|
|
A makói embert Bálint Sándor az Alföld egyik legöntudatosabb népeként jellemezte, Erdei Ferenc szerint tipikus vállalkozófajta, haladó és kalkuláló. Ez a két tulajdonság ugyanannak a magatartásformának két különböző megnyilatkozási formája. Amit a makói ember vállalkozói tevékenysége révén elért vagy kivívott magának, ahhoz öntudatosan, körömszakadtáig ragaszkodott. Vállalkozói életmódjuk révén utaztak, szekereztek, kereskedtek, így nyitottabbá váltak, az adott kor korlátjait nemcsak gazdasági, de társadalmi téren is igyekeztek szétfeszíteni. Ez a sajátos magatartás, gondolkodásmód, lelki beállítottság évszázadok folyamán alakult ki. Várostudattá szélesedve a szabadságjogok, a függetlenségi eszme formájában is jelentkezett.
A makóiak vállalkozói készségének érzékeltetésére az itteni lakosság két bravúr-teljesítményét emelem ki.
A Mohács utáni rendkívül nehéz politikai és gazdasági helyzetben Makó nemcsak a hódoltsági, hanem az országos kereskedelem legfontosabb szervező központjai közé tartozott. A korszak kiváló ismerője, Szakály Ferenc szerint a makóiak részt vettek a magyar külkereskedelem valamennyi export- és importcikkének forgalmazásában. Szegeddel együttműködve kiemelkedő szerephez jutott az erdélyi só, illetve — az ellenkező irányban — a Szekszárd környékén termelt borok alföldi szétterítésében. Oroszlánrészt vállalt az ország legfontosabb kiviteli cikke: a környékén nagy tömegben tenyésztett szarvasmarha és az állatbőrök nyugatra juttatásában. Ellenértékeként nagy mennyiségű posztót, vas- és szatócsárut hozott be a hódoltságba és értékesítette ott. Török kereskedői révén a külföldi bérlők által monopolizált rézhez is hozzájuthattak, s azt a Török Birodalom belseje felé tovább szállították. A Makón összegyűjtött és innen elosztott keleti árucikkek iránt az országon belül és kívül egyaránt biztos kereslet mutatkozott.
Szakály Ferenc számítása szerint 1579-ben Makó népessége meghaladta az 5000 főt. Ugyanekkor Szeged 6000, Bécs 20 000 lelket számlált.
A makóiak vállalkozói hajlamára közismert a hagymatermesztés világszínvonalra emelése. Makón a hagyma nem egyszerűen kertészeti termék, hanem megélhetést biztosító növény. Szívós munkával, valóságos önkizsákmányolással vállalták a föld intenzív megmunkálását. A hagyma életmódváltást is eredményezett. Míg a Tiszántúl városainak agrárproletárjai — bekapcsolódva a nagy ármentesítési munkálatokba — elálltak kubikosnak, így teremtettek maguknak megélhetést, addig a makóiak fölismerték a belterjes kertkultúrában rejlő lehetőséget. Már Szirbik Miklós prédikátornak föltűnt, hogy „akinek 2-3 lántz [100-200 négyszögöl] veteményes földje van jó helyen, könnyebben él, mint a sessiós gazda [telkes jobbágy] és szemlátomást gyarapodik". Míg az Alföldről kitántorgott Amerikába másfélmillió emberünk, addig a makóiak helyben igyekeztek maguknak megélhetést teremteni.
A hagymakertészek különös világára Féja Géza is fölfigyelt: „A hagyma bonyolult ügy, s termelője szükségképpen fejlődő, minden iránt érdeklődő, nyugtalan egyéniség. A hagymapiacon nyugtalan, érzékeny idegrendszerek feszülnek, terveznek és csatároznak [...] S a hagyma mindenekelőtt kiemelte őket a zárt kis parasztkörnyezetből. A hagymások utaztak, szekereztek, kereskedtek, kinőttek a szűk agrár életformából. ... Más tájon az elpolgárosodott gazda maradi, a hagymás azonban haladó gondolkodású, mert életszínvonalát folytonos küzdelem közt tartja fenn, nem bír bezsírosodni a javaiba."
Szirbik Miklós a város reformkori földművelőit szántóvetőkre és kertészekre osztotta. A két réteg tudatvilága élesen elkülönült: az egyiket a birtokos paraszti szemlélet jellemezte, a másikat a kisparaszti-kisvállalkozói felfogás.
A tanyai gazdálkodó és a hagymakertész a parasztságon belül két kasztot képezett. Egymás közt nem házasodtak.
Erdei Ferenc a makói kertészek individualista habitusát így jellemezte: „kíméletlen versenyben állnak egymással a termelésben és az értékesítésben egyaránt [...] Versengők, irigyek, bizalmatlanok, de törekvőek és haladók."
A szemtermelő, állattenyésztő tanyai gazdák éppúgy igyekvőek, mint a hagymakertészek. Rájuk is vonatkozik Mocsár Gábor megállapítása: „A makói földműves bolondja a földnek". A gúnyolódók a makói tanyai parasztgazdáról azt mondták, hogy aratás, kukoricatörés idején kaskában alszik. Nem ment be a tanyába, hanem a nagy kukoricahordó kaskába ült bele, szundított valamennyit, de amint mozdult, billent a kosár, és fölébredve máris vette kezébe pl. a kukoricatörés idején a szárvágót, hiszen a szárat nyirkos állapotában, napfölkelte előtt kellett levágni és kévébe kötni.
H. Szabó Imre újságíró a tanyán folyó munkáról gyermekkori emlékeit így idézte föl. Nyári dologidőben a tanya népe „családtagok, béresek, részesek hónapokig nem látják ilyenkor a tanyai szobát. Éjjel 3-4 órát alszanak, a munka és a hőség leszedi testükről a téli zsírt, a felesleges hússal együtt. Cseléd és gazda napkelte előtt kezdik és jóval napnyugta után végzik a munkát, s pár órát pihennek ott, ahol épp befejezték a dolgukat. Ki a kazal tövében, ki az üres kocsin, esetleg az eresz alatt, a pitvar vagy az istálló küszöbére hajtva fáradt fejüket."
A makói ember a szegediek világával mutat hasonlóságot. Ez a közös történeti múltban, a hódoltság előtti korban gyökerezik, amikor ennek a tájnak népessége többé-kevésbé homogén volt. Szeged katolikus maradt, tőlük távol állt a lázadás szelleme, a makóiak fölvették az új hitet, a nyakas kálvinista magatartás harcos szókimondókká tette a mieinket. Ami a szegedieknél a túltengő önbizalomban öltött testet (töheti, mer szögedi), az a makóiaknál kemény öntudatosságban fejeződött ki. A szegedi ember munkaszerető (Bálint Sándor szerint: ha a szögedi embört mögkoppasztják, röggelre kitollasodik), a makói a munka bolondja.
