Előző fejezet Következő fejezet

ELŐDEINK

 

Demeter Ernő

Kiss Ernő, egy univerzális muzsikus

 

Dr. Kiss Ernő 1925. április 2-án született két jeles makói polgár, Kiss István Ernő kötélgyártó mester (fiatal korában világjáró haditengerész) és Marecsek Emília morva származású, nagyműveltségű asszony gyermekeként. Elemi iskolai és középiskolai tanulmányait Makón végezte, az utóbbit a jeles Csanád Vezér Gimnáziumban. Zenei tehetsége igen hamar megmutatkozott: kisgyermek korától gyönyörűen, tisztán énekelt, a körülötte levő tárgyakból hangszereket készített, majd húsvéti locsolási keresetéből hegedűt vett magának, s barátaival kis kamaraegyüttest, ún. malacbandát alakított. Rendszeres zenei képzése tíz éves kora körül kezdődött, s különösen gimnáziumi tanulmányai idején vált intenzívvé: itt Donáth Antal, a makói zenei élet egykori jeles vezető személyisége tanította. Egy időben tanult hegedülni és zongorázni; a hivatalos penzumok mellett kiváló autodidakta volt, mert harmonikázni, orgonálni, gitározni, nagybőgőzni, mélyszárnykürtön és furulyán játszani már önállóan tanult meg. 13 éves korában már játszott lakodalmakban is. Szülei mélyen hívő katolikusok voltak, ebben a szellemben nevelték (később majdnem lelkészi pályára is lépett); így már 15 éves korában megkezdte kántori működését a Makó-újvárosi katolikus templomban, ahonnan katonai szolgálatra hívták be a kántort. Az ökumenikus szemléletű Makón később valamennyi felekezet — református, evangélikus, zsidó — kántori feladatait ellátta hosszabb-rövidebb ideig. Érettségi után mégsem a zenei pálya felé vette útját: apja kívánságra a kolozsvári egyetem jogi karára iratkozott be; az itt eltöltött egyetlen békés tanév során járt a kolozsvári zenekonzervatóriumba is. A háború után a makói zenei élet egyik legnépszerűbb személyisége lett: a szervita rendház (ma: Csanád vezér téri kápolna) kántoraként szolgálta egyházát; kiváló tánczenekart alakított. 1949-ben nyert fölvételt az akkori Szegedi Állami Zenekonzervatóriumba, ahol hegedű, zeneszerzés, zongora és magánének szakon folytatott tanulmányokat. Ugyancsak 1949-től dolgozott a Szegedi Nemzeti Színházban, szintén több munkakört betöltve: zenekari muzsikusként (hegedű, brácsa), korrepetitorként (zongorán és harmonikán), karmesterként, karigazgatóként; az akkori zeneigazgatónak, Paulusz Elemérnek első asszisztenseként sokat tett azért, hogy 1949 után ne szűnjön meg a szegedi operaélet.

