|
|
Nagy tisztelettel üdvözlöm a megjelenteket, akik eljöttek erre a könyvbemutatóra a Marosvidék Füzetek harmadik számának megjelenése alkalmából. Ez a füzet 1956 forradalmának történéseiről és következményeiről szól. A benne szereplők tanúk, részben szemlélői, részben elszenvedői a történelemnek. Az azóta eltelt idő egy fél évszázad, két emberöltő, ami történelmi távlatnak nagyon kicsi, mert a história nagyobb léptékkel dolgozik, de emberöltővel számolva elégnek látszik ahhoz, hogy sine ira et studio — harag és elfogultság nélkül — beszéljenek a szereplők az átéltekről.
A könyvet asszonyok írták, a kérdező csak a szavakat rögzítette, részben közvetlenül, részben a rájuk emlékező család elbeszélése alapján, mert van, aki nem él már közülük. A könyv az asszonyokról szól, az örök helytállásról, hogy betöltve a teremtéstől kapott feladatukat, az életet vigyázzák, tartsák fönn és vigyék tovább. Akár a Kanizsai Dorottyák és Nádasdy Orsolyák, akik Mohács nagy tragédiája után temették és siratták az elpusztultakat, vagy irányítottak csaknem gyerekfejjel egy negyed országnyi birtokot, míg férjük tőlük távol az ország ügyeivel volt elfoglalva, vagy 1848 szabadságharcának mártírasszonyai, a Teleki Blankák és Lőwey Klárák. Vagy közeli történelmünk világháborúinak névtelen asszonyai, akik férjük helyett végezték a férfimunkát a földeken, hogy az országnak kenyere legyen, és a gyárakban odaálltak a gépsorok mellé, és azok az asszonyok, akik 1956 tragédiáját követően hosszú büntetést vagy mártírhalált szenvedtek. Mégsem kevés idő hát az eltelt két emberöltő: az emberélethez képest sok, ha történelemnek talán kevés is.
Ez a füzet — tényszerűen — asszonyokról szól, akik férjeik elvitele után tartották fönn és óvták a családot, hogy az élet ne álljon meg és folyjék tovább.
Ez a füzet tulajdonképpen folytatás. A forradalom negyvenedik évfordulójára tíz évvel ezelőtt készült egy hasonló kiadvány, a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének kiadásában, amelyben négy Makón élő szereplő beszél a forradalomról, az abban betöltött szerepéről, a megtorlásról és börtönéveiről. Ez a mostani részben az akkor elítéltek feleségeit szólaltatja meg: Boér Lajosnét, Fazekas Jánosnét, Medve Jánosnét és a már nem élő Oláh Józsefné helyett a fiát. Ők beszélnek sorsukról, nehézségeikről, olykor megaláztatásaikról, arról, ahogyan viselték történelmi szerepüket és az élet folytonosságát.
Az első szereplő a makói kötődésű, nagy kultúrájú művésztanár — Szundy Gizella — nem közvetlen résztvevője az eseményeknek, de néhány megmaradt verse tanúskodik történelmet átélő, érzékeny lelkéről. A másodikként szereplő diáklány — Institoris Ildikó — aki már ugyancsak nem él, elszenvedője volt a megtorlásoknak, helyette érettségi dolgozata beszél, valamint volt tanára — Tóth Ferenc — és leánya — Annau Mónika —, aki beszámol édesanyja további életútjáról. A zárószóban megszólal a szerkesztő — Jámborné Balog Tünde — mint a nagy idők szemlelője és tanúja, egykori írásba foglalt vallomásait, verseit sajnos nem olvashatja az utókor, mert azokat aggódó családja elégette.
Ablakot nyitottunk ezzel a rövidke kiadvánnyal a történelemre, tanúkat idéztünk meg és jegyzőkönyveket adtunk a majdani utókor kezébe. Fogadják szeretettel.
A történelmi ablak nyílása azonban a mai nappal szűkülni fog, mert ma délelőtt temettük el Oláh Józsi bácsit, nagy idők nagy tanúját, akinek sorsa szintén felvillant e füzet lapjain. Szomorú aktualitással most fejezte be nehéz, küzdelmes életét.
Emlékezzünk rá egy néma főhajtással.
Elhangzott Makón, 2006. október 25-én a József Attila Könyvtárban,
az Asszonyok a történelemben című Marosvidék-füzet bemutatóján.
Állok a kopár földnyelven, nézem a három folyó egyesülését. Mint egy mesebeli hármas útelágazás: mögülem balról a még viszonylag keskeny Duna és a szinte láthatatlanul belesimuló llz, jobbról az örvényes hullámokkal szabdalt Inn vize hömpölyög, hogy a kiszélesedetten csillogó víztömeg egy szelíd ív horizontján összeolvadjon a galériaerdők ködben halványuló kékjével. Ez a táj fogadta első királyunk özvegyét, amikor a számára veszélyessé vált magyar királyságot elhagyva a folyók szegletébe zárkózó Niedernburg kolostorban keresett menedéket.
Kevés nyom maradt ránk életéből, talán csak annyi, mint egy ókori palota romjaiból kiásott néhány mozaikdarab, amelyből korrekt rekonstrukció már a tudomány teljes arzenáljának bevetésével sem lehetséges. A történelmi munkák a kevés, hiányos és sok esetben a részrehajlás miatt is megbízhatatlan forrás miatt csak egy durva vázlatot adnak, a múlt köde elfedi az embermértékű részleteket. De ez a múlt köde csupán képzeletünk csapdája, mert a tavasz akkor is ragyogó virágpompával és madárdallal robbant a vízparti réteken, a nyár után aranyszíneket villantott a folyók tükre, majd a lőrésszerűen keskeny román ablakokon át az alacsonyan járó téli nap sejtelmesen vöröslő fénypászmái rajzoltak lassan vonuló foltokat a hideg kolostorfalakra, érzékeltetve az idő végtelen folyamát, életre keltve a múltat, elevenítve az emlékezést. Mert bőven volt mit felidéznie kolostori cellájában: lélekpróbáló életet mért rá a sors.
985 körül született II. (Civakodó) Henrik bajor herceg és Burgundi Gizella gyermekeként. Mit érezhetett a fiatal lány apja halála után — talán 11 éves lehetett —, amikor kiderült, hogy a keleti terjeszkedésre vágyó bajor uralkodók és a honfoglalással birtokukba került földhöz ragaszkodó magyarok között békét teremteni kívánó diplomácia sikereként el kell hagynia hazáját, hogy a barbárok hercegének, Istvánnak feleségévé váljon? Hiszen abban az időben a kollektív emlékezet még elevenen őrizhette az általunk finomkodón kalandozásoknak nevezett rablótámadások iszonyatát, amelyeknek csak a 955-ös augsburgi csata vetett véget. A magyarok nyilaitól ments meg uram minket! fohász nem ok nélkül hangzott el gyakran azidőtájt az érintett országok templomaiban. A házasságkötés 996-ban vagy 997-ben történt. Nem lehetett könnyű dolga az új környezetben. Anyósa, Sarolt, mint a fejedelmi család többi tagja, már keresztény volt — bár ő a keleti rítust követte —, de a kortársak leírásai szerint amazontermészetű, és magatartását még a pogány minták uralták. Feljegyezték, hogy időnként férfiakat is asztal alá ivott, férfimódra lovagolt, és hirtelen haragjában még az emberöléstől sem riadt vissza. Istvánnak apja, Géza fejedelem halála (997) után szinte folyamatosan lázadásokkal és összeesküvésekkel kellett szembenéznie, elhárításaikat követően valószínűleg Gizellának is át kellett élnie a keresztény hit emelkedettsége és a praktikus szükségszerűség ütközéseit: felnégyelt Koppány, megölt Ajtony, elűzött Gyula, megvakított és süketté tett Vazul.
A gyermekkorában gondos keresztényi nevelésben részesített királyné minden tekintetben komoly támaszt jelentett férje számára. A vele együtt érkezett hittérítő papok munkáját támogatva gyorsította a keresztény hit terjedését, és sokat dolgozott azért is, hogy az újonnan alapított egyházak működését adományokkal segítse. A hagyományok szerint ügyesen bánt a hímzőtűvel, a miseruhák készítésében maga is részt vett. A kíséretében érkezett lovagok hadjárataiban segítették a királyt, például a lázadó Koppány elleni háború sikerében játszottak fontos szerepet.
Egy királyné alapvetően fontos feladata az is, hogy az utódlást biztosító fiúgyermekekkel ajándékozza meg az uralkodót. E területen sok bánat és fájdalom is várt Gizellára. Gyermekei — legalább két fiú és néhány leány, számukat és születési dátumaikat sem tudjuk pontosan — közül talán csak Imre herceg érte meg a felnőttkort, akire apja nagy művének továbbvitele és kiteljesítése várt. Azonban ez a remény is semmivé foszlott 1031. szeptember 2-án, amikor vadászat közben egy vadkan halálra sebezte. István ezt követően húgának fiát, a Velencéből hozzánk menekült Orseolo Pétert jelölte utódjául, aki a nagy király halálos ágyánál esküt tett arra is, hogy Gizellát oltalmazni fogja, és javai hasznosításába nem avatkozik bele. Esküjét a trónra kerülve gyorsan megszegte, önös érdekből elkobozta Gizella birtokainak egy részét, és személyes szabadságában is korlátozta. Más területeken is öntörvényű uralkodása hamarosan lázadást gerjesztett, amelynek következtében ellenfelei 1041-ben kiűzték az országból. III. Henrik német királynál lelt menedékre, akitől segítséget kért hatalmának visszaállításához. Három év múlva az országunkra támadó III. Henrik a ménfői csatában legyőzte Aba Sámuelt, így Péter ismételten elfoglalhatta trónját. Ezt követően 1045-ben III. Henrik — valószínűleg Péter és az özvegy királyné közötti ellenségeskedés elmélyülésének megakadályozása érdekében — Gizellát magával vitte Bajorországba. Ekkor talált otthonra a nie-dernburgi kolostorban, amelynek idővel apátnőjévé vált, egészen haláláig, amely a források szerint 1060 körül lehetett. Csupán a napját tudjuk pontosan: május 7-én történt.
Családtagjai közül férjét és fiát már Szent László uralkodásának idejében, 1082-ben szentté avatták. Úgy tűnik, hogy hazájában Gizellát is az évek múlásával nem csökkenő tisztelet övezte, kanonizálását már a XVIII. században indítványozták, de csak 1975-ben sikerült boldoggá nyilvánítását elérni. Emléknapja május 7.
Megfordulok és elindulok a kolostor irányába, amelyet Odilo herceg vagy III. Tassilo alapított 739-ben. Az akkor még magában álló, saját földterülettel és önkormányzati joggal rendelkező kolostor pár évszázad alatt lassan összeolvadt a tőle nyugatra elhelyezkedő, ősidők óta lakott dombon elterülő településsel, 1010-ben már alsóváros néven említették. Passau a középkorban sok vészt élt át, több alkalommal tűzvész is pusztította. A fehérre festett kolostortemplom felé gyalogolva megpróbálom elképzelni a közel ezer évvel korábbi kolostort, a benne élő királynéval.
A két zömök toronnyal ellátott épület az átépítések után is sejteti a román kori alapváltozat elrendezését és hangulatát. Homlokzatán márványtábla, amelynek üzenetét a német mellett magyar nyelven is olvashatjuk: Ezen ősi templom falai között nyugszik Boldog Gizella - bajor hercegnő, Szent István felesége, az első magyar királyné, a niedernburgi kolostor apátnője.
Vajon milyen lehetett a királyné? Két korabeli ábrázolásával találkozhatunk. Az egyik a koronázási paláston látható, amely valószínűleg a királyné városában, Veszprémben készült 1031-ben, eredetileg templomi használatra, és csak később vált a magyar királyok koronázásának kellékévé. A másik egy drágakövekkel díszített aranybevonatú fakereszt, amelynek egyik apró mellékalakja jeleníti meg a királynét. Felirata szerint Gizella készíttette anyja sírjára, jelenleg a müncheni kincstárban őrzik. Az alkotók nyilvánvalóan ismerték a megrendelőt, azonban a középkoriasan elnagyolt ábrázolások nagyon sokféle továbbgondolásra adnak lehetőséget. Ezt a ma és a közelmúlt szobrászainak munkáit megtekintve is érzékelhetjük: Kliegl Sándor szegedi szobra (Szent István és Gizella, 1996) karcsú, romantikusan idealizált nőt ábrázol a gondterhelt király oldalán, míg a veszprémi várfalon látható királyi pár monumentális nőalakja (Ispánki József, 1938) a test szépségén túl főleg a lélek intellektuális kisugárzását hangsúlyozza. 1998-ban a müncheni egyetem antropológiai vizsgálat alá vetette a sírjában még fellelhető csontmaradványokat. Kiderült, hogy Gizella valóban királynői alkat volt, kb. 170 cm magas, arányosan karcsú testet tudhatott magáénak. Remélhető, hogy a koponyacsontok alapján arcképét is rekonstruálni tudják.
Az épületbe lépve egyszerű berendezés és fehérre festett falak fogadnak. Az oltár felé haladva a jobb oldali kápolna vonja magára a figyelmet. Előterében a királyné sírját a padló szintje alá helyezték, a boltív alatt, a fal közelében egy kőből faragott alacsony gótikus sírépítmény látható, amelynek belsejében üvegből készült ereklyetartó őrzi a csontokat. Körülötte virágok és koszorúk, főleg a magyar trikolór színeit felvillantó szalagokkal. A főhajótól elválasztó alacsony falon német és magyar nyelvű szöveg ismerteti Gizella érdemeit és életrajzi adatait. A templom több mint 500 éve zarándokhely, remélhető, hogy az egyre inkább kinyíló új Európában honfitársaink közül is egyre többen eljutnak majd ide, hogy tiszteletüket tegyék első királynénk, Boldog Gizella sírjánál, átélve a hely egyedülállóan spirituális hangulatát.
Szent Gellért térdig áll a reggeli ködben. Szobra a kanyarnál vár. Az őscsanádi templom küszöbén túl a föld nem reped már tovább. Éjszaka kis eső volt. A száradó föld illatában a múló nyarak mélabúja még föl s alá bolyong. Őszi utazás Temesvárra, a Marosvidék Baráti Társasággal. A dülöngélő sürgönyoszlopokkal tarkított kisforgalmú vasútvonal mellett, Nagyszentmiklós után, több évszázad képei torlódnak fel. A közös múlt keresztül-kasul áramlik mindenen. Ahol a közút keresztezi a vasúti síneket, egy pillanatra megállunk. A két város között, a mezei időzuhatagnál, valahol a római birodalom III. századi határvidékén rácsodálkozunk a mai emberre, a mai tájra. Magába roskadó füst kavarog a faluszélen. A kiszáradt tavak mélyén tőzeg ég. A régi vizeken korhadt el az utolsó gazdátlan csónak is. A török hódoltság idején. Költöző madarak elhagyott fészkei az út menti fákon. Törtszárú gémeskút. A levegő fényjátékában a füves puszta szélén juhnyáj hullámzik. Körülötte sötét pontként vibrál két feketeszőrű terelőkutya. Ugatásukat az irdatlan távolság némítja el. Lovas kordé közeleg. A rét felől kis forgószél támad. Akácfalevelek sodródnak az út porában. Temesvár felé, a fákkal szegélyezett úton járunk már. Emlékező jószántából megállna talán még az idő is, de nem teszi, mert a háromszázötvenezer lakosú nagyváros mai lendülete áramlik felénk. Nemsokára a Bánság fővárosába érkezünk.
A történelemről beszélgetünk. Ó-nádasok, tűnt mocsarak felett a felhők vonulását nézem. A ligetes, nádas mezőségen, mintha a távollévők is jelen lennének. A szarmaták, gótok, rómaiak, magyarok, németek, románok, szerbek, horvátok, bolgárok, zsidók, örmények és az ide telepített franciák, olaszok és a hódító törökök párhuzamos helyi történelme lengi át a tájat. Utazás közben Tábori Róbert 1890-ben leírt szavai is eszembe jutnak: „Aki a Délvidékre utazik, nem kerülheti el Temesvárt. Tanácsolom neki, jöjjön őszkor. (...) Üdébbet, fenségesbet a délvidéki ősznél alig képzelhetek.(...) Mikor leszáll az éj és feljön a hold, a messze táj ezüstárban úszik, a fákban fény, a földön ragyogás, a magasban csillogás." Ebből vajon mennyit adhat vissza nekem a jelen? Ez foglalkoztat, miközben Temesvár magyarokra vonatkozó történelmi tényeit idézem fel. Castrum Temesiense, egy 1212-ből származó okmány így nevezi a települést a Kis-Temes, azaz a Béga mentén, ahová nemsokára megérkezünk. Jó száz évvel később, 1316-tól több esztendőn keresztül Temesváron élt Károly Róbert királyunk, két feleségét is itt temette el. Fia, Nagy Lajos többször látogatást tett a városban. Temesvár 1315-től 1323-ig a Magyar Királyság központja volt. Zsigmond király 1397-ben a török elleni összefogást elősegítő országgyűlést hirdetett Temesvárra. A királyi várpalotában később a temesi grófok laktak.
Temesvári Pelbárt ferences szerzetes, prédikációíró, szónok és tanár 1440 körül itt született és ebben a városban élt. Hunyadi János 1440-óta élt itt és 1446-ban Temesvárról indult győzedelmes csatát vívni Nándorfehérvárért. Fia, Mátyás a temesvári várban nevelkedett. Özvegy Hunyadi Erzsébet előtt 1456. november 26-án V. László király a temesvári várkápolnában esküvel fogadta, hogy Cillei megöléséért nem áll bosszút. Mátyás király a temesvári várkastélyban élő családját 1458-ban, uralkodásának első esztendejében nagy ünneplés közepette látogatta meg. A Hunyadi-várkastélyba 1494-ben Ulászló király is ellátogatott és a roppant nagy erejéről legendássá vált Kinizsi Pál gróffal itt találkozott. Zápolya János Temesváron ültette tüzes trónra és végeztette ki Dózsa Györgyöt. A Losonczy István által vezetett hősi várvédelmet a török túlerő megtörte, a török hadak 1552. július 27-én elfoglalták és százhatvannégy évig tartották megszállás alatt Temesvárt és környékét. Savoyai Jenő herceg hadvezetésével 1716. október 17-én eredményes volt a törökök kiűzése. Mercy gróf, táborszernagy parancsnoksága alatt 1722 és 1765 között megerősítették a várat. A régi Belváros magját ma is jelölik a várfalmaradványok. A város irányítását Mária Terézia csak 1751-ben helyezte polgári hatóság alá. Harminc év múlva, 1781. december 20-án II. József szabadalomlevelet adott a városnak, amit később II. Lipót megújított és ez törvényerőre emelkedett 1791-ben. Az első temesvári nyomdát 1771-ben alapították. Hosszú időre Dél-Magyarország egyetlen nyomdájaként szolgálta a művelődést.
Az ásványtan tudósa, Born Ignác báró, akiről Mozart a Varázsfuvola című operában Sarastro alakját mintázta, nagy utazást tett 1770-ben a Temesi Bánságban. Bolyai János az első nemeuklideszi geometria alapképletének felfedezését 1823. november 3-án, Temesvárról így jelentette be: „ Semmiből egy új világot teremtettem. "A „Temeser Banat" és fővárosa, Temesvár 1718-tól autonóm terület volt és 1860-ig közvetlenül Bécshez, a Habsburg birodalmi központhoz tartozott. A csanádi püspök és káptalan 1732-ben költözött Temesvárra. 1848-49-ben Temesvár a császári hadsereg egyik délkeleti erőssége. A magyar szabadságharcos csapatok először Bem tábornok majd Vécsey gróf vezetésével százhét napon keresztül ostrom alatt tartották a várat. A császári felmentő hadak Haynau irányításával érkeztek Temesvárra, 1849. augusztus 9-én. A Temesvárnál vívott utolsó ütközetben a magyar szabadság ügye vereséget szenvedett. Temesvárnak 1852-ben közel huszonegyezer lakosa volt, a magyarok száma ebből majdnem két és fél ezer. Temesvár a XIX. század második felében ugrásszerű fejlődésnek indult. Ez máig maradandó nyomokat hagyott a városképen. A szaporodó ipari üzemek, gyárak a külvárosokban kaptak helyet. A nagyarányú építkezések, a pezsdülő gazdaság és bankélet, a terjeszkedő ipari vállalkozások nyomában valósult meg a tudatos városrendezés. Fasorok, ligetek, sétányok létesültek, a Béga által áztatott lapos területek vízfolyásait félkörben húzódó mederbe terelték és kiépült az Osztrák-Magyar Monarchia egyik páratlan gyorsasággal fejlődő városa, Temesvár. Bankok, szállodák, bérházak, kávéházak, kaszinók nagyvonalúan tervezett épületei, fürdők, uszodák, városi sétaterek, fasorok üde színfoltjai, az Európában elsőként, 1884-ben bevezetett elektromos városi világítás, az omnibuszközlekedés, a gyárak fejlett műszaki színvonala, a k.u.k.- kaszárnyák sora, a pezsgő kereskedelmi élet és a kulturális haladás jellemezték Temesvárt. Négy külső városrész alakult ki, Gyárváros, Józsefváros, Erzsébetváros, Ferencváros. Mintakövetése miatt a várost egy időben Kis-Bécs-ként emlegették. Temesváron 1909-ben hetvenezren laktak. A temesvári magyar tudomány, a régészet, az építészet, az újságírás, az irodalom és az itt született vagy ide kötődő már nem élő jeles emberek köréből Ormós Zsigmond, Pesti Frigyes, Csiky Gergely, Ortvay Tivadar, Szentkláray Jenő, Pontelly István, Tábori Róbert, Körösy Albin, Székely László, Gozsdu Elek, Szabolcska Mihály, Herczeg Ferenc, Kaffka Margit, Kós Károly, Méliusz József, Balogh Edgár, Hauser Arnold nevét említem. A magyar hírlapírás Temesváron 1858-ban indult, Pesti Frigyes Delejtű című hetilapjával. Az első magyar nyelvű napilap itt 1872-ben jelent meg Temesi Lapok címmel. A mélykék bánsági ég alatt a város mai dinamikus fejlődése a századforduló prosperitását idézi.
Az Opera térről városnéző sétára indulunk a Piata Victorie irányába. A jövő a szemünk láttára szabadul ki a múltból. A bizánci-keleti emlékek, a kupolák, tornyok, az acél-üveg magasházak, az autószalonok, a bevásárlóközpontok látványa és a századforduló építészetének hangulata keveredik. Kislányomnak ajándékot, játékbabát szeretnék vásárolni. Olaszul szólok az eladóhoz: „Per cortesia, mi faccia vedere delle bamboline. Canta, parla, cammina..." Máris teljesül kérésem. A Peugeot autókat reklámozó vidám társaság sátrait is elhagyjuk. Az út túloldalán, az óriáspark szélén magasodó román ortodox katedrális előcsarnokába lépünk. Imádkozó férfiak, asszonyok vesznek körül bennünket. A nyüzsgő nagyváros utcáit egy pillanatra el is felejtjük. Továbbmegyünk. A Székely László műépítész tervei alapján készült épületeket is megcsodáljuk. Majd a történelmi hangulattal telített Egyesülés terén sétálunk, megtekintjük a barokk stílusban épült római katolikus székesegyházat. Arrébb, a Lenau Lyceum épületénél magyar és német nyelvű emléktáblákat találunk. Eötvös József vallás és közoktatási miniszter és Küttel Károly temesvári polgármester kezdeményezése nyomán itt 1878-79-ben magyar állami főreáltanoda létesült. A Temesvár melletti Csatádon született, a romantika stílusát képviselő német költő, Lenau mellszobra alatt egyik verséből olvasunk idézetet. Ezután Kós Károly szülőházát is felkeressük. Emléktábláján ez áll: „Ebben a házban született 1883. december 16-án Kós Károly műépítész, író, népünk kiáltó szava és intő lelkiismerete." Ady Endre rövid temesvári tartózkodásának színhelyére is elmegyünk, a régi ház falán emléktábla hirdeti: „Itt lakott Ady Endre, a magyar forradalmár költő 1897. októberétől 1898. januárjáig." Kis gyaloglás után találjuk meg azt a helyet, ahol Dózsa Györgyöt kivégezték. Itt, a gótikus kápolnára emlékeztető árkád alatt a carrarai fehér márványból készült Segítő Boldogasszony szobra tündököl. A kisdedet tartó Mária szobrát Kiss György budapesti szobrászművészfaragta, az emlékművet Székely László tervezte. Felirata így szól: „Isten Anyjának, a magyarok Védőasszonyának Dózsa György + 1514. kegyetlen halála helyén, melyet évszázadok hagyománya őriz, kegyeletes engesztelésül ajánlják az emlékművet Temesvár városa és lakossága. 1906." Sétánk közben a régmúlt és a félmúlt emlékei egymásba kapaszkodnak. A temesvári református püspökség épületén márványtábla hirdeti: „Innen indult a diktatúrát megdöntő forradalom. 1989. XII. 15." Korábban ennek az épületnek a falán helyezték el Szabolcska Mihály emléktábláját egy fontos üzenettel: „A szeretet a világ megváltója. / Ez fedi a bűnt, az árvát ez óvja. /Ez ád kenyeret a koldus kezébe. /Az elhagyottnak ez a menedéke."/- Csak egy szentség van a világ felett. / Örökkétigvaló: a szeretet!" A költő régi üzenete váratlanul átlép a mába. Ezen az ó-arany színekben játszó őszi napon még egy találkozás következik. Egy híd ragyog. A hídon az emberek érett gyümölcsökkel teli kosarakkal közlekednek. Egymást kínálgatják. A jelenben élnek. Az emlékezet kottájából énekelnek.
2006. október 7-én délután a temesvári Kós Károly Nyugdíjas Klubban a Marosvidék Baráti Társaság felkérésére makói zenei előadók, próza- és versmondók, Gilicze Márta, Gilicze Tünde és Varga Péter az aradi vértanúk emlékére ünnepi műsort adott. A Marosvidék Baráti Társaság részéről Szilágyi Sándorné, a Marosvidék című kulturális folyóirat szerkesztője köszöntötte az egybegyűlteket. Így volt, szép volt.
A hazafelé vezető úton a hold ezüstfénye nem mutatkozott. Valósággá vált az, amit Herczeg Ferenc Pogányok című regénye elején a csanádi földvárnál játszódó epizódban leírt: „A hold még nem kelt föl a Maros völgye fölött, az égboltozat nem is világította meg a síkságot, csak tündöklött magában."
Régi képeslap Temesvár látképével
Erdélyben sok minden ellentmond a józan észnek. Olyan település sok van a világon, ahol egy istent imádnak, olyan már kevesebb, ahol a templomajtó fölé kiírják: Egy az Isten, olyan pedig, ahol a Nap kétszer kel föl, csak más bolygón van — gondolhatnánk —, de itt ilyen is akad. Torockón a Nap többször köszönti a városka lakóit miközben fölkel, hiszen reggeli útja során kétszer bukkan elő a Székelykő kopár tömbje mögül (kevesen tudják, hogy a Hold is így tesz).
Az aranyosszéki kisvárosba érdemes ellátogatni bármelyik évszakban, mert mindig más színben mutatja magát, utcáin sétálva pedig úgy érezhetjük, itt megrekedt a történelem évszázadaiból valami, amiből oly sokat veszítettünk el...
Ha az 1129 méter magas Székelykőről lenézünk Torockóra, biztosak lehetünk benne, hogy nem a véletlen jelölte ki a városka helyét, de még abban is kételkedhetünk, hogy emberi akarat. Túl szép ehhez. A völgyben büszkén terül el több évszázad történelme, és mint régen, csak a templom, az unitárius templom tornya emelkedik a többi épület fölé. Van itt ortodox román templom is, de a fák jóindulattal takarják, hadd gondolja a szemlélődő, valóban visszatért egy évszázaddal az időben.
A főtéren található a Forrás borozó, amely felirata szerint „a Székelykő megmászóinak egyetlen hitelesítő hivatala". A sikeres hegymászó azonban — főleg ha alföldi emelkedőkhöz szokott — nem ezért fog ide betérni, hanem hogy kitikkadt testébe erőt juttasson, lehetőleg folyékonyat... Ha véletlenül zárva van, segít a Koccintó, ahol biztosan tudnak ellenírt a fáradtságra és a kiszáradásra.
A híres, fehérre meszelt torockói házak a Felső és Alsó Piac-soron állnak, mind más díszítéssel, mégis egységes képet nyújtva. Az egykori vaskereskedő — a várost a vasbányászat- és feldolgozás tette gazdaggá — volt annyira büszke, hogy nem a szomszédjáéról másolta le otthonának díszeit. A helyi kovácsok pedig igyekeztek mívesnél-mívesebb vasrácsokat, kilincseket, zárakat stb. készíteni. Sajnos napjainkra csak egyetlen eredeti kovácsműhely maradt meg.
Az unitárius lelkészi lak falán emléktábláról olvashatjuk, hogy itt vendégeskedett Jókai Mór, s ha ez így volt, természetesen könyv is született az élményekből Egy az Isten címmel. A regényre gondolva megkereshetjük azt a házat, ahol a főhős, — aki 1848-ban megmentette a várost a román felkelőktől — Adorján Mannasse, valójában Zsakó István élt. Erre a Szentgyörgy utcában emléktábla hívja föl figyelmünket. Ha valaki több ismeretre vágyik, annak segít a Torockói Néprajzi Múzeum, ahol nemcsak a település múltját, néprajzát, vasművességének titkait tudhatja meg, hanem egy berendezett szobabelső segítségével igazi torockói otthonban érezheti magát. A Városházként is szolgáló emeletes épületet múzeuma mellett azért is érdemes fölkeresni, mert függőfolyosójáról csodálatos látványt nyújt a Székelykő tömbje.
Érdemes elhagyni a piacteret és sétálni az utcákon. Hamar rájövünk, hogy voltak itt szegény emberek is, akik földművelésből próbáltak megélni ott, ahol több a kő, mint a föld. Néhány régi parasztházat is találunk, és ha a piactérről belépünk a kimondottan sovány embereknek szánt Sikátorba és átkelünk az Új utcába, nem kell már sokat gyalogolnunk, hogy megtaláljuk a Kárpát-medence talán legrégibb, 1668-ban épített gerendaházát a megmentésére szánt új tető alatt rogyadozva. Több mint négyszáz éve alatt emberi és természeti viharokat élt túl, miért pont most, a turizmus fellendülése idején dőlne össze?
Egy-két műemlékház pincéjében, ahol korábban a vaskenyeret tárolták, napjainkban kínai műanyagjátékokat árulnak, ki tudja hol gyártott bicskákat - amikről örömmel hisszük el, hogy eredeti székely bicskák -, korondi fazekakat, székelyföldi takarókat és sok minden mást, de csak a turisták miatt, akik ugyan felgyorsítják az idő kerekét, de megélhetést is hoznak a helyieknek.
Torockóra érdemes elmenni, még akkor is, ha nincs gótikus katedrális, barokk kastély, világhírű múzeum, sőt még tengerpartja sincs. Mégis. Vannak emberek, hangulatok és önérzetünk, ugyanis itt a Székelykő és az Ordas-kő között még mindig magyarul értik a szót.
A híres torockói házak
|
|