|
|
Az elfelejtett árnyék és a megújuló fény játékában az emlékezés és a felejtés viszonyai között hogyan is állunk a megtartott dolgok múltjával, a most észlelt dolgok jelenével és a várt dolgok jövőjével? Hogyan illeszkedik József Attila költészete a mai világba? Művét milyen kapcsolat fűzi ma a nyugati irodalmi kánonhoz? A többirányú, a több nézőpontú olvasatnak, a szubjektív és az objektivitásra törekvő megközelítésnek is esélye van az újraértelmezésben. Jó visszatérnünk a szöveghez, a nyelvi műalkotáshoz, de konstrukcióra, alkotó újra megértésre, értelmezésre, a szövegek közötti vizsgálatra is van mindig lehetőség. A fölépítés és a lebontás, az emlékezet és a felejtés a művészettel, a műalkotással és az értelmezéssel is együtt jár. Szavak, művek világok találkoznak, néha csak mozaikszerűen érintkeznek. A szerző is olvasó, az olvasó is szerző.
A mai világban a kánonok átrendeződésének korszakát éljük. Az újraolvasás, az értelmezés, az újabb módszereket alkalmazó olvasás/megértés és az összefüggéseket feltáró filológiai kutatás folyamatos. Megújulás történik. Érkezőben és távolodóban van több irodalomtudományos eredmény. Még az irodalmi életrajz-, az ikonográfia-, a katalógus-, a kronológiakészítés időszaka sem járt le, mert a digitalizáció korszakában a szövegek számítógépes rögzítésének, feltárásának, kérdezésének, mátrixba rendezésének egy teljesen új technológiája alakult ki. A különböző irányzatú értelmezések közötti választás és párbeszéd lehetősége nyitott. A nyelviség, a szövegszerűség vizsgálata, a megértés értelmezése foglalkoztatja az irodalom kutatóit. A világ - kapu. Az utak átvezetnek a lezárt műveken. A textusírás-olvasás folyamatos. A jelentésadó szóvarázs nyitott metaforái készen állnak. A költői képtechnika, a képzelőerő nyelvteremtése működik. A szövés textiljéhez fonál van, a szőttes mintája maga a műalkotás. Stefan George A szőnyeg c. versének utolsó versszaka Kosztolányi fordításában így szól: „Nem szóra és nem minden percben éppen, / a durvák mit se látnak itt e mintán, / sokaknak sose szálanak beszédben, csak keveseknek szólnak képbe, ritkán."
Az intertextuális olvasás a szövegek párbeszédének játéka. Az olvasás, az írásban rögzített költői műalkotás befogadása bensőséges folyamat. „Mert amikor elolvasta, akkor ő maga is megalkotta." — írta József Attila egyik művészetelméleti jegyzetében és ezzel a befogadás lényegét, az olvasás közben történő teremtő konstruktivitást, az alkotó fejlődést hangsúlyozta. József Attila szemléletében az irodalmat és a filozófiát összekapcsoló sajátosság nyilvánul meg. Henri Bergson L'évolution créatrice (1907) c. könyve magyarul Dienes Valéria fordításában Teremtő fejlődés címmel, a Magyar Tudományos Akadémia kiadásában jelent meg, 1930-ban. Ez a filozófai mű nagy hatással volt a költő gondolatvilágára. József Attila Eszmélet c. verssorozatát Sík Sándor az 1940-41-es tanév egyetemi előadásaiban már elemezte és ekkor rá is mutatott a Bergson-hatásra: „Minden strófája egy külön kis vers. Voltaképp egy bergsoni gondolatot fejez ki: nem a világ van, hanem a folyamat." Benedetto Croce, Henri Bergson, Pauler Ákos bölcseleti művének tanulságait és a logikai platonizmust József Attila az olvasásra, az alkotó megértésre is alkalmazta. Közel került az irodalmi hermeneutika huszadik századi gondolkodásmódjához. Közvetetten érzékelte azt, amit jóval később Hans-Georg Gadamer a tágabb és szűkebb irodalomfogalomról kifejtett. József Attila az olvasást nem passzivitásként, hanem egyfajta újrateremtésként és interpretációként fogta föl. Gadamer szerint az olvasás a benső beszédhez kapcsolódik: „a lélek önmagával folytatott gondolkodó beszédének folytatása." Az eddigi kutatás kellőképpen nem reflektálta a husserli fenomenológiát továbbfejlesztő Maurice Merleau-Ponty és József Attila szemléletvilágának metszéspontjait. A nyers és vad lét elemzése, az észlelés nyitott horizontjának kutatása, az emberi testbe záródó kognitivitás tapasztalati kettősségének (ambiguité) felismerése erősen rokonítja egymással a két gondolkodót.
