|
|
A kárpátaljai magyar írók első közös fellépése az Együtt című folyóirat létrehozásához fűződik a 60-as évek közepén. A lap megjelenése előtt nem beszélhetünk szervezett irodalmi életről, csak egyes alkotókról, akik a szovjet szocialista realizmus jegyében öntötték formába az ideológia előírt szólamait. Elvétve jelentkezett csak egy-egy egyéni hang, megpróbálva kitörni ebből az erőltetett szerepből: Csengeri Dezső, Szenes (Kroó) László, Sütő Kálmán...
Kimagasló értékű művet azonban egyedül Kovács Vilmos alkotott. Személyes hangú költeményei — főként a Csillagfénynél című kötete — és nagy vitát kavaró Holnap is élünk című regénye méltán hívta fel magára a figyelmet. A kárpátaljai magyar írók többsége máig őt tartja mesterének, ez nemcsak az akkori Együtt számokból, hanem a jelenlegiekből is kiderül. Nála meghatározóbb egyénisége talán azért nem volt azóta sem a helyi irodalomnak, mert elsőként szállt szembe a hivatalos kultúrpolitikával, felkarolta, bátorította a fiatal írókat, azon az áron is, hogy belerokkant az állandó küzdelembe.
Az Együtt létrehozásának előfeltétele volt, hogy az irodalommal foglalkozó fiatalok találkozhassanak. Ezt a fórumot az Ungvári Állami Egyetemen 1963-ban megnyílt magyar tanszék biztosította, aminek eredményeként 1966 őszén a magyar szakos egyetemisták egy csoportja, más publikációs lehetőség hiányában, létrehozott egy egyetemi irodalmi lapot, mely az Együtt címet kapta.
Az írógéppel sokszorosított, kezdetben 48 oldalas folyóirat eleinte öt példányban jelent meg. Féléven belül terjedelme 62 oldalra, példányszáma a háromszorosára nőtt. Szerkesztői (Stumpf Benedek András, Balla Gyula, Györke László, Bús Ilona) a nagy érdeklődésre való tekintettel egyre inkább bíztak abban, hogy a szamizdat nemsokára nyomtatott formában is megjelenhet. A lap mágnesként vonzotta az írással próbálkozó szépreményű fiatalokat és az eddig visszhangtalanul alkotó idősebbeket. Holdudvara néhány hónapon belül irodalmi műhellyé vált: itt tűntek fel először írásaikkal azok (Vári Fábián László, Fodor Géza, Zselicki József, Füzesi Magda), akik mindmáig a kárpátaljai magyar irodalom meghatározó egyéniségei.
A 60-as évek vége, 70-es évek eleje minden határon túli magyar irodalomban az individuum lázadásának időszaka. A fellépő új generáció szembefordult az elődök által képviselt szemlélettel, nem haladt a számára már jó előre kitaposott úton. Ennek az áramlatnak az eredményeként élt együtt ezekben az években a „közösségközpontú és a személyiség- és esztétikumközpontú irodalomeszmény"'. Míg azonban a jugoszláviai magyar irodalomban egyre inkább a személyiségközpontú tendencia vált meghatározóvá, az erdélyiben, szlovákiaiban, de leginkább a kárpátaljaiban még a közösségközpontú irányzat bizonyult erősebbnek.
Az Együtt fél év múltán akkora népszerűségre tett szert, hogy 150-200 példányra lett volna szükség. A szerkesztőgárda író-olvasótalálkozókat, felolvasóesteket szervezett. Írásaikban egyre bátrabb hangot ütöttek meg: az elbeszélések, karcolatok, versek mellett tanulmányok és kritikák is megjelentek a lapban. Egyre inkább előtérbe kerültek az addig feledésbe merülő hagyományok és a népköltészet.
A lap legbátrabb lépése — és talán a végzete is — az volt, hogy nem ítélte el Kovács Vilmos Holnap is élünk regényét, hanem értékeket kereső — felmutató írást közölt róla. Ez a lázadás szemet szúrt a felsőbb vezetésnek. Annak ellenére, hogy az Együtt igyekezett távol tartani magát a napi politikai eseményektől és kezdetben még a Kárpáti Igaz Szó hasábjain is elismerő visszhangra talált — az egyetem pártbizottsága másfél év után betiltotta. így szűnt meg 1967-ben, két év jelenlét után, a kárpátaljai magyar irodalom első független folyóirata.
A megmaradt írógárda a Kárpátontúli Ifjúság szerkesztőségébe tette át székhelyét és felbuzdulva az újabb lehetőségen — legális formát öltött. Akkoriban a Szovjetunióban nagy népszerűségnek örvendtek a különféle önképzőkörök, stúdiók. Ezek mintájára hozták létre 1967 novemberében „a terület első művészeti önképzőkörét"', a Forrás Stúdiót. Természetesen ez sem maradhatott megtorlatlanul, hiszen az írók szemlélete nem változott, így néhány év múlva a hatalom felszámolta, de ezzel az intézkedésével sem tudta megakadályozni a helyi irodalom fejlődését. Ez azonban már egy másik történet...
A 90-es években a Kárpátalja kulturális élete felpezsdült. A nagy fellélegzés időszakát új kiadók megjelenése, kiadványok és kötetek dömpingje jellemezte. Több irodalmi folyóirat is megjelent. Legjelentősebb a Balla D. Károly neve által fémjelzett Pánsíp és Hatodik Síp volt. Miután a kezdeti lelkesedés alábbhagyott, az ezredforduló környékén a nyomtatott irodalmi sajtó lassan megszűnt és a már említett Balla D. Károly révén a világhálóra került. Ez nem lett volna akkora probléma, hiszen így mindenki számára elérhetővé vált, kivéve a helyi olvasókat, akiknek többsége nem rendelkezett a hozzáférés szükséges eszközeivel. Az idő folyamán Balla D. internetes portálja is átalakult. Irodalmi folyóiratszerkesztéssel már nem foglalkozik. De a Pánsíp és Hatodik Síp megjelent számai továbbra is elérhetőek a világhálón.
