|
|
Azok a szerencsés-szerencsétlen izlandiak
... és az a szintén szerencsés-szerencsétlen szerző, akinek nyári szabadsága ugyan elúszott a nagy szennyvizes beruházást előkészítő tervezési munkálatokon, viszont némi kárpótlásként — elfogadva a szakmai szövetség meghívását - október elején e kis sziget nemzetközi repülőterén kötött ki.
Izland talán Északi-sark menti fekvése, talán más okok miatt nem tartozik a magyar turisták kedvenc célpontjai közé. (Például thaiföldi masszázshoz vagy alkoholhoz itt nehezebb hozzájutni.) Nagy kár, mert a viking-skandináv szellemiségű, sokat szenvedett maroknyi nemzettől tanulhatnánk némi racionalitást, kitartást, puritánságot, visszafogottságot és toleranciát. Igaz, Izlandnak már angol neve (Iceland = jégföld) is dermesztően hangzik és nem is alaptalanul, hiszen a sziget nagy részét jégfedte hegyek borítják. A 2119 méter magas Hvannadallshnúkur, a számtalan gleccser, a nemzeti parkban található jégbarlangok már csak hab a tortán. Talán az is kevéssé ismert, hogy Izland két geotektonikus lemez találkozási, vagy még inkább törésvonalán fekszik, és a gigantikus földkéregdarabok évenként 2-3 cm-t távolodnak egymástól. Az általam adományozott tűzföld jelző földtani alapját tehát ez a törés jelenti, hiszen ez az oka a ma is aktív vulkanikus tevékenységnek és az úgynevezett geotermikus anomáliának. Ez utóbbi fogalmat ugyan mi is ismerhetjük, hiszen Nagyalföldünk területén is a földi átlaghoz képest magas a geotermikus grádiens értéke, mert vékonyabb a földkéreg. Ezért van annyi hévizünk. Izlandon ez olyan mértékű, hogy a melegvíz és a meleg talaj sokszor már a föld felszínén észlelhető. Az óceán sós vizén kívül tehát van édesvizük az igen sok csapadékból és a víz kristályos változataiból, hóból, jégből, és meleg, illetve forró vizük, vízgőzük is a földkéregből. A csapadékból származó felszín alatt áramló víz kiváló minőségét annak is köszönheti, hogy példamutatóan tudatosan védik a szennyeződéstől és így bonyolult tisztítási technológiára sincs szükség fogyasztása előtt. A szennyvíztisztítás esetében is szerencsésebbek mint mi, hiszen az egyszerű mechanikai tisztítás után az óceán öntisztító képessége olcsó, itt mégis elfogadott megoldást jelent az egyébként szigorú ellenőrzés mellett. A zord sziget lakói számára azonban a mienknél egyszerűbben felhasználható, felmérhetetlen mennyiségű geotermális energia az igazi szerencse. A felszíntől egészen 2000 méter mélységig feltárt különböző összetételű és hőmérsékletű termálvizet és gőzt ésszerűen használják fel fűtésre, melegvízellátásra, villamosenergia-termelésre és újabban termálfürdők működtetéséhez. Persze ahhoz is kell némi szerencse, hogy egy kis ország területén a világ egyik természeti csodájának tartott földtörténeti rezervátum legyen. Márpedig van, és ősi viking nyelven My vatn-nak nevezik. De a szigeten található a Dettifoss, Európa legnagyobb vízhozamú vízesése és Európa legnagyobb területű jégmezője is. A jég vastagsága sem elhanyagolható, hiszen helyenként az ezer métert is meghaladja.