Az emberiség tudásának felhalmozódása közben a létezés kérdéseinek és a bensőség iránti fogékonyságnak az elfelejtődését tapasztaljuk. Az utómodern kor értelemválsága közepette és a mai korszakunkban is sokan háttérbe szorítják, elfelejtik ezeket a dolgokat. Aztán ami így elfelejtődik, annak hosszú alkotói szenvedéstörténete lesz a valóságos kérdések újabb feltárásáig. A létre vonatkozó fontos dolgok elfelejtődését József Attila hiányként élte át. Lírikusi életműve éppen ezeket a hiánypontokat jelöli ki, miközben a művészet alapját föllelni óhajtó rákérdező hajlamával, problémafeltáró szellemi bátorságával kivívja a saját költői nyelv megalkotásának a lehetőségét. Művészetelméleti feljegyzéseinek, tanulmányvázlatainak mondataiban, alakuló gondolatvilágában és verseiben nyelvi síkokon konstruálja meg a világhoz való viszonyát. József Attila fölfogása szerint az irodalmi műalkotás és a művészet elemzése nem szoríthatja ki a műalkotást, az értelmezés nem nőhet a műalkotás fölé.
A költő művének értelmezése során a mai személyiséglélektan és a pszichoanalitikus irodalomkritika sem hagyható figyelmen kívül. Ha az analitikus tárgykapcsolati elmélet tanulságait és a teoretikus-klinikus pszichiátriában O. F. Kernberg ( 1990) eredményeit és M. Linehan (1993) kognitív megközelítését az irodalomtudomány szempontjából nézem, akkor az alábbi következtetést vonhatom le: József Attila határeseti (borderline) zavarokkal küzdő személyiségszerkezete a világhoz való viszonyt új nyelvi viszonyulásokban dolgozza ki, új retorikákat, poétikákat épít ki magának. A megsérült identitásintegrációt elszenvedő költő a hasítás fogalmával jelölt lelki mechanizmusokat él át. A saját örömtelenségének, depresszív magányosságának, szorongásának érzéséből kiindulva értelmezői közösség iránt vágyakozó, méltányos szeretetért kiáltó poétikai beszédmódokat alakít ki. Ösztöneit szublimálva önmagának is fájó módon alkot. A műalkotást olyan cselekvésként fogja fel, ami rácáfol a lét értelmetlenségéről fecsegő felszíni megnyilvánulásokra. A műalkotás számára egy különös Sein zum Tode, egy halálra szánt tiszta, megváltó szeretetmunka: magáért a másikban. A semmi számára két szinten jelenik meg, szeretethiányként és világhiányként. A költő verseket teremt a világhoz való saját viszonyából, és ezeket a befogadó odahelyezheti arra a pontra, ahol az ő hallgatólagos tudása leginkább kimutatta a semmi helyét, a világhiányt. Az ókori görög bölcselet történetében megvan az a gondolkodásszerkezeti, nyelvi metszéspont, ahol a létre vonatkozó eredendő kérdezésmód még fellelhető. Az eredeti nyelv fontos alapeleme a metafora és ennek jelentésbővülő sajátossága. „A költészet az emberiség anyanyelve." Ezzel a mondatával J. G. Hamann lényeges dolgot közölt.
Az olvasás allegóriái c. könyvében Paul de Man írja: „Sokan olvasták úgy, mintha énjük legeldugottabb zugait szólította volna meg, mintha olyan mélységeket tárt volna fel, melyek létezését nem gyanították, vagy mintha az ő révén olyan megpróbáltatásoknak válhattak volna közösen részesévé, amelyek megértésében és legyőzésében ő volt segítségükre. " Akár József Attila rajongó olvasóiról is írhatta volna ezt, mert ők szinte teljesen magukra ismerhetnek e találó megállapításban. Valójában Paul de Man a huszadik század szellemi táplálékra vágyó Rilke-olvasóit jellemezte. Mélység kiált mélység után. Sokan állítják, most mégis inkább kérdezzük, a huszadik század lenne az egyik legkaotikusabb korszak a tudatosult emberiség történetében? József Attila Martin Heidegger és Kari Jaspers kortársa volt. A két filozófus útmutatásától függetlenül érzékelte a megismerés metafizikai alapszerkezetét. A létértelmező modalitás kérdezésmódja alapján metaforizálta és találta meg a világhiányt. Az általa érzékelt világhiány vákuumában teremtette meg saját művét. József Attila költészete a világhiány feltételezett helyét igyekszik párbeszédre törekvő emberi szóval feltölteni. Alkotói nagyságának ez az egyik titka. Ma az emberiség azt a világhiányt éli át, amit József Attila költői nyelve már megnyilvánított. Nyelvi-esztétikai, avantgárd versalkotó kísérleteit és szinte teljes versvilágát a többrétegű, metonimikus szerkesztettség jellemzi. Az egyedi esetlegesség költői beszédmódjai, az emberi létezést átszövő ontológiai bizonytalanság mentén, az allegorikus, szimbolikus költői formanyelv állomásain át, a tárgyiasság költészetéig jutott el. Majd a vallomásosság, a benső beszéd, az önmegszólítás retorikai-poétikai beszédsíkjainak váltásain keresztül József Attila a létösszegző poétikai beszédmód határait is feltárta. A kérdező, kereső ember transzcendenciáját bukásában, kudarcában is érzékeltette. Nagy verseiben megszűrte az árnyat, az ismeretelméleti határokat a szavak varázsával, a megnevezés tisztaságára törekedve poétikai értelemben tágította ki. „Szenvedés által tanulni." Ez jellemezte József Attilának a dolgokhoz való viszonyát. Már Aiszkhülosz megadta a mintát erre és Hans-Georg Gadamer is a görög tragédiaköltőt idézte, amikor a valóságos hermeneutikai tapasztalásra, az értelmező fáradozására utalt.
