|
|
Varga Albertet azért keresztelték Albertnek a nyárádmenti unitárius templomban, mert emberemlékezet óta volt Albert a családban, és ez oknak elegendő. Akkor kevesebb volt az okkeresés, akárcsak a nyájas megalkuvás, így az inasan hanyatló Albertek helyett mindig új Albertek szüreteltek, de a bor bor maradt. S ahogy az Albertek kitöltötték a Varga generációk egész sorát, úgy töltötte ki ennek az Albertnek a sorsa az elmúlt századot. Mint vatta az üvegpoharak között, létezése kibélelte a szilánkos századot, s ha az üvegcserepek sebet szakítottak a tájon, a pataktól Albert szívéhez vezetett az erezet. Ha olykor fehér volt a völgyben a fájdalom, a patakvíz nagy fehér köveket sodort a szívére.
Az első világháború vörösre mosta a tájat, s a létezés zsugorodott.
Véres húsdarab lett a fájdalom, a fákból kicsüngött az erezet.
A köveket elsodorta az áradás. A bor ecet lett. Akkor Albert egész lényével itatta föl a szőlőből és idegen szavakból vérző szivárgást.
Ez volt az ő vattaembersége.
Magyar katonák a Balkánon 1916-ban
És a Szerecsen tényleg ott állt, mint egy hegy, a megyeháza időpácolta kapujában, a földszinti árkádok hófehér oszlopai között, úgy, ahogyan Samu mondta, hatalmasan, erőtől duzzadóan, lángszín selyemturbánban, éjfeketén. Orra széles, lapos, szája nagy és duzzadt, villogó szemében száguldó bivalycsordák, gazellát marcangoló oroszlánok, sivatagok, szavannák, párálló őserdők. A kisfiú — apám — földbe gyökerezett lábbal állt vele szemben, biztonságosnak tűnő távolságban, de azért ugrásra készen, mert ezeknél ugye, soha nem lehet tudni.
Apámat alig félórája hozták haza a tanyáról egy zörgő lőcsű szekéren, és az első, akivel öregapja házának tágas udvarán összefutott, Samu volt, a nagybátyja. Samu is akkor érkezett, a hátsó kapun jött be, kezében két vöröshátú purclival, és a galambház felé tartott. Honnét valók? kérdezte láttukon felvillanyozódva apám, mert tisztában volt" vele, hogy a galambok pedigréje mennyire fontos. Mondd meg, hogy kitől vetted, és én megmondom, mit ér, ez a szólás járta a város galambász köreiben.
Dojcsák-félék, de ne kérdezd mennyiért, mert ha apám megtudja, elzavar a háztól, vigyorgott Samu, és apám elé tartotta a két széles tenyerében pihegő jószágokat. Samu felnőtt volt, gépmester egy nyomdában, otthon mégis gyerekszámba vették, mint legkisebb fiút. Pedig megjárta a háborút, Boszniában meg is sebesült, jobb kezét érte egy elkóválygó repeszdarab, mi a ménkűnek tetted rossz helyre? Nem tudsz magadra vigyázni? szidta dédapám, amikor bepólyált kézzel váratlanul hazajött a frontról, és úgy magához ölelte örömében, hogy egy bordája rögtön eltörött. Először meg sem ismerte a vállas idegent az alacsony konyhaajtóban, csupán dédanyám cirmos kandúrja tudta mindjárt, hogy kicsoda, és óriási csörömpöléssel a csukott ablakon át menekült ki a konyhából. Hát ennek mi baja lett? kérdezte ártatlan arccal Samu, aki galambjai miatt örökös harcban állt anyja macskáival. Megszállott galambász volt; ha választania kellett egy pár jó galamb és valami bögyös menyecske között, biztosan a galambokat választja, kivált, ha hencsergőkről van szó. Hencsergőnek a bukfencező purclikat hívták a városban, és némelyikért elkérték egy hízott disznó, sőt, egy fejőstehén árát. Apám osztozott nagybátyja szenvedélyében, mielőtt azonban megcsodálhatta volna a galambok hátának szabályos szívformájú, vörös foltját, Samu megszólalt: Akarsz szerecsent látni, kisöcsém? Ott áll a megyeháza előtt, őrségen.
Apám lélegzete elakadt a meglepetéstől, bár az utóbbi időben egyik szenzáció a másikat érte. Alig pár hete pucoltak el a bőrkabátosok, s máris szerb golyószórósok vertek sátrat a Korona Szálló előtt, majd szpáhik érkeztek vágtatva, egy egész század villogó szemű, turbános arab, táncoló szürke csődörökön, kivont karddal és karjukra fektetett karabéllyal, most meg néger strázsál a megyeházán? Apámnak nem kellett kétszer mondani, és már ott sem volt, lélekszakadva futott végig a Hunyadi utcán. Az utca néptelen volt, az emberek behúzódtak a házaikba, és csak Samu utána kiáltott jó tanácsa, vigyázz, hogy fel ne faljon, kisöcsém! ezeknél soha nem lehet tudni, suhogott apám feje körül, mint egy csapat szívhátú keringő.