1950-ben II. helyezést ért el a soproni Bach-versenyen Bach-stílusú improvizációval; 1954-ben egyidőben nyert felvételt a Zeneakadémia opera-tanszakára és az Operaházba; de családos ember lévén, úgy döntött: Szegeden marad. 1954-ben kötött házasságot Demeter Márta énekesnővel, kivel 49 évig éltek boldog házasságban; 1954-ben született meg egyetlen gyermeke, Ernő, aki jelenleg népművelőként dolgozik Szegeden. 1958-ban befejezte a II. világháború és az azt követő politikai változások miatt többször félbeszakadt jogi tanulmányait, de a korszak jogi visszaélései miatt a zenei pálya mellett döntött, 1960-ban hegedűtanári oklevelet szerzett (ez inkább formalitás volt, hiszen húsz éves kora óta tanított zongorát, harmonikát és hegedűt). Bár 1960-tól a kecskeméti óvónőképző tanára lett, nem szakadt meg a kapcsolata Szegeddel és Makóval. Vezette az ÉDOSZ (ma: Szeged) Népi Együttes zenekarát, harmonikát tanított (több harmonika-zenekar és harmonikaegyüttes megalakítása fűződik nevéhez), s 1963-tól ő lett a konzervatórium szimfonikus zenekarának karnagya. Ennek az együttesnek az élén 1965. március 21-én kirobbanó sikert aratott Bach h-moll szvitjének interpretálásával (a szólista Matuz István volt). 1964-66 között szülővárosában, Makón tanított. 1966-ban Szegeden is létrehozták a zeneművészeti főiskola zenetanárképző tagozatát, s Báthory Sándor tagozatigazgató Kiss Ernőt bízta meg a hegedű gyakorlati tanítás szakvezető tanári feladataival; e munkáját a szegedi Liszt Ferenc Zeneiskola tanáraként végezte 22 éven át. 1988-ig, nyugdíjba vonulásáig ő vezette a szegedi hegedű tanárképzősök tanítási gyakorlatait, ill. ő készítette fel őket a diplomatanításra; a hatvanas évek végétől ő tanította a hegedűtanítás módszertanát is, ezt egészen 1991-ig folytatta. Eközben több évig volt óraadó a zeneművészeti szakközépiskolában is. Itt a brácsa kötelező tárgyat oktatta, olyan eredménnyel, hogy több növendéke mélyhegedű szakra tért át. A konzervatóriumba számos zeneiskolai növendékét vették föl hegedű szakra. Pedagógiai munkássága mellett rendszeresen játszott a Szegedi Szimfonikus Zenekarban, egy ideig a Szegedi Nemzeti Színház zenekarának is tagja volt; a szegedi énekművészek legkedveltebb hangszeres kísérője volt, hiszen szinte a teljes énekes repertoár anyagát tudta fejből és bármilyen hangnemben játszani.

1991 tavaszán szívinfarktust kapott, ettől kezdve egyre gyakrabban látogatták meg különféle betegségek; de egészen 2000-ig, 75 éves koráig tanított és kántorizált, játszott az Újszegedi Kamarazenekarban; a kamarazenekar egyesületének elnöke volt 1990-től elhunytáig. Érdeklődése, szellemi aktivitása végig töretlen maradt, s bár gondolatait, tanácsait méltatlanul kevéssé vették figyelembe a címzettek, mindvégig — hirtelen jött, hatnapos súlyos betegség után bekövetkezett haláláig — foglalkoztatta az ország, a magyar kultúra helyzete, a zenei élet országos, szegedi és makói útja.

Dr. Kiss Ernő, a musicus universalis, a reneszánsz típusú zenei polihisztor kimagasló jelentőségű személyiség volt. Nem volt a zenének olyan területe, melyhez ne értett volna professzionális szinten; szerteágazó hangszeres és vokális tudása mellett kiváló zenepedagógus és karnagy volt, hatalmas zenei műveltséggel, lexikális és zeneelméleti tudással. Életével, munkásságával több nemzedék számára adott szinte alig követhető mintát, távozásával a magyar zenei élet és a délalföldi kultúra egészét érte pótolhatatlan veszteség. Búcsúzik Tőle családtagjain, rokonain, barátain és kollégáin kívül több száz egykori tanítványa, köztük több mint száz Szegeden végzett hegedűtanár, barátai Makón, Szegeden és országszerte, s búcsúzik megszámlálhatatlan számú hallgatósága, kiknek játékával, zenéjével élményt, örömöt adott pályája 67 éve alatt a templomokban, a koncerttermekben, kultúrházakban, vendéglőkben — a Dél-Alföld számtalan helységében. Emlékét valamennyien megőrzik, ércnél maradandóbb munkásságát hirdetik és továbbadják utódaiknak.