Az izlandi nemzet története viszont nem csupán lottófőnyeremények sorozata. Bár abban még lehetett szerepe szerencséjüknek, hogy — talán a sziget Európa és Amerika közötti félutas fekvése miatt — 1986-ban a főváros, Reykjavik önkormányzatának szolid méretű, patinás vendégházában találkozott első ízben Ronald Reagen amerikai elnök Mihail Gorbacsov szovjet pártfőtitkárral. Abban azonban, hogy ez a még ma is csak maroknyi, mindössze 300 ezer lelket számláló nemzet fennmaradt és megtartotta saját nyelvét, valószínűleg nem a szerencse játszott főszerepet. Mint ahogyan abban sem, hogy itt hozták létre 998-ban az első demokratikus parlamentet. Eric the Red — Vörös Erik — nevű vezérük hajózta először körül Grönland hatalmas szigetét, és az ő fia Leif Erikkson Kolumbusz előtt 492 évvel már ellátogatott az amerikai kontinensre. Mindezek előzménye azonban a népvándorlás, hiszen amíg mi állítólag vagy ténylegesen hont foglaltunk a Kárpát-medencében, a norvégek elől menekülő vikingekből lettek az első állandó telepesek, akik a szigeten valóban csak ideiglenesen tartózkodó ír szerzetes remetéket követték, és akik megelőzték az Írországból és Skóciából szökött rabszolgákat. Az első ezredfordulót már nemzetgyűlés és törvénykönyv birtokában keresztény nemzetként ünnepelték, a XIII. századtól azonban előbb norvég, majd hat évszázados dán uralom alatt szenvedtek, 1940-ben pedig a németek foglalták el földjüket. Bármilyen döbbenetes is, csupán 1944 óta teljesen független állam, jelentős amerikai katonai bázissal a sziget területén. Egy brit-izlandi halászati háborút követően, a környezetvédőkkel történt megegyezés alapján ebben az évben — 30 éves szünet után — újra megindulhat a bálnavadászt, amely a halászat többi ágával együtt az izlandiak fő megélhetési forrása.
A gejzírek titka
A gejzír egy egészen ritka, tulajdonképpen a földkéreg hibájából származó természeti jelenség, ami Izland szigetén kivül csak az Amerikai Egyesült Államokban és Új-Zélandban fordul elő. A gejzírek működésének kulcsa az a fizikai törvény, hogy a nyomás növelésével a víz forráspontja megnövekszik, csökkenésével pedig alacsonyabb lesz. A kialudt vulkánok körüli kőzetrepedésekbe beszoruló víz forráspontja a száz fok fölé emelkedik. Ekkor a víz egy része más repedésekbe távozik, a nyomás hirtelen lecsökken, és a víztömeg hirtelen túlhevítetté válik, ami a gőzbuborékok szétrobbanását okozza, és így a forró gőz-víz keverék hatalmas erővel spriccel ki a kőzethasadékból. Ez a folyamat szabályos időközönként megismétlődik, mint ahogyan ez egy gőzgép esetében történik. A különbség az, hogy a gejzír mindezt több száz évig bírja szuszszal. Az úgynevezett Nagygejzír 1915-ig működött, 30 méter magasságba lövellve a forró vizet. A ma is működő Köpülő nyugalmi állapotában apró tó, azonban egyszerre csak ringatózni kezd, megemelkedik a vízfelszín és hamarosan kupola alakúvá válik. Ekkor a vízfélgömb a belső feszítő erők hatására szétesik, és a vízoszlop fellövell 15-18 méter magasságig. És mindez tízpercenként megismétlődik. A jelenség bámulatos, a turisták bámulják is, hiszen közvetlen közelről lehet csodálkozni, gyönyörködni, miközben elsétálnak a pöfögő, folydogáló kisebb gejzírek között.