Nagy idők jártak akkoriban, tengernyi vér, tengernyi szenvedés zúdult a világra, úgy, ahogy a Teknyőkaparó megmondta tizennégyben, szurtos ujját magasra emelve a sarki kocsmában, ám mindent ő sem tudott megjósolni. Azt sem látta előre, hogy a kommün kezdetekor sarokba szorított csendőrök a tömeg közé lőnek, vagy hogy a feldühödött kofák ledobják a városháza erkélyéről a rettegett népbiztost. Nem beszélt szpáhikról sem, pláne szerecsenekről, pedig hát azok is itt vannak, és ki tudja, kiket sodor még ide ez a hatalmas szélvész, a háború, amelynek tulajdonképpen vége volna, eszeveszett forgása mégsem akar csillapodni. Holnap talán indiánok jönnek, gondolta apám megállva a Hunyadi utca sarkán, hogy kifújja magát.
Szerecsenekről először a nagyapjától hallott, aki nagybajuszos, öreg paraszt létére világlátott ember volt, Ferencjóska huszárja. Hat évig szolgált az osztrák seregben, és ez alatt keresztül-kasul bejárta a birodalmat. Eljutott az Óperenciás tengerhez: a vadul egymásra rontó, mennydörgő Enns és Steyr szakadékos partjára. Állomásozott a makaróni-falóknál Taliánországban, ott annyi tornya volt a templomoknak, ahány lába a százlábúnak, és járt Galíciában, ahol olyan szegény népek laktak, hogy a kéménybe madzagon felkötve tartott szalonnát áztatták a levesükbe.
Dédapám vég nélkül mesélt térdén lovagoltatott apámnak, sárkányok, tündérek és óriások helyett azonban francia lovas vadászok, gránátosok, huszárok, fáintos szagú bécsi frájjok, köszvényes öreg generálisok és egy Szerecsen szerepelt elbeszéléseiben, táltos ló pedig a Majlandban három hétig idomított, csutakolt fehér paripából lett, még meg is krétázták, ha befeküdt az alomba és megsárgult, mert úgy volt, hogy minden huszárszázad ad egy lovast Ferencjóska koronázásához. A fehér mént dédapám lovagolja, ha az utolsó pillanatban le nem fújják az akciót, nem mertek magyar huszárt engedni Ferencjóska közelébe.
A Szerecsen - a franciák fogságba ejtett kürtöse - gonosz óriás volt dédapám némely történetében; kardot, tüzet, rossz gyermeket nyelt, és ha apámat bepanaszolták valami csínytevésért, az öreg végignézett sápadtan toporgó unokáján, hunyorított egyet tatárosan metszett, keskeny réssé szűkülő szemével, és szigort tettetve mondta: Ne rosszalkodj Józsika, mert elvisz a Szerecsen. Apám megpróbálta tréfára venni a kedélyes fenyegetést, a Szerecsen azonban abban a minutumban valósággá vált, mihelyt egyedül hagyták, és még sokáig lesett rá minden homályos sarokból. Téli hóviharok idején a Szerecsen bőgött a konyhai kürtőben, és ő lopakodott mögötte nesztelen léptekkel, ha sötétedés után jött haza Frici barátjától a hosszúra nyúlt gombfoci-meccsek után.
Később már nem félt annyira a Szerecsentől, az iskola, a könyvek sokat retusáltak figuráján, és magas, ébenfekete alakja inkább vágyat keltett a kisfiúban, nem félelmet, mert ama csodálatos földrész szimbóluma lett, ahol elefántcsordák trappolnak trombitálva a majomkenyérfák között, és körtemellű fekete lányok csörgetik a nyakukra kovácsolt kilenc bronzkarikát, amikor azonban a háború végén betört hozzájuk a spanyol nátha, láztól bíborló álmaiban újra a Szerecsennel viaskodott.
Gyere velem, hívta vérben forgó szemmel, és kinyújtotta utána fekete kezét, apám azonban belekapaszkodott az ágya szélébe, így végül megmenekedett, a sötét óriás szegény nagyanyját vitte el helyette.
A Szerecsen valóban ott áll, ahol Samu mondta, a megyeháza nagykapujában, az árkádok alatt, és hatalmasabb, mint amekkorának valaha is hitte. Mozdulatlan, mint egy szobor, csak fehér szemgolyója forog egyre ijesztőbben, és apámra hirtelen rátör a régi félsz. Sehol egy lélek, a Szerecsen pedig talpig fel van fegyverezve; bajonett, pisztoly, puska nála, és az ördög tudja, mennyi titkos gyilok, tőr, kés és más ismeretlen szerszám rejtőzik jól szabott egyenruhájában, a köpenye alatt, a zubbonyzsebét is kidomborítja egy furcsa, henger alakú tárgy.