József Attila költészetet, nyelvi tapasztalatot teremtett a belátás számára, az értelem és a szóhangzás összeforrt egységét formálta műalkotássá. Költészete a világlíra részévé vált. „A békességet szétosztja az este,/meleg kenyeréből egy karaj vagyok, /pihen most az ég is, a nyugodt Marosra /s homlokomra kiülnek a csillagok." József Attila Makón írta ezt, a Megfáradt ember c. vers utolsó versszakában. A Makói Friss Újság 1923. dec. 23-i, karácsonyi számában jelent meg először a költemény. Ez a mára már minden jelentősebb nyelvre lefordított vers a Makótól búcsúzó költő melankolikus hangnemét, az elnehezülő természetes nyugalom kiáradó bensőségességét, az idő terhével élő embert örökítette meg. A költeményt párhuzamba állították már Juhász Gyula alföldi verseivel és Verlaine L'heure du berger című költeményével is.
A világlíra egy hasonló jelentésvilággal érintkező szöveghelyén József Attila Megfáradt ember c. versét Nietzsche Leáldozik a nap c. költeményével hasonlítom össze. Nietzsche versének sorai az 1989-es kiadású kötetben, Hajnal Gábor fordításában így hangzanak: „ (...) Csak most, hogy elfáradt már a lábam, / tekinteted még egyszer utolér, / boldogságod még egyszer utolér. / Csak hullám és játék köröttem. / Ami rég nehéz volt, / elmerült a kék feledésbe, /(..)." Majd így folytatódnak: „Te hetedik magány! / sose éreztem én / édesebb biztonságot közelemben, / melegebbnek a nap tekintetét./ — Izzik még csúcsain jege? / Könnyedén, mint hal és ezüstösen / úszik csónakom kifelé (...)." Mindkét versben szerepe van a víznek, a folyónak. Nietzsche versében a feledés folyója a tengerbe vegyül. József Attila Megfáradt ember c. költeményében a makói folyópart, a Maros az emlékezés / felejtés jelképe. A békés atmoszférikusságot magára öltő táj kitáguló időpillanatában a máskor nyughatatlan és gátat szakító Maros most a nyugalom folyója. A Maros-part fáit, a fűzfabokros árterek látványát a költő emlékezete többször is megjelenítette. A természet adta motívumok más József Attila-versek képalkotásában is visszatérnek.
A mai világban József Attila költészete nyitott a jövő felé. A befogadás, a tudományos kutatás számára az életmű további feltárása, újraértelmezése még sok érdemleges felismerést tartogat. Hegel, Taine, Marx, Nietzsche, H. Spencer, Bergson, E. v. Hartmann, Freud, Heidegger, Merleau-Ponty, Gadamer szövegeiben tájékozódva is megkereshetjük József Attila közvetett vagy közvetlen kapcsolódási pontjait a gondolkodástörténet e jelentős képviselőihez. József Attila művének recepciója térben és időben is globális, a makói alkotói korszaktól, a Maros-parttól indul, az óceán partjánál az Újvilágban szárazföldet ér, és onnan további kört leírva ide újra visszatér. Harold Bloom, a Yale egyetem tanára „The Western Canon: The Books and School of the Ages" c. könyvének (1994) függelékében a Peter Hargitai válogatásában „Perched on Nothing's Branch" címmel megjelent (1987,1989) fordításkötet alapján emeli ki József Attila költészetét. A költői mű irodalomkritikai fogadtatástörténetében az utóbbi másfél évtized kedvező fordulatot hozott. Harold Bloom könyvének és a Peter Hargitai által válogatott fordításkötetnek is szerepe volt abban, hogy József Attila költészetét ma már a nyugati irodalmi kánonhoz kapcsolódó költők között tartják számon az egész világon. József Attila költészete más művészeti ágakra is hatással van. Kopogtatás nélkül címmel Janet Brooks Gerloff festőnő József Attila költeményei alapján készült illusztrációiból egy, a költő kultuszát ápoló tárlat látható Berlinben. A költői mű anyanyelvi befogadása mellett a fordítás alapján történő recepciónak is kiemelt fontossága van. Különösen akkor, ha általa olyan jelentős költő művét ismeri meg a világ, mint amilyen József Attiláé. A földkerekség különböző időzónáiban, a jelen pillanatban is olvassák, értelmezik verseit, több nyelvre fordítják költeményeit. Az újraolvasás, az újraértés, a fordítás az irodalom történésének természetes velejárója. A költő műveit tizennégy nyelven jelentetik meg újra, az életmű kultuszát fenntartó gesztusok közé tartozik ez is. A Petőfi Irodalmi Múzeum József Attilát bemutató Eszmélet c. multimédiás, interaktív vándorkiállítása az Emlékévben a külföldi és magyar városokat látogatja.