A hódmezővásárhelyiek világa másként formálódott. Nagy Gyula a vásárhelyi puszta életet kutatva úgy tapasztalta, míg az orosháziak „sokkal keményebben dolgoztak, belterjesebben gazdálkodtak", addig a vásárhelyi ember „nagyvonalú, kényelmes munkatempójú, kissé álmodozó embertípus". Felletár Béla szerint (aki élete első évtizedeit Makón, a későbbieket túlnyomóan Vásárhelyen töltötte) Makó is, Vásárhely is büszke kuruc-negyvennyolcas ellenzéki hagyományaira, ám a hagymások minthogyha cselekvőbben élték volna meg azokat, dinamikusabban vettek volna részt a mozgalmakban. A vásárhelyi embertől idegen a politikai radikalizmus.
A makóiak a szocialista korszakban — a diktatúra lehetőségei között — igyekeztek megtartani dinamikusságukat a gazdaság szféráiban. Mocsár Gábor 1966-ban állapította meg: „Hallatlan energia van ebben a városban. Népe dolgos, szorgalmas. Életének, társadalmi mozgásának vannak olyan jelzőszámai, amelyek csak iparvárosok esetében találhatók meg [...] A szilárd paraszti jólétnek ennyi és ily általános jelét az építkezésben, az otthonok külső képében, berendezettségében sehol sem tapasztalhatni az Alföldön, mint éppen itt."
Mocsár Gábor arra is fölfigyelt, hogy a helyi mezőgazdasági szövetkezetek vezetőiben is erősen munkálkodott a makói mentalitás, ők is a föld bolondjai voltak, egymás után olvasztották magukba a szomszédos szövetkezeteket. („Az Úttörőbe beolvadt egy makói tanyasi tsz meg a maroslelei egyik szövetkezet, a makói Lenin lenyelte a klárafalvi tsz-t, egy másikat a zombori, egy harmadikat a királyhegyesi határból ölelt magához; a József Attiláról elnevezett makói tsz magához vett egy olyan tanyasit, amelyik eddig nem hagymázott, meg magához szippantott egyet Óföldeákról is. A Kossuth pedig, szépen megosztozkodva a Leninnel, magához vonta a másik királyhegyesi szövetkezetet, 'rátenyerelt' az egész rákosi határra, s övé lett Vásárhely határából a kopáncsi termelőszövetkezet is. A makói Lenin Tsz Tápé alá, 38 kilométerre is elnyomult; csakhogy hagymaföldhöz jusson.")
A Bálint Sándor által megállapított öntudatos magatartásra Reizner János is fölfigyelt. Már a mohácsi vész előtt a település esküdt polgárai kiemelkedtek a szigorú jobbágyi sorból, bizonyos szabadságjogokra tettek szert, és némi függetlenséget élveztek. „A régi szabadság és függetlenség eszméje - írja - Makó város népénél nemzedékről-nemzedékre átszállt, s a tradíció a későbbi súlyos idők dacára sem enyészett el."
Szirbik Miklós prédikátor — aki az anyatejjel szívta be magába a makai tudatot — 1835-ben írt munkájában külön fejezetet szánt a régi szabadságjogok taglalásának. Megállapította: „Hogy a makaiak régen szabad és fegyverrel szolgáló emberek voltak, annak emlékezete úgy fennmaradt firól fira a maradék fejében, hogy azt onnan ki se lehetne verni."
A török idők után visszatelepülő makóiaknak is egy óhajuk volt: a királyi kamara fönnhatósága alá való kerülés. Ez 1675-ben valósult meg. Évi 100 tallér fizetség ellenében mentesültek a jobbágyszolgáltatásoktól, a kilencedtől és a robottól. Makó királyi mezőváros (oppidum regium) lett, lakói királyi szabadosok (libertini regii). Makó tulajdonképpen contractuális mezőváros lett, a szerződést a számunkra legkedvezőbb féllel, a kincstárral kötötték meg. A város határához tartozó birtokot szabadon, megszorítás nélkül használták, a királyi haszonvételeket is tetszésük szerint kezelhették.
Mária Terézia 1741-ban örökös joggal ajándékozta oda Makót Stanislavics Miklós püspöknek és utódainak. Ezzel a város népessége jobbágyi sorba jutott. A makóiak ebbe az új jogi helyzetbe nem nyugodtak bele, és kilátástalan pereskedésbe kezdtek.
A mindenkori csanádi püspök a földesúri szolgáltatásokat nem szerződés (kontraktus), hanem az urbárium rendelkezése szerint kívánta. A per megjárta az úriszéket és a megyei bíróságot, de a makói küldöttség Budára és Bécsbe is föltörekedett. A per 1836-ban a korábbiaknál is szenvedélyesebb hangvételű lett. A népgyűlések mindennaposok és mindig lármásak voltak.
A kiegyezést követően a közéletet a kossuthi hagyományok szelleme hatotta át. A balközéphez tartozó Dobsa Lajos két ízben, majd Széli György szintén két ciklusban képviselte városunkat az országgyűlésben. Március idusán mindig ő vezette föl árvalányhajas kalpagban és fokossal kezében a makói negyvennyolcasokat az ünnepségre. Ezt követően Justh Gyula, a függetlenségi és 48-as párt tagja, majd elnöke három évtizedig volt a város országgyűlési képviselője. Ady Endre Justh Gyulát „egy bomlott korszak bomlasztójának és hősének, a második Bocskainak", „az utolsó hídfőnek", „kevély, szabad magyarnak" nevezte.
Még Milotay István, a Horthy-korszak reprezentáns újságírója is elragadtatással idézte a makói választások fölemelő hangulatát: „Milyen szép is volt ez, mikor Justh főkortesének, Zászlós Nagy Mihály uramnak vezetésével felvonultak a függetlenségi választók, mindnyájan kék vagy fekete ünneplőben, csizmában, kalapjuk mellett piros kortes tollal. Hét-nyolcszázon egy menetben. Micsoda impozáns erő volt ez! Hozták a régi függetlenségi politika jelszavait, a Kossuth-evangélium gyújtó szólamait..."