 

 

 Draskóczy Ede

Ne felejtsünk

 

Vannak csöndes emberek. Csöndben élnek, csöndben dolgoznak, eredményeiket nem fitogtatják, mindennek a nehezét vállalják, elismerésre nem tartanak igényt, csöndben mennek el közülünk — és: elfelejtjük őket. Dr. Karsai András ilyen ember volt.

Ladányi György ügyvédi irodájában dolgozott mint joghallgató, amikor 1945 végén én is odakerültem jelöltnek. Jogászok voltunk, nincstelenek és fiatalok. Jó barátok lettünk. Bandi hétvégeken kijárt Battonyára, egy Irénke nevű kislánynak udvarolgatott. Édesapja, id. Karsai András géplakatos volt, a MÁV műhelyben mozdonyokat szerelt, ügyes kezű ember volt. Huszár utca 3. sz. alatti házában lakott feleségével és három gyermekével, Magda, András és Jóskával. Bandi szorgalmas volt, 1951 májusában doktorált, és ez év augusztusában összeházasodott Irénkével.

Mindig csodáltam azokat, akik vállalkoznak a semmire családot alapítani.

 Hát — meséli Irénke — alighogy megszülettem, szüleim szétváltak, engem édesanyám egyedül nevelt. Csak azért sikerült tanulnom, mert egy református és egy evangélikus lelkész támogatott, és bejuttattak Szarvasra a Tessedik Sámuel tanítóképzőbe. Kiváló tanáraim voltak, pedagógiára, magatartásra, zenére oktattak. 1949-ben képesítőztem, 14 éves koromban ismertem meg Bandit és 19 éves voltam, amikor összeházasodtunk.

Huszár utca 3. szám alatt az egyik szobában éltek Bandi szülei, a másikban Magda és férje, Tóth Lajos, és — minthogy több szoba nem volt — a konyhát alakították át szobává. Itt kezdte el Bandi és Irénke közös életüket. A rákövetkező évben Bandi a városhoz került jogügyi előadónak, a későbbiekben vb titkár lett és 1987-ig — 35 éven keresztül — szolgálta Makó közigazgatását.

Akkor én már tanítottam a mezőhegyesi tanyasi iskolában — mondja Irénke —, se füzet, se írószerszám, a vaskályha is lyukas volt. De a kicsiket mindig nagyon szerettem. Első fizetésemből biciklit vettem. Erről meg a tanyasi kutyák majd lerángattak. Szerettem a református templomban is orgonálgatni. Sok vargabetű után rajztanárként kötöttem ki a Kálvin téri iskolában.

Bandinak nehéz évei következtek. Nyakába varrták a város legnehezebb gondjainak megoldását, felelős volt a pénzügy, lakásügy és egészségügyért. A pénzügy terhelte a legjobban. Bele kellett, hogy tanuljon. Ebben öccse, Jóska, mint közgazdász segített neki leginkább. Amikor nagyobb beruházásokra került sor a városban — fürdő létesítése, múzeum építése —, úgyszólván minden héten Pesten járt. Tudom, hogy ebben a beosztásában számos oldalrúgást is el kellett hogy viseljen, de soha senkivel nem konfrontálódott. Ha bármilyen sérelem érte, hallgatott. Soha nem tört ki, soha nem veszett össze senkivel, befelé emésztette magát. Csöndesen el is emésztette magát, mert ez a magatartás betegségeit előidézte, fokozta.