A Strokkur (Köpülő) gejzír
Törésvonal Amerika és Európa között
Meglepetések a gejzírek szigetén
A gejzírek és gleccserek, a havas hegycsúcsok és lávával borított területek, az Arany vízesés és a működő vulkánok mind-mind egy természeti csoda. Ezeken túl azonban néhány más új ismeret is meglepetést jelentett számomra. Ilyen volt például az a bennem nosztalgiát ébresztő információ, hogy a szigetállamban csütörtökönként tv-szünnap van, és az is, hogy már az óvodás gyermekek is egyenruhában járnak. Bármely hihetetlenül hangzik magyar fülünknek, de ingyenes az egészségügyi ellátás és kötelező az úszástanulás. Ez az Éden azonban tőlünk nyugatra van, akár az a hatalmas bevásárlóközpont is Reykjaviktól nem messze, amit Édennek neveznek és ahol mindent lehet kapni, még szubtrópusi környezetet és eredeti lávakövet is. S mi ebből a tanulság? Talán az, hogy ha van elég fantáziánk és van elég energiánk, akkor bárhol édent tudunk teremteni a Földön. Hogy ez Izlandon sem volt sétagalopp, az az 1955-ben Nobel-díjat kapott izlandi író, Halldór Laxness Északi fény című világhírű könyvéből is kiderülhet. Most már két okom van rá, hogy elolvassam. A másik az, hogy az izlandi északi fényt személyesen nem láthattam. Ehhez ugyanis rossz időpontban érkeztem, akár ahhoz, hogy kellemes kiránduló időt fogjak ki, mert ugyan ritkán áztam meg, de néhány napig egyfolytában fütyült a szél még a talpam alatt is.
Persze könnyű az izlandiaknak. Ők minden évben 13 télapót ünnepelnek nyilvánosan, nagy lakomákkal, mi pedig 13 aradi vértanút gyászoltunk sokáig illegálisan. Arról nem is beszélve, hogy alkoholhoz nehezebben, de friss tengeri halhoz könynyebben hozzájuthatnak, mint mi itt a Kárpát-medencében.
Összecsendül sok pohár... Talpunk alatt imbolyog a talaj
No, ezeket a strófákat nem az izlandiak tiszteletére rendezett magyar slágerpartiból idézem, hanem a valóságból. A történet úgy kezdődött, hogy pihenő időmben a Radisson Sas Saga Szálloda nyolcadik emeletéről szándékoztam gyönyörködni a tágas, szellős Reykjavik látványában. A legfelső szintre érkezve egy étterem-bárban találtam magam és csodálkozásomra a bárpult fölötti pohártartón sorban elhelyezett poharak rezegve-táncolva elkezdtek csilingelni. Először azt hittem, hogy a közelben lévő lift okozza a jelenséget, de ez méltatlan lenne a szálloda színvonalához. Közben megindultam az étterem belsejébe, hogy az üvegfalon keresztül élvezhessem a panorámát. Ekkor azonban elkezdett hullámzani a lábam alatt a padozat, és gyorsan rá kellet döbbennem, hogy nem a süppedő szőnyegtől, hanem egy kisebb földrengéstől. Nyilván túlreagáltam, hiszen a bár és az étterem vendégei mit sem törődve az épület ringásával és az én cidrizésemmel, tovább folytatták az étkezést, beszélgetést, mintha mi sem történt volna. Én viszont a városnézést lerövidítve, a lehető legrövidebb utat választottam a lift irányába, és biztonságba helyeztem magam a föld szinti kávézóban, ahol a mérsékeltebb mozgást a japán turisták éppoly közömbösen fogadták, mint a fentiek.
A Kerid krátertava
A Szerző, úton a Kék Lagúna termálfürdőhöz
Bálnalesen az Atlanti Óceánon — túlélő program magyarok számára