Féja Gézát az 1930-as évek szellemisége is elragadtatással töltötte el: „Ez a város elevenen megőrizte a magyar történelmet. Ma is olyan, mintha Kossuth Lajost várná, a szabadságra esküdő Kossuth-nóta dallama zeng ki a makóiak szavaiból s ragyog a szemükből. Nem kell itten dobszó, demagógia s propaganda, csak lengesse meg a szél a szabadságnak bármilyen kicsiny, de tiszta zászlóját: seregek teremnek és menetelnek egy pillanat alatt. Mintha megtört volna itten a kasztokba merevedő magyar társadalom végzete: parasztok, polgárok és munkások élnek testvéri, politikai, szellemi közösségben." Makó szellemi életét velejéig áthatotta a kossuthi függetlenségi eszme. Juhász Gyula szerint Makó az örök negyvennyolc, sőt negyvenkilenc városa.
A makóiak vállalkozói készsége öntudatos gondolkodásmóddal párosult. Az egyén részéről a vélt vagy tényleges sérelmek következetes visszautasításában nyilatkozott meg, társadalmi szinten a magabiztos föllépésben, pereskedésben, nyílt politikai színvallásban egyaránt jelentkezett. Ez a magatartás elvi szinten a függetlenségi eszme hirdetésében és követésében kapott hangsúlyt.
Makóra nem volt jellemző a népességi kirajzás. Aki erre szánta rá magát, igencsak visszaköltözött. Kálmány Lajos írja, hogy Egyházaskérről a németek „ tönkremenve továbbálltak". Utánuk makaiak érkeztek a faluba, de visszasírták városukat. „A rendezett viszonyokhoz szokott, jogát védő makai nép az Egyházaskéren talált állapotokat ázsiainak bélyegezte." Kálmány hozzáfűzte: ez nem elég ok arra, hogy „itthagyni készüljön Torontált anélkül, hogy az állapotok megváltozására szükséges lépéseket megtegye. " A szegediek viszont Bánságban is megvetették lábukat.
Összegzésképpen álljon itt Gaál Jenőnek a millennium időszakából származó jellemzése: „A makói rendkívül munkás, szorgalmas és takarékos nép. A magyar lelkületnek túlnyomólag erényeivel bír; ha követelnek tőle, dacos és goromba, de ha szépen kérik, áldozatra kész [...] A férfiak kitűnő munkások s ilyenekül lévén ismeretesek, messze vidékre elviszik őket. Nejeik és leányaik otthon, mint hagymakertészek művelik a veteményföldeket. Ezen kívül a makói magyar ember oly ritka üzleti szellemmel is bír, kertészeti terményeit gyakran nagyobb mennyiségben Angliába is elszállítja, itthon pedig kitűnő zöldségeit, melyekről nevezetes és aprójószágait élelmes módon tudja forgalomba hozni. A hatósági rendeletnek, ha az törvényes, engedelmeskedik, de az önkényt nem tűri."
Idős makói házaspár 1903 körül
Évek óta megtiszteli írásaival folyóiratunkat Vargáné Antal Ilona, aki egy néphagyományokban gazdag faluban, Apátfalván él. Cikkeiben bemutatja a földműves feleségek, asszonyok teendőit, leírja mit kellett tudnia egy talpraesett falusi menyecskének. Tarhonyakészítés, kenyérsütés, szappanfőzés, tejfeldolgozás, mind-mind az asszonyok dolga volt!
S hogy mit kellett tudnia egy ügyeskezű parasztembernek? Ezt a most következő írásból tudhatjuk meg. Keresztúri József (1934) szintén Apátfalván lakik, a faluban kisokosnak is hívják — rá is szolgált becenevére — hiszen sok szakma csínját-bínját ismeri. Életének 70 éve alatt volt asztalos-ács, apjától kitanulva a szakmát, tanult kántornak, hisz jó hallása volt, ásott gémeskutakat, épített kemencéket, parkettázott, sőt, saját parkettafűrészelő gépei is voltak, gazdálkodott termőföldön, végzett vegyszerező iskolát is.
Őt kértük, mutassa be nekünk a hagyományos férfimunkákat. Mikor arról kérdeztem, mit kellett tudnia egy parasztembernek, ő visszakérdezett. „Egy parasztembernek hány diplomával ért fel a tudása?" Nem tudván a választ, ő kezdte el sorolni: „Ha egy tanyasi embernek bármi elromlott, magának kellett megcsinálnia, hiszen messze volt a falu, a tanyáról nem ment haza minden apróságért. Ha ellett a tehén, fialt a koca: állatorvos volt, levezette. Ha elvált a csizma talpa, suszter volt, megszögelte. Ha földúrta az öreg disznó az aklot, kőműves volt, visszarakta a téglát. Ha disznót kellett vágni, hentes volt, feldolgozta a húst. Ha kiesett a kapa nyele, bognár volt, megfaragta, helyreütötte." Már ebből a néhány feladatból is látható, hogy a falusi emberek, de főleg a tanyasi földművesek szinte önellátó gazdálkodást folytattak. Az iparosok, kézművesek munkájára csak alkalmanként, néhány esetben tartottak igényt.
Keresztúri József is ezek közül a parasztemberek közül való, mivel mindenhez volt tehetsége, a saját szerszámait, házát könnyedén tartotta rendben. Apja asztalos lévén, a környező gazdáknak is végeztek javításokat, készítettek eladásra létrát, stelázsit, padokat. „Mindig arra váltottunk át, amit jól megfizettek." Az 1950-es években ásott kutakat készítettek. Különösen emlékezetes az utolsó gémeskút kiásása 1957-ben Apátfalván, a Templom utca és a Kisköz saroknál. Míg az előző kutaknál 3-4 méter mélységnél megtelt a kút talajvízzel, itt hét méter mélységig kellett leásniuk. Ezt a kutat az udvaron ásták, de abban az időben szokás volt az utcán a földút mellett is ásatni. A nagy mélység miatt három napig dolgoztak ezen a kúton, mire elkészült, egyéb esetekben négy méter mélységig két nap kellett egy kút megásásához. Mivel Józsi bácsi volt a fiatalabb, munkabíróbb, őt küldte le apja a gödörbe, neki kellett a munka oroszlánrészét elvégezni. Apja legjobb súlyában is ötvenegy kg volt, tehát nem nagyon lehetett nehéz fizikai munkát rábízni. Így ő és a segédek a felszínen a kitermelt földet hordták el, húzták fel és engedték le a vödröt. Kútásást csak megbízható emberekkel végeztetett a lakosság. Fontos volt a pontos munka, mert egy kútnak belülről is szabályos henger alakúnak kellett lennie, hogy „jó legyen a szemnek", de fontos volt, hogy be ne omoljon, elég mély, jó vízellátású legyen. Megbízható embereknek kellett lenni fent is, mert ha egy-két göröngy visszahullott a kútásó fejére, akár végzetes is lehetett. A kútban dolgozni elég félelmetes volt, mert abban az időben semmi lámpaféle sem állt rendelkezésükre. „Sötét is volt, víz is volt, tocsogtunk a sárban. Lámpánk nem lévén, gyertyát sem gyújtottunk, láttunk még a sötétben is. Erősebb szemük volt akkor a népeknek." Egy kút ásását mindig kulcsrakészen vállalták, felállítva a gémet és a kávát is.