A hozzá fordulókkal is türelmesen bánt, és igyekezett rajtuk segíteni. A közigazgatás sajátos munkaterület. A jogszabályok sarkosak, de azokat alkalmazni kell, és minden azon az emberen fordul meg, aki azokat alkalmazza. Az emberekkel közvetlenül kell bánni, bánni tudni. Türelmes volt és csöndes. Pedig — gondoljuk végig — 1952-től 1987-ben történt nyugdíjba vonulásáig nehéz feladatokat kellet végrehajtania. Az állandó tortúrával járó munkatempót csak úgy tudta elviselni, hogy otthon — ha ideje engedte — elvonult kis kamrájába és ott naphosszat faragott. A fafaragás valami sajátos művészet. Szeretni és ismerni kell a fát. A minőségét, erezetét, keménységét. Az embernek kell alkalmazkodnia az anyaghoz. Képzelőerőre, fantáziára van szükség, mérhetetlen türelemre, fegyelmezett aprólékos következetességre, maximális szellemi koncentrációra. Az alkotó vágy dolgozott benne. Bandi művészlélek volt, és szerette az embereket. Nem csoda hát, hogy a hektikus igazgatási munka évtizedeken át őrölte, végül is felőrölte az egészségét.

Irénke szeretetet sugárzó művésztanár lett. Azt, hogy az alsósokat, a kicsiket szerette — amint mondta, imádta őket — mutatja a Kálvin-téri iskola homlokzatán látható alkotása, mozaikja. És ennek a két művészléleknek a leánya, Ildikó most a mi városunk művésze, grafikusa, tervezője.

Nézze, Ede - mondja Irénke, én nem tudom, hogy van Isten, vagy nincs Isten. De engem valaki kézen fogva vezetett, hogy megtaláljam azt az embert, akivel 54 évig éltem együtt úgy, hogy engem soha egy rossz szóval nem illetett. És van három gyermekem, akik nagyon jók hozzám.

Bandi barátomat ez a 2005-ös esztendő vitte el. Ne felejtsünk hát. Emlékezzünk dr. Karsai Andrásra, a csöndes és igaz emberre.

 

Szilvásy Nándor rajza

 

 

 Nadobán Zsuzsanna

Egy kiszombori pedagógus életútja

2.

 

Rácz István Pál ebben az időben sokat harcolt, küzdött a zombori kastély ügyéért, értékeinek megmentéséért. Magyarország kulturális örökségével tisztában levő, felvilágosult ismeretekkel rendelkező emberként tudta, hogy a helyi kastély a kultúra szolgálatába állítható. Meg kellene menteni és Kiszombor kulturális központjává tenni. Parkja hatalmas volt; nagy, százéves tölgyfák és odatelepített arborétum vette körül.

'56 félbeszakította a zombori éveket. 1957 áprilisában Ferencszállásra helyezték. Ez a kis falu hét km-re fekszik Kiszombortól. Ide járt ki hét éven keresztül, biciklivel. Sokszor olyan hóvihar volt, hogy félúton azt gondolta, visszafordul és gyalog hazamegy. Az embertelen idő ellenére mégis azokra a gyerekekre gondolt, akik őt annyira várják, így gyalog folytatta útját. Lányát sokszor kivitte magával. Az ő elbeszéléseiből tudom, hogy édesapja egy kis falu kis iskolájában tanított, ami varázslatos volt: a fizikaszertár például egy szekrényből állt. A kevés gyerek tanulócsoportokban tanult. Felső tagozaton a számtan- mértan, fizika mellett tanított más természettudományos tárgyat is, és vezette a gyakorlati foglalkozásokat, mellette még osztályfőnök volt. Szakmai tevékenysége mellett társadalmi munkát végzett, újjászervezte az úttörőcsapatot is.

1957 decemberében a ferencszállási Hazafias Népfront elnökségi tagjává, majd titkárává választották; ezt a tisztséget 1963 őszéig ő töltötte be. 1962 decemberétől a ferencszállási Művelődési Otthon igazgatója. 1963 áprilisában az Országos Béketanács ezüstkoszorús jelvénnyel tüntette ki.

Ferencszálláson jól hasznosította a tanítóképzőben szerzett ismereteket, segítve a község kulturálódását. Tanított, szervezte a citerazenekart, vezette a kórust, vagy ha kellett, rendbe tette az iskolát: súrolta a padlót, rakta a cserepeket, meszelte a falakat, vagy takarította az iskolaudvart. Magát nem kímélve állandóan dolgozott. Nem sikertelenül. Tanítványai szépen szerepeltek tanulmányi versenyeken; kulturális bemutatókon jó eredményt ért el a községi kultúrcsoport.

