|
|
Igaz, hogy mint a forma nem felel meg a művész magas célzatának olykor, mert az anyag süket s nem arra termett; úgy néha e pályáról másba torkoll a teremtmény útja, megadva néki másfelé térni a rendelt sodorból. Mint a felhőből is lecsap az égi tűz olykor — így az ember égi lelkét sokszor ácsalfa kéj a földre tépi. Ne csodáljad hát lelked szárnyrakeltét. Azt csodálhatnád, hogyha lenn maradva akadály nélkül volnál, mégse szállnál, mint láng a földön, ha nyugodt maradna. Szólt, s láttam, hogy szeme az égre száll már.
Arról álmodozom, hogy szép és komoly emberek állnak majd körülöttem egy kellemes, koraőszi estén egy bálteremben, és a csillárfényben megterített asztalokon képek ejtik csapdába az oly rég üldözött szépség fantomjait, amelyeknek varázsa az emberi természet újszerű bemutatása, s mindez nemcsak a valóság puszta elbeszélése, vagy az ábrándok útjainak kikövezése, hanem inkább önképzés, önvizsgálat, önboldogítás, a megfeketedett szív fényesítése, a látóhatárok átbillentése a fejben, úgymond a nézés jókedvű komolysága, és a világ összes kéje sem kárpótol a magányos műélvezet nyugalmáért, ami megmutatja, mit tehet az ember magáért és mit tesz vele a kegyelem ereje, amely vízumhoz juttatja a láthatatlan országába.
Beszélik, szorgos munkával állítják elő ezt a tükörvilágot, amiben nem is a formák és a színek lényegesek, hiszen az igazságot csak ezer könnyű kerülővel lehet kutatni, de nem a tudást gyarapítva, hanem minden nap elfelejtve valamit, s minden próbálkozás így is csupán közelítési kísérlet marad, ellenben a szellemet, a jó kedélyt, a reményt lehet megtalálni benne.
Állítólag a teremtés által a világotok befejezett, mégis, koholt geneziseitek különféle művalóságaiba szökdöstök minden nap, és hordozható, mini univerzumaitokban az időtlenség útjelzőit keresitek: Ilyenek azok a kis játékok, amelyek a magatok és az önmagatok közötti vákumban születnek. De ezek csak maradékok, mert aprólékokon él ott az ember, s még ez a kevéske is kiszolgáltatott az erős természetnek és a gyöngécske fénynek.
Mesélték, az efféle tanulmányok, a vágyak imitációi a képnézegetés vigaszával, a henye órák ábrándjainak erejével még a testet és a lelket is kikúrálják, impregnálnak a harag, az aljasság, a bujaság, a bírvágy, a falánkság, az irigység, a hazugság és a szellemtelen lágyságban élő hús ellen. Vita purgativa. Mert nálatok senki sem ül nyugodtan; nem elégszik meg önnön természetének áldásaival, hanem tolakodó öntudattal bevásárol a bizonytalan életismeret kellemeiből és aggodalmaiból.
Mondják, néhányan közületek szeretik hazavinni és szobáikban kiakasztani a műveket, és ha magukra zárják az ajtót ezekkel a képekkel, benyithatnak egy másik világba, ahol minden régió szellemekkel teli, s moccanásaiknál szemlélők sokasága van jelen, így vigyáznak rájuk az alkotások géniuszai, barátokat szerezhetnek, akiken nem fog az idő.
Úgy tűnik, nálatok művésznek lenni kiváltságos helyzet, megfigyelni mások szerencséjét, kalandjait, s hogy miként játsszák szerepeiket színházi jelenetekként az emlékképeikkel hímzett jelmezeikben. Mert e tarka díszlet a ti kalitkátok, a fej kicsiny teátruma víziókkal tele, s a kopott kulisszák között naponta új előadás zajlik, miközben régi árnyak motozzák testetek, Elysium rétjeinek csokorba kötött füveit rakva a hétköznapok rontotta sebeitekre.
Azt tartják, az értelem fényes éjszakájában az abszolútum mártírjai fárosz-ként világítanak. Talán ez az Éden fénye, amely az ember testének vaksötétjében is lángol a képzelet őrtüzeként. Lassan világosodik idebenn. Tükrök között fotonok pattognak. Kinyitom a szemem és azt látom, hogy egy nagy terem közepén a hosszú,, keskeny asztalokat képekkel terítették meg. A művészvacsora már tálalva van. Hölgyeim és uraim, szolgálják ki magukat!
|
|