Ez haragszik rám, mar bele apámba az ijedelem, és egyszerre fázni kezd, pedig kint áll a napon, izzadnia kellene, de beleüt gerincébe a hideg, mint tél derekán, amikor a fagy lehelete összeragasztja az ember orrcimpáit. Mit gondolhat, hogy én miről gondolkodom? nyilall bele egy újabb ijesztő gondolatszilánk. És ha azt hiszi, hogy meg akarom támadni? Igaz, kicsi vagyok és vékony, szőröstül-bőröstül fölfalhatna, a két ujjával elfricskázhatna, meg se állnék a hídig, de hátha azt hiszi, hogy kés van nálam. Vagy petárda. Ha azt gondolja, hogy arról gondolkodom, merről rontsak neki. Jézusmária! Ez azt hiszi, gránát van a zsebemben! És már kapna is oda, hogy kirántsa és felmutassa annak a hülye Szerecsennek az uzsonnára odatett almát, hogy nézd te behemót, nem gránát van nálam, ez alma, alma, érted? Alma van a zse-bem-ben, kiáltaná, azonban szerencsére idejében észbe kap: nem tehet hirtelen mozdulatot, mert a Szerecsen támadásnak vélné, és akkor neki annyi, ezért hallgat és megpróbál erőt venni magán, megpróbál nem törődni azzal a jéghideg patakocskával, ami a hátán csörgedez lefelé, és hanyag nyugalmat mímelve — vajon a Szerecsen is annak látja? — lassan benyúl a zsebébe és kiveszi az almát, aztán halált megvető bátorsággal, mint Nick Carter a füzetes regényekben, előre lép, és kinyújtott tenyerében a ráncos héjú, de azért kívánatos gyümölccsel elindul az óriás felé. És akkor — láss csodát — az ébenfekete arc széthasad, a duzzadt száj szélesre húzódva kinyílik, kilátszanak a nagy fehér fogak, a fekete kéz kinyúlik, elveszi az almát, eltünteti valahová hátáról lecsüngő bő köpönyegében, aztán kihúzza a zubbonyzsebében domborodó rudacskát, egy jókora szivart. A ménkűbe! Mondja majd Samu, amikor már a galambház előtt ülnek, és fent, az azúr égen hol eltűnik, hol felvillan fehéren a galambok cikázó koszorúja, ez aztán a szivar, kisöcsém! Szakszerűen leharapja a szőke dohányrúd végét, rágyújt, és vidáman pöfékelve bámulja a galambok röptét, s hogy ki-kiválik közülük egy, zuhanórepülésbe kezd, majd, nem sokkal a föld felett szinte megállva a levegőben, három gyors bukfencet vet, aztán visszahúz a többihez. Apám fájó szívvel nézi fogyatkozó szivarját, és azt gondolja, micsoda piszok ez a Samu, hát nem elkuncsorogta tőlem ezt is, mint az öregapámtól kapott arany koronást, és csak néha ád egy slukkot belőle, de aztán felvidul, mert a szivarfüst kéken gomolygó, illatos párájában feltűnik újra a Szerecsen képe, amint széles vigyorral parolára nyújtja a kezét. Uram Isten! Ez nem lehet igaz, gondolja apám, mert a lapátnyi, szurokfekete kéz tenyere világítóan világos rózsaszín.
Juhász Gyula Makón megjelent háborús esszéjét és néhány makói háborús versét (1914-1915) az irodalmi mentalitástörténet szempontjából mutatom be.
1913-ban a békét és megértést hirdető, világszerte ismert Rabindranáth Tagore indiai költő kapta meg az irodalmi Nobel-díjat. Európában kisvártatva in medias res egy másik, egy újabb történet kezdődött el, de ez sajnos nem a nyugalomról és a szépségről szólt. Az 1914-es esztendőben viharos gyorsasággal és látszólag váratlanul kezdtek egymásra torlódni a vészterhes történések: július 28-án kitört a háború. A nyárutó és az ősz során megváltozott az európai műveltség és humanitáseszmény zászlaja alatt korábban békésen élő nemzetek egymáshoz való viszonya. A tartós érvényű európai kultúra és civilizáció biztonságérzete 1914-ben hirtelen megrendült. Az ekkor élt gondolkodók, írók, tudósok, uralkodók és politikusok háborúval kapcsolatos nyomtatásban megjelent megnyilvánulásai mára már az európai mentalitástörténet értékes dokumentumaivá váltak.„ Mire lehullanak a falevelek, már haza is térnek a katonák." Ezt II. Vilmos német császár mondta 1914. nyarán. Tudta és ismerte azt, amit korábban Helmuth Moltke, a híres hadvezér így fogalmazott meg: „A meglepetések ellen védve lenni." A megvalósításra kerülő Schlieffen-terv végrehajtóinak is számolnia kellett Carl von Clausewitz (1780-1831) porosz tábornok klasszikus kijelentésével: „A háború a véletlen országa." A németek, Vilmos császárukkal együtt, a villámháborúban bíztak. A háború viszont elhúzódott, állóháborúvá vált. Clausewitz A háborúról című művében írta: „A harci erény nagyon különbözik a puszta bátorságtól s még inkább a háború tárgya iránti lelkesültségtől." A központi hatalmak a háború számukra győztes, gyors befejezésével számoltak. Nem ez történt. A háború öt évig tartott és a központi hatalmak vereségével ért véget.
A boldog békeidők hosszú nyugalmát egy váratlan pillanat számolta fel. 1914. június 14-én Szarajevóban eldördült egy fegyver. Célzott lövéssel Gavrilo Princip, egy szerb diák kioltotta az Osztrák-Magyar Monarchia trónörököse, Ferenc Ferdinánd főherceg és felesége, Zsófia von Hohenberg hercegnő, született Chotek grófnő életét. Ez után már lavinaszerűen következtek az események. Az Osztrák-Magyar Monarchia közös minisztertanácsának 1914. július 7-i jegyzőkönyve a diplomáciai és katonai meggondolás beszédes példáját nyújtja. A jegyzőkönyv következtetéseket megfogalmazó passzusainak olvasásakor kiderül, a részletekben bújik meg az igazság. Az itt rögzített követelésekkel szemben Szerbia elutasító magatartása volt várható. Az 1914. július 23-án keltezett jegyzékváltást már 1914. július 28-án a hadüzenet követte. Ferenc József császár és király Népeimhez című kiáltványában így szólt:„Leghőbb vágyam volt, hogy az Isten kegyelméből még hátralévő éveimet a béke műveinek szentelhessem, és népeimet a háború áldozataitól és terheitől megóvhassam. A gondviselés másként határozott. (...)" A szembenállás a két szövetségesi tömörülés, az antant és a központi hatalmak között volt. Magyarország a központi hatalmak oldalán lépett a háborúba, és öt év múlva a háború egyik legnagyobb vesztesévé vált. Az 1918 őszén történtek után, az első világháború befejezésével a történelmi Magyarország számára egy nagy törésvonal mentén változások következtek.