Az ezredfordulóra Kárpátalja nyomtatott irodalmi folyóirat nélkül maradt. Ekkor született meg az ötlet az Együtt újraindításáról. Szerkesztői zömmel ugyanazok, akik ezelőtt 25 évvel is elindították és mára elismert költőkké, írókká váltak. A lap főszerkesztője Nagy Zoltán Mihály, akinek A sátán fattya című regénye 2000-ben a budapesti könyvfesztiválon megkapta az Év könyve- díjat. A szerkesztőbizottság elnöke a József Attila-díjas Vári Fábián László. Munkatársak: S. Benedek András, az előző Együtt megálmodója, Penckófer János irodalomtörténész, író, költő, az első kárpátaljai magyar irodalmi monográfia szerzője és sokan mások.
A lap 2002-től jelenik meg negyedévenként. Hivatalosan a Magyar Írószövetség Kárpátaljai Írócsoportjának irodalmi-művészeti és kulturális folyóirata, az 1965-67-es szamizdat jogutódja. Az első szám előszavában S. Benedek András így ír: „.. az Együtt-ből ma már csak a cím parancsa helytálló. Követni egy harmad évszázaddal ezelőtti példát nem szabad és nem is lehet. Ma egy alig változó, mégis új világ körülményei közt kell kultúrát építeni. Az Együtt építsen minden értékes hagyományra, de ne legyen azok kiszolgáltatottja sem. (...) Le kell gyűrnünk érzékenységünket is, nyitottá kell válnunk az irodalomkritika és elmélet iránt." A főszerkesztő a következő irányelvet szabja meg: „Ez a lap fóruma lehet - legyen — az együttgondolkodásnak, vitákat is beleértve, amennyiben azok sorsunk, egy lehetséges jövőkép alakítását szolgálják."
Az eddigi 17 számban az állandó munkatársak mellett helyet biztosítanak a fiatal egykötetes íróknak (Becske József Lajos, Lengyel János), sőt olyan tollforgatókkal is találkozhatunk, akiknek itt jelennek meg először nyomtatásban írásai (Szilágyi Sándor, Hevesi Kovács János). Teret adnak mindenkinek, aki kedvet érez az íráshoz, Így kikerülhetetlen, hogy néha gyengébb művek is bekerüljenek a lapba.
Egyik számból sem hiányozhat a szerkesztői oldal, ahol a főszerkesztő tájékoztat az aktualitásokról. Ezek többsége a lap belső ügyeit is érinti, és bepillantást enged a lap körüli torzsalkodásokba. A szakmai problémák ezért háttérbe szorulnak. Erre a megállapításra cáfol rá az utolsó szám (2006/1) szerkesztői üzenete, amely a beérkezett kéziratok „nívótlanságára", „szellemi trehányságra" hívja fel a figyelmet, és több igényességet kér a szerzőktől. „.. .az élőbeszédben megnyilvánuló igénytelenség kezd elburjánzott! az irodalomban is" — állapítja meg Nagy Zoltán Mihály.
Elég sok az újraközlés a már megjelent kötetekből, többek között Penckófer János Hamuther című regényéből, mely Kárpátalján különben nem hozzáférhető.
Több szempontból érdekesek azok a részletek, melyeket Vári Fábián László közöl készülő regényéből, a Tábori postából. A történet, melyben a szerző visszaemlékezik a katonaéveire, először csak novellának indult, de Ilia Mihály tanár úr szorgalmazására belefogott egy nagyobb lélegzetű műbe. Itt ugyanis nemcsak egy egyszerű katonatörténetről van szó, hanem arról, hogyan állja meg a helyét egy magyar ajkú fiatal fiú több ezer kilométer távolságra szülőföldjétől egy olyan helyen, ahova büntetésből küldték irodalmi tevékenysége miatt.
A lap állandó rovata az Olvasólámpa, melyben recenziók olvashatók a megjelent helyi könyvekről. Üdvözlendő, hogy nemcsak magyar, hanem ukrán irodalmi antológiákról is vannak ismertetések. Bertha Zoltán irodalomtörténész tanulmányai pedig a helyi szerzőkről, illetve a kárpátaljai irodalom jellemzőiről szólnak.
Sokat foglalkoznak a régi sérelmekkel. A 2002/3 számban annak a Balla Lászlónak a visszaemlékezéseit közlik, aki a Kárpáti Igaz Szó című megyei lap főszerkesztőjeként és irodalmi diktátoraként ellehetetlenítette Kovács Vilmos munkáját, irodalmi tevékenységét. Kovács Vilmosról szinte minden számban olvashatunk, műveinek újraközlése mellett dokumentumokat is megjelentetnek a sokat vitatott Holnap is élünk című regényről, arról, miért akadályozták meg a hatóságok a megjelenését, (Barzsó Tibor: Válasz egy pártos bírálatra) sőt egy vita is folyik Botlik József: Hűség csapdájában című Kovács Vilmos-monográfia adatainak pontatlanságairól.
Emellett azonban tisztán körvonalazódik a nyitás, befogadás igénye. A helyi alkotók mellett magyarországi, erdélyi, felvidéki, újvidéki szerzőktől közölnek írásokat. Gyakori vendég a folyóirat hasábjain: Lászlóffy Aladár, Gál Sándor, Nagy Gáspár, Kovács András Ferenc. Tanulmányok, értekezések formájában sokat foglalkoznak a ruszinság történelmével, irodalmával. Nagyon sok párhuzam, hasonlóság kimutatható a két helyi náció között. A kimaradhatatlan történelmi oldalon pedig a helyi történelem fontosabb állomásait veszi sorra, vagy a magyarországi események Kárpátalját érintő hatásait elemzi Fülöp Lajos történész. (Fülöp Lajos: Kossuth és a kárpátaljai ruszinok). Hasonló ötleten alapul Gortvay Erzsébet irodalomtörténész rovata, aki az egyetemes magyar irodalom helyi vonatkozásairól ír. Nyomon követik a kortárs ukrán irodalom kiadványait is. Érdekes megfigyelni, hogy mennyi közös vonás van az együtt élő, mégis teljesen más kultúrával rendelkező népek között. (Petro Szkunc, Sevcsenko-díjas)
Mindeddig a leggyengébbnek a 2004/3-as szám bizonyult, amelyben szinte csak verseket és elbeszéléseket olvashatunk, a főszerkesztő átmeneti anyaghiányra hivatkozik a szerkesztői oldalon. Azóta ilyen probléma nem jelentkezett.