Az UNESCO tagállamainak több városában és Budapesten, Szegeden, Makón, az egész magyar nyelvterületen ünneplik a száz éve született költőt. A befogadás folyamatos jelenében a József Attila-mű továbbélését formáló kultikus tiszteletnek kulturális jelentősége van. A József Attila-kultusz egyik elsőszámú forrásvidékének számító Makón pedig mindez hatványozottan igaz.
Multimédiás kiállítás József Attila életéről és költészetéről
Multimédiás kiállítás József Attila életéről és költészetéről
A kiállítás ma már olyan médiummá alakult, amely új médiumokat is alkalmaz, reprezentálva az eredeti tárgyat, dokumentumot, szöveget és az arról feltárt tudást. A multimédiás kiállítás is egy olyan műfaj, amely elvontabb összefüggések szintjén kerül a közönség elé, csakúgy, mint a hagyományos kiállítások. Az új technológiák — a világháló, CD-ROM, DVD — útján történő tudásátadás újszerű kapcsolatot hoz létre a felhasználó és az alkotó között. Ez az újfajta audiovizuális médium növelheti a közönség érdeklődését a múzeumok gyűjteményei és egyedi témák, mint például József Attila élete és munkássága iránt. 2004 tavaszán merült fel az ötlet, hogy a 100 éve született József Attilát rendhagyó módon egy, az új technológiákat alkalmazó vándorkiállítás keretében kellene ünnepelnünk 2005-ben. Bagó Ilona a kiállítás szakmai vezetője már ekkor körvonalazta tartalmi elképzeléseit a fennmaradt tárgyak, dokumentumok, művek, kéziratok és emlékhelyek vonatkozásában. Mindenképpen az életművét kifejező látvány, a hiteles rekvizitumok, eredeti helyszínek és a költő kézírásának az életrekeltése voltak az együttműködés kiindulópontjai. Technikai és formai követelmények miatt a Néprajzi Múzeum 2005-ben húsz esztendeje működő Néprajzi Filmstúdiója látszott alkalmasnak a kivitelezés műhelyéül, melynek vezetője Tari János rendező-operatőr-muzeológus az egész projektben alkotó társként vett részt. Professzionális digitális kamerájuk és a száz órányi háttértárral rendelkező non-lineáris utómunka-stúdió, amelyet az OTKA műszerpályázatának köszönhetően kaptak, biztos műszaki alapot adott a munkálatok elkezdésében. Különböző médiumok (kézirat, fénykép, film, zene, animáció) felhasználásával történő reprezentáció megy végbe a multimédiás kiállítás esetében, hiszen a fennmaradt rekvizitumok, kötetek, versek és kéziratok összehasonlítására és összefüggésekbe történő helyezésére van mód interaktívan a befogadó által. József Attila könyvein, kéziratain kívül kevés személyes holmi maradt a költő után. A zsebórája, ceruzája, töltőtolla, irattárcája a Gát utcai szülőházban tekinthető meg. A balatonszárszói emlékmúzeumban az írógép és az utolsó, végzetes sétán viselt, vonat szaggatta fehér ing emlékeztet a költőre.
Júliustól — decemberig Balatonszárszó, Szeged, Makó, Hódmezővásárhely, Budapest József Attilához kapcsolódó helyszínein forgattunk, filmszerűen rögzítettük az emlékhelyeken őrzött eredeti kéziratokat, verses füzeteket, köteteket, fényképeket illetve tárgyakat. Kb. 450 perc hosszban táj- és természeti képeket, amelyek utalhatnak a költő munkásságára. Kutatásokat végeztünk a Magyar Nemzeti Filmarchívumban, ahol a XX. század első negyven évére vonatkozó filmanyagot, főként korabeli híradófilmeket válogattunk ki, melyek részleteit felhasználtuk mind a filmben, mind pedig a multimédiában.