Először kijelölték a kút helyét, és nekiláttak ásni egy két méter átmérőjű gödröt, akkorát, hogy kényelmesen ki tudják dobni a partra a földet. Egészen a talajvízig kettő, kettő és fél méter mélységig ástak, amíg a csizma el nem merült a sárban. A továbbiakban árkussal, egy deszkából készült szerkezettel folytatták a kút mélyítését. Az árkushoz egy méter átmérőjű körlapot szegeltek össze deszkából, ez adta meg a kút kerületét, de ez magában nem lett volna elég erős, hiszen ennek kellett megtartania a kút tégláit. Így a körlapra még három-négy rétegben darab deszkákat szegeltek, hogy erős tartása legyen. A körlap közepén azután kifűrészeltek egy kisebb köralakot, hogy a nyíláson keresztül tudják majd a sarat kifelé szedni. A körlap oldalára merőlegesen állítva másfél méter magas deszkákat szögeltek egészen körbe, hogy a körlap alatt 30 cm-es rész, felette 1.2 méteres deszkadarab legyen. Ha ezzel megvoltak, és elég stabilnak ítélték a szerkezetet, leeresztették a megásott gödör aljára. Mivel itt már saras, homokos föld volt, az árkus saját súlyánál fogva süllyedt lefelé a földbe. Az alsó 30 cm-es faperem merült el előbb, ekkor lemászott az egyik kútásó, az árkus körlapjára állva a kifűrészelt kör közepén lenyúlva vödörbe szedte a sarat, majd társai felhúzták a vödröt és kiöntötték. Az árkus alsó pereme így adta meg a kút kerületét, a felső 1.2 m magas részéhez pedig a téglákat falazták, mivel az ásott kutak belseje téglával volt kirakva, hogy be ne omoljon és hogy a víz a téglák között be tudjon szivárogni. Ezt a téglabélést az árkus leengedése után azonnal elkezdték rakni. A keret az árkus 1.2 m-es fala volt, ezen belül körbe a deszkák elé igazítva rakták a fél téglákat, a kút belseje felé mindig a tégla ép szélét téve. Mivel ez a körbe rakott téglasor egy vízszintes boltív volt, cementet, kötőanyagot nem kellett használni, megtartotta magát. Hogy a téglák el ne mozduljanak a külső részen, ahol a téglák között nagyobb hézag volt, tégladarabokkal beékelték. Egyszerűbb volt a helyzet, ha a tehetősebb tulajdonos kiflitéglát vett a kút belsejéhez. Ezeket a téglákat direkt kutak bélelésére gyártották, alakjuk a kiflihez hasonló íves volt. Ezzel könnyen lehetett köröket rakni. Ha a téglasorokkal két méteres magasságig kész lettek, újból kezdték a sár kiszedését egészen addig, míg el nem jutottak a jó vízellátású részig. Az árkus lent maradt a kút fenekén, az ásó ember pedig megrakta a téglafalat egészen a föld színéig. Utána a segédek következtek, kívülről körbetöl-tötték földdel a kutat, majd felállították a kávát. A kút kávája biztonságosabbá tette a használatot, jószág, gyermek így nem tudott beleesni. Kávát a kezdeti időben fából készítettek, négyzet alakúvá összeszögelve a deszkákat egy méteres magasságig.
Ezt a föld feletti kávarészt rovásnak nevezték. Az utóbbi időben már betongyűrűket is használtak erre a célra. Az utolsó feladat a kútágas felállítása. Ehhez kerestek egy jó vastag akácfát, melynek törzse kétfelé ágazott. Nem is kellett keresni, mert az utca tele volt ültetve akácfákkal. A fát legallyazták és leásták mélyen a földbe a kúttól három-négy méterre. Az Y alakú felső elágazásba tették a kútgémet, mely a járomszegen billegett. A kútgémet vékonyabb egyenes, hosszú fából készítették, egyik végére nehezéket, a kúthoz közelebbi végére az ostorfát rögzítették. Az ostorfa függőlegesen lefelé lógott, ha a kútgémet a kút felé billentették, az ostorfa leért a kútba, hogy a rádrótozott vödör megmerüljön a vízben. Merítés után az ostorfa felfelé emelésével feljött a vödör a felszínre, s máris itathatták a vízből a jószágokat. Mire eddig eljutott egy kútásó csapat, igencsak elfáradtak a nehéz munkában. Szerencsés esetben viszonylag közel találtak vizet, s akkor a megrendelő két nap múlva már húzhatta a friss hideg vizet az udvari ásott kútból.
A családi használatra készített kisebb kutakon kívül a határban az utak mentén voltak ugari nagykutak is. Ha a földművesek kimentek a határba lovas fogataikkal, kellettek helyenként kutak, hogy megitathassák állataikat. A nagykutak átmérője két méteres is lehetett, kiásása hasonlóképpen történt, mint a kiskutaknál, csak sokkal fáradságosabb, időigényesebb munka volt. „Az ugari nagykutak egész téglán fordultak meg," vagyis belsejükben a téglák lapjukra téve hosszabb oldalukkal befelé álltak. Apátfalván a sertéskombináton innen, forgalmas helyen állt egy nagykút, mely a Bodor család tanyájánál ásódott. A családot a kútról nevezték Nagykúti Bodoréknak. Kinn a legelőkön is ilyen ugari nagykutak voltak, hogy a jószágoknak elég vizet tudjanak nyerni. Gyakran egész vályúrendszert építettek a kutak mellé, hogy minél több állat tudjon egyszerre inni.
Mostanság néhány elhagyatott ásottkút áll csak a falusi házak udvarán, a kútágasok is lassan tönkremennek, kidőlnek, a kutakat betemetik, befödik, úgysem kellenek azok már semmire. Lassan a kútásók tudása is feledésbe megy, csak néha az utcai kispadon hangzik el egy régi kútásó történet.
A karácsonyi ünnepkör: a római katolikus liturgiában advent első napjával veszi kezdetét és vízkeresztig tart. Ezen időszak jeles napjai közé tartozik: Borbála (december 4.), Miklós (december 6.), Luca (december 13.), Ádám-Éva napja (december 24.), István napja (december 26.), János napja (december 27.), aprószentek napja (december 28.), szilveszter (december 31.), újév (január 1.) és vízkereszt (január 6.).
