíz éves korom környékén kezdi számba venni. Akkoriban harmadikos-negyedikes elemistaként Pesten voltam intézetben, és hosszabb-rövidebb itthoniétemkor valószínűleg nem tűnt fel az új bácsi, hiszen nálunk sűrűn, szinte mindig volt vendég. Ezért is ragadt rá a házra a tréfás Hotel Diósszilágyi elnevezés.
Anyukám hagyatékában találtam erre a kis versre, amiről szintén nem volt emlékem, de anyu precíz kommentárja eligazít.
Ha csillagszemeid az égen fénylenek
Édes jó Istenem elébed térdelek
Nekem Anyukám az egyetlen csillagom,
Ki engem beragyog estén és hajnalon.
Uram, e csillagot vezesse szent kezed
Ártatlan életem ösvényei felett
Árnyát rá soha ne vesse a setét,
Távoztasd tőle el a gondok fellegét.
Szellőtől ringatott virágbimbó vagyok,
Csak addig nyílok én, amíg rám ő ragyog
Uram hallgasd meg a könyörgést ajkamon
Ragyogtasd rám soká aranyos csillagom.
A kommentár: az első vers, amit Éva mondott Anyuka névnapján 1923. július 26-án. Írta a kedves Móra bácsi.
Pici ajándéknotesz első lapján őrzöm a következő kis verset:
Egyedem, begyedem,
Járok a világba
jobbra nézek, balra nézek,
Az én drága Évikémnek
Sehol nincsen párja.
Egyedem, begyedem,
El nem fogy a csókom
Születésnap reggelére
Pajtásomra, Évikére
Szeretettel szórom.
Ferkóka
Mikor itt a környéken, Kiszomboron, Klárán, Ferencszálláson, Deszken ásatott — de olykor még Szőregről is —, hozzánk járt haza. Fáradtan, porosan, néha sárosan, mindig alkonyattájt jött be a kapun. Nem volt italos ember, de ilyenkor megivott egy pohárka sherry brandyt, és az én tisztem volt azt kitölteni neki. Ötödik gimnazista voltam, Vergiliussal küszködtem, mikor egy távolabbi ásatásról egy levelezőlapon ezt küldte nekem:
Az agg Vergilius helyett
Ma énfelém tekints
Mit ér a legszebb bronzlelet,
Ha Sherry Brandy nincs!
A sherry után következett az izgalmas batyubontás. Mindennap igencsak hazahozta az apróbb leleteket. Övcsat, más ruhadísz, gombszerűség, gyűrű, nyakékdarabok, fülönfüggők, karcsat. Mikor mi került ki a batyuból. Akkor aztán az egész család nekiállt dörgölni. Petróleumba áztattuk, jó büdös volt, de a teraszon csináltuk. Kimustrált fogkefékkel egyenként pucoltuk. Egyszer aztán Apám előállt egy maxi fogkefével, aminek a nyele rövidebb volt a rendesnél, de a keferésze vagy tízszer nagyobb. Divat volt, hogy a gyógyszergyárak reklámcéllal különböző holmikat küldtek az orvosoknak. Itatóst, mappát, noteszt, akkor éppen ezt a kefét. Milyen praktikus célra szánhatták, fogalmam sincs róla. Nekünk mindenesetre jól jött, mert jobban haladtunk vele. Apu persze megírta Richteréknek, milyen nemes célt szolgál a keféjük, mire postafordultával tucatnyi érkezett belőle a makói házba. Móra természetesen megköszönte levélben, és attól fogva sűrűn vitte a kefecsomagokat a postás a kultúrpalotába. Mikor a dörgöléssel elkészültünk, kimosakodtunk és vacsorához ültünk. Úgy érzem, ezek a vacsora utáni beszélgetések sejtették meg velem először, hogy nem szokvány-vendég ül az asztalunknál.
Még most is újra érzem a kelletlen távozás szomorkásságát, mikor az esti beszélgetéseket, mesélgetéseket ott kellett hagyni. Gyerek voltam, le kellett feküdnöm. Soha életemben nem találkoztam senkivel, aki így tudott beszélni. Mindegy, hogy miről. Sok előadását is meghallgattam, azok lehettek különbözőek témában, előadásmódban, ugyanolyanok voltak, mint mikor ott ült velünk az asztal fölé boruló lámpa meleg fényében. Ugyanaz a mesterkéletlen természetesség, az a tökéletesen lenyűgöző kapcsolatteremtés a hallgatóval, ugyanaz az ízes, fordulatos és mégis egyszerű mondatszövés. Utolérhetetlen előadó volt. Pódiumon úgy beszélt, mintha barátai között ülne, írásaiban úgy mesélt, mintha pódiumról szólna érzékelhető közönségnek. Lényének, tehetségének ez a három megnyilvánulása egyazon tőből sarjadt, és a különböző ágakon egyforma szépséggel virágzott ki. Olykor rákívánkozom a mórai szóra. Nem a regényeit, inkább a rövidlélegzetűekből veszek le a polcról. Beleolvasok, felüdülök tőle, gyönyörűséggel merülök el páratlan szép nyelvében, a könny, a mosoly, az irónia mesteri keverékében. Olyankor mindig újra hallom a vacsora utáni beszélgetéseket, mikor a fehérre szódázott bor ott maradt a poharakban, a szivar kialudt a kézben, mert mesélő és hallgató elfeledkezett róla. Ide kívánkozik az egy az egyhez, már tudniillik, hogy egy szivarhoz egy skatulya gyufa kell. Móra mondogatta ezt, mert a hosszú Virginia szivarja újragyújtogatásához — persze némi túlzással — egy doboz gyufa szükséges.
