|
|
A Marosvidék szerkesztői a József-Attila centenárium közeledtével az alábbi levelet küldték mintegy negyven, irodalomhoz közelálló, itt élő vagy volt makainak, és másoknak is - határon innen és túl — akik ismerik és szeretik a várost.
„Tisztelt Uram/Asszonyom! Folyóiratunk, a Makón megjelenő Marosvidék József Attila-számmal kíván emlékezni a költőre születésének 100. évfordulója alkalmából.
József Attila életének legfogékonyabb három évét, kamaszkorát töltötte a Maros-parti Konstantinápolyban, ahol első találkozásai estek az irodalommal, szerelemmel, barátsággal és a halállal. Itt volt otthon. Itt ért költővé. A halála óta eltelt közel hét évtized alatt körülbelül minden megtörtént az emlékével, ami megtörténhetett: személyét övezte hallgatás, övezte lárma; volt része felmagasztalásban és mellőzésben, kisajátították, félremagyarázták, legszemélyesebb kínjait kiteregették, költészete azonban könnyedén túlélte mindezt, ma időszerűbb, mint valaha, és arra késztet, hogy tisztázzuk hozzá való viszonyunkat. Különösen érdekes lehet, mint vélekednek azok, akik itt születtek vagy életük során Makóval kapcsolatba kerültek. Ezért kérjük Önt, hogy Az én József Attila-képem címmel ossza meg folyóiratunk olvasóival a témával kapcsolatos gondolatait, érzéseit, asszociációit prózában, versben, rajzban vagy fotókon.
Műveiket folyóiratunkhoz mért terjedelemben - 100 sorban, 100 szóban vagy 100 betűben, a rajzokat, fotókat kb. A/5-ös méretben — 2005. február 20-ig várjuk.
Kérjük, vegye fontolóra felhívásunkat, hiszen hosszabb-rövidebb ideig Ön is itt élt, vagy ellátogatott József Attila ifjúságának e kis vidéki városába, s ha a felszín változott is azóta, a hely szelleme még megvan. A Marosvidék ahhoz kéri segítségét, hogy meg is maradjon."
A megszólítottak majdnem mindannyian válaszoltak — sőt, kaptunk anyagot másoktól is —, és valamennyiük művei azt bizonyítják, hogy József Attila költészete mennyire bennünk él: áthatja életünket a XXI. század elején.
Köszönjük, hogy gondolataik és érzéseik megfogalmazásával hozzájárultak a költő századik születésnapjának méltó megünnepléséhez.
A szerkesztők
Ahogy ereszkedünk lefelé a József Attila versek meredélyein, mind kihaltabb helyszínekre érkezünk. Az alatta fekvő réteg, Ady életműve már meg is kövesedett, a többi, Balassi, Berzsenyi, Petőfi dalainak még mélyebbre süllyedt hordalékkúpjából pedig immár se víz, se tűz nem tör fel szomjunkat és didergésünket csillapítandó.
Önkéntes ács gyanánt, pódium-ácsként bejártam én a háború utáni évtizedekben a magyar költészet hádeszi birodalmát, s akkor még úgy találtam: mindennek ellenére még van teherbírása a szónak. Legalábbis Erdélyben akkor még tudtuk-tudták mi az, hogy „szabadság, szerelem", meg hogy mit üzen nekünk Ady Móricz Zsiga születésnapján: „Mind összekerülünk közös mártir-hősök/S ha a Lehetetlent nem tudtuk lebírni, /Volt egy szent szándékunk: gyönyörűket írni", s már akkor is rólunk szólt, s Vele mondtuk József Attilával: „...mégis magyarnak számkivetve, /lelkem sikoltva megriad — /édes Hazám, fogadj szívedbe, /hadd legyek hűséges fiad!"
S itt, most, a magyar piac hordalékkúpján állva, úgy szeretnék mégegyszer találkozni a Munkásokkal, akik valamilyen osztályharcban vasba öltöztek, s az Éhség aratóival, amint „egészséges, még jó paraszttüdővel / szívják, rágják a port, szénaszagot/ s csak esznek, esznek, nem beszélnek, esznek", s oly jó lenne együtt hinni valamennyi tanult emberrel, hogy csak a felszín fecseg, de mindig „hallgat a mély".
Mindenkinek kell József Attila, de némán jár a száj és senkisem hallgatja. Hová lett a hang és a rezonancia? Nem a költők és a versek öregszenek el, hanem a nemzet szeme vakul, a szavakat pedig kilúgozták, megfertőzték, fejük tetejére állították.
A költő az egész nemzetet rajzolta fel. S ha el is tűnik a tárgya — a rajz megmarad. De egyszer majd visszalépnek a helyükre a figurák. Csak Vele tudjuk legyőzni a (nemzet)halált.
Jaj neked magyarság, ha nem találod meg a helyedet a költő rajzán!
1947-ben iskolánk egyik tanárnője az érettségi tételek sorába iktatta József Attila költészetét. A testületben néhányan fejüket csóválták; hiszen József Attila elsődlegesen nem is költő, hanem baloldali politikus volt — zúgolódtak. Méghozzá — érvelt valaki — úgy tudom, pravoszláv. A köztudottan mélyen vallásos tanárnő, a csendes szavú Zubán Márta, a Sík Sándort — volt tanárát — fölöttébb tisztelő tanítvány elmosolyodott: József Attila nem a baloldal költője, hanem a nemzeté — mondta egyszerűen —, és iskolánk egykori tanítványa! Dombi Béla matematika-fizika szakos tanár, ez időben a szegedi tankerületi főigazgatóság szakértője volt az érettségi vizsgaelnök. A záró konferencián elismeréssel szólt tanárnőnk kezdeményezéséről, és amikor az egyik felelő ezt a tételt húzta, s feleletébe egy-egy idézetet is beleszőtt, elnökünk mosolyogva, félhangosan mormolta vele együtt a sorokat.
*
A városban 1947 nyarán dr. Diósszilágyi Sámuel elnökletével és dr. Szőnyi Sándor ny. tankerületi főigazgató (aki az FKGP makói országgyűlési képviselőjének volt a testvére) alelnökségével József Attila Irodalmi Művészeti Társaság alakult és élt pezsgő életet. Egy idő múlva a Társaság elhatározta, hogy Hatvany Lajost és Kassák Lajost kéri fel díszelnöknek. Ezt a Rákosi Mátyás protokollkocsijával Makóra is ellátogató József Jolán — Winkelhoffer Emil pártapparátcsikkal közösen — dühödten megakadályozta, mivel szerintük József Attiláról csakis Horváth Márton és József Jolán véleménye lehetett autentikus... A városi pénzügyi osztály — a polgármester utasítására — a Társaság dotációját teljesen megvonta, az elnököt, az alelnököt pedig lemondásra kényszerítette. (Nemrég a Palócföld 2003. évi ünnepi könyvheti különszáma vállalta megjelentetni A makói József Attila Társaság végnapjai című hosszabb emlékezést.)
*
Amikor József Etáékat a fővárosból kitelepítették Nagyfenékpusztára és ingatlantulajdonukat elkobozták, József Eta képtelen volt bejutni Rákosi Mátyás titkárságára, jóllehet férje, Makai ügyvéd az 1925-ös Rákosi-perben nem csupán védőügyvédje volt a vádlottnak, de még sokáig saját lakásukon rejtegették Rákosit. Bevagonírozásukkor Etáék — tárták fel a jelenkori kutatók — noteszből kitépett két lapon Major Tamásnak és Gáspár Endrének írtak néhány sort, ami különös véletlen folytán mégis elkerült valahogy a címzettekhez, így a kitelepítési határozatot előbb felfüggesztették, majd visszavonták.
*
Makón a helyi irodalmi társaság végnapjait követően — úgyszólván farizeus ötlettel, illetve ötlettelenséggel — a város csaknem valamennyi közintézményét József Attiláról nevezték el. Miközben József Attila vonatkerekek roncsolta holttestét az évek során már a negyedik nyughelyre hurcolták, a József Jolán és Horváth Márton által kodifikálódó, tudományos és politikai ítélet is megváltozott lassan. Révai József az MDP II. kongresszusán már így fogalmazott: „Zavarná fejlődésünket, ha nem viszonyulnánk kritikusan a magyar kultúra olyan óriásaihoz, mint Bartók Béla, Ady Endre, Derkovits Gyula (...), de ide kell sorolni József Attila műveinek egy részét is; (...) ezeknek a nagy lázadóknak kivétel nélkül az volt a gyengéjük, hogy bár gyűlölték a régi világot, többé vagy kevésbé el voltak szigetelve koruk forradalmi népmozgalmától. (...) Ebből származnak a nagy lázadók műveinek a néptől idegen, dekadens, kétségbeesést tükröző vonásai."
*
Az öngyilkosságot követően alig több mint két hónappal, február 6-án Makón a hagymások népgyűlésén emlékeztek a költőre. A gyűlésről a Népszavában 13-án jelent meg Fejtő Ferenc terjedelmes beszámolója. Az írottakért - amelyben a leírtakat súlyosbítandó — a cikk szerzője 1938 telének elején félreérthetetlen utalást tett a kelet-európai népek és államok összefogásának immár múlhatatlan szükségességére, akár letartóztatás is várhatott volna a sorok írójára. Fejtő azonnal Franciaországba utazott, s csak évek múltán, rövid látogatásra jött haza.
*
Fejtő — mint tudjuk — Mitterand-t is meggyőzte arról, milyen tragédiát jelentett Magyarországnak Trianon, de mesélt neki arról is, hová vezetett később az eltorzult magyar alkat és a nemegyszer zsákutcába jutó, visszafordulásokra kényszerítő, újabbnál újabb tragédiánk. (Mitterand 1988-ban maga is egyik kezdeményezője és mecénása volt a Pere Lachaise-temetőben a magyar mártíroknak emléket állító jelképes sírok felállításának.)
*
Bizonyára igazuk van azoknak a jelenkori kutatóknak, akik szerint Jolán, Eta és Attila lényegében hasonló körülmények között nőttek fel és indultak útjukra, ám végül is mind más-máshová jutottak. Ehhez talán annyit fűzhetünk hozzá, hogyha József Attila testi, mentális és pszichikai képességei intaktak maradhattak volna, éppenséggel nem véletlenül, talán neki is az a sors juthatott volna, mint ami például Demény Pálnak, Zöld Sándornak, Donáth Ferencnek, Losonczy Gézának vagy éppen Bajcsy-Zsilinszky Endrének...
De ez már csak afféle nagyon is „reális képzelgés"...
József Attila nem volt makói -, nem itt született, nem itt halt meg. A legmélyebb proletársorból vetődött gimnazistaként Makóra.
(Három éves volt, amikor apja elhagyta a családot. Anyja, a mosónő, nevelte három gyermekét. A háború alatt ő is meghalt, Attila gyermekmunkákat vállal. Végül sógora, a makói születésű Makai Ödön gyámolítja, és Makóra küldi internátusba és gimnáziumba.)
Makón akkoriban létezett egy szellemi kötődésű baráti kör. Ezek - újságíró, tanár, ügyvéd, orvos — felfigyeltek az ágrólszakadt gimnazistára, körükbe fogadták, felnőttként kezelték, felismerték benne a zseni csíráját. Összehozták Juhász Gyulával, és támogatásukkal megjelent Attila első verseskötete a Szépség koldusa. Ekkor Attila 17 éves volt.
(Persze itt is kellett dolgoznia, hol házitanító volt, hol kukoricacsősz, de a létminimuma biztosítva volt: egy kis szoba és egy tányér leves mindig jutott neki. És főleg lelki-szellemi otthonra lelt. Itt írta meg első verseit. A költőüstökös itt indult útjára.)
Az üstökösöknek nagy a sebességük. Egy év múlva Attilának, a zseninek, már szűkké vált ez a kis város, és az idekötődését az Elköszönő szelíd szavak című verse idézi:
Van itt még néhány jó, idős komám,
Ölelő csöndje néhány öreg háznak:
Szeretlek, mint az álmodó a méhest.
Ó itt a nyugalom zenél fülünkben,
Ha esténként békák harmónikáznak.
Nagyon szeretlek néhány jó komám.
(A sorsa Pestre viszi, a kor legkiválóbb íróival, filozófusaival kerül kapcsolatba, bejárja Bécset, Párizst is. Érett költővé válik, a legnagyobbak közé emelkedik, de élete végéig proletárként, proletár sorban él. Amikor pedig betegsége elhatalmasodik rajta, 32 évesen vonat alá veti magát.)
Egy emberöltővel később megint összeverődik a múzeum körül egy baráti társaság és megint újságírókból, tanárokból, ügyvédekből, orvosokból. A tespedésből mozdítsuk ki a várost. Meg kell szervezni az idegenforgalmat, üdülőteleppé kell fejleszteni a Maros-partot, a lúdvári erdőt, utat kell építeni. Igazi üdülővé kell fejleszteni a makói-ak és az idegenek számára. Így merült föl, hogy a Maros-part ihlette József Attilát a Megfáradt ember című verse megírására. Ezzel a verssel kellene az üdülő rangját emelni. Hiszen: a folyó csöndes, nagy nyugalmat görget...
Egyik gondolat a másikat szüli. Az az elképzelésünk támadt, hogy magát az embert, a megfáradtat kellene szoborban megmintáztatni, hiszen a szobor minden nyelven beszél. Ezt el is határoztuk, és némi töprengés után választásunk Somogyi Józsefre esett.
(Somogyi egyébként főleg köztéri szobrairól volt ismeretes, a képzőművészeti főiskola tanára, rektora volt. Számos közszereplést is vállalt, többek között a Magyarországi Református Egyház világi elnöke is volt.)
A város útján kértük fel elképzelésünk megvalósítására. Somogyi nemvártan és boldogan, valódi csodának tekintette ezt a felkérést. Ugyanis — mint mondotta — őt már régen foglalkoztatta az Emberiség megfáradásának gondolata, érlelődött benne ennek művészi megfogalmazása és akkor érkezik a csodával határosán, az ország csücskéből, egy kis városból az ő alkotói gondolatkörébe vágó felkérés.
Persze a megvalósítás — különösen azokban az időkben — sok buktatóba ütközött. Akkor még könnyen mozgó ember voltam, többször megfordultam a Mesternél, az Epreskertben, meg a budai műtermében is. Hosszú küszködések árán, csakis a város segítségével sikerült magát a szobrot elkészíttetni, kiöntetni. A szobornak a városban való elhelyezésére Somogyi lejött Makóra, körüljártuk a város kínálkozó helyeit, és végül is a Múzeum elé került, oda, ahol a gondolata megszületett.
Az én számomra ez az elnyúló, lehorgasztott fejű, lepihenni vágyó, férfit mintázó figura az egész Emberiség megfáradását jelképezi. Az Emberiséget, amely szabadulni akar a háborúktól, megaláztatásoktól. És benne van a testi és szellemi megterhelésektől megfáradt József Attila proletárnyomora, küszködése. És benne van a kinyújtott göcsörtös kezekben a fohászkodás és a hit a megváltást ígérő jövőben. És benne van Attilának Makóhoz való kötődése, ahol szeretett jó komákra talált.
Volt hát egy kör, egy asztaltársaság, amely az idegen, ágrólszakadt gimnazistában meglátta a tehetséget és segítette az útraindulásában, — és egy emberöltővel később akadt megint egy múzeumi baráti kör, amely bátran mert álmodni és formába öntetni a nagy költő makói ihletésű művének alakját.
Abban látom hát ennek a kisvárosnak, Makónak az erejét, hogy időről időre, generációról generációra akadnak egymásra találó emberek, akik egymással vitázva, de küzdve és küszködve, köröket alkotva — egyet akarnak, emelni ennek a városnak rangját, becsületét, emberségét, jelenét és jövőjét.
És én megfáradtán, a nyolcvannegyedikben, hiszek abban, hogy ezek a körök meghatározóak lesznek a város légkörére és a város mindig ki fogja nevelni nagyjait.
Reménytelenül
Nekem a sorsom megadta azt az ajándékot, hogy olyan barátok között tölthettem ifjúságom néhány évét, akiknek a világot megváltani nagyot, szépet akaró néhány éve arra a kevéske, ígéretesnek hitt esztendőre esett, amelyben a korosztályunkat is meggyötrő háború sötétje után kinyílni látszottak fölöttünk az egek.
Nekünk ez időben szinte mindennapi szellemi táplálékunk volt a költészet. Idézve egy-egy sort valamely versből, barátaink már folytatni tudták azt, vagy elkérték az idézett sorok költőjének kötetét, hogy részesei lehessenek a felfedezés örömének.
József Attila nekünk nem egy volt a költők közül, hanem A KÖLTŐK egyike, akihez akkor is s későbbi életünkben is fordulhattunk minden örömünkben, gondjainkban, szorongattatásaink közepette is.