A háború veszedelmeiből kitántorgó Európa irodalmának és művészetének képviselői az új helyzetben megfelelő válaszokat kerestek. A gondolat, a lélek, az emberség és az alkotás új útjaira léptek. A korszak újságírásában, tárcairodalmában és esszéművészetében a nemzeti keretek között élő társadalmak kulturális magatartásaként az identitást védő háborús ideológia mellett a technokrata gondolkodás anyag- és erőkultusza, a modern háború anyagcsatáival összekapcsolódó tömegkommunikáció hatáskeltő törekvése is megnyilvánult. Az irodalom és az újságírás határműfajain túl, az értekező hangnemben, fejtegető gondolatmenettel dolgozó, 1914 és 1917 közötti magyar tanulmányírás is érdeklődést mutatott a háború témája iránt. Az egykorú magyar társadalomtudomány és irodalom képviselőit foglalkoztatta az első nagy háború kérdése. Alexander Bernát, Andrássy Gyula, Balázs Béla, Beöthy Zsolt, Berzeviczy Albert, Dékány István, Juhász Gyula, Komis Gyula, Lenhossék Mihály, Mikszáth Kálmán, Prohászka Ottokár, Ravasz László, Varjas Sándor tanulmányai erről tanúskodnak. Tematikai értelemben a kultúra, a művészet, a humanizmus, a háborús szenvedély, a tudomány kérdése, a létért való küzdelem tétele, az értékek harca, a népek közötti szolidaritás rövidzárlata, a lelki élet, a háború esztétikai veszedelmei, az ember erkölcsi és szellemi integritása, a béke szerepel ezekben az írásokban. Az egykorú külföldi társadalomtudományos megközelítésekből a magyar olvasó számára sem ismeretlen szerzők közül most Gustave Le Bon Hier et danain (Múlt és jövő) című értekezését és Werner Sombart Krieg und Kapital (A háború és a tőke) című művét, valamint Charles Richet Le passé de la guerre et l'avenir de la paix (A háború múltja és a béke jövője ) című munkáját említem csak meg.
Az európai kontinens átfogó nagy viharában, az első világháború idején született irodalmi művek és a társadalomtudományok egykorú teljesítményéből ihletet merítő tanulmányok egy mentalitástörténeti törésvonal mentén keletkeztek. Juhász Gyula, Kosztolányi, Babits Mihály háborúhoz való viszonyát, Ady háborúellenességét vizsgálta már az irodalomtudomány. Georg Trakl osztrák költő az első világháborúban a galíciai frontra került és a grodeki csata borzalmainak hatására öngyilkosságot kísérelt meg, majd később a kórházban mérgezés következményeként 1914. november 3-án halt meg. Vajda Endre fordításában a Grodek című Trakl-vers kezdő hangütése ez: „Megzengeti este a gyilkoló fegyver / az őszies erdőt, az aranyló síkot,/A kék tavakat, melyeken tovagördül / a nap komoran; ringatja az éj /a haldokló harcosokat, (...)"
Cicero egyik beszédéből némi változtatással keletkezett a mondás: Inter arma silent Musae, azaz háború idején hallgatnak a múzsák. Ez persze Juhász Gyula esetében nem történt meg teljesen. Az igaz, hogy a latint és magyart oktató Juhász Gyula már makói tanárkodása idején (1913-1918) is sokat betegeskedett. Idegrendszere átmenetileg felmondta a szolgálatot, volt öngyilkossági kísérlete is, ezért betegszabadságra ment. Az 1913-1914- es makói gimnáziumi tanévről szóló értesítő szerint Abaffy Béla, Altmann Jakab, Buday Géza és dr. Galambos Dezső tanárok helyettesítették. A Szeged és Vidéke című lap 1914. augusztus 1-i számában jelent meg a Juhász Gyula Csodálatos napok... című háborút üdvözlő verse. A hat strófából álló költemény negyedik versszaka így szól: „Fenséges nagy napok!/Új csillagok születnek /S a régi csillagok új lánggal fénylenek. / Vonuljatok dalos, harcos, népregimentek, / Új törvényt vés Klió és új történetet!" A kezdeti lelkesedés, a félreértés verse ez. Ezt a verset másnap már a Makói Újság is közölte. Az átértékelődés megtörtént, a kezdeti lelkesedés hamar alábbhagyott. A költőnek már az első háborús ősz folyamán komoly kérdései és rossz előérzetei támadtak. Makón, 1914-ben mindezt versbe is foglalta. Juhász Gyula Magyar ősz című költeménye a Szeged és Vidéke című lap 1914. szeptember 9-i számában és a Makói Újság 1914. szeptember 11-i számában jelent meg.
Szép magyar ősz, mosolygó bánatos,
Olyan nehéz örülni most neked.