Móra sokat és szívesen járt Makóra, bizonyos, hogy a bensőséges barátság, ami szüleimhez fűzte, döntő volt ebben. De nagy örömmel időzött Apám barátai között. Élvezte azt a sajátos légkört, ami ebben a válogatott közösségben kialakult. Élvezte azt, hogy ha egy gondolat elindult, azt közösen csiszolták elfogadhatóvá, megvalósíthatóvá, lett légyen szó városfejlesztésről, vagy kulturális kérdésről, akár szociális feladatok megoldásáról. Élvezte a társadalmi gondok iránti elkötelezettséget, a szabad, de mindenkor toleráns véleménynyilvánítást. Egyszóval jól érezte magát, mint meggyőződéssel emlegette, ilyen üdítő szigetre még jártában-keltében soha nem talált. A három-négy ma is fennforgó néven kívül: Espersit, Kolonics, Fried, Kesztner, egész sorát tudnám még említeni, akik e körbe tartoztak. Oldalszámra idézhetném azoknak a kereskedőknek, iparosoknak, gazdálkodóknak, hagymásoknak, munkásembereknek a nevét, akikkel a városban, a tanyák közti mozgásaiban ismeretséget kötött. Ismét dedikáció következik. Az aranyszőrű bárányt így ajánlotta:
De rég volt? Istenem, de rég,
Mikor a bárányt ellették.
Már vén birka lett belőle
És mégsincs neki aranyszőre.
Móra Feri, úgyis mint Lajoska
Megmagyarázom az aláírást: Móráéknál mindig volt kosztos diák. Az elsőt valamilyen Lajosnak hívták. Odajárt pár évig, végzett, jött a másik, harmadik. De ez a fogalom, hogy kosztosdiák a mesélésben mindig Lajoska névre hallgatott. Az aláírás arra utal, annyit van nálunk, hogy már szinte kosztos diáknak számít.
Mikor az első és egyben egyetlen verseskötete megjelent, Makó nagyon kitett magáért. Az előfizetés-szervezésbe Apám és Fried doktor bevonták Petrovics polgármestert is, aki, gondolom egy kis enyhe pressziótól sem riadt vissza. Volt is eredmény. Mikor Móra az összegyűlt pénzt megkapta, ezt a levelet küldte Apunak:
„Szó ki nem mondhatja, mekkora respektussal tekintünk innentrül Makóra, a háláról nem is beszélve. Te, nem Ti hárman adtátok össze azt a töméntelen pénzt, amit ma megkaptam? Meg aztán a polgármester urat nem veti ki Makó magából, hogy ilyesmiben serénykedik? No, nekünk Szegeden nem kellene az ilyen ember!" Alább így búcsúzik: „Öreg Friedünkkel és Petroviccsal együtt, ölel két igaz keresztyén: Móra és Sebestyén".
A könyv ajánlása pedig így szól: „Ha még egy hétig itt maradtam volna, bizonyosan visszafeketedett volna a hajam, és a könnyes könyvből fordított kiadást kellett volna csinálni és annak mosolygós könyv címet adni. Én magam fordítva jártam: mosolyogva jöttem ide, és könnyes szemmel hagyom itt a paradicsomot. M. F".
Anyuka példányának dedikációját szomorú esemény tette aktuálissá. A kis formátumú könnyes könyvbe ezt írta: „Ninuskáé. Anyánk halála az első fájdalom, amit nálanélkül siratunk meg. Aki ebben segít, azt örökre testvérünkké teszik a könnyek, a legdrágább gyöngyök, amit emberek egymásnak adhatnak. Anyám halála napján. 1924. aug. 6."
Móra és a makói közönség első találkozása 1920 nyarán történt. Az est szereplői voltak még, Juhász Gyula, Sebestyén Károly és Baranyi János zongoraművész.