Programunk készítői a vasárnapi városnézés előtt kellemesnek ígérkező hajókirándulást szerveztek számunkra a legolcsóbb turistahajóval, bálnales címen. A kirándulás valóban kellemesen kezdődött, a kishajó elhagyta a kikötőt, elszántan nekivágott a végtelen óceánnak, a hajó személyzete kiosztotta a széltől és víztől védő speciális anorákokat. A középkorúnál valamivel idősebb férfiak és nők bevették a Daedalon tablettát és felvillanyozott bennünket az a remény, hogy jó esetben kékbálnákat, barna kardszárnyú és hosszú szárnyú bálnákat, rosszabb esetben gömbölyű fejű delfineket fogunk látni. Akkor még senki sem gondolhatott arra, hogy mindezeknél hamarabb fogja viszontlátni a nemrégen elfogyasztott ebédet. De a neheze csak ezután kezdődött. Miközben kis hajónk üldözőbe vette a valóban fel-felbukkanó kékbálna rajokat, a hajó a függőlegestől jobbra és balra 45-45 fokra kitérve táncoltatta a nem rögzített asztalokat, székeket, csomagokat és minden egyebet, a fedélzeten lévő utasok, kollégák pedig a korlátokba kapaszkodva küzdöttek azért, hogy a fürdést estére halasszák. A fedélzeten való tartózkodást a nálunk ismeretlen erővel süvítő fagyos szél éppúgy kellemetlenné tette, mint a hullámok tarajáról érkező sós vízfröccsök. És a neheze még mindig hátra volt. A bálnákat követve a hajó a sziget felé fordult, ahonnan egyre erősebb szél fújt és egyre nagyobb hullámok érkeztek, amelyek kis hajónkat könnyedén emelgették tarajukra, majd leejtették a hullámvölgybe, 8-10 métert lifteztetve a leselkedő utasokat és az ő háborgó gyomrukat. A hatás nem maradt el. A mellékhelyiségek úgy is állandóan foglaltak voltak, hogy a felső fedélzeten lévők nem tudtak lejönni az alsó utastérben elhelyezett toalettekhez, hiszen ha elengedik a korlátot akár egy másodpercre is, vízfürdőt vehettek volna. Jómagam, felmérvén a makai mérnök számára kissé szokatlan helyzetet, meghatároztam a hajó tömegének középpontját, és igyekeztem ott szilárd fogódzót találni. Aztán kíváncsi lettem arra, hogy a háromfőnyi személyzet mennyire ura a helyzetnek és bementem a vezetőfülkébe. Igen rosszul tettem, hiszen így az ablakból láttam a hajóra támadó hatalmas hullámokat, melyek minduntalan át akartak törni a vezetőfülke ablakán, egyenesen az arcomba. A fülkéből kimenni azonban már nem tudtam, mert nem mertem elengedni a vezérlőpultot, amibe fogódzkodtam. Ehhez, és a hátam mögött lévő szekrényhez feszítettem magam. Körülbelül hetven percig foglaltam el ezt a pozíciót, mire kishajónk a kikötőbe érkezett. Nem mondhatom, hogy feldobott a többiek látványa, akiket még inkább megviselt a bálnales-program, de megnyugtatott az, hogy mindannyian túléltük. Jézusom! Azok a kékbálnák hogy röhöghettek rajtunk!
A munka
Meghívónk, a reykjaviki vízművek (Water Works) székháza egy sokemeletes hajóra emlékeztető csupa üveg-és fémépület, körülötte áramló vízfelületekkel. Az épület belül is lenyűgöző, gazdagon díszítve képzőművészeti alkotásokkal, és legnagyobb meglepetésemre a mintegy harminc méter magas hallban egy Foucault-inga működik, ismételten bizonyítva, hogy a Föld valóban forog, méghozzá a saját tengelye körül. Arra gondoltam, hogy mennyivel könnyebb lett volna M. Á. makói fizikatanár barátomnak a Foucault-kísérlet reprodukálása, ha nem a makói víztorony tetejéről, hanem a makói vízműszékház harminc méteres kupolájáról próbálkozhatott volna. Mindez azért Izlandon sem kis teljesítmény, mert közismerten Európa legdrágább országa. Talán nem véletlen, hogy a vízmű székházában egyetlen idegen szervezet található, ez pedig egy bank. Bizonyára így könnyebb a vízdíj kifizetése. Az üvegpalotából leírhatatlan panoráma nyílik a füstölgő öbölre, és ha a kolléga elfárad a gyönyörködésben, nemcsak a széke, hanem az íróasztala magasságát is tetszőlegesen beállíthatja. Miután magamhoz tértem, ismét ránéztem a térképre: Izland nagyon-nagyon Nyugat-Európa, már majdnem Amerika...
