|
|
Egy délután a gimnázium körül összeakadtam Attilával. Együtt haladtunk tovább — különösebb cél nélkül — és beszélgettünk. Valami könyvnélkülinek föladott vers a költészetre vitte a szót. Gyanútlan voltam még, amikor Attila belelendült. Elárulta, hogy verseket ír. Már eddig van harminc költeménye. Hóna alól előhúzott egy kockás füzetet, és szemelvényeket olvasott verseiből. Mivel a helyet nem találta alkalmasnak, hamarosan abbahagyta és Adyról kezdett beszélni a legnagyobb elragadtatás hangján. Hallgattam szokásomhoz híven, ha a téma nem feküdt, de mikor érzelemtől elfúlva elmondta a Fekete zongorát, türelmemnek vége szakadt, és elmondtam meggyőződésteli véleményemet a modern költészetről, különös tekintettel a Fekete zongorára. Még szerencse, hogy Attilát ez a legkevésbé sem zavarta Ady-imádatában. Attól kezdve — mint beavatottat — találkozásaink alkalmával, Attila közvetlen bizalmára méltatott, mivel nem fecsegtem róla és nem csúfolódtam, amit a többi kortársról nem lehetett elmondani. Hiszen az internisták is tudomást szereztek Attila verseiről, sőt ott sem rejtette véka alá, hogy költő akar lenni, és nem is akármilyen. Ezért nevezték el hazánk nagy fiának.
*
Szép, őszi délután Attila eljött hozzám. (...) Alkonyodott, mikor kisétáltunk a Maros-töltésre. (...) A nyarat Kiszomboron töltötte, mint házitanító és varjúpásztor(...) Nem lehetett túl szívvidító feladat, de nem is ez a lényeg, hanem amit Attila mesélt. A bizonytalan lét, reménytelen jövő, a kilátástalanság annyira erőt vett rajta, hogy elhatározta, öngyilkos lesz. Nyári alkonyatkor az egyik kukoricatábla végénél felkapaszkodott a Szeged-Makó közötti vasúti töltésre és a sínekre feküdt. Azon kívül, hogy most befejezi, semmi másra nem gondolt. Távolból egy férfi alakja tűnt föl, aki a sínek melletti ösvényen közeledett. Nagyon elszégyellte magát — ezek Attila szavai — föltápászkodott, leporolta magát, majd üdvözölték egymást. Az atyafinak beszélhetnékje volt. Kérdezte, hogy hallotta-e, hogy a vonat Újszeged alatt elvágott egy embert? Belemerültek a beszélgetésbe, mikor felhangzott a vonat dübörgése, és Attila ijedten ugrott le a töltés oldalába, mivel a beszélgetés tökéletesen kizökkentette előző hangulatából.
Attila bizalmas közlése nagyon meghatott, s bár nem kért titoktartást, senkinek nem beszéltem erről.
*
A magyar dolgozatokkal hadilábon álltam (...) Magyartanárunk megadta a témát, és egy hét múlva kellett beadni. (...) Következetesen az utolsó estére hagytam a dolgozat megírását, amikor keserves verejtékezés közben izzadtam ki a két és fél, három oldalt. Az érdemjegy 3-as, %, esetleg 3 fölé volt. Attila idejében elkészítette dolgozatát. Este kunyerálni kezdtem: már csak a befejezés van hátra, adj egy pár mondatot. — A lekváros tészta az enyém! — mondta Attila, és lediktált egy testhezálló befejezést. Nem bántam a lekváros tésztát. A lendületes zárás 3 fölé, olykor 2 alá hozta föl az érdemjegyet.
*
Úgy éltünk egymás mellett, mint az időjárás. Ború és derű váltogatta egymást. Veszekedés, kibékülés. Békés estéken megtörtént, hogy páros rímű alexandrinusokban beszéltünk egymással. Kár, hogy nem találták föl hamarabb a magnetofont.
*
Mit csinálsz? — figyelt föl Attila. Verset írok, mondtam fa-képpel. — Mutasd. Odaadtam. Attila elolvasta, elmosolyodott és megszólalt: Majd én befejezem. És megírta a végét (...) Olyan lett, mint a magyar dolgozataim, melyeket Attila fejezett be, és ha a vége jó, minden jó.
*
Délután az eperfa alatti rönkökön ültünk s Attila a rózsás jövő fölött elmélkedett. Engem se hagyott ki. — Te leszel az én Révész Bélám és bekerülünk az irodalomtörténetbe. Ez nem igen lelkesített s kedvetlenül bár, előhoztam galambász naplómat. Attila diktálni kezdte életrajzát. A ma már széltében ösmert adatokkal kezdte. Budapesten született, apja József Áron szappanfőző, aki kicsiny gyermekkorában Amerikába ment. Mint lelenc Öcsödön élt nővérével — az öcsödi paraszt szülők akik szerint nem normális az, hogy valakit Attilának hívjanak, ezért Pistának pótkeresztelték. Nagy pokróc az eperfa alatt — akár nálunk pokróc nélkül. Azután ismét Pest a Mamánál. Sorban állás a boltok előtt, szénlopás, csavargás, zugmozikban vízárulás. Tanulni nem szeretett. Tanítóját plasztikusan írta le, szikár, sovány, borostás állú, belekeseredett néptanító. A valódi törteket tanulták. A tanító két törtet írt föl a táblára: 5/6 és 7/6. Megkérdezte, mi a különbség. Senki sem tudta. Ő jelentkezett. Egyik kisebb, a másik nagyobb egynél. A tanító odament hozzá és alaposan pofon ütötte. Te csavargó, neked van eszed, miért nem tanulsz? — Állítása szerint ettől kezdve tanult.
Ekkor közbejött valami vagy valaki, az életrajzírás abbamaradt (...) talán meg is feledkeztünk róla. Így nem lettem a Révész Bélája.
Részletek az 1971-ben írott visszaemlékezésből
„Piki aláírással beküldtem a Dongó szerkesztőségének"
Repüljünk vissza az időben jó 80 évet és ismerkedjünk meg azzal a Makóval, mely 1920 őszén falai közé fogadta a tudásra szomjazó gimnazistát. Nyissunk be az internátus kapuján, vegyüljünk el az óraközi szünetben az udvaron egymást heccelő diákok között, vagy csak nézzük a főtér lüktető forgalmát, a város nyüzsgését.
Utazásunkat 1922-ben kezdjük, amikor Attila, hóna alatt a Szépség koldusának szinte még meleg, nyomdafesték szagú első példányaival, az újszegedi állomásról elindult Makóra. Mint oly sokan, ő is akkor kezdett a vonaton fölcihelődni, amikor a kerekek csattogásából meghallotta, hogy a hídra értek. (1. kép) Az 1878-ban épült fahíd ekkor már vasbeton pilléreken állt, de még mindig közösen használta a vasút és a gyalogosan, vagy szekérrel, ritkábban autóval közlekedő népség. A híd mind a két oldalán egy-egy kis házacska állt, ahol a hídőr lakott családjával. A megnövekedett forgalom kiszolgálására 1925-ben fölépült az új acél vasúti híd, egy év múlva pedig a már csak közúti forgalmat bonyolító fahidat is acélszerkezetűre cserélték. A kis őrházak az 1960-as évek végén még álltak, de a legújabb közúti híd 1974-es fölépülésével a megszélesített országút miatt elbontották őket. A Maros vizén egy öreg fabárka ring a homokosok (Homokkitermelő Vállalat) legutóbbi időkig használt kikötőjében, lejjebb pedig egy Erdélyből leúsztatott tutaj hatalmas szálfái várják, hogy valamelyik fűrésztelepen feldolgozzák őket. Ezt láthatta Attila, ha kitekintett az ablakon.