Advent (adventus /latin/: megérkezés, eljövetel) az egyházi év kezdete, a karácsonyi előkészület négyhetes időszaka. Szent András napját (nov. 30.) követő vasárnap előestéjével kezdődik. Ekkor Makón nézték a Marost, hogy áradt-e, s ha igen, a következő évben árvíz volt várható.
Eredete a V-VI. századra nyúlik vissza, s eleinte három napos böjtöt tartottak. XIV. Kelemen pápa az adventi szerdai és pénteki napokra rendelt böjtöt, szombaton pedig húsételektől való tartózkodást.
A vallási előkészületet a hajnali misék, a roráték jelentették. Ezeket napfelkelte előtt tartotta az egyház, 6-tól 7-ig. A régi magyar nyelvben angyali misének vagy aranyos misének is nevezték. Ebben az időszakban nem tartottak bált és lakodalmat. Makón, advent időszakában a katolikus iskolákban ún. jócselekedeti kisinget készítettek a gyerekek a kis Jézuskának. Ezt egy fehér, félbehajtott lapból ollóval vágták ki, majd félbe hajtották és ferde bevágásokat készítettek rajta. Nevüket ráírták és jócselekedetek alkalmával egy-egy bevágást felhajtottak. Az iskolai karácsonyi ünnepségen a jászolba tették, majd a pásztorjáték után az apácák megnézték, kinek mennyi van felhajtva, s kis szentképekkel jutalmazták őket. Aki hazugságból hajtott fel egy fülecskét, annak kigyulladt a kisinge a jászolban, tartották régen Makón és igyekeztek becsületesen hajtogatni.
Szentcsalád-járás
A szálláskeresés, mint a paraszti ájtatosság egyik megnyilvánulási formája, szent-családjárás néven ismert a magyar nyelvterületen. Karácsony előtt kilenc napon át általában kilenc közel lakó család vitte egymáshoz a Szent család képét vagy szobrát. Apátfalván ahol aznap összegyűltek, annak a háznak az asszonya vitte elöl a Szent család szobrot vagy képet az utcán, a többiek párosával mentek utána és a „Szállást keres a szent család..." kezdetű éneket énekelték. A kijelölt házhoz érve megálltak, ekkor bentről elénekelték a „Ne sírj tovább Szűz Mária..." kezdetű versszakot. Valamennyien betértek a házba és a feldíszített oltárra helyezték a szobrot vagy képet. Ezután együtt imádkoztak, énekeltek. Másnap reggelig a háznál hagyták a képet vagy a szobrot.
Betlehemezés
A betlehemezés többszereplős, dramatikus játék, a karácsonyi ünnepkör egyik legnépszerűbb misztérium-, illetve pásztorjátéka. A karácsonyi játékok legrégibb rétegét hazánkban is a latin nyelvű liturgikus jelenetek képviselik, amelyeket a XI. századtól kezdve a templomokban is előadtak. Középkori magyar nyelvű szöveg nem maradt ránk. A XVII. és a XVIII. században főként iskolások és laikusok vallási előadásairól szóltak a tudósítások, az első magyar szövegek is a XVII. századból származnak. A XIX-XX. századi betlehemes játékok részben az iskolák és a laikus vallási társaságok számára írt régebbi szövegek folklórizálódott változatai, részben pedig újabb keletű szövegek.
A XVII-XVIII. századi betlehemes szövegekben a szálláskeresés, a pásztorjáték, a háromkirályok látogatása és a Heródes-jelenet együtt szerepelnek, erre több történeti adat is utal. A betlehemezés fő kelléke a jászol, vagy templom alakú betlehem, amelyben többnyire a Szent Család látható, valamint angyalok, állatfigurák (szamár, ökör stb.). Általában kivilágítják és szentképekkel, színes papírral díszítik. Többnyire házilag — néha asztalosok — készítik.
A Magyar Népzene Tára második kötete (jeles napok) a betlehemes játékok fő típusait a nagy néprajzi tájegységek (Dunántúl, Felvidék, Alföld és Felső-Tiszavidék, Erdély) szerint csoportosítja.
December 24. — Karácsony vigiliája, Ádám-Éva napja
Karácsony a keresztény egyház egyik legnagyobb ünnepe, a IV. század óta december 25-én ünneplik Jézus születését. Ez a nap a téli napforduló, az ókori hitvilágban — a Mithras-kultuszban — a Nap újjászületésének (Dies natalis sabis invicti) ünnepe volt. A középkorban karácsonnyal kezdődött az esztendő. A karácsonyi szokásokban és hiedelmekhez egyaránt megőrződtek a téli napfordulóhoz, az évkezdethez és Jézus születéséhez fűződő hagyományok.
Karácsony vigíliája, más néven böjtje, Ádám-Éva napja az adventi időszak utolsó napja. Ennek a napnak rendkívül gazdag szokásanyagával találkozhatunk Makón és Apátfalván, de rendre a környező településekről is elmondhatjuk ezeket. Karácsony szombatján szigorú böjtöt tartottak. Zsíros és húsos ételt nem fogyasztottak. Ezek helyett tejben főtt fehér habot készítettek ebédre, utána máskor tészta vagy mákosguba került az asztalra. Az asszonyok már kora reggel jól befűtötték a kemencébe, és elkezdődött a nagy sütés-főzés. A férfiak addig az udvaron és a jószág körül látták el teendőiket. A karácsonyi asztalra vagy alá helyezett tárgyaknak, eszközöknek különös jelentőséget tulajdonítottak. Egyrészt mágikus erejűnek vélték, másrészt keresztény magyarázatot fűztek hozzá. A család, rendszerint férfi tagja egy szakajtókosárban búzát, zabot, árpát és fiaskukoricát helyezett el a szobában az asztal alatt. Köréje szalmát szórt, tetejére szénát rakott. A kosárba kerülhetett még alma és dió, sőt kisebb gazdasági- és lószerszám is. A magvak a következő év jó termését, bőségét biztosították, vagy a baromfiaknak adták oda, hogy több tojás legyen. A szalmát az állatok alá tették, a szénát az állatokkal etették meg, hogy egészségesek és szaporák legyenek.
Szokás volt a kútba piros almát dobni, és aprószentek napjáig ott tartani, utána annyi felé vágni és megetetni, ahány jószág volt a háznál. De almát tettek a kantába és a korsóba is, ebből mosdattak és ittak, hogy egészségesek és szép pirosak legyenek. Estére, mire feljöttek a csillagok, kisült a kalács, lepény, diós és mákos vekni, de volt ahol ciböre is készült. Ilyenkor mondogatták: „Itt van karácsony van-e kalács a rácson, ha nincs kalács a rácson, szomorú a karácsony".