Az irodalmi mű olyan műalkotás, melynek létmódja a nyelv („A költészet nyelvben való, alakja a nyelv". Ihlet és nemzet), a kiállításé pedig a látvány, és a szavakat nem lehet kiállítani. A kiállítótérben elhelyezett tárgyak, dokumentumok, fotók elsősorban az alkotó személyére irányítják a figyelmet, s nem a bemutatandó életmű esztétikai értékeire. Az irodalmi kiállításoknak, így a József Attila-vándorkiállításnak is kettős célnak kell megfelelnie. Nem elegendő bemutatni a költő életét, hanem törekedni kell arra, hogy költészetének alakulására, sajátos, csak rá jellemző vonásaira is felhívjuk a figyelmet, illetve lehetőséget adjunk arra is, hogy a látogatók felidézhessék, újra élhessék korábbi élményeiket. Ez legalább két szintje a közvetítendő információknak. Hogyan tudjuk bemutatni József Attila kéziratait, könyveit, relikviáit, fotóit, életének dokumentumait úgy, hogy az eddig múzeumok raktáraiban őrzött tárgyak ne vonják el a figyelmet költészetéről: a multimédiás és az interaktív forma kiválóan alkalmas arra, hogy aktivizáljuk a látogatókat, bevonjuk ebbe a dialógusba. József Attila életműve képalkotása és dialogicitása miatt rendkívül alkalmas a multimédiás megjelenítésre. Az időben egyszerre történő, Bartók zenére vágott filmkompozíciók korszerű 16:9-es formátumban plazma monitorokon történő bemutatásához egy viszonylag új technológiát alkalmaztunk, amelyet eddig az USA-ban és Hollandiában alkalmaztak rövid reklámanyagok szinkronizált bemutatására. Lényege, hogy nincs szükség hagyományos médialejátszók (VHS, CD-ROM, DVD) alkalmazására, hanem a Pioneer plazmákba épített Mpeg lejátszókról tekinthető meg az öt különálló film, amely vertikálisan és horizontálisan több helyen kapcsolódik illetve szinkronban fut ugyanarra a zenére. A Berecz Zoltán számítógépesgrafikus által készített szöveg- és képanimációk szerves részét képezik a teljes programok, hiszen a térben egymás mellett elhelyezkedő monitorok tartalmi és formai kapcsolódása, pl. a főcím: Eszmélet, drámai szinten is megvalósul a kifejező hanghatások segítségével. Az animáció bevezető képsorai mintegy eszenciáját adják az életmű és a költészet főbb állomásainak, utalva a családi és a korabeli fényképek, filmek kapcsolódásaira is. Bartók Béla nemcsak művein keresztül vesz részt a József Attila-emlékkiállítás megvalósításában, hanem maga is megjelenik a többi fontos kortárs és művészóriás társaságában. A filmprogram végén néhány fontosnak tartott idézet jelenik meg a költő kézírásával az animáció segítségével, majd az aláírás rajza, és kezdi az állandóan ismétlődő öt darab, közel tizenöt perces média-programot. A különböző hiteles dokumentumok vizuális feldolgozása és közvetítése volt a célunk annak érdekében, hogy József Attila művészete közelebb kerülhessen a közönséghez. Aki az érzelmileg ható képfolyamatok és zene mellett kíváncsi a pontos filológiai adatokra is, az két azonos méretű plazmatévén nézheti egy-egy érintőképernyős menü segítségével a fényképeket, filmeket, műveket, köteteket stb. József Attila verseit meg is hallgathatja ezen a helyen a hatszor tíz verset tartalmazó hangzó anyag segítségével.
Úgy gondoljuk, az visz legközelebb a célunkhoz, ha az élettények és irodalmi tények közötti feszültségeket játékba hozzuk úgy, hogy egyúttal a költészet szövegszerűségét is próbáljuk tudatosítani. Azon kevés tárgy közül, mely reánk maradt, az órája látszik erre a legalkalmasabbnak. Az órát helyezzük a kiállítás középpontjába, s ezzel az időt tematizáljuk; arra a költői tapasztalatára támaszkodtunk, mely a létezést időbeli meghatározottságának kiemelésével az emberi és költői eszméletet jelenné gyülemlő múltként tárja elénk. A látogatók megnézik a kiállítás 5x12 perces összeállítását, és a számítógépekre telepített dokumentumokat. Nem kapnak előre megfogalmazott tudást, egyéni jelentésadásra szólítjuk őket, az eszmélődésben való részvételre. Hogy az eszmélet ideje mérhető-e a kiállított órával, azt ki-ki maga döntheti el. A lehetőségek bemutatásával kívánunk hozzájárulni ahhoz, ki-ki annyit lásson, „ahány szeme van". A mai világban, amikor mindent annyira ural a kép, s az emberek hozzászoktak ahhoz, hogy mindent készen kapnak, nagyon kell ügyelni a megjelenítésre.
Az ősi kínai bölcsesség — egy kép többet mond mint ezer szó — elvét kellene alkalmazni, természetesen tiszteletben tartva a költő írott szavainak elsőbbségét.