Kinek érlelsz gazdag gerezdeket
S a rét rózsádat kinek nyitja most?
Szép magyar ősz ege, elhervadón
Hány özvegyet lát bágyadt napszemed,
Harmat helyett csillantva könnyeket.
Ó messze Dnyeszter, mély Visztula, Don!
Szép magyar ősz, fátylas magyar ősz,
Milyen világot érsz, ha visszajössz,
Mit hoz talányos testvéred, a tél,
Mikor magányos rónánk elalél?
Isten, kit áld szelíd angyalsereg,
Adj vig karácsonyt és békés telet!
Ilyen viszonyok között még egy hónap is nagy időnek számít. A háborúból kiábrándult hanghordozás, a béke iránti jó érzés már az ősz közepén kifejezésre jut Juhász Gyula Véres ősz című versében, ami a Makói Újság 1914. október 14-i számában jelent meg.
Ó hol a régi, régi csöndes ősz,
Az édes bánat,mely mélán esőz
S mint finom köd szitál szivünk felett,
Mely hervad, mint a bibor levelek?
És hol a régi, régi alkonyat,
Mikor hiába fájó álmokat
Lelkünk, e halkan zengő zeneszer
Dallamba tördelt, mely nem veszhet el.
Szavak pompája, gyémánt és arany,
Én gazdagságom, óbe oda van!
Vér és tűz büszke bibor tengerén
Papírhajómmal mit keresek én?
Egy Tevan Andorhoz írt, 1914. december 15-én Makón, a főgimnáziumban keltezett levelezőlapon ezekkel a szavakkal köszönt el Juhász Gyula:„Őszinte tisztelettel s egy békés kultúra reményében maradok igaz híve: Juhász Gyula tanár." Makói tanárkodása idején 1915 januárjának első felében 1914-es évjelzéssel jelent meg Juhász Gyula Új versek című kötete a Tevan Könyvtár című sorozat 50. köteteként.
Ha az európai kultúra egyes jelenségeit összehasonlító mentalitástörténeti szempontból vizsgáljuk, akkor a történelmi konfliktusok, a háborúk során kifejtett markáns kulturális magatartásokat tükröző szövegek kivételes forrásértéket képviselnek. Az első világháborús idők irodalomtörténete számos érdekes megnyilatkozást, verset, cikket, levelet hozott már nyilvánosságra. Roger Martin du Gard A Thibault-család című regényciklusában az első világháború kitörésének legutolsó nyarát bemutató L'Éte 1914 (Nyár, 1914) című kötet a korviszonyok mentalitásvilágát érzékelteti. Stefan Zweig A tegnap világa című emlékezéskötetének Az 1914-es háború első órái című része és a könyv további, háborúval foglalkozó fejezetei a háborús nemzedék életvilágát és gondolkodásmódját tárják fel.
Juhász Gyula 1915. júniusában Makón megjelent írását az első világháborúval egykorú, nevezetes irodalomtörténeti és mentalitástörténeti források között tartjuk számon. Juhász Gyula Háború és kultúra című esszéje A makói m. kir. állami főgimnázium XX. értesítője címmel az 1914-1915. isk. évre kiadott, Madzsar Gusztáv igazgató által összeállított évkönyvben jelent meg először. Az esszé előzménye élőszóban is elhangzott 1915. január 16-án a Makón rendezett Háborús délutánok című szabadelőadás-sorozat egyik eseményeként.
Makón megjelent esszéjében Juhász Gyula megállapítása így hangzik:,, írók, akik eddig szinte életprogramjuknak tekintették az európai kultúrközösség erősítését és a nemzeti elfogultság ostorozását, máról holnapra vallomásokat tettek a mélységes csalódásról, amely őket az ellenséges népek részéről érte. (...) A németség legnagyobb élő költője, Gerhart Hauptmann éppen úgy kikel a hazáját megtámadó három ellenség ellen, mint ahogy az angol Kipling, a francia Rostand és a belga Maeterlinck kesztyűt dob a „barbár" németeknek. A magyar költészetben is megcsendül a régi kuruc tárogatók és arany trombiták háborús hangja (...)."
Juhász Gyula a Háború és kultúra című írásában kiemeli a háború karakterjegyeit:„A háború első általános és jellemző kultúrtünete az a jelenség, amelyet röviden az európai népek szolidaritásában beállott rövidzárlatnak nevezhetünk." Majd így folytatja. "Minden nemzeti műveltség annyit ér, amennyit használ az emberi műveltségnek. Ezt a gondolatot egy ideig elhomályosította a háború lőporfüstje, de az igazság napfénye annál erősebben világította meg." A háborús évek irodalmára utal Juhász Gyula:„A háborús irodalom tarka nemzetközi könyvpiacán érdemes megállani a magyar háborús irodalom előtt. Akár Andrássy Gyula gróf mély történeti tudással megalapozott iratait nézzük, akár Beöthy Zsolt vagy Alexander Bernát kultúrproblémákat görgető tanulmányait, akár Ignotus vagy Herczeg Ferenc belletrisztikus cikkeit, akár Kiss József vagy Kosztolányi háborús verseit: üdítő és felemelő látvány, mennyire megőrzi a magyar elme és a magyar lélek e rettentő világviharban is okosságát és józanságát, (...)."
A népek kölcsönös megértését, az európai ember lelkiismeretét nehezen gyógyuló sérelem érte, ezért írja a költő: „...ez a háború mutatta meg világszerte, hogy az úgynevezett technikai kultúra egymagában nem jelenti az igazi műveltséget. A világháború örök tanulságai között a legfontosabbak egyike, hogy ez a puszta és egyoldalú technikai kultúra éppen a műveltséget pusztíthatja ki a világból tökéletes gépeivel és tökéletlen gépembereivel. Az a haladás irány, amely felé ez a kultúra vinné az emberiséget, megtagadása, megsemmisítése volna magának az emberiség eszméjének, kiküszöbölése legszebb és legigazabb értékeinek, amelyeket csakis a szellemi és erkölcsi kultúra teremthet."
A háború első évének szörnyűséges tapasztalatából született meg Romain Rolland írásaiban az európai lelkiismeretre történő hivatkozás. Juhász Gyula Makón közzétett, békevágyból fakadó gondolataiban is megtaláljuk az európai népek közötti szolidaritás emberi igényét: "Nem szabad elvágni a megértés útjait, és meg kell gondolni, hogy a népek nem lesznek örökké harcban egymással. A kultúra megbénult, de nem halt meg, a háború célja a béke és a gyűlölettel nem lehet alkotni soha." Juhász Gyula 1915-ben írt makói esszéjének szövege szerint:,, A háborút elsősorban az a mechanisztikus kulturális irányzat okozza, amely a morális és intellektuális értékeket lenézi, az az irányzat, amely ellen egy Carlyle, egy-egy Ruskin, egy Jaures és egy Tolsztoj a béke napjaiban hiába harcoltak, s amely íme, most, e rettenetes világégésben explodált."
Makón megjelent esszéjében Juhász Gyula a maga részéről az itt idézett szavaival számolta fel a háború mítoszát. A részvét és melankólia költőjeként ismert Juhász Gyula költészetében 1915 végén már bánattá vált a háború iránti korábbi lelkesültség. A Makói Újság 1915. december 25-én megjelent száma közölte a költő Karácsonyi köszöntés című négy strófából álló versét. A költemény ajánlása így hangzik: „A Makón pihenő katonáknak." A vers képzetkörében a betlehemi csillag szelíd fénye vonja be a harcteret, a harmadik versszak így szól: „Fáradt katonák ti,/Pihenjetek szépen / Karácsonyfák lángja körül / A mi szent esténken. / Gondoljatok hittel / Zsolozsmát dalolva, / Eljövendő boldogságos / Szent karácsonyokra!"
A történeti forrásfeltárás, az irodalomtudomány és az összehasonlító mentalitástörténet eredményeire alapozva ma már világosan látjuk az első világháború kitörésének, nem várt szenvedésekkel teli hosszú lefolyásának és befejezésének szakaszait. A háborúhoz fűződő emberi viszonyulások változásain keresztül nyomon követhető a feltörő háborús lelkesedésbe kapaszkodó, majd a tragikus következmények közé zuhanó egyének és nemzetek sorsa is. A háborúnak nagy árnyékot vető múltja van Az emberi megismerés egy mindig velünk tartó jelenbéli történés. Le kell hullnia az időről valaminek, el kell engedni az időben valamit, ahhoz, hogy megismerhessük azt, ami fontos volt, aminek távlata van még a jelenünkben is. Az Európai Unió egymással szoros kapcsolatban lévő népeinek jelenéből az első világháborús eseményekre már kellő távlatból tekinthetünk vissza. A jelenben a közös európai jövőnk épül tovább.
Ha pontos akarok lenni, nem is egyszer olvastam ezt a könyvet. Először 1953 karácsonyára kaptam ajándékba Mariska nővéremtől. Akkor vártam első gyermekemet, aki szüleimnek is első unokája lett. Így hát minden nehezebb munkától megkíméltek. Különben is a tél a parasztembernek több szabadidőt engedélyez, mint az év többi része. Már karácsony napján végigolvastam a könyvet. Nem tudtam letenni. Aztán az egész család elolvasta. Én még újév után is újra és újra kezembe vettem. Meséltem róla barátaimnak, akikkel cserélgettük egymás között az olvasnivalót. Akkor még nem volt, csak egy kis fülhallgatós rádiónk, moziba is ritkán jutottunk el, így mondhatni, egyetlen szórakozásunk volt az olvasás. Esténként a sárga fényű petróleumlámpa mellett behúzódtunk a kemence mellé, és sokszor éjfélig olvastunk, vagy beszélgettünk. Ha jó könyv akadt a kezünkbe, azt legtöbbször hangosan olvasta a családból valaki. Ezt a könyvet is hangosan olvasta felváltva hol a nővérem, hol a párom. A könyv írója Gárdonyi Géza, a címe A láthatatlan ember. Ekkor még ez a könyv nem volt más számomra, csak egy szórakoztató, szép olvasmány. Mert olvastunk mi akkoriban Jókaitól kezdve, a filléres regényeken keresztül Dosztojevszkijig mindent. Időközönként, ha eszembe jutott, előkerestem, és újra olvastam. Mindig gyönyörűséget okozott, és mindig új és új ismereteket szereztem belőle. Aztán egyszer nem találtam. Kérdezgettem a rokonokat, ismerősöket, de senki sem tudott róla. Mérgelődtem rajta egy sort, fogadkoztam, hogy soha könyvet kölcsön nem adok, aztán elfeledkeztem róla.
Évek múlva a makói kórházban feküdtem heteken át, és ott az egyik betegtársam olvasta ezt a könyvet. Ott a betegágyon fekve ismét elolvastam. Érdekes módon már nem csak a szépség és a romantika ragadott meg benne, de kibontakozott előttem a magyar történelem sokrétűsége. Olyan leírása a honfoglalásnak, amit mi iskolában nem tanultunk. Sőt, a gyermekeink sem tanultak, illetve másként tanultak. Időközönként e könyv alapján meséltem a magyarság történetét iskolás gyermekeimnek. Emlékeimre hagyatkoztam, hiszen nekem nem volt meg a könyv.
Évek teltek el, míg újra találkoztam vele. A könyvesbolt kirakatában nézegettem. Mellette az árcédula: 110 Ft. Nekem akkoriban nem futotta könyvre. Örültem, ha ruhára, cipőre, sőt kenyérre jutott. Így hát, ha arra jártam, csak lestem, megvan-e még a kirakatban a könyv? Egy kora nyári reggel, éjszakai műszak után nagymosásba kezdtem. Már meleg volt a víz, a ruhák és a mosógép az udvaron elkészítve, amikor egy ismerős néni benyitott a kapun. Tudta, hogy időközönként napszámos munkát is vállalok, hogy pótoljam a keresetet. Nem jönnél ki kapálni? — kérdezte. Fáradt voltam, kicsit álmos is, de hirtelen felötlött előttem A láthatatlan ember, ott a kirakatban. Mennyit fizet? — kérdeztem. Délután négyig egy százas, mondta. Elpakoltam gyorsan a mosás kellékeit és kimentem kapálni. A négy órából fél öt lett, de zsebemben a százassal vidáman mentem haza. Mire a férjem és a gyerekek hazaértek, már főtt a krumplipaprikás. Kipihented magad? — kérdezte a párom, én meg nem mertem megmondani, hogy le sem feküdtem. Este tízre mentem dolgozni. Másnap első utam a könyvesboltba vezetett. Megvettem a könyvet. Otthon, míg főtt a bableves, elvégeztem a mosást, csak azután feküdtem le, hiszen éjszakára ismét menni kellett a munkába.
Amikor napok múlva mégis elmondtam a páromnak, hogy vettem meg a könyvet, életemben először és utoljára mondta, hogy nem vagyok normális. Egy pár napi mosolyszünet után bejelentettem, hogy beiratkozom a gimnázium levelező tagozatára. Meg is tettem. 1968 nyarán érettségiztem, akkor már három gyermekem volt. Nem volt könnyű az a négy év, volt úgy, hogy úgy éreztem, nem bírom, de olyankor arra gondoltam, nem élhetek úgy, hogy ne tudjak magamnak egy könyvet megvenni. A sors furcsa iróniája, hogy két vizsgámon is a honfoglalásból feleltem. Ma is szívesen olvasok történelmi tárgyú könyveket. Ha az anyagi helyzetem engedi, meg is veszem őket. Csak az a baj, hogy már nem bírok kapálni, mert ma is meg kell gondolnom, hogy egy áhított könyv árát ki tudom-e szorítani a nyugdíjamból? Jó lenne még egyszer olyan erősnek és fiatalnak lenni, mint akkor! Most is szívesen kapálnék érte.
A harmadik találkozásom a könyvvel alig pár hónapja történt. Távoli unokatestvérem látogatott meg. Hoztam neked valamit, mondta, és elém tette azt a régi könyvet, amelyet 1953 karácsonyán a nővéremtől kaptam. Sírva fakadtam, amikor végiggondoltam ennek a megkopott, régi könyvnek a történetét. Sirattam a testvéremet, akitől kaptam, sirattam a szerető páromat, aki bolondnak nevezett a könyv miatt, mégis segített a nehéz, tanulással töltött éveket kibírni. Most, hogy ismét végigolvastam Gárdonyi gyönyörű sorait, arra gondolok, talán ez a könyv volt az, ami engem is írásra ösztönzött. Mert mostanában egyre többször vetem papírra gondolataimat. Igyekszem olyan egyszerűen, tisztán fogalmazni, hogy mindenki számára érthető legyen. A Franciaországban élő unokám a közelmúltban átböngészte azokat a kis történeteket, amelyeket még senkinek sem mutattam. Megkérdezte, mama, ezeket mért nem próbálod valahol nyilvánosságra hozni? Á, mondtam, ezek csak mesék. Az a jó, felelte, ezek olyan gárdonyisak. Ennél kedvesebb elismerést még soha senkitől nem kaptam, pedig mindig arra törekedtem, hogy az írásaimban ne utánozzak senkit. Lehet, hogy nem sikerült? Ha így van, bocsánatot kérek az én kedves írómtól. Nem tudatosan történt!
Azért a könyvet mégis újraolvasom, immár negyedik alkalommal.
Az írásaim meg maradjanak láthatatlanok, mint Zéta!
Az Aradon megjelenő Irodalmi Jelen a világ legnagyobb példányszámban nyomtatott magyar irodalmi havi lapja. A 2001-ben Böszörményi Zoltán által alapított folyóirat öt év alatt több száz jeles, elismert magyar író, költő, kritikus írását közölte a magyar nyelvterület egészéből. A szerkesztők arra törekszenek, hogy a lap ne legyen egyetlen irányzat szócsöve, hanem helyet kapjon benne minden magyar író — éljen a világ bármely táján —, aki színvonalas írásával megtiszteli a folyóiratot és olvasóit.