Vacsora előtt szép, csak ilyenkor használatos abrosszal terítették le az asztalt, és odakészítettek mindent, amire szükségük volt, majd körbeülte a család minden tagja. Az étkezés során nem volt szabad felállni az asztaltól, de még mocorogni vagy könyökölni sem, mert különben nem ült jól a kotló a tojásokon.
Az asztalnál egy almát annyi felé vágtak, ahányan körülötte ültek, és mindenki kapott egy darabot és megették, hogy összetartsa a családot és el ne tévelyedjenek. Ilyenkor ettek még mézbe mártott fokhagymát gilvaság ellen, diót, szőlőt, sült tököt. Aki férges diót talált, az betegségre számíthatott a következő évben — tartották.
Étkezés után az asztalról csak az üres edényeket és evőeszközöket szedték le, az ennivaló, morzsa és a hulladék ott maradt az ünnepi napokra.
Ezen napok alatt nem volt szabad kifelé söpörni a szemetet, hanem befelé az asztal alá, a kosár mellé. Az így felgyülemlett szemetet és az asztalról származó morzsát és hulladékot aprószentek napján a kertben, a fák tövéhez szórták a bő termés reményében. Ugyanezen napon a szakajtóba tett terményeket, a szénát, a szalmát és a lucabúzát megetették a jószággal.
Szenteste az állatokat éjfélkor megetették, hogy jóllakottak legyenek. Az éjféli misére menet vagy jövet jóslatok hangzottak el. Ha keletről fúj a szél, szárazság, ha nyugatról fúj, eső, ha délről fúj, döghalál, ha északról fúj, háború fenyeget.
Karácsonyfa
A karácsony mai, közismert jelképe a feldíszített fenyő, a karácsonyfa állítása ebben a formájában újabb keletű szokás. Az eddigi kutatások a karácsonyfa-állítást protestáns, német eredetűnek tartják, mely hazánkban a bécsi udvar közvetítésével először az arisztokrácia, majd a városi polgárság, a falusi értelmiség, végül a parasztság körében terjedt el.
Karácsonyfát Magyarországon — a történeti adatok szerint - Brunszvik Teréz állított először, 1824-ben, József nádor harmadik neje Mária Dorottya, illetőleg a Podmaniczky család 1826 táján, majd Fertőszentmiklóson a Bezerédy család 1834-ben. Jáky Ferenc plébános, a gróf Hunyadi család egykori házipapja 1855-ben karácsonyfa-ünnepélyt rendezett a falusi iskolás gyerekek számára. A karácsonyfaállítás szokása nyugatról kelet felé terjedt a magyar nyelvterületen.
Hazánk keleti felében csak a második világháború után honosodott meg. Makón és Apátfalván egykor ún. termőágat vagy zöld ágat díszítettek fel, aranyozott dióval, almával, süteménnyel, hagymával, felfűzött pattogatott kukoricával. Ezeket a gerendánál lógatták lefelé vagy pl. Földeákon a falra szögezték. A zöld ágat vagy később a fenyőt edénybe rögzítették és rendszerint a sublót tetején helyezték el. A karácsonyfadísz hazánkban alma, dió, sütemények, mézeskalács volt, de tekertek a fára színes papírból készített láncot is. Az 1880-as években jelent meg az üvegdísz. Hajdanán a fa alá helyezték a lucabúzát és az anyagból és vattából készült karácsonyi báránykákat.
Ma már nagy fákat díszítenek üvegdísszel, szaloncukorral. A fákat január 6-ig, vízkeresztig tartják meg, utána lebontják.
A karácsonyi ajándékozás a karácsonyfa-állítás szokásánál is újabb. Ajándékot régen a kántálók, betlehemezők, köszöntők kaptak, azok is gyümölcsöt és legfeljebb egy kis pénzt. Régen a gyerekek a karácsonyfát és a báránykát ajándékba kapták és mást nem kaptak. Ma már az ünnep elmaradhatatlan tartozéka az ajándék, ez a szenteste fénypontja.
December 25. — Karácsony napja
A hagyományos paraszti életben a család ünnepe volt. Ez a nap munkatilalommal járt, még a szemetet sem vitték ki. Makón a hamut, szemetet nem vitték ki, mert úgy vélték, ezzel kivinnék a szerencsét a házból. Apátfalván ha söpörtek, akkor is csak befelé az asztal alá. Csak a legszükségesebb munkákat végezték el. Már az előző nap odakészítették az állatoknak a takarmányt, a kemence fűtéséhez az izéket és a venyigét. Tilos volt ezen a napon a kölcsönkérés, kölcsönadás is, mert kivitték volna a szerencsét. Makón szentkarácsony napján reggel elmentek a pásztorok miséjére, délelőtt pedig az ünnepi nagymisére. Főzni ezen a napon sem kellett, mert az előző napon már mindent elkészítettek. Délután rokonlátogatásra mentek, vagy ájtatosságon vettek részt.
December 26. — Karácsony másodnapja, István napja
István az egyház első vértanúja, állományalapító királyunk, Szent István névadó szentje. Az egyik legkedveltebb névünnep.
István-napi köszöntés: a névnapköszöntők énekelt és verses köszöntők, amelyek a parasztság körében a XVIII. sz. második felében terjedtek el. A szokást istvánozásnak nevezték. Általában a két világháború közötti időben kezdett elmaradni. Néhol, elsősorban a határon túli magyarságnál, máig élő szokás. A régi formákat legtovább az erdélyi és a bukovinai magyarság őrizte meg. A magyar nyelvterületen a leggyakoribb keresztnevek közé tartozott az István. Az István és János-köszöntőket más névvel helyettesítve más névnapokon is énekelték. A szövegek részint népi eredetűek, részint műköltői vagy félnépi alkotások, gyakran a deákos költészet stílusa tükröződik bennük.
Keczer Tamást sokan ismerik és tisztelik a városban. Mégis: családján és szűkebb barátain kívül szinte senki sem tudott arról, hogy szabad idejében karikás ostorokat készít. Karikást, a pásztorember legfontosabb kézbeli szerszámát, amelyről a néprajzi lexikonban a következőket olvashatjuk: „ rövid nyelű, kenderkötélből és szíjból font, hosszú sudarú állatterelő eszköz. Csikósok, gulyások, csordások, kondások és csürhések, régebben juhászok használták. Ismertebb elnevezései: csikósostor, nehézostor, pásztorostor, kanászostor."