Epilógus
A szálloda hatodik emeleti ablakából kinézve a tágas tér túloldalán található nemzeti könyvtár erre felé is divatos vizesárokkal körülvett modern épületét láttam, amely csak abban hasonlít a makói Hagymaházhoz, hogy szintén négy tornya van, de ezek egyszerűek, szögletesek és csapottak. A laposhajlású piros tető felett a füstölgő, pontosabban gőzölgő öböl (mármint Reykjavik) keskeny kék csíkját zord, hófedte bazalttömeg szegélyezi. A kellemetlen, hideg szél süvítő hangja a jól záró ablakon is áthatol. A város elegáns, tiszta, ugyanakkor hűvös és kimért. Lakói ismerik Petőfit, színészei játszottak már magyar darabot. Örülök, hogy megismerhettem Földünknek e kis darabját és ha felkeltettem valakik érdeklődését e zord sziget iránt, azokét, akik nem a finom szépségekre és kényelemre utaznak, hanem a különlegességeket, a szilaj körülményeket kedvelik, javasolnám, hogy lehetőleg a nyári hónapokban próbálkozzanak, és tartózkodjanak az olyan ősi eledeltől, mint például a hákarli elnevezésű, hat hónapig elásva érlelt, rothadt cápahús. Aki ínyenc falatokra vágyik, az inkább bálnazsírt és bálnahúst, esetleg fókazsírt kóstoljon.
Találkozzunk tehát ott, a sziget belsejében, a Felföld elhagyott tájain a csodálat és a borzongás birodalmában, távol a civilizációtól, délután fél hatkor, és gyönyörködjünk együtt a gejzírek táncában, melyek koreográfiáját a geofizika törvényei rajzolják.
Lassú és kíméletlen az ébredés. A tudattalanság éjsötétje felett lebegő álmokból monoton zúgás és enyhe rázkódás próbál egyre erőszakosabban kirángatni. Agyam sokáig tiltakozik, mint egy gondos operációs rendszerű számítógép, amely nem enged futtatni új programokat, amíg az előzőek után memóriacelláiban tökéletes rendet nem rakott. Végül mégis feladja, hirtelen átbillenek a lélekmotozó félálmok könyörtelen őszinteségébe. Egy pillanatra szemem is felnyitom, meglepődöm, hogy repülőgépen ülök — alattunk a hajnali óceán gyöngyházcsillogása, szomszédságomban a halvány fényben ismerős foltok: csoporttársaim sziluettjei, akikkel egy hónapig szakmai angol nyelvet tanultam a SIAST-on, Regina tartományi főváros egyetemén. Ez tehát a visszaút Európába az Atlanti-óceán fölött; félig már meg is nyugszom, azzal az elégedett tudattal, hogy életem legnagyobb kalandja előzetes reményeimnél jóval sikeresebben közelít a végéhez. A félálom zajló ködlemezei között azonban hirtelen elér valami mély és alattomos szomorúság is, amelyet sokáig nem tudok értelmezni, úgy tűnik, hogy az agy álomkomputere mégsem tudott tökéletes megoldást találni; az újvilág sok impressziója, mint egy félbehagyott puzzle-játék, képtelen harmóniába rendeződni. Az ébrenlét küszöbére érve hirtelen megszólal bennem a borongólelkű Tompa Mihály egy sora: „Mint oldott kéve, széthull nemzetünk...!". Igen, a Kanadában élő magyarságról szerezett élményeim okozzák a zavart. Mint összekeveredett filmsnittek a vágóképernyőn, úgy peregnek le előttem véletlenszerű rendezetlenséggel a velük való találkozások jelenetei. Több mint felük nyugtalanítóan felkavaró, olyanok, amelyeket egy kasszasiker-filmproducer valószínűleg azonnal kihagyásra ítélne.