A motorvonat a strandra vezető lejáró előtti kanyarban ismét lassított, és az utasok már érezhették a disznóhizlalda jellegzetes szagát. A bejárati váltókon csattogtak a kerekek, mikor föltűnt a háromemeletes, hatalmas hagymaraktár, majd a málházó hosszú, földszintes épülete előtt végleg lelassított a szerelvény, és megállt az állomáson. Ha nem motorvonat volt, hanem mozdony húzta a szerelvényt, az a főnöki iroda előtt állt meg, s a kéményből kieresztett fehér gőz a hatalmas platánfa ágai között megbúvó madarakat röppentette föl. (2. kép)
József Attila hóna alatt a kötetekkel nem tért be az állomási restibe, hanem sietett Balog Jóskáékhoz, hogy minél hamarabb megmutathassa kincseit. Az állomás 1882-ben készült szimmetrikus épületét később, a forgalom és az igények növekedése miatt Szeged felé megtoldották egy újabb, hat ablakos résszel és az egész vágányok felé néző homlokzat elé fedett teraszt, peront húztak. A resti ablakai és bejárata előtt szépen látszik a peron mívesen faragott fa korlátja és az oszlopok díszítése. A jellegzetes monarchia korabeli állomásépület éppen megünnepelhette 100. születésnapját, mikor lélektelen újítók 1984-ben modernizáció címén teljesen átépítették.
Nemcsak vonattal, de volt, hogy gyalog jött haza Szegedről, Juhász Gyulától Attila. Ha nem állt volna meg Kesztneréknél a töltés alatti villanytelepen, akkor a Szegedi utcán ért volna be a főtérre. A régi képeslap jobb oldalán látható az Ott Károly-féle hosszú, sok ablakos ház, mely az 1960-as években még az Úttörő Tsz székháza volt. E háznak is külön története van, gondoljunk csak a II. világháború idejére.) A baloldalon az épületek sorát a Nagyér árka szakítja meg, mert az itt, a Nagyhíd alatt csordogált a kórház felé. (3. kép)
A kép baloldalán az Elek-féle fűszerüzlet és a nagykapu után a Dégi-féle bádogos műhely, majd a Makói Friss Újság szerkesztősége következett. Saitos Gyula újságíró visszaemlékezése szerint a nyomda is e házban működött. Itt kopogtatott első verseivel József Attila, és rövid idő múlva ez a kis vidéki szerkesztőség lett szinte második otthona, az újságírók, fiatal nyomdászok pedig a barátai. E házakat az 1970-es évek elején bontották le. Sokan emlékezhetünk még az öreg Szalárdira, aki a kapu melletti műhelyében rendbe hozta szétfoszlott iskolatáskáinkat, az udvar mélyén lévő suszterájra, ahol elnyűtt cipőinket foltozgatták, talpalták annak idején.
Szemben a Korona nagytermének ablakai zárják le a teret. Ekkor még nem épült meg a gimnáziumra néző szárny, és a városháza főhomlokzatát is manzárdtető fedte. A városháza erkélye mögötti nagyteremben tartották 1925. február l-jén, vasárnap azt a sakkversenyt, melyen Galamb Ödön gimnáziumi tanár, Kesztner Zoltán villanytelep-igazgató és Kocsis Ernő újságíró mellett Abaffy László és József Attila is játszott Tóth László kecskeméti sakkmesterrel. A versenyben Attila a középmezőnyben végzett, hiszen Kesztner Zoltán, a Makói Sakk Kör elnöke kilenc, Abaffy László volt osztálytársa nyolc, Galamb Ödön négy, míg József Attila öt és fél pontot szerzett.
A makói főtér egyik legmeghatározóbb épülete a Korona Szálló. A ma egy zárt udvart körbe fogó négyszögű épület több mint száz év alatt kapta meg jelenlegi formáját. A hajdani beszálló vendéglő hosszú földszintes épületét — 1776-ban már állt — 1855-ben bontották le, és ekkor épült meg helyette az emeletes új szálloda, a mai szökőkútra néző szárny. 1905-ben tovább bővítették az épületet egy új nagy étteremmel és fölötte a hatalmas táncteremmel. 1929-ig így funkcionált a szálloda. (4. kép) A diák József Attila ebben a formában ismerte, de még láthatta az 1929-ben megépült, a gimnázium felé néző új szárnyat is. A most már három oldalról körülzárt udvaron hangulatos kerthelyiség is működött, talán még az 1960-as évek elején is. 1967-ben készült el az un. cukrászüzemi szárny, mely a negyedik oldalról is bezárta az udvart. A korábbi kerthelyiség helyén az új kazánház szén és salakkupacai éktelenkedtek, és a hangulatát elvesztő belső udvar üzemi területté vált. A mostani rekonstrukció talán visszahozza a szálloda hajdani fényét és hangulatát. Nem fényképezték le elődeink úgy a Koronát, hogy ne komponálták volna bele a képbe az előtte lévő artézi kút oszlopán álló kecses nőalakot.
A főtér másik oldalán álló Naschitz-házat is mindig úgy ábrázolták, hogy a képen ott légyen a kút. A régi makói főtér legmeghatározóbb épülete volt ez az 1800-as évek elején klasszicista stílusban épült, középen emeletes és hatalmas manzárdtetővel fedett kereskedőház. (5. kép) Az udvar felé a földszintes szárnyak U-alakban mélyen benyúltak. Ha valami mutatta a kopott és szürke 1950-es években, hogy Makó már százötven éve is jelentős város volt, akkor ez az épület. A mai Csipkeházakért nagyon kár volt eltörölni a föld színéről, az akkor már műemléknek számító épületet.
1. Maros-híd
2. Vasútállomás
3. Szegedi utca
4. Korona Szálló
5. Főtér a Naschitz-házzal
6. Az Otthon Kávéház terasza
7. Látkép a toronyból
8. . A gimnázium és a színház
A főtéri nagy artézi kút sajátos vándorlásba kezdett a XX. században. Az I. világháborús hősi emlékmű építésekor a Korona északi oldalszárnya elé helyezték át, majd valamikor az 1950-es évek végén elbontották. Az 1990-es években újjáéledt, és a kis kápolna előtti parkban állították föl. Sajnos az arányokat nem az eredetihez hasonlóan alkották meg, így egy lényegesen kisebb kút emlékeztet a régi időkre most a Csanád vezér téren.
A széles makói főtér egyik legszebb ábrázolása a következő kép. Arad felé menet már elhagytuk bal kézről a Koronát, jobb kezünknél elmaradt a Naschitz-ház. Az utána következő Iritz-ház mindig nyitott nagykapuján benézve vethettünk egy pillantást az udvaron álló híres Kossuth-fára, és máris a szomszédos Dobsa-házban működő Otthon Kávéház teraszához érkeztünk. (6. kép). Tavasztól őszig itt, a fapallókkal megemelt, körülkerített és dézsákba ültetett növényekkel földíszített teraszon múlatta az időt, aki ezt megtehette.
Este benépesült a kávéház. Megérkezett Espersit doktor barátaival, sokszor Juhász Gyula is a társaságában volt. Néhány évvel később már majd József Attila is. így történt egyszer, hogy a magántanulóként, a VII-VIII-os osztályvizsgáira készülő fiatal költőt Espersit egy idő után atyai szigorral haza küldte Kazinczy utcai lakásába tanulni.
A főtéren — az eddigi képek tanúsága szerint — mindig volt néhány bámészkodó. Itt lüktetett a város élete, itt haladtak át az utazók, ide érkezett meg, aki valamilyen okból Makóra jött. Itt voltak a népgyűlések, itt a hatalomátadások, a díszszemlék és a tüntetések. E tágas, a piacoknak, vásároknak is helyet adó teret, a fórumot szűkítette le egyszerű úttestté a XX. század második felében a parkosítás. Napjainkban ugyanitt szeli át a várost a nemzetközi főút dübörgő kamionsora.
A Fehér templom tornyából készült a következő felvétel, mely szemléletesen mutatja a szélesen elterülő, s földszintes házak rengetegéből álló régi Makót. (7. kép) A fák lombjai között föl-föl villannak a kis házak piros cseréptetői, s közülük emelkednek ki a középületek és a különböző felekezetek templomai. A városháza, a Korona, a zsidó templom azonnal felismerhető, de a figyelmes szemlélő megtalálja a képen a gimnáziumot, a Hollósy Kornélia Színházat és az újvárosi templomokat is.
Az 1895-ben fölépült monumentális gimnázium megnyitása óta Makó legrangosabb oktatási intézménye. (8. kép) Ide került 1920 őszén ötödikes diákként József Attila. Itt talált igaz barátokra, féltő szeretettel nevelő tanárokra és verseket ihlető múzsákra. A gimnázium az első hetven évben alig változott. A fizikai előadóterem lépcsős padsorai, a spalettán kialakított fénybebocsátó nyílás, a biológiai előadó formalinban úszó preparátumai makói diákok ezreinek vésődtek örök emlékül szívébe.