Hogyan került Keczer Tamás kapcsolatba a karikás ostorral? — merül fel a kérdés. Az érdeklődés gyökerei gyermekkorába vezethetők vissza, 1941-be, Bogárzóba, Takács Imre Sűrűtanyai otthonába. Mint a meghívóban is olvashattuk, a karikással való első kapcsolatára alkotónk így emlékezett vissza: „Imre bácsi a kezembe adott egy borjú-kötőféket és egy karikát. Gyerei Mentünk... A tanya mögött az árnyékban már várt egy kis fejőszék. Tartsd, jött az utasítás. Nem tudtam mit, de szorítottam a kötelet. 'Ennyire nem köll!' Akkor valami elkezdett bizseregni bennem. Talán ostor? KARIKÁS OSTOR... Nevelő nagyapámként tisztelt Imre bácsi akkor végighúzta kezét a kötél sodrásán lefelé, majd a karikát visszahúzta a szétnyíló fonatok között. Később újabb varázslat eredményeként egy darab szíj került a karikás kötél végére. A nyél fejének megfaragása és a csapó sodrása már olyan volt nekem, mintha csodaországról álmodnék. Akadt még egy kisdarab bőr is, amelyből két sallang lett a becsületes munkától kérges kéz vezette bicska által. 'A lábodra vigyázz!' Ezzel az életre szóló tanáccsal utamra indított Imre bácsi a karikás ostor rejtelmeinek tanulmányozására. (...)"
A gyermekkori élmény mellett szerintem még két dolog játszhatott közre az itt kiállított tárgyak létrejöttében. Az egyik a kutatási kedv, a tudás megszerzése iránti töretlen hajlam, a másik: az alkotás vágya. Ezek együttes hatására Keczer Tamás, mint vérbeli kutató, munkához látott: mindent megtudott, amit a karikás ostorokról tudni lehet. Bátran mondhatom, hogy az országban kevesen vannak, akik a pásztorművészetről és a karikás ostorról többet tudnak nála. Az elméleti felkészülés mellett akadtak olyan gyakorlati-technikai problémák, amelyeket a könyvekből, szakleírásokból nem lehetett elsajátítani. (Régen ellesték a pásztorok egymástól a technikai megoldásokat. Erre a megváltozott életkörülmények között nem volt lehetőség.) Ezek megoldásában segítettek Keczer Tamásnak a helyi szíjgyártó mesterek, népi iparművészek (Koczkás József, Lenhardt Béla), valamint a hagyományos paraszti életforma alapos ismerői (közöttük pl. Jámbor Zoltán). Mindezek együttes jelenléte után kiállítónk hozzátette saját kétkezi munkáját, s alkotta meg az itt látható műremekeket.
De mi is az a karikás ostor? Az idősebb emberek számára nem kell külön magyarázat, mindenkinek volt vele valamilyen élménye vagy áttételesen kapcsolata. A fiatalabbak már csak múzeumi tárgyként kiállításokon vagy képzőművészeti irodalmi művekben találkozhatnak vele. A már említett tömör meghatározáson túl nézzük meg alaposabban ezt a tárgyat, ami egy hajdan gazdag hagyománnyal rendelkező kor életmódjának szerves része volt.
A karikás a lovas pásztornépek jellemző terelőeszköze, a magyarságnál valószínűleg a keleti, a honfoglalás előtti török kultúrelemek közé tartozik. Kutatások bizonyították, hogy a Hortobágyon és a Kiskunságban használt forma megegyezik a sztyeppei népek, pl. a kirgizek és a baskírok ostoraival. A karikás változatait a szomszéd népek pásztorai körében is megtaláljuk.
Ügyes kezű parasztemberek is tudtak készíteni karikást, de legszebb darabjai pásztorok kezéből került ki, s a pásztorművészet remekeit képviselik a múzeumok gyűjteményeiben.
A karikás ostor két részből áll: a tulajdonképpeni ostorból, amely szíjból készül; valamint a rövid, rendesen alkar hosszúságú, gyakran díszített nyélből. Nevét az ostor több tagból álló nyaki részét összekapcsoló réz- vagy vaskarikáról kapta.
A szép ostor a pásztornak nemcsak terelőeszköze, hanem dísze, címere is volt. A hajdúsági csikós akármerre ment, mindig a nyakán hordta. Ha a ménest lóháton őrizte, feje felett forgatva elöl egyet rántott rajta, s az ostor csattant. Azt tartják, hogy a karikástól jobban fél az állat, mint a bottól. A jószágot nem annyira ütik vele, mint inkább pattogtatva, hangos kiáltozással késztetik kellő irányba. A hortobágyi csikósok a lovon vágtatva előrehajolnak, és úgy hajtják maguk előtt a lovat, hogy az ostor inkább csattanjon, mint üssön. Nagy viharban, különösen a villámlástól szétrebbennek a lovak. Ilyenkor a csikósok körbefogják a ménest, és nemcsak az ostorral durrantanak hatalmasakat, hanem kurjantanak is hozzá, hogy a lovakat együtt tartsák. A karikást elsősorban az alföldi pásztorok használják-használták, a dunántúliak és a felvidékiek a hosszabb nyelű, rövidebb sudarú ún. nehézostort használták.
Az ostor készítése mindig kedvelt munkája volt a művészkedő pásztoroknak, akik maguk faragták a nyelet, és maguk fonták az ostort.
A nyelet a Dunántúlon leginkább somfából, a Tiszántúlon meggy-, cseresznye- vagy akácfából készítették. A hagyományos pásztorművészetben az ostornyelek díszítése is rendkívül változatos volt. A díszítő technikák kedvelt módja volt a berakás, ami abból áll, hogy a kivágott díszítmény helyét a díszítendő ostornyél fájába bevésik, majd a kivágott formát a vésett mélyedésbe helyezik. Ezt néhány szeggel rögzítik. Igen kedvelt díszítési forma a rézberakás, vagy rézveret készítése. Pásztoraink a balta és ostornyeleket díszítették ezzel a technikával. Rézlemezből vagy más fémből keskeny szalagokat vágtak, s azoknak egyik oldalát élesre reszelték. Majd ezekből a szalagokból hullámvonalakat, csillagokat, virágokat, betűket, évszámokat formáltak, s miután a formák helyét bevésték, a megformált szalagokat élükkel kalapáccsal beverték a fába. Ezután a bevert rézszalagok kiálló részeit lereszelték, majd csiszolópapírral lesimították. A rézveretet leginkább szilvafából faragott nyeleken alkalmazták. E díszítő technika nyomaira rátalálunk az ország különböző vidékein.
