|
|
Az asztalosság Magyarországon a XIV. századtól honosodott meg. Az ország északi és dunántúli vidékein a XV-XVI. században alakultak azok a céhek, melyek a famunkával foglalkozó mesterembereket tömörítették, az alföldi mezővárosokban pedig a XVIII-XIX. században. Így volt ez Makón is, ahol az 1734-i összeírásban említenek először asztalosokat, de céhük 1815-ös, s a lakatosokkal, üvegesekkel, ácsokkal közös. Minden bizonnyal a közös feladat hozta egy céhbe őket; míg a házak ajtóit, ablakait az asztalosok készítették el, erre a vasalást, zárakat a lakatosok, az üvegezést pedig az üvegesek. Az ácsok az építkezések egyéb famunkáit végezték el: a tetőszerkezet összeállítását, kapukat, kerítéseket.
Az eddigiekből is kiderül, hogy bár a makói asztalosságról a méltán híres festett bútorok kapcsán szoktunk megemlékezni, tevékenységük azonban jóval szélesebb volt ezek készítésénél, mely jórészt a XIX. század közepére esett.
Az Alföld nem tekinthető fában gazdag vidéknek. A XIX. századi, XX. század elejei Makón azonban többféle faipar virágzott. Voltak itt nagy számban kocsikészítő bognárok, közülük kerültek ki a híres makói talicskakészítők is, voltak kádárok, a hordók mesterei, kotárkákat és sárkányos kapukat felállító ácsok, bútorfestő asztalosok, épületasztalosok, akiknek munkáját ma már csak néhány régi ház szárazkapuján csodálhatjuk meg.
A faipar itteni virágzása két tényezőnek tudható be: ezeket a mesterségeket a polgárosodó parasztság igényei lendítették fel, az alapanyag beszerzését pedig a kedvező földrajzi helyzet biztosította, a Maros, mint vízi út, amelyen az erdélyi havasokban kitermelt faanyagot - elsősorban fenyőfát - tutajok formájában úsztatták le. Ebből vásárolhattak az iparosok közvetlenül a folyó menti rakodóhelyeken vagy a városi fatelepeken.
Ahogy a környék más mezővárosaiban — például Hódmezővásárhelyen - úgy Makón is a református templomban maradt fönn a bútorfestő asztalosság legkorábbi emléke. Erdődi Pál 1801-ben készített szószéke. Az 1809-es évszámot viseli az első ismert makói festett bútor, egy menyasszonyi láda. Talán nem véletlen, hiszen ez a bútorféleség a makói festett bútorok legjellemzőbb darabja. Egyéb korai bútorokról a hagyatéki leltárak adnak képet, ahol a láda mellett szerepel asztal, nyoszolya, karszék, hosszú karszék (valószínűleg pad), almárium, pad, bölcső, falifogas, tükrös, tálas és pohárszék.
A festett bútorok virágkora az 1830-as évektől az 1850-es évekig tartott.
A XIX. század végén, a századforduló környékén már más igényeket kellett kielégíteniük az asztalosoknak. Erre az időszakra tehető Papós Antal (1886-1964) tevékenységének kezdete is, aki az itt bemutatott műhely megalapítója. 1922-ben vette feleségül az első világháborúban meghalt Szilágyi Sándor ácsmester özvegyét, s ekkor telepítette Újvárosra annak műhelyét is. Ekkortájt, pontosan 1927-ben 63 asztalos dolgozott a városban. Megrendelésre készültek még hagyományos fenyődeszka alapú parasztbútorok, ezek azonban már nem hasonlítottak az előző század festett bútoraira. A lányok kelengyéjének részét képezték, ezért menyasszonyi bútornak nevezték, de mondták festett bútornak is. Ezeken a festés a nemesfák erezetét utánzó flóderozás volt. A menyasszonyi bútorgarnitúrák a következő darabokból álltak: két szekrény — melyet az öregek sifonnak is neveztek — vagy egy szekrény és egy kaszli, két ágy, egy asztal és négy szék. A szekrények divatja előtt a ruhák tárolására háromfiókos sublótot rendeltek az asztalostól. A korabeli konyhabútor fő darabja a kredenc vagy kaszli volt, de a konyha berendezéséhez tartozott a szétnyitható tetejű asztal, a hokedlik és a mosdóállvány.
Papós Antal és Szilágyi Sándor a műhely előtt
A XX. század elején még a koporsót is az asztalostól rendelték.
Egyes mesterek nemcsak megrendelésre dolgoztak, hanem vásározni is eljártak. Ilyenkor legfontosabb portékájuk a fenyődeszkából összeállított mosóteknő volt.
Az épületasztalosok munkái ajtók, ablakok készítéséből, hajópadlók, később parketták lerakásából állt. A polgár- és gazdaházak díszes szárazkapuinak egy részét szintén ők csinálták.
Mindezeket a termékeket készíthette Papós Antal is.
A XX. század első felében az asztalosok, e tevékenységi körök egy részére szakosodtak: egyesek épületasztalosok lettek, mások bútorkészítéssel foglalkoztak, s megjelentek a műbútorasztalosok is. A század második felében azonban a bútorgyárak termékei lassan kiszorították az asztalosok munkáit. Ma már bútorok esetében inkább javításokra szorítkoznak, az épületasztalosok munkájára azonban ma is szükség van.
A XX. század első felében a legtöbb műhely felszerelését a kéziszerszámok tették ki. Így volt ez Papós Antal műhelyében is, s éppen ez teszi különlegessé a kiállításon bemutatott anyagot. Az asztalosok egyik legfontosabb szerszáma a gyalu, melyből többféle formájút és méretűt használtak. E műhely felszerelésének különleges részét képezi az a háromszáz darab profilgyalu, amelyet a mester saját betűjelével látott el.
Papós Antalt követően, a XX. század végén műhelyében még két évtizeden keresztül dolgozott nevelt fia, Szilágyi Sándor (1916-2000).
A műhely felszerelését a József Attila Múzeum 2001-ben vásárolta meg, s most a szabadtéri néprajzi kiállítás új egységeként mutatja be az érdeklődőknek, emléket állítva az előző század iparos nemzedékének.
A lónak a két világháború között még nagy szerepe volt Magyarországon. A szíjgyártókra is szükség volt, mégsem volt könnyű a megélhetés az első világháború után, a húszas években. Édesapám az inasévek után a nagyapámnál dolgozott 1929-ig. Ekkor elvitték katonának Győrbe. Itt két évet töltött el. Ebben az időben volt a nagy világgazdasági válság, ami Magyarországon is nagymértékben éreztette hatását. A gazdasági válság idején ismét nagyon nyomorúságos lett az élet. A katonaságtól leszerelve édesapám ismét a nagyapámnál kezdett dolgozni. A válság elmúltával lassú javulás indult el a gazdasági életben. Több munka lett, és javultak az életkörülmények is. Elindult a készülődés a második világháborúra. A szíjgyártó szakmában is lett hadimunka, amiből nagyapámnak és édesapámnak is kijutott. Elsősorban bőrből készült katonai felszerelések, szíjazatok. Például a magyar katona (baka) által borjúnak nevezett, szőrös bőrből készített hátbőrönd is kikerült — sok más egyéb mellett — a családunk műhelyéből. Ezek mellett természetesen a lószerszámok gyártása és javítása folyamatosan ment. Édesapám a számos lóval rendelkező Návay-birtokra járt dolgozni. 1938-tól megkezdődött Magyarország elcsatolt területeinek részbeni visszacsatolása. A Felvidék egy része, Kárpátalja, Észak-Erdély és Bácska került vissza Magyarországhoz. Ebben az időben általánossá váltak a katonai behívások, mozgósítások. Édesapám 1938-tól 1944-ig, kisebb megszakításokkal katona volt. Először itt Makón hat hónapra hívták be. Itt is dolgozott szíjgyártóként. 1942-ben meghalt nagyapám. Nem sokkal ezután, édesapámat az orosz frontra vitték, a Don-kanyarba. Nagyapám halála után és édesapám frontravonulása idején, nagyapám második felesége özvegyi jogon folytatta és tartotta fenn a szíjgyártó ipart. Egy segéd dolgozott nála, a bőrt pedig az ipartestület segítségével, kiutalásra tudta beszerezni a háború alatt. A háború előtt és alatt hat szíjgyártó kisiparos dolgozott Makón: idősebb Szalárdi István, ifjabb Szalárdi István, Moldoványi István, Komáromi Mihály, Merksz Ferenc és Lenhardt János. A környező falvakból Vince József maroslelei, Ádok Pál földeáki és Csikota János apátfalvi szíjgyártók dolgoztak.
Édesapám a második magyar hadseregben szolgált az orosz fronton, a Donkanyarban. Betegen, legyengülve, de élve került haza. Hamarosan elárasztotta a háború Magyarországot is. Makó városát az elsők között foglalták el az oroszok. Bevonulásuk után megindultak a fosztogatások, rablások; a mi szíjgyártó műhelyünket sem kímélték, kirabolták és elvittek szinte mindent (kéziszerszámokat, anyagot, készárut). Így az I. és a II. világháború után is kifosztották és tönkretették a megszálló erők. Ez óriási veszteség volt. A háború véget ért, az ország, a város vesztesen, kifosztva maradt, így az élet is nehezen indult el. Nagy emberveszteség érte az országot, sok magyar katona ekkor még orosz fogságban volt. A parasztok termelő eszközeit, lószerszámokat, lovakat, stb. az oroszok javarészt elvitték. Szerszámok és anyag nélkül nagyon nehéz dolgozni. Ínséges és kezdetleges körülmények között lehetett néhány javítást, szükségmegoldást eszközölni. Nagyon kevés eszközt és szerszámot lehetett csak eldugni az oroszok elől, hogy el ne vigyék. Ezek lassan mindenütt előkerültek és ezekkel lehetett elkezdeni a munkát. A pénz elértéktelenedett, így a cserekereskedelem terjedt el az új forint megjelenéséig. A szükség és a nyomorúság rendkívül leleményessé teszi az embereket. Elnyűtt rissz-rossz anyagokból, primitív, szegényes körülmények között nagyon nehéz használható eszközöket készíteni. De ezen rossz körülmények között is meg kellett élni. Akkoriban volt egy humoros mondás, ami az élet minden területére vonatkozott, hogy egy mester számára mi is a művészet: Használt gatyafenékből vadonatúj túrószacskót csinálni, az a valami.
Sem nyersbőr, sem kikészített bőr nem állt rendelkezésre, így még gumiból is készítettek lószerszámot. 1947-48-ban már lassú fejlődés mutatkozott, a szíjgyártó szakma is kezdett ébredezni.
Édesapám 1947-ben megnősült; felesége — édesanyám — Sőregi Margit, aki előzőleg Szabadkán dolgozott nővérként. Én 1950-ben születtem meg. Édesapám 1948-ban vette át az ipart és lett kisiparos. 1948-tól azonban alapvető változások indultak meg az országban. Elkezdődtek az államosítások és kezdték megalakítani a tsz-eket. Az új politikai rendszerben a kisiparnak nem szántak jövőt. A szíjgyártó szakmára nézve ez az időszak — a Rákosi korszak, az 50-es évek - katasztrófális következményekkel jártak, így a mi családunkra nézve is.
Az akkori hivatalos álláspont szerint a kisiparos osztályellenség volt. A szíjgyártó szakma is kezdett háttérbe szorulni, eljelentéktelenedni. Ennek elsődleges oka, hogy a lovak egy részét kiirtották, mondván, hogy nincs már rájuk szükség, mert mindent a gépek fognak végezni. A lovas sportot és a lovas életet amúgy is a régi reakciós élet részeként kezelték ekkor. A szíjgyártókra sem volt már olyan nagy szükség. A kisiparosoknál a szakmunkásképzést megszüntették, így a mi szakmánkat sem lehetett kitanulni kisiparosnál. Például nagybátyám — Svihla Tibor — édesapám műhelyében tanult 1947 és 1950 között, de a vizsgáit már nem tehette itt le.
A mi családunkban is nehéz élet következett; kevés munka volt, az anyagot csak kiutalásra lehetett kapni. Például a lószerszám vereteket készítő üzemet felszámolták, és az öntőformákat is bezúzták, megsemmisítették.
Egy apró adalék a kisiparosok háttérbe szorításáról: engem sokáig nem vettek fel az óvodába, mert kisiparos fia voltam.
Makón megalakult a szíjgyártó ktsz, ami a Szalárdi szíjgyártó műhelyéből indult ki. A szövetkezet később komoly üzemmé fejlődött. Itt elsősorban futball labdákat, de lószerszámokat és más szíjgyártó ipari termékeket készítettek. Édesapám a nehéz idők ellenére is kisiparos maradt.
A tsz-ek létrehozása nagy átalakulásokkal járt. A megmaradt egyéni parasztok szintén nagyon szorongatottak és kiszolgáltatottak lettek. A kevés munka mellett korlátozták az anyag vásárlást és az értékesítést is. A vásárokat is korlátozták, volt ahol időlegesen be is tiltották. A szikgyártó mesterség szakmai színvonala egyre mélyebbre süllyedt; az 50-es 60-as évek fordulópontjára teljesen a mélypontra zuhant. Parádés szerszámok, magas szakmai színvonalat, sokszor művészi szintet elérő szerszámok egyáltalán nem készültek. A lovas élet színvonala is mélyre süllyedt.
Az 1956-os forradalom leverése után a 60-as évek elejére a téeszesítési programot befejezték. A téeszek kezdtek megerősödni. Bizonyos fokú javulást számunkra is az hozott, hogy a téeszekben is felismerték a lovak szükségességét; több lovat és lovas fogatot kezdtek tartani. Édesapám először a Viharsarok, majd a megerősödő Kossuth tsz-nek dolgozott, mint szíjgyártó, de megmaradt kisiparosnak. Itt kell megjegyezni, hogy a szakma kicsit átformálódott, még ki is bővült. A bővülést a különböző gépek és eszközök bőrből vagy más anyagból készült kiegészítőinek készítése és javítása jelentette; pl. aratógépponyva, más ponyvaféleségek, különböző hajtószíjak, egyéb szíjazatok, műszerek és szerszámok tokjai, bőr tömítések, stb. Az aratógépeket egy ideig még lovak vontatták a gépek teljes elterjedéséig.
Ami engem illet, az 50-es években voltam kisgyerek, 1956-ban kezdtem el az általános iskolát. A forradalom alatt és után gyakran szünetelt az iskola, még 1957 telén is váltva, hol délelőtt, hol délután jártunk iskolába. A nyolcadik osztály elvégzése után a makói József Attila Gimnáziumba kezdtem járni, 1968-ban érettségiztem. Már gyerekkoromban elég sok mindent megtanultam a szakmából. Ekkor már tudtam varrni, megismerkedtem a kéziszerszámokkal, és a lószerszámok alkatrészeit is ismertem. Ebben az időben már ismertem édesapám szaktársait, kollegáit és a hozzánk járó ügyfelek, kuncsaftok egy részét is.
Amikor leérettségiztem, akkoriban a szíjgyártásnak még nem sok jövője látszott, így én az autóvillamossági műszerész szakmát kezdtem kitanulni. Az autóközlekedési vállalatnál és a makói iparitanuló iskolában tanultam ki ezt a szakmát és 1970-ben vizsgáztam le. Ekkorára azonban már jelentős változások indultak el a gazdasági életben és javulni kezdtek a körülmények. A szakmában is újra némi élénkülés kezdett mutatkozni, egyre több munka lett. A háztáji gazdaságok is erősödni kezdtek, a tsz-tagok is tarthattak saját lovat. Lassan a lovas sport is elindult, elsősorban a tsz-ek keretein belül. Így arra az elhatározásra jutottunk, hogy én nem a tanult mesterséget folytatom, hanem édesapámhoz jövök dolgozni és kitanulni a szakmát. Ekkor azonban már nem volt olyan egyszerű megszerezni a szakmunkás-bizonyítványt, iskolában már nem lehetett kitanulni a szakmát. Egy lehetőség maradt, ez pedig az volt, hogy két évre bejelentkeztem segédmunkásként édesapámhoz, majd ezt követően magánúton lehetett levizsgázni. Igen ám, de 1971 februárjában elvittek katonának, Szabadszállásra vonultam be, később Budapestre, majd Szentendrére kerültem. Két évig voltam katona, 1973. februárjában szereltem le. Ezt követően édesapámnál dolgoztam és tanultam. Erre az időszakra a szakma fellendült, sok munka volt. A lószerszámok készítése és javítása mellett a szakma szinte minden ágazatával kapcsolatba kerültünk. Az ötvenes és hatvanas években a bőrt a szíjgyártó kisiparosok az ipartestület segítségével kiutalásra tudták csak megvenni. A hetvenes években már szabadon lehetett vásárolni a bőrt a bőrös üzletekben.
Befejezés a következő számban
Nyugdíjas életemben az olvasás egyre inkább szenvedélyemmé válik. Téli napjaimat az erdélyi lírikusok és írók tették színessé, kedves társaságuk után Márai Sándor következett. A napokban fejeztem be a Szegények iskolája című kötetének olvasását, amelyben az író megmagyarázza, hogyan lehet szegénységben élni. Gondolatainak aktualitása ma is érvényes. A szerény jövedelműek étkezési, italozási szokásait hitelesen ismerte. „A szegény csak az étkezés pillanatában él igazán emberhez méltó életet." Az italféleségekről megfogalmazta a maga külön, találó véleményét. A sörrel kezdte: „A sör lassan hat, de kellemesen és biztosan". Azt észrevettem, hogy a bor pártján áll. „Egy pohár nemes bor, melyet a föld szagos verejtéke, s a világ mosolya: a napfény párlata adnak össze, alkalmas arra, hogy az életet, rövid percekre legalább elviselésre érdemesnek tüntesse fel". Ajánlja a szódavizet, mint a civilizáció termékét, a biztosan magyar találmánynak, a fröccsnek egyik alapanyagát.
A felsorolt nemes italok után az egyszerű kísérő italról, a szikvízről írott Márai sorok emlékeket szakítottak fel bennem. Anyai nagyapám, Felberbauer Ignác szikvízgyártó kisiparosként tartotta el népes családját. A mesterséget megismertem, megszerettem mert nyaraimat legtöbbször nagyszüleimnél töltöttem. Nagyobb diákként már lovat hajtottam és bekapcsolódtam az ott folyó egyéb gyakorlati munkákba. A szakma történetéről azonban keveset tudok. Igyekeztem a hiányt pótolni, végiglapoztam a Magvető által kiadott Régi magyar mesterségek című könyvet, de említést sem tesz a szikvíz készítéséről. Pedig egy fejezetet megérdemelne, mert egy angol kísérletező már a XVIII. század közepén a szén-dioxid és a víz keverékéből állított elő üdítő hatású italt. Magyarországi elterjedése Jedlik Ányos (1800-95) fizikus és feltaláló nevéhez fűződik, aki a szabadságharc előtt foglalkozott az ipari előállításával. A kiegyezés után az országban egymás után létesültek a szikvízgyártó kisüzemek.
Nagypapa a világháborúból szerencsésen hazatért és mindjárt folytatta a cipészséget, az eredeti mesterségét. Pár éves munkálkodása után, talán a biztosabb jövedelem reményében, foglalkozásában váltani tudott és 1927-ben új vállalkozáshoz, szikvíz készítéséhez kezdett (ipar ig.sz.: 4953/27.). Telephelyét az Arany János utca végén, egyszerű polgári házban rendezte be. Az egy kilométeres utca az Ember-féle gyógyszertártól, a Patai térig vezetett, amelynek keskeny, flaszteres járdáját sokat koptattam. Az üzemelés családi alapon történt. Az utolsó években özvegyi jogon a nagymama folytatta az ipart fia vezetésével, az 1952-es államosításig. (599-40/1952.)
Lássuk, hogyan készült a szódavíz az Arany János utcában. A tevékenység során két feladatot kellett megoldani, az előállítást és az értékesítést.
Kezdem az előbbivel. A családi ház egy helyiségét, ahol a töltőgép dolgozott, némi túlzással gyárnak neveztük. Az alapkövetelmény szerint a nagy tartályban a víznek és a szén-dioxidnak találkozni kellett. A levegőnél sűrűbb gáz a vízzel keveredve szénsavvá alakult, és ez a gyenge savanyú ital került a palackokba. Az egyszerű berendezés elektromos energiával működött. A villanymotor falra erősített két lendkereket hajtott, amelyek ékszíja a nagy tartályban a keverőket tartotta mozgásban. A keverék megfelelő arányát a feszmérőn lehetett ellenőrizni. A tartálytól a töltő szerkezethez rézcső vezetett. A töltő acélkosarába a palackot úgy kellett beszorítani, hogy a szelepen befolyjon a szódavíz. A töltés, mint veszélyes művelet, szakértelmet és figyelmet igényelt. Az alkalmazott a robbanásveszély miatt még külön arcvédőt is használt a bőrkötény mellett.
A szódásüvegek vagy palackok eredetileg mindig vastag üvegből, literes, félliteres vagy pikoló változatban készültek. Kezdetben ezeket színezték, a kék, sárga, zöld és rózsaszín terjedt el. A tulajdonosok általában az üvegre maratták nevüket és telephelyüket. Az alakot is változtatták, érdekes formákat találtak ki. A palack lényeges részét képezi a szifonfej az üvegcsővel. A szeleppel, nyomókarral ellátott fejeket kezdetben ólomból készítették és ebbe is bevésették a tulajdonos nevét. Még a kifolyókát is külön díszítették. Később a modernizációval más-más színű porcelánbetétet alkalmaztak. A használatban a palackok gyakran meghibásodtak, eltört az üvegcső, de gyakran elszökött a gáz. A gyár egyik sarkában egy kis műhelyt alakítottak ki, ahol tartalék alkatrészekkel, speciális szerszámokkal javítani lehetett. Manapság a régi szifonokat könnyű, műanyagból készült váltotta fel. A régiek sem tűntek el, kedvelt lakásdíszként megmaradtak, és emlékeztetnek arra az időre, amikor az emberek még fröccsöt ittak.
Vidékünkön a házakhoz csak elvétve köttették be a vezetékes vizet. A kutak kifolyóitól kannákban vitték haza a szomjazók az értékes ivóvizet. Azért sokan szerették és vásárolták a szénsavas üdítőt, a szódavizet, a kor italát. A szikvizeseknek a gyakorlat alapján, spontán módon alakult ki a saját körzete, ahol rendszeresen megjelentek a lovas kocsikkal. Mindenkinek megvolt a maga kiskocsmája, szatócs üzlete, amelyeket folyamatosan ellátott. Nagyapámat útjaira gyakran elkísértem, a gyeplőt fogtam, amikor a ládákat cserélgette. Három egylovas fogattal üzemeltünk. Két fogat állandóan járta a várost, míg a szekeres a ház körüli feladatokat látta el. A helyi szódások a környező községeket is kiszolgálták. A Felber cégnek Apátfalva, Csanád és Kövegy jutott.
A szikvízkészítő szakma a két háború között élte fénykorát. Élénkült a társasági élet, a csoportos találkozás. Az emberek szórakoztak és bort ittak szódával.
Huszonöt évig egyazon helyen működött nagyapám üzeme, aki becsülettel, tisztességgel vezette. Közben felnevelte, iskoláztatta gyermekeit. Közülük ketten egyetemet végeztek. A tanulás mellett a fizikai munkából is kivették részüket, sokat tanultam tőlük, számomra példaképet jelentettek. Szerény írásommal célom az, hogy az érdeklődőt néhány percre megállítsam és emlékeztessem e régi világ egyik érdekes mesterségére.
|
|