Szerelmeinknek idéztük Ódáját „Óh mennyire szeretlek téged, / ki szóra bírtad egyaránt / a szív legmélyebb üregeiben / cseleit szövő, fondor magányt / s a mindenséget."
Mondtuk féltő szeretettel: „Áldalak búval, vigalommal, / féltelek szeretnivalómmal,".
Megaláztatásunk éveiben sokszor hangzott el a barátok között, de — az ajtóra is figyelve — tanári katedráinkról is: „Ó, én nem így képzeltem el a rendet. / Lelkem nem ily honos. / Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet, / aki alattomos."
Idéztük s mondjuk napjainkban is: „Ős patkány terjeszt kórt miköztünk," Most pedig ..., most pedig, életem legnehezebb napjaiban, mikor elvesztettem azt, akit szerettem s aki életem értelme volt, ülök elárvult szobámban s forgatom kezemben egyik plakettemet, érezve a súlyos bronz hűvösét, ismét Attila szavaival mondom reménytelenül: „Fáj a szívem, a szó kihűl. /Dehát kinek is szólanék - -„
Kinek is, kihez is szólanék? ...Hiányod átjár! ... „Hiányod átjár, mint huzat a házon..."
„Majd emlékezni jó lesz"
Olyan nehéz írni róla! De hallgatni még nehezebb. S nehezebb keveset írni, mint sokat. Mert kimeríthetetlenül gazdag. De méltó szavakat nagyon nehéz találni rá.
Talán a legméltóbb megközelítése mégiscsak a hallgatás lehetne. De az a tartalmas csönd, amelyben verssorai csengenek-bonganak, s hatnak az értelemig és tovább...
Csak az olvassa versemet,
ki ismer engem és szeret — jutnak eszembe szelíden intő szavai. Igen. A MŰ számít, a VERS.
OLVASNI kell.
De hogyan?
Az olvasáshoz is méltónak kell lenni.
Ismerni és szeretni...
De ha ismerem, akkor szeretem is!
S igazán csak a szeretetemmel tudom megismerni...
Mióta is?
Emlékszem még gyerekkoromból az azóta már szétesett, Cserépfalvi-féle, vastag, vászonkötésű, illusztrált kötetre, melynek első lapjáról jó volt mondogatni a gyerek József Attila szavait: De szeretnék gazdag lenni...
Jó volt hallani Tímár József felejthetetlen hangján a Magyar Rádió Gondolat című irodalmi műsora mottójaként az ő bölcs gondolatát:
dolgozni csak pontosan, szépen,
ahogy a csillag megy az égen,
úgy érdemes.
Jó volt szobra avatásakor a Fiatal életek indulójával gimnazistaként megidézni az ő fiatalságát, valami időt elsöprő azonosulással:
Mi vagyunk az Élet fiai,
A küzdelemre fölkent daliák...
Jó volt szavalóversenyeken — az osztálytársak „nemfélsz?"-ekjeit hátrahagyva, a függöny elé állva bátran kimondani:
Édes Hazám, fogadj szivedbe,
Hadd legyek hűséges fiad!
És hogy:
adj emberséget az embernek,
s aztán:
adj magyarságot a magyarnak...
Jó volt tanítani József Attilát a róla elnevett gimnáziumban, és jó volt taní-tani is őt; a játékosságát, a játékot is engedő komolyságát.
Jó volt a lelkes, tisztaszívű irodalmi színpados diákjaimmal kikiáltoztatni szeretetvágyát:
Jaj, szeressetek szilajon,
hessentsétek el nagy bajom
És őszintén kimondatni velük a költő önmegszólító szavait, de már magukra, mindnyájunkra értve:
József Attila, hidd el, hogy nagyon szeretlek,...
Jó volt a kislányomat a kis Balázs altatójával megkísérelni álomba ringatni, s jó volt a kezébe adni, amikor pedig még olvasni nem tudhatott, a könyvet, mert olyan szépen mondta: „Kérem a József Attilát!".
Jó volt, jó ebben a kis vidéki városban élni, ahol József Attilát jó emberek befogadták, ahol volt néhány jó komája, ahol egy zsidó orvostól kapott kabátot, ahol megjósolhatta barátjának, hogy szobra fog állni, ahonnan elköszönve, szelíden, joggal kérdezhette, illetve nem is:
mert menni kell és én már meg se kérdem,
hogy többet ér-e a rideg Öröklét,
az egész világ kicsi városomnál.
Igen: Ez a kicsi város az övé is lett. És ő a miénk. De mennyire nem csak a miénk! Nem csak Makót nőtte ki, tizennyolc évesen. A magát magyar de európai-nak valló költő valóban európai költő is lett. (S természetesen nem azért, mert a világszervezet, az UNESCO is hivatalosan József Attila emlékévnek nyilvánította 2005-öt.) Ő a szó Thomas Mannra használt értelmében európai. És egyetemes. Sőt talán azt is mondhatjuk, hogy a kozmosz költője. Egyszerre a mikrokozmoszé és a makrokozmoszé, egységüket megmutatva. Légy a fűszálon a pici él, s nagyobb leszel a világ tengelyénél. Minden szerve óra, mely csillagokhoz igazítva jár...
Jó olvasni a verseit vagy akár könyv nélkül felidézni sorait bárhol és bármikor, hiszen mindenre volt, van szava. Mostanában például ezeket élesíti ki a szem:
Most leaggathatod magadról a csillagokat,
itt a garasok fénye, maradandóbb
vagy: nem muszáj hősnek lenni, ha nem lehet.
De vele lehet túllépni e mai kocsmán is, az értelemig és tovább. Megérteni, hogy a világ vagyunk, minden, ami volt, van; és tudni s nem felejteni, hogy hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat; és rendezni végre közös dolgainkat, és végre megrakni azt a tüzet, hogy fölengednének az emberek; és rádöbbenni, hogy nemcsak por és istenpor vagyunk, és remélni, hogy ide újra a szeretet jön, és milyen jó lenne nem ütni vissza, és megbocsátani annak is, aki megbántott, és tetten érni Istent a szívünkben, és a Mindenséggel mérni magunkat, és érezni, hogy erősebbek vagyunk gyönge életünknél (mert a fűszálak sose csorbulnak ki), és igazi lelkünket megőrizve ünnepelni a száz éve született költőt — akit méltón talán csak az ő szavaival, verseivel lehet — , és szeretni a verseiért, és vigyázni rá, hogy emléke ne legyen egyre merevebb, hanem — ahogy ő írta költő elődjére emlékezve — virágzás, élet és örök.
Mikor tizenöt éves korában Makóra került, József Attila már átdidergett hosszú teleken, állandó éhségben eltöltött éveken, és súlyos családi tragédiákon volt túl. Apja rég a messzeség ködébe tűnt, a mama elvesztése soha be nem gyógyuló, s az idő múlásával egyre jobban sajgó, s mind élesebb fájdalommal föl-föl szakadó sebet ejtett az egyébként is igen érzékeny gyermek lelkén.
Aki belemerül József Attila költészetébe, minden sorának megtalálhatja eleven, létező, valós alapját. S aki tovább lép és e versek mögött megismeri az embert, az előtt egy hihetetlen szenvedésekkel teli, örömöt, megértést, biztonságot alig vagy inkább soha nem adó életút sejlik fel.
Kevesen jutnak odáig, hogy a keserű poharat fenékig ürítsék, még ritkább, hogy valaki csak bajt, szenvedést, nélkülözést kapjon a sorstól. József Attila rövid életében mindezeket púpozva kapta.
Néhányan — teljesen fölöslegesen — új elméleteket röppentenek föl halálának körülményeiről. Érzésem szerint az öngyilkosság egyenes és logikus következménye volt a szenvedések láncolatának. Úgy érezhette — talán joggal — elég volt, elfáradt, már nem bírja tovább. Az a csoda, hogy eddig is bírta.
A lét megszűnt, a fájdalom a versekben él tovább. Micsoda versekben! Szépség és ritmus, gondolat és eszme, költői szabadság és kristálytiszta forma, hetyke vidámság és kitéphetetlen fájdalom. Olvassuk verseit és emlékezzünk!
A kínhoz kötnek kemény kötelek,
be vagyok fonva minden oldalon
és nem lelem a csomót, amelyet
egy rántással meg kéne oldanom.
És szenvedek, de nem lesz kegyelem,
ha megszabadít, aki egy velem, —
amazon lesz minden fájdalom.
[A kínhoz...]
Hetek óta nem ezen a földön élek, lüdércek, bankusok, bevarrt szájú békák, jóindulatú házikígyók és ártó ursziták, magukra hagyott bubákat titkon megszoptató szépasszonyok vesznek körül, közöttük töltöm az időmet. Könyvet írok a moldvai csángómagyarok hiedelemvilágáról, igyekszem rendszerbe szedni mindazt, amit erről az elmúlt évtizedekben összegyűjtöttem. Parányi szobámban csángó falvak hajdanvolt kísértetei suhannak, megelevenednek az egykori félelmek, szenvedések, föltámad az a kor, amikor még féken, sőt valamellyest egyensúlyban lehetett tartani a magunkteremtette ártó erőket és a védelmül szolgáló szándékokat.
Ebbe a keservesen szépséges világba csörren bele Jámborné Balog Tünde telefonja. Arra kér, írjak a Marosvidék folyóiratnak, milyen kép él bennem József Attiláról. Istenemre, ha nem ő kéri, biztosan fermekált faszulykát öntök az udvarára.
Persze, József Attila verseinek világába mindig szívesen látogattam. Költeményeit magamban mondogattam, önképzőkörben szavaltam, az Ódával, a Szép régi asszony-nyal leányszíveket gyöngítettem, az A Dunánál-lal a magamét erősítettem, a Thomas Mann üdvözlésével dacomat edzettem. Mégis, mikor a bennem élő József Attila kép keretét keresem, azonnal két régi emlék tűnik elő.
Az 1950-es évek végén, első erdélyi útjaim valamelyikén Homoródalmáson jártam, odavalósi barátom, Szabó Vilmos szüleinél. Akkoriban találkoztam először a székely faluval, a székely emberrel, a székely beszéddel, a székely gondolkodással. Kicsi, száraz édesanyja esténként a bivalyt fejte az istállóban, s eközben engem is szóval tartott. Egy alkalommal arról beszélt, hogy ő ismeri ugyan József Attila verseit, de mégis, mégis valahogy Ady Endrét szereti jobban. A bivaly oldalához támasztott fejét megsirítve, kérdőn rám emelte szemeit, vajon egyetértek-e vele? Egyetértettem.
A képkeret másik szára későbbről való, talán a '60-as évek második feléből. Fekete Gyula, a magyarság élő lelkiismerete, akkoriban hatalmas levelezést folytatott a hazai népesedés elátkozott helyzetéről, amiből aztán kikerekedett a Magunk keresése című szociográfiai könyv komor anyaga. Kelemen András barátommal ez ügyben többször is találkoztunk vele, s egy alkalommal, miért-miért nem, arra fordult a beszéd, hogy ő miért József Attilát tartja a legnagyobb magyar költőnek. Sajnos már nem emlékszem az érveire, de neki is igazat kellett adnom.
Persze az én eszem nem arra jár, hogy ki a legnagyobb magyar költő. Számomra ugyanis inkább legnagyobb magyar költők vannak, aholis jól megfér egymással János és Mihály, Endre, Gyula és Attila, s még jónéhányan. Mikor aztán az élet úgy hozta, hogy a makói földmunkások keserves közelmúltbeli sorsával ismerkedve a '70-es években több időt töltöttem a Maros-parti városban, s itt is, ott is József Attila emlékekre akadtam, régi ismerősként üdvözöltem „költőnk"-et, aki „nem nyelvtant tanul".
De most, hogy így szembekerültem a feladattal, szorongva tettem föl magamnak a kérdést: mennyire ismerem József Attilát? Milyen az én József Attila-képem?
Leveszem a polcról Összes verseit és átpörgetem a lapjait. Fel-fel villanak az ismerős sorok, címek, versszakok. Ismét elfog a szomorúság: milyen egyoldalról megvilágított József Attila képet mutattak nekünk annak idején, „középiskolás fokon".
Aztán egyszercsak kinyílik a tétován forgatott könyv, középtájon. Mintha valamelyik csángó kisértet láthatatlan keze nyúlt volna át a vállamon. Nem akarok hinni a szememnek, amint olvasom:
Porszem mászik gyenge harmaton,
lukas nadrágom kézzel takarom,
a kis kanász ríva öleli át
kővé varázsolt tarka malacát —
zöld füst az ég és lassan elpirul,
csöngess, a csöngés tompa tóra hull,
jéglapba fagyva tejfehér virág,
elvált levélen lebeg a világ —
De hiszen..., de hiszen ez ugyanaz a mindenségbe menekülő földi szorongás, ami a moldvai magyarok hiedelemvilágában rabul ejtett. A világ reánkvetülő árnyéka, szívünk csillagokon újradobbanó visszhangja; amikor a csángó guzsalyosok gyertyafényes titokzatosságában szájról szájra jár az elhagyott, szeretetlen leányt meglátogató, meglapuló lüdérc emléke. Két, egymásról mitsem tudó, de összecsengő-bongó világ csodálatos áttűnése.
Az egykori Etelközben élő csángók által megőrzött középkori gondolkodás szoros kapcsolatot tartott a nappal, de különösen a holddal. Tyúkot, pityókát, babot ha ültetett, disznót vágott, vagy ha gyümölcsfát oltott, palántázott, mindig számon tartotta: milyen állapotban van a Hold, az Újkirály — nő-e vagy fogy, megvan-e csípödve, van-e udvara, fölfelé vagy lefelé állnak-e a szarvai? József Attila is a holdra és a napra tekintett:
Elefánt voltam, jámbor és szegény,
hűvös és bölcs vizeket ittam én,
a dombon álltam s ormányommal ott
megsimogattam a holdat, a napot,
és fölnyújtottam ajkukhoz a fát,
a zöld cincért, a kígyót, a kovát-
most lelkem: ember - mennyem odavan,
szörnyű fülekkel legyezem magam-
Nem tudom, hogy mikor és hol írta a költő azt a Medáliák című verset, ahol verseskönyve — ki tudja miért — megnyílt. De ha tehetném, azonnal ott teremnék, s a múlt század elejének hangulatát lehelő makai utcákon csavarogva megidézném a „töltőtoll-koptató szegény legény" szikár alakját. Együtt tűnődnénk az odalett mennyen, azon a már csak emlékekben élő világon, mikor az ember, a természet és az Isten barátságban éltek, amikor még ki tudtuk találni egymás gondolatát, s fel tudtunk oldódni abban a hatalmas, sugárzásokkal, láthatatlan fényekkel és hallhatatlan hangokkal igazgatott, mozgatott és békéltetett világban, amelyből — és nemcsak a tudás almája miatt — egyre messzebbre űzetünk.
Attila tudom szeretné, ha mesélnék neki a vénséges csángó emberekről, arról a történelemelőtti, vízözön-előtti, vagy talán még isten-előtti bölcsességről, ami néhányuk szavában ránkmaradt. Együtt keseregnénk, hogy mi már nem tudunk úgy eligazodni ebben a világban, mint a valamikoriak, nem tudunk úgy felolvadni benne, hogy a világ izzása fűtse a szívünk.
Ragyog a zöld gyík, sorsom keresi,
zörget a búza: magvát kiveti,
rámnéz a tó, ha belé kő esett,
s a sírók sóhajtotta fellegek,
a háborúkkal hívott hajnalok,
ugró napok és rezgő csillagok
körülkóvályogják nyugodt fejem —
világizzása hőmérsékletem — —
Közös a búnk, közös a vigaszunk, karunk karunkba fonva ballagunk. Megérint bennünket az elvesztett teljesség fölötti bánat, de ott bolyhosodik bennünk az öröm is. Mert amíg tudjuk, mit vesztettünk, amíg nem hull ki emlékezetünkből az, amibe kapaszkodhatunk, addig még nem jött el a vég, addig van remény az elvesztett éden újjáélésére, talán újjáteremtésére.
egy fáradt alma függ fejem felett,
a hernyó rágott szívéig szemet,
kinéz hát rajta és mindent belát,
virág volt ez a vers, almavirág-
Parányi az esély, és talán már csak a csoda segíthet.
De aki nem hisz a csodákban — nem igaz, barátom? —, annak közöttünk nincs helye!