1963 őszén az iskolakörzetesítés következtében Ferencszálláson megszűnt a felső tagozatos oktatás. Ezért és az akkor megkezdett egyetemi tanulmányok miatt, áthelyezését kérte a makói Farkas Imre Általános Iskolába. Makón dolgozott egészen 1983-ig, nyugdíjazásáig, tehát végleg búcsút vett a zombori tanítástól. Az iskolában minden elvégezhető feladatot magára vállalt, kartársai szerették, tisztelték, jó közösségben élt.

Egyszer jött a hír, hogy ezt az intézményt egyesíteni szeretnék a Kálvin téri Kun Béla Általános Iskolával. Az összevonás meg is történt. Rácz István Pálnak itt jó helye volt, az iskolavezetés, kollegái elismerték képességeit. Tanított matematikát, fizikát, mezőgazdasági politechnikát. Ez utóbbira is megvolt a képesítése, hiszen 1962 nyarán sikeresen letette vizsgáit. Emellett osztályfőnök volt. 1966 szeptemberétől irányította a matematika-fizika tanárok városi munkaközösségét, rendszeresen tartott matematika-fizika szakköröket, szülői munkaközösséget vezetett. Nevéhez fűződik a közlekedésbiztonsági szakkör megalapítása Makón, melynek nyugdíjazásáig vezetője volt. Az iskolában segédmotoros tanfolyamot tartott; KRESZ és műszaki ismereteket oktatott. Mindemellett vándortáborokat szervezett. Iskolán kívül évtizedekig tanított a Dolgozók Általános Iskolájában, sőt magántanítványokkal is foglalkozott. Az 1972-es esztendő felemésztette egészségét. Ekkor lett cukorbeteg, kiderült, hogy a stresszállapot miatt. Sok nehézséget kellett átélnie.

Szabadidejét kihasználva családfakutatást végzett, egészen Mária Terézia koráig kutatott. Sajnos hamarosan elérte a második infarktus is. Súlyos állapotba került. Tovább már magántanítványokkal sem foglalkozott. Érezte, ereje ezt már nem bírja. Vércukorszintje megugrott, féltek, hogy teljesen szét fogja roncsolni a szervezetet. 1992. szeptember 25-én került be a kórházba és többé már nem jött ki onnan. 1992. december 2-án, egy szerdai napon végleg elbúcsúzott az élettől.

Kitüntetések egész sora minősíti szakmai munkáját, pedagógiai tevékenységének sokrétűségét. 1972-ben kapta a Szép Makóért Mozgalom bronz jelvényét. 1975-ben a KISZ Központi Bizottságának Dicsérő Oklevelét, 1977-ben a Közbiztonsági Érem arany fokozatát, 1979-ben a Makó Városi Tanács Elismerő Oklevelét önkéntes kisrendőri munkáért. 1980-ban Kiváló úttörővezető lett. Ugyanebben az évben vehette át a Haza Szolgálatáért Érdemérem ezüst fokozatát és a Kiváló Társadalmi Munkáért érmet. Nyugdíjazása évében pedig a Szolgálati Emlékérmet.

Azt hiszem, életpályája legnagyobb elismerését kapta kézbe 1992. január 21-én. Kiszombor díszpolgárává avatták.

A pedagógusnak különleges lehetőséget adott a sors, nem mindegy hát, mit hagy örökül.

„A kertész élete a kertekben folytatódik,

melyeket ő gondozott.

Az író a könyveit hagyja örökségül az

emberiségre, a festőművész a festményeit.

És a tanító?

Ő tovább él tanítványaiban. A tettükben,

a gondolataikban.

Ez az Ő életműve és része a halhatatlanságból."

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet