|
|
A faanyagvizsgálatról
Muka István faanyagvédelmi szakértő 2003. júliusában készített helyszíni mintavételek alapján a teljes csapos gerenda fafödém és a tetőszerkezet jelenlegi állapotára kiterjedő szakértői véleményt.
Megállapításai a következők voltak:
Az eredetileg klasszicista stílusban épített magtáremeletes, nyugati homlokzatán középrizalitos, timpanonos épület felett, térdfalra ültetett, a főállásokban kötőgerendás, kétállószékes, ferde dúccal erősített, minden fő- és mellékállásban torokgerendás, fiókváltós, mindkét végén kontyolt nyeregtető készült. Hajlásszöge 33 fok. Az épület nyugati traktusán lévő másodlagos építésű toldalékszárny felett, a főállásokban kötőgerendás, három oldalt kontyolt tetőszerkezet készült. Hajlásszöge: 22 fok. A tetőszerkezet anyaga: vörösfenyő, erdei fenyő; a javítások: lucfenyő. A födémszerkezet anyaga: erdei fenyő. Károsítók: a helyszíni és laboratóriumi vizsgálatok alapján pincegomba, házi kéreggomba lett beazonosítva. Könnyező házigomba jelenlétére utaló jegyek nem voltak láthatók. A rovarkárosítók közül a házi cincér, ácscincér, és a dacos kopogóbogár károsítások lettek megállapítva. Az utólagos tetőjavítások alkalmával a sok kérget, háncsot tartalmazó tompa élű (ún. pánvolcos) faanyag került beépítésre, amelyekkel a kéregrágó bogár, a kék korongcincér, a gödrösnyakú cincér fakárosító bogarak kerültek be a tetőszerkezetbe. Az egyes javítással is érintett helyeken talált friss furatliszt aktív rovarkárosításra utal.
A szakvélemény összefoglaló megállapításai:
Tetőszerkezet: A vizsgálati eredmények alapján megállapítható, hogy a felújítások alkalmával nagymértékű beavatkozásokat és elemcseréket végeztek, többnyire szakszerűtlenül, rossz minőségű, háncsot tartalmazó faanyaggal. A tetőzet az idők folyamán szétcsúszott, így a beázások, az aktív gomba és rovarkárosítók jelenléte alapján az anyagában és szerkezetében is rossz állapotú tetőszerkezet javítása, a károsodott, cserélendő elemek nagy száma miatt gazdaságtalan és célszerűtlen.
Zárófödém: A vizsgált kilenc mezőben a 278 db gerendából 90 db cserélendő, 188 db bárdolásra és megerősítésre szorul. A csapos-gerendás födémmezők és az egyes gerendák károsodása miatt, különös tekintettel a 7,5 m hosszú, negyedgömbfákból épített födémmező állapotára, a jelenlegi fafödém elbontását, és szükség szerint, a használattól függően szilárd födém kialakítását javasolja a szakvélemény.
Az épület szerkezeti állapotáról:
A kutatás részeként Lakatos László statikus vezető tervező kolléga készített a kúria állapotára vonatkozó statikai szakvéleményt. A kutatások során feltárásra kerültek a födémek, a homlokzati falak és a fafödém csatlakozása, a homlokzati nyílásoknál a ki- és befalazások helyei, valamint a pincében az alapozási sík. A korabeli fafödém olyan mértékben károsodott, hogy az mindenképpen cserére szorul. Új vasbeton födém kialakítását javasolja a szakértői megállapítás.
A többször átépített, nagy fesztávolságú, több mint 15 m szélességű, kétállószékes, taréjszelement nélkülöző, többszörösen szakszerűtlenül javított és alulméretezett tetőszerkezet egyes szerkezeti elemeiben, a kötőgerendákban, oszlopokban, mellszorítókban és a szaruzatoknál olyan maradandó alakváltozások jöttek létre, amelyek ugyancsak a tetőszerkezet elbontását teszik szükségessé. A szakvélemény új, öt-szelemenes, függesztőműves, mérnök jellegű ácsolt tetőszerkezet megépítésére tett javaslatot.
Az épület szerkezeti rendszere alkalmas arra, hogy belső tereit eredeti funkciójára lehessen hasznosítani. Új födém és tetőszerkezet létesítésével a tetőtér hasznosítására nyílik lehetőség.
A faldiagnosztikáról
Valtinyi Dániel szigetelési szakmérnök közreműködésével, a kúria földszintjén négy helyen vettek falazat- és habarcsmintákat. A laboratóriumi vizsgálatok alapján az alábbiakat összegezte: A falazat sótartalma nem haladja meg a normál tartományt, ez idáig nem történt falkárosító savas szennyeződés, így további sóvizsgálatot nem kell végezni. A homlokzati és közbenső falak vízszigetelését injektálással, vagy más ezzel egyenértékű szigetelési eljárással lehet elvégezni, a vakolat külső-belső leverése mellett, a falazat légpórus-képző habarccsal való újra vakolásával.
A környezetről
Jelenleg a telekhatár mentén, jórészt nádszövettel takart drótkerítés, a gazdasági udvar felől tömör, előregyártott betonkerítés húzódik. Ugyancsak része a kerítésnek egy, a József Attila utca felől volt lakóépület és kovácsműhely pincefalának maradványa, benne az ajtóval. A telken belül, a kúriától függetlenül még egy, az 50-es években épült, lapos tetős WC és egy raktár található. A területen a korabeli növényzetből néhány hárs-, tölgy- és gesztenyefacsoport maradt meg szórványosan. Később, jórészt a Szegedi utca felőli kertben, szabályos raszterben akácfákat ültettek, amelyek mára erdővé nőttek össze. Eredetileg a magtár és a kúria egy telken állhatott, de ide tartozhatott a Szegedi utca felőli közpark is, ahol a háború után Kossuthnak és Petőfinek emeltek szobrot. A közparkban, az utak mentén, a magtár telkén, szintén elszórva találhatók különböző korú, többnyire jó állapotú fák.
A kúriától keleti irányban, a telekhatár mentén kitaposott gyalogút halad át a Szegedi utca felől a József Attila utcai buszmegálló irányában.
A most önálló telken álló kis magtárat a közösség társadalmi összefogással 1983-ban, ill. 1997-ben rendbeszedte. Az általános iskola honismereti szakköre, End-rész Erzsébet vezetésével helytörténeti múzeumot rendezett be, amelyhez hathatós segítséget nyújtott Borsi Sándor, a helyi iskola művésztanára is.
A megemelt padlószint alatt boltozatos pince van, amely még felújításra és hasznosításra vár.
A hasznosításról
Örvendetes tény, hogy a kúria 1997-ben a kiszombori önkormányzat tulajdonába került. Ez lehet igazán biztosíték arra, hogy a település egyik jelentős, korabeli és — jobb sorsra érdemes — épülete hagyományőrző módon legyen helyreállítva és hasznosítva. Az önkormányzat és a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal segítségével és támogatásával elvégzett kutatások képezik valójában alapját az épület szakszerű és korhű helyreállításának.
Telekösszevonásokkal visszaállítható az eredeti nagyságú telek is. A toldalékok, az udvari melléképületek elbontásával, az épület hiteles bemutatásával, helyreállításával, a terület parkosításával olyan történelmi levegőt lehet felidézni amely egyrészt tiszteletet sugallhat a Rónay család iránt, másrészt vonzereje lehet az ide látogatóknak, de legfőképpen a község lakosainak javát szolgálhatja. Az önkormányzat a kúria földszintjén a korábban már hagyományozódott Gólyafészek vendéglőt állítaná vissza, a tetőtérben pedig tánc- és rendezvénytermet alakítana ki. Végül 2004-ben, Szegvári Ernőné polgármester asszony fáradhatatlan közreműködésével, a község eredményesen pályázott a földszint megvalósítására. A kivitelezési munkák idén tavasszal kezdődtek el.
Befejező rész a következő számban
Makót és környékét a szabadságharc utolsó napjaiban, 1849. augusztus 4-re virradóra foglalták el az osztrák csapatok. Megérkezésük után azonnal életbe léptették az 1848. július 1-jén Győrött kihirdetett, az ellenállókra és fegyverrejtegetőkre vonatkozó politikai statáriumot. Ezzel egy időben, hivatkozva a gyakran előforduló rablásokra és jószágelhajtásokra, bevezették a vagyonvédelmi, rendészeti rögtönbíráskodást. 1849. november 17-én Gyulai Gaál Edwárd kerületi főbiztos, Haynau parancsa alapján elrendelte a statáriális bíráskodást az egész kerületben. A rendszabály tolvajokra, rablókra és útonállókra terjedt ki, az elfogottaknak kivétel nélkül akasztófát helyezve kilátásba. A rendelkezések szerint a halálos ítéletet a bíróság összeülésétől számított három napon belül végre kellett hajtani, föllebbezésről szó sem lehetett. A halálraítélt mindössze három órát kapott az utolsó útra való fölkészülésre.
A szigorú intézkedések ellenére előfordultak bűnesetek. 1850 elején a vásárhelyi származású Szilágyi Jancsi vezetésével nagy létszámú banda garázdálkodott vidékünkön. Számlájukat több rablás, lopás, lókötés terhelte. Április 8-án a Szilágyi köré csoportosult társaság egy része országosan hírhedtté vált rablást követett el. Kifosztották a Pest-Arad-Nagyszeben között közlekedő postakocsit. Ez fordulópontot jelentett a Makó vidéki betyárvilág szabadságharc utáni korszakában. A közbiztonság teljes felbomlásától félő császári hatóságok katonai erők bevonásával módszeresen kezdtek hozza a betyárvilág fölszámolásához. A postakocsi rablóinak földerítésére és más bujdosók elfogására hajtóvadászat indult. Makóról negyven lovas osztrákot rendeltek Orosházára, akik portyázásuk során a vásárhelyi határban a makói csendbiztossal együtt tizenkét gyanúsítottat fogtak el. Az év legnagyobb üldözését május 22-31-e között tartották. Célként a betyárok kézre kerítésén túl a katonaszökevények összefogását, fegyverek és forradalmi dokumentumok elkobzását jelölték meg. A razzia három megyére terjedt ki, teljes mértékben katonai akcióként. Összesen negyvenkét személyt vettek őrizetbe, köztük huszonnégy bujdosó volt honvédet. Elkoboztak több fegyvert és 2027 forint értékű Kossuth-bankót.
Az általános hajtóvadászatok elől a lelei rétség, nádas, zsombékos, ingoványos területére húzódtak vissza az üldözött szegénylegények. Az eredményekkel elégedett hatóságok meglepve vették a hírt, miszerint Leién Faragó János makói csendbiztost a betyárok megleckéztették. 1850 augusztusában a betyároknak mulatozó kedvük támadt a lelei kocsmában, és az egyik kertészt elküldték, hogy hívja el a cigányokat. A zenészekért bandukoló ember észrevette az úton a csendbiztost, aki egyedül lovagolva éppen erősítésért ment, hogy razziát tarthasson. A kertész azonnal szólt a mulatozóknak és alkalmas pillanatban, adott jelre azok elfogták és az ivóba hurcolták. A csendbiztos későbbi jelentésében elmondta, hogy „a betyárok a kocsmában kényszerítették, hogy velük mulatozzék. Legényei nemsokára megérkeztek és kísérletet tettek megszabadítására, azonban őket is könnyűszerrel lefegyverezték a szegénylegények. " Jelentésében keserűen panaszolta, hogy a kocsmáros elárulta őt és a jelenlévő lakosok tétlenül, kárörvendve nézték megaláztatását, senki sem próbálta kiszabadítani. Szorult helyzetéből a megérkező katonák mentették meg. A betyárokat Lonovics makói főszolgabíró a katonákkal üldözőbe vette és a fegyverek egy részét visszaszerezte, de a nádasban elrejtőző szegénylegényeknek nyomát vesztette.
Lonovics Károly főszolgabíró 1850 nyarán azt a hírt vette, hogy a hírhedt Rózsa Sándor a Lele felé eső Vetyeháton egy nőszemélynél lakik, ahonnan gyakran bejár a makói hetivásárba. A főbíró titokban egy este négy üldöző emberével meglepte a tanyát, de ott nem talált senkit. Akciójáról jelentést írt azzal a megjegyzéssel, hogy értesülései szerint Rózsa Sándor már a Kunságban tartózkodik, de ha visszatér, azt neki megbízható emberei azonnal jelentik. Még a nyár folyamán tiszteletüket tették Leién Marsi Miska ismert makói betyár, és társai. Ők kellően felfegyverezve a lelei kocsmában mulatozó szegedi halászokhoz csatlakozva múlatták az időt, a lakosok nem kis rémületére.
1851. január 16-án kelt jelentésében Faragó csendbiztos arról számolt be, hogy a gonosztevők annyira elszaporodtak, hogy négy csapatban, nyolc-tíz taggal, jól fölfegyverkezve kószálnak a vidéken. Ellenük a kis létszámú és kedvetlen legényeivel semmit sem tud tenni. A betyárok bejárnak Makóra, éjszaka kilesik legényeit, akiket otthonukban zaklatnak, fegyvereiket elszedik és a főbíróhoz szemtelenül beüzengetnek, hogy lőkupakot küldjenek ki nekik. A tanyákon, a hodályoknál és a kertészfalvakban vakmerően nappal is megjelennek, maguknak élelmet, lovaiknak abrakot zsarolnak ki a gazdáktól, akik rettegve a bosszútól, nem mernek följelentést tenni.
A jelentésre intézkedésként, a szomszédos megyékkel összhangban, katonaság igénybevételével Békés megyéből indulva, nagyszabású hajtóvadászat kezdődött február 9-én, amit az e célra kinevezett polgári biztos, Kajdacsi Antal vezetett. A csapás iránya Makó, Lele és környéke, azzal a céllal, hogy azon a vidéken fölszámolják a betyárok uralmát. Útközben átvizsgálták a szentesi és a vásárhelyi tanyákat. A razziának fittyet hányva február 10-én éjjel a Szentandrás és Kunszentmárton közötti bábockai puszta határában, a Szilágyi Jancsi csoportjához tartozó Marsi Mihály híres makói betyár vezetésével négy lovas kirabolta a szentmártoni országos vásárból hazafelé tartó Schwartz Márton és Stern Jakab szarvasi kereskedőket. Marsit és Hernyák Mihály vásárhelyi származású társát Makó határában, Sántha Sándor tanyájánál néhány nap múlva elfogták. Ekkor az üldözők és üldözöttek közötti tűzharcban megsebesült Szilágyi Jancsinak még sikerült elillannia. Marsi és Hernyák Makón rögtönítélő bíróság előtt felelt tetteiért, és február 24-én a szegedi hóhér végrehajtotta rajtuk a halálos ítéletet kötél által.
Lelén 1851 áprilisában Jani Lőrinc községi hadnagy fiától a betyárok egy csónakot vettek el erőszakkal. A hatóság a fiút néhány napig letartóztatta, azzal a váddal, hogy a ladikot jószántából adta át. Júniusban Csala Mihály lelei bíró Horváth Pál, Virág Antal, Mihály Pál, Kurusa Pál és Faragó István lelei lakosokkal, elöljárókkal a gulyakúthoz mentek azzal a céllal, hogy a hivataláról lemondott gulyást számadásra vonják. Nagy meglepetésükre ott találták Szép Miska ismert betyárt és társait, akik megfenyegették őket, hogy agyonlövik, ha jelenlétükről szólni merészelnek. Néhány nap elteltével újra a bírónak gyűlt meg a baja a szegénylegényekkel. Négyen, számára ismeretlenek, Báló Mihály kocsiján érkezve kopogtattak be háza kapuján. Az éppen ott tartózkodó Jani Lőrinccel együtt kényszerítették arra, hogy menjenek velük a kocsmába, ahol már többen mulattak az ott levő többi betyárokkal. A kocsmába már nem volt ivóedény, mert azokat összetörték, így tányérokból kellett inni a nedűt. Csala szerint később az ivóból magukkal hurcolták Jani Lőrinc házához, ahonnan három pár csizmát és más holmit vittek el.
1851 július 30-án Mátéffy Károly nagylaki csendbiztos a betyárok üldözése során, a lelei határban az úgynevezett Nagyhajláson Dégi Pál haszonbérlő csőszkunyhója közelében tizedmagával elfoglalta állását, hogy a rablók esetleges Maroson való átkelését a bánáti oldalra megakadályozzák. Az időközben előkerült csőszt vallatóra fogták, aki hamarosan elárulta, hogy kora reggel kunyhójánál megállt egy kocsi, ami egy fegyveres betyárt hozott hozzá. A betyár a fegyvereit elrejtette és lefeküdt. A csendbiztos a zsandárokkal körbevette a kunyhót, majd egy csendlegény egy zsandárral bement oda, ahol sikerült legyűrniük az ellenálló személyt, Szalai, másként Lőre Pista vásárhelyi lakos kanászbojtárt.
Szalai vallomásában elismerte, hogy öreg és ifjabb Lugosi István, Fülöp György, Kobza István, Zombori József, Kiss Mihály és mások társaságából álló fegyveres bandával a környékbeli nádasokban, vizeken csónakokkal több rablást hajtottak végre. Így 1851 nyár elején többször mulattak Mártélyon, ahol július 4-én éjjel Farkas Ferenc bíró házát fegyveres kézzel megtámadták, ott a gazdát súlyosan megsebesítették, és lakását kirabolták. Ekkor csatlakozott a bandához Szalai.
Július 15-én kirabolták a földeáki határban a Gajdosi csárdát. Az esetre Álmosdi Sándor csárdás emlékezett vissza. Úgy este nyolc-kilenc óra tájban alig feküdt le, amikor arra ébredt, hogy verik az ajtót, és azt kiabálták, hogy „kelj fel kocsmáros, adj öt icce bort." Felkelt és gyertyát gyújtva kinyitotta az ajtót. Ketten kezükben pisztolyokkal, vállukon puskával berontottak az ivóba, ahol kijelentették, hogy ők zsandárok és idegeneket keresnek. Erre ő azt válaszolta, hogy nincs idegen a házban és letette az asztalra a kért öt icce bort. Közben két rabló a konyhaajtóban állva őrködött. Nemsokára egy ötödik fegyveres is megjelent, aki puskájával többször mellbe vágta és káromkodva bezavarta a szobába. Ott gyorsan háromszáz forintját felkapta a ládából és a kemence kuckójába dobta, majd a csapszékből lement a pincébe, ahonnan a közeli kukoricásba menekült. A rablók észrevették a szökést. A csárdás feleségét és gyermekeit a betyárok bevitték a szobába, ahol az asszonyt felakasztással fenyegették. Őt valamint fiát és lányát veréssel kényszeríttették a javak előadására. A csárdát alaposan feldúlva megtalálták az elrejtett pénzt, és más javakkal együtt eltávoztak.
Faragó János csendbiztos már másnap jelentette az esetet Szalay Imre főszolgabírónak. Szalay pedig jelentést tett a megyefőnöknek, amiben közölte, hogy a rablók „zsákmányukkal a lelei Vásárhely felé nyúló rétségbe vették útjukat." Levelében beszámolt arról, hogy a vidéket három banda tartja rettegésben. Az egyik főleg Csongrád megyében tevékenykedik, öt főből áll, vezérük Szép Miska, valamint Ballangó, másképp Pataki Kiss Mihály. A másik társaság Szilágyi Jancsi és társai, ide tartozik a vásárhelyi Lugosi két fiával. A harmadik banda állítólag Tárnoknál átkelt a Maroson és Arad környékére vonult, több mint hat főből áll, Balog Pál, Vörös Gyura és Kiss Ferenc vezetésével.
Lőre Szalai Pista — vallomása szerint — és még négy társa, július 28-án reggel csónakokkal kikötöttek a Réten, közel Leiéhez. A betyárok először Csala Pál bíróhoz mentek, akitől öt forintot kértek, majd megfenyegették, hogy éjjel és nappal figyelni fogják, nehogy hírt adjon a vármegyének, ha ez mégis megtörténne, úgy elevenen megnyúzzák. A bírót ekkor otthon hagyták, nem úgy, mint a már ismertetett korábbi esetben. Az utcán az éppen arra járó Kelemen József kocsiját feltartóztatták és a helységben lakó muzsikások összeszedésére indultak. Pamlényi Albert, Kelemen Ferenc, Murai Mihály és Pamlényi Mihály zenészek kénytelenek voltak az erőszaknak engedelmeskedni. A kocsin ülve zeneszó mellett hajtattak a betyárok a faluban össze-vissza, közben egynéhány házba betértek. Néhányszor leszállították a muzsikásokat a kocsiról, akiknek egy lábon, vagy térden állva kellett zenélniük, miközben a fejük fölött lövöldöztek, sűrű rúgások és agyonlövéssel fenyegető kiáltások, szidalmazások közepette. Aztán Kurai Pere kocsmájához hajtottak, ahol egész éjjel folyt a bor, mulattak és táncoltak zeneszó mellet. Másnap reggel folytatódott a dáridó, újra kivonulva az utcára. Éppen Kelemen István udvarán állt a bál, amikor a kocsma felől megérkeztek a katonák. Ezt észrevették és azonnal elkezdődött a tűzharc. A betyárok a túlerő láttán menekülésre fogták a dolgot, és sűrű lövöldözések közepette a rétnél levő csónakjaik felé vették az irányt. A ladikokból állva még viszonozták a tüzelést, majd eltűntek a Tisza-Maros árterének rengetegjében. A csetepaténál Lőre Pista nem érte el a ladikot, másfele menekült, de már másnap az ismertetett módon elfogták.
A megyei főnök, Nábráczky Antal július 29-én, a lelei mulatozás második napján szigorú intézkedéseket foganatosított. Utasította Szalay főszolgabírót, hogy a szükséges katonai erő megérkezése után azonnal induljon Leiére, és ott s község bíráit és lakosait vonja szigorú vizsgálat alá. Részletes felvilágosítást kért arról, hogy mikor jelentek meg először Leién a rablók, és milyen erőszakos rablást vagy egyéb gonoszságot vittek véghez. Kérte, hogy nevezzék meg azokat a gazdákat, akiktől akár egy krajcárt is elvittek. Kíváncsi volt arra, hogy a betyárok kinél és hányszor jelentek meg és ott mit csináltak, kitől kaptak élelmet. Elrendelte, hogy ezeket a személyeket azonnal le kell tartóztatni. A betyárokról részletes személyleírást kért. Kíváncsi volt fegyverzetükre. Elrendelte a rögtönítélő bírósági eljárás kihirdetését azzal, hogy a szolgabíró figyelmeztesse a lakosokat arra, hogy akik a betyárokkal társalognak, és őket élelemmel ellátják és bújtatják, azokat a rablók bűntársának nyilvánítják. Leszögezte, hogy „Lele lakosai a feljelentés szerint mindnyájan a rablókkal társalogtak, azokkal úgy látszik egyeznek, mert akár gyávaságból, akár pedig rossz akaratból a rablókat üldözni, vagy csak följelenteni korán idején elmulasztották, ugyan ezért egész Lele kertész község kivételes állapotba tétetik." Ezért előírta, hogy minden harmadik nap éjjelente vasvillás őrt állítson. Aki erre betegsége vagy kora miatt képtelen, annak maga helyett saját költségén kellett mást fogadnia. A rendelet végrehajtásától vonakodóknak azonnali tizenkét botütést helyezett kilátásba. A leleieknek a határban négy lovas őrt kellett állítani, akik a községházánál állandóan tartózkodó polgári biztosoknak voltak kötelesek naponta jelenteni. A községházánál éjjel és nappalra tizenkét vasvillás embert rendeltek huszonnégy órás váltással, azért, hogy a katonaság kiérkezéséig szükség esetén rendelkezésre álljanak. Éjszakai rendszeres ellenőrzésükkel a főszolgabírót bízta meg. Az esti harangszóra minden leleinek haza kellet menni, az őrökön kívül az utcákon senki sem tartózkodhatott. A rendelet hatálya a betyárok elfogásáig terjedt ki.
Augusztus 4-én a lelei bíró azt jelentette a szolgabírónak, hogy az őrködés folyamatos és semmi említésre méltó nem történt. Jelezte, hogy a gazdák a beszállásolt katonaságot nem tudják kellően ellátni élelemmel, és szeretnék tudni, még meddig marad a faluban a katonaság. Augusztus hetedikén a Leién tartózkodó szegedi császári és királyi csapatot Aradról egy főtiszt és négy altiszt vezetésével harminc katona váltotta fel. Augusztus tizedikén Faragó csendbiztos húsz katonával nyolc csónakon a Kingéci, Fauna és Sírhegyi valamint a Lebői részt kutatta át, valamint megvizsgálta a gázlókat eredmény nélkül.
1851 októberében még egy nagyszabású üldözést tartottak. A hajtást Békés megyéből indították, célul tűzték ki a Csanádi és az Arad megyei határszél megtisztítását. Az év végére a csendbiztosok, pandúrok föladatai teljesen a katonai szervezésű csendőrök kezébe kerültek, a pandúrokat elbocsátották.
A közbiztonság tekintetéből az 1852. év sem kezdődött kedvezőbben, mint a korábbi. Több bűntény történt Makón és környékén. Többek között áprilisban kifosztották Horváth Mihály apátfalvi plébános házát. A paplakot a plébános távollétében megtámadták, és az ott tartózkodó személyzetet megkötözték. A négy-öt fős banda módszeresen dolgozott: ketten a plébános értékeit keresték, egy vigyázott az összekötözöttekre, a többiek pedig a ház előtt őrködtek. Ősszel a csanádi Marjanucz Vazult saját házában gyilkolta meg és fosztotta ki két ismeretlen.
Országosan tömegesen nőtt az elkövetett bűnesetek száma. 1852 őszére az osztrákok elérkezettnek látták az időt arra, hogy Magyarország több vidékén véglegesen fölszámolják az évek óta erős betyárvilágot, és ország-világ előtt bizonyítsák az új rend stabilitását. Az országos és a megyei hatóságok példátlan szigorú, mindenre kiterjedő intézkedéseket léptettek életbe, amelyek néhány hónap múlva lehetetlenné tették a tömeges betyárkodást. Szigorúan utasítottak minden elöljáróságot arra, hogy területükön gyanús vagy utilevél nélküli embereket ne tűrjenek, azokat fogják el. Tolvajok elfogásáért vagy följelentéséért 10-40 forint közötti jutalmat tűztek ki. Minden település határában legalább hat főből álló cirkáló lovas őröket kellett fölfogadni. A Leiére vezető útra külön őröket állítottak. Szigorították az utilevelek kiadását. Egyik településről a másikra csak engedéllyel lehetett közlekedni. Makón és a megye valamennyi járásában név- és házszám szerint szigorú felügyelet alá vették a gyanús embereket. Az első osztályú gyanúsaknak kötelezővé tették a város, vagy községházán való alvást. Leién hét személy tartozott közéjük, Kelemen István, Dégi István, Kocsis Pál, Kurai József, Nagy István, Lőrinc Pál kertészek, és Kocsis Imre kocsmáros. A másodosztályba sorolt gyanúsaknak, (tizenegy fő) szigorú ellenőrzés mellett, éjjel otthon kellett tartózkodniuk, csak rendkívül indokolt esetben, és csak a megyébe kaphattak eltávozási engedélyt. Az első osztályba soroltak nem hagyhatták el településüket. 1852. október végén a polgári statárium helyébe mindenütt a katonai rögtönbíráskodás lépett életbe, amely a betyárok és a katonaszökevények támogatóira egyaránt kiterjedt.
A csak részben ismertetett drákói rendszabások hatására 1853-tól megszűnt a tömeges betyárkodás nemcsak vidékünkön, hanem országszerte. Az majd csak 1862-1864-ben éledt föl ismét.
Végezetül tekintsük át röviden mi történt a vidékünkön működő nevesebb betyárokkal. 1851 februárjában Marsi Miskát és Hernyák Mihályt felakasztották. Szilágyi János, Farkas János és Bódi Tóni ugyanerre a sorsra jutott. A lelei csínyben résztvevők közül 1853-ban id. Lugosi Istvánt és Zombori Józsefet kötél által kivégezték, Fülöp Györgyöt az őt üldöző szegediek agyonverték, Lőre Pista először első fokon öt évet, majd másodfokon három évet kapott tetteiért. Ifjabb Lugosi István hasonlóan hosszabb börtönbüntetést szenvedett. A Szilágyi bandához tartozó, vagy azzal összeköttetésben levő 1853-ban perbefogott 24 főre összesen 127 év börtönt szabtak ki elsőfokon, ami másodfokon csak néhány évvel csökkent. A bandához tartozó Tót Jóskát üldözés közben lőtték agyon. Ballangó Papp avagy Kiss Mihályt Pesten állították rögtönítélő bíróság elé és akasztották fel 1858. június 25-én.
Heinrich úr távoztával sofőr lettem, másnak a szerencsétlensége folytán előre haladtam. Ez volt a vágyam, de nem így akartam. Közben megtanultam, hogy ez az élet, de hát valóban így kell ennek lenni? Nem hiszem, hogy ez a megoldás. Lélekben sírtam, és szenvedtem véreimmel együtt. Minden győzelmi hír a nagy antant részéről újabb halálhíreket hozott.
Ha gazdáimmal hosszabb útra indultunk, és útközben pikniket rendeztek, ott minden jó falat ki volt terítve. Nem tudtam magamba fojtani, hogy nekünk mindenünk van, de biz a szerencsétlen katonák éheznek a fronton. Persze ők annak dacára, hogy kedveltek, olyanokkal húztak, hogy bizony a németek és magyarok makkot szednek az erdőben, és azt eszik. Bizony, nem túl udvariasan reagáltam az ilyesmire, és vérvörösen védtem az enyéimet. Erre ők átváltottak a románról franciára, és mulattak az én nemzeti érzékenységemen. Fogalmuk sem volt róla, hogy én akkor már sokat értettem franciául.
Sok keservet okoztak a hírek a szerb komitácsikról, akik a magyar hadseregnek és a francia franktirőrökről, akik a németeknek okoztak nagy károkat. És jöttek a képeslapok, amelyeken német katonák masíroztak a szuronyukra tűzött francia kisgyermekekkel. A teljesen tájékozatlan emberek az ilyen dolgokat természetesen igaznak vélték, és így nőttön-nőtt a németek és az osztrákok-magyarok iránti gyűlölet. Mit tudtam én, hogy ez mind lelki előkészítése a háborúnak!
Ilyen állandó lélekmérgezések közt telt az idő, és a háborúnak csak nem akart vége lenni. A mi szakmánkban is kezdett egy s más hiánycikk lenni, például a karbid, ami abban az időben oly fontos volt, mert a világítás azzal történt. Közvetlenül utána eltűntek a gumiabroncsok, és így tovább.
1916-ot írtunk, május hót. Akkor kezdett érződni, hogy a levegőben van valami, de senki se tudta, hogy mi. Teltek-múltak a napok, amíg elérkezett június 16-a. Gazdámék látogatóba mentek, és szokatlanul későig, éjfélig maradtak, amit nem tudtam mire vélni. A városban vihar előtti csend volt. Egyszer csak elszabadult a pokol, nagy rivalgás tört ki az utcákon. Gazdám és felesége kijött. Beszálltunk a kocsiba, elindultunk, és csak amikor kiértünk a főutcára, akkor láttam, mi van. Sok katona masírozott hadirendben feltűzött szuronnyal, és hazafias román dalokat énekelve. Meg kellett állni, mert hely nem volt arra, hogy menjünk. Tehát hadat üzentek a központi hatalmaknak! Minden katona viselte a kék-sárga nemzetiszínű szalagot köröskörül a sapkáján, reája nagy fekete betűkkel nyomtatva: „Budapest-Bécs-Berlin vagy a halál!" A városi lakosság éljenezte a háborút, engemet azonban teljesen letört a özponti hatalmaknak adott hadüzenet. Dehát nem volt mit tenni, hallgatni kellett, mint idegennek. (A német nemzetiségű, Romániában felnőtt Loós Károly a monarchia állampolgára volt. A szerkesztő.)
Másnap már megjelentek az autókat összeírók, kiadva egyúttal a kocsikkal való kötelező megjelenést a sorozó bizottság előtt. A két nyitott kocsival nem volt semmi baj, mert azokat mindjárt ott tartották, a csukott kocsin azonban a sorozó bizottsági mérnök kijelölte, hogy hol fűrészeljem el a karosszériát, és rám parancsolt, hogy az alvázat hozzam vissza.
Hazaérve síró lélekkel nekikezdtem a mészárlásnak, mert ez a szememben az volt. Azt a gyönyörű kocsit, amit főnököm a Benz párizsi világkiállításán vett meg harminckétezer márkáért, mindenki csodálta akkor. De nem volt mit tenni, hadiparancs és kész! Lefűrészeltem a karosszériát, csigasorral leemelve bakokra tettem — mert nagyon szép, mindennel ellátott garázsunk volt — , lakatot tettem az ajtóra, és a hadüzenet utáni második nap délutánján átadtam mind a három kocsit.
Mi lesz most? Egyre csak ezen gondolkoztam, és este erről beszélgettünk a szakácsnéval és a szobalánnyal — mindkettő osztrák volt — , de semmi jót sem tudtunk kiokoskodni. Persze, minek annyit okoskodni, jön a baj magától is.
A hadüzenet harmadik napjára meg is érkezett nagy plakátok formájában, amik arról szóltak, hogy minden idegen férfi, tizennégy évestől aggkorig, aki a központi hatalmakhoz tartozik, tehát német, osztrák, magyar, bolgár, török, vagy ezekhez az országokhoz tartozik: lengyelek, csehek, horvátok, szlovének, bosnyákok és isten tudja még milyen nemzetiségűek, kötelesek a legrövidebb időn belül ötven kilós csomaggal, öt napi élelemmel az állomás előtti téren megjelenni. A nőknél csak a prostituáltakra és a nagyon gazdag úrinőkre vonatkozott a felszólítás. Nahát, gondoltam, még csak ez hiányzott! Ilyesmiben még sose volt részem, és nem volt ott senkim, akihez fordulhattam. Apám-anyám Bukarestben lakott, a nővérem egy Campina nevű városban, ott, ahol az olajforrások vannak. A sógorom, Braun nevezetű, ugyancsak német, de román állampolgár, máris bevonult a román hadseregbe. Furcsa szituáció: ha netán katona leszek, majd őrá lövök, ha muszáj.
Az élelmiszer-bevásárlással kezdtem. A kenyér a legfontosabb, kolbász, szalonna, sajt, só, víz, de mibe a vizet? Üvegbe. De megbántam később! Olyan kellett volna, ami nem törik, de mit tudtam én és sokan mások, hogy erőszak is van a világon, mert ott éltünk, ahol születtünk. Eddig nem voltunk ellenségei egymásnak, és nem tudtuk, hogy ezután másképp lesz. Fehérneműt, ruhát nem sokat csomagoltam, mert magamnak kell cipelni, különben is, mire hideg lesz, vége lesz már a háborúnak, gondoltam, vagy majd adnak valamit. Egy jó erős zsákba pakoltam, azt a hátára is veheti az ember. Izzadva értem az Állomás térre, mert elég messze esett, és meleg is volt. A téren nagy emberáradat fogadott. Mindenkit összeírtak és zárt vagonokba tuszkoltak. Mintegy negyven ember jutott egy vagonba. Az ajtót ránk zárták, csak egy kis rést hagytak. A vonat mentén mindkét oldalon szuronyos katonák sétáltak. Mire a szerelvény kész lett, a vonat teteje tele lett bevonulókkal. A vagonokban lihegtető, döglesztő meleg volt, a vizünk hamar elfogyott. Míg a vonat el nem indult, húsz bani ellenében kikönyörögtük a katonáktól, hogy elmehessünk vízért a közeli kúthoz, de a bevonulók, akik szintén vízért mentek, összetörték az üvegeinket. Szidtuk őket, de hát ők voltak a honiak.
Másnap késő délután megérkeztünk Urzicsénbe, egy Hagyianov nevű bolgár téglagyárába, ahová bezártak minket. Ezernégyszázan voltunk. Mechanikailag modernnek mondható gyár volt. A téglát egy-két nappal korábban rakták ki, ezért a kemencék még ontották a meleget, és amúgy is hőség volt, az ajtók csukva, kívül szuronyos őr. Vízért az ajtótól húsz lépésre levő kerekes kúthoz mehettünk. Először húsz bani, aztán ötven, a végén egy lej lett a vízhozás árfolyama, és a pénz hamar elfogyott, mert a meleg tűrhetetlen volt. Az éjszaka több halottat eredményezett, mert az idősebb emberek és azok, akik a szívükkel, tüdejükkel voltak betegek, nem bírták azt a nagy hőséget, megfulladtak. Voltak velünk gazdag, korábban befolyásos emberek, akik jobban ismerték a nemzetközi szabályokat, mint mi. Az unokabátyám főnöke is velünk volt. Ez a gépgyáros rávette az egyik őrt, hogy engedje őt a parancsnokhoz. Az nagy nehezen ráállt, és a gépgyáros követelni kezdte, hogy nyissák ki az ajtókat, az embereket engedjék a kúthoz és az udvarra, hiszen az egész telep drótkerítéssel van körülvéve, és minden ötven-hatvan lépésnél szuronyos őr állt. A gyáros fenyegetőzött, hogyha majd jön a nemzetközi vöröskeresztes bizottság, elő fogjuk adni, hogy milyen embertelen bánásmódban részesültünk. A tiszt belátta, hogy igaza van, és a végén még neki is kellemetlenségei lesznek, ezért parancsot adott az ajtók kinyitására. Hála istennek, kimehettünk a levegőre. Ettől kezdve szabadon mozoghattunk az udvaron és megszervezték meleg étellel való ellátásunkat is. Az idő multával megváltozott az őrök gyűlölködő magatartása, és meg kell mondanom, hogy semmi okunk sem volt panaszra. (...)
Lassan októberben voltunk, amikor megjelent egy tábornok a sleppjével. Autóval érkeztek. Sorakozót fújtak és elkezdett elég barátságosan beszédet mondani. Mi nem tudtuk, hogy hova akar kilyukadni, türelmesen hallgattuk. A végén felszólított minket, hogy a gépkocsivezetők lépjenek ki. Összenéztünk, és ketten kiléptünk egy barátommal, aki a királyi nyári kastély sofőrje volt. A tábornok közelebb hívott minket és azt mondta, hogy kapunk hat nap szabadságot. Utazzunk haza, minden nap kötelesek vagyunk jelentkezni a rendőrségen, és a hat nap leteltével vonuljunk be a dorohai autós századhoz. Ezzel kiállította a menet- és szabadságos levelünket. Elbúcsúztunk társainktól és elindultunk Craiovába.
Te kisebbségi vagy, mondták sokan sokszor az elmúlt évtizedekben, de én nem akartam más lenni. Nem volt könnyű megtalálnom a saját énemet, a saját hangomat, a saját utamat. Az utunk hosszabb mint a gondolat, és a gondolat végére mégsem érünk. Nagyszüleim, a szegedi születésű Kovács Illés és a makói születésű Sirokmán Rozália a battonyai állomásban laktak, nagyapám MÁV-alkalmazott volt. Édesapám itt született. A század eleji években a család Aradra költözött, nagyapám Buzsákban lett a kis állomás főnöke és jegykiadó. Apám lassan cseperedett, boldog gyermekkorát itt töltötte a holt vágányok között. Egymást tologatva, drezinázva játszottak a barátokkal. Gyakran rácsodálkoztak a pécskai pirosmotorra, hozta a cigány lókupecokat és csiszárokat hetente az aradi állatvásárra. Nagyapám névről ismerte valamennyit, az egyiktől vásárolt egy gyönyörű tehenet, de megmondták, hogy akasszon fokhagymakoszorút az istálló ajtaja fölé, így védje meg a gyönyörű jószágot az irigykedőktől, nehogy megverjék szemmel. A nagymama csodás tejtermékeket állított elő a tejből, a finom írósvajat tormalevélbe csomagolva a vederbe helyezte és leengedte a kútba, amikor nagy meleg volt. A gyerekeket akkoriban nem nagyon érdekelte a vaj, egy hatalmas karéj zsíros kenyér, az volt az igazi, meg egy nagy köcsög jó hideg aludttej. A sárga vagy zöld mázas köcsögben az aludttej fenékig tejfel volt. Dugig jóllakva ment tovább a játék késő estig. Ekkor a kis béresgyerek behajtotta a teheneket. Apámék a frissen fejt tejet jól meghúzták, nagy fehér habcsíkot hagyva a bajuszuk helyén, és egymást kikacagva lassan tértek nyugovóra.
Az elemi iskola elvégzése után beíratták apámat az aradi kereskedelmi középiskolába, ott érettségizett, és nagy szeretettel emlékezett vissza Zárai Ödön tanár úrra, aki sok vidám kirándulást szervezett. Az érettségi után ő is a MÁV-nál tanult tovább, hiszen állomásfőnök szeretett volna lenni. Már a szép egyenruhában fényképeztette magát, csak a rangot jelentő csillagocskát kellett volna megkapnia gallérjára és kezdő állomásfőnök lett volna, amikor megjött a behívó és egyenesen a háborúba, az olasz frontra vitték. Két évi kegyetlen harc, frontélet után olasz fogság, majd Albánia következett. Maláriás lett és betegállományba helyezték, majd egy kiszabadított hadifogoly-csoporttal hazaküldték Szegedre. A szegedi hadikórházban lábadozott, amikor közölték vele, hogy hazaengedik, de nem értette miért kell útlevél?
Egy új országba kell hazamennie, ha szeretteit akarja látni, a trianoni határozat elszakította házától, családjától. Hosszú vívódás után elhatározta, hogy visszatér Aradra. Az igazi nehézségek csak ezután jelentkeztek. Mivel románul alig tudott, az állomásfőnökség helyett csak a vasúti munkások között tudott elhelyezkedni. Itt krampácsolta a köveket a talpfák alá a vasúton, és az egész tanulmány kárba veszett. A vasutasegyenruha örökre csillagok nélkül maradt. Mivel jó nyelvérzéke volt apámnak, a román munkások között hamar megtanult románul, és két év múlva alkalmazást nyert a báró Neumann-féle malom-élesztő- és szeszgyárban, ahol nyugdíjazásáig dolgozott.
Nagyapámék a pécskai út mellett építettek házat, és amikor lakóhelyük, Arad Séga nevű városrésze kapott egy szép kis katolikus templomot, ők voltak az első aranylakodalmas házaspár, és itt eskették újra őket. Hívő emberek lévén, a kapott szegedi és makói örökségből egy harangot adományoztak a templomnak, azzal a gondolattal, hogy amikor jönnek Máriaradnára a búcsúsok — akkor még gyalog jöttek — ez a harang, a harangszó köszöntse őket, jelezve, hogy a határ közéjük állt ugyan, de lélekben, gondolatban, hallgatásban mindig magyarok maradtak.
Kovács Lajos (1896-1980) már a szép egyenruhában fényképeztette magát
Nagyapám, Rácz István 1890. június 8-án született Apátfalván az Osztrák-Magyar Monarchia gyermekeként, de Nyerőben lett anyakönyvezve, mivel itt volt ügyintézés. Római katolikus vallású volt. Édesapám története alapján nagyapa a Nagyszentmiklóson élő gróf Nákó Esztermajorján dolgozott, mint cseléd, s itt találkozott a leendő feleségével, Sulyok Máriával. 1913-ban aktív katonaként tevékenykedett Szegeden, rendfokozata közlegény, csapatteste és beosztása: 5. honvéd gyalogezred 4. század. 1914 áprilisában, mielőtt elvitték volna a háborúba, megszületett az első fiúgyermeke, János. Ősszel kivitték a keleti frontra, ekkor 24 éves. Szívesen vonult be, lelkesen hozott áldozatot hazájáért. „Kedves anyám és kedves testvéreim, még kedvesebb feleségem és kis Jani családom - tudatom, hogy egészségesen megérkeztem és felkészültem a szürke ruhába most, már amit a jó Isten add ránk. Isten velük sógor és nénénk kis családjaikkal együtt. Szeged, 1914. július 21."
Galíciában harcolt az oroszok ellen, s rövid idő múlva fogságba esett Semiszlinél. A foglyokat Lembergben gyűjtötték össze, és onnan szállították Taskentbe, majd pár hónap múlva Szibériába, Nadeschdinskij-Zavod településre. Négy évig és nyolc hónapig volt hadifogságban, rabként dolgoztatták mínusz 40 fokban is. Egész idő alatt rendszeresen levelezett családjával: édasanyjával és feleségével. „Kedves feleségem-tudatom, hogy én hála Istennek egészséges vagyok, viszont kívánok az összes családnak, tudatom veled kedves feleségem, hogy megkaptam a fényképet már szép nagy a kisfiam vagyis a kisfiunk, csak azt az egyet sajnálom, hogy te nem küldtél volna fényképet, én nem küldhetek, mert itt nincs közel fényképész. Kedves feleségem írjál édes anyámról, hogy él-e még, mert rosszat álmodtam. Jó egészséget, Isten veletek, Pista. Nadeschdinszkij-Zavod 1917. aug. 23."
1919-ben elengedték a fogságból, s megkérdezték tőle, hova akar menni. Haza, Nagyszentmiklósra, válaszolta. Nem tudta, hogy az monarchia felbomlott, ezt az oroszoktól tudta meg, s mire a trianoni békeszerződés után hazaért, Nagyszentmiklós Romániához tartozott. Személyszállító vonattal Svéd- és Németországon keresztül nagy nehezen megérkezett Esztermajorra, ahonnan tovább kellett mennie, mert családja átköltözött a gróf másik majorjába, Nagybertára. 1928-ig dolgozott itt cselédként. Nehezen tanult meg románul, hiszen magyarok között élt, viszont rá volt kényszerülve, mert csak így tudott kapcsolatot létesíteni munkatársaival. Felesége nemigen tanult meg románul, de a gyerekek (még három fia s egy leánya született) csak-csak rá voltak kényszerítve, hogy a románt megtanulják. 1928-tól a család véglegesen Nagyszentmiklósra költözött, önállóan próbáltak élni, földet műveltek s állatokat tenyésztettek.
Nagyapám küzdelmes élete után 80 éves korában elhunyt. Sajnos én már nem ismertem. Fogságból írt 47 levele véletlenül maradt fenn, nagyapa a sírba akarta vinni őket, de kívánsága nem teljesült, s így tárult elém életének egyik fontos része.
|
|