Kovács Norbert (8 éves): A kanász
Késő délután jövök az iskolából, ahol hetek óta verseket mondok nyolc-tízéves gyerekeknek, és látom, hogy a Vizes utca végén, a Világvégeház és a Landeszmann-malom fölött tényleg zöld füst az ég, valóban lassan elpirul, és az éteri, füst, fű és hószagú kora tavaszi alkonyatban könnyű leszek, érzem, hogy elvált levélen lebeg a világ, és visz, sodor magával a kék vas éjszaka felé az ótemplom tornyából rám zúduló lassúdad harangkondulás. Ilyesmiket idézek a kicsiknek is az iskolában, azt például, hogy köd a lelkem, ködben áll a rózsaszál, a rózsaszál. És azt is: papagáj-hajnal száll fölötte. Elmesélem, milyen volt a lámpagyújtó, hogy lássák az olajos rongyokban sóhajtó külvárosi éjt, recitálom a nyomor országairól térképet rajzoló penészt, a Mama gőzölgő mosófazekát, füstölgő vasalóját, a kanászt tülkével, ostorával, és magyarázok is, persze, hogy mi az ondolálás, mert a versben ondolálva van a malacok farka; hogy mit jelent az inal a folyó felé, és miközben rajzolják az emlékév-rájukrótta penzumot, a szavak és képek belegyökereznek agyukba, körülfonják szívüket. Ez olyan szép, én ezt rajzolom, a rózsát, ragyog a nyolcéves Annamária, és a tatáros szemű Marcell odasündörög mellém, mondd el a malacosat, kérlel, de már mögötte topog társa: én a királyosat akarom! Lerajzolom mind a huszonhármat. A mamás tetszik, de mi az a kékítő? aggodalmaskodik a szőke copfos, pösze elsős, és ámulva látom, amint egy tíz esztendős nagylány, alsó ajkát beharapva böngészi az összes versek tartalomjegyzékét. A Téli éjszakát keresi. Egy ideig olvas, azután rajzolni kezdi a földmívest, vállán a vérző kapával. És ami egy felnőttől nevetséges lenne, tőle, a gyermektől — aki még hallja a belső hangot, a kollektív tudattalan jajszavát — minden naivitásával együtt megrázó és drámai.
Én is hazafelé tartok, nézem a sápadó eget és — akár rég elhalt rokonaimmal — váltok pár szót a Költővel. Közvetlen viszonyban vagyok vele, úgyszólván a családomhoz tartozik. Gyerekkoromban történeteket meséltek róla, mint Tóni bácsi legénybúcsújáról, vagy az odakozmált kakaspaprikásról. Minden fölmenőm ismerte a városban. Szakadt nadrágját megvarrta a nagyanyám, nyomdász nagyapám befogadta szegényes otthonába, nem e világra ácsingózó éhségét Manci néném „bévül baracklekvárral megkenegetett" palacsintával csillapítgatta. Dédapám azt mondta néki, Átila, és ántivilág-béli históriákkal traktálta.
Persze, egyikük sem tudta, hogy ki is ő. Talán csak apám, a kenyeres kujon pajtás sejtette, mikor segített szétvinni a Szépség koldusát, de ott és akkor nem ez volt a lényeg. Apám és rokonai nem a majdani nagy költőt szerették, hanem az árva fiút, az éheset, a szegényt, a sóvárgót, és mindannyian adtak neki valamit: ételt, jó szót, hamubansült pogácsát az útra.
Amit a kamasz kapott, azt most a költő adja vissza. Fizet kamatostul a tőlük jött jókért, helyettük nekem, neked, Annamáriának és Marcellnek, mindenkinek. Nem méricskél. Számlálatlanul zúdítja ránk versei aranyát.
Nevetséges, szégyenletes, de a József Attilát körülvevő félreértés szívósságát bizonyítja: a rendszerváltás fordulóján néhányan nehezményezték, hogy irodalmi díjat továbbra is az ő nevével fémjelezzenek — illetve mások mindmáig vele igazolják téveszméiket. Proletárköltő, marxista gondolkodó, a kommunista diktatúra eszmei támasza, a társadalmi igazságtalanság mártírja volt — terjesztette részben az irigy rosszindulat, részben a felületesen mozgó értetlenség. Különben is: mindent, ami a közhelyeken túlmutat és rendkívüli, azonnal előre gyártott rekeszekbe kell laposítani, felcímkézni; a költői személyiséget az idegesítő szabálytalanságból szokványossá metszeni, azután mintegy gipszbe önteni a felhígított masszát, az így rögzült alakot irodalmi panoptikumban mutogatni — esetenként jó pénzért — lám, ez Ő, porcikánként tanulmányozható és másolható ideál... De a szöveg, a vers lepattogtatja magáról a rákent mázt, és a megélhetési kurzus-elemzőn nemes bosszút áll; egyszerűen újra élni kezd, sem megölni, sem kisajátítani nem hagyja magát. Ez történik József Attilával, a százéves lázadó fiatallal, aki utolsó versében azt hitte, meglelte a hazáját, ami pusztán a közönyösen befogadó anyaföld; pedig hontalan maradt ez a törékeny, védelmet áhító, de védhetetlen lélek, ez a kalitkába terelt, különleges szépségű, de oly sokszor megtépázott vadmadár... Igaz, a rácsok elolvadtak körülötte, a beszorítottság felengedett — mégis, a hirtelen szabadságban kevesen követték röptét, némelyeknek kényelmes volt visszaképezni a költészetet az ideológia vas-ketrecébe, vagy éppen ügyet sem vetni rá, mondván, ami-aki elszállt, az bizony elszállt, siratni kár, imitt-amott elhullajtott tollaiból pedig egészen csinos, harci fejéket lehet összeeszkábálni, egymással primitív harcban álló törzsek megkülönböztető jelévé zülleszteni ezt a magában-álló, szétszedhetetlen és mégis mindenkivel megosztható, hiányból, szenvedésélményből sarjadó vers-világot.
Aki azonban tudja, miről van szó legszívesebben hallgatna. Annyira intim — Isten és az egyedi ember között megesett — ez a történet. Mégsem hallgathat, mert minden eluralkodott sugalmazás ellenére (hogy mi a magánügy s mi nem) a legszélesebb közösség érdeke is, hogy megismerje ezt a létküzdelmet, aminek bár más-más fokon, de mindannyian részesei vagyunk. Tudatosan vagy tudat alatt. Esetleg tudat felett!
József Attilának már az életbe-érkezése is titokzatos; beleszületik a lehető legkedvezőtlenebb körülmények közé, a lehető legegyszerűbb és idegrendszerében leglabilisabb szülőpár fiúgyermekének. Az oly hamar felszívódott szappangyári munkás apa emléke, és a nyomorúságában hisztériás mosónő-anya eleve vesztesként löki sorsát a század eleji látszat-nyugalom után felgyorsuló, pusztító időbe. A séma szerint neki is bele kellett volna szürkülnie, bele kellett volna törnie a kilátástalanságba: a séma szerint a karrier csúcsa számára maximum a boltisegéd vagy a hivatalszolga státuszában kínálkozott. A materialista gondolkodásnak (a lét szabja meg a tudatot) ez lett volna természetes. A szülői géneknek felnagyított, s ezzel kizárólagosan meghatározó szerepet tulajdonító elméleteknek pedig nyomát sem lelhették volna a benne megnyilatkozó zsenialitásnak. A sivár család, a gyermek korai kitaszítása az összetákolt, de mégiscsak fészekszerű biztonságból, a saját névtől való megfosztás, az idegenek szadizmusa, majd az árvaság és a nyomor gonosszá vagy eltompulttá tehette volna a lelket — ha ez a lélek nem József Attilának érkezett volna közénk. Mert ez a nagyszemű, sovány, lötyögő öltönyben mindvégig kamaszos fiúférfi nemcsak a tapintható, roncsoló valóság ellenére, hanem azt fel is használva teljesítette küldetését, ami szóval — mondhatnánk kissé profánul - járatta csúcsra költészetét. A mű megvalósult a gigászi küzdelemben — de ezt a megvalósító földi emberi formájában nem élte túl. Nem a romok omlottak rá, hanem az ajtót nem találta meg az építményén, a beköltözés kulcsát.
József Attila korán halt, de talán nem ideje előtt. Talán a legutolsó pillanata volt a legvilágosabb. Summázat és felismerés: az áttörés aktusa a szigorúan zárt, de odabent aztán meleget árasztó csarnokokban. Vagy éppen — ki tudja — Valami kinyílt s Valaki a küszöbön végre átemelte.
Ez a sors a XX. század művészeinek mintegy sűrített példasorsa. A modern Kőműves Kelemeneké, akik elsősorban önnön vérüket keverik a mészbe, hogy az a fal, az a mindig újra- és újra omladozó, legalább centinként növekedjen. Hogy végülis ne elkülönítésre épüljön, hanem védelemre és befogadásra. A fagy ellen, a szörnyek ellen, a nihil ellen, ami kiszárítja és gombostűre tűzi az óvatlan, csapongó, még csak serdülő ember-lelkecskéket.
Valamikor a művész — az igazi, nem a kókler! — még egységben élt az Univerzummal. Leképezte az Ég üzeneteit. Amit közvetített, azt is élte. Már előbb, de a XIX. századtól érzékelhetően megváltozott a helyzet. A poeta sacer — Hamvas kifejezése — még fölmehetett az üzenetért a szférák magasába, de egyre nehezebben hozta le azt. A visszatérés, a visszaút nehezedett meg, a vállalásért mintha a józan ésszel, a test megroppanásával kellene fizetni - s még így is a fényes égi vásznaknak csak a foszlányait markolják az ujjak! Tragikus, hogy a parányi, megszenvedett többlet is feleslegesnek tűnik a szellemi nedvekkel kínált, de már beszikkadt realitásnak. Csak a hiányok lesznek egyre tátongóbbá, a sóvárgások emésztőbbé:
- feloldani a kozmikus magányt (társ-hiány);
- védelmet találni egy másik ember köpenye alatt vagy elbújni olcsó szerveződésekben (biztonság-hiány);
- helyrezökkenteni a társadalmi igazságtalanságokat (hiány az anyagi javakban);
- édesen és gyanútlanul boldognak lenni (szeretet-hiány).
S betölteni ezeket a hiányokat, olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet, akárkivel, teljes kuszaságban, ötletszerűen csereberélve. A magány ellen gittrágó szervezetekbe menekülni, az anyagi javakat a többiek kárára kisajtolni, a boldogságot a karrierben keresni, a szeretetet zsarolni vagy tiszavirág-szenvedélyekkel helyettesíteni.
Az igazi trauma azonban az, amikor a toldozgatással-foldozgatással kísérletező ember rájön, a lázas akció hiába: a hiánynak valójában Isten-alakja van, a lyukon minden pótlék átesik és idővel elenyész. Ekkor vesz birtokba a depresszió — vagy süt fel a fény. Ekkor ragaszt az agyagos szakadék-mélybe a katabázis — vagy erő születik katarzis által fölkapaszkodni a peremre... Amit célnak és megoldásnak hittünk, eszközzé válik, megszentelt eszközzé válunk kölcsönösen egymás számára, párkapcsolatokban vagy áldozatos közösségekben. A pénz tápláló kenyeret tehet mások asztalára, a szegénység választott ranggá nemesül, a boldogság a szeretetben sugárzik fel, s birkózik az úgy tetszik, szükségszerű, kísértő boldogtalansággal.
József Attila születése percétől a halál beálltáig krónikus Isten-hiányban szenvedett, de tudott róla, hogy valamiképpen, valahol és valamiért igenis van, ezért szenvedett jobban, mint az átlagember, tudott róla, mégsem volt képes a szívére szorítani, testközelbe húzni; valójában ez a gigászi küzdelem emésztette fel — s emelte nagy költővé. (...)
(Részlet az írónő Tiszatájban megjelenő esszéjéből)
Ma mindenki róla beszél. Most mindenki rá emlékezik. Merthogy ünnepe van, születésének centenáriuma. Méltatások és értelmezések sorjáznak, politikusok és szakértők tülekednek, hogy az e napokban éppen őt övező figyelem fényéből rájuk is vetüljön egy picinyke csóva. Most megdicsőül József Attila, hogy aztán, a hivatalos ünneplés végeztével ismét belevesszen a halhatatlanság végtelen ürességébe, s megmaradjon azok bensőséges társának, akik a hivatalos ceremóniákon túl is magukénak érzik költészetét.
A társadalomnak kellenek az ünnepek. Az ünnep ma: egyszeri megtisztulás, mely, mint a búcsúárus cédulája, megváltja bűneinket, ünneptelen életünket. Mert nem tudunk ünnepelni, mert az ünnepeink felszínesek és közönyösen lélektelenek. A forma mögül hiányzik a tartalom, az eszme, az emelkedettség, az igazi katarzis. A József Attila-centenárium mögött ott van a szó, de nincs ott a költő. A rideg és kimért programok sokasága ellenére nem látszik az ember, aki megszenvedett rövid életével, példátlan tehetségével a halálban találta meg az üdvözülést. Miközben megemlékezések és szavalóversenyek kötelező penzumaiként hallgatjuk költeményeit, döbbenten szembesülünk újra és újra azzal, hogy a szavakból nem áll össze a tartalom, a forma nem adja vissza az eszmét, a szavaló nem érti a szerzőt, így a vers haszontalan szó-kacatként foszlik szerteszét az éterben, miközben vissza-visszatérően reméljük a csodát, hogy a költő ismét saját hangján szólal majd meg nekünk. S ezt várhatjuk hasztalan.
Figyelem az ünnepet. Emlékező cikkek a drámai életútról, a széthulló családról, a makói indulásról, a Maros-menti Konstantinápoly befogadó, otthont adó inspirációjáról, az egyetemről, az ezerszer megvettetett Horger Antalról, a szerelmekről, a megsértett Babitsról, a megbántott Kosztolányiról, Illyésről és Flóráról, a Szép Szóról, Istenről, nemzetről, a Dunán úszó dinnyehéjról, Rapaport Samuról és Gyömrői Editről, a költő pszichoanalitikusairól, a Marx és Freud összeegyeztetésére tett kísérleteiről, Szántó Juditról és Balatonszárszóról. Értő elemzések és hatásvadász elméletek sora. Az előbbiből kevesebb, az utóbbiból több. Miközben egyre gyarapodnak a róla tudott ismereteink, rájövünk, alig ismerjük. És végre lehámlanak a sztereotípiák, melyeket évtizedeken keresztül sulykoltak belénk. Fölismerjük, sorsa máig a meg nem értettségé. Ma már tudjuk, pályája nem írható le egy konstans ideológiai fejlődési ívvel, melyre oly annyira szerették volna ráhúzni életművét. Eszerint ő lett volna a proletárköltő, a munkásmozgalom gyermeke, a szocialista költészet példaképe, úgy, mint a képzőművészetben az elcsépelt klisék sztereotípiáival szemben sokkal tehetségesebb és árnyaltabb Derkovits. Mindkettejük élete, eszmélése és műve ezerszer bonyolultabb, mint a klisék paneljei. Ezért hát amennyire ki lehet sajátítani egy-egy ideológia alátámasztására, oly annyira el is lehet vetni őket. Mint ahogy jönnek-mennek az uralkodó divatok és ideológiák, úgy változnak a klisék és ítéletek is. De jó ha tudjuk: az érték, az igazi érték nem divat- és kurzus-kategória! József Attila költészete sem az.
Figyelem az ünnepet. Döbbenten figyelem, hogy valaki kitalálta, gyermeknapon öt forintért árulják majd a kuglert. Bizonyára elégedett volt magával az ötletadó, milyen bravúros poénnal rukkolt elő. Nyilván rémlett neki egy sor: „S öt forintért kuglert venni". Ha csupán a fogyasztói társadalom szürke paneljeinek reklám-erkölcsein fölnevelkedő új generáció torz és lelketlen szemüvegén át nézem az ötletet, el kell ismernem, a poén remek. Ámde ez a poén idegen József Attilától. Ez a poén: a költő megcsúfolása, nevetségessé tétele, megalázása. És nem is csak a költő nevetségessé tétele és megalázása ez a játék, hanem a szenvedésnek, a reménytelen vágyakozásnak, a „De szeretnék gazdag lenni" — archetipikus elvágyódás metaforájának a megcsúfolása is. Olyan ember ötlete ez, aki sohasem tapasztalta, milyen érzés az, hogy „Harmadnapja nem eszek,/se sokat, se keveset". Aki sohasem látott a felszín mögé, s nem érezte meg, hogy az öt forintos kugler a helyét kereső költő számára nem olcsó gyereknapi reklámfogás, hanem az elérhetetlen vágy valóságos, tárgyiasult formája volt. Olyan találta ki ezt, aki sohasem fedezte föl József Attila-kötetében, ha forgatta valaha is azt, az alábbi sorokat: „Fagyon veszve, vagy éhen. Így a sorsom. /Már rálépett a lábomra a tél. / Bordáimat kiálló lécként hordom / és kócmadzagként lóg bennem a bél." Ha megtalálta volna ezt az 1933-ban papírra vetett töredéket (is), akkor biztosan nem használja föl gyereknapi, cukormáz-figuraként a költő reménytelen vágyakozását.