József Attila idejében még nem volt annyira kikopott a főlépcső, és az előcsarnokban csak az építést megörökítő hatalmas, fekete márványtábla állt. A folyosókon húsz egynéhány tabló függhetett, és a román megszállás pusztításait éppen csak kiheverő épület 1920 őszén készült a háborús és forradalmi idők elzúgása utáni első nyugodt tanévre.
Az internátusi diákok a DMKE-ből a mai Eötvös utcán végighaladva értek el a gimnáziumba. Mindennapi útjuk elvezetett a málló vakolatú ortodox és a hatalmas, vadonatúj neológ zsinagóga előtt. Ősszel, ha bepillantottak a zsidó házak nyitott kapuin, láthatták az udvaron felállított díszes sátrakat, ahol vallásuk előírásai szerint ünnepeltek az ott lakók. Az Eötvös utca elején álló nagy zsinagógától a színház főhomlokzata előtt értek a diákok a tanintézetbe.
Az Eötvös utca és a Kossuth utca hegyes szögben találkozott, és a színházat szemből ábrázoló fotón látható az a kis ház, melynek egyik oldala az egyik, hátsó frontja a másik utcára nézett. (9. kép) Itt az Eötvös utca elején volt a másik makói szerkesztőség, ahol a Makói Újság című lap készült. Mivel minden nap elment Attila e ház előtt, ide kopogtatott be először verseivel, de az öreg Kovács, a tulajdonos ragaszkodott a gimnázium igazgatójának engedélyéhez egy diák verseinek közléséhez. A tantestület azonban úgy döntött, hogy hátrányos lehet az újság nyilvánossága a fiatal fiú fejlődésére, így nem adták meg az engedélyt.
Utoljára hagytuk József Attilát követő utunk során a jó öreg DMKE-t. Ez az épület volt két évig otthona, itt kötött életre szóló barátságot a Galamb családdal, itt bontakozott ki az első szerelem Gebe Márta iránt. A hatalmas, három utcára néző épület egyik része valóban régi. A félköríves ablakokkal ellátott rész 1862-ben, megyei kórház céljaira épült. A vármegye hatalmas telkén — melyen a selyemhernyó- tenyésztést segítő epreskert is volt valamikor — látták ésszerűnek a megye vezetői a XIX. század derekán az új közkórházat megalapítani. Alig negyven év alatt Csanád megye lakossága kinőtte első kórházát, s mivel itt újabb pavilonok építésére nem volt lehetőség, a város túlsó végén, a bánomi kertekben épült fel az új Szent István Közkórház.
1906-tól a Délvidéki Magyar Közművelődési Egyesületé lett az épület, és e szervezet a bánsági, bácskai szórvány magyar falvakban élő állami köztisztviselők és egyéb magyar családok gyermekeinek beiskolázását segítette. A jó hírű gimnázium és az 1907-ben hatalmas sarokszárnnyal kibővített internátus sok-sok tehetséges diákot indított el az országos vagy világhír felé. Közülük nekünk legmegbecsültebb József Attila, kinek nevét nem hiába viseli 1955 óta a gimnázium.
A DMKE-nek is, mint minden makói háznak, megvan a saját története. Volt diákotthon, megyei közművelődési palota, magyar laktanya, orosz hadikórház, népi kollégium, traktoros iskola, szénraktár, míg ma régebbi részében bérlakások vannak (a valamikori mosókonyha és fürdő-részben is), az újabb szárnyban pedig egy folyamatosan fejlődő általános iskola működik. (10. kép)
A szerző itt volt kisdiák az 1950-es évek végén, 1960-as évek elején, s még emlékszik az iskolával szembeni kis házban lakó Murvai bácsira, aki ismerte és segítette József Attilát, és Saitos Valériára, aki — a közeli Gy. Varga malom egyik szükséglakásában, méltatlan körülmények között — őrizte élete s elszállt fiatalsága nagy-nagy emlékét, a fiatal költő szerelmes rajongását. Őrizzük meg mi is, hogy volt egy nagy magyar költő, ki életének oly ritka boldog pillanatai közül néhányat a mi városunkban töltött.
„Szeressük Őt és legyünk büszkék reá..."
9. Hollósy Kornélia színház
10. Internátus
|
|