A legnagyobb eredménynek az tekinthető, hogy a fiatal írógeneráció tagjai (Lengyel Tamás, Bagu László, Cséka György, Pócs István), akik mereven elutasítanak minden helyi hagyományt és kezdetekben a folyóiratot is támadták a túlzott hagyománypártolása miatt, 2003-tól szintén publikálnak a lapban. A 2005/4-es, eddigi legszínvonalasabb lapszámban Berniczky Éva is közöl egy novellát A Tojásárus hosszúnapja című kötetéből.
Az illusztrációkat mindig más kárpátaljai képzőművész készíti.
Természetesen naiv dolog lenne azt hinni, hogy az Együtt az egész kárpátaljai magyarság fórumává válhat, de nem is ez a szerepe. Minden esetre leszögezhető: a legjobb úton halad afelé, hogy hosszú távon a kárpátaljai irodalom és kultúra értő és konzekvens közvetítője legyen.
Földessy Péter: A munkácsi vár udvara
2006. szeptember 22-24. között a budapesti székhelyű Szent Korona Szövetség és a verseci Petőfi Sándor Kultúregyesület nemzetközi irodalmi konferenciát és néptánc-találkozót szervezett, amelynek keretében Szegeden és Versecen a Herczeg Ferenc munkásságát méltató előadások után emléktáblát avattak az író szülőházán.
Berczik Árpád 1904. január 10-én írta a Délmagyarországi Közlönyben: „Földink Herczeg Ferenc, Versec és Temesvár egyformán magukénak vallják, Versecen látta meg a napvilágot, de Temesvár az irodalmi szülővárosa, nálunk lett íróvá. Húsz év előtt a mi lapunkban írt először tárcacikket."
Ezek után büszkén kellene beszámolnom arról, hogy Temesvár hogyan őrzi emlékét, népszerűsíti műveit, élteti a köztudatban, hisz Hunfalvy Pál már 1841-ben figyelmeztetett: „Történettudás nélkül ki foghatja fel tisztán a jelent? S kinek nincs múltja, hova ülteti a jövendőt, mely mélyebb földet kíván, mint a jelennek arasznyira ható kérge?" Érvényes mindez az irodalomtörténet ismeretére is. Tény, hogy a megyei könyvtár dokumentációs osztálya rendelkezik műveinek néhány példányával, a korabeli újságokból, folyóiratokból (Temesvári Hírlap, Délmagyarországi Közlöny, Délvidéki Lapok, Déli Hírlap, Temesvári Színpad) azonban a levéltárban is csak elvétve találhatók példányok, amelyek munkásságát dokumentálhatnák. A mai fiatal nemzedék alig hallhatott róla. Az utóbbi két évtizedben Magyarországon jelentek meg művei, de ezek tájainkra nem jutottak el szervezett formában.
A továbbiakban megpróbálom felvázolni azt a sokszínű hatást, amelyet Temesvár, a Bánság gyakorolt a szerzőre, amely szemléletét alakította, s amely számos művében tükröződik.
Számos szerző értekezett a XIX. század második felétől rohamosan fejlődő tájegységről.
Tőkéczki László a dualizmus korszakát elemezve, feltörekvő csoportok, egyénekről műveltségből, vagyoni helyzetből adódó illeszkedési problémákról, presztízsről, a magyar társadalom hagyományos értékrendje elleni küzdelemről: a nemesedés-polgárosodás ellentmondásos társadalomlélektani „befogadási folyamatáról" beszél.
1933-ban Várhely című emlékezésében a vegyes lakosságú Temesvárról írja Herczeg Ferenc: az 1870-es években magyarul csak a vármegyeházán, a piarista iskolában és a cukrászdában beszéltek.
Borsi Kálmán Béla Polgárosodott nemes avagy (meg)nemesített polgár című könyvében (2002) a társadalmi szerkezetről beszélve angol történészt idéz; C.A. Macartney szerint „A magyar nemesség minden időben példátlan liberalitással nyitva tartotta kiváltságainak s velük az alkotmányos előjogoknak sorompóit mindenki számára, ki magát tettben, becsben hozzá hasonlónak mutatta s a hon s a szabadság védelméhez hozzájárult!" Németh G. Béla szerint „Herczeg Ferenc a magyar társadalom, a magyar értelmiség fejlődése szemszögéből az egyik ábraszerű történelemszociológiai példa. Olyan rétegből indult, amelyből a magyar értelmiség igen tekintélyes része származott."
Számos szállal kötődik a bánsági társadalomhoz.
Versecen letelepedett porosz család sarja, a polgármester fiaként születik 1863. szeptember 22-én, tizenegy éves korától tanul magyarul, nagy szerepe van ebben Szegednek. Katona, festő akar lenni, a család javaslatára tanul jogot — a jog-gyakornokoskodás köti össze ismét Temesvárral, mint ahogy előtte a piarista főgimnázium, majd újságírói pályája. Korán kezd írni, első írásai németül jelentek meg, első elbeszélése magyarul 1887-ben jelenik meg a Pesti Hírlapban, első regénye 1890-ben a Fenn és lenn. A századforduló Temesvárja ihlette Pogányok című művét (1902), amely Az élet kapuja, A fogyó hold, A két sváb című írásokkal együtt Németh G. Béla szerint „az úri középosztály történetének dokumentuma".
Herczeg Ferenc vallotta 1933-ban: „(...) sokáig éltem bánsági emlékeimből, sokáig kizárólag bánsági impresszióimat dolgoztam fel írásaimban." A Fenn és lenn Versec környéki birtokoscsalád története, a Gyurkvincs-lányok eredetije paulisi földbirtokos lánya, a dolovai huszárok Versec határvidékéről származnak,
Kortárs-kritikusai kedvelt, olvasott íróként méltatják, írásainak tárgya széles palettán mozog: magyar főúri vagy középosztály, délvidéki sváb parasztok köre, fővárosi vagy vidéki dzsentri polgári élet. Színesen ábrázolja a társadalmi-politikai küzdelmeket. Pogány Mihály (1933) kiemeli: „az akkori idők eleven életét fotografálta, csalhatatlan pontossággal látta a társadalom kinövéseit (...) A jövendő aggodalmas hirdetője, nem dübörgő vátesz Adyként, nem Móricz kemény hangján" — megbocsátóan. Jókai hatása alól indulva jut az önmagára-találásig.
Történelmi regényeiben a nemzet sorsdöntő fordulatait örökíti meg. (Ocskay brigadéros — Rákóczi kora, A híd - Széchenyi. Persze más-más előjellel értékelték Herczeg Ferenc kortársai, s az ötvenes, hetvenes évek hivatalos irodalomtörténete). Kortársai méltatták finom lélekrajzát, erőteljes, de sohasem sértő humorát, hiteles korrajzát, a magyar nyelv sajátosságainak alkalmazását. Berezik Árpád (Délmagyarországi Közlöny, 1904) szerint fogékony minden külső behatásra, de nem lírailag, hanem logikailag. „Obszerváló természete kifejlett, de sohasem általánosító." Továbbá méltatja fantáziáját „elbeszéléseinek megszakítás nélkül való folyását, amelyet nem szakasztanak meg szubjektív természetű reflexiók." Értékeli színműveinek eredetiségét, „tehetség fénye tör fel belőlük a költői lélek hangja zendül bennük."
Színművei valóban népszerűek voltak, állandóan műsoron szerepeltek az ország valamennyi színpadán. Néhány példával igazolnám temesvári sikerüket. A Temesvári Színpad című folyóirat 1901. november 25-én a Gyurkovics-lányok bérleti előadásáról számol be elismerően, december 5-én A dolovai nábob lányát hirdeti, december 18-ra az Ocskay brigadéros utolsó előadását, míg 27-én „mégegyszer utolsó előadásra" kerül sor, amelyről december 30-án Zsúfolt ház címmel számol be : „Régen volt színházunknak a tegnapihoz hasonló ünnepnapja ...Herczeg és Pethes Imre (közkedvelt színész) vonzották a közönséget olyan számmal, hogy egyetlen hely sem maradt üresen a nézőtéren... a színház igazgatósága dicséretes módon nagy élményt szerzett a hálás közönségnek az Ocskay brigadéros előadásával". A Délmagyarországi Közlöny 1917. február 7-én Herczeg Ferenc A kék róka című darabjának bemutatójáról számol be Herczeg-premier Temesvárott címmel a vígszínházi bemutató után az első vidéki előadás „impozáns díszletekkel, nagyszerű rendezésben!"
Sokoldalú tevékenységéről beszélve meg kell említenünk politikai szereplését, harminchárom éves korától több évtizeden át volt országgyűlési képviselő a bánsági tájegységek képviseletében. (Versec, Pécska). Politikusként kritikai megnyilvánulásának is tanúi lehetünk, mint ahogy erről a Délmagyarországi Közlöny 1913. augusztus 13-án beszámol: az aradi választási harcokban szigorú kritikát gyakorolt a koalíciós panamákról szólva, felmerült az ellene indítandó rágalmazási per gondolata is, a cikk szerzője kommentálja: „Nagyon rosszul okoskodnak a politikai jósok, amikor abban reménykednek, hogy Herczeg Ferenc elbújik a képviselői immunitás köpönyege mögé." Az érintettet idézi: „Nem óhajtom, hogy per legyen, eléggé meghurcolták a kormányzás tisztességét, ha nem provokálják az ellenzékiek a sajtópört, én nem fogok részletekbe bocsátkozni, ha muszáj, igazamnak férfias tudatával, bizonyítékok birtokában fogok a bíróság elé állni."
Számos sajtótermék munkatársa: a Délmagyarországi Közlöny tárcaírója 1884-től, a Magyar Nyelvterjesztő Társaság javaslatára indított Délvidéki Nemzetőr munkatársa 1886-tól évtizedeken át, a Pesti Hírlap újságírója 1887-től, az Új idők irodalmi -művészeti folyóirat szerkesztője 1895-től évtizedeken át, a Magyar Figyelő társszerkesztője 1911-től.
Igen gazdag közéleti tevékenysége is, A Kisfaludy Társaság tagja 1893-tól, az Akadémia tagja 1899-től, a Délvidéki Magyar Közművelődési Egyesület alelnöke alakulásától (1893), a Petőfi-Társaság alelnöke, majd elnöke 1903-tól, Temesváron az Arany János Társaság tiszteletbeli tagja 1903-tól. Számos kitüntetésben részesült, 1925-ben a Magyar Tudományos Akadémia Az élet kapuja című elbeszéléséért Nobel-díjra ajánlotta. Műveit szerb, német, francia, angol, finn, cseh, olasz nyelvre fordították.
A Temesvári Hírlapban a hetven éves születésnapja alkalmából megjelent interjúban Kondor László így összegez Hetven év értelme alcímmel: „mindent elért, amit el akart érni. Hír, dicsőség anyagi jólét egyformán osztályrésze lett és 70 év magaslatáról testben és lélekben épen nézhet vissza pályafutására. Fizikai ereje, szelleme és munkakedve ma is a régi..."
Pogány Mihályt, a főszerkesztőt idézem ugyanabból a lapszámból „(...) bánsági humuszból nőtt zseni", továbbá „a miénk, (bánságiaiké) mint annyi közös szépség, amely ezen a szent bánsági anyaföldön termett részünkre jó és rossz időkben fenn és lenn."
Hozzáteszem: a mi felelősségünk, hogyan sáfárkodunk értékeinkkel, s ismét Kányádi Sándort idézem: aki megért / s megértet / egy népet / megéltet.
Mi lehet a mulandósággal együtt élő értelmes élet egyik alapja? Csillik Mihály Csönddé válni című kötete is megkísérel választ adni, de a folytatást már mindenkinek a saját élete írja tovább. A költő és műfordító Csillik Mihály Szegeden él. Rákóczifalván született 1928. június 2-án. Földeákon tanított éveken át. Csönddé válni című kötetét a 2006. június elején megrendezett XI. Földeáki Falunapok Elszármazotti Találkozóján a művelődési ház nagytermében mutattuk be. Száznál is többen vettek részt az eseményen. Tatárné B. Szűcs Etelka a Csillik-versek és a versfordítások kéziratait kiadásra készítette elő. A bevezető megírását és a kötetté szerkesztést pedig magam végeztem el. Utómodern korunkban ez a kötet a korábbi költészeti hagyományok ötvöződését és újra megnyilatkozását képviseli. Versvilágában a fordítás, a vendégszöveg, a fordításváltozat találkozik. Csönddé válni című kötetét a premodern költészettörténeti hagyomány folyamatos megújítása teszi érdekessé és izgalmassá.
Költészetének ihlető forrása a természet, a csönd és az emlékezés. Kedvelt klasszikusainak olvasása, Haydn, Mozart és Beethoven zenéjének hallgatása közben, a versírás perceiben, a fordítás óráiban a létérzékelés sokrétűsége, átélése tárul fel a költő előtt. A magyar műfordítás-irodalom gazdagsága közismert és továbbfejleszthető. Mi jellemzi Csillik Mihály világirodalmi tájékozódását? Műfordítóként a vigasztalanságban vigaszt kereső költők verseit részesíti előnyben. A falu csöndjéből a verskultúrára nyitott líratörténeti gondolkodáson keresztül az egyetemes világba vezető fénylő ösvényt tárja fel ez a kötet. A külföldi klasszikusok verseit magyarra fordító Csillik Mihály versfordításainak és saját verseinek jó része a földeáki csöndes órák ihletett perceiben született meg. Az egy ideig Földeákon élő költő kötetében a műfordítások sorát Miguel de Unamuno Olvasni című költeménye nyitja meg. Az Unamuno-vers harmadik strófája így szól: „Olvasni. Így ér majd az óra, / Holnap csak írás leszek én? / Egy már a mű és alkotója, / Minden más múló esemény." Georg Trakl Magányosok ősze című versének Csillik-féle fordításában olvassuk: „Holt halmokon pihenő fakeresztek; / Fehér nyáj ballag át a rőt avarban./Tavak tükrén tündöklő, tiszta felleg; / A földműves megáll az alkonyatban. / Lehull az este, szürke árnya reszket,/A tetőkre száll és az árkokra halkan." Az Őszi nap című versének nyitósoraiban Rainer Maria Rilke drámai erővel érzékelteti a mulandóságot: „Uram: eljött a perc. Nem kell a nyár. /A napórákat árnyékkal takard be,/ Borzong a rét is, már viharra vár." A Csillik-versek világát a visszaemlékezés, a nosztalgikus hangoltság, az elmagányosodás érzése hatja át. A beteljesületlen szerelmet, az elfojtódó szépségvágyat és a mulandóságot folyamatosan érzékelő, a lét nagy kérdéseire rezonáló költőben a versalkotó, a műfordító fáradt földi fényekkel kísért visszahúzódó életöröme rejtőzik. William Butler Yeats Ha megöregszel című versének első strófája Csillik Mihály fordításában így szól: „Ha megöregszel, s est köszönt reád, / A tűznél vedd kezedbe könyvemet,/Lapozgasd és merengj el: merre lett / tiszta fény, mely mély szemedre szállt."
Juhász Gyula és Csillik Mihály költői alkata számos ponton rokon vonásokat mutat. Az örökös, őszi bú és az emlékezés ikertestvérei egymásnak? Az ember belső életének balladája tárul fel itt? A Szíved mélyén című költemény első versszaka az édesanya emlékét idézi fel: „Szíved mélyén születtem én, /Anyám, szűz, tiszta lélek, / már csak emléked int felém,/de velem vagy, míg élek." Csönddé válni című költemény első versszaka üzeni: „Szeretni nem lehet szavakkal, / a szónál több a némaság, / eggyé lenni a pillanattal,/'csönddé válni: így szép a vágy." Az Imádkozzál a szerelemben című kötetzáró Csillik-vers pedig így szólít meg: „Óh, nem élhetsz sohase szebben, / csak ha föléd hajol az Isten, /hogy vágyaidba betekintsen... /Imádkozzál a szerelemben." Paul Verlaine írja az Ének az őszről című versének első strófájában: „Az ősz zenét / Zúg zengve szét/ A táj felett,/S átfonja zord /Kínnal a gond /Bús szívemet." Az angol romantika korából William Wordsworth Aranynárciszok című versének fordítását is olvashatjuk. Az életbizalomra jelképesen ráhagyatkozó gondolatiságot közvetít az első strófa: „Bolyongtam kósza felhőként, /Mely száll a széltől űzve, s nem /Kutattam célt, s, ím, táncra kélt /Sok aranynárcisz hirtelen, / Körüllengték a friss tavat, / Bólongva mind a fák alatt."
Az ember és a természet szeretetében teljesedő élet, a földi és égi egymásra utaltságát közvetítő jelképiség gyakran megjelenik Csillik Mihály verseiben és műfordításaiban. A versek olvasása örömteli csönddé válhat.
Hadik Magda szobra
Nem akarom, hogy elmenj!
„Nem akarom, hogy elmenj!" szorongatta a kezem Asaf s én tétován, néztem le rá. „Tudod Basi — kezdtem halkan — én nem maradhatok itt mindig veled." Kék szeme élesen villant vissza rám. „Hát jó — dünnyögte — de azért visszajössz ugye? Vagy én megyek el hozzátok s összepakolom anyukád meg apukád és Juldikót, meg persze téged, és idehozlak titeket a repülővel. Jó lesz ugye?" mondta nevetve, s szemét ragyogás járta át. „Asaf, azt nem lehet" — szólt közbe Lior. „De lehet!" „Nem, nem lehet!" „De!" „Nem!! Anyu azt mondta, hogy Orsi elmegy, és mindig újabb és újabb lány jön majd!" „De, ő mindig itt marad velünk!!"
Asaf elhallgatott, és hallgattam én is.
Eszembe jutott az a nap, amikor először láttam őket: Rakoncátlanul szaladgáltak a repülőtéren, vártak engem, az új lányt, egy második anyut, s ott álltam én izgatottan, félve, egy kicsit se hasonlítva arra az előzőre. Napok és hetek teltek el mire először megöleltek s lassan kerek egy éve, hogy azt mondják: „Az én Orsim!"
Emlékszem, mikor elment az a lány. A néma csendre az autóban. Asaf hüppögő hangjára. Lior tétova mozdulataira. S ahogy elindult Asaf síró rohanására. Nem lehetett megvigasztalni.
Nem értettem akkor, hisz az anyjuk itt maradt, csak egy idegen ment el, de most már tudom. Tudom az igazat, aznap az a másik lány, igen, ő is az volt, ami én lettem. Anyu helyett anyu, aki bár itt van, még sincs itt, akire mindig várni kell, és sokszor hiába.
Csak ülök csendben az autóban, s már látom félve a percet, ahogy becsukom az ajtót, ahogy integetnek, arcocskájuk az üvegre tapad, s csak dübörög, egyre csak dübörög az ablak. Asaf hüppög. Lior mozdulatlan. Eltűnök, s már sír az édes...
A szék
Éveken át tudomást sem vettem róla, mintha nem is hozzám tartozna, még azt is elhittem, nincs is szükségem rá.
S boldogan, olykor szomorúan ültem, mint mindenki más a kerek asztalnál, ami sosem volt kerek...
Jobbomon anyám, mellette apám, s volt ott testvér, rokon, barát, és mind-mind hozta a párját. Csak mellettem tátongott üresen a szék.
Először csak kedvesen kérdezgették: „No, mért nem ül már le valaki? Biztosan jön, majd meglátod", s én sosem értettem, hogy jöhet el biztosan az, akit még senki sem ismer.
Az arcokról a bölcs mosoly elillant. Aggodalom és kétely találgatta: Vajon valami baj van? Vagy talán az én hibám? Kicsit fura vagy válogatós ez a lány?
Az asztalnál az emberek jöttek-mentek, s én csak néztem őket, ahogyan kéz a kézzel együtt álmodott, s a szék lábánál bokájuk cinkosan összefonódott.
Egy nap a szék eltűnt mellőlem. Messze hátra tolta tőlem egy messziről jött idegen. Először csak a karfája után nyúlt, de végül mégis ráült csak úgy hívatlanul. Rászóltam, de ő meg sem hallotta — nagy barna szemű rókává vált. S minden nap egyre közelebb jött, míg a széket mellém nem hozta.
Valami megváltozott, az asztal körül másként néztek rám: egyszerre eltűnt a mindig körbefonó sápadt, sárguló magány.
Boldogság
Ajtót nyitottam s előttem hetyke vörösen mosolygó legényke állt. Nem szólt semmit, csak átbújt a meglepődöttségtől mereven ágaskodó kezem alatt.
Egy percig még görcsösen fogtam az ajtót, mintha el sem akarnám hinni, ő jött el. Félve fordultam hátra, keresve az idegent, akit bár régóta ismertem, mindig túl korán elment. A szőnyegen játszott, láthatatlan virágokat rajzolt a szoba egyik sarkában. Én csak álltam ott és néztem. Nem tudtam, hogy mit kérdezzek, a sok nélküle telt éven morfondíroztam, s azon, vajon most mért van itt.
Lila kikericset rajzolt s napraforgót épp, mikor hirtelen megfordult és nevetve mondta: " Ő küldött. Hisz tudod, ő kérte hogy mindig itt legyek". Huncutul kézen fogott, s kezembe nyomott ecsetet, napsárgát, vöröslő bíbort, az ég kékjét és kérve kérlelt: „Rajzolj újra szivárványt..." Liorra gondoltam, utoljára ő kért ugyanúgy, mint ő most. Olyan régen nincs már velem, s mégis, ha néha olyan kék az ég, hallani vélem, ahogy szivárványért követelődzik.
„Na, rajzolj!" — mondta ellentmondást nem tűrő hangon, s szétkente nékem a láthatatlan bíbort.
Lassan elindult remegő vonalam, s lett belőle szivárványfényes égbolt, lett tehén, szamár, hegyi patak, ház, autó. Ő elégedetten állt. „Na látod, megmondtam". „Mit?" — kérdeztem. „Hát hogy szomorúságra semmi ok, nem is olyan nehéz dolog az a mosoly! A szerelmed itt van veled, nézd csak, amit rajzoltál: az autója, a nagy ház, s a hegyek, látod, pont olyanok, s az ablaka, onnan nézd ki rád most.." Néztem, csak néztem, való igazat mondott. Hisz nem volt itt, de mégis itt volt. Messze volt s mégis minden nap egyre közelebb. Az óra visszafele járt, s úgy véltem, sosem ment el.
Valami megnyugodott bennem, a szívem nem fájt már, mintha megértette volna: Lehet, hogy Ő itt van, s lehet, hogy nem. De mégis szerencsés a szívem, hogy Ő van nekem és én lehetek neki. Mintha álomból ébredtem volna a felismerés után, s újra a kis idegent kerestem, félve, hogy talán már el is ment. Úgy ahogy azt régen mindig tette.
De nem. Itt van azóta is, szeplősen, a szekrény tetejéről lógatja lábát, valami dalt dudorászik, s minden reggelre napraforgókat rajzol a falra, amiket csak én láthatok. S ha Ő felhív, kisbarátom hangosan kacag, rikoltozik, néha bukfencet vet, s kiabál: „Itt vagyok vele..."
Nagy Orsolya: Apa párnája
Nagy Orsolya Tam-tam
Nekifekszik, hasal.
Se lát, se hall.
Színek, formák, vágás, ragasztás:
minden csöpög, ragad.
Egymás mellé illeszti: Ezt Ábel kapja,
ezt Gerdának adja,
a kész munkával ANYÁT, APÁT lepi meg.
— Neki fontos a lepetés —
Szeret adni, boldog, ha kincsei vannak.
Ezeket gyűjti: színes cukrok, kavicsok, termések,
drágakövek, pénzek, gyöngyök.
Ha lát valami szépet: Nekem adod?
Hát persze!
Hadik Magda szobra
(Részlet)
3.
Az öreg malom nem messze áll a házunktól, talán három utcára. Először akkor kezdtem gyanakodni, mikor azt a haldokló rigót megtaláltam a roskadozó épület előtti gazban. Vergődött és némán nyitogatta a csőrét, mikor felvettem, már félni sem volt ereje. Vittem egy darabon, el a patakig, ahol letettem, mert annyira csapkodott a szárnyával. Persze meghalt, még ott rúgott párat a szíve, végül a lábam előtt kinyújtózott és megnyugodott a test. Ugyanazon az úton jöttem vissza és láttam, ahogy ott ül a valaha magas kéményen az én haldokló madaram. Ezután ismertem meg az öreg malom lakóját, Kilegrát.
Bent lakott a gőzmalomban, ott termesztette a rézliánt, amivel még réges-rég, talán ötven évvel ezelőtt a macskatalpú gombaillatú koboldszeretőjét fogta. Akkoriban még fiatal volt, szép is volt, haja, mint a rigó szárnya, olyan fekete. A határba járt fütyülni a víznek, és egyik útja során, ahogy biciklijéről benézett az elsuhanó fák közé, meglátta, ahogy kinéznek a koboldok és vigyorognak. Három éjjel kellett várnia, amíg a sündisznó elkocog az ablak alatt és még hármat, amíg a bagoly is csalogatni kezdi. Ekkor már kiment, félrehajtotta a málnabokrot és elkapta a lián végét, ami ott kúszott egyenesen a kerekes kútba. A rézliánból kötelet szőtt, és szépen körbekerítette vele a macskatalpú gombaillatú koboldszeretőjét, aki ugyancsak szép volt, és minthogy szép, kegyetlen, így ötven év rabszolgaság után megszökött. Csakhogy Kilegra öreg már, hogy utána menjen, és megkért, hogy én hozzam vissza a szeretőjét. Nem lehet tudni, hol bujkál. Azóta vagyok kénytelen minden töklevél mögé benézni.
4.
Hangtalanul vettük a ruháinkat. Ha ebben a pillanatban elmegy valaki az ajtónk előtt és meglátja az utcai lámpa fényében az ácsorgó négy alakot, azonnal lebuktunk. Gondos előkészülettel egy alig lemerült zseblámpát sikerült a fiúknak a szobába becsempészni. Ezután jött a legveszélyesebb rész, a kilopódzás. Egyenként mentünk ki, hogy azt füllenthessük adott esetben, hogy csak a mosdóba megyünk (cipőben, pulóverben, ugyebár hihető). Az előszobába érve a tökéletes sötétségben a bátyám még megtapogatta a hajam, és miután meggyőződött róla, hogy csak én tartozhatom a gubancaimhoz meg a körvonalamhoz, elmutogatta, hogy mit fogunk csinálni. Nem is tudom, eddig hogy jutott ki a két fiú minden éjjel, hogy a szülők ne észleljenek semmit. Ki van zárva, hogy rajtam kívül még valaki ilyen könnyen megértse a testvérem mozdulatait.
Tíz perc múlva már az utcán képzeltem el, milyen lesz, amikor szívinfarktust kap az a felnőtt, aki a szobánk nyitva hagyott ajtaján benézve négy üres ágyat lát.
Mivel a házhoz véletlen egy pulit is béreltünk, nem kellett félni a faluvégi kóbor kutyáktól. Fel az ösvényen már csak négyen mentünk, csillagokat nézni, tücsköket hallgatni, borzongni az ismeretlen hangoktól, félteni egymást csalántól, gödörtől, átáztatni a cipőnket, és egyáltalán, amit az ember egy éjszakai titkos túrán tesz.
A domb legtetején a hirtelen ránk szakadt csendben eszembe jutott Kilegra egyik története. Akkoriban még fiatal is volt, szép is volt, haja, mint az ében, olyan fekete. Kilenc bakkecskét tartott az istállójában, azokon járt lovagolni holdvilágos éjszakákon. A piros gyöngysoros lánytársaival járták végig a falukat ilyenkor, hogy a hazug emberek házát gyújtogassák, gyerekeik szemébe hólyagot ültessenek. Raktak is minden évben akkora tüzeket, hogy rophatta volna körülötte az összes ördög, de még az összes angyal is. Kilegra szerint akkor még létezett igazságszolgáltatás.
5.
Szép, macskaköves úton ballagtunk, én épp készültem elveszni a jövő évi várható magányomban, ami olyan kellemes téma, hogy mindennap előszedem és csámcsogok rajta egy keveset, de csak egy cseppet, nehogy lemenjen az íze. Közben esett, de már hozzászoktunk a nyáron, csúszott az út, majdnem elestem az egyik fordulónál, de még sikerült belekapaszkodnom egy korlátba. Ahogy a kezem odaért, éreztem, hogy egy koboldfül csúszik ki az ujjaim alól. Feltétlen ott akartam maradni egész éjjel (odaláncolt a gombaillat), szomorkodtam, hogy Kilegra egyedül van a szeretője nélkül, és hogy ha el is kapom, vissza kell adjam neki, pedig tudnék én olyan önző lenni magányomban, hogy megtartsam magamnak. De Kilegra biztos rigóvá változtatna.
6.
Az én bátyám a legbátrabb. Rendszerbe állítja a világegyetemet és még a sötétkék Pali Maliról is letöri a füstszűrőt.
7.
Egy hegyhát, két domb, sötét fák, hideg levegő, köd. Látod, itt vagyok otthon. Még mikor fiatal voltam, szép is voltam, hajam, mint a szén, olyan fekete, itt laktam. Itt tudtam még sírni. Most úgy érzem magam, mint a tölgyfa a sivatagban. És sorvadok, ebben a testben úgy érzem magam, mint egy karácsonyi csomagolópapírba csomagolt születésnapi ajándék. Mikor ma beléptél ide, gondolkodtam rajta, hogy kieresztem a véred, és megfürdök benne, mint Báthory Erzsébet. Fontos neked az életed? Kár - mondta Kilegra és elrepült varjú képében.
8.
Épülne a guillotine. Ha Kilegrával átvennénk a hatalmat, az összes hazaárulót lefejeznénk már az első nap. Van elég. Második nap a galádokat, a becsteleneket, a tolvajokat, a sikkasztókat, az ostobákat, a gonoszokat. Harmadnapra a jó emberek megőrülnének, negyednapra ketten maradnánk.
— Sárkányok pedig nincsenek! — mondotta a király, és intett a jegyzőnek, hogy foglalja írásba kinyilatkozását.
— Már nincsenek! — jegyezte meg a fővadász, hamiskás mosollyal a hetyke bajusza alatt.
— No és a kegyelmes asszony? — suttogta az udvari bolond, aki azért nem volt annyira bolond, hogy megjegyzését hangosan terjesztette volna. Egyébként is tudta mindenki.
— Hát persze, mert nem veszik figyelembe a környezetvédelem előírásait!- ordította egy zöldruhás nemes.
— Az egésznek a csirkenátha az oka! — replikázott a főállatorvos.
— A végén az emberre is veszélyes lehet! — Jelentette ki, vészjósló arccal az éjfekete talárba burkolódzó varázsló, aki titokban csirkenátha elleni orvosság tömeggyártására spekulált.
— Lám, hogy jártak a neandervölgyiek.
— Hogy-hogy csirkenátha? — kérdezte a királyi akadémikus, hiszen a sárkánynak tudvalevőleg négy lába van, és nincs tolla.
— De tojásokkal szaporodik. — válaszolta a polgári akadémikus.
— Megoldanák hőenergia gondjainkat! — Replikázott a harmadik tudor.
Ettől aztán a vita akadémikussá vált, ami azt is jelentette, hogy sohasem lesz vége. Nem is lett.
Ennyire emlékeztem hajnali álmomból a reggeli tea mellett, s mivel töprenkedésemben nem jutottam messzebb, az alábbi felhívást tettem közzé:
Figyelem!. Ha valaki netán sárkányt látna, magas jutalom ellenében nekem szóljon. Amilyen gyorsan csak lehet. Kérem, hogy tűzokádás esetén a tűzoltósággal együtt engem is értesítsen. Gyomorégés ellen kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét.
Tréfa ide, tréfa oda, ebben a sárkányosdiban csak lehet valami igaz. A mi sárkány szavunk ótörök eredetű, első írásos emléke 1190-ből maradt ránk, a szó bizonyára jóval régebbi. Az Európában általános indoeurópai nyelvekben - latin, germán, szláv — másként hangzik, draco, dragon, drache, ezek is több ezer éves szavak. Mégis kételkedem abban, hogy akár a Grál lovagok, akár Szent György, akár bárki az utóbbi ötvenezer év során sárkányt látott volna. Olyat, amelyik repül, tüzet okád, sőt több feje van. Monda, mese azonban bőven akad, már a görög mondavilág is gazdagon el volt látva csodálatos szörnyekkel, ha a középkor sárkánya nem is szerepel köztük.
A legrégebbi forrás az Agamemnon pajzsán látható háromfejű kígyó képe volt, ez lehet talán az európai sárkányok őse. A görög és latin szó ugyanis eredetileg kígyót, egy gonosz félelmetes állatot jelent.
A sok fej eredetére is van magyarázat. Marián Miklós biológus kollegám magyarázta el vagy ötven évvel ezelőtt, hogy a viperák nászának van egy sajátos szakasza, amikor hímek, és nőstények összegombolyodnak, nem kettő, hanem sok, szinte sokfejű kígyógombócot képezve. Ő herpetológus, azaz hüllőkutató, biztos, hogy igaza van. Ebből lett a félelmetes Gorgó-fej legendája, hiszen ha valaki megpillantott egy ilyen kevergő, sokfejű, szó szerint mérgező gombolyagot, persze hogy kővé dermedt ijedtében. Talán az említett Agamemnon-pajzs háromfejű kígyója is ilyen látvány terméke, s valószínűleg nem járunk messze a valóságtól, ha feltételezzük, a hétfejű sárkány mondájának is itt van az egyik gyökere.
A másik gyökeret másfelé kell keresnünk.
Már a középkorban felfigyeltek — nem csoda - olyan hatalmas csontokra, amilyeneket nem tudtak egyik akkor élő állat maradványának sem elképzelni. Mi lehet más egy Tiszából, Dunából, Rajnából, Majnából kihalászott mamutborda, vagy combcsont, mint egy elpusztult sárkány alkatrésze? Tanulságos példaként bevitték tehát a templomba, ahol aztán csodájára jártak a hívők, annál is inkább, mert akkoriban minden fontos információt a templomokban lehetett megszerezni. Ma is látni a nyugati dómok öles oszlopaira, vagy méteres falaira felfüggesztett, gondosan bilincsbe vert ősállatcsontokat. Ezeket óriások, vagy sárkányok s egyéb szörnyek maradványainak vélték.
Az emberi kíváncsiság sok hasznot hozott már a tudománynak, így vagyunk ezzel a sárkányok esetében is. Kincskeresők járták a magas hegyek barlangjait, csakhogy kincsek helyett több tízezer éves, rég kihalt állatok, barlangi medve, barlangi oroszlán, kardfogú tigris, gyapjas orrszarvú maradványaira bukkantak. Mi másra gondolhatott a középkori kincskereső, ha több medvekoponya volt a zsákmány, hogy a hétfejű sárkány csontjaival találkozott. Ausztriában, a hatalmas Dachstein-hegy gyomrában van is egy jókora barlang, melynek Drachenhöhle, magyarul Sárkánybarlang a neve. Az meg aztán tényleg nem csoda, ha e barlangok lakói az ősembertől a kincskeresőkig tüzet gyújtottak a biztos fedél alatt. Kormos is lett minden, így néztek ki hazai sziklaüregeink is Aggtelektől Istállóskőig. Ebből a kormosságból következik, hogy az ókori és középkori turisták számára teljesen egyértelmű lehetett, hogy a kormot a sárkányok tűzokádták tanyájuk falára.
Így vált aztán az antik Hellasz viperájából évszázadokon során a gonosz szimbóluma, így alakult ki a Kolozsvári testvérek Szent György-szobrán is látható sátáni csodalény.
Ennyit lehet röviden elmondani a több fejű, gyík testű, denevér szárnyú csodaállatról, mely napjainkban is több város, sőt állam címerében is szerepel.
A leghíresebb közülük természetesen mindannyiunk kedvence, Süsü az egy-fejű.
Ettől függetlenül, ha sárkányt látsz, azonnal nekem jelentsd! Még akkor is, ha tűzokádó, de azért figyelmeztesd a tűzoltóságot és az állatkertet is.
Makón meglepő az ősz
(Ismeretlen költő)
A fürdő fölött zeng az égi koncert,
néhány fecske még a vízre csap.
Hajcsár a szél, fönt felhőrajt terelget
ellepni a fénylő kék tavat.
Szép nyárvég, a didergés beköltözött
a gesztenyék alá társamul.
Most úgy féljük együtt az eljövendőt,
mint inas, ki varázslást tanul.
Platánok, nyárfák s ti rebegő nyírek,
mind félői valami végességnek,
legalább egyszer ti szóljatok,
hogy hívatlan aki ide tévedt,
ne vegyenek rajtunk elégtételt
útjukat járó ködlovasok.
Régi makói képeslap
|
|