(...) József Attila költészete nem csupán szellemiségében, hanem poétikai sajátosságaiban is egyedülállónak mondható. Egész tevékenységét az érzelmek, hangulatok, világértelmezések pontos kifejezésének elvileg lehetetlen vágya hatja át. A benne élő végtelenül pontos, árnyalatokban élő differenciáltságot fogalmakkal nem lehet elég pontosan kifejezni, csak a képek másféle eszközeivel, a tudatnak a szavakétól alapvetően különböző formájával (ezért van, hogy még a tanulmányaiban is, ahol a fogalmiság a meghatározó, gyakran él metaforával.); a gondolat még a gondolattá válás előtt alakítja a metafora képi komplexitását, amit a gondolat nyelvére csak transzponálni lehet. Költői képei nem illusztrációk, nem a tartalom kimondását segítik, hanem a metaforát, mint képet közvetlenül a meglátásban teremti meg. A képek pontossága valószínűleg soha nem elég pontos számára. A kiállítás filmjeinek és interaktív számítógépes programjának elkészítésekor arra törekedtünk, hogy a gondosan megtervezett arculat egységét végigvigyük a prezentációs felületeken. Az öt külön futó filmet bárhol megállíthatja, és az éppen látható képtartalommal kapcsolatos összes adatot, neveket, évszámokat, művek címét, helyszínleírásokat megismerheti az érdeklődő és az elmélyülni kívánó látogató.
A multimédia program fejlesztését a Szimmetria Magyarország Kft közreműködésével végezte Krámos Zsolt média menedzser, aki a filmek vágója is volt. (...) A metafórikus ábrázolás filmi és képi eszközeit alkalmazva a gondosan kiválasztott zenei és hanghatásokkal összhangban hozzuk létre a József Attila művészetét bemutató multimédiás kiállítást.
Makó a második szülővárosom — ezt a képtelenségnek tűnő mondatot már igen sokszor mondtam el, szűkebb és tágabb körben egyaránt: szó szerint, pontosan így érzem. Szegeden születtem, de életem első huszonnégy éve alatt Makót ugyanúgy a szülőföldemnek éreztem; emberi, szellemi, lelki fejlődésem számtalan állomása volt e városban; édesapám, dr. Kiss Ernő zenetanár szülővárosa az enyém is lett. Csak a nyarakat, szüneteket, néha egy-egy vasárnapot tölthettem a Kiss-család Vásárhelyi utcai rezidenciájában apai nagymamám, Kiss Ernőné Marecsek Emília egyetlen, így nagyon szeretett unokájaként, de az ő bölcsessége, a tengerész nagyapám által hagyott emlékekkel és a kötélgyártás szent attributumaival tele kis birodalom, s a város számtalan varázsos pontja kitörölhetetlenül él bennem, míg élek.
József Attila szinte észrevétlenül vált életem részévé: soha nem volt számomra tananyag, vagy kötelező olvasmány. A legnagyobb költő nekem sokáig Petőfi Sándor volt: olvasni néhány hét alatt megtanuló hétéves kisdiákként kaptam meg összes verseit a drága sváb asszonytól, Geschek Jánosné Klári nénitől, ki kisgyermekkoromban vigyázott rám, míg szüleim dolgoztak, számolatlanul sok órában. Talán tizennégy-tizenöt éves voltam, amikor Kerekes Sándorné Ella néni, drága emlékezetű édesanyám legjobb barátnője papírkötésű József Attila-összessel lepett meg; ettől kezdve mindennapi kenyeremmé vált a fiatalon elhunyt zseni költészete. Akivel akkor már minden nap találkoztam hiszen 1962-től a Kárász utca Dugonics téri sarkán laktunk: 1963-ban fölkerült a központi egyetemi épület homlokzatára a neve (néhány éve az Európához igazodás jegyében kaparták le), s 1964-ben fölavatták szobrát is a jeles épület előtt. Makón a Fő (akkor Lenin) téren nézett le rám a költő szobra, de itt szinte elevenebben őrizték emlékét, mint Szegeden: utca, gimnázium (apám egykori alma matere), művelődési központ, könyvtár és múzeum viselte nevét. Az idősebb emberek még személyes valójára is vélekedtek: nagymamám sokszor elmesélte, hogy nagyapám látta, amint csendőrök kísérik, még oda is szólt: mit akarnak azzal a kis sovány fiatalemberrel?
1971 izgalmas, fontos, érlelő év volt életemben: makószegediségem legintenzívebb négy évének első felében jártam. Egy évvel korábban, tizenhat évesen hihetetlen merészséggel önálló orgonakoncertet adtam az óriási lelkű, boldog emlékezetű Máday Richárd plébános jóvoltából a makó-újvárosi katolikus templomban, készültem a következőre, s „derekamban tizenhétéves izmok ringatóztak".