Létrehozója egy Romániában született magyar nyelvű író, költő: Böszörményi Zoltán. Az aradi születésű fiatalembernek huszonévesen jelentek meg első írásai. Irodalmi szárnypróbálgatásait Lászlóffy Aladár, Kányádi Sándor és Fodor Sándor kísérte értő figyelemmel. Az 1979-ben megjelent Címjavaslatok című kötetét románellenesnek nyilvánították és emiatt kénytelen volt elhagyni szülőföldjét, a tengeren túlra emigrált. Kanadában a torontói Magyar Ház közössége volt segítségére a beilleszkedésben. Először tanulni akart: a torontói York egyetemen filozófiából diplomát szerzett, emellett az ottani magyar rádió adását szerkesztette. Később vállalkozást alapított, amely cég- és termékneveket gyártott. Munkáját siker, anyagi megerősödés követte, mígnem 1991-ben hazatért Erdélybe, hogy nyolc év után meglátogassa szüleit. Az üzleti életben szerzett tapasztalatai alapján úgy érezte, az ország lehetőségek tárháza, de hiányzik az ötlet és a megvalósításhoz szükséges pénz. Ezért aztán jelentős vállalkozásba kezdett: tizennégy év alatt felépítette Románia egyik legmodernebb fényforrásgyárát, emellett számos nagyváros, többek között Bukarest közvilágítását is az ő cége építette újjá.
Bár az élet úgy hozta, hogy 2003 decemberében viszonylag csekély összegért kénytelen volt megválni gyáraitól, mégis nekilátott, hogy abból, amit a sors neki adott, visszajuttasson valamit az aradi magyar közösségnek. A torontói Magyar Ház mintájára működő intézmény létrehozását tűzte ki célul, és mindössze hat és fél hónap alatt felépítette Arad egyik legmodernebb épületét, a Jelen Házat.
Ezt követte a visszatérés az irodalomba: hét éve megvásárolta az azonos című lapot, amely azóta Nyugati Jelenként jelenik meg. De nemcsak működtette, fejlesztette is, hiszen ez az újság ma a dél-erdélyi szórványmagyarság napilapja. Arad, Fehér, Temes, Krassó-Szörény és Hunyad megyékbe juttatja el nap mint nap számait — s vele együtt a magyar szót — a jól működő terjesztő hálózat. A polgári napilap irodalmi melléklete, az Irodalmi Jelen később külön folyóirattá nőtte ki magát, mely nemcsak a régió, hanem az országhatároktól független magyar irodalmi és művészeti élet visszhangos fórumává vált.
Böszörményi Zoltán büszke arra, hogy olyan irodalmi lapot sikerült munkatársaival együtt létrehoznia, amely fittyet hány a politikára. A művészeti folyóirat újság formátumban lát napvilágot. A nyomdaköltségen megtakarított pénzt az alkotók kapják, mert az alapító határozott véleménye, hogy nemcsak szóval, pénzzel is támogatni kell a szerzőket.
A periodika megjelenését egy könyvkiadó megalapítása követte. Az Irodalmi Jelen Könyvek a magyar kultúra újabb megtartó fórumává lettek a gazdag hagyományokkal bíró Aradon. Böszörményi Zoltán ezáltal azt vállalta magára, hogy az egész magyar irodalom legjobb alkotásait az IJK névjegyével ellátott kötetek útján közvetítse az olvasóhoz. Az első könyv bemutatójára 2003 elején került sor, s ugyanebben az évben, ősszel már egy szerényebb könyvstanddal a temesvári Nemzetközi Könyvszalonon is bemutatkozott a kiadó. Ma már minden fontos könyvvásáron számítanak jelenlétükre. A termés gyarapodását leginkább az segíti, hogy az IJK szerzői többnyire az irodalmi havi lap oldalain mutatkoztak be írásaikkal, illetve részleteket közölnek készülő könyveikből.
Az alkotók munkájának két irodalmi pályázat adott lendületet. 2004-ben novellapályázatot írt ki a folyóirat, idén pedig regénypályázatot hirdettek. Az IJK könyvek változatos tematikájú olvasmányt kínálnak minden irodalombarátnak. Az ízléses kivitelű kötetek jelen vannak a romániai magyarlakta városok, a magyarországi könyvüzletek polcain, megrendeléseket pedig, vásárlási szelvények alapján, az egész világból fogad a kiadó. A könyvek útját az olvasóhoz szerzői estek, olvasói találkozók szervezésével egyengetik.
Az Irodalmi Jelen szerzői és szerkesztői nemrégiben elhatározták: az anyaországban is népszerűsítik az irodalmi folyóiratot. Közel húsz város könyvtárában, művelődési házában várták szeretettel őket a közönségtalálkozókon. A legnagyobb, közel hatezres példányszámú irodalmi periodika azonban hazánkban kevéssé ismert, annak ellenére, hogy itthon is megvásárolható. Ezért gondolt arra a Marosvidék alkotógárdája, hogy népszerűsítésében szerepet vállal.
Adventi rendezvényünk és ez évi utolsó lapszámunk bemutatóján az Irodalmi Jelen is itt lesz. Velük az egész Kárpát-medence magyar irodalmát látjuk jelképesen vendégül a József Attila emlékévet is búcsúztató rendezvényen.
|
|