Összejövetel a Magyar Hall-ban, abban az épületben, amelyet az 1956-os forradalmat követően ideejtett magyar csoport hozott létre összetartásának kifejezésére. Mi tizenöten, 20-30 vendéglátó, főleg idős emberek, hat-nyolc gyerek — ők a néptánc-csoport tagjai. Az itthoni 60-as évek üzemi ebédlőire emlékeztető környezet a terem egyik oldalán kisméretű színpaddal. Szerény vendéglátás, valami pörköltszafttal átitatott kenyérre emlékeztetőt vehetünk önkiszolgáló módon a tányérra, mellé híg turmixitalt is szerezhetünk, ha poharunkkal az egyik fal mellett elhelyezett nagyméretű keverőgéphez megyünk. A színpadon magyar népviseletes fiúk és lányok jelennek meg, eléjük perdül egy középkorú nő, majd határozott hangon megszólal: Ladies and Gentlemen, we like to show you a Hungarian folk dance from Kalocsa region. Amint eltűnik, a hangszórókból megszólal a magyar népzene, kezdődik a tánc. A gyerekek megható odaadással igyekeznek kitenni magukért, jó érzés itt, otthonunktól 8000 km távolságban, ahol nyolc órával később kel a Nap, hagyományos nemzeti kultúránkkal találkozni, de még a tánc végén is foglalkoztat a bevezető mondat. A vacsora után még egy órányit beszélgetünk, rájövök, hogy a középkorú ideszületettek közül többen a magyart már nem, az angolt pedig még nem beszélik tökéletesen. Ekkor kezdem megérteni az angol nyelvű konferálás üzenetét: itt hangsúlyozandó presztízst jelent még a magyarok előtt is, ha valaki jól elsajátította az újhaza nyelvét, azt a nyelvet, amely a helyi körökben belépő a megbecsültséghez és az érvényesüléshez.
Hetvenöt év körüli nyugdíjas magyar színésznő otthona egy zárt lakóparkban. Néhányunkat vendégségbe hívott, ritka itt a préri közepén a magyarországi vendég — ötvenhat után ők sem jószántukból jöttek ide, ahol az Arktisz gyakori hideg leheletei miatt nemcsak különlegesen tiszta kék és hatalmasnak tűnő az égbolt, hanem már szeptemberben leesik az első hó is. Úgy tűnik, hogy egyszerűen ezt a területet kívánta az ország kormánya benépesíteni az ötvenhatos nemzedékkel. Foglalkozásából adódóan nyelvhasználata tökéletes, nem hallani tőle Melyik kárral megyünk soppingolni? típusú, kevert nyelvű mondatokat. Magányosan él, eltekintve egy macskaméretű kis kutyától, amely éppen az egyik szőnyeg átalakításával próbálkozik. Rascogne, stop it! — kiált rá hangosan, amikor észreveszi. A kutyának francia neve van, a kommunikáció nyelve angol. Elgondolkodom: ha gyereke volna, azzal is csak az itteni nyelven beszélne?
Klára barátjával disszidált a nyolcvanas években, két gyereket szült Kanadában. Az itteni évek szürkeségében a nagy kalandra hívó szerelem is elmúlt, most egyedül él a gyerekekkel. Munkanélküli, korábban a Magyar Hall is alkalmazta, most már ott sincs szükség rá, az ötvenhatos magyarokkal nem sikerült tartósan elfogadtatnia magát. A külvárosban lakik, ócska autóját használva néha felkeres bennünket, olyankor sokáig marad, úgy tűnik, hogy semmi sem sürgeti. Nem lelem itt a helyem, de a gyerekek már idekötődnek. Te mit mondasz, hazamenjünk?
Regina Beach. István bácsi, öreg '56-os vendéglátónk társaságában töltjük a nyári hétvégét egy kellemes környezetű gleccsertó partján. A tó szegélyén fürdőzők, távolabb csónakok, a túlpart vékony zöld szalagja előtt mozdulatlannak tűnő vitorlások fehérlenek. Nyugtalan és kíváncsi természetű vagyok, egy félórányi heverészés, beszélgetés után már elkószálok, szeretem felderíteni a környéket. Egy idős férfi szólít meg magyarul a vízbe gázolás közben - kiderül, látta, hogy honnan jövök. A maguk vendéglátója gonosz ember, engem is feljelentett... Nem tudok a mondataival hirtelen mit kezdeni, de érzékelem, hogy nemcsak az ötvenhatosok és a később érkezett disszidensek között feszülhetnek békétlenségek, hanem a ötvenhatosok csoportján belül is. Csalódott, depressziós embernek vélem a beszélgetőpartnert, tudva, hogy sokuk sorsa nem az elképzelések szerint alakult, ráadásul az egymás iránti gyanakvás csírái is bomlasztották az összetartást: nem tudni, hogy ki pontosan mi miatt hagyta el Magyarországot, és miért pl. már akkor, amikor a többiek még a pesti utcákon harcoltak. Ki a forradalmár és ki a kalandor? Ki rejteget magában sötét titkokat? Pár mondat után barátságosan elválok tőle, visszatérek három társamhoz, akik közben már számomra is beszereztek egy üveg sört. Hazatérésünk után két évvel egyikükkel telefonon beszélve szóba kerül István bácsi is. Az öreg hazalátogatott, hosszabb ideig nálunk lakott, kiderült, hogy ÁVH-s volt. Bocsánatkérőn gondolok a szomorú tekintetű tóparti emberre.
Utolsó napunkra egyetemi kollégiumi lakrészünket egy másik tanulócsoportnak adták, szállodába kell átköltöznünk. Magyarul beszélgetve várakozunk a recepció előtt. Egy arra haladó elegáns, láthatóan a céghez tartozó huszonéves férfi megszólít: I'm a hundred procent hungarian but I cannot speak a word. Ez nagyon érdekes — válaszolom angolul, összemosolygunk, sietve tűnik el az egyik ajtó mögött. Ez lenne az utolsó előtti stáció? Ő, a magát száz százalékig magyarnak valló az ottani fül számára furcsa, a szavak elejét hangsúlyozó intonáció nyomán még felismeri az óhazából érkezettek beszédét, de már nem érti. Szinte biztosra vehető, hogy Balassiról, Berzsenyiről és Adyról még nem is hallott, gondolataikat csak műfordítás közvetíthetné számára, ha itt szokásos lenne a távoli kis népek irodalmának megjelentetése. Az ő nagy valószínűséggel már csak ötven százalékban magyar eredetű géneket hordozó gyermekei talán még eddig sem jutnak majd el. Az újvilág nagy olvasztótégelye (melting pot) ijesztően jó hatásfokkal működik.
Szembántóan erős fénnyel köszönt Európa. Már a Frankfurt am Main-i leszállópályán gurulunk. Fáradtan, de boldogan ébresztgetjük egymást, mindannyian érezzük, hogy a nagy kaland most visszafordíthatatlanul véget ért. Még pár perc és a korai nap vöröslő szembefényében pislogva, botorkálva követjük egymást a Boeing 747 kijáratán át, mintha egy szuggesztív délelőtti film után a moziból kilépve a verőfényes utca képe hozna vissza bennünket a realitásba. Az egyetem, a múzeumok, a préri és az indiánok most hirtelen az óvilág horizontja alá csúsznak. Tudom, hogy átmenetileg magukkal sodorják majd kinti magyarok emlékét is. Velük most nem volt szerencsém, de kell, hogy legyenek a gyökereket megőrző sikeres és elégedett honfitársaink is odaát, akikkel lélekemelők lehettek volna a találkozások — próbálom megnyugtatni magam, és az órámra nézek. Itt nyolc órát késik, de tudom, hogy attól függetlenül két óra múlva már Ferihegyen leszek.
Regina parlamentje
A Galamb József Szakképző Iskola tanárai szeptember 8-án felkerekedtek, hogy meglátogassák Közép-Európa legszebb városát. Kora délután értünk Kutna Horába, a csehek középkori gazdasági központjába. A XIV. századtól virágkorát élő város az ezüstbányászatnak köszönheti fejlődését, amelyben Csehország a nagy földrajzi felfedezésekig világelsőként szerepelt. Kutna Hora egyik ékessége a bányászok védőszentjéről elnevezett Szent Borbála templom gótikus építménye, a másik turistalátványosság az ún. csonttemplom, melynek belső díszítését emberi csontok adják. Különös hangulatot árasztanak a kúpformába rendezett koponyák, valamint az emberi test valamennyi csontját magában foglaló csillár. Az a tény pedig, hogy a csontvázak egykori tulajdonosai főként pestisjárványban elhunyt emberek, még bizarrabb élményt okozott.
Prágában a klasszikus arany- és ezüstútvonalat jártuk végig. Az óváros megtekintése a Lőportoronynál (esetleg a Vencel téren) kezdődik. A Csehország védőszentjéről elnevezett hosszúkás (60 méter széles és 750 méter hosszú), eredetileg lóvásártérként működő teret mintha felülről vigyázná a Nemzeti Múzeum előtt álló Szent Vencel lovas szobor. Szimbolikus hely, amely fontos szerepet játszott a cseh történelemben: 1968 augusztusában a csehek itt próbálták meg feltartóztatni a szovjet tankokat, és egy évvel később Jan Palach itt égett halálra a szabadságért. A Vencel tér szolgált helyszínül az 1989-es bársonyos forradalomnak is, amikor egymillióan gyűltek össze itt. A Lőportorony az Óváros erődítési rendszeréhez tartozó 13 torony egyike, mellette látható a szecessziós stílusú Reprezentációs Ház.
A város szíveként emlegetett óvárosi főtér csodálatos épített tér. Két súlypontja: a Régi Városháza és Tyn templom. A városháza órája az Orloj, mely Európa legrégibb szabadtéri órája, sajnos most az állványzat miatt nem volt látható.
A Károly-híd — Prága gyalogos hídja és egyben összetéveszthetetlen jelképe — IV. Luxemburgi Károly idejében épült (XIV. század). A híd első szobordísze az 1683-ban felállított Nepomuki Szent János szobor- és dombormű volt. A bronzlap felülete a sok érintéstől kifényesedett, mivel évszázadok óta szerencsét hozó tárgynak tekintik. Hajnalban a legszebb a híd, turisták nélkül. Az óvárosi oldal felőli híd-toronyból is impozáns a kilátás.
Az úgynevezett Kisoldal Prága budai fele, amelynek fő attrakciója természetesen a vár — a Hradzsin épületegyüttese. Akár egy egész napos program is lehet ennek bejárása. Szívbetegeknek kevésbé ajánlott a Szent Vitus székesegyház szűk csigalépcsősora. Viszont a fáradságot megéri, szinte a felhők közül tekinthetünk le Prágára. Gyönyörű az Ulászlóról elnevezett lovagterem, a királyi kripta, a Szent Kereszt-kápolna, az Arany utcácska és megannyi múzeum.
A kötelező helyek mellet kihagyhatatlan a Wallenstein-palota, mely a császári hadsereg egykori generálisának otthonául épült a harminc éves háború idején 1630-ban. Prága legnagyobb barokk épülete. Varázslatos a pici Kampa-sziget a Károly-híd tövében, a szakaszt, ahol a Moldva folyó mellékága két házsor között folyik el, Prága Velencéjének hívják. A város másik csúcsa a Petrin-hegy, itt a kilátó szintén varázslatos panorámát kínál. Rövid séta után érhető el a Strahovi kolostor, melyet 1140-ben alapítottak a premontrei szerzetesek. Régi könyvtára minket a sárospatakira emlékeztet, az 1400 óta a szerzetesek által főzött fekete sör viszont semmire sem.
Apropó, Prága megismeréséhez elengedhetetlenek a kultikus sörözők — Prágában sörözni nemcsak annyi, mint Budapesten, Münchenben vagy Amszterdamban. A prágai kocsmák puritán faasztalai mellől, a testes üvegkorsók mögül hatalmas perspektívák nyílnak. Ellátunk időben visszafelé legalább ezer évet, halljuk lovascsapatok közeledését, látjuk a szomszéd asztalnál ülő Haseket, aki épp a Svejket írja, vagy Hrabalt egy novella fölött töprengve. A cseh sör örök, minden kortya egy korty a halhatatlanságból. A Staropramentől vagy Krusovicétől múlik a depresszió, eloszlik a magány. A prágai sör megmutatja helyünket a történelemben. Ennek megfelelően a Staropramen sörgyárban végignéztük hogyan készül a nedű, és kóstolót kaphattunk az utánozhatatlan, nyolcvan napig érlelt vörös Gránát sörből is.
Ide visszatérünk!
Csontcímer a Kutna Horában
|
|