S ami ebben kis múltbamerítkező vallomásban ettől kezdve a legfontosabb lesz: több, mint három éve rendszeresen komponáltam, s legalább két éve ki is mondtam: zeneszerző akarok lenni. Túl voltam első befejezett hangszeres darabjaimon, első kórusművemet Lányi Sarolta Tavasz 1919-ben című verse, első dalaimat Erdélyi József és Csoóri Sándor költeményei ihlették. De ebben az évtized-kezdő évben, a csodálatos és békés szegedmakói nyárban csak egyetlen költő létezett számomra: József Attila. Kötetét szakadtra olvastam, sokszólamban zenélő verseit szinte kivétel nélkül alkalmasnak találtam megzenésítésre. Valami különös, fenséges érzéssel töltött el, hogy a nagy költő éppen annyi idős volt első kötete idején, mint én akkor, a zsenivel való azonosulás nagyszerű érzése.
A nyár az akkumuláció időszaka volt: orgonát és hegedűt gyakoroltam, jártam az egykori makói szimfonikusok néhány tagú jogutódja, a DEMASZ-zenekar próbáira — ahol a drága Rátky Pista és Baranyi Lajos fogadtak nagy szeretettel (mindketten a hatalmas mennyei zenekar pultjainál muzsikálnak évtizedek óta). De már elkezdtem — egyelőre címekben — tervezni József Attila-ihlette új darabjaimat. Tele voltam nagyívű tervekkel: így például A kozmosz énekei egyes részleteiből kantátát akartam írni női karra, tenor szólóra és vonósnégyesre, A szeretők lázadását vegyeskarra képzeltem el; s négy versből — Tüzek éneke, Köntösök, Az őrült hajótörött, Perc — női kari ciklust szerettem volna alkotni. Október 10-13 között végül két makói keltezésű vers került át a zene dimenziójába tollam által, mindkettő a Szépség koldusában jelent meg, a kötet 12. és 31. darabja, a Köntösök és a Perc. Elsőként az utóbbi készült el, mely különleges, izgatott, energiával teli szonett, a ritka módon felhőtlenül könnyed József Attila versek egyike:
Dalol a madársereg,
Hogy az erdő zeng belé,
Maszatos parasztgyerek
Inal a folyó felé.
Hatalmas vitalitást, erőt mutat e vers: ezzel az erővel bírt József Attila, mely erő már három év múlva fogyatkozni kezdett, hogy aztán tizenöt év múlva végképp elfogyjon. De most még minket is magával ragad, ott vagyunk a Maros — mert ugyan milyen másik folyóról lehetne szó! — homokos, kavicsos, forró partján, a madárdaltól zengő erdő mellett. (Én is jártam arra sokat, szerettem a végtelen ártéri erdőt, imádtam a Marosban fürödni.)
Első látásra hangsúlyos verselésűnek tűnik ez a kis remekmű; ám lehetetlen nem észrevenni a szavak közt megbúvó aszimmetrikus ritmusokat, melyek ráadásul soronként, sőt félsoronként változnak. A lendület először prestissimo utasításra késztetett (mely lényegében „amilyen gyorsan csak képes vagy" jelentéssel bír), ezt később ben allegro-ra módosítottam. De a változó ritmusok az első hangtól kezdve uralják a darabot: 7/8, 5/8. A szólamok imitációszerűen lépnek be, előbb a szoprán, majd a mezzo, végül az alt. A második versszaknál lelassul a tempó, hiszen a forró napsütésről van szó, majd pillanatra meg is állunk, de újra indul a futás, s az elsőnél jóval rövidebb megtorpanás után hirtelen állunk odább. A tiszta, derűs hangvétel csábíthatott volna áttetsző harmóniákra is, ám én végig feloldatlan disszonanciákkal dolgoztam; csak a záróakkord lett dúr. Akarva-akaratlanul így a „fecseg a felszín, hallgat a mély" ambivalenciát jelenítettem meg; megszólaltatva a mélyet.
Azt a mélyet, mely a maga teljes valóságában jelenik meg előttünk a Köntösök versszakaiban:
| Remegni kell a vérsötét | És néha pókhálós, avas | |
| Gyökérző Bánat köntösét | És néha súlyos, mint a vas | |
| S tisztelni kell, ki hordja Ember | És néha meg aranyszegélyű | |
| És ebfoggal nem tépi szét. | S csillog, mint messzi kék havas. | |
| Csalán s tövisből jólszövött | Rettegni kell a vérsötét | |
| És nem libeg a test fölött, | Gyökérző Bánat köntösét | |
| Tapad, szorul, ölel, fújt és mar, | S tisztelni kell, ki hordja Ember | |
| Az emberrel szint' összenőtt. | És ebfoggal nem tépi szét. | |
| És néha egyszerű, poros | Ki fölvette, azon marad | |
| És néha meg rózsás-piros | És benne jár és nem szabad. | |
| És néha szemszinű, meg barna. | Elhordja egész életén át, | |
| De mindig egyformán szoros | Míg teljesen szét nem szakad. |
Ha a Perc egyetlen zsánerkép volt, e hatalmas metafora számos jelentést, szintet foglal magába. Gyönyörűséges zeneszerzői feladat volt a keretként értelmezhető első és utolsó előtti versszak lágy, keringőjellegű, de mégis tragikus dallamát meghallani és leírni, a hat bánat-hasonlat karakterét megkeresni, majd az utolsó versszak balladai hangvételét megénekelni. Gyönyörűséges, de nem nehéz: a költő vitt, vezetett magával. Bánatélménye, magányélménye néhány hét múlva ismét meglátogatott: ekkor egyetlen délután alatt írtam dalt a Reménytelenül két darabjára, a Lassan tűnődve és Vas-színű dinamó c. versre.
Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.
Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén
A semmi ágán ül szívem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szelíden
s nézik, nézik a csillagok.
Nem tudok róla, hogy a kozmikus magányt és reménytelenséget ennél szebben és tömörebben megénekelte volna valaki. Makótól már fényévekre, a nehéz férfikor közepén írta ezt a költő; nem is gondolhattam másra, mint basszushangra és zongorára. Hangszer és énekes ritkán és rövid időkre találkoznak e darabomban: a szólista többnyire kíséret nélkül, a jeges űrben lebegve szólaltatja meg fájdalmas, olykor könyörgő, szinte vádló dallamait. Voltaképpen csak a második dal elején érezhető — a „lakkos, hűvös dinamó" forgásában — bizonyos harc az elemek, a világ korlátai ellen, de nyolc ütem után ennek is vége szakad: az utolsó versszak alatt már csak a forgás töredékei szólnak, majd megszólal az a hangvillanás, mely az első vers előtt jelent meg először.
Ha nem is olyan sűrű szövésben, mint a Köntösök és a Perc esetében, de e dal is feloldatlan disszonanciák láncolata; csakhogy itt már annyi feloldás sincs, mint a kórusok végén. Nem is lehet: József Attila életében az utolsó mozzanat is szörnyű disszonancia volt.
A kétszer két darab között jómagam mégis megkerestem és megtaláltam a megnyugvást, abban az egy versben, ahol a költő is: az Altatóban. Nem szerepelt terveim között, hiszen már akkor létezett legalább tíz megzenésítése. 1971 őszén azonban megjelent a szolnoki Családi Ünnepeket Rendező Iroda pályázati felhívása: a családi ünnepekre új kórusműveket várnak. Rövid gondolkodás után úgy döntöttem, hogy a Névadók kategóriájába nevezek be, természetesen József Attila-versre írott művel; választásom percek alatt a költő második legnépszerűbb művére esett. Itt aztán szó sem lehetett szúrós harmóniákról: sem a szöveg, sem a pályázati cél nem tűrte el, így megírtam életem első hagyományos darabját; önmagam igazolása céljából, a biztonság kedvéért a cím alá biggyesztettem: „Kodály születésének 89. (1971) és halálának 5. (1972) évfordulója alkalmából, az ő szellemében és stílusában." Ringató, helyenként pentaton, sőt néha már könnyűzenei hatásokkal is operáló darabot sikerült papírra vetnem, melynek javításában kivételesen segített Édesapám, később tanárom, Kátay László zeneszerző is; majd elküldtem a szolnokiaknak és — vártam...
Válasz soha nem jött. A Két nőikart egy jeles korabeli karnagynak adtam át; nehéznek, helyenként kórusszerűtlennek érezte, visszaadta. A Reménytelenült is elkezdtük próbálni egy akkori énekes barátommal, de reménytelennek bizonyult előadatni.
Alig egy évvel később meghalt Baranyi Lajos barátunk, ekkor az Ő emlékének ajánlottam az Altatót; az egyetlen letisztázott példányt később el is vittem özvegyének, e darab tehát visszaérkezett Makóra, ahonnan vétetett. Három év múlva lényegében véget értek a zeneszerzői pályához fűzött reményeim — József Attilától többé soha semmit nem zenésítettem meg — négy év múlva véget vetettem öt gyönyörű orgonista évemnek is; a Mindenhatónak velem egészen más tervei voltak, s úgy érzem: kérlelhetetlen parancsai szerint, de örömben és örömöt osztva élek immár harminc éve.
Hét év múlva pedig eladtuk a Kiss-család Vásárhelyi utcai rezidenciáját (máig is bánom...), s így elhagytam „e kis vidéki várost", miképpen József Attila annak idején.
Eltűnt az időben — tárgyiasított valójában — ez a varázsos év. De zsigereimben mindhalálig érezni fogom és érezni akarom azt, ami akkor és ott átjárt, egy más dimenzióba emelt, teremtésre késztetett, s mégis mássá, csodálatosan gazdaggá tette az életemet. Ez pedig Makó és József Attila szelleme, szellemisége, melyet most úgy érzek, mintha a harmincnégy év távola csak egy órával ezelőtt lett volna. Nem is érezhetek másként, hiszen e harmincnégy év szinte nem is mérhető az Örök Élethez, melynek mérhetetlen terében e város és e költő szubsztanciája már régen és kitörölhetetlenül helyet kapott a Vendégek Sokasága között.
|
|