Fém berakásos ostornyelet már a XVIII. századból ismerünk. Ezt a díszítőtechnikát az utóbbi évtizedekig a hortobágyi pásztorok őrizték. Igen régies a csont és szaru berakás is. A hortobágyi pásztorművészetben a XX. században ezeket is kiszorította a színes kaucsuk (celluloid), majd a színes műanyag berakás.
Másik kedvelt díszítési mód az ólmozás, ami nem más, mint ón vagy ólom felhasználásával készült fémintarzia. Készítésének általános módszere a következő volt: az előre kifaragott, bemélyített mintákba öntötték a melegítéssel folyékonnyá vált ónt vagy ólmot. Mikor kihűlt, megkeményedett, lecsiszolták, hogy a fával egy szintben legyen. Az ólmos díszítmények leggyakrabban alkalmazott motívumai voltak a geometrikus formák; körbefutó gyűrűk; fűrészfogas szalagdíszek; stilizált növényi ornamentika (virágok, levelek); a készítő nevének betűjele; a készítés évszáma. Az ólmozás nyomait az ország minden részén és a szomszédos népek körében is megtaláljuk.
Különlegesnek számít a spanyolozás, a dunántúli pásztorok jellegzetes díszítő technikája. A fából és szaruból készült tárgyakon egyformán alkalmazták. A díszítmény rajzát bevésték a nyélbe, majd a vésett vonalakba megmelegített késsel, kanálnyéllel különböző színű spanyolviaszt olvasztottak. Ezt a technikát már alkalmazták egy 1810-ben készült borotvatokon.
A XIX. század dereka táján jelent meg a spanyolozásnak másik módja, amikor a díszítmény közeit vésték ki, s a közökbe olvasztották a piros, zöld, kék, fekete stb. spanyolviaszt. A pásztorok a spanyolviaszt általában vásárolták, de gyantából, méhviaszból — amit porfestékkel színeztek — maguk is készítettek díszítésre alkalmas viaszt. Kedvelt motívumok voltak az ornamentális kompozíciók és a figurális jelenetek. Sűrűn ábrázoltak pásztoraink templomot, s az egyik leggyakoribb motívum a régi magyar címer volt.
Az ostornyelek díszítéséhez tartozott, hogy kötésekkel, pillangókkal, sallangokkal díszítették. A kötések finoman kikészített bőrből készültek, a nyelet körbefonták. A nyél és a sudár felső részére vékony bőrrel háromszög alakúra kivágott, kilyuggatott és kicakkozott színes bőrdarabokat, un. sallangokat, pillangókat kötöttek. A pillangók nem csak díszítették, hanem erősítettek és védték is az ostort, valamint súlyával segítették a jobb esését.
A legtöbb ostornyélen bőrből készült karszíjat is találunk, amely a csuklóra húzva megakadályozta, hogy használat közben elejtse az ostort a pásztor, ne csússzon ki a kezéből. A karszíj (egyes vidékeken karmantyú) végén szív, virág, csillag alakúra kivágott, rézkarikával kivert, pillangókkal díszített változatos formájú sallangokat látunk. Több adat utal arra, hogy a mostani formájú, sallangos nyelű karszíjas ostort először a szíjgyártók készítették, s azok révén terjedt el a pásztorok között.
Az ostor fonása nagy ügyességet és óriási türelmet kívánt régen is és ma is készítőjétől. A jól sikerült, díszes karikásostor a bőrfonás remeke. Fonáshoz az állatok hasa alján található vékonyabb bőrt, a hasit használták. Régen téglalap alakú deszkadarabból és belehelyezett bicskából álló hasihasogatóval vágták fel vékony szalagokká. A karikást fonták 6, 8,12,14, ritkán 16,18, sőt 24 és 32 ágból is. A szélesebb csíkokból kevesebb szálat fontak össze, így a minta nagy szemű lett. A keskeny szíjakból 16-14 ágat kellett indítani. A sudár formáját nemcsak a fonás adta. Ha kígyóderekú ostort akartak készíteni, akkor a bőrcsíkot már előre mindkét végénél keskenyebbre szabták. A sudár vastagabb részébe kenderkócot vagy kötelet tettek, s ezt fonták körbe a hasival.
A bőrfonat elnevezése vidékenként is változott. A már említett ún. kígyóhátún kívül zabszem-, kocka-, és rozmaringfonást is készítettek, de nevezték búzaszemesnek, kukoricaszemesnek is.
Néhol az ostor testére szíj gyűrűt kötöttek, melynek neve díszkötés, vitézkötés, vagy címerkötés volt. Az ostornak csak úgy van jó esése, ha az ostor teste és a nyél között vánkosok, karikák vannak, amelyen az ostor fordul. Az egyre vékonyodó fonás végére vastagabb szíjat, majd a lószőrből, újabban rafiából készített csapót kötötték/kötik.
Az ostorfonáshoz nem mindegyik pásztor értett, ezért a szép és jó munkáknak ára volt a pásztorok között.
A hagyományos pásztorművészetről részletesen szóltam, mert érzésem szerint így tudjuk igazán értékelni Keczer Tamás munkáját. Ha végignézünk a kiállításon, szemünkbe tűnik, hogy az említett díszítőművészeti technikák és motívumok mindegyike fellelhető a kiállított ostorokon. Mint a régi pásztormunkákon, a díszítőmódok és anyagok külön-külön és egyszerre is megfigyelhetők az egyes tárgyakon. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a magyar pásztorművészet kicsiben megjelent a József Attila könyvtárban a Keczer Tamás által készített karikásostorokon keresztül.
A kiállítás Makóról indul, s Makóra érkezik vissza. Az első négy ostor szorosan kapcsolódik a gyermekkori élményhez. Utána sorakoznak a többiek: a palóc ostor, nyelén faragással, öntéssel, geometrikus motívumokkal; mellette bugaci, kiskunsági, valamint Veszprém és Zala megyei mintakinccsel készült ostorok sorakoznak. Szívemhez közel álló hortobágyi típusú karikás ostort is készített alkotónk. A sort, s egyben a kiállítást záró néhány alkotás már jelzi, hogy készítője hol él, milyen szállal kötődik a városhoz: ólomberakásos technikával megjelenik a makói sárkányos kapu motívuma, a rézveretes bogárzói templom. Nem tévedek, ha azt mondom: Makó népi iparművészei közé lépett Keczer Tamás, aki a népművészeti hagyományok ismeretében önálló alkotómunkát végez. Köszönjük, hogy elhozta és megmutatta féltve őrzött munkáit, s kívánjuk, hogy még sokáig őrizze meg alkotó kedvét.
Önöktől, kedves vendégek azt kérem, fogadják szeretettel a karikás ostorokat, gyönyörködjenek benne, s vigyék hírét e rendkívüli kiállításnak.
|
|