A közönség elég rezerváltan hallgatta a produkciókat, csak akkor melegedett fel, mikor Móra került sorra. Sőt 1922-ben a Petőfi centenáriumi ünnepség szereplőjének kérte fel Apám. Válaszlevelében ezt írta: „Kicsit fáradt vagyok ugyan, de Makó olyan kedves nekem, miattatok, hogy nem lehet nem elmennem."
1924-ben Makó volt színhelye Móra első színházi szereplésének. Csőszfogadás című egyfelvonásosát adták elő, Juhász Gyula és Réti Ödön egyfelvonásos darabjával együtt. Apropó: a Csőszfogadás kéziratát Apám hagyatékában találtam. Nem állítom, de elképzelhető, hogy ezt a darabot is Makón írta, és így maradhatott itt a kézirat. A darab utolsó próbáin már a szerzők is jelen voltak. Egyik szünetben kiültek levegőzni a kispadra, ahol a szemfüles fotográfus lekapta őket. Ugyanakkor a színház előtt állókép is készült, azon hármójukon kívül József Attila, Károlyi Lajos, Espersit, Vertán Endre is látható. A jól sikerült képet Homonnai mester megnagyította és kitette a Deák Ferenc utcai kirakatába. Ott aztán sok nézője akadt. Egy hetipiacos napon két szüle is bámészkodott a kirakat előtt. Ugyan kik lehetnek ezek? Kérdi az egyik. Bíz én biztosan nem tudom, mondja a másik, a jól értesült, de alighanem az aradi tizenhárom. A kép is, a szöveg is belekerült számos kézikönyvbe. Vajon jobb lett volna, ha Homonnai mester az eredeti ötletét megvalósítva azt írja rá: Irodalomtörténet Makón? Egyébként Homonnai készítette a legjobb fényképeket Makóról, amik aztán az egész országot bejárták.
Hetven év! Iszonyú nagy idő, szinte beláthatatlanul hosszú idő. A mai emlékezés kapcsán én végigjártam az utat. Nem volt könnyű sem értelem, de még inkább az érzelem mentén haladni. Célom nem az volt, hogy értékeljem a pályát, amit mint író, mint múzeumigazgató, mint tudós régész, mint csodálatos előadó bejárt. Sorsának szűkmarkúsága viszonylag rövid időt szabott életének. Veszteség ez a magyar irodalomnak, és veszteség mindnyájunknak, hiszen olyan sok szívet-lelket gyönyörködtető írással maradt így adósunk. De így sincs okunk panaszra. Gazdag az öröksége, csak élni kell vele.
A trianoni békét követően a magyar kultúra nehéz helyzetbe került Romániában, mert alkalmazkodnia kellett a kisebbségi sorshoz, a teljesen új politikai helyzethez. 1926 nyarán Kemény János marosvécsi kastélyába hívta Erdély magyar íróit és költőit azért, hogy tárgyaljanak a magyar nyelvű irodalom megmaradásáról.
Kemény János kezdeményezésében hagyományteremtő erő rejlett. Az élő irodalom 28 megjelent képviselője megalakította az Erdélyi Helikont, amely feladatául tűzte ki és vállalta az erdélyi magyar nemzeti irodalom támogatását, írásaik megjelentetését, az értő kritika megteremtését, a szász és román irodalom megismertetését, és nem utolsó sorban az olvasókkal való kapcsolattartást. A céloknak eredményessé tétele érdekében a marosvécsi kastély 1926 és 1944 között minden nyáron irodalmi központtá vált.
A társaság tagjainak szépirodalmi alkotásait az 1924-ben alapított Erdélyi Szépmíves Céh jelentette meg. A könyvek sorozatban, kétféle kötésben készültek a megrendelők igényének megfelelően: egyszerű nyersvászon, vagy mívesebb halina-kötésben, Erdély címerével a borítón. 1937-ben kiadták az Aranykönyvet, borítóján a támogató nevével, így mindegyik könyv egyedi volt.
A könyvek eljutottak Makóra, és napjainkban is sok család könyvespolcán tanúskodnak az erdélyi irodalom gazdagságáról. Csanád vármegye székhelye 1920-ban a határ szélére került, és korábbi szoros gazdasági és kulturális kapcsolatai a Romániához csatolt Araddal és Temesvárral lassan akadoztak, meg-megszűntek. A város sok menekültet fogadott be, és aki tehette, próbált segíteni a szülőföldjüket elhagyókon és az otthon maradott kisebbségi sorsot vállalókon is. A helyi újságok rendszeresen foglalkoztak az elszakított területeken élők gondjaival, volt a városban Erdélyi Magyar Székely Szövetség, Erdély Barátok Asztaltársasága, és több alkalommal tartottak székely estet, erdélyi népművészeti kiállítást.