Figyelem az ünnepet. Keserűen figyelem, ahogy jönnek elő a mítoszteremtők és -rombolók. Megjelenik egy filmeposz, mely hosszas és alapos kutatómunkával akarja a költő életművének mélységeit, érzékeny rezdüléseit megidézni. Megszólal egy kortárs a filmben, József Attila kiadójának, Cserépfalvi Imrének a lánya, aki állítja, a költőt mindenki elhagyta, megtagadta, mindössze csak két barátja volt, akik megértették, Németh Andor és Hatvany Bertalan báró, a Szép Szó mecénása. Szó se esik Ignotus Pálról és Fejtő Ferencről, a Szép Szó József Attila melletti szerkesztőiről, kiknek a költőhöz fűződő közismerten szoros baráti kapcsolatát a nyilatkozó édesapja, Cserépfalvi Imre is egyértelműen megerősítette 1982-ben kiadott emlékiratában. Ezzel szemben az 1937-ben — József Attila halálakor — mindössze három éves Cserépfalvi Katalin cáfolva minden más forrást, köztük tehát saját édesapját is, másként emlékezik. S a film szerkesztői ezt szó nélkül hagyják, méltatlan helyzetbe hozva, magyarázkodásra kényszerítve a ma kilencvenöt éves Fejtőt, aki egyébiránt már 1938-ban máig meghatározó értekezést írt a költőről, többek között az alábbi összegző megállapítással tisztelegve a barát életműve előtt: „Az egyetlen volt Adyék generációja után, akinek megadatott a tökéletesség képessége, s akinek nem néhány verse, hanem egész műve megérdemli az örökkévalóságot". Fejtő nem gondolhatta, mikor e sorokat papírra vetette, hogy néhány évtizedre rá nemcsak az örökkévalóság kérdőjeleződhet meg, de az ő személye is.
Figyelem az ünnepet. Szomorúan és tehetetlenül figyelem, hogy még mindig képtelenek vagyunk befogadni József Attila költészetét. Azon gondolkodom, hogy ha megadatott volna számára az életben maradás lehetősége, vajon hogyan vélekedett volna erről a bomló ezredfordulóról. Vajon képes lett volna verssé formálni ezt a mind befogadhatatlanabbá váló világot? S vajon ez a modem világ piedesztálra emelte volna-e, vagy kivetette volna magából? Tudom, értelmetlenek — ezért hát fölöslegesek is — ezek a kérdések. Ám fogódzókat keresve kevesek között hozzá kell, hozzá lehet fordulni, mert ő megértett valamit a korból, melyben élt, s ez a tudás, ez a képesség nagyon hiányzik most nekünk. „A semmi ágán ül szivem, /kis teste hangtalan vacog, / köréje gyűlnek szelíden / s nézik, nézik a csillagok." Vajon tudjuk-e kívülről szemlélni azt a fölgyorsult tülekedést, azt a tömegpszichotikus káoszt, amelyet XXI. századnak nevezünk, s amely villámgyorsan emel föl, majd dob el tünékeny karriereket, ahelyett, hogy maradandót alkotna, vagy azt megbecsülné? „Én is így próbálok csalás / nélkül szétnézni könnyedén", ám de nem találom azt a kapaszkodót.
Figyelem az ünnepet. Ma mindenki róla beszél. Most még mindenki rá emlékezik. Aztán elmúlik az április, eltelik ez az év, és megint feledésbe merül. Úgy merül feledésbe, úgy kerül ki a pillanatnyi érdeklődés homlokteréből, hogy költészete ismét nem épül be a magyar közgondolkodásba. Életművének nem tananyagként, hanem erkölcsi mérceként, a szenvedő-vívódó, önmagával és a világgal küszködő ember attribútumaként kellene részévé válnia gondolkodásunknak. Nem baloldaliság vagy jobboldaliság kellene legyen a mérce, hanem az emberi lélek küzdelme, az újat akaró, fölemelkedni és bűneitől megtisztulni vágyó, szeretetre áhítozó ember heroizmusa. Van, aki képes győzni, van, akit legyőz a küzdelem. „József Attila költészete a tragikus párbajnak, a dallam és szöveg, a lélek s a külvilág, a költő és kora egyenlőtlen mérkőzésének példázata" — írta a már idézett tanulmányában Fejtő Ferenc. Én pedig hiszem, hogy igenis van, amikor a költő a győztes. József Attila képes volt legyőzni korát, még akkor is, ha életművére ma már csak a megkerülhetetlen évfordulókon irányul nagyobb figyelem. Ám ha a hétköznapokban őrizni tudjuk költészetét, akkor a halhatatlanság homályából vissza tudjuk hozni mai világunkba, s mindig velünk marad egyfajta támaszként. És ha beleolvasunk verseskötetébe, mindenkor megtaláljuk azt a kapaszkodót, amely átsegít a mindennapok apró megpróbáltatásain, át a semmi ágán ülő szív csillagvilágába.
Három ember, három egyéniség, három meghatározója életemnek, akiről most szólni szeretnék. József Attila, Asztalos P. Kálmán, és édesapám, Kodrán Sándor. Mindhárman, egyszerű emberek gyermekeként látták meg a napvilágot. Egyazon évben, 1905 tavaszán születtek. Egy volt a sorsuk, egy volt a céljuk, egy volt a szenvedésük. Céljuk egy irányba mutatott. Szebbé, jobbá, igazabbá akarták tenni a világot! Hogy sikerült-e ebből valami, ítélje meg mindenki saját véleménye szerint, én nem teszek mást, csak megpróbálok párhuzamot vonni közöttük. Nem akarok összehasonlítani, sem kiemelni, sem eldönteni, ki tett többet, hiszen ez nem lehetséges. József Attila ma már a klasszikus irodalom nagyjaként számon tartott költő. Róla talán nem is kellene írnom, mindenki ismeri, a neve fogalommá vált az irodalomban. Én mégis bátorkodom őt más szemmel látni, mint a kritikusok vagy a rajongók. Én nem a tankönyvekből ismert verseit szeretem, hanem azokat, amiket kevesen ismernek. Ezek közelebb állnak a szívemhez. Az első élményem, ami József Attilához fűződik, egészen kicsi gyermekkoromban ért. Mint tanyai kislányt, hamar befogtak a házkörüli munkába. Egyik tevékenységem a disznólegeltetés volt, amit nem igazán kedveltem. Édesapám, aki parasztember létére igen olvasott ember volt, egy kora reggel kezembe adott egy kalendáriumot, és mutatott benne egy verset, ezt olvasd el, mondta. Tudni kell ehhez azt is, hogy az én becenevem Szösze meg Pösze volt, mivel szőke is voltam, meg kicsit pösze is! Ennek a mutatott versnek a címe volt: A kanász — írta József Attila. Mire behajtottam a malacokat, már könyv nélkül tudtam a verset! Boldogan mondtam este édesapámnak, hogy én is elneveztem az egyik malacot Pöszének, mert az a nevem nekem is, és tudni akartam, honnan ismer engem, aki a verset írta? Akkor tudtam meg, hogy már nem él. Az nem lehet, fakadtam sírva, aki ilyen verset ír, az csak gyerek lehet! Apa akkor úgy nagyjából elmesélte a költő életét és korai halálát. Hát ettől kezdve kerestem minden fel lelhető helyen a verseit. Ha jól számolom az éveket, nyolc-kilenc éves lehettem. Akkor még nem voltak verses köteteink, régi tankönyvekből, kalendáriumokból keresgéltem őket. Ekkoriba találkoztam először Asztalos P. Kálmán verseivel is. Aztán kezdtem összehasonlításokat tenni két kedvencem között. Szeretném hát elmondani, amit róla tudni kell.
Asztalos P. Kálmán, akit én ma is csak Péter bácsiként tudok emlegetni, csanádpalotai születésű. Mint édesapám jó barátját ismertem is, de a verseivel csak ezután találkoztam. Mint már említettem, 1905-ben születtek, együtt jártak iskolába, együtt voltak katonák, együtt járták meg a háború poklát. Mivel mindketten gazdálkodó emberek fiai voltak, a háború utáni kommunista rendszer nem szívesen nézte tevékenységüket. A kulákbélyeget is egyszerre nyomták rájuk. Pedig, ami kis szabad idejük volt, mind a szülőfalujuk javára fordították. Péter bácsi részt vett a háború utáni földosztásban, s úgy, mint a háború előtt, írta szebbnél szebb verseit, melyekben mindig a nélkülöző parasztság mellett foglalt állást. Közben gondozta idősödő szüleit, művelte a földet, mint más paraszt ember. Létrehozta a méhész szövetkezetet, újságot szerkesztett, és írt a falu életéről különböző lapokban. Én először, az Igazság c. folyóiratban megjelent versével ismerkedtem meg. Címe: Egy vetés emlékére. Ekkor már édesapám minden kis szabad idejét a palotai sport fejlesztésére áldozta. Ő hozta létre az első focicsapatot, Kinizsi néven. Ez a csapat megyei első lett az ötvenes években. Édesapám már a háború előtt is vezetője és művelője volt a sportnak. Birkózásból, futásból, gerelyvetésből első helyezést ért el a megyei versenyeken. Ezt bizonyítja több féltve őrzött oklevél, melynek egy része a honismereti gyűjteményben ma is megtalálható. Együtt végezték el az ezüstkalászos gazdasági iskolát és mindketten mintagazda címet szereztek. És még a haláluk is pár hónap különbséggel következett be. Ekkor már nyolcvannégy évesek voltak. Péter bácsi sosem hagyott fel az írással. Úgyszólván az eke szarva mögött születtek versei, amelyek a szerelemről és a parasztember életéről szólnak. Az Igazság újság betiltása után a Barázdák Népe hetilap szerkesztője lett. A szerkesztés saját tanyáján történt, 1951-től 1953-ig.
Több társával együtt írásaikban siratták a magyar parasztság keserves sorsát. A börtönben írt verseit, melyeket a hatvanas években rám bízott, ma is őrzöm. A tagosítás után, mint gyalogmunkások egy csapatban dolgoztunk a Törekvés Termelő Szövetkezetben. Ott sok olyan dolgot tudtam meg tőle, amit most a rendszerváltás után leírtam, és a Palotai Krónikában közzé is tettem. Nem dicsőítette a Horthy-rendszert, nem szidta a kommunizmust, csak bírálta a bürokráciát és a személyi kultuszt. 1953 márciusában letartóztatták. Hatheti fogság után, bár az ellene felhozott vádakat tagadta, a Markó utcai fogházba került. Büntetése teljes vagyonelkobzás és tizenkét évi börtön volt, aminek letöltését Márianosztrán kezdte meg, majd augusztusban Várpalotára került szenet fejteni. Itt mindannyian politikai foglyok voltak, és ahogy később mesélte, olyan emberi szolidaritást, összetartást soha máshol nem tapasztalt. 1956-ban szabadult, de 1957-ben ismét letartóztatták. Három hónapi fogvatartás után bizonyítékok hiányában szabadon engedték. Ezek után verseit nem jelentették meg. A Néprajzi Múzeumnak írogatott Csanádpalota múltjáról, szerkesztette a Méhészet című folyóiratot. 1969-ben megalakította a honismereti szakkört, majd hamarosan beindította a Palotai Krónika szerkesztését. Még ebben az évben létrehozta a honismereti gyűjteményt, ahogy ma ismerjük, a Falumúzeumot. A versírást soha nem hagyta abba, számtalan füzetlapra írt verse ma is birtokomba van. Ha módomban állna, kiadnám, de így is veszem a bátorságot, hogy egyszerre írjak életem két legkedvesebb költőjéről, mert bár sorsuk sokban különbözött, mégis valami összekapcsolja őket, és én ma sem tudom költészetüket egymástól elválasztani. József Attila és Asztalos P. Kálmán. Nem szeretném vitatni József Attila nagyságát, csak szeretnék párhuzamot vonni kettőjük költészete között. Egy évben születtek, egy korban éltek, mindketten már elemi iskolás korukban próbálkoztak versírással. Míg József Attila, ha nehéz körülmények között is, de tanult, addig a mi csanádpalotai költőnk itthon maradt egyszerű falusi parasztlegénynek, bár tanítói, szülei mindig a tanulásra bíztatták. Ahogy Ő mondta: „A parasztsors imádója lettem." Az is maradt haláláig. Élte a gazdálkodó, szántóvető emberek életét, ette a falusi emberek keservesen nehéz munkával megtermelt kenyerét, felvállalta a nincstelenek sorsát, írásaiban szót emelt a kizsákmányolás ellen. Ezért sokszor elmarasztalták a háború előtti Magyarország urai, éppen úgy, mint a szovjet elnyomás diktátorai. A két költő, József Attila és Asztalos P. Kálmán így vallott önmagáról, életéről:
Amikor verset ír az ember,
Mindig más volna jó,
a szárazföld helyett a tenger,
kocsi helyett hajó.
Csak az leszek, aki vagyok,
Gondfellegek, kínok jajok
Áldozata, szenvedője,
Az én csendes, tűrő fajtám
Örökkön hű kesergője
Amikor verset ír az ember
nem írni volna jó.
De ahogy az írásom elején elmondtam, három emberről szeretnék szólni, és az a harmadik ember édesapám. A hetvenes évek elején, mivel sokan ismerték és szerették a citerajátékát, felkérték, hogy tanítsa a falu fiatalságát citerázni és énekelni. Nehezen állt kötélnek, de végül mégis engedett, és tíz éven keresztül rengeteg régi népdalra, nótára, táncra tanította a fiatalokat. Ezeket a dalokat leírtam és úgy őrzöm, mint Asztalos P. Kálmán ki nem adott verseit. Igaz, Ő nem írt verseket, csak olvasta őket és minket, gyermekeit az irodalom szeretetére nevelt, a nővérem Babavirág c. könyvének megjelenését, amire nagyon büszke volt, de az én irodalmi tevékenységemről már csak úgy tudhatott, hogy a verses kötetem bemutatóján kapott virágokat a sírjára szórtam! Ma is, ha megjelenik valahol egy írásom, lélekben megkérdezem: — Apa, látod? Ilyenkor szinte látom kék szemének ragyogását, érzem keze simogatását, és azt, hogy megbocsátotta, ha régen valamit rosszul csináltam.
Józó Szilvia (7 éves): Mama
Mint egy családi fényképalbumot, úgy lapozom magamban a József Attiláról alkotott sokféle képet őrző emlékeimet. Tűnődöm, melyik arca, melyik költői megnyilvánulása él bennem úgy, hogy kitörölhetetlenül a szívemhez nőtt.
Nem tagadhatom meg tanári önmagamat, amikor a kiforrott költő mindenki által értékelt filozófikus elmélkedései elé helyezem a fiatalkori próbálkozásait. Talán azért, mert tanári feladatom volt a tizennégy-tizennyolc évesek megfigyelése: milyen irányba mutat érdeklődésük, milyen pályára lesznek alkalmasak, mire kikerülnek a gimnáziumból.
Előttem van a makói kisdiák képe, egy gyerekes arc, de rögtön feltűnik a másik is, amelyen már tudatosan felnőttes beállítással, ráncot erőltetve homlokára, néz ránk. Ez a kép már itt készült, talán két évvel később, mint a magával hozott pesti, s egymás mellé téve jól tükrözi fejlődése gyors ütemét ahogyan lapozom a kis fényképalbumot, melyet akkor állítottunk össze, mikor iskolánk Szántó Kovács János Gimnáziumból József Attila Gimnázium lett. Ezt a nevet mi méltán viselhetjük, hiszen itt volt gimnazista. Egyedül itt! Hiába neveztek el az országban még hat i gimnáziumot József Attiláról, egyikben sem volt diák. Ezzel a büszke öntudattal gyűjtöttük a városban az emlékeket, készítettük a felvételeket, beszélhettünk még néhány osztálytárssal, így Balog Jóskával, kenyeres kujon pajtásával, Dégi Jánossal, Raffai Szilárddal és H. Szabó Mihállyal, aki később az egyetemről való eltanácsolásnak tanúja volt. Magam is ismertem Siketné Zsuzsika nénit, Balog Jóska nagynénjét, Hárshegyi fényképészt, akitől a már említett fényképet kaptuk, Espersit Cacát, az egyik körülrajongott lányt (Leányszépség dicsérete több változatban) és Saitos Valival, aki megszállottan bizonygatta, hogy ő volt József Attila igazi menyasszonya. Ezt az állítást nem tudtuk elfogadni megfelelő bizonyíték hiányában. Ezért egyszer engem durván és sértő hangon lekiabált a piac nyilvánossága előtt.
Úgy hozta sorsom, hogy éppen az a ház a tulajdonom, ahol József Attila pártfogó tanára, Tettamanti Béla, később pedig Kesztner Zoltán, a villanytelep igazgatója lakott, aki aktív korában még a villanytelepen szívesen látta vendégül a folyton éhes költő-diákot. A villanytelep dolgozói mesélték, hogy a kerítés közelében lévő terjedelmes cukorkörtefa Attila kedvenc lakmározási helye volt. Ennek a fának gyümölcséből még én is ettem! Azt is tőlük tudom, hogy Kesztnerné milyen aggódó szeretettel kezelgette a Szegedről a forró napsütésben félmeztelenül hazagyalogló ifjú hólyagos hátát.
Míg gyűjtöttük az anyagot, azon töprengtem, hogy sikerül-e kialakítani olyan képet az itt tanuló diákról, ami megfelel az addig ismert és elismert költő imázsának. Minden törekvésem az volt, hogy szülővárosomnak is javát szolgáljam ezzel a munkámmal. Nagy buzgalommal rögzítettük az emlékező osztálytársak, pártfogók szavait (akkor még nem volt magnetofon!), készítettük a fényképeket, rendeztük albumba. A monográfia-készítő Szabolcsi Miklós is utalt erre a gyűjtésre.(Fiatal életek indulója 234. o.) Kialakítottunk egy ún. József Attila-termet tablókkal, tárlókkal. A terem egyik falát faborítással láttuk el, nagyított képek sorakoztak ezen a legfontosabbnak tartott emlékekről. így a már említett Hárshegyi-féle arckép, a gimnázium korabeli felvételről, a DMKE internátus, Galamb Ödön internátusi nevelőtanár képe, aki nagyon szívén viselte József Attila sorsát. Ez a kapcsolat később barátivá vált. Tettamanti Béla arcképe, aki az önképzőkör vezető tanára volt. A színjeles hatodikos bizonyítvány, Juhász Gyula ajánló sorai a Szépség Koldusa kötethez, az Elköszönő szelíd szavak kéziratának fényképe, s a négy makói múzsa: Erdei Kató, Gebe Márta, Espersit Caca, Saitos Vali. Megjelöltük a költő ülőhelyét is.(Ezen a helyen ült József Attila ötödik gimnazista korában felirattal) Itt csak a magyarból kiemelkedő teljesítményt nyújtó diák ülhetett.
A gyűjtőmunka során kialakított képet őrzöm magamban legszívesebben. A kiforrott, nagy versek költőjéről tanári munkám során vallottam, s talán meg is szerettettem diákjaimmal. A korai versek során úgy bontakozott ki előttem személyisége, mint ahogy a magyar dolgozatok olvasása, elbírálása során a rám bízott tanulókéi. (Régen jóval több dolgozatot írattunk, így volt lehetőségünk erre.) Akarva-akaratlanul tanárként vizsgáltam (szakmai ártalom) a korai verseket, a többit tantervi anyagként, főként a proletársorssal foglalkozókat tárgyaltuk. Egyoldalú bemutatást engedélyezett a tantervi anyag, így sajátította ki magának a költőt a rendszer.
Szívesen vállaltam minden olyan órán kívüli munkát, mely József Attilával volt kapcsolatban. A diákok körében népszerű volt a hetenként kiírt pályázatsorozat, az eredményes munkát végzők neve felkerült a dicsőségtáblára, amely növelte ambíciójukat. A költészet napján, vagyis József Attila születésnapján szavalóversenyeket rendeztünk az iskola keretein belül.
Amikor a budapesti József Attila Gimnázium szavalóversenyt hirdetett, az elsők között csatlakoztunk az országos mozgalomhoz. Hivatásos versmondó művészek, irodalomtanárok, a család részéről József Etelka foglaltak helyet a zsűriben, nem csupán a versmondásra, hanem a kiejtésre is nagy hangsúlyt fektettek a véleményezés során. A mozgalomban csak a költő nevét viselő gimnáziumok vehettek részt, szoros kapcsolat alakult ki a nemes versengés során a diákok és az iskolák között. A házi szavalóversenyeken ugyanazokat a szempontokat vettük figyelembe a bírálatkor, és minthogy nem volt köztünk logopédiához értő kollega, a legnehezebb és a legtöbb foglalkozást kívánó feladat volt a kisebb-nagyobb kiejtési probléma megoldása. Évenként utaztunk hát mindig máshová versenyezni. Más művészeti ágakban is megidéztük a költő alakját: zenével, illusztrációkkal, prózai alkotásokkal. Nagy érdeklődéssel hallgattuk az iskolák névadásának indokait. Így például Kunszentmártonban elmondták, hogy a kisgyerek József Attila, mint állami gondozott, Öcsödre került nevelőszülőkhöz, és a kis község közelsége adta a lehetőséget a névválasztásra. A résztvevő tanárokat és diákokat elvitték a közeli kis faluba, ahol láthattuk a faluvégi házat, ahol Attilát Pistának nevezték, ahol a rémmesék hallgatása nagyon rossz hatással volt a kisgyermekre, s panaszkodott Etusnak (aki szintén ott volt, mint állami gondozott), hogy mennyire fél a sötétben kimenni az istállóba Gombai bácsi, a nevelőapja parancsára, hogy enni adjon a lovaknak. Még meg volt az az akácfa is, melyre gyakran mászott fel Attila, kémlelte a mezőt, hátha jön a Mama. A ház és környéke szinte változatlan volt, csak a lakói fogyatkoztak meg, ottlétünkkor már csak egy volt közülük életben. Természetesen elmentünk az iskolába is, ahol gyerekként a betűvetést tanulta, még mindig ugyanazok a hosszú, gyalult deszkájú padok szolgáltak, mint József Attila korában. Aztán voltunk Monoron, ahol szintén állami gondozottként került iskolába, de itt semmi emlék nem őrizte ottlétét. Nagyon emlékezetes a székesfehérvári látogatás. Nem a gimnázium, hanem Szárszó volt nagy hatással ránk. A fűthetetlen nyaralóba nem mehettünk be, mert be volt zárva, de megilletődve hallgattuk helybeli kollegánkat, aki felidézte a költő halálának körülményeit, de szólt arról is, hogy betegsége mennyire elhatalmasodott ekkorára. Sokan látták az utcán járkálni egy háborúból ittmaradt vashatost mániákusan forgatva ujjai között. Nem bírta elviselni Etus gyerekeinek viháncolását, az utcára menekült gondolataival. Megálltunk a vasútállomáson, egy fa mellett, amihez a vonat kerekei alól kivett költő fejét támasztották, remélve, hogy még él. Voltunk a temetőben is, megálltunk az üres sír mellett (ekkor már budapesti temetőben nyugodott). A budapesti iskola, a Szent Imre Gimnázium államosítása után vette fel a József Attila nevet, jogosan. Mert miután itt, Makón összevont vizsgát tett a VII-VIII osztály anyagából, családjához Budapestre ment, s később ebben az iskolában érettségizett. Még két helyre mentünk szavalóverseny résztvevőjeként, Polgár községbe és Sopronba, de a névadás történetéről semmit nem tudunk. A makói gimnázium 1967-ben utoljára rendezte meg a szavalóversenyt. Ezeken a versenyeken fáradhatatlanul hallgattuk a szebbnél-szebb versek művészi tolmácsolásait, soha olyan jó értelmezésű versmondásokat nem hallottam, mint ott a gimnazistáktól.
És nekem mégis kedvenceim maradtak a próbálkozások, nemcsak azért, mert itt születtek, hanem és főleg azért, mert ezekből ismertem meg József Attila diákkori személyiségét. Kerestem az életkori sajátosságnak megfelelő megnyilvánulásait, mérlegre tettem a zseni és az átlagos képességű diákok gondolkodás- és kifejezésmódjait, kerestem, miért nem fogadták be maguk közé az osztálytársak.
Minthogy a költő idősebb volt osztálytársainál, s a társadalmi helyzete miatt visszahúzódóbb volt a szokásosnál, bár megpróbálkozott kitörni szorgalmával, igazi barátságot csak néhány társával kötött (Balog Jóska, H. Szabó Miska, Dégi János), a tanárok közül Galamb Ödön, Tettamanti Béla, Eperjessy Kálmán emlékezik meg róla elismerőleg. A régi jó komák közül mentora volt Espersit János, Diósszilágyi Sámuel, Kesztner Zoltán és Saitos Gyula.
Bár az önképzőkörben más költő-diák is szerepelt verseivel, Attilát is több alkalommal bírálták az önképzőköri tagok, átütő sikert nem ért el műveivel. Juhász Gyula, aki mint a gimnázium volt tanára, gyakran járt vissza Makóra barátaihoz, kapcsolatba került József Attilával. Felismerte tehetségét, a szemléletbeli hasonlóságokat, a lírai realizmus jellegzetes kifejezésmódjaiban, magyarságtudatukban megmutatkozó azonosságot. Észrevette, hogy az ifjú költőpalánta ugyanazt az utat járja, mint ő. A költő kisugárzása meghatotta, elsősorban a tehetséges, személyes és társadalmi korlátjai között vergődő diákköltőt akarta segíteni. József Attila szárnyra kapott a nagy költő biztatására, mind gyakrabban alkalmazza a szonett -formát, a legkötöttebb versformát, ezek a költemények később szonett -koszorúkká teljesedtek ki.
A végzetes öngyilkossági kísérlet miatt távoznia kellett a kollégiumból, Espersit Jánosnál húzta meg magát. Megkapta a szabadságot, amelyre annyira vágyott. Költői szabadsága is megnyilvánult mind témaválasztásban, mind a formában, a nagy költő-elődök hatása mind kevésbé érződik versein. Bátran kimondhatjuk, hogy Makó fogadott fia, itt vált költővé, későbbi ragaszkodása is bizonyítja, hogy sokat köszönhet városunknak.
Dán Annamária (8 éves): Perc
Akik Makón élnek vagy akár csak rövidebb-hosszabb ideig ide látogatnak, örömmel tapasztalhatják, hogy a makóiak szeretettel ápolják József Attila emlékét. A város fogadott fiának szobrot állított, a költő nevét viseli az egyik legszebb utca, a gimnázium, a múzeum, a könyvtár.
Saját emlékeim közel hat évtized távolába nyúlnak vissza. Gimnazista kisdiák voltam, amikor 1946-ban a Lonovics utcát József Attiláról nevezték el. — Amikor annak idején együtt játszottunk, ki gondolta volna, hogy Mister (diáktársai így nevezték) egykor ilyen híres költő lesz — kommentálta az eseményt édesapám, aki a költő iskolatársa volt. Érdeklődő kérdésemre ekkor derült ki, hogy Attila jónéhányszor megfordult nagyszüleim Teleki utcai házában. Ezeken az alkalmakon nemcsak játékra, hanem az uzsonnai asztalbontás után a legújabb verseinek felolvasására is sor került.
Néhány év elteltével az újabb élményt az édesanyám ismeretségi körébe tartozó, magát következetesen József Attila menyasszonyának tekintő Saitos Valéria látogatásai jelentették. Minden alkalommal meg kellett hallgatnunk ahogyan elmeséli — versidézetekkel is alátámasztva — szerelmük történetét.
József Attila életének és költészetének részletes megismerésére az utolsó gimnáziumi év adott alkalmat. Szeretett osztályfőnökünk, Zubán Márta magyaróráin az előírt tananyagot messze meghaladó módon foglalkozott a költő makói diákéveinek eseményeivel, a szerelmek, a tanárok, a mecénás öreg barátok személyével és szerepével, az önképzőköri sikereknek és az első verseskötet megjelenésének inspiratív hatásaival.
Ezek után — az 50-es évek első felében — a szegedi egyetem magyar szakos bölcsészhallgatójaként csalódással vettem tudomásul, hogy meg kell elégednem a felnagyított Horger-ügyre valamint a proletárköltői titulus jogosságát bizonyító néhány költemény elemzésére szorítkozó irodalomtörténeti előadással. — Mindez nem befolyásolt abban, hogy szakdolgozatomat József Attila makói éveiről írjam.
Az egyetemi tanulmányokat két évtizedes gimnáziumi tanítás követte. A tantervi, a tankönyvi és szöveggyűjteményi kötöttségek mellett is mindig találtam alkalmat arra, hogy néhány lopott tanórával megnöveljem a József Attilával foglalkozó anyagrészt. Tanítványaim — ahogyan gimnazistaként magam is — mindig érdeklődéssel hallgatták a számukra sok új, addig ismeretlen adalékkal szolgáló előadásokat.
Új helyzetet teremtett, hogy ezután főiskolai tanárként (mivel nem a XX. századi irodalomtörténetet adtam elő) már nem tanítója, hanem csak érdeklődő rajongója és rendszeres figyelemmel kísérője voltam a József Attila életművével kapcsolatos eseményeknek és kiadványoknak.
Az újabb élményem (remélhetőleg nem az utolsó) napjainkhoz, a centenáriumi eseményekhez kapcsolódik. Az ünnepi évforduló alkalmából lakóhelyemen, Békéscsabán egy, a költő zsengéiből és verstöredékeiből készült összeállítást tartalmazó kis bibliofil kötet jelenik meg. Megtiszteltetésnek tekintettem, hogy a kiadó engem kért fel az anyag válogatására.
Így sikerült némi részt vállalnom a centenáriumi ünnepségekből és emléket állítanom annak a költőnek, aki diákéveinek eseményeivel, itt született költeményeivel és megjelentetett első verseskötetével szülővárosomat, az általa Marosparti Konstantinápoly-ként emlegetett kis vidéki város nevét a magyar irodalmi köztudat részévé avatta.
Tamás Barbara (9 éves): Betlehemi királyok
Dongó címmel Kovács Antal nyomdatulajdonos, számos makai időszaki kiadvány előállítója, néhánynak a kiadója, 1913. október 5-én hetente megjelenő élclapot indított. Maga szerkesztette. A világháború alatt (1914. augusztus 30-tól 1922. január 8-áig) szüneteltette, de ekkor az ismeretlenségből előbukkanó és ugyanoda távozó Bajcsy László szerkesztésében újra megindította. Ma már kideríthetetlen okokból a szerkesztők váltották egymást: március 5-étől Bajcsyhoz társult Gyenge Miklós (1893-1985), a szibériai hadifogságból csak 1921-ben hazatérő újságíró, a Makói Újság, Makói Reggeli Újság, Makói Friss Újság munkatársa, ez utóbbinak 1925-től szerkesztője. (1945 után kénytelen volt Derzsi Mihály álnévvel írni.) November 26-ától ismét egyedül Bajcsy László, 1923. január 7-étől egyedül Gyenge Miklós szerkesztette. Ekkor ugyanis a Dongó a Makói Reggeli Újság ingyenes vasárnapi melléklete lett. Nem sokáig: május 20-án megszűnt. A Dongó kimúlt...
Több mint fél évszázaddal ezelőtt, amikor elkezdtem Makón a József Attila életműve iránti kutatásaimat, átnéztem a Dongónak a szegedi Somogyi-könyvtárban — sajnos hiányosan — őrzött példányait. Az 1922. október 22-i számában találtam egy verset, amely alatt a J. A. betűjegy (monogram) volt látható. Az Esik eső magyarföldre... című és kezdetű vers a Kossuth-nóta dallamára született, honfibútól áthatott költemény volt. A költőnek első zsengéi közül, talán éppen egyike azoknak, amelyeket tanárának, Galamb Ödönnek megmutatott, s amelyekről ő így írt: „Elég ügyes hazafias versek voltak..." (Makói évek 1941.13.)
A november 5-i számban láttam A hit boldogít címmel, név nélkül megjelent rövid verset, s elolvasva rögtön meggyőződésemmé vált, hogy ezt csak József Attila írhatta.
Fél évszázad múltán jól eső érzéssel emlékezem, s talán nem hat szerénytelenségnek, ha fölidézem: számos kiadatlan és elfelejtett verssel, változattal sikerült gazdagítanom József Attila életművét. Az Irodalomtörténet 1954. évi 3. számában József Attila-textológia címmel tettem közkinccsé az addig ismeretlen költői önarcképet (József Attila, 1924), amelyet kötetben először a kritikai kiadás javított, bővített változata közölt 1955-ben.
A hit boldogít című versről ezt írtam. „Épp az előbbi vers [tehát az Esik eső magyarföldre... címűnek a Dongóban való megjelenése] miatt, továbbá bizonyos verstani meggondolások alapján tartom József Attiláénak, végül, de nem utolsósorban, a versikében kifejezett helyzetet érzem a fiatal diákköltőre rendkívül jellemzőnek. Semmi valószínűsége, hogy ebben az időben Makón ilyen szituáció és ebből fakadó élmény egy másik diákkal is megessék; úgy értem, olyannal, aki ezt ilyen remek kis versikében művészien meg is tudja fogalmazni. Ez a diák az adott időben és helyen — csak József Attila lehetett."
Ideje a verset idéznem:
Belép a szép nő páholyába,
Csupa arany, fény, ragyogás,
Mosolygva bókol erre, arra -
A jobb körökben így szokás.
És a mosoly egy sugarkája
Á karzatig fölérkezik,
És egy diák ott elfelejti,
Hogy rongyos, és hogy éhezik.
Bár a költő összes verseinek gyűjteményei máig „a kétes hitelűek" közt közlik, senki nem vonta kétségbe, hogy József Attila alkotása. Szabolcsi Miklós monográfiasorozatának első kötetéből tudtam meg én magam is, hogy a költő nénje, Jolán, akit ezekben az években csak gyámjának tekinthetett, és Lucie-nek szólíthatott, 1922 tavaszán „régi vágyát követve, színésznőként lépett fel a győri színházban". Ő vetette föl: „talán éppen szerepléséről írta öccse furcsa, vágyódó-fájdalmas versét, egyikét az elsőknek, amely napvilágot látott" (Fiatal életek indulója. 1963. 275). Ezt a föltevés megerősítette József Jolán életrajzírója, Valachi Anna. Idézte József Etelka emlékezését: „Jolán olyan gyönyörű volt a színpadon, mint egy tündér" (József Jolán, az édes mostoha. 1998. 47.). Szántó Judit pedig nyilván magától a költőtől hallotta, hogy József Attila elutazott Győrbe, hogy megnézhesse színésznő nénjét. Sérelmezte, hogy Jolán rá sem nézett, másoknak játszott (Napló és visszaemlékezés. 1997.172).
Bár a versbeli helyzet nem arról szól, hogy a csodált szép nő a színpadon kápráztatja el a szegény diákot, hanem szintén nézőként, a páholyába lépve, ez nem zárja ki a vers győri fogantatását. Bár nem tudjuk Jolán két hónapos győri színészkedésének pontos idejét, azt igen, hogy József Attila 1922-ben a húsvéti szünetet (ez akkor április 8-ától 18-áig tarthatott) Pesten töltötte, s ez alatt kiruccanhatott Győrbe.
Föltételeztem, hogy a vers nem győri, hanem makai ihletésű, s az élmény a híres Hollósy Kornélia Színházban játszódott le. Ha adatunk kerülne elő, mely szerint Jolán már 1923 májusa előtt lejött Makóra (Valachi: i. m. 51.), egyértelművé válnék a vers keletkezéstörténete.
Miért szép? Ez minden vers ismeretének és magyarázatának alapja, ez esetben hitelességének is kulcspontja. Kezdem a címmel: tizenhét éves korában kivételes elméleti tehetségnek, bátran mondhatom, lángésznek kell lennie, aki ebből az apró eseményből ilyen filozófiai mélységű általánosításhoz jut: a hit boldogít. A mosolynak egy sugarkája. Nem sugárkája, mint a banalizáció, a megszokottság lélektani törvényszerűsége szerint számos kiadásban olvasható. Ez József Attila leleménye, ritmus megérezte alkotása, hapax legomenonja. Ez a mosoly, amelyből a szegény diák, ha csak egyetlen sugárnyit is, magáénak hitt, elég volt neki arra, hogy néhány percig boldognak érezze magát, elfeledje nyomorúságát. Talán azzal a titkos elégedettséggel, hogy lám, a többiek itt körülötte, a karzaton, de lent a nézőtéren is, nem tudják, hogy ez ragyogó szépségű fiatal nő — az ő édestestvére.
Az első közlés néhány szó írásmódjában eltér attól, ahogyan most itt olvasható. A 3. sorban Mosolyogva van, s így közli Stoll Béla is. Nem egészen értem, miért nem fogadta el az én emendációmat, szövegjavításomat, ahogyan Szabolcsi Miklós jóváhagyta. Hiszen egyrészt a nemzeti versidom hagyományos szabályai szerint született versikében vitathatatlanul a nyolc és kilenc szótagos sorok váltják egymást, s ez a sor így tíz szótagos volna. József Attila tévedhetetlenül találta meg a költői nyelvben nem szokatlan, mégis eredeti, egyéni megoldást. Másrészt nyilvánvaló, hogy a hibalélektan szerint a textológiában oly gyakori banalizáció következményeként lett a különleges Mosolygva alakból a nyomdász kezén a szokványos. Akár, mint már említettem, a sugarkája helyett a sugárkája. Érdekes, hogy ezt a Dongó szedője elfogadta, nem javította ki; a másikat, nyilván ösztönszerűen, azt hívén, hogy a kézirat hibás, a közkeletű formára igazította. Még egy eltérés: a 6. sorban az igekötő különírva szerepel. Ennek sem értelmi, sem verstani jelentősége nincs.
Saitos Gyula (1896-1967), a Makói Friss Újság ekkori szerkesztője, már az én közleményem ismeretében legendát kanyarított a vers köré. Előadta, hogy Attila osztálytársa, barátja, Balog József (1905-1980) szintén költői ambíciókat táplált. Nem világos, miért vélte, hogy Saitos előadta eljárása ezt szolgálta volna. Szerinte kimásolt egy verset József Attilának nála levő füzetéből, és aláírta a J. A. kezdőbetűket. (Ez lett volna az Esik eső magyar földre...) A saját, A női szépség diadala című verse alá nem írt nevet, mert csak az első versszakkal készült el, amikor Attilának megmutatta, s bevallotta, nem tudja, hogyan folytassa. „Attila - úgymond Saitos — elgondolkozott kissé, majd hozzáírta a második versszakot, és megváltoztatta a címet is: A női szépség diadala helyett ezt írta a kétszakaszos vers fölé: A hit boldogít." Így küldte volna be postán a két verset a Makói Újság szerkesztőségébe még 1921-ben. (Tudjuk, akkor még szünetelt a Dongó.) Ott azonban nem jelent meg, hanem utóbb, váratlanul a Dongóban, amely Saitos szerint a Makói Újság vasárnapi melléklete volt. De mi azt is tudjuk, hogy csak 1923. január 7-től volt az, Makói Újság pedig ekkor már nem is volt, mert 1922. november 5-étől Makói Reggeli Újságként jelent meg, Bálint Nagy István (1893-1931) főorvos, főszerkesztő és Gyenge Miklós felelős szerkesztő nevével a címlapján. Vagyis meglehetősen zavaros históriát adott elő Saitos Gyula.
Erőltetett, fölösleges legendagyártás ez, és valószínűtlen, hogy ebbe a játékba József Attila belement volna. Az ő egyébként is túltengő költői öntudata nem tűrt volna ilyen bábáskodást. Annak sincs semmi alapja, hogy Balog Józsefet hasonlóan érintette volna valamely szép nő megjelenése a színkör páholyában. Ez is, mint az egész helyzet, mint említettem már, sajátosan az ifjú József Attila életkörülményeit jellemezte.
Érdekes és fontos viszont, amit még Stoll Béla fűz a Dongóból közöltem versekhez. Ő is átnézte a fönnmaradt számokat, és az 1922. szeptember 24-i számban megtalálta a szintén névtelenül megjelent A női szív című tréfás verset. Ez tehát József Attila nyomtatásban megjelent első verse. Tintával írott, tisztázott kéziratát Cserépfalvi Imre kapta a költőtől, és őrizte meg. „Bizonyossá vált tehát — igazolt engem Stoll Béla -, hogy a Dongó név nélkül közölt versei között lehetnek József Attila által írottak is." A hit boldogít című remekén kívül más is: „a Dongóból több kétes hitelű zsengét lehetne közölni".
Fél évszázad óta a stíluselemzés sokat fejlődött, a komputer pedig beláthatatlan távlatokat nyit a szöveg-összehasonlítás előtt. Talán akad majd vershez is, számítógéphez is értő kutató, aki górcső alá teszi a Dongó névtelen verseit, és kiválasztja, amelyeket József Attila írt.
Arról meg vagyok győződve, hogy A hit boldogít József Attila remeke. Nagy elégtétel lenne számomra, ha megérném, hogy a további kiadásokban végre időrendi helyén, s nem a kétes hitelűek között olvashatnám.
Személyes érintettségem okán szeretnék hozzáfűzni Péter László írásához néhány mondatot apám helyett, aki ezt már nem teheti meg.
Apámat Balog Jóska néven emlegeti az irodalomtörténet, és mint aki osztálytársai közül legközelebb állt a költőhöz. József Attila sokat időzött dédapám, Siket János Kálvin utca 14. sz. házában, ahol apámék akkor laktak. A fiúk között szoros barátság szövődött, amely 1922 őszén, Attila odaköltözésével még jobban elmélyült. Viszonyuk jellegzetes kamaszbarátság volt, összeveszések, kibékülések, állandó ugratások tarkították, amelyek mögött azonban ott volt a sorsközösség - mindketten szegény fiúk — összetartó ereje. Kapcsolatuk jellegére a „kenyeres-kujon pajtásomnak" írt verses ajánlás világít rá.
Apám sokat tudott József Attiláról; József Jolán és Saitos Gyula felhasználta emlékeit, ő maga visszaemlékezéseket írt. Halála előtt, 1980 áprilisában magnetofonos interjút készített vele Tóth Ferenc, amelynek egy másolatával megajándékozott.
Apám többször is emlegette József Jolán és Saitos Gyula az ő közléseit érintő pontatlanságait, amelyek közül egyik éppen a „remek zsengé"-vel kapcsolatos. Stoll Béla a József Attila összes versei 1984-es kritikai kiadásában mindkettőjüket idézi. (569. o.) József Jolán szerint apám ezt mondta: „...az akkori vicclapban megjelent egy közös versünk. (...) Attila volt a szerző, és én voltam a vers aláírója". Saitos Gyula szerint pedig apám írt egy strófát, amihez Attila rögtönzött másodikat, és A hit boldogít címet adta az eredeti helyett. „Lehetséges persze, hogy Balog József emlékezete vagy Saitos Gyula leírása kontaminálódott a Péter László által közölt szöveggel", teszi hozzá Stoll Béla. Saitosnál az áll, hogy ezt a közös verset apám aláírás nélkül, egy eredetit pedig J. A. monogrammal beküldött a Makói Újság-nak.
Csakhogy apám nem erről a versről beszélt, hanem egy másikról, A női szív címűről, amelynek első strófáját ő írta, a költő azonban később magáénak ismerte el az egészet, bizonyára kamaszkori barátságukra emlékezve, és mert a nagyobbik rész tőle származott, attól lett igazán vers, amit hozzáírt. Talán nosztalgiából vagy kegyeletből is: ezek voltak nyomtatásban megjelent első sorai.
A vers alatt azonban apám diákneve szerepel: Stoll Béla megtalálta a Dongóban, és ezt közölte jegyzeteiben: „...(Makó) 1922. szept. 24. (Névtelenül.) A vers alatt ismeretlen jelentésű betűjel: PIKI." Stoll Béla nem tudhatta és fentiek szerint a lektor, Péter László sem, hogy a PIKI csak számukra ismeretlen, apámat ezen a néven szólította minden iskolatársa. [A vers fakszimiléje e számunk 60. oldalán. Szerk.]
Ami a Hit boldogít c. verset illeti, nem hiszem, hogy bárki kompetenciával rendelkezhet annak megítélésében, hogy apámat - a szegény diákot - hogyan érintette „valamely szép nő megjelenése a színkör páholyában."
Tóth Ferenc interjújában rákérdezett A hit boldogít c. versre. „Csakhogy az nem ez volt — mondta apám — Az megvan a könyvtárban, meg is találta egy kis bölcsészhallgató [Tálas Géza 1954körúl. JBT]. De annak az a címe, hogy Női szív. A női szív. Piki aláírással jelent meg. Nyertem egy üveg bort és ezt leközölték. Mind a ketten büszkék voltunk." A bort nem a versért kapta apám, hanem a Dongó rejtvényének megfejtéséért, de közösen itták meg Attilával a galambház melletti öreg eperfa alatt a Kálvin utca 14-ben. Piki „költői ambíciói" tehát némi igazolást nyertek, és Attila is elindult a régen áhított Parnasszusra.
Apám társszerzősége mellett szól A női szív kuplészerű indítása is. József Attila korai versei hazafias eszményekkel és mély érzelmekkel vannak tele, ez a könnyed, ironikus hang nem rá volt jellemző, hanem Pikire, aki halálos ágyán a bukj-el-szoknyáról szóló kupiét fütyörészte.
Jámborné Balog Tünde
Térben-időben független személyiség volt Schwaber. Sehonnan jött, sehová tartott lényéből szitált a könnyűség, s a körülötte olykor egy pillanatra megállt, majd tovatűnt lényekre egy keveset rászórt könnyűségporából. Ezüstporos szerelmei, mint megvakult fényképek, kihulltak lelki zsebeiből, és Schwaber csak szállt könnyedén a forgó időszélben.
S míg forgott, szíve lassan feloldódott a függetlenség savas vizében.
A semmi ágán ül szívem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szelíden
s nézik, nézik a csillagok.
Schwaber költő lehetett volna egy ilyen éjszakán, de szép és üres mellkasában csak idegen verssorok dobogtak. Ő azonban arról ábrándozott, hogy egyszer majd kiadja őket.
Kovács Marcell (8 éves): Perc
Kezemben a dokumentum: 1945 egyik verőfényes, őszi napján kedves makói gimnáziumi barátaim, Antalfi Sándor, Hajdú József, Kiss Ernő, Pintér Lajos ajándéka, a Jóska által átadott József Attila: Nem én kiáltok fűzött verses kötete. Benne József Attila ötsoros dedikációja, aláírása, a dátummal, Makón, 1925. jan. 15. E szűkebb baráti körhöz (1944-1948) tartozott még Szentpéteri István és a nálunk fiatalabb Arató Mátyás. Az ajándékozó barátaim a felettem járó gimnáziumi osztályba, az erős, úgynevezett húzó osztályba jártak. Velük egy osztályba járt Császtvay István, Lator László, Stenszky Miklós és Tóth Ferenc.
Hogy miért pont nekem ajándékozták barátaim, máig sem tudom. Talán úgy vélték, hozzám illik a legjobban? Vagy talán úgy gondolták, hogy nekem van leginkább szükségem rá? Már sosem fogom megtudni. A költő akkor már nyolc éve halott, de lírája szívünkben él, mint a Kedves három királyok,... A négy sarkán megkopott kötetnek szinte minden versét kívülről tudtam. A makói gimnáziumban 1948 az érettségim éve. A kihúzott magyar szóbeli vizsgatételem: József Attila költészete. A kötetnek hála, a szegedi humánszakos érettségi vizsgabiztos értékelése: Felelete rendkívül egyéni, a kissé hiányos életrajzi adatok ellenére is, jeles. Mindez véletlen-e, vagy a Sors kegye? Ma úgy gondolom, barátaim szeretete.
1966-ban Párizsban felavatják József Attila márvány emléktábláját. (Rue de Vieux Columbier 4-6. szám). Az egykori középkori zárda helyén, e szerény kis szállodaépület falán tábla hirdeti: 1926-ban József Attila itt lakott párizsi tartózkodása idején. A budapesti Magyar Kulturális Intézet javaslatára terveztem és készítettem el. [Hátsó borítón]
Elnézem eltűnődve a lila tintával írt, vágott tollú eredeti dedikációs sorokat. Ez a tintaszín eszembe juttatja a főtéri Minerva papírkereskedést, az 1940-es évek eleji szögletes, lapos, de magas szájú tintásüveget a töltőtollba felszívható irigyelt tintaszínével.
A Nem én kiáltok hasonmás kiadása (1985) utószavában írja Péter László: „...és a fűzött példányok karácsony előtt elkészültek." Az „1924 karácsony szombatján azaz december 24-én dedikált első példányokat kapta." Gondolom a dátumból, Szegeden. (Ezeket az ajánlásokat M. Róna Judit gyűjtötte össze, 1980-ban a Petőfi Irodalmi Múzeum kiadásában megjelent József Attila kéziratai és levelezése című katalógusában). Ebből és a további regisztrációkból máig is hiányzik az itt mellékelt dedikált ajánlás. Továbbá „Makói pártfogóinak, barátainak zömmel 1925. február 4-én írta bele ajánlását..." — írja Péter László ugyanitt.
Eddig számomra ismeretlen személy maradt a Jucóka, bogaram és a kulcsszó az Ernőkéé is. A kérdésem: megfejthető-e még, kinek, kiknek dedikálta? Mert január 12. Ernő napja. Talán nem véletlen, hogy ennek közelében dedikálta Makón. Ki volt Jucóka, bogaram az Ernőkéé és ki volt az Ernő — Ernőke? — A válasz várat magára. A kötet számomra máig is ereklye, a költő ereklyéje és ifjúságom emléke.
Ki volt Jucóka bogaram, és kicsoda Ernőke? — kérdezi Szekeres István. A választ váratlanul gyorsan megtaláltam, Saitos Gyula jóvoltából, akit tévedéseiért el-elmarasztalunk, mégis az ő könyvét böngészi mindenki, aki József Attila makói éveire, makói életére, makói kortársaira kíváncsi. Kocsis Ernő (1898-1925), a Makói Friss Újság szerkesztőségének „száguldó riportere" — verselgető, tehetséges, fiatal újságíró volt, aki „József Attilában látta megtestesítve költői ideálját", Jucóka pedig Molnár Judit, a felesége. Saitos igen melegen ír róluk. Tőle tudjuk, hogy József Attila éjszakai menedékért többször bekopogott az ifjú pár ablakán, és egyetlen szobájukban a hintaszékben ülve hajnalig mondogatta verseit. (Talán erre emlékezve írta 1928-ban Két dal című versében: „Néhány éjjelre, vadra, kőre/ adjatok nekem fekhelyet.")
Jucókát és Ernőkét azonban már korábban azonosította Szabolcsi Gábor: Egy József Attila dedikáció címmel megírta az ajánlás születésének körülményeit. Amikor József Attila a fenti kötetet dedikálta, csak Jucókával találkozott; Emőke „súlyos tüdőbajával Svájcban volt kezelésen". Férje halála után Jucóka feleségül ment az ugyancsak József Attila baráti köréhez tartozó Gyenge Miklós újságíróhoz; a dedikált könyvet és a költő kéziratait magával vitte új otthonába.
Szekeres István diáktársait a háború után gazdátlan könyvtárak és az Elhagyott Javaknál összegyűlt könyvek összehordásával bízták meg 1946-ban, így találtak rá a Nem én kiáltok kötetre, amit „egyikük Szekeres István számára félretett..." és így lett életre szólóan a művész ereklyéje. Szabolcsi cikkét Halmágyi Pál bocsátotta rendelkezésemre.
Mindehhez csupán azt fűzöm hozzá, hogy a dedikáció „no mindegy, sokkal okosabbnak kéne lennöm," részletét talán a megrendülés motiválta, amit barátja betegségének súlyosbodása miatt érzett a költő, és Jucóka 'majdnem olyan szép „verse" ' — amit megkeresni a jövő feladatai közé tartozik — bizonyára ugyanerről szól.
ha engem Ő cserbenhagyott
miért hagynám én el
hogy nincs velem utamon
vigyázom éber szemmel
bármit tesz vagy főképpen nem
megváltom magam mégis visszatérek
ha eltévedtem nem ítélni jött hanem
felébresztette bennem a bűntelenséget
nincs kétségem ez másnak is megadatott
tartom tovább kezem erőtelen malmát
aki hűtlenné lett elveszett az ott
ahol nem talál töretlen pillantást
ölj meg és én rádnevetek
így lettem korán ellenséged
a nemtalálásban kerestelek
s megtanultam kimondani neved
Gera Nándor (8 éves): Bánat
Ime hát ez lett a rajzból
Franz Kafka azt tanácsolta Az átváltozás című elbeszélése kapcsán a majdani illusztrátoroknak, hogy semmi esetre se ábrázolják az elbeszélés főhősét, Gregor Samsát. Különösen ne az átváltozás után. Egy félig nyitott ajtót ajánlott, ahonnét kiszűrődik a sötétség. Vagy a homály? A többit bízzuk az olvasók képzeletére!
Sokáig úgy gondoltam, hogy Kafkának igaza van, míg kezembe nem került az Európa kiadó válogatása Kafka elbeszéléseiből Szalay Lajos rajzaival. Nem kevesebb, mint 16 csodálatos rajz Az átváltozáshoz kapcsolódik. Vagyis van, akinek a lehetetlen is sikerül. Ilyenkor szokták azt mondani: kongeniális.
De most József Attiláról kellene vallomást tennem. Arra sajnos nem emlékszem, hogy gimnáziumi éveim idején (1938-1946) hozzátartozott-e a hivatalos tananyaghoz József Attila költészete, de ha nem, akkor is tudtunk róla, és néhány verséről, ha nem hivatalosan, hát magyartanárunk Döme Mihály jóvoltából. Arra viszont határozottan emlékszem, hogy Tóni bácsi (Kovalik Antal c. igazgató) szigorú, de mégis szeretett latintanárunk említette volt ( ez a régmúlt tisztelgés az ő emléke előtt), hogy valamikor az 1920-as évek elején József Attila a makói gimnázium tanulója volt, következésképpen az ő tanítványa is.
1945 karácsonyára József Attila-kötetet kaptam szüleimtől. Revelációként hatott számomra. Ma is őrzöm a megsárgult, és a sok forgatástól lapjaira hullott vaskos kötetet (Cserépfalvi kiadás, 544 oldal). A kötet 15 rajzot is tartalmaz. Sajnos a kiadó nem tüntette fel az illusztrátor nevét.* Pedig a rajzok nem rosszak, sőt figyelembe véve a feladat nehézségét, inkább jók, ha nem is mérhetők az említett Szalay rajzokhoz, és persze József Attilához. Hét rajz tájat ábrázol (A füst, A nagyvárosokat, Külvárosi éj, Holt vidék, Fák, Falu, A város peremén), nyolc rajz figurális jellegű. (A bánat, Parasztanyóka, Koldusok, Anyám, Betlehemi királyok, Öt szegény szól, Mondd mit érlel..., Mama). A sivár környezet és a szomorú szegényemberek kifejezik az illusztrátor, és talán József Attila életérzését is. A Betlehemi királyokhoz készült rajz vidám szeretne lenni, de ebben erősen korlátozza a választott technika (ecsetrajz szürke tónusokkal). A vers kedves humorát természetesen nem adhatja vissza (Főtt kolbászunk mind elfogyott, ...tömjént egész vasfazékkal). És a piruló Mária, amint kedvesen kitessékeli a három királyt? Könnyei vajon miért záporoznak? Örömében vagy bánatában? Hiszen egyikre és másikra is oka lehetne. Ki tudna erre rajzban feleletet adni? Tudjuk-e miért mosolyog Mona Lisa, és ha tudnánk a választ, jobb lenne a kép, vagy netán rosszabb?
Talán nem szorul bizonyításra, hogy lírai verset illusztrálni reménytelenebb vállalkozás, mint epikát, elbeszélést, vagy regényt, hiszen az nyilvánvaló, hogy a vers szépsége nem a történésben, nem a figurákban és nem is a környezetben van. Éppen a legszebbekben nem is találunk ilyen jellegű kapaszkodót:
A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szelíden
s nézik, nézik a csillagok.
Senki nem gondolhatja komolyan, hogy a semmi ágán ülő szív, a köréje gyűlt csillagokkal vizuális eszközökkel megjeleníthető, vagy ha mégis, mi lehetne az eredmény? Vagy nézzünk egy versszakot a Freud nyolcvanadik születésnapjára írt versből!
Amit szivedbe rejtesz,
szemednek tárd ki azt;
amit szemeddel sejtesz,
sziveddel várd ki azt.
Ide meg talán egy Freud-portré következne, vagy maga József Attila, amint ama annyiszor emlegetett díványon fekszik, vagy madame Chauchat röntgenképe? Nem folytatom, aki akarja érti. Prózánál, epikánál az illusztráció mankóul szolgálhat, sőt taníthat is, ha ismeretlen tájról, vagy korokról szól a történet. Ilyenkor persze nem elég a rajztudás; tanulmányozni kell a kor vagy a távoli helyszín épületeit, bútorait és viseletét. Szerencsénk van, ha a művész meg tudja őrizni szuverénitását, és nem kényszeredett, száraz oktatóábrát, hanem életteli autonóm rajzokat kapunk.
Szólnom kell még egy fotóról. József Attila egy hosszúnyelű fejszével éppen lecsapni készül egy vastagtörzsű fa tövére. Közben mintha mosolyogna. No nem a széles fejsze, hanem a költő. (Döntsd a tőkét, ne siránkozz...)
Mindent összevetve, talán nem tűnik túl merésznek az a következtetés, hogy minél mélyebb, igazabb a líra, annál reménytelenebb az illusztráló helyzete, s hogy rajzunk, képünk vagy fotónk csak a vers epidermiszét érintheti. De mert — mint tudjuk — kivételek mindig lehetnek, mondjuk inkább, hogy csak kongeniális alkotónak lehet esélye.
*Sikerült kinyomoznom: Pérely Imre az illusztrátor
Gyermekkoromtól mindmáig gyakran ver magas érzelmi hullámokat bennem az az óriási szellemi erő, amely a magyar költészet remekeiből árad. Csokonai, Kölcsey, Vörösmarty mellett kiváltképp Arany és Petőfi, Ady, majd Kosztolányit se feledve József Attila az, aki miatt egykor szinte sajnálni kezdtem a kortárs és a későbbi nemzedékek költőit, mert úgy tűnt, nekik már nem lesz érdemben miről verselniök. József Attila költészetét Szanyi János bölcsész barátom révén ismerhettem meg behatóbban, a hatvanas évek derekán. Merőben új érzelmi és szellemi távlatokat nyitott előttem. Hangjában dac, lázadás, keserűség, értelem, elhivatottság, látnoki erő, önmarcangolás ötvöződik vágyakkal, hittel, szeretetigénnyel és konok elszántsággal. Makóval kötött régi barátságom még közelebb hozta hozzám a költő alakját.
Száz szó a száz éve született József Attiláról csupán jelképes megemlékezés. Száz szó — Szárszó! Költészetét szívemben őrzöm.
Torok Sándor: Hommage a József Attila
A házitanítónak Kiszomborra elszegődő diákköltő 1922 augusztusában szívhez szóló levelet kapott Juhász Gyulától: „Higgye el, hogy ha van ma hazai költő, aki magát szívből szereti és becsüli, elsősorban Juhász Gyula az. Bízzék, ne lankadjon. József Attila igaz szeretettel köszönte meg a szívből-fakadt bíztató sorokat; de nem elég a levélváltás, találkozniuk is kellett. Juhász Gyula levele annyira lázba hozta az ifjú poétát, mit számít az a huszonnégy kilométer, begyalogolt Szegedre. Koroknay József nyomdász visszaemlékezéséből annyit tudunk, hogy ez szerdai napon történt. Mivel József Attila levele augusztus 18-i keltezésű, ez a látogatás 23-án történhetett. Juhász Gyula Ipar utcai lakásában született meg József Attila első verseskötetének, a Szépség koldusának kiadási terve. A nyomdász vidéken tartózkodott, költőnk csak az édesanyjával találkozott. Másnap, a nagy hőségben ing nélkül, pecsenye vörösre sülve, mezítláb állított be a villanytelep udvarába, Kesztner Zoltánékhoz. Örömét meg kellett osztania makói pártfogóival.
Mindez ismert a József Attila-irodalomból. A szegedi beruccanás részleteit 1980. január 20-án Brauswetter Bélától tudtam meg, akivel akkor magnetofonos interjú is készült. A Megyeház u. 36/b alatt lakó Brauswetter család tagjaiból jobbára a feleséget, az Aradi utcai iskolában tanító Bimbit, Rózsa Kornéliát (1916-2000) valamint a leányokat: a Damaszkuszban élő Zsuzsát és a Pesten lakó Évát ismerik.
A Szépség koldusa, belső címlap
Adatközlőmtől tudtam meg, hogy Juhász Gyula — hosszas és termékeny beszélgetés után — fölvitte vendégét a Munka c. lap egykori szerkesztőségi szobájába, a magánalkalmazottak és magántisztviselők Vár utcai első emeleti szobájába, és bemutatta az ott tartózkodó ifjú szegedi költőknek: Keck József Gáspárnak, Berczeli Anselm Károlynak, Kormányos Istvánnak, Brauswetter Bélának. A diskurzus a régi Royal kávéházban folytatódott, ahol a fiataloknak törzsasztaluk volt. Ekkor kötött József Attila barátságot az ifjú szegedi írókkal. Éjszakára egyik új barátja, Kormányos István adott számára szállást.
Brauswetter Béla (1904-1982) maga is verselt. Egyik kötetéhez Móra Ferenc írt előszót. Juhász Gyula javaslatára Borus Béla néven vonult be az irodalomba. Jó tollú újságíróként szülővárosában, Vásárhelyen, Gyulán és Makón dolgozott. Városunkban a Makó és Vidéke szociáldemokrata lapot szerkesztette.
A Szépség koldusának nyomdai munkálataiból a szedésbe — Koroknay elfoglaltsága miatt — Keck József Gáspár és Borus Béla is besegített. A címlap emblémája egy korábbi kisgrafika átdolgozásából született. Békeffy György festőgrafikus nem sokkal korábban Borus Bélának ex librist készített, amelyen a halálfej fölé újságírókat jelképező-kigúnyoló motívumként kacsát és ollót helyezett. Az embléma készítésekor a művész ezeket az elemeket elhagyta, és köriratként a loboncos hajú, művésznyakkendős Keck József Gáspár kedvenc idézetét használta föl. A klisét Pesten készítették. Ez az embléma a Szépség koldusán kívül Borus Béla Korai bánat című Koroknay kiadású könyvén fordult még elő.
A Szépség koldusa 1922 karácsonyára jelent meg. A buzgó makói előfizetők érdeme, hogy nagyobb példányszámban látott napvilágot, mint amennyi legutolsó, legkiforrottabb kötetéből, a Nagyon fáj címűből egyáltalán elkelt.
Általános iskolás koromban, amikor először hallottam József Attiláról, a proletárok költőiéről, azonnal ellenszenvet éreztem iránta, mert én nem tartottam magam proletárnak, hanem katolikusnak és makóinak, makainak és magyarnak. Meg úttörőnek sem voltam elég lelkes, mindössze nyolcadikos koromban vettem nyakamba a kisdobos kék nyakkendő saját kezűleg, tehát általam pirosra festett változatát, ami barnára sikerült, és jártam el továbbtanulásom érdekében az őrsgyűlésekre, ha azok nem ütköztek a ministrálással. Tehát úttörőként nem szavaltam április negyedikén és május elsején József Attila mozgalminak kikiáltott verseit. Engem akkor még a Mama sem tudott meghatni, hiába oldott „kékítőt...az ég vizében".
Amikor viszont gimnáziumban Szabóné dr. Szekrényessy Margit az irodalomszakkörön kezembe adta a róla szóló monográfiát, s benne ámuldozva fedeztem föl általam is ismert makóiakat, egyből érdekelni kezdett József Attila alakja. Kevésbé versei, mint sorsa. A húszas évek gimnáziumát, az akkori várost negyven évvel később rajta keresztül fedeztem föl, némi túlzással éltem meg. Ekkortól kezdve tudtam, hogy ő Makót Marosparti Konstantinápolyinak nevezte, s ebben az elnevezésben benne volt mindaz, amit én az ötvenes-hatvanas években éreztem, midőn a messzi Szugolyból nyáron, nap mint nap késő délután hazafelé poroszkáltam át a hídon, közeledve az én városomhoz, a szülői otthonhoz, a mi templomainkhoz. Még az 1965-ben galádul lebontott nagy zsinagógát is kicsit a magaménak tartottam. Mivel róhatom le a szülővárosomat ily szívet melengetően elnevező költő előtt a hálámat? Mindössze azzal, hogy újra olvasom verseit, és elfelejtem, hogy egy hazug korban hazug nevet adtak neki. Ő, a makóiak egyik költője (a másik szomorú mestere Juhász Gyula), a XX. századnak az a költője, akiről Márai Sándor számkivetettségében, 1984. július 8-án Babits Mihállyal összehasonlítva írta: „József Attilában volt ilyen lüktetés, kirobbant és kilobbant". Számomra ő a kilobbant és mégis fényeskedő költő.
Van egy könyvem, melynek hiányzik a fedőlapja, és a gerincét a belsejében őrzöm, több mint ötven éve. Cserépfalvi kiadás, Pápai Ernő műintézetében készült, a könyvnyomtatás ötszázadik esztendejében, a XII. magyar könyvnapra. 1940-ben jelent meg. (Péter László segített, az első kiadás 1938. évi). A belsejében dedikáció," Szeretettel magamnak, Totyesz." A Múzeum körúti antikváriumban zsákmányoltam annak idején, talán három vagy négy forintért.
Minden történetnek van eleje, közepe és vége, ezt csaknem a végén kezdtem, menjünk vissza az elejére.
Középiskoláimat 1944-ben kezdtem, s az elsőben a bencéseknél a magyar regéket tanultuk. Másodiktól, már állami iskolában szépen végig mentünk a magyar irodalom történetén a Halotti beszédtől, az Ómagyar Mária siralomtól, Berzsenyin át Arany Jánosig, — azóta is leülök a szigeten a fája alá. 1951-ben azután fiatal magyartanárt kaptunk Halmos István személyében (ma Székesfehérvár díszpolgára), aki új ablakot nyitott a világra. Megismerhettük József Attila és Radnóti Miklós költészetét, először a szerelmit, hiszen akkor, 17-18 évesek lévén, mindannyian szerelmesek voltunk. Halmos István irányított irodalom szakra, remélve, hogy dramaturgként közelebb kerülök a hőn áhított színművészeti főiskolához. Így lettem magyar szakos bölcsész, ám kezdettől fogva inkább a nyelvészet vonzott, mint az irodalomtörténet. Emlékszem, milyen vénnek tartottuk 40-50 éves tanárainkat, nem is beszélve Trencsényi Zeuszról, aki már-már ókorinak tűnt szürkés szakállával.
Akkoriban Kónya Lajos, Kuczka Péter voltak a példakép költők, akik Sztálinról írt ódáikban végleg megutáltatták a világ tanítómesterét, a népek atyját. Jellemző a hatvanas években hallott bökvers: Itt nyugszik Zelk a Zoltán. /Egy jelvény akadt a torkán.
Egyik napon aztán úgy történt, hogy szemináriumi dolgozatot írtunk kedvenc költőnkről, én József Attilát választottam.
Koczkás Sándor adjunktus, aki a szemináriumot vezette, iszonyatosan ledorongolt, megszégyenített. Lehet, hogy butaságokat írtam, de a költő iránti szeretetem, nagyrabecsülésem benne volt a kis fogalmazványban. Akkor még nem tudtam, hogy a költő kiesett a párt, és korifeusai, elsősorban Révai kegyeiből. Talán ez a kudarc is hozzájárult, hogy pályát változtattam, bár, ha maradok,
Lehettem volna oktató...
Ekkor vásároltam a könyvet, melyet azóta is szeretettel őrzök, s ha valamit keresek polcaimon, ezt biztosan megtalálom a belsejében búvó gerinc okán. Ha már kézbe veszem, olvasom is, újra élesztve az egykor szívvel megtanult, de mára memóriámban megkopott sorok bűvöletét.
Későbbi találkozásaim mindig tettek valamit az általam képzelt szoborhoz.
A önéletrajz mellett, Tersánszky Józsi Jenő visszaemlékezései, s nem utolsó sorban professzorom, Banner János történetei árnyalták azt a képet, melyet az üldözött zseni önmagáról rajzolt.
Nem az ember a csoda, hanem a költészete. Az a költészet, mely lefordíthatatlan, mint a többi magyar géniuszé, mely azért csak a mienk, mert anyanyelvünk magyar. Egyébként így lefordíthatatlanul is a világirodalom része:
azám hazám.
Nagyon büszke vagyok arra, hogy Tóth Feri jóvoltából igazi emlékhelye van a költőnek Makón, s hogy ennek létrehozásához szerény lehetőségeimmel magam is hozzájárulhattam.
Józsefvárosé, Makóé, Szegedé, vagy Szárszóé a talmi dicsőség hogy szobrot emeljen? Nem tudom.
Az utóbbi hetekben, az évforduló okán, gyakran hallom a televízióban Latinovics Zoltán hangján:
Csak az olvassa versemet,
ki ismer engem és szeret
Évforduló nélkül is.
Olvassátok, szeressétek, nekünk, értünk, rólunk írt csodaszép magyar nyelvünkön, csodaszép képi szavaival. Váteszként XXI. század maradék magyarjairól, kik közül lehet, hogy most újra kitántorog Amerikába néhány ezer tehetséges emberünk.
Szántó Richárd (8 éves): Medáliák
Attila a legnagyobb.
Mondta a kocsma sötét zugában az író, és mélyen beleivott a barnasörbe. A hosszú kortyolásból csöppet értetlen arcomra feltekintve pedig még egyszer elismételte:
Szerintem Attila volt a legnagyobb.
Én pedig mosolyogva, egyetértően bólogattam. Ekkor még magamnak sem fogalmazva meg értelmezési zavarom okát.
Az író érvelése kristálytiszta volt, mint a gondolat maga, és teljes mértékben elfogadható: Attila azért volt a legnagyobb, azért lehetett a nagybetűs Költő, mert versei tökéletesen szabadok mindenféle értelmezési szükségtől. Az író itt, nem tudva, hogy számomra is az ouvre legfontosabb sorát idézi, „A semmi ágán ül szivem"-et említette, bizonyítandó tézisét: Attila örökérvényűt alkotott, költészetét nem kötötte a kor, amiben élt, olvasása során mi sem kötődünk korunkhoz, amiben élünk.
Hogyan?! Kaphatjuk fel a fejünket. És a sanyarú gyermekkor? A család, a Mama? A szerelmek? A filozófiai kötődések, a marxizmus, a szociális érzékenység? No és a pszichoanalízis, az smafu?! Ez a rengeteg tényező nem segítő mankó-e eligazodni a költő életművében?
Hagyomány az alap-, a közép- és néhol a felsőfokú oktatásban is, hogy költők, írók életrajzával hamarabb ismerkedik meg a tanuló, mint az általuk írt szövegekkel. Ennek a metodológiai szokásnak az a (nem biztos, hogy alaptalan) meggyőződés áll a hátterében, hogy az irodalmi életmű olyan rejtély, olyan lakat, melynek megfejtéséhez, feltárásához az azt létrehozó személy életútjának ismerete szükséges, annak összes esetlegességével együtt, mely esetlegességek majd egy nagyobb, emeltebb szintű kontextusban: a Műben megszülető rendben válnak általánossá. Az írók, költők így éppúgy ismerőseink, mint a bulvárlapok hasábjain megjelenő hírességek.
A biografikus olvasás kényelmétől azonban mindig irtóztam, és például Adyt olvasva is sokkal inkább szerettem Lédára, mint Brüll Adélra gondolni. Mégis sokkal nehezebb ezt az elvonatkoztatást, ezt a dehumanizált desztillálást a felvállaltan, bátor alanyi költők olvasása során megtenni. József Attila pedig a legbátrabb volt mind között.
József Attila legenda, a legendák pedig mindannyiunkéi. Ami legenda, az egyszerre közös és személyes történet, egyszerre örökérvényű közügy és aktuális fontosság. József Attila élete és költészete a hétköznapi diskurzusban elválaszthatatlan egymástól, miközben az irodalomtudomány egyes iskolái és az irodalomelmélet elszántan küzd az olvasatok gúzsba kötésétől. Ám az életet sem a tudomány, sem az elmélet irányítani nem képes. A költők barátaink, de legalább ismerőseink, és nem hinném, hogy ezt ők a legkevésbé is bánnák odaátról.
Amikor abban a sötét, alkoholszagú kocsmazugban az író öntudatlanul is megajándékozott a fent idézett gyönyörű, őszinte mondatával, két hatalmas felismerésre döbbentett rá. Az egyik az, hogy József Attila életművének fontossága valóban nem csupán abban áll, hogy életéből mit, hogyan tudott feldolgozni, hanem hogy költői képeiben micsoda időtlen igazságokat tudott megállapítani. Egyszeri életet élt, mint minden ember, és verseivel mégis szétfeszítette az egyszeri lét emberre mért szűkösségét. A másik fontos felismerésemet az író azonban öntudatlan, mondhatni: tudatalatti elszólásával segítette elő, hiszen zavart pillantásom oka nem a költői nagyság ecsetelése volt, hanem a megnevezés odavetett egyszerűsége, ez a meztelen keresztnév, ez a bizalmaskodó egyértelműség.
Ez az Attila.
Az író, aki ezt mondta, korából adódóan sem ismerhette József Attilát, és valószínűleg nem az írói céhen belüli, utólagos bratyizásból nevezte így a költőt. Inkább valami barátságos gesztusnak szánta. De hát Attilázik az egész ország: Attilát mindenki ismeri, mindenki szereti, országos pályázatot hirdetnek a centenáriumra, melynek címe egyszerűen csak Attila 100, az aktuális kulturális miniszter pedig Attilának Attiláról címmel mond beszédet. Mondom, Attilát mindenki szereti. Mondhatnánk: kései és hiábavaló kárpótlás ez egy gyerekkorért, az Attila név legendás megtagadtatásáért és egy rövid, tragikus élet kielégít(het)etlen szeretetéhségéért. Szomorú, nagyon szomorú...
Értem én ezt az Attilázást, mégis nagy tisztelettel pislogok arra a pár emberre, (csupán egy irodalomtörténészről és egy kortárs költőről tudok eddig), aki a legtermészetesebben tudja a száján kiejteni a pőre vezetéknevet, és azt mondani: József. József és pont. És itt a határ, a tisztelet határa.
Többről van itt szó, mint puszta névhasználatról. József Attilával kapcsolatos emlékeimben így megtagadhatatlanok mások velem megosztott emlékei is, és a sötét kocsmában elhangzott vallomással egyaránt fontosnak tartom életem legbizarrabb interjúját. A szegedi egyetemi lapnak kellett riportot készítenem a városban működő egyik egyetemi színpad rendezőlánykájával, aki a József Attilára állítólag rakódott port szerette volna lesöpörni a költőről megemlékező estjével. Hogy az est hogy sikerült, az lényegtelen, ám fontos a női mosdó tükrös előcsarnokában, színpadi átöltözés közben adott lázas villáminterjú, a rendezőlányka elszántsága, hite, bizonyossága, arról, hogy ismeri, ismerheti Attilát, köszönvén mindezt levelek filológiai pontosságú elolvasásának, egy rendőrségi szóvivő tényfeltáró könyvének. Ennek a lánynak a kőkemény lelkesültsége rendezése végeredményétől függetlenül megdöbbentett, sőt, igazán csak attól függetlenül döbbenthetett meg. József Attila közügy, mindenki bizalmasa. Halála után született örök legenda.
De nekem mégiscsak a versei a fontosak. A képei, amiket többször át kell olvasnom. A szavak, amik úgy ragadnak bele az ember tudatába, olyan öntudatlan elkerülhetetlenséggel, mint ahogy az apró rovart befogja a légypapír. Fontos, hogy verseiből szállóigék lettek, az eredet ismerete nélkül is idézhető alapigazságok. Nem érdekel a személyes szerencséje, szerencsétlensége. Nem érdekel, éhezett-e vagy elmebeteg volt-e, nem.
József Attila élete sohasem érdekelt.
Pontosabban József Attila élete nem érdekelt soha.
Csak a szíve. A semmi ágán ülő. Meg az, hogy a mindenséggel kéne mérni magunk. Meg hogy azt mondta, a titkokat ne lesd meg, és mégis folyton ezt tette, de miért tette. A Dunánál. A lelkes eggyé hogy szaporodom. Az Eszmélet meg a Külvárosi éj sorai, hogy legyek fegyelmezett. Az Óda. A Nagyon fáj. És az életbevágóan fontos utolsó versek. Minden sora.
Amik, be kell vallanom mégis önmagam megtagadva, úgy tapadtak életéhez, mint hús a csontra: elválaszthatatlanul. Életéhez, melynek epizódjait ugyanúgy idézzük, ahogy műveit, miközben műveit életeként olvashatjuk: megtehetjük, az ouvre ezt is megengedi. Ám nem szabad lebénítani értelmezésünk madárszárnyait a biografikus olvasat kényelmes kalitkájában. József Attila költészete túlmutat életén, a legendán is túlmutat, hiszen legendája is csupán abból táplálkozik.
Megtagadhatatlan személyes vallomásom: örülök, hogy Makón születtem. Nem hiszem, hogy elvtelen lokálpatriotizmus tartatná velem különlegesnek ezt a várost. Aki pedig Makón nő fel, itt szocializálódik bele az életbe, a kultúrába, az átlagnál nagyobb dózisban kap információkat József Attila életéből csakúgy, mint sorokat verseiből. Tudod, idézed, és nem tudod, honnan tudod. József Attila később legendává vált élete során felszedendő nyomokat hagyott szerte az országban, Makó ezek közül: szent nyom. És megható látni, ahogy Makó gondját viseli múltjának, és jó érzés volt a makói József Attila Gimnáziumba járva reggelente A szépség koldusa monumentuma előtt órára sietni. József Attila egyszeri életéből több városnak is jutott büszkélkedni (meg szégyenkezni) való. Makón felnőve József Attilára csak eleven emlékként lehet tekinteni, olyanra, aki lehetett volna szomszéd, ismerős, barát, hiszen felmenőink egy utca kövét koptatták vele, és így tovább.
Mindenkinek Attilája van, mindenkinek van egy Attilája. Az írónak, akivel a kocsmában, meg a lánynak, akivel a mosdó tükrei előtt beszéltem az ő saját költőjükről. Makónak sem József Attilája: hanem Attilája van. Nem tudom, hogy ez jó-e így vagy sem, de így van. És bármennyire küszködik bennem a hideg ész ellene: nekem is, hisz ember vagyok, csak Attilám lehet.
A hatvanas évek derekán kezdtem József Attila költeményeit megismerni, illetve a gimnáziumi éveim alatt. Az Irodalmi Kört szívesen látogattam kultúrházunkban, s így különösen a sajnos fiatalon elhalt Csiszár Imre magyartanárnak köszönhetem érdekes felvilágosító magyarázatait, fáradhatatlan segítségét József Attilát érteni, megismerni, mondanivalóját felismerni. Később szinte elbűvöltek a versei, minél nehezebbnek, érthetetlenebbnek tűntek a költő szavai, annál jobban érdekelt jelentésük után kutatni. Ez adott lendületet ahhoz, hogy csakazértis értelmesen megtanulva szavalhassam el, ...szavalhassam? Nem tudom, hogy szavaltam-e, szerintem csak azt akartam tovább adni, s úgy, ahogy én értettem, amit én szépnek éreztem. (A színpadon pedig amúgy is jól éreztem magam, hiszen félelemről nem volt szó, apukám, aki református lelkész volt, adta tovább előadói készségét, meg kis balettnövendékként is közönség előtt szerepeltem.)
József Attilától verset mondani? Attilából egy keveset, sokaknak visszaadni..., mert lelkes rajongója lettem. Például a Medvetánc című verse már 14 évesen magával ragadott: „Fürtös, láncos, táncos, nyalka, /Aj de szép kerek a talpal / Hová vánszorogsz vele? / Fordulj a szép lány felél /Brumma, brumma, brummadza." Valahogy illett a mély, erős hangomhoz. Emlékszem, a Medvetánc szavalatát még a Falurádióban is hallhatták tőlem, a szerkesztő, Kis Pista István műsorában, miben velem egy rövidke kis interjút is folytatott.
Miért kedvelem József Attilát? A költőtől az emberek minden rétege talált magának megfelelő verset. A versei annyira realisztikusak, figyelemre méltóak, bensőségesek — akár gyereknek, felnőttnek, anyának ír: „Fűzoltó leszel s katona!/ Vadakat terelő juhász! / Látod, elalszik anyuka. - /Aludj el szépen, kis Balázs." Vagy, hogy tudnám elfelejteni még gyermekkori sorait, amelyben álmodik: „De szeretnék gazdag lenni... s ötforintér kuglert venni." Amikor először olvastam, nem tudtam, mi a kugler, mennyit jelent számára az öt forint. „Öt forintér kuglert"... Nem fillérért, hanem forintért, az álmok netovábbját, kuglert, és nem egy-kettőért, hanem ötért! Mindhárom szó hangsúlyos, a kuglert pedig gyermeki örömmel kell mondani — gondoltam én... Így elemeztem, értettem meg és értékeltem költeményeit s tettem magamévá, egyetértve Juhász Gyula gondolatával: a költők egészet alkotnak.
Írt mesét bizarr asszociációkkal (Medvetánc), de szelíden hirdette a Tanításokban: „Ti mégse hallgassatok a szörnyülködőkre / és meg ne vessétek őket: / Mindannyian és egyformán / Testvéreim vagytok."...és lázongó hanggal a Tiszta szívvel versében; „Hogyha nem kell senkinek, / hát az ördög veszi meg. / Tiszta szívvel betörök, / ha kell, embert is ölök."...vagy forradalmiasan a Tömegben; „Éljen a munkásság, parasztság, / nem fogja polgári ravaszság, /fölrugja milliónyi láb, — / hú! tömegek, tovább! tovább!"...meg A város peremén című költeményében. Gyönyörűen tudta szavakba önteni a szeretet hiányát, az anyja hiányát (Kései Sirató, Kiáltozás), de a (viszonzatlan) szerelem kínzó érzéseit is gazdag nyelvi anyaggal formálta (Nagyon fáj): „És lásd, akadt /nő, ki érti e szavakat, / de mégis ellökött magától. / Nincsen helyem / így, élők közt. Zúg a fejem, / gondom s fájdalmam kicifrázva;" (Mióta elmentél, Reménytelenül), hogy az emberben mindig megfordul e kérdés, honnan volt neki ekkora tehetsége; rövid életében hogyan volt ennyire olvasott ember, hogyan jutott ekkora szórepertoár az eszébe?! Kívánnám, hogy értsék meg a költő még ma is érvényes mondanivalóját, s olvasszák fel az élmények sokak szívéről a jeget!
Egy Életet ismertem meg József Attila verseiből, nemcsak a saját életét, hanem az egész magyarság álmait és keserűségeit, melyet híven tükröznek alkotásai.
Örömöt éreztem, hogy megkértél engem is egy kis József Attila emlékcikk megírására, s ha olvasásra érdemesnek tartod, ...? Tudod, imádott anyanyelvemet nem akarom helyesírási hibákkal tiporni, mert idestova több mint 35 éve élek németföldön, s mondataimat már nem tudom oly gördülékenyen beszélni, s így könnyen lehetnek nemcsak stilisztikai-, de esetleg égbekiáltó helyesírási hibák is a szövegemben.
(Részlet a Szilágyi Sándornéhoz írt levélből)
Dán Annamária (8 éves): Derengő rózsa
|
|