|
|
Zsúfolt villamosperonon döcögtünk, mikor Lior erősebben szorította meg kezem, s felkiáltott: „Kész van! Mondtam már, hogy kész van?" Mi van kész? kérdeztem. Apró gombszemei aranyosan csillogtak a fényben. „Hát az ajándékod, tudod, mire elmész!" Fájdalmasan hasított belém a tudat. Igen, elmegyek, tényleg. Elmegyek.
Apró kis kezei elengedtek, s hevesen színekről kezdett beszélni. „Az eleje piros, aztán sárga és kék és zöld. Tudod mi az? Amit tőled tanultam: szivárvány."
Boldogan mesélte sosem látott szivárványomat, amit, ahogy mondta, hazavihetek és megmutathatok az anyukámnak. Közben boldogan nevetett, s huncutul kimondta alig hallhatón anyám nevét.
Súlyos fájdalom járta át testem, hosszú nappalok és szomorú éjszakák zúgását éreztem újra a szívemben, a hatalmas magányt, ami körülvett idegen, új világomban.
Én választottam. Álmokat kergetve messzire repültem, távol az otthontól s mindenkitől, akit szeretek. Álmokért. Kis, buta gyerekként a felnőttek világába vágytam, s azt hittem tudom mi vár rám. Búcsútól könnyesen, görcsös gyomorral érkeztem új életembe, ahol nem várt rám senki, és a csillogó reptéren minden furcsának tűnt és zavarodottnak, s érthetetlen volt az egész mindenség. Pedig csak én voltam idegen, s ők ketten dacos kis ördögfiókaként keserítettek el, nevetve játszották ki minden próbálkozásom.
A tél gyorsan beállt s vele halt szívem is. Az álmom, az én nagy, vakmerő álmom csendesen elszenderült. Szürke napok jöttek-mentek, s színeket sírva festett képeim nehéz vásznára magam varázsoltam önmagamnak.
Azt mondják, mindent meg lehet venni, de a szeretetet nem. Lassan jön el, mint tél utáni tavasz, s egy pillanat alatt lengi be a levegőt. Így virult ki a mi tavaszunk is Asaffal és Liorral.
Azóta furcsa világban élek. Soha fel nem növő gyermekként fásult felnőttet játszom, s mint tétova, keszekusza tündérlány varázsolok mosolyt édes arcukra.
Szeretem őket. De ez már nem elég, már nem bírom tovább, olyan nagyon fáradt vagyok, olyan nehéz a teher. Örökké nem lehet palacsintát sütni és cukrot eszegetni — tűzben égve. S nem lehet játszótérre, állatkertbe menni, s bohócként parádézni az úton, miközben hajt a vágy. Jaj, nem lehet hazudni többé, hogy boldog vagyok! Nem, hisz börtönben élek egyedül, egymagam. Nem lehet elbírni a hiányt, s ölelés, nélkül élni az életet.
Tudva, hogy valahol, messze várnak rám.
S nem lehet, nem, nem tudok rajzolni több szivárványt.
Sokat gondolkodtam, mi is az élet. Leginkább egy hatalmas társasjátékra hasonlít, ahol pénzért, névért, szerelemért küzdenek az emberek. Van, aki dobhat, van, aki rögtön kiesik. Vannak emberek, akik szerencsések, mindig jól húznak, végigjátsszák az életet. Mindent megkapnak, sose állítják meg őket, csak haladnak végig az útjukon, s a bánatot a maguk okozta apró cseprő ügyek keltik. Sose tudják meg, mi a fájdalom. Erősek, de vajon erős e az, akit sose ért még vihar?
Aztán vannak mások, mint én. Minket eleve teherrel küldenek az útra, egy teherrel, ami sose múlik el, s mi mégis elindulunk, a sok akadályt mi is legyőzzük. Szívünkben fájdalommal, néha sírva, mégis legtöbbször szótlanul, hisz mi nem választhattunk, nem kérdezte senki, hogy akarsz e ma lenni.
Az élet sok mindenen átvitt már, s csak irigykedve nézem a többi fiatalt: soha semmi gondjuk nincs. Talán szerelmesek vagy buták, megbuknak vagy megcsalják őket, csupa egyszerű gondjuk van. Nem tudják milyen fájó szívvel születni. Csak mennek az úton sokszor a könnyebbik ösvényt választva, néha elfeledve az álmaikat, sokszor a pénz utáni kínos vágytól hajtva, felszínt és látszatot aggatnak magukra s boldogok.
De engem az Isten megvert.
Nyughatatlanságot adott: a szépség és a szörnyűség határát kutatni szüntelen. S hívhatod ezt akár tehetségnek vagy elhivatottságnak, nem számit, csak a vágy, a szűnni nem akaró belső tűz, mely percről percre éget.
Talán tudomást se kéne vennem róla, és először életemben én is választhatnám a könnyű utat, én is megtehetném. De nem tudom! Tovább haladok hát az én nehéz utamon, elfeledve a kényelmes ösvényt, hogy beteljesítem a sorsom.
Nagy Orsolya rajza
|
|