A romániai magyarság megsegítésének egyik lehetősége volt, ha megvásárolták az Erdélyi Helikon íróinak könyveit. 1937-ig 125 könyvet jelentettek meg, így bátran írhatta Kemény János az alábbiakat: „Bizalommal tekintünk a jövőbe, mert erős a hitünk, hogy mindazok, akik a kultúrát önmagáért szolgálják s az irodalmat nemcsak világformáló hatalmáért szeretik, de kényszerítő vágyakozással sóvárogják, mint éhező ember az éltető kenyeret, megfogják érteni és megfogják szeretni törekvéseinket."
Az Erdélyi Helikon magyarországi barátai megértették, megszerették és népes olvasóközönséget biztosítottak annak a szépirodalomnak, amely az erdélyi történelemről, az erdélyi emberről és az erdélyi tájról szólt. A huszonnyolcezer támogató között — 1937-ben — az alábbi makóiakat ismerjük: Balogh Andor rendőrkapitány, Bíró Jenő tisztviselő, Csanád Vármegye Könyvtára, Csanád Vezér Reálgimnázium, Diósszilágyi Sámuel orvos, Eperjessy Kálmán tanár, Erdei János tanító, Erdei Lajos tanító, Erdős Hírlap iroda, Felletár József orvos, Ferdinánd Mária orvos, Fonter Emil kalauz, Galamb Sándor ügyvéd, Gera József orvos, Juhász István orvos, Juhász Kálmán Városi Könyvtár, Kási Jenő tanár, Kerek György tanító, Kiss Antalné tanítónő, Kiss Lajos rendőr-főtanácsos, Lélek Péter tanár, Magyar Királyi Állami Internátus, Magyar Királyi Gazdasági Iskola, Makói Úri Kaszinó, Návay Lajos Felsőkereskedelmi Iskola, Nagy István rendőr őrnagy, Nagy Károly református lelkész, Nagy Lajos tisztviselő, Németh Lajos tisztviselő, Nikelszky Jenő polgármester, Sándor Zsigmond tisztviselő, Schwarcz Jenő gabona-kereskedő, Süsz Ferenc orvos, Szabó István útmester, Szilvásy József, Tillinger Péter, Török Árpád malomellenőr, Uray Vilmos orvos, Gy. Varga Lajos kereskedő.
A rendszeres megrendelőket oklevelekkel jutalmazták, amelyekből három megtalálható a makói múzeum gyűjteményében. Az egyiken Diósszilágyi Sámuel belgyógyász főorvos, a másikon Gajdi István makói költő, a harmadikon pedig az előttünk ismeretlen Hosszúfalusi Dezsőné nevét olvashatjuk. Az okleveleket az Erdélyi Helikon olyan meghatározó személyiségei is aláírták mint Kemény János, Tamási Áron, Kós Károly és Makkai Sándor.
A felsoroltak közül Tamási Áron 1937-ben járt városunkban, amikor irodalmi estet tartott. Erről Tóth Ferenc írt a Marosvidék 2001/2. számában.
Makkai Sándor (1890-1951) 1926-tól az erdélyi református egyházkerület püspöke volt. A román szenátusban harcolt a magyarság oktatási, kulturális és politikai jogaiért, de ebben a küzdelemben megfáradva Magyarországra költözött 1936-ban, és a debreceni egyetem teológiai fakultásának tanára lett. A Kárpát-medencében teológiai munkái mellett főleg szépirodalmi, a magyar történelmet megjelenítő regényeit olvasták.
1939. november 5-én a református egyházközség a gazdasági egyesület nagytermében rendezett vallásos estet. A díszvendég Makkai Sándor volt, aki előadásában Európa országainak és nemzeteinek törekvéseit ismertette, hogy „hol az egymástól való elkülönülésben, hol pedig az egymással való szövetkezésben keresik létüknek, fennmaradásuknak és boldogulásuknak alapját." Utána Vasady Béla teológus emelkedett szólásra, és a modern ember ismereteinek bővüléséről, a hittel való kapcsolatáról elmélkedett, majd Nagylakiné Nagy Ilona tanárnő (Nagy Károly lelkész leánya, a Református Nőegylet elnöknője) szavalt saját verseiből. Szabó József lelkipásztor is versmondással lepte meg híveit, legvégül Szirbik Sándor elnöklelkész záróbeszéde hangzott el.
Makkai Sándor aláírását megtalálhatjuk Diósszilágyi Sámuel vendégkönyvében. A főorvosnak a református egyházközség főgondnokaként szerepe volt a meghívás előkészítésében. A városba látogató neves művészeket gyakran vendégül látta otthonában, akik rövid bejegyzéssel, pl. verssel vagy éppen grafikával fejezték ki köszönetüket a ház urának. (Az Espersit-házban megtekinthető Rudnay Gyula rajza). Kós Károly aláírása is szerepel a vendégkönyvben 1947-es évszámmal, de ez már egy másik történet, mert az 1944-es esztendő viharai elsöpörték az Erdélyi